Strausz Ildikó: Tetouan – Marokkó – 1998


Strausz Ildikó: Rövid kirándulás Marokkóba – 1998



Egyetlen nap érdekes története egy spanyol nyaralás során tett kirándulásról

A Spanyolországi Costa del Sol-ban nyaraltunk 1998. júliusában, itt nyílt lehetőségünk befizetni egynapos kirándulásra Marokkóba.
A megbeszélt helyen vártuk a buszt, korán reggel, 6:45-kor. Itt ez az időpont még hajnalinak számít, csendes volt a város. A busz viszonylag pontos volt. Malagából indult, és a part menti üdülőterületekről szedte össze az utasokat. Persze, nem csodálkoztam, mire hozzánk ért, alig volt már hely. Magyar túra volt, magyar idegenvezetővel – Zsuzsa -, aki sokat és érdekeset mesélt útközben, de csak Marbella után, amikor megtelt a busz.
Algericas-ba mentünk, itt van a kikötő, ahonnan a hajónk indul az afrikai földrészre. Előtte, a buszon Zsuzsa kiosztott egy adatlapot, amit a marokkói határon kérnek, majd ezt mindenki kitöltötte. (Érdekességként megjegyzem, hogy a múlt héten elmaradt a kirándulás, mert valami marokkói államfő szülinapját ünnepelték, és emiatt 3 napig se ki, se be nem engedtek senkit a határon.)
A kikötőben épp, hogy elértük a hajó indulását. Kicsit szaladni is kellett. Szárnyashajóval mentünk. Jó nagy hajó, 3 szintes. Az alsón az autók, a középsőn mi utaztunk. A felső szinten is volt utas, és itt volt a terasz is, jó huzatos, de szép kilátással. Egyébként zárt az egész, légkondis. Van bár, kaja, játszósarok, és TV (video?), amin a tengerről megy műsor. A hajón asztalok és körülötte kényelmes fotelok vannak. Az ablakon nem sokat lehet kilátni, mert oda spriccel a víz. A menetidő Ceuta-ig 45 perc, a táv 22 km.
Ceuta még nem Marokkóban van, ez egy vámszabad terület, és Spanyolországhoz tartozik. Elmentünk egy boltba, ékszertől kezdve, minden vackot árult. Nem találtam sokkal olcsóbbnak, mint Spanyolországban, bár mások nem így látták. Sokan jól bevásároltak aranyat, ezüstöt. Azért én is vettem egy kis ezüstláncot Dorkának, mivel aznap volt a 8-ik szülinapja.
Vásárlás után összeverődött a csoport, kicsit várni kellett a buszra, ami továbbvitt minket. Egész jó kis luxusbusz jött, elhelyezkedtünk, és irány Marokkó. A határ egész közel volt, pár perc alatt odaértünk. Arra fel lettünk készítve, hogy felejtsük el az időt, az itt nem fogalom, teljesen más ez az arab világ, másféle gondolkodással. A határátlépés is kérdéses, hogy mennyi ideig tart. Mikor mennyi. Addig gyönyörködjünk a tájban. Álltunk a határon, ill. ültünk a légkondis buszban. Se kocsi, se busz, semmilyen jármű nem volt előttünk. Szerencsére, a hőséggel nem kellett kűzdeni. Kicsit rossz érzés is volt, a kényelmes buszból nézni, hogy a helyi emberek izzadtan-koszosan a hátukon cipelik a nehéz cuccukat, és gyalog mennek át a határon. Na, de ők legalább haladtak. Mi nem. Láttunk egy anyókát, aki hatalmas csomaggal a hátán, át akart sietni egy kis kapun, de nagy volt a lendület, na meg a csomag sem fért át, emiatt hanyatt esett. Jött egy fiú utána, aki segített neki úgy, hogy gyömöszölte át a csomagot a keskeny kapun, az anyókával együtt. Végül nagy nehezen sikerült nekik átjutni. (ahelyett, hogy csak simán átemelték volna a cuccot a kerítés felett.)
Arra is vigyáznunk kellett, hogy ne nevessünk, ha kifelé nézünk az ablakon, nehogy véletlenül egy kinti egyenruhás szépfiú kiszúrja, és megsértődjön, hogy ő a mosoly tárgya. (Pedig kicsit röhejes szerintem, ahogy fontoskodnak, és várakoztatnak a semmiért, és ettől fontosnak érzik magukat)
Végül viszonylag hamar, kb. fél óra múlva átléphettük a határt, némi baksisnak, illetve ajándéknak köszönhetően. (röhej) Tetouan felé vettük az irányt. (kb. 40 km)
A határon felszállt egy helyi idegenvezető is, Ali Musztafa volt a neve.
A tájban egyébként volt mit “gyönyörködni”. Ahogy átléptük a határt, csupa szemét lett minden. Koszos táj, ócska, düledező épületek, kopár vidék, ez a jellemző. A tenger viszont nagyon szép kék, erről a partról nézve egészen különleges színe van. Sajnos, erre sem vigyáznak, sok helyen úszott szemét a felszínén. Láttunk strandot, ahol a gyerekek a vízen úszkáló reklámszatyrok, és egyéb hulladék között fürödtek.
A buszon Ali gyorsan átöltözött, átalakult igazi arabbá. Felgyűrte a farmerját, és belebújt egy hosszú, hálóingszerű ruhát, és a fejére arab fejfedőt tett. Persze, a mobiltelefon a kezében maradt.
Rövid buszozás után megálltunk az út szélén, ott várt ránk néhány teve. (meg két “Ali”. Fel lehetett ülni rájuk, (mármint a tevékre) totyogtak néhány lépést, (egy kört?, elég kicsikét) mindezt 100 pst-ért. Végül is, azt hittem, drágább lesz. Dorka nem akart felülni, félt, de gondoltam, én bizony ki nem hagyom. Ekkor az arab észrevett minket, szólt, illetve mutogatott, hogy menjünk oda, gyereket vegyem ölbe, és üljünk fel. Ez mind szép, a bökkenő csak az volt, hogy miután a nyeregben ültünk, adom neki a százast, de keveselte, 200-at kért. Jó, mondom, akkor 2 kör. Erre háborgott, hogy szó se lehet róla, csak egyet megy. Dorka már nagyon le akart szállni, így őt leraktam, és maradtam egyedül, 1 körre. Készült fénykép is. Még jó, hogy azért nem kértek külön pénzt.
Amúgy elég meredek dolog tevén ülni, igencsak kapaszkodni kellett, hogy le ne essek. Ugyanis a teve 3 zökkenéssel áll fel, ill. ül le. Az ember azt hiszi, hogy 2-nél vége, elengedi a hátsó kapaszkodót, erre még bukkan egy harmadikat is, és itt lehet leesni. Szerencsére, ilyen nem történt, mert rendesen fel lettünk készítve a tevegelésre. De jó érzés, mikor hullámzik menet közben. Nem véletlenül nevezik a sivatag hajójának.
Tevegelés után vissza a buszra, és irány tovább, Tetouan-ba. Itt egy térre érkeztünk, itt láttuk az uralkodó palotáját. (aki miatt a múlt héten 3 napra bezárt minden hivatal, és nem lehetett vízumot intézni) Még most is lobogtak a zászlók az egész városban. A palotát természetesen csak kívülről lehetett megnézni. Így is szép volt, mint ahogy az előtte lévő tér is, gyönyörűen rendben volt tartva.








Itt már vártak ránk a kísérőfiúk, akik a bazárban segítenek kalauzolni a csapatot, mert aki ott eltéved, annak rossz. Lehetetlen tájékozódni, annyira egyforma minden sarok, minden bolt, főleg európai szemmel. Kaptunk egy napocskás matricát, ezt ki kellett ragasztani a pólónkra. Innen tudták a fiúk, hogy a csoporthoz tartozunk. Ahogy beértünk a bazárba, rögtön érezni lehetett. Egyből megcsapott az a nehéz, kissé büdös szag. Gondolom, a boltok ajtajában lógó döglött csirkék, és egyéb húsok is hozzájárultak ehhez.
A bazárban jó nagy tömeg volt, de senki nem foglalkozott a másikkal, néha úgy kellett félreugrani egy-egy taliga elől. Az arabok otthon voltak, nem zavartatták magukat, ettek-ittak, kártyáztak, jól érezték magukat a boltjuk előtt. Néhányan próbáltak behívni közülünk valakit, nem sok sikerrel. A kísérőfiúk a sarkokon álltak, és rendületlenül terelgették a csoportot jobbra-balra – ennyit már tudtak magyarul. Nyüzsgött körülöttünk egy pofa is, aki szünet nélkül fotózott minket. Gondoltam, mire megy ki a játék, úgy helyezkedtem, hogy ne legyek fénykép közelben, mindig takarjon valaki.
A bazárban egyébként tényleg nem lehet tájékozódni, annyira zegzugos, és egyforma minden utca.
Elvezettek (jobban mondva tereltek) minket egy fűszer-gyógynövény boltba. Itt körbe-körbe padok voltak, helyet foglaltunk, és végignéztünk (ill. szagoltunk) egy fűszer-gyógynövény bemutatót. Természetesen Zsuzsa tolmácsolt, és a végén vásárolni is lehetett (spanyol pesetáért). Vettünk egy csomag jó erős, igazi marokkói mentateát.
Ezután továbbálltunk, kevés kanyargózás után érkeztünk egy kis térre, ahol berber asszonyok árultak. A teret is úgy hívták, hogy “Berber asszonyok piaca”. Az egyik nénike csinált egy kis show-műsort, az egyik lányt a csoportból beöltöztette berber viseletbe. Többnyire törölközőszerű csíkos anyagokat tekert rá, de a végén jól nézett ki. Az érdekes az volt, hogy a legnagyobb hőségben is ebben a ruhában jártak, és valahogy mégsem tűnt úgy, hogy melegük van benne.
Itt is lehetett vásárolni a végén. Közben néhány srác a csoportból szerzett valahonnan egy berber kalapot, ebben fényképészkedtek, ezt kölcsön kértük mi is. Mikor visszaadtam a gazdájának, megelégedett azzal, hogy “thank you” mosolygott, és nem tartotta a markát. Ez egy apró kis különbség a berberek, és az arabok között.
Nemsokára következett egy igazi meglepetés. Körbeálltunk egy bácsikát, aki egy doboz mellett állt. Mikor mindenki ott volt, kinyitotta a dobozt, abból pedig kibújt egy kígyó. Ebben a pillanatban mindenki felhördült, és egy lépést hátra lépett. Ez egy kobra volt, amit mutogatás után visszarakott a dobozba, és kivett egy másik fajtát, a szelídebb fajtából. Ez egy szép, méretes kígyó volt, ezt a nyakába vehette, aki akarta. Kínálta a bácsi nekünk is, de kösz, nem kértünk belőle. Leginkább a gyerekekre próbálta rárakni, szegény kölykök nem győztek menekülni előle. Utána kihagyhatatlanul körbekalapozott a bácsi, mindenki bedobta a részvételi díjat. Miután megindult a csoport, a bácsi csinált gyorsan még egy kört, de már nem dobott senki ráadást. Erre engem vett célba, és kezdett veszekedni, hogy én adjak még, illetve a gyerekre mutogatott, hogy ő is fizessen. Ezt eljátszotta a többi gyerekes szülőnél is.
Az emlékezetes kígyóbűvölés után ebéd következett. Állítólag a város legjobb éttermébe mentünk, ez ott volt helyben, a bazárban. Végül is nem nézett ki rosszul a hely, a falon csempe volt, végig, a berendezés is jó állapotban volt. Az asztalok alacsonyak, mint kiderült, ez itt így szokás. Kicsit furcsa volt. Itt lehetett kezet mosni, ill. folyó ügyekkel foglalkozni, de mit mondjak, a mellékhelység állapota nem volt túl bizalomgerjesztő. (egyik útitársam megjegyezte, hogy vajon milyen lehet a konyha)
Az étterem közepén zenekar játszott, jó volt a hangulat. Közben hozták a kaját, előételnek egy nagy tál salátát. De olyan ravaszul volt felszolgálva, hogy a tálba beleraktak fordítva egy mélytányért, és erre rakták rá a salátát. Így nem is volt annyira nagy adag. De volt benne minden, krumpli, sárgarépa, uborka, cékla, stb. nagyon finom volt. Kaptunk hozzá kenyeret is, ami úgy nézett ki, mint egy kemencében sütött kenyér, de nagyon finom, puha volt. A saláta után hozták a kuszkuszt. Ez valamilyen sárgatarhonyaszerű tészta, rajta szintén sárgára pácolt csirkehús, és az egész le volt fedve uborkával, káposztával, meg sárgarépával. Ez egy nagy tálban volt az asztal közepén, és mindenki szedett belőle, amennyit akart. Adtak még hozzá valami húslevesfélét is, ezzel kellett meglocsolni a tésztát, különben száraz volt. Az egész meglehetősen furcsa ízhatás volt, bár nem volt rossz, de nekünk meglehetősen idegen.
Italt mindenki magának hozott, önkiszolgálás volt, egy félreeső asztalról lehetett választani, és ezt külön fizette mindenki az ebéd végeztével.
Kicsit később hoztak még valami száraz süteményt, aminek totál olaj (gázolaj?)íze volt, (nem túl sok fogyott belőle), és kaptunk menta teát is, ami finom volt, csak a mi szokásunkhoz képest jóval erősebbre volt főzve.
Az étteremben a zenekar egyszer tartott szünetet, pont akkor, amikor megszólalt a müezzin imára hívó hangja, így egy darabig ezt hallgattuk zeneszó helyett.
Vártunk egy hastáncosnőt is, aki be volt ígérve műsorként, de valahogy csak nem akart megérkezni. Állítólag a személyzet fele őt hajkúrászta, de nem találták. Más forrásból úgy tudták, lement a strandra, mert nem volt kedve dolgozni. (állítólag egy híresen megbízhatatlan nőszemély) Végül a hastánc elmaradt, mert nem sikerült pót-hastáncosnőt keríteni. Aki már látta a műsort, azt mondta, nem vesztettünk semmit, mert nem egy nagy szám, én azért sajnáltam, mert szívesen megnéztem volna.
Itt az étteremben készült rólunk egy lesifotó, ugyanis a fotósember rendületlenül fényképezett, és itt az asztalnál nem sikerült kitérni előle. (legyen neki is sikerélménye néha 🙂


Ebéd után elsétáltunk egy szőnyeg üzletbe. Ez hasonlóan volt berendezve, mint a fűszeres, körben lócák, és középen folyt a bemutató. Sokféle szőnyeget kiterítettek, voltak köztük igazán szépek is. Persze, az egésznek a lényege csak később jött, amikor valaki vásárolni akart. Olyan alku-csaták következtek, hogy élvezet volt hallgatni. Néhányan vásároltak is, a sikerélmény öröme tükröződött az arcukon. Árultak itt más ajándáktárgyat is, de semmi olyan nem volt közte, amit vásárlásra érdemesnek találtam volna.
Amikor innen kiléptünk, akkor kezdődött csak az igazi bazár. Teljesen elállták az utat az árusok, a vállukon mindenféle dolgok lógtak, dugták az orrunk alá, csak ennyi, csak vegyünk már. Nekem állandóan egy ronda műtevét kínálgattak, hogy vegyem meg a gyereknek. Persze, kellett a bánatnak, de nem hagytak békén. Egyébként sem szeretek utcán vásárolni, megvan a veszélye, hogy átvernek. Az egyik utitársamnak sikerült egy törött dobot vásárolni, persze, utána hiába kereste az eladót, egyszerűen felszívódott.
A közelben állt a buszunk, miután átverekedtük magunkat az árus-tömegen, és felszálltunk a buszba, még akkor is dugták utánunk az árut, 1/10-ét kérve annak, amit először kértek érte. Jöttek volna fel a buszba is, de a sofőr nem engedte. Ekkor már nem szállt le senki vásárolni, hamarosan indultunk is, magunk mögött hagyva a bazárt, és az árusok tömegét.
Az út a határ felé a tengerparton vezetett, lehetett csodálni, sajnos olyat is láttunk, amikor szemétkupacok, reklámszatyrok lebegtek a vízen, a kölykök meg ott fürödtek a közepében, nem zavartatták magukat. A part is nagyon szemetes mindenfele. Nagyon igénytelen felfogás, ahhoz képest, hogy gyönyörű tengerpartjuk van, csak egy kicsit vigyázni kellene rá.
A buszban a fényképezős ember kiosztott egy rakás fényképet, hogy mindenki vegye el, ami kell neki. Ahogy sejtettem, jó drágán adta őket. Szerencsére, amin véletlenül rajta voltunk, az nem sikerült valami fényesen, (minőségi gondok is voltak) ezek szerint elég ügyesen sikerült kicseleznem. Azt az egyet, ami az étteremben készült, megvettem, legyen valami emlékem erről az útról. Az elég jól sikerült, 300 peseta volt az ára. A határ előtt a pasi leszállt a buszról, mi pedig gurultunk tovább.
A határátlépést viszonylag könnyen megúsztuk, még gyorsabban ment, mint idefelé. Persze, egy jelenetet most is láttunk a buszról, nagyon tanulságos volt. Ment egy fiú a határon, az útlevél mellé pénzt is adott a “fontos hivatalnoknak”, és mehetett tovább. Utána egy nő jött, pénzt nem adott, őt visszafordította a “fontos személyiség”. A nő után egy pasi jött, szintén pénz nélkül, őt nemcsak visszafordította, hanem még meg is pofozta valamiért a fontos határőr. Vérzett a feje, mert nekiesett az oszlopnak. Hagyták sorsára, nem szaladtak elsősegélydobozért, semmi hasonló.
Ceutában volt még egy fél óránk a hajó indulásáig. Itt megint vásárolni lehetett, aki akart. Ezután irány a busz, majd a hajó.
Amikor visszaérkeztünk Algericasba, feltűnt, hogy milyen nagy nyüzsgés van a parton. Kiderült, hogy ma van a Carmen-szűz ünnepe, aki a halászok védőszentje, ilyenkor a parton végigvonulnak az emberek, ünnepelnek, és a halászhajók teljes díszkivilágításban siklanak ki a tengerre.
Hazafelé úton láttunk még néhány helyen ilyen fényözönt.
Fél 10-kor értünk a szálláshoz, itt is tartott az ünnepség, rengeteg ember volt a parton, matrózok vonultak, és teljes díszben voltak a hajók is a kikötőben.
Azt hiszem, elég mozgalmas, és fárasztó, de élményekben gazdag napunk volt, jó volt belekukkantani egy másik kultúrába, de azért örültem, amikor visszatértünk a jó öreg kontinensünkre.
Strausz Ildikó


A szerző írásai Az Útikalauzban

Strausz Ildikó: Aggteleki- cseppkőbarlang – 2007

Strausz Ildikó: Gibraltár – 1998

Strausz Ildikó: Kirándulás Malagába – Spanyolország – 1998

Strausz Ildikó: Passau – kirándulások Bajorországban – Németország – 2007

Strausz Ildikó: Tetouan – Marokkó – 1998


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Strausz Ildikó: Tetouan – Marokkó – 1998" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár