Gönci Csaba: Podgora, Dubrovnik, Plitvice – Horvátország 2001


Gönci Csaba: Podgora, Dubrovnik, Plitvice – Horvátország 2001


2001. június 15-én, hajnali 6:00-kor elindultunk dallamos nevű Alfa Romeommal, barátnőmmel, 380 liternyi csomaggal a szokásos évi benzintemetésre. A célunk Horvátország volt, de nem sima lefutunk-napozunk-elhúzunk típusú kirándulást szerettünk volna, hanem az utóbbi 6 év csavargásaink mintájára szerettünk volna minél többet látni, átélni, megismerni.
A Pozsonyba tartó út elég nyomasztó volt, hisz nap mint nap erre járok munkába… 6:50-re értünk a Jarovce-Kitsee átkelőre, ahol kénytelenek voltunk megvárni a morcos külsejű matricaárust. 7:05-kor 105 shillinggel szegényebben, de 10 napos matricával felfegyverkezve nekilódultunk Ausztriának. A sógorok kellemes nyárias idővel és finom kávéillattal fogadtak bennünket. Pár perc múlva aztán rájöttem, hogy a kávéillat nem osztrák specialitás, az ülés alá szúrt kávé indult felfedező körútra. Szerencsére a műanyag táska megállította…
Nem nagyon volt kedvem Bécs fele venni az irányt, inkább átlósan, Eisenstadt városába indultam. Onnan már csak egy köpés Wiener Neustadt, ahol a délre vezető A2-es autópályára jutottam. Ausztria remekül ki van táblázva, az utak jó minőségűek, az 50/100-as sebesség szinte ideális.
Az első megállót 160 km után, Graz magasságában tartottuk, ahol pillanatokon belül eltűnt a barátnőm által előre porciózott töltött sült csirke. Megcsodáltuk a rendben tartott parkolót es asztalkákat, a tiszta illemhelyet és elindultunk Klagenfurt felé. Graz után a remek idő, kevés autó és szuper minőségű út sokszor elcsábított, így néha kipróbáltam autóm végsebességét is, mely 206 km/h körül állapodott meg. Az A2-n délnek tartó osztrákok, németek, csehek, lengyelek nagyon korrektek, egyszer sem jött ki elém senki, ha láttak, hogy gyorsabb vagyok, mindig lehúzódtak. Az autópályán nagyon sok helyen van 100-3000 m hosszú alagút, ezeknél három dologra kell ügyelni: a levegő belső keringetésére való átkapcsolás, a lámpák felkapcsolása (én egész utat felkapcsolt lámpákkal tettem meg), ill. a napszemüveg levétele.
A Graz – Klagenfurt 110 km-e picivel több, mint egy órát tartott, amit főleg makacsságomnak köszönhetek. Történt ugyanis, hogy az egyik kollégám figyelmeztetett, nehogy a Loiblpass-Ljubelj átkelőn menjek, mert 12-15%-os emelkedők vannak és elég nehéz útszakasz. Én viszont imádom a kihívásokat, ezért nem tértem le a Klagenfurt előtti Szlovéniát jelző táblánál, hanem bementem a városba és elkezdtem keresni a Loiblpass fele vezető utat, de valahogy mindig a város északi részén kötöttem ki. Végül az ősi módszert követve a nap állása szerint (na meg a benzinkutas kezeslábas angolját kihasználva) eltértem délnek és egy apró utcácska sarkán meg is láttam az annyira áhított táblát: Szlovénia. A bolyongásnak azonban volt két pozitív oldala is, megismertem (bár csak autóból) egy városkát, illetve életemben először láttam menet közben egy Lamborghini Diablo-t. Kár, hogy lila volt…
A kollegának igaza volt, az emelkedők, kanyarok Norvégia festői szépségére emlékeztettek. Pár “visszakettes-gázfröccs” után fenn is voltunk a kb. 800 méter magasan lévő átkelőnél. Ezt már nem hagyhattuk annyiban, fényképeztünk párat. A vámosok előttünk darabokra szedtek egy szlovén Mercedest, tartottam is tőle,
hogy velünk is kikezdenek, de éppen csak bepillantott a kofferbe és széles “aaa riviéra…” mosollyal tovább engedett.
Szlovénia arról híres az auto-moto újságokban, hogy a sebesség jelentős túllépéséért akár 45000 Ft-nyi toliart is elkérnek, vitázni, alkudozni velük pedig lehetetlen. Az első kilométerek ezért az ismerkedés jegyében fogytak. Kranj-ig semmi említésre méltó nem történt, itt 3 DM ellenében felengedtek az autópályára, melyen Ljubljana-ig mentünk. Büntetés ide vagy oda, a többség 150 km/h körül ment, így én is gyorsítottam. Az autópálya ezen szakasza Ljubljanaban véget ért, mi Postojna irányába tértünk le. Lényegében pár kereszteződésről volt csak szó, természetesen a táblák egyértelműek és megfelelő sűrűséggel ismétlődnek. Pár száz méter után tehát újra autópályán folytattuk utunkat meseszép tájakon vezetett az út. Ezúttal 4 DM-t kértek az útszakaszért (Ljubljana – Postojna), apróm nem volt, így 5 DM-t adtam neki, amiből természetesen nem adott vissza, hanem elcsapta a fejét és a körmét kezdte kaparni. Egye fene, több is veszett Mohácsnál. Postojna főleg a barlagjáról híres, ám mikor megláttuk, mennyien várnak, ezúttal inkább kihagytuk ezt az attrakciót. Az utolsó útszakaszért (Postojna – Olasz határ) azt hiszem újabb 3 DM volt az illeték (10 DM adtam, 780 SIT visszakaptam…).
13:30 – kor átleptük az olasz határt úgy, hogy az útlevelünkbe belelapoztak és jó utat kívántak. Fél órával később leparkoltunk Trieszt kikötőjében. A kikötő érdekessége, hogy az utca felőli sorban parkolnak azok, akik 1 órát maradnak, a középső sorban azok, akik többet. Mivel azonban a szélső sor tele volt, muszáj volt 2 óra parkolást kifizetnem, amiért 5000 lírát kért az őr. Két óra alatt bebarangoltunk mindent, amit lehetett, lefényképeztük a kormányzói palotát, a főteret, az Sissi (Elisabette) szoborcsoportot, bejártuk a piacot. Ittunk valódi olasz capuccinot 4500 líra fejenként…
Triesztben a forgalom vérbeli olaszos, a kikötőnél vezető 2×2 sávos úton gyakran 3+3 autó is gond nélkül elfért, természetesen kismillió motorossal fűszerezve. Az volt az érzésem, hogy a trieszti ember nem gyalogol, amibe benzint lehet önteni, arra ráülnek és robognak. Rengeteg autó, robogó, és arcomon a gyerekes vigyor – minden 3. autó Alfa Romeo. Elég hamar megszoktam a tolakodó, agresszív stílust, 20 km után már én tolakodtam legpofátlanabb módon. Az ottaniak ezért egyáltalán nem haragudtak, mindenki mosolygott, integetett vidáman, nagyon jól éreztem magam az enyhe káosz és a 35 fokos meleg ellenére.
Ha Trieszt, akkor Miramare, a kastélyt nem lehet kihagyni. Igen ám, de hol keressük? Sehol egy tábla, helyi térkép… Végül jött a nagy ötlet – buszmegállóban csak lesz térkép. Megtudtuk, hogy elég Velence felé elindulni és 5-6 km után ott is vagyunk. Felkerekedtünk és csiga tempóban elindultuk Velence felé. Azért ilyen lassan, mert az emberek leparkolnak az út szélén és leugranak fürdeni egyet. Az egész útszakasz egy nagy strand. Minél messzebb jutottunk a várostól annál inkább ritkultak a sorok, végül már csak az útszéli parkolók voltak tele strandolókkal. A gond csak az volt, hogy az egész környéken nem láttunk egyetlen táblát sem, amely Miramare kastélyénak csinált volna reklámot. 25 km után már nagyon gyanús volt, attól féltem, hogy egyszer csak Velencében találom magam a Habsburg rezidencia helyett… Meg is fordultam gyorsan, és visszafele minden parkolóban megálltam körülnézni, a 6. parkolóból (a várostól 12 km-re) végre feltűnt az eklektikus épület (a 3. megálló alatt nudista strand volt J). Ekkor viszont az kezdett aggasztani, hogy vajon nyitva lesz-e… az óránk ugyanis már majdnem 18-at mutatott. Szerencsére 19:00-ig nyitva voltak, így kedvünkre gyönyörködhettünk (8000 ITA).
Nagyon szívemhez nőtt a város, a szó szoros értelmében képtelen voltam elhagyni. Bármerre indultam, minden táblára Velence volt írva. Mikor harmadszor fordultam vissza és bemutattam egy fordulást 4 sávon keresztül, minek következtében fél Trieszt forgalma leállt elegem lett és leszólítottam egy unatkozó taxist. Tőle tudtam meg, hogy a táblával ne törődjek, menjek 3 km-t egyenesen és ott lesz a tábla, mely Szlovéniába irányít. Csodák csodája – igaza volt: kirándulásunk 695. kilométerét 20:20-kor már Szlovéniában tettem meg. Előttem egy ősrégi bolognai Kadett ment ezerrel, nosza utána. Fogytak is a kilométerek rendesen. Az ismerkedés a táblákkal gyors volt – vigyázni csak az 50 km/h-s korlátozásnál kellett, mert ott valószínűleg hajtűkanyar következett, a 60-as tábláknál érdemes volt 100 alá menni, a 80-as tábla azt jelezte, hogy kereszteződés következik. Fél órával később átgurultam szlovén-horvát határon. A határőr még az útlevelem sem nézte meg…
Az első találkozás a tengerrel Rijeka előtt sötét – ránk esteledett. A vacsora a 3. adag sült csirke. Mnyam. Tele hassal már vezetni sem akaródzott, úgy döntöttem a vacsorahelyül szolgáló benzinkút hatalmas parkolójában alszunk. A mobil klotyó viszont rettenetes koszos volt (a tisztitók utolsó bejegyzése 10 napos volt…), illetve bárhogy is parkoltam le, lámpák világítottak a szemembe és túl hangosak voltak a kamionok. Fél óra után feladom, megyünk tovább.
Az esti Rijeka egyáltalán nem volt szimpatikus, az utak tele voltak gyalogosokkal, akik fel-le mászkáltak, az autósok lassan gurigáztak és hajós múltjukat igazolva vitorlást játszottak. Szerencsére a táblázás itt is nagyon jó, a Splitet mutató tábla gyakori és el nem téveszthető. Másfél óra szerpentinezés után megrendült bennem az Alfa Romeo futóműve által nyújtott élvezet iránti igény, egyre ritkább volt a “visszakettes-gázfröccs”. A 890. kilométert már a szombatba nyúlva tettem meg (1:00). Ekkor elhatároztam, hogy egy picit muszáj aludnom, hisz 19 órája voltam úton. Be is álltam az első hegyi parkolóba, de rájöttem, hogy ez nem az én stílusom. Utolért az üldözési mániám, képtelen voltam a szemem lehunyni. A hab a tortán egy öreg Zsiga volt, mely megállt mögöttem. Felcsavartam az ülést és szép lassan, hogy a barátnőm fel ne ébredjen, elindultam. Ekkor már fogalmam nem volt, hogy mennyit megyek, elveszítettem az időérzékem is, 50-60 km/h sebességgel tekeregtem a tengerpart mellett. Körülbelül két órán át bírtam még, ekkor megálltam egy kis faluban valahol a Paklenica nemzeti park közelében. A panzió parkolója kényelmesnek bizonyult, bár 1 méterre az úttól – minden arra járó felriasztott.
5:00-kor arra ébredtem, hogy friss és kipihent vagyok. A barátnőmnek más volt a véleménye, még aludt volna egy kicsit… A tengerparton megreggeliztünk (keksz és meleg ice-tee…) és szép kényelmesen elindultunk. A nemzeti parkba 30 KN volt a belépő, a nyitásig viszont még volt bő két óra, így hát nem maradt más hátra, mint egy gyors fogadalom, hogy ide még eljövünk és elindultunk Zadar felé.
Zadar feltúrt városa messze nem azt az adriai hangulatot árasztotta, amit Dékány András könyveiből megismertem annak idején. Mivel Šibenik felé vezetett az utam, természetesen a Šibenik irány volt áthúzva – útlezárás, kerülőút jobbra. A nyíl után kereszteződések sorozata, ám további tábla sehol. Nem nagyon siettünk, ezért elkezdtem sorra próbálni az utakat, de mind északra fordult, míg az én célom délre volt… Ismét a parasztlogika segített – bemásztam a város központjába, megnéztem, milyen irányban húzódik a part, s lám egyszer csak előttem volt a Šibenik irányát jelző tábla. A városra nem érdemes sok szót vesztegetni, a közeli 111 négyzetkilométeres Krka nemzeti parkra viszont annál inkább. A belépő 40 és 60 KN a szolgáltatástól függően (2/4 órás kirándulások). Esetünkben sajnos a fáradság és a meleg legyőzte az természet iránti érdeklődést, így a sült csirke utolsó porcióját a horvát Balaton – a Vranske-i tó partján fogyasztottuk el. Ez a 31 négyzetkilométeres tó igazi csemege ornitológusoknak és halszakértőknek. Mivel én egyik sem vagyok, inkább a sült csirkével foglalkoztam. A sziesztát a Crvena Luka katalógusokból jól ismert tengerpartjának megtekintésével töltöttük. Erre szokta a barátnőm azt mondani, hogy “nincs hibája”.
Pár perccel 13:00 előtt következett (közép) Dalmácia és központja: Split 1700 éves városa. A város központja egy 3×3 sávos út (de lehet, hogy több is), amin mindenki ezerrel hajt és egy két méter széles feltúrt utcácskában végződik. Tértünk egyet a városban, de semmi konkrét dolgot nem ismervén elindultunk lefele. Sorra következtek az ismerősebbnél ismerősebb üdülőközpontok – Tučepi, Makarska…
… Podgora. 13:52-kor, 1299 km és 32 óra után leparkoltam a hotel Mediteran előtt.


Az első két nap a parton lebzseltünk, kipihentük az út fáradalmait. 18-án eltűnt a nap a felhők közt, ami kiváló alkalomnak tűnt, hogy jobban megismerjük a környéket. Horvátországból már eleget láttunk, ezért Bosznia felé indultunk. A belföld (ha lehet) még szebb, mint a partvidék. Vadregényes tájak, apró falvak, festői bércek. Vrgorac fele indulva mintegy 40-45 km után Mali Prolognál léptük át a határt. Azt hittem, több gond, ám a unatkozó vámőrök nem sokat törődtek velünk. Az út folyamán párszor találkoztunk harckocsival, az elsőtől jól meg is ijedtem, de csak csokrot helyeztek el egy útmenti síron. Később már megszoktuk a harckocsik, terepjárók, egyenruhák látványát. A katolikus zarándokhely – Medugorje következett A szent helyet már több, mint 20 millió zarándok felkereste, a dombon álló keresztbe állítólag bele van építve az eredeti szent kereszt egy darabja. Mivel nem vagyok hívő, a mi zarándoklatunk nem tartott soká. Elsuhantunk a buszokkal érkezett olasz nyugdíjasotthon menete mellett és már úton is voltunk Mostar városába. Már az első kereszteződés után elborzasztott az emberi kegyetlenség fegyveres megnyilvánulásának maradványa. Lyukas falak, lerobbantott hidak, kiégett falak. A bolhapiacon töltényhüvelyek ezrei aszerint kategorizálva, hogy kit öltek meg vele. Horvátnak szerb hüvelyt, bosnyáknak albánt, ki milyet akar. Picit arrébb új házak épülnek, ám a háború árnyéka még majd sokáig ott lebeg – a férfiakkal tele kocsmák, a sok őgyelgő ember nem a remek munkahelyekről és gazdasági fellendülésről árulkodik. Hivatalos fizetőeszköz a német márka, de szívesen vesznek minden papírpénzt. Az árak Horvátország után szinte alacsonynak tűnnek. Sajnálat ide vagy oda, nem szimpatikus ország. Már csak azért sem, mert az autók 60%-a Mercedes. Volt úgy, hogy 10 parkoló autó közül 8 merci volt… Itt valami bűzlik… A nők viszont nagyon szépek J
Boszniát vegyes érzelmekkel hagytuk el a Vinjani Gornij-i átkelőnél. A visszaút nem volt olyan sima, mint szokott, 50 km-t is mentem fel s alá s horvát-bosnyák határon úgy, hogy fogalmam sem volt, merre járok az Imotsko Polje-n belül. Falu hátán falu, tábla sehol. Előbukkant egy vizierőmű, átmentünk egy hídon, láttunk egy vízesést – csak éppen nem tudtuk, mi fán teremnek. Aztán egy rakás németre figyeltünk fel, akik vadul dobáltak valamit. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni és igazam volt – felfedeztük a Crveno jezero-t (Vörös tó). Szinte mesebeli képződmény, egyetlen fénykép nem képes visszaadni a látványt. Egy domb közepén 200 méter átmérőjű, 528 méter mély kráter, melyben 281 méter mély víz van. Az tenger szintje felett 522 méter, alatta 6 méter van. Eszméletlen. Én is kipróbáltam – én sem voltam képes beledobni a követ a vízbe. Úgy látszik ez valami sport lehet errefele, mert autóval kellett követ hozni, az egész környéken nem volt egy darab sem… A 293 km-es túra nagyon tetszett, el is határoztuk, hogy rossz idő esetén másnap is kirándulunk.


Az idő azt hitte nagyon kitol velünk, de mi kimondotton örültünk a reggeli felhőknek, hisz előző este elhatároztuk, hogy következő uticélunk Horvátország második legmagasabb, a Biokovo hegység legmagasabb csúcsa, Sveti Jure (1762 méterrel a tengerszint felett). Tučepi-ben tértünk rá a felfele vezető útra, es nemsokára egy sorompó előtt találtuk magunkat. 15 KN ellenében egy 25 km hosszú egysávos utacskán egészen a csúcsig autózhattunk. Ekkor még nem értettem, miért írja az utikönyv, hogy csak tapasztalt sofőrök menjenek végig… Az úton felfele találkoztunk tehenekkel, vadlovakkal, kőházakkal, lépcsősen megművelt kertekkel. Igazi harc a sziklák és a parasztok közt minden négyzetméternyi termőföldért. Körülbelül 1550 méteres magasságig eszméletlen szép volt a kilátás, az már az én gyászos szerencsétlenségem, hogy a fényképezőben az elem bemondta az unalmast. Minél magasabbra mentünk, annál jobban belegabalyodtam a felhőbe. Ekkor jöttem rá, milyen lehetett Lawrence kalandja a Véresszakállú Leiffel… Ennél is érdekesebb volt azonban meglátni a szemből jövő autót, és 30-50 métereket tolatni olyan helyet keresve, ahol mindketten elférünk. A csúcson egy lelakatolt kapu várt bennünket, ahol nagy valószínűséggel valami adótorony lehetett, sajnos 5 méternél tovább nem láttunk. A hegyen főleg csehekkel találkoztunk és pár némettel. Horvátországban egyébként is e két nemzet turistái viszik a prímet, persze sok szlovák, magyar, lengyel, sőt még dán autót is láttam. Ez a kirándulás rövidke volt, mindössze 134 km…


Kirándulásunk 6. napján tetőzött a rossz idő – esőre ébredtünk és borult volt az ég egész nap. Annyi baj legyen, irány Dubrovnik. A hotelből indulók 200 KN-t fizettek fejenként ezért a kiruccanásért, én inkább a magam ura maradtam. Ez az út csodák csodája – Bosznián keresztül vezet, egy 20 km-es szakaszt ők is kaptak a tengerpartból. 77 km után Neum városkánál újra átléptük a horvát-bosnyák határt, ami csak szimbolikus, hisz vámőr nem volt a környéken. Picit arrébb, egy híd előtt aztán mégis megállítottak, de elég volt felmutatni az útlevelet. A busz majdnem 3 órát döcögött, mi valamivel több, mint 2-t, parkolással együtt kettő és felet. Az óváros körül három fizetett parkoló is van, de kettő teljesen tele volt, a harmadikban 4 hely volt üres. 10 KN-t kértek egy órára, de ennyit megért, hogy biztonságban tudom az autót. Az óvárosban megnéztük az utikönyv által megjelölt 12 legfontosabb emléket, a hercegi palotát (10 KN), megcsodáltuk a 700 éves, máig is működő gyógyszertárat (5 KN), megebédeltünk (105 KN – čevabčiči, illetve pjeskavica), ittunk egy kávét (8+6 KN), elborzadtunk a légi támadásokat karikával jelző térképen és az elesett férfiak emlékcsarnokában, majd az eső elálltával körbejártuk az óvárost az azt körülvevő falon (15 KN). Bár mindent nem láttunk, így is 6 órán át bolyongtunk az ősi falak közt. 19:00-kor értünk vissza Podgorába, a 327 km-es kiruccanásnak köszönhetően hullafáradtan…


Este beültünk egy Internet caféba (30 KN / 1 óra), és megnéztük a meteorológiai előrejelzéseket. Állítólag kezdődik a kánikula. Mi csak mosolyogunk egyet, s annál nagyobb volt reggel a meglepetésünk, mikor verőfényes napsütésre ébredtünk. Egész nap csak sütkéreztünk és nyaltuk a fagyit (3 KN). A 8. napon 120 KN / koponya ellenében kirándulni mentünk. Hajóval mentünk Hvar szigetére, ahol Vrboska festői városát futottuk körbe. Négy dolog ragadta meg a figyelmünket: a 16. századi Mária templom (10 KN – kihagytuk), mely erődítményként is szolgált szükség esetén, a levegőben terjengő levandulaillat, a halászmúzeum (10 KN) és a csatornában halászó kutya. Egy órát töltöttünk itt, és már mentünk is tovább. Kiderült, hogy a kapitány nemcsak a hajóhoz ért, a roston sült hal mennyei volt. Szerencsére kevesen voltunk, így dupla adagot kértem, majd amikor nem figyeltek, elcsórtam egy harmadikat is. A halhoz narancslé, vörösbor és rakija járt, minek köszönhetően egy fiatal cseh és egy jó hatvan éves angol úriember egymás vállát átkarolva harsogta a hippi mozgalom himnuszait. A horizonton lassan kirajzolódott Brač szigete, pontosabban Bol, még pontosabban a Zlatni Rat part, mely arról híres, hogy alakját állandóan változtatja a víz mozgásától függően. Egy képeslapon már előre kinéztem, hol fogok majd napozni, de ez nem volt az én napom. A kikötőből 1200 méter gyaloglás után jutottunk a partra, mert a mini vonatot lekéstük. A part végén az én kinézett helyemen meg filmet forgattak… Visszafele az út hosszú volt és kellemetlen. Picit meg is fáztam, és hálát adtam az égnek, mikor feltűnt a távolban Podgora jelképe, a hatalmas sirályt jelképező emlékmű…


Másnap szomorúan vettük tudomásul, hogy elrepült az egy hét, 11:00-ig el kell hagynunk a hotelt. Érdeklődtem, mennyiért maradhatnék… nem kellett volna… a 188 KN / fő / éj még akkor is sok volt, ha benne a reggeli és a vacsora. Szerencsére Horvátországban a szállás a legkisebb gond, főleg június végén. Második próbálkozásra megtaláltam Sumic bácsi a vén tengerész házát, aki a kétágyas szobáért és a fürdőszobáért 65 DM-t kért szombat déltől hétfő délig. A szoba nagyszerű volt, picit messzebb volt, mint a hotel, melytől 20 méterre volt a part, ám a kilátás mindenért kárpótolt. Reggelire pástétomot (8 KN), vagdalthúst (16 KN) és kenyeret (3 KN) ettünk, 12-szer felforrt ice-tee-t ittunk hozzá és nagyon jól éreztük magunkat. Vacsorára turista-menü (45 KN – leves, vegyes hús, banán), másnap pedig maxi pizza (25 KN) volt, ebéd nélkül egész jól elvoltunk. A turisták többsége hazait fogyasztott, amire a horvátok nagyon allergiásak, de én is. Hogy miért? Mert beültünk az étterembe, ahol teljesen egyedül voltunk és megrendeltük a pizzát. 40 perc után picit dühös lettem és kérdőre vontam a pincért, aki nem győzőtt bocsánatot kérni – olyan kevés a vendég, hogy a szakács elaludt és elégett a pizza, de már készül az új… Esténként kiültünk a teraszra, hallgattuk az élő zenét és megittunk 2 deci bort (8-12 KN), rakijat (6-10 KN), kólát (8-14 KN), vagy valamilyen likőrt. Mást is ittunk volna, ha lett volna – választék és pénz. Mindenhol egyforma volt a kínálat – pár világmárka és házi bor, házi vermut, házi pálinka (rakija) és sok sör. A hely hangulatához jobban illett volna valami beach-koktél…


Hétfő, június 25-e. A búcsúzás napja. Nehéz szívvel, nagyon jó itt, de belül már érezzük, hogy elég volt. Reggel harci feladatként kaptam, hogy tervezzem be az utat hazáig. Mivel azzel a héttel kezdődött a főszezon, úgy gondoltam, hogy a tengerparti utak tele lesznek. Gondoltam egy merészet, és Podgorát egy egyenessel összekötöttem Karlovac-al, és azt mondtam: Így megyünk. És úgy mentünk. 11:00-kor búcsút intettünk Podgorának, délben már Splitben voltunk, ahol a többiekkel ellentétben Klis fele tértem és az 56-os úton senkitől sem zavartatva, 140-es tempóban fél óra alatt Drniš-be értem, amiről csak annyi maradt meg bennem, hogy saját rádiója van és a semmiből bukkannak elő vasúti átkelők. A Drniš – Knin távolság kb. 20 km, de sokáig tartott… Az összes falu felgyújtva, pár falu teljesen kihalt. Robbanásnyomok, golyó ütötte lyukak, fekete falak – nem olyan szemnek való, aki még a kötelező katonai szolgálatot is kicselezte és irtózik mindenfajta egyenruhától. Egy falu nevét meg is jegyeztem: Kosovo. Knin városa hatalmas katonai bázis és egy rakás romhalmaz. Semmi néznivaló, mindenhol a háború gyásza kísért még 10 év után is. A következő 45 km Gračac-ig ismét névtelen utakon, de legalább magányosan telt. Innen már csak 75 km volt a Plitvice nemzeti park, Horvátország egyik legnagyobb büszkesége. Megálltunk, de csak egy kis meleg étel kedvéért, 15:45-kor már nem volt érdemes belefogni egy komoly túrába, ez egész napos akció kell, hogy legyen (60 KN). 16:30-ig hallgattuk a távoli vízesések hangját, majd bemértük Karlovacot. Az újabb 75 km már nem volt olyan gyors, mint az előző, a nemzeti parkot felkereső sok száz turista közül páran eléggé le tudják lassítani a tempót. Karlovac városa számunkra azért volt jelentős, mert itt lehet rácsatlakozni a Zagreb-be vezető autópályára. Persze 15 KN ellenében. Na itt aztán lehetett nyomni, ahogy csak a csövön kifért. 17 perc és 50 km után meg is érkeztünk a fővárosba. Mivel ez még mindig csak a fele út volt hazáig, nem álltunk meg, hanem újabb 10 KN-ért jegyet váltottunk a befejezetlen sztrádára, mely valahol Breznica magasságában ér véget. Ez volt az egyetlen sztráda, ahol előre kellett fizetni. A nagyjából 40 km-es, kivaló minőségű útszakaszon egyetlen autóval találkoztunk csak, így ismét beállhattam a 180-190 km/h közötti tempóra. A tempó meg is tette a magáét, egyszer csak azt vettem észre, hogy kb. 60 km-re elegendő benzinem maradt, a sztrádán meg nyoma sem volt kútnak. A fizetőkapu nagyhatalmú ura megnyugtatott, hogy 25 km-el arrébb lesz kút, és szerencsére igazat mondott. Gornji Kneginec-nél újabb 10 KN-val lettem szegényebb, de ez a szakasz már a Mura folyóig, vagyis a horvát-magyar határig vezetett. A Letenye néven ismert dimbes dombos, lepusztult átkelőn 19:20-kor, 551 km megtétele után gurultunk át.
Természetesen majdnem baj ért rögtön az első méteren, az egyik sávot teljesen lefoglalták a kamionok, a másikban meg egyszerre elém ugrott egy hatalmas kamion a kanyar mögül. A 74-es úton érkeztünk Zalaegerszegbe, ahonnan a rettenetes aszfaltburkolat emlékét hordozom majd legtovább a fejemben. Innen csak 25 km volt Vasvár, ahol rátértem a 8-os útra Veszprém felé, majd Városlődnél rákanyarodtam a 83-as útra. Magyarországon nagyon tartottam a rendőröktől, ezért 100-110 km/h között autóztam. Félelmem alaptalan volt, a legnagyobb veszélyt a Bakony faunája jelentette, főleg őzek képében. 71 km csak egy ugrás – megérkeztünk Győrbe. A 22:00 órai híreket már a városban hallgattam, újabb 10 perc múlva a Vámosszabadi-Medveďov átkelőn megérkeztem Szlovákiába. A vámos picit furcsán méregette a békatalpaim, de 2 perc után megkönyörült rajtam és elengedett. Dunaszerdahelyt elhagyva Somorja következett, majd 885 km után 23:30-kor megálltam a házunk előtt.


Az egész út 2962 km-re sikerült a tervezett 2000 helyett. Az út során 3 liter ablakmosó, 10 liter zöld jeges tea, 11 liter ásványvíz, 1 kg teasütemény, 50000 olasz líra, 400 német márka, 8250 szlovén toliar, 911 horvát kuna, 105 osztrák shilling fogyott el, melynek nagy része a 213,16 liter benzin szponzorálására kellett.


Gönci Csaba





A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Gönci Csaba: Podgora, Dubrovnik, Plitvice – Horvátország 2001" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár