Nagy Lajos: Egy hét Okrug Gornjiban (Trogir) – Horvátország – 2006

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Nagy Lajos: Egy hét Okrug Gornjiban (Trogir) – Horvátország – 2006. június végén



Kellemes olvasmány sok kellemetlen és kevés jó tapasztalatról – a nagyon elfogult horvátbarátok inkább lapozzanak 🙂

Tavalyi pazar tapasztalataink alapján (ld. Vodicei beszámolónkat, melyet ezévi nyaralásunk alapján még inkább mindenki becses figyelmébe ajánlunk) nejemmel idei nyári vakációnk úticéljául is Dalmáciát választottuk. Mivel nem tudtuk előre, mikor vehetjük ki szabadságunkat, elhatároztuk – miként több barátunk is régtől fogva így utazik eme kies tájra – hogy nem kötünk le előre szállást, csupán kiválasztunk egy úticélt, ahonnan a szóba jöhető kurta egy heti vakációt még nem látott közeli nevezetesség(ek) megcsodálásával színesíthetünk. Így lőn célunk Trogír, mondván az “helyben lesz”, s onnan mindössze harminc kilométer Spalato.
A szabadság időpontja június idusa lett (22-30), ami persze csak röviddel előtte derült ki. Konzervatív gondolkodású lévén, meg persze az “induljunk, s keressünk szállást helyben” műfajban elsőbálozó, azért a világhálón igyekeztem tájékozódni helyi szálláslehetőségek/árak tekintetében. Meg kellett állapítanom, a dalmátok ebben is profik, mert tucatnyi apartmanról leltem leírással, fényképekkel, térképpel és árakkal teljes honlapot, ami alapján úgy hihettem, hogy azok bármelyikében a földi paradicsomok legszebbikébe csöppenhetünk. A lapokat kivétel nélkül az obligát “a szállásfoglalást akkortól tekintjük érvényesnek, ha számlánkra a 30% foglaló beérkezett” passzus zárta. Egy-két drótlevelet váltva aztán kiderült, hogy nem eszik oly forrón a kását (meg persze csak június derekát írtuk). Egy Čiovo-Arbanija-i apartman tulajdonosával azzal zártam a levélváltást, hogy először oda megyünk, s aztán meglátjuk…
A szállásköltséggel tisztába jőve, és mivel a pályadíjak tavaly óta nem emelkedtek (honi illetékesek, figyelem!), 80eFt-ért vettem eurót (a legrosszabbkor, 283-ért), 50eFt-ért meg kunát (hasonlóan pocsékul). Tudtuk, hogy a legtöbb boltban OTP-bankkártyánkkal fizethetünk, így nyújtózkodhatásunk ismeretében készpénzre alig lesz szükségünk. Biztosítás 7eFt, honi pályamatrica, stb. jelentkeztek, mint induló költségek.
Csütörtök reggel kilenckor indultunk Tatabányáról, s már akkor fene meleg volt. Fehérvárt környezettudatosan (kíváncsian) délről elkerültem, s a (számomra) új gyűrűíven visszakanyarodva az Auchanhoz a déli felhajtón csörtettünk reá az M7-re. Eme hazai pálya-szaláminkról inkább szót se ejtek, annyian csepülték – joggal. Horvátországban aztán a hőségben csak faltuk a kilométerek százait. A tavaly is remekül bevált hidegvizes zsebkendős módszerrel hűsítgettük tarkónkat, illetve pihegtünk egy-egy benzinkút tetőzetének árnyékában. Idén se tartottam be a sebességhatárt, ahol lehetett kiléptünk, ahogy Opelünk engedte. Rendőr, ellenőrzés sehol, az alagutakban lassítottunk. Tankolás 8 Kn/liter, bizony drágább volt, mint itthon (helyi/honi illetékesek 1:1). Összes pályadíj: 36 Kn(Gorican-Zagreb) + 146Kn(Zagreb-Prgonet)= 182 Kn. Trogirba délután 4-kor értünk, így a megtett 763 km-re vetítve ez 104 km/ó átlagsebességet képvisel.
Mivel a világhálóról bírtam térképpel, az óváros-sziget útívén átaraszolva a Čiovo-szigeti Arbanijában kevés keresgélést követően élőszóban is üdvözölhettem kedves ifjú levelező partnernőmet. Hát a helyszín valósága bizony eléggé másként festett, mint a hálón írottakból vélhettük…A betonos utca, mely csakúgy perzselt a délutáni hőségben, oly meredek volt, hogy egy fölfelé menetben megtorpanó – korszerű – autónak füstölgő gumikkal se sikerült továbbhaladnia azon. Udvar sehol, az épületen obligát körbefutó, közös balkon van, ahonnan a kilátás valóban szép. Egyszer csak az alattunk elterülő Kaštelanski-öböl túlpartjáról egyenesen felénk meredeken fölfelé törő repülőgép zaja törte meg beszélgetésünket. Számomra ekkor vált világossá, mit is jelent a valóságban a szállásismertetőkben kidomborított “repülőtér csak 8 km” kitétel. Hajaj… Kérdeztem, hol az a bizonyos “beautiful beach”, amiről Ő többek között említést tett és fénykép is volt róla. Mire egy nyaktörő meredeken lefutó betonjárdára mutatott, ahonnan – bár nem értek hozzá – egy siklóernyős holtbiztos rajtot vehetne…A feleségemmel váltott pillantást követően kedvesen azzal búcsúztunk, hogy körülnéznénk még itt-ott. Lefelé aztán szemügyre vehettük azt a bizonyos “beach“-et, ami a valójában a tengerparti út és a víz közötti keskeny, sziklás sáv, ahol a pár alkalmas tenyérnyi felületen pingvinként zsúfolódtak a népek…Az említett fénykép biztos nem ott készült.
Utunk eztán a leírásokból kiválasztott, másik kedvező(nek tűnő) apartmanhoz kanyarodott, a Čiovo sziget csúcsán fekvő Okrug Donjiba. Ott az ismertető buja mediterrán növényvilágot, csendes idillikus tengerpartot, s miegymást ígért…A szép épület a meredek, fenyőligetes hegyoldal peremén épült, sajnos közvetlenül a helység fő útvonala mellett, ahova az apartman szobájának egyetlen ablaka is nyílott. A meglehetősen kicsi balkonon meg egy német családdal osztozhattunk (volna). A kilátás egyáltalán nem idillikus, inkább indusztriális, mivel a panorámát középről jobb szélig a hajógyár uralta, melyet egy szörnyű ízlésficamtól indíttatott döntéssel a Čiovo sziget nyelvére telepítettek. Az alant levő sziklás partra a nyaktörő, köves gyalogösvényen lehetett leereszkedni. Már késő délután volt, még mindig perzselt a forróság, s mi tagadás kissé csüggedtek voltunk.
Visszafelé vettük utunkat és kisvártatva megálltunk a Salduni-öbölben fekvő Okrug Gornjiban a partvonalat követő út szélét folyamatosan övező parkolóban. A parti sáv itt jó széles és láthatóan nemrég leterített apró kavics borította. A késő délutáni időpont és a forróság dacára nem volt zsúfoltság. Az út szélén alacsony törzsű datolyapálmák ágai bólogattak az alig mozduló légben.
A szemközti, alul enyhe, majd meredekebbre váltó domboldal sűrűn beépített, váltakozva régebbi és újonnan emelt, tekintélyes méretű házakkal. Az út menti sáv épületein többnyire kiadós méretű táblák hirdették a szálláslehetőségeket. Mivel azt éjjel-nappal meglehetősen zajosnak gondoltuk, elindultunk az egyik utcácskában felfelé kaptatva a házak oldalára erősített, jellegzetes kék színű sobe/apartman táblácskákra figyelvén.
Ember sehol, aztán a harmadik sorban szemünkbe tűnt egy jókora épület, melynek tengerre néző balkonos homlokzatát így alulról nézve szinte teljesen eltakarta az előtte álló két hatalmas pálma. Az épület sarkain tekintélyesre nőtt bouganville cserje karjai nyújtóztak felfelé jellegzetes, lila virágoktól roskadozva. Az első emeleti balkon, illetve a pálmák árnyékában megpillantottuk az ott hűsölő házigazdát. Németül értvén vele szót, két fős apartman után érdeklődtünk. A ház falán levő táblára mutatva mondta, hogy néki szobái vannak, hozzátéve, hogy errefelé a kétfős apartman meglehetőst ritka. A hegyoldal felé intve ráérősen még hozzáfűzte, ha gondoljuk, kereshetünk feljebb, de azért nézzünk körül nála is. A második! emeletre vezetett, ahol öt, fürdőszobás szoba (ezek egyike ún. stúdió) volt, amikhez a folyosó végében pár, csupán alapvető konyhaeszközzel bíró teakonyha és úgy másfélszáz literes (a szobák számához mérten nagyon kicsi) hűtő dukált. Az épületben nem volt vendég és mivel – a sajnos folyamatos főzőcskézés miatt – feleségem érthetően nem akart ezen rövidke hét során senkivel se osztozni a konyhán, a (házi)gazda megnyugtatta, nem vár senkit. Bízva ebben, kompromisszumot kötve most már az ár után érdeklődtünk. Mivel elfogadhatónak találtuk a 13Eu/fő/éj+1Eu/fő/nap (adó) összeget, a nyolc éjt rögvest kifizettük, a szállást elfoglaltuk, aztán uzsgyi a hőn vágyott Adria hűs vizébe.
Rövidesen a helyi folklór(?) olyan sajátos elemeivel volt szerencsénk megismerkedni, mint a szomszéd kert köves-vörös talajának komótos benzinmotoros rotakapálása hétvégi szieszta-időben, vagy a kisdolog ötletszerű elvégzése ugyanott, senkitől se zavartatva (na jó, nyíltszíni tapsra legalább elfordult). Egy öregasszony reggeli szokása pedig az volt, hogy kortól deformált testét jobbra-balra ingatva egy jókora nejlon szatyorral lecsoszogott a partra, ahol rituálisan a tengeranyának veté az előző napról megmaradt több-kevesebb kenyérdarabot, melyeket az épp ott úszkálók látható értetlenkedéssel tereltek el útjukból egy-egy speciális kartempóval. A gépfolklór majd’ mindennapi elemének számított a szippantó autó megjelenése és a vonyító vákuumozás valamely közeli, és persze szélirányban levő háznál.
Házigazdánktól megtudtuk, hogy a tengerpart helyi sávjára egy kisebbfajta hegyet hordtak – ennek köszönhető a dalmát tengerpartra oly jellemző, többnyire igen keskeny sáv itt úgy tízméteresre szélesedése – melyre apró szemű kavicsot terítettek. Üdvözlendő eme törekvés, azonban azon már nagyon megütköztünk, mikor napközben egy teherautó füstölgött be a parti sávba és platójáról két acélpallón aprócska lánctalpas kotró araszolt le. Kisvártatva érkezett egy másik teherautó apró kaviccsal, mely sikkanva csúszott le a kínkeservesen fölemelt billenő platóról, miközben a dalmát dolomit-lisztet a szellő informatíve messze terítette körünkben. Aztán a kis gép komótosan elkezdte szétteríteni a kavicsot, hangosan és bűzt árasztva, a felriadt kisdedek sivalkodása közepette. Odébb meg, közvetlenül a parton egy nagyobb kanalas gép hangos csikorgással rendezgette a nagyobb szikladarabokat. És mindezt a nyári szezonban!
A partszélesítéssel a zsúfoltság bizonnyal csökken, ám mire letelepedtünk, tenyerünk-talpunk egy súlyemelő gyakorlatra készülő sportolóéhoz hasonlóan “síkporos” lett a kavicstól. Az újonnan létesült partvonal mentén a tenger hirtelen mélyül, vízi világa még élettelen, búvárszemüveges vizslatása sivár világot tár a szemlélő elé. Ha valaki élő víz alatti világra kíváncsi, meg kell keresnie az ismertetőkben elmulaszthatatlanul előcitált “érintetlen” öblök valamelyikét, ki tudja hol…
A parton zuhanyozó, zárható WC van, ez utóbbi kulcsát a közeli “beach house”-ból kell elkérni, s mely amennyire modern, sajna egyáltalán nem annyira tisztántartott. Úgyszintén szomorúan konstatáltuk, hogy a parton nincs rendszeres szemétgyűjtés, bár tartók vannak, reggelente bőségesen borította a partot egy-egy éjszakai iszogatás maradéka, takaros csikkhalmok avagy kutyaürülék. Általában véve is ez a vidék szemetesebb, mint feljebb (mondjuk Vodicén…). Afelett meg végképp nem tudtam semmi gondolati ívet húzni, mit is keres a parti kavicsok közt a sárga megannyi színében pompázó sok-sok, fűkaszában használatos műanyagszál-darabka. A kisdedek takaros csokorba szedték, elvoltak velük…
Ha délelőtt (reggel) időben málháztunk le a partra, akadt ingyenes szabad napozó ágy és napernyő is. Egymástól párszáz méteres távolságra itteni szóhasználatban beach house-ok sorakoznak, ahol lehet enni-inni, (nekünk) méregdrágán, pl. korsó Karlovacko 15Kn. Mások is drágának találhatták az ottani árakat, mert többen inkább elbaktattak a közeli Kerum boltba, ahol jó hűvös volt, lehetett kártyával fizetni és onnan hozták a párálló dobozos sört, pálcás/tölcséres fagyit a kicsiknek, stb. A gajdolásból kivehetően többnyire horvátok voltak a parton, továbbá számosan jöttek autóval is máshonnan.
Trogír régi belvárosa úgy három kilométerre esett, oda autóval cammogtunk be. A két óvárosi híd volt az a szűk keresztmetszet, ami többnyire végig visszatorlasztotta a forgalmat, így oda bármikor erős testtel-lélekkel volt ajánlott útra kelni. Még itt a szigeten, a part mentén kijelölt parkoló sávban álltunk meg, ahol – bár tábla hirdette a 10Kn egyszeri díjat, egyszer se szedte senki. Onnan sétáltunk be az óvárosba közvetlenül a partvonal mentén. Egy ilyen alkalommal a vízbe pillantva nem kis megrökönyödéssel láttam, hogy egy, a vízfelszín alatt betorkoló öblös betoncsövön jellegzetes állagú lé kavarog bele a drága Adria vizébe (legföljebb tán kilométernyire onnan, ahol először kerestünk szállást). Egyébként az óvárost a szárazföldtől elválasztó keskeny csatorna mentén is orrfacsaróan érezhető, hogy a szennyvízkezelés terén (is) akad tennivaló. Bár bizonnyal főként a tűsarkak védelme miatt, de az se véletlen, hogy az óvárosban szinte minden víznyelő rács utólag gumilemezzel fedett.
Óvárosi sétáinkról azért nem írok, mert ihletett szavakkal már megtette ezen “virtuális hasábokon” Laczó Balázs, kinek
kedvcsináló sorait még indulásunk előtt élvezhettem. Engem valahogy nem érintett meg oly mélyen az az időtájt IV. Béla királyunknak is menedékül szolgáló, ízig-vérig dalmát városka.
Az időjárás végig csodálatos volt, az első napokban mindvégig a napernyő alá húzódva is amatőr módjára megpörkölődtünk. Gyakran még késő este se mozdult a felmelegedett levegő még a domboldalon magasabban fekvő ház balkonján sem. A lemenő nap utolsó sugarai aranyhidat vontak az előttünk hosszan elnyúló Salduni-marinai öböl rezzenéstelen vizére és a balkon szélén bólogató lilavirágos ágak lassan a sötétbe vesztek. Szerfölött romantikus, ám szórul-szóra igaz, tán az ilyen látványért (is) zarándokol ide fél(?) Európa.
Egyik nap átautóztunk Spalatóba (Split – a szerk.). A harminc kilométert a pokoli hőség és a keskeny úton zajló nagy forgalom miatt megszenvedtük és az ablakletekergetős klíma se segített. Diocletianus császár palotája a tengerparton terül el, így oda az elővárosi kőfeldolgozó iparterületen át egy hatalmas ívet véve jutottunk le, mindvégig a Centar, vagy a barna színű – műemléket jelző táblákat figyelve. A palotafalak által övezett óváros jó néhány jellegzetes látnivalót kínál


30-án, pénteken indultunk haza. Már reggel útra keltünk, mert elhatároztuk, hogy útközben megnézzük a Plitvicei tavakat. A hőség még mindig tartott, a járgány hőmérője 35-40°C közötti értékeket jelzett. Az autópályán kevesen voltak, tempósan igyekeztünk felfelé. A Velebit-hegylánc előttünk magasodó szirtcsipkéit őszbecsavarodó üstökként egybefüggő vízszintes felső élű felhők takarták, mintegy beléjük akaszkodva. Csuda egy látvány volt, de nyugtalanság ébredt tőle bennünk. A Sveti Rok alagúthoz közeledve néha erős szél igyekezett derék Opelünket az út ívéből kitéríteni. A széljelző zsákok jellegzetes helyzetbe merevedtek és az információs tábla fénypontjai a Bora szót rajzolták ki. Kibújva a cső túloldalán – mondhatnám szokásos módon – egyszerre csak egész más időjárás fogadott. A hőmérő rögvest tíz fokkal alacsonyabb értékkel örvendeztette a tikkadt utazót, napsütés sehol és a távolban alacsonyan húzó felhők alatt itt-ott esősávok látszódtak.
A tavakat jelző barna táblák egyikénél, a Gospiči lehajtón a 25-ös jelű út dombos tájon kígyózó, remek minőségű aszfaltcsíkján igyekeztünk tovább. A burkolati jelek jól láthatóak, sok a sebességkorlátozó tábla (meg az útszéli ápolt síremlék). Nagy forgalom ott se volt, a pár autós ráérősen haladt. Több kihalt, háborús lövésnyomokkal sebzett településen suhantunk keresztül. Mire a pályalehajtótól úgy hatvan kilométeres út után Plitvicébe érkeztünk, eleredt az eső és mindössze 17°C volt. A parkolóban a népek sietősen kapkodták kánikula-öltözetükre az őszbeillő rétegeket. A belépő 85 kuna, ám senki se hördüljön fel a röpke fejszámolást követően, mert megéri. Sőt az a véleményem, hogy e páratlan látványhoz méltatlan is az effajta pénzbeli méricskélés. Közben elállt az eső, kiderült az ég és a jó félnapos időtöltés során az egyik csodálkozásból a másikba esve barangoltuk körbe a tóvidék kisebb-nagyobb vízeséseit, nem kímélve a fényképezőgép exponáló gombját. Minden jól szervezett, szerény szellemi képességeimhez mérten is értelmezhető tájékoztató táblák mindenhol, magyar nyelvű ismertető, kifogástalan tisztaság. Prospektusízű, közhelyes, ám ide tökéletesen illő szófordulattal – Plitvice kihagyhatatlan program, amit őszintén ajánlok minden közép-Dalmáciába utazónak.


Az örökre szívünkbe zárt képekkel kora este indultunk tovább – hazafelé. A hatalmas, zöldellő hegyek között, méltóságteljes tájon kanyargó 52-es jelű úton, újabb hatvan kilométer után Otočacnál tértünk vissza az autópályára. Otthon, Tatabányán éjfélkor kászálódtunk ki az autóból.


Nagy Lajos


A szerzőhöz több kérdés érkezett a Plitvicei-tavakról és a Krka-vízesésről. A további információkat tartalmazó válaszait a Vodicei útjukkal foglalkozó beszámoló végén lehet olvasni. – a szerk.





A szerző írásai Az Útikalauzban

Nagy Lajos: Egy hét Okrug Gornjiban (Trogir) – Horvátország – 2006

Nagy Lajos: Horvátország – Vodice – 2005


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

1 Comment on "Nagy Lajos: Egy hét Okrug Gornjiban (Trogir) – Horvátország – 2006"

  1. Szalay György | 2017.08.31. at 06:34 |

    Okrugról Trogirba nem kocsival szokás bemenni, hanem az oda-vissza folyamatosan járó sétahajókkal!
    Okrugon a megérkezés napján le kell parkolni a kocsit, és a hazamenetel reggeléig rá se szabad nézni! Lényegesen stresszmentesebb lett volna!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár