Vincze Géza: Székelyföld – Görögország – 2005


Vincze Géza: Székelyföld – Görögország – 2005



A Vincze család két hetes nyaralásának első harmada alatt ellátogathatunk a Madarasi-Hargitára, Cófalvára, Szentegyházára, Sepsiszentgyörgyre, Árkosra, Gyergyószentmiklósra, Berethalomra, Mádéfalvára. A folytatásban pedig Észak-Görögország néhány népszerű helyével – Thessaloniki, Stavros, Olympos, Filippi, Asprovalta, Kavala – ismerkedhetünk meg. A hazafelé vezető úton pedig betérhetünk velük a rílai kolostorba. Mindez sok információval, jó képekkel, kellemes stílusban.

Az úgy volt, hogy valaki felvetette (talán én, de nem biztos), hogy menjünk el együtt Horvátországba, ahol öcsémék tavaly egy nagyon jó helyen nyaraltak Trogir mellett. Együtt lubickolunk a tengerben, eszünk jó sült halat és kirándulunk a hegyekben. Szóval, jól érezzük majd magunkat. Később megváltozott a program: menjünk a Dolomitokba. Több élménybeszámolót és rengeteg szebbnél szebb képet láttam erről a hegyvidékről, és “teljes mellszélességgel” támogattam ezt az ötletet. Azonban öcsém kijózanított: a mi jövedelmi viszonyaink között egy egyhetes nyaralás megfinanszírozhatatlan lenne. Így tovább gondolkodtunk azon, hogy hova menjünk, ami olcsóbb. Így került elő a Székelyföldre utazás gondolata. Az pedig elég kézenfekvőnek tűnt, hogy ismét Szentegyházára (Vlahita) menjünk, ahol nyolc évvel korábban két baráti családdal már voltunk. További komoly motivációt jelentett, hogy tavaly december vége felé (Karácsony előtt talán egy héttel) Budapesten, a Városmajori katolikus templomban hallottunk egy nagyon emlékezetes koncertet, amit a Szentegyházi Gyermekfilharmónia és Kórus adott. Ez különösen a december 5-i, a kettős állampolgárságról való népszavazás kudarca után volt felemelő élmény. Nem kevéssé rendültem meg, amikor azt énekelték: “…édes hazánkról, ne feledkezzél el szegény magyarokról…” (Kodály: Ének Szent István királyhoz) (Javaslom a Gyermekfilharmónia honlapját a www.fili.ro -n megnézni!)


Telefonon lefoglaltuk a szállást, és készülődtünk az utazásra. Különösen húgom osztrák férje, aki még sosem járt Erdélyben. Az események az indulásunk, augusztus 14-e előtt gyorsultak fel. Több menetben egyeztettünk az utazás többi résztvevőivel, hogy minden simán zajlódjék le. Húgomék az Ártánd-Bors határátkelő helyen 3 órát töltöttek, míg öcsémék Létavértes-Székelyhíd átkelőn negyed óra alatt végeztek.


Mi tehát vasárnap hajnalban felkeltünk. A különböző útvonal-lehetőségek közül én végül a Budapest – Gyula útvonalat választottam. A Gyula-Varsánd határátkelőhelyen percek alatt végeztünk, sőt úthasználati vinyettát (rovineta) is tudtunk venni, igaz, ez 2 Euróba került (lejjel nem lehetett fizetni). Nekünk nem volt aprónk, de a száz eurósból rendesen visszaadott az ügyintéző euróban. Némileg féltem attól, hogy lejben ad vissza (ez egyáltalán nem lehetetlen feltételezés, ugyanis még nálunk is előfordul, hogy elfogadják ugyan az eurót fizetőeszközként, de forintban adnak vissza).
A határ után a Fehér Körös völgyében (79/A út) haladtunk, elég jó mellékúton, szép, lankás vidéken. A völgy végében Halmágycsúcs (Varfurile). Itt balra mentünk a 76-os úton, ami a térképen szép egyenesnek volt behúzva. Az út az E79 nemzetközi út része, ennek megfelelően meglehetősen rossz(!) állapotban volt és a forgalom is meglehetős rajta. A vidék szép, de az út egy kisebb hágón vezetett keresztül, hosszas, és meredek szerpentinezésekkel. Biharlonka (Lunca) faluban jobbra kanyarodtunk, hogy a Bihar-hegységen átvágva Tordára (Turda) jussunk (75 út). Itt a szerpentinezés nem ért váratlanul – volt is benne bőven részünk – és a táj is elbűvölő volt. Azonban az út… Még a hegyek között hagyján, de amikor leértünk a Kis-Aranyos völgyébe
Néhol hatalmas gödröket kellett kerülgetnünk. Máshol – legtöbbször csak pár száz méteren – kifogástalanul jó volt az út. Ott jártunkkor éppen a burkolati jeleket festették az útra: burkolatra, kátyúba, ami éppen akadt. A vidék szép volt errefelé is, de az úton rendkívül lassan lehetett előre jutni. Előzni – pláne egy olyan, aránylag lomha autóval, mint a mienk – szinte lehetetlen. Az egyik faluban pedig hetivásár volt. Mivel a szűk völgyben fekvő faluban valószínűleg az egyetlen nagyjából vízszintes felületet az országút jelentette, ezért ott tartották a vásárt. Én igyekeztem szép udvariasan kerülgetni a vásárosokat, nézelődőket, sőt volt, hogy a szembe jövőt átengedtem egy szűkületen (ha belemegyek, akkor sem én, sem ő nem tudott volna mozdulni). A mögöttünk jövő román rendszámú furgon vezetője minden egyes megállásomat előbb rövidebb, majd szűnni nem akaró dudálással jutalmazta. Igyekeztünk tovább, de pár faluval arrébb egy felhőszakadás szélébe kerültünk. Onnan tudjuk, hogy csak a széle lehetett, hogy a következő pár faluban volt, hogy 15-20 cm-es friss hordalék borította az utat helyenként. (És közeledtek a burkolati jel festők. Vajon erre a sáros kőgörgetegre is ráfestettek?)


Ahogy jutottunk ki a völgyből, utunk egyre nyugodtabb lett – csak a váratlanul megjelenő kátyúkat kellett továbbra is kerülgetni. Szép napsütéses időben érkeztünk Tordára (Turda). Az út (15-ös) Tordától kezdve mondhatni kifogástalan Marosvásárhely (Tirgu Mures) felé. A forgalom azonban hatalmas. Persze sokan igyekeznek idegesen sietni, és már itt is tapasztaltam azt a Balkánon úgy látszik bevett gyakorlatot, hogy akkor is elkezd előzni a mögöttem jövő, ha nyilvánvaló, hogy a szembe jövőtől nem fér el. Tehát jobb híján a mi autónkat tolja le az útról. Ezt a vezetési stílust legkifinomultabban Bulgáriában gyakorolják… Erről még mesélek később.


Azt más forrásból tudjuk, hogy a Nagyvárad (Oradea) – Kolozsvár (Cluj) útvonal is kifogástalan. Azonban Romániában – és ezt később is számtalan helyen tapasztaltuk – az új utakat 50-80 cm magasra(!) építik a környező területhez képest, még településeken belül is. Tehát az út burkolata a házak ablakpárkányaival esik egy szintre. A külterületen pedig lehetetlen az útról lehajtani. Még megállni is csak a burkolaton lehet, lévén földpadka egyáltalán nincsen. A burkolat széléhez közvetlenül csatlakozik egy közel függőleges, általában betonozott rézsű. Természetesen szalagkorlát szinte sehol sincs.


Régi tapasztalatunk volt, hogy Marosvásárhelyt célszerű egy alsóbbrendű úton (Nyárádtó/Ungheni – Ákosfalva/Acatari) elkerülni, ha Székelyföld felé tart az ember. Így a városon való átkelést meg lehet spórolni. Azonban ez az út annyira tönkrement, hogy bizonyos helyeken csak lépésben (nem vicc!) lehetett haladni. Tovább az Ákosfalva – Segesvár (Sigishoara) – Székelykeresztúr (Christuru Secuiesc) – Székelyudvarhely (Odorheiu Secuiesc) útvonalon mentünk. Elég késő lett, mire Szentegyházára megérkeztünk. Nem sokkal utánunk öcsémék is befutottak, húgomékra azonban várni kellett. Az osztrák férjnek az út- és közlekedési viszonyok teljesen idegenek voltak… Szentegyházán a falusi turizmus a korábban említett Gyermekfilharmónia eltartását (vagy legalább támogatását) is szolgálja. A turisták rendelkezésére áll a Múzeum Szálló valamint számos vendégszoba a városban. A mi étkezésünket is itt, a Múzeum Szállóban oldották meg. Nagyon bőséges reggeliket és rendkívül ízletes vacsorákat kaptunk. Amint kiderült, a mi vendéglátónk, Erzsébet volt egyben a főszakács is. Sosem keltünk fel az asztal mellől éhesen, sőt még a falusi turizmust szervező hölgy, Jolánka néni még bíztatott is, hogy a reggeli maradékát csomagoljuk el tízórainak. Mindenképpen meg kell említenem, hogy esténként helybeli kislányok szolgálták fel a vacsorát, székely népviseletbe öltözötten. Ők is nagyon kedvesek voltak, folyton kínálgattak bennünket. Minden étkezés előtt – étvágygerjesztőként – vagy egy kis kupica pálinkát, vagy áfonyalikőrt kaptunk.


A mi szállásunk kiváló volt: a hátsó udvarban levő három szobás épületben. Csendes hely, kényelmes ágyak… Rendkívül jókat aludtunk. Éppen a kudarcos népszavazás után többfelé hallottam még itthon, hogy inkább nem mennek Erdélybe. Ezt Székelyföldön is megerősítették: sokan lemondták az oda tervezett nyaralásukat, mert elhitték azokat a hazai sajtóhíreket, hogy ott nem szívesen látják a magyarországiakat. Azt kell mondjam, hogy ez egyáltalán nem igaz: mindenki nagyon kedves volt velünk, és senki sem éreztetett semmiféle neheztelést.


Augusztus 15., hétfő


Úgy döntöttünk, hogy az első napot “lazára” vesszük, és “csak” a közeli Madarasi Hargitára megyünk fel. Nagyrészt autóval. Amikor nyolc éve itt jártunk, kaptunk kölcsön egy ARO terepjárót, és az egész társaság annak a nyitott platóján – padokon és sörösrekeszeken – utazott. Azt hittem, emlékszem az útra, és most még ráadásul térképünk is volt. Beültünk mindannyian a Transporterbe és elindultunk (persze a bőséges reggeli után). Csak egy helyen kanyarodtam rossz felé a faluban – de ez csak este derült ki. Így egy másik – látszólag teljesen ismerős – völgyben döcögtünk az egyébként rendkívül rossz makadámúton felfelé. Egy helyen, ahol egy turistaútnak látszó szekérút ágazott ki ebből az útból bal felé, megálltunk. Itt a társaság nagyobb része kiszállt, és – amint utóbb kiderült téves – helymeghatározás után nekivágtak a hegyoldalnak. feleségemmel és kisebbik fiúnkkal megpróbáltam a kocsival tovább menni, hogy megcáfoljam házigazdáink véleményét, miszerint nem lehet Szentegyházáról a Hargitára kocsival felmenni. Kb. 40 m után meg kellett állnom, mert az út vízmosássá vált. Megfordulni persze itt nem lehetett, így tolathattam vissza… Végül úgy döntöttünk, hogy az “igazi” úton megyünk fel. Akkor még azt hittem, hogy az egyúttal jó út is lesz. Tehát Szentegyháza – Zetelaka – Ivó úton kerülőt tettünk. Azt kell mondjam, ez az út sem sokkal jobb, csak talán kevésbé meredek, mint amin próbálkoztunk. A forgalom azonban viszonylag nagy. Az utolsó, talán 10 km-es szakaszán a kitett tájékoztató tábla szerint csak bizonyos időszakban lehet felfelé, és más időszakban lefelé közlekedni. (Nagyjából 4 órás periódusokkal változik a forgalmi irány. Kisfiam vette észre, hogy az útszakasz kiürülésére nem hagytak időt.) Azt talán említenem sem kell, hogy ezt a rendet nem tartják be. Pöfögtünk felfelé az úton, amikor – az egyik, egy autónyi széles (azaz keskeny) szakaszon – hatalmas durranás jobb elölről. A jobb első gumi kezdett el vészes sebességgel leengedni. Megpróbáltam a kocsit félrelavírozni, majd nekiálltunk a kerékcserének. Különös csoda, hogy egyáltalán volt nálunk ehhez szerszám. A kerékcsavarokat alig tudtam meglazítani – teljes testsúlyommal ráálltam a kerékkulcsra, és így is alig-alig mozdultak. A legnagyobb csoda pedig az volt, hogy a pótkereket ki tudtuk szedni és volt benne elég levegőnyomás. Pumpa ugyanis nem volt nálunk… Ezek után még óvatosabban döcögtünk tovább, amíg aztán felérkeztünk a Madarasi Menedékházhoz.


A kiránduló társaság is megérkezett később, tele karmolásokkal, teljesen kimerülten. Ekkor tudtam meg, hogy egy másik völgyben tettem ki őket, és ők először egy másik hegyre másztak fel. Fentről meglátták, hogy nem jó helyen vannak, és gyakorlatilag toronyiránt próbáltak átjönni. Közben az erdőben málnát és áfonyát szedegető emberektől tudakolták, hol is lehetnek. A kapott dűlőnevekkel persze nem sokra mentek. Mindenki azt mondta nekik, hogy inkább menjenek vissza a faluba, és újra induljanak neki. Mindenféle teljesen elhagyatott helyeken törtettek át, és egy málnás környékén csörtetést, morgást és fújtatást hallottak. Előzőleg pedig több nyomát látták medvéknek: ürüléket, kiszaggatott kisebb fákat, talpnyomokat. Azt hiszem, ettől kezdve a “mit eszik a medve, ha felébred…” kezdetű vicceket nem fogják humorosnak tartani… Némi pihenés, táplálkozás és nézelődés után úgy döntöttünk, hogy inkább visszaindulunk, és a Madarasi Hargita csúcsának meghódításáról letettünk. Este Jolán néni néhány, az ismeretségi körével megesett medvekalanddal szórakoztatott bennünket vacsora közben. Jó, hogy nem előbb mondta…


Augusztus 16., kedd


A nap mottója: “Az ősök nyomában…”


Reggeli után indultunk Kézdivásárhelyre, hogy feleségem (egyébkánt Kanadában élő) bátyjával találkozzunk, aki a nyarat Székelyföldön tölti. Csíkszeredán egy teljesen új, modern szervizben kicseréltettem a defektes kereket. Tényleg hamar elkészültek a munkával, és ráadásul volt is nekik raktáron a megfelelő gumiköpeny (gyártmány, mintázat). De némileg megdöbbentem az áron. Igaz, fizethettem Forinttal is, de 20 eFt fölött. Tavaly két keréken cseréltettem gumit Budapesten, összesen 30 eFt-ért.


Az általam választott Bikszád – Kézdivásárhely út földcsuszamlás miatt le volt zárva. (( 3. térkép )) Ezért sms-ben átszerveztük a találkozást és abban állapodtunk meg, hogy Cófalván (Tufalau) találkozunk. Ez a falu azért nevezetes, mert feleségem édesanyja ebben a faluban született és nőtt fel. Megnéztük annak a tanyának a hűlt helyét is, ahol a hatvanas évek közepéig az a malom állt, ahol feleségem nagyapja molnárkodott. Az államosítások során “természetesen” megfosztották a földjeitől – holott a falu határának nagy része az övé volt – a pataknak pedig új medret ástak, hogy a malomnak ne legyen vize. Így tették teljességgel lehetetlenné a megélhetését. A vagyont irigyelték tőle, és nem azt látták, hogy a molnárkodás milyen hihetetlen erőfeszítést követelő munka (hiszen a malomnak éjjel-nappal mennie kellett). Ma már csak vizenyős rét és vályogvető gödör van a valamikori malom helyén. Bementünk a falubeli iskolaépületbe is. Szívszorító látvány volt a folyó víz nélküli, felvizesedett, dohos épület, ahol ma is (XXI. században!) van egy óvodáscsoport és egy iskolai tanterem, ahol az 1-4. osztályok osztatlanul tanulnak. A tanítónő nem az iskolaépületben levő – még a tanteremnél is rosszabb állagú – tanítói szolgálati lakásban lakik, hanem a református parókián. Ugyanis a lelkész felesége. A lelkész pedig megmutatta az egyszerű református templomot. Elmondta a templom építésének csodálatos történetét is, miszerint az előző Isten házát földrengés tönkre tette, és a gyülekezet csodáért imádkozott, mivel nagyon szegények lévén nem tudták volna újjáépíteni a templomot. A csoda be is következett, ugyanis egy falubeli fuvarosnak a szekerének a tengelye valahol a falu határában eltörött, és miközben ő a szekérrel bajlódott, valami fényesre lett figyelmes, és avar kori aranyleletre bukkant. Ez – mivel 1840-ben történt – természetesen Bécsbe került. (Ennek az aranyleletnek egy darabját a bécsi Naturhistorisches Museumban ősszel véletlenül megtaláltuk.) A falu azonban kapott egy nagyobb összeget (1000 aranyat) jutalmul. Akkor megszavazták, hogy ebből templomot kell építeni. Így épült meg a ma is látható templom.



A gyülekezeti teremben pedig van egy eléggé szívszorító tabló, amely a falu összes házának és a benne lakóknak a fényképét tartalmazza. Ugyanis, még a ceausescui korban elhatározták, hogy ez a falu felesleges, a lakókat a szomszéd faluba költöztetik, emeletes házakba. Ezt a folyamatot “falurombolás” néven ismerjük. Akkor azt hitték, hogy a nagyüzemi mezőgazdasági termelésből meg lehet élni, és a parasztok, mint a gyári munkások, lakótelepen fognak élni. Így persze a háztáji termelés lehetősége, és az ezzel járó esetleges pluszkereset lehetősége is megszűnt volna. A gyökereiről leszakított emberekkel meg azt tehetett volna a kommunista hatalom, amit akart volna… Hála Istennek, hogy ez nem következett be. Mindenesetre sokan megijedvén eladogatták házaikat, és így sok idegen került a korábban tiszta magyar faluba. A vasúti megállót is felszámolták – a vasút a szélső házak mellett megy el – így aki vonatra akar ülni, kénytelen a szomszéd faluba átmenni a mai napig is.


Ebédet Sepsiszentgyörgy belvárosában egy önkiszolgáló étteremben ettünk, majd megnéztük a Székely Múzeumot. Az épület maga is érdekes, mert Koós Károly tervezte. A kiállítás egyrészt a ’48-as szabadságharc erdélyi, székelyföldi történéseinek állít emléket. Ki volt állítva az egyetlen (!) megmaradt Gábor Áron-féle ágyú másolata (!) is többek között. Más termekben a Székelyföld állatvilága és néprajza volt látható, többek között egy templom teljes festett kazettás mennyezete, szobabelsők, viseletek. Természetesen kellően borzongtunk a kitömött medvét látva, és elképzeltük élőben, az erdőn. Valóban nem tűnt viccesnek a vele való találkozás gondolata.


A Székely Múzeumnál elbúcsúztunk a társaság egy részétől, majd Árkos (Arcus) felé indultunk. Öcsém barátnőjének volt egy évfolyamtársa, aki (mint édesanyám) az árkosi Veress családnak a leszármazottja. Ő értünk jött a Székely Múzeumhoz, és ő kalauzolt bennünket Árkoson. Először az unitárius erődtemplom védelmi falának egyik tornyában berendezett – szintén részben néprajzi, népi iparművészeti – kiállítást néztük meg, majd a templomot. Később elmentünk az árkosi Veress família egykori otthonába is, ami ma önkormányzati kézen levő épület, és rendkívüli nyomorban élő emberek tengődnek benne. Így az épületet – amin még látszik, hogy valaha egy jól megépített kisnemesi udvarház volt, számos gazdasági épülettel – csak az udvarból néztük meg. Amikor kijöttünk az udvarból, a szomszédból átjött egy idősebb néni, aki emlékezett arra a rokonunkra, akitől ezt az épületet az állam elvette. A háború előtt a falu legelső gazdája volt, nagy tudású, nagy tapasztalatú agrár szakember. A háború után ő is kulák-listára került, s mindenét elvették, igen nagy adóval sújtották. Ez a szomszéd néni volt az, aki rejtegette amikor a rendőrök keresték.


 



Megnéztük még Árkoson a Szentkereszthy kastélyt – illetve a parkját. A kastélyban éppen egy koncert volt, így be nem mehettünk. A kastély és a park nagyon szépen rendben vannak tartva. A neobarokk kastélyban az a furcsa, hogy az egyetlen odavezető – fasorral szegélyezett – út nem a kastély főhomlokzatához vezet.


 


 


Augusztus 17-e, szerda


Erre a napra kirándulást terveztünk, sőt, túrát. Minden reggel, miközben a finom friss kenyereket majszoltuk, az ablakból a Madarasi Hargitát nézegettük, és megállapíthattuk, hogy a lehető legjobban döntöttünk, hogy rögtön oda mentünk első nap, mert utána a csúcs többé-kevésbé mindig felhőben volt. Sőt, ezen a napon például egyáltalán nem is látszott. Természetesen azért nem zavartattuk magunkat, és megindultunk a Békás szoros felé. Az időjárás egyáltalán nem volt bíztatónak mondható, hol beborult, hol kisütött a Nap. Útközben röviden megálltunk Madéfalván (Sicueni), a Siculicidium emlékműnél. Ezt az emlékművet 1764-ben azért emelték, mert a székelyek megtagadták a nemesi jogukat megcsorbító határőrezredekbe történő besorozásukat. 1764. január 7-én a besorozás ellen tiltakozó székelyre – Mária Terézia császárnő utasítására – a császári seregek rátámadtak, és több, mint 200 embert lemészároltak. Ezzel a székelyek ellenállását megtörték, a határőrezredek felállítása sikerült, de a székelyek tömegesen vándoroltak ki emiatt Moldvába és Bukovinába. (Más források 400-ra teszik az áldozatok számát – javasolt olvasmány – http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=749 – a szerk.)


Gyergyószentmiklóson (Gheorgheni) csak átautóztunk – noha érdemes lenne megállni és megnézni – és a Gyilkos tónál (Lacu Rosu) vártuk meg a társaság többi részét. Az odáig vezető út elég jó volt, csak a Gyergyószentmiklóson átvezető szakasz volt gidres-gödrös. A Gyilkos tónál nézelődtünk egy kicsit, majd továbbmentünk az Oltárkőig, illetve az amelletti útkanyarig, ahol leparkoltunk.Innen a Lapos-patak mentén (egyáltalán nem lapos vidéken…) gyalogos túrára indultunk (az újonnan vett turistatérképünkkel felfegyverkezve). Húgom és férje pedig megkíséreltek felmászni az Oltárkőre. Persze, a megfelelő sziklamászó felszerelés és kellő ismeret birtokában, a turistatérkép hátoldalán levő mászási útmutató tanulmányozása után. Rövid taktikai megbeszélés után elindultunk. Mi a zúgó, némileg megáradt patak mellett, attól hol eltávolodva, hol a mederben kőről-kőre lépve, néha csúszós meredélyeken felkapaszkodva, majd hasonlókon leereszkedve, kövek között és kidőlt fatörzseken átmászva mentünk, követve a jelzést. Volt néhány “holtpont”, amikor legszívesebben visszafordultunk volna, de azt reméltük, hogy továbbmenni mégiscsak könnyebb lesz, mint a már megismert, de néhol igen nehezen járható úton visszafelé. Mindenesetre nem volt hiábavaló a fáradozásunk, mert a ködös, felhős idő ellenére is nagyon szép helyeken járhattunk. Végül az út kivezetett a patakvölgyből – és ennek “örömére” el is vesztettük a jelzett utat. A táj egyébként megkapó volt: szép, füves tisztás, rajta kis faházikókkal, legelésző tehenek… idilli. De hol az út? Végül továbbmentünk a térkép alapján, és találtunk is régi, megkopott jelzéseket. Tehát a turistajelzést felújítóknak elfogyott a festékük… Újra kapaszkodnunk kellett felfelé, közben igyekeztünk a legelésző tehenektől és lovaktól biztonságosnak tűnő távolságot tartani. Továbbmenve találtunk egy, a térképen nem szereplő jelzést, ami némileg megzavarta a helyzetet, de végül megtaláltuk azt az utat, ami levezetett bennünket, vissza a parkolóhoz. Közben több helyen viszonylag frissnek ható medveürüléket láttunk, úgyhogy igyekeztünk jó hangosan beszélgetni, nevetgélni… Néhány helyen elveszettük a jelzést (ez sem volt felújítva már régen), de a megbeszélt időre (5 perc késéssel), 4 órányi túrázás után visszaértünk a találkozási pontra.


Húgomék sajnos nem tudták az Oltárkőt meghódítani, mert az út járhatatlan volt: a nedves kövek túlságosan csúsztak, és a lehetséges biztosítási helyeken kinőtt a növényzet. De húgom férje elhatározta, hogy ide még vissza kell jönnie… Ebben csak megerősödhetett, mert kocsival végigmentünk az egész szoroson, ahol valóban megdöbbentő méretű sziklafalak vannak. Egy helyen láttunk is sziklamászókat. Azt mondta, hogy ilyen szép sziklafalakat még nem látott, annak ellenére, hogy hivatásos hegyivezető.


A visszavezető utunk eseménytelen volt, de ahogy Gyergyószentmiklóst elhagyva visszanéztünk, bizony fekete viharfelhőket látunk a Békás-szoros irányában. Aznap Szentegyházán is igen nagy zivatar volt.


Augusztus 18-a, csütörtök


Ezen a napon pihenni, csomagolni akartunk, merthogy nemcsak nekünk, hanem húgoméknak is másnap kora hajnalban indulniuk kellett, tehát erre a napra rövid, pihentető programot terveztünk. Így a Székelyudvarhely – Székelykeresztúr – Segesvár útvonalon indultunk el. Ez az útvonal a Küküllő folyócska völgyében vezet, és aránylag (mondhatni, romániai viszonyokat tekintve) jól járható. Persze kátyúk itt-ott vannak. Az tűnt fel, hogy sok helyen áll a víz a mezőkön. Máshol meg egy földmunkagép egy árkot ásott az összegyűlt víznek. Arrébb a hídon kisebb tömeg állt, és a folyót nézte… Az előző napi (és éjszakai) felhőszakadástól megáradt a Küküllő. Miután hazaértünk Budapestre, hallottuk, hogy pár nappal később akkora felhőszakadás volt, hogy Székelyudvarhely egy részét is elöntötte, a Küküllő völgyében még halálos áldozatokat is követelt az áradás.


 


Segesváron csak áthaladtunk, mert a közösen megbeszélt cél Berethalom (Biertan) volt. öcsémék még megnézték Erzsébetvárost (Dumbraveni) is. Mi oda nem mentünk be, így csak az ő elmesélésükből tudjuk a szomorú valóságot. Ez valaha egy szász város volt, de innen a szászok teljesen elköltöztek. (A kommunista diktatúra alatt Nyugat-Németország kormánya pénzért (!) megvásárolta a szászok kivándorlásának lehetőségét Romániától, mintegy fejpénzt fizetve értük. Így nem csoda, hogy néhol teljes települések néptelenedtek el.) A szászok helyére meg főleg (és itt különösen is) cigányok települtek. Így a valaha szebb napokat látott város hihetetlenül rossz állapotban van.


 


Berethalom valaha szász evangélikus püspöki székhely volt, és annak ellenére, hogy pici település, megkapóan nagy és szép erődtemploma és igazán városias főtere van. Ráadásul mindez elég jó állapotban. Beültünk egy hangulatos vendéglőbe is, amit eléggé megbántunk, mert nagyon sokat kellett várni, és bizony, nem laktunk jól. Körülsétáltunk a városkában, felmentünk a templomba (4 új Lej). Kissé furcsa volt, hogy az egykori szász püspöki székhely műemlék templománál a belépődíjat szedő hölgy nem tudott németül. A templom szépen fel van újítva. Különösen érdekes volt a valamikori kincstár vastag ajtajának különleges zárszerkezete, amely az ajtót – hasonlóan a mai biztonsági zárakhoz – több ponton is rögzítette. A templom megtekintése és körülsétálása után átmentünk Keresdre a Bethlen kastélyt megnézni. Mind Berethalom, mind Keresd a főúttól távolabb, keskeny, elég hepehupás, de nem túl kátyús úton közelíthető meg.


A kastély kapujában egy bajuszos, kerekképű bácsi fogadott bennünket, aki nagyon szívélyesen körbekalauzolt bennünket a felújítás alatt álló épületegyüttesben. Sajnos csak románul tudott, mindössze pár szót beszélt magyarul, de nagyon igyekezett azon, hogy mindent megmutasson, és mindent meg is értsünk. A kastély sorsa elég hányatott, már a háború óta. Gazdái elmenekültek, és volt benne termelőszövetkezeti iroda, majd raktár. Ha jól értettük, évekig üresen állt, majd elkezdődött a felújítása: szálloda, szauna, hangversenyterem… nagyon szépek a tervek. Azonban már Romániában is vissza lehet igényelni ingatlanokat, és a valamikori tulajdonosok leszármazottai, akik a nagyvilágban szerteszét élnek, nem tudnak közös nevezőre jutni. Addig pedig a megkezdett felújítás áll, a félig elkészült épületrészek ismét romlanak… A bácsi nagyon lelkesen magyarázott, amit lehetett, kevés magyartudásával igyekezett világossá tenni, de bizony, sok mindent nem értettünk. Persze, kérdezni sem tudtuk, pedig érdekelt volna, vajon honnan van benne ez a láthatóan nagy tisztelet a kastély valamikori gazdái iránt.


Augusztus 19-e, péntek


Sikerült hamar összecsomagolnunk, és megindulnunk, hiszen nagy út állt előttünk egy bizonytalan időt felemésztő határátkeléssel. Sepsiszentgyörgy előtt álltunk meg, hogy a Jolán néni által összecsomagolt reggeliből falatozzunk, majd robogtunk tovább a Brassóba vezető úton. Az útra gyakorlatilag nem lehetett panaszunk, Brassó előtti kb. 10 km négy sávos. Nem autópálya, hiszen fogatok és mezőgazdasági vontatók is közlekedhetnek rajta. Brassón csak átautóztunk, ipartelepek és ronda lakótelepek között. Eredetileg az 1/A utat néztem ki, hogy ne a nagy forgalmú nemzetközi úton (E60) menjünk, de Brassó után a nehéz-tehergépkocsikat éppen erre az útra terelték rá, ezért mi végül az 1-esen maradtunk, és Predeal, Sinaia hegyi üdülővárosokon (ahol szinte osztrák színvonalúnak tűnő hegyi üdülőket is láttunk, rengeteg külföldivel az utcákon) áthaladva Ploiesti előtt leértünk a román Alföldre. Az út igen szép vidéken vezet keresztül (és a minőségére sem lehet panasz, néhol még kapaszkodósáv is van), de sajnos a környező hegyekből nem sokat láttunk, mivel azok nagyrészt felhőben voltak.


A külföldiek említésénél megállok egy keveset. Azt hallottuk, hogy sok magyarországi lemondta székelyföldi üdülését, attól félve, hogy a népszavazás után nem fogják majd őket szívesen látni. Minket hihetetlen nagy szívességgel láttak, és a népszavazással összefüggésben semmilyen hátrányos megkülönböztetést nem tapasztaltunk. Meglepő volt a számunkra az, hogy rengeteg olasz turistát (családokat is, de sok olyan autót is, amelyben két-három fiatal fiú ült) és meglepően sok spanyolt láttunk. Német autóval még a szász vidékeken sem sokkal találkoztunk. És persze rengeteg magyart is láttunk.


Az út Ploiesti – Bukarest (Bucuresti) szakaszon kiváló, négy sávos gyorsforgalmi út, hihetetlenül hosszú egyenes szakaszokkal. Persze át-áthalad falvakon, ahol elvileg sebességkorlátozás van… Úgy döntöttünk, hogy Bukaresten átautózunk, nem kerüljük meg a várost a térképen jelölt külső gyűrűn. Ezt nem is tudtuk volna megtenni, mert nem is láttuk a leágazást, ami erre a gyűrűre vezetett volna. Bementünk a városba, és megpróbáltuk a Giurgiu irányt követni. Már, ahol ki volt írva. Így több kereszteződésben csak találomra mentünk tovább, többször valószínűleg rossz felé. Végül kb. egy órányi bolyongás után végül is a helyes úton robogtunk Giurgiu felé. A román fővárosról hiteles képet persze nem kaphattunk, hol hatalmas lakótelepek között, hol iparterületeken autóztunk néha meglepően rossz utakon, de volt egy rövid szakasz, ahol látszólag XIX. századi nagypolgári villák között vezetett az út. Rengeteg útépítés és emiatti terelés tette nehézzé a tájékozódást. Ezen kívül nagyon kellett figyelni a közlekedés többi résztvevőit is, mert egyesek nagyon “ügyes” “trükköket” mutattak be, én meg nem győztem kapkodni a fejemet. A legaranyosabb az volt, amikor az eredetileg elkanyarodók számára felfestett sávból indult el valaki (velünk párhuzamosan) egyenesen, és nem azon igyekezett, hogy elénk kerüljön, hanem egyszerűen letolt bennünket az útról. Vagy amikor egy balra kanyarodó járműosztályozóban két sorban álltunk fel, de a fogadó útpálya csak egy sávos volt. Mindezek mellett szinte csoda, hogy konfliktus nélkül sikerült Bukaresten átautózni.


Giurgiuban van ugyanis a valószínűleg legfontosabb román-bolgár határátkelőhely, hatalmas, kétszintes híddal a Duna fölött. (Felső szinten az autóforgalom, alul az egyvágányú vasút.) A határátkelés nem olcsó mulatság. Először is kellett fizetnünk valamilyen adót. (Gondolom, hídvámot, de ez nem derült ki, mert csak TAX volt kiírva…) Lejben természetesen, amink már nem volt. Így persze Eurót kellett váltanunk. Ezután maradt lejünk… De minek? Az útlevélkezelés előtt ellenőrizték az úthasználati matricánk érvényességét, majd következett az útlevél- és vámellenőrzés. Amikor is nem az illetékes határőr jött a kocsihoz, hanem nekünk kellett olyan üvegkalickát keresni, ahol hajlandóak voltak foglalkozni velünk. Kellett még környezetvédelmi adót és még valamit fizetnünk, összesen kb. 23 Euró összegben. És már roboghattunk is át Bulgáriába. Útlevél- és vámellenőrzés, mint előzőleg, majd 4 Euróért egy hetes úthasználati matricát kellett vennünk, majd újabb 4 Euróért áthajthattunk egy, állítólag fertőtlenítőszerrel teli medencén. A határátkelés összesen 31 Eurónyi pénzünkbe került. Mielőtt a határállomást elhagytuk volna, útleveleinket ismét ellenőrizték.


Rendkívül rossz állapotú, autópályára emlékeztető, de gyalogosok által több helyen keresztezett és lassú járművek által is használt úton indultunk tovább, Rusze város hihetetlenül lepusztult lakótelepei mellett. Az 5. számú, E85-ös úton mentünk aznapi célunk, Veliko Tarnovo felé. Az út később egypályásra (két forgalmi sávosra) szűkült, és kb. hazai minőségűvé vált. A forgalom erős volt, és ráadásul sok teherautó is közlekedett rajta. Korábban olvastam is, meg figyelmeztettek is, hogy rengeteg a rendőr az országutak mentén. Tényleg. Így igyekeztem minden sebességkorlátozást betartani, mert több helyen mértek is.


Feleségem indulásunk előtt nem sokkal talált az Interneten egy jónak tűnő ifjúsági szállást ebben a városban. Késő délután érkeztünk meg, és nem volt térképünk. Így kellett egy bizonyos utcát megtaláljunk… Gyakorlatilag a véletlenen múlt, hogy megtaláltuk a keresett utcát. A turistaszállót vezető hölgy rendkívül nyájasan köszöntött mindannyiunkat, megmutatta a szobánkat. Egy hatágyas (3 db emeletes ágy), fürdőszobás szobában kaptunk szállást, fejenként 10 Euróért. A hölgy felajánlotta, hogy egy tanítványa megmutatja nekünk a várost, segít olcsó vacsorázóhelyet is találni. Gyorsan lefürödtünk, majd összeismertetett bennünket egy mosolygós, hosszú barna hajú, nagyon szimpatikus közgadászhallgatóval, aki nagyon lelkesen beszélt nekünk a bolgár történelemről, a városról és minden egyébről. Mindezt kiváló angolsággal. Emiatt a nem várt idegenvezetés miatt (a Székelyföld után) ez a város, és ez az este jelentette mindannyiunk számára a legnagyobb élményt ezen az úton. Azon túl, hogy a diákszálló vezetője valóban mindent megtett a kényelmünk érdekében, ez a lány annyira kedves és annyira nyílt volt, hogy számomra eddig elképzelhetetlen módon nagyon hamar igen jó beszélgetés alakult ki közöttünk.


Megtudtuk azt, hogy a bolgárok nem szlávok, hanem valahonnan keletről származnak, és miután a jelenlegi lakóhelyükre vándoroltak, a macedónokkal keveredtek. Megtudtuk, hogy valaha hatalmas birodalom volt Bulgária, de a törökök közel 500 évig elnyomás alatt tartották őket. Azonban az 500 év török elnyomás nem okozott annyi kárt, mint a 40 év kommunista diktatúra. Az, hogy Bulgária ma akkora, amekkora, az a II. világháború utáni béketárgyalásokkor alakult ki, hiszen a nagyhatalmak, főleg Anglia nem akarta, hogy a Balkánon egy erős állam jöjjön létre. Így élnek bolgárok Romániában, Görögországban és gyakorlatilag a nemrég alakult Macedónia lakossága is bolgár. A görögök nagyon nacionalisták, és nem ismerik el, hogy náluk bolgár kisebbség lenne, a macedónokkal az a helyzet, hogy az öregek közül sokan bolgárnak, a középkorúak túlnyomó többsége jugoszlávnak, és a fiatalok pedig macedónnak tartják magukat. Nem nehéz a magyar történelemmel némi párhuzamosságot felismerni… Ezen túl is vannak közös pontjai a történelmünknek, amiről ő is tudott: már a honfoglaláskor is, meg a török időkben is (meg a ’48-49-es szabadságharc leverése után is) vannak kapcsolódási pontjaink.


A város valóban festői lehet, mi azonban sötétben bóklásztunk benne, így nem sokat láttunk. Amint megtudtuk, ebben a városban két irány létezik: fel és le. Valóban, elég szabdalt területre épült, a Jantra folyó mély völgye szabdalja több részre. Hét dombra épült. Az óvárosi rész tipikusan bolgár, az emeletenként egyre előrébb ugró két-háromszintes házacskákkal, szűk utcákkal. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy egyszer látogasson el ide! Akit esetleg érdekel, megadom az ifjúsági szállás internetes elérhetőségét is: Internetes keresőbe írjátok be: “town center diel guesthouse” “veliko tarnovo”. Egyébként a www.hostelworld.com oldalon is megtalálható.


 


Augusztus 20-a, szombat


Igyekeztünk korán tovább indulni, és csendben eltűnni, de a vendéglátó hölgy felkelt, hogy elbúcsúztasson bennünket. Nova Zagora felé indultunk (volna) tovább. Mi is ezt az utat néztük ki, de ő is ezt ajánlotta, mivel nemrég újították fel. A cirill betűs kiírások gyors (menet közbeni) böngészgetése azonban oda vezetett, hogy rögtön a városból kivezető úton rossz utat választottunk, és egy nagyon szűk (de jól járható) mellékútra kerültünk. Amikor a tévedés nyilvánvalóvá vált, volt némi vita afelett, hogy menjünk-e vissza (több tíz kilométert), vagy haladjunk tovább, és majd meglátjuk, mi lesz. Pár száz méter (!) múlva találtunk egy (a térképen nem jelzett) utat, ami visszavezetett bennünket a helyes (55. sz.) útra. Némi kérdezősködésre is szükség volt, hogy megtaláljuk, de sikerült. (A kézzel-lábban típusú kommunikációt nem könnyíti, hogy a bolgárok – és a görögök is – fordítva ingatják a fejüket, mint mi. Ráadásul a görögben az ‘igen’: nei.)
Ez az út meredeken emelkedett és sokat szerpentinezett, mire végre felértünk a hágópontra. Az út nem volt éppen rossz, de bizony jónak, de különösen nemrég felújítottnak egyáltalán nem volt nevezhető. A hágó után azonban megváltozott a helyzet, mert valóban teljesen új, egészen kiváló, kapaszkodósávokkal bőségesen ellátott, igen elegáns vonalvezetésű új úton roboghattunk Sliven, majd Nova Zagora felé. Persze a dicsőség sem tart örökké… Az új út egyszer csak elfogyott alólunk, és hol rendkívül rossz minőségű aszfalt, hol erősen hepehupás kiskockakő burkolaton mentünk tovább. Súlyosbította a helyzetet, hogy egyes településeken az amúgy is gidres-gödrös útra “fekvő rendőröket” (mesterséges huppanókat) építettek, hogy az autók “rohanását” lassítsák…
Bulgáriában az útirányok kijelölése általában jó, legtöbb településnév ki van írva a cirill betűkön kívül latin betűs átírással is. Azonban a mellékutakon sok helyütt csak a régi, csak cirill betűket tartalmazó táblák vannak kint, és sajnos az is előfordul, hogy bizonytalanságban hagyják az utazót: melyik irányban menjen tovább. (Ez a megállapítás teljes mértékig igaz Görögországra is: amint Bulgáriában, itt is előfordult, hogy több száz métert vissza kellett mennünk az utolsó értelmezhető útbaigazító tábláig. A lényeges különbség azonban az, hogy a cirill betűket gyerekkorunkban mi még megtanultuk folyamatosan kiolvasni – ez gyerekeinkre már nem igaz – de a görög betűkkel csak matematikában vagy fizikában találkoztunk, és a településnevek folyamatos kiolvasása még egy heti gyakorlás után sem ment.)


A határátkelő előtti pár km azonban igen elegáns osztott pályás út. A határon hamar, mindenféle illeték és díj befizetése nélkül átkeltünk. Míg Bulgáriába belépésnél a bolgár határőr, itt pedig a görög ámuldozott azon, hogy négy gyermekünk van. (A bolgár még azt is megkérdezte, hogyan tudunk egyáltalán megélni és ilyen kocsit tartani…)


Görögországban az út jó, széles és legalábbis eleinte szinte forgalommentes. A 51-es úton, a török határral eleinte párhuzamosan, az Evros folyó völgyében autóztunk. Később a 2-es autópályán, aminek neve is volt, amit minden csomópont után kiírtak: Egnatia Odos. Ez a név a római birodalom Via Egnatájára utal, ami annakidején Thesszaloniki – Filippi – Kavala (Neapolis) nyomvonalon épült ki, és egy pár méteres feltárt darabját a filippi romterületen mi is láttuk. Az első komoly benyomásunk Görögországról az, hogy a határ után előttünk kitáruló folyóvölgyben ameddig a szem ellátott, mindenütt öntözték a parcellákat. Az út hol autópálya, hol nem, de mindenképpen gyorsan lehetett haladni. Arra hamar rájöttünk, hogy a dupla záróvonal és a sebességkorlátozás csak amolyan úri huncutság, amit senki(!) sem vesz figyelembe. Az autópálya nagyon szép vonalvezetéssel halad a tengerparti hegy oldalában, néha meredeken emelkedik, majd lejt, ezen kívül számos rövidebb-hosszabb alagúton is átbújik. A csomópontokon közvilágítás van, és az útirányjelző táblák kétnyelvűek: kék alapon narancsszínnel görögül, alatta fehérrel angolul minden ki van írva. Ha túl sok kerülne a táblára, akkor a görög nyelvű után 150-200 m-re következik az angol nyelvű.


Azért szokatlan dolgokat láttunk bőven: volt kiépített pihenő, ami szalagkorláttal el volt zárva, nem lehetett lehajtani. Máshol pedig az autópálya melletti murvával felszórt területre szabadon, bárhol ki lehetett állni. Mindez egy éles balív külső oldalán… Láttunk az autópályára földútról felhajtó autót, nem is egyet. Azonban a legtöbb szakaszon végig kívül-belül szalagkorlát van felszerelve.


Kis várakozás után Sztavroszban az apartmanunkat is megkaptuk, két apró szoba, három-három fekvőhellyel, plusz konyha és fürdő. Meg hatalmas (de közös) erkély. Koraeste a frissen érkezetteknek az utazási iroda képviselője tartott egy rövid ismertetést, amíg a lányok ezen voltak, mi többiek átrendeztük az ágyakat.


Ez a Sztavrosz Thesszalonikitől keletre van kb. 80 km-re. Közepesen hangulatos kisváros, hosszú, homokos, de nem különösebben tiszta stranddal. A mi apartmanházunk a fő sétálóutca végén volt, így meglehetősen nagy hangzavar volt esténként, nagyjából éjfélig. Hajnali hatkor pedig jöttek a szemetesek a ház előtti konténert kiüríteni… Az erkélyről szép kilátásunk volt a tengeröbölre. Azért kezdtem ezt a bekezdést úgy, hogy “ez a Sztavrosz”, mert Rita talált a térképen még egyet, és mi is átautóztunk egy harmadikon.


Augusztus 21-e, vasárnap


Végre strandolás! Előtte azonban egy félreeső helyen meghallgattunk magnóról egy vasárnapi igehirdetést, és utána kezdtünk az Olimpias és Stratoni közötti partszakaszon homokos strandot keresni. Kisebb keresgélés és nézelődés után találtunk egy homokos partszakaszt, ahol a kocsit árnyékban tudtuk leparkolni. Igaz, a víz alatt a tengerfenék már köves volt, de ha ezen az ember átvergődött, utána ismét homokos volt. A Nap tűzött, a tenger langyos volt de számunkra erősen hullámzott. Mivel legtöbben még “fehérek” voltunk, nem maradtunk sokáig.


Este nagyobb sétát tettünk a lányokkal a sztavroszi tengerparton, a kikötőben és környékén. A városka – görög szokás szerint – éjszaka nyüzsgött a legjobban. Az egyik tavernában esküvői vacsora volt, élő zenével. A zene a mi fülünknek érdekes, végtelennek tűnő dallamívekből építkező, rendkívül hangos, és törökösnek tűnő volt, sok félhangközű lépéssel. Egyáltalán nem hasonlított pld. Theodorakis zenéjére. Az utazási iroda által tartott ismertetésből az derült ki, hogy a második balkáni háború után, a görög-török békekötés és területrendezés során született megállapodás következtében Kisázsia (a jelenlegi Törökország nyugati partvidéke), ami görög fennhatóság alatt állt, Törökországhoz került, és onnan a törökök 3 millió (!!) embert telepítettek ki, sokukat ide, a Halkidiki félsziget akkor még mocsaras partjaira.


Augusztus 22-e, hétfő


Erre a napra terveztük Thesszaloniki meglátogatását. A régi úton (2.) mentünk. A városban sikerült a Fehér torony közelében, a tengerparton leparkoljuk. (( 23. kép )) Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy a parkolás terén is ugyanaz a lazaság tapasztalható Görögországban, mint a közlekedés más területein. Igaz, azt azért nem mertem megkockáztatni, hogy a fizető parkolóhelyen hagyjam a kocsit. Az időjárás városnézéshez kicsit túl meleg volt, de a Nap nem tűzött teljes erővel, mert néha felhős volt az ég. Azonban – hétfő lévén – szinte semmi sem volt nyitva. Kisebbik lányunk ügyes kalauzolásával végignéztük a főbb műemlékeket – kívülről. Mindössze egy valamikori török fürdőbe tudtunk csak bemenni.








Amikor Thesszaloniki felé autóztunk, láttunk egy útelágazást egy Panorama nevű település felé. Feleségem kiderítette, hogy Thesszalonikiből ha Panorámán át megyünk, akkor legalább részben más úton megyünk hazafelé, és remélhetőleg onnan szép kilátást fogunk látni. Vagy mi mást jelenthet a falu neve? Menet még némi nehézség árán bevásároltunk egy Carrefour-ban (ahol szintén nem fogadták el a bankkártyánkat!), majd újabb rövid keresgélés után rátértünk a Panoramaba vezető mellékútra. Amit természetesen elvesztettünk az első nagyobb kereszteződésnél, mert vagy nem volt kiírva a letérés, vagy nem vettük észre a táblát. Így kis híján visszaértünk Thesszalonikibe. Végül is kénytelenek voltunk a kérdéses kereszteződéséig visszamenni, és a másik irányba befordulva, csak kilométerekkel később derült ki, hogy valóban jó úton járunk. Szép hegyek között jártunk, de egy hatalmas katonai bázison kívül komolyabb látványban nem volt részünk. Ezek után már csak kétszer (!) vesztettük el a helyes utat, mire a 2-es útra visszaértünk, és roboghattunk Sztavrosz felé. (Egyébként meglepődtem azon, hogy mennyi katonai létesítményt láttunk Görögországban. Ők úgy látszik, nem bíznak annyira a NATO védelmében mint mi, magyarok. Volt, hogy csak abból derült ki, hogy katonai létesítmény van a környéken, hogy ki volt írva: fényképezni tilos. Ilyen kiírást régen hazánkban is lehetett látni a katonai területek környékén, de a rendszerváltoztatás után ezeket a táblákat leszerelték.)


Augusztus 23-a, kedd


Ez a nap a pihenés napja volt. Meg némileg az izgalomé is. Előző délután ugyanis, amikor az autóban az elkészített szendvicseinket akartuk volna megenni, nagyobbik fiúnk nem is kevéssé idegesen közölte, hogy közel 200 egység inzulin elfolyt az önadagolóból. Éppen csak annyi maradt, hogy másnap délig még beadhatta a szükséges mennyiséget. Nem kevéssé bepánikoltunk ezen, és Stavrosba visszaérkezve rögtön a gyógyszertárba mentünk. A gyógyszerésszel kizárólag olaszul lehetett kommunikálni. Kiderült, hogy nincsen a patikában ilyen inzulin, de másnap délre ígérték, hogy meghozatják. Erre a keddi napra már csak a némileg feszült várakozás maradt: megérkezik-e idejében az inzulin. Megérkezett, és mindannyian megnyugodtunk.


Augusztus 24-e, szerda


Az Olimpos napja. Korán indultunk, és a lehető leghamarabb autópályára felhajtva átrobogtunk Thesszalonikin. A város után némileg váratlanul egy fizető kapusor állta utunkat: 2 Euró. Katerininél tértünk mellékútra (13-as). Talán említenem is felesleges, hogy Kateriniben is elvesztettük az utat. De csak egyszer. Közeledtek a hegyek, majd egész komoly szerpentineken kellett tovább haladjunk. Az Olimpos valóban fenségesen uralta a tájat. Felette és körülötte egy molekulányi felhő sem volt. (Az útikönyv szerint mindig felhőben van a csúcsa.) Nagyon bizakodóan autóztunk tovább, bár némi feszültség volt bennem: A térkép alapján komoly veszélyt nem láttam, de mindkét útikönyv, ami megnéztem, azt említi, hogy az Olimpos főcsúcsának, a Mitikasnak (2918 m) a megmászása két napos túra. (Először 1913-ban mászták csak meg!). Mi kinéztünk egy, a térkép jelmagyarázata szerint autóval járható földutat (gondoltuk, hogy Románia után nem ér bennünket meglepetés), amelynek vége a 2500 m-es szintvonalon van. Gondoltuk, innen már gyerekjáték a hátralevő kb. 5 km és legfeljebb 500 m szint megmászása. A valóság és a térkép közötti megfeleltetés ismét nem volt tökéletes. Kalivia faluban egy aránylag új, aszfaltozott utat találtunk, ami valamiféle nemzeti légisportcentumhoz vezetett. Elkezdtünk ezen mászni felfelé (1-es fokozatban), majd amikor azt hittük, hogy erről (a közben makadámúttá romlott, de továbbra is jó minőségű útról) le kell térnünk, ott letértünk. Talán említenem is felesleges, hogy a hegyoldalban a térképen jelzettnél több út volt, így többszöri megállás és gyalogos felderítés után tudtunk csak tovább haladni a jónak vélt irányban. Az út bíztatóan emelkedett, és (lépésben) járható volt. Némileg bennem volt a félelem egy esetleges újabb gumidefekt lehetősége miatt, hisz nemegyszer éles köveken kellett döcögjünk.








Végül egy tehénitató tanyánál (elég sok szarvasmarha, kecske és juh legelt a hegy különböző részein, még 2000 m fölött is.) az út olyan meredek lett, hogy a motor lefulladt. Kiszálltunk, túracipőt vettünk, és elindultunk gyalogosan. Még “meg kellett küzdenünk” az éppen az itatóhoz a hegyről lejövő csordával. Különösen egy ifjú bikát próbáltunk meglehetősen nagy ívben kikerülni…


A hegyoldalba vájt kocsiút azonban kb. 1 km után véget ért egy fordulóval, ahonnan rendkívül meredek vízmosásban, úttalan úton kellett tovább kapaszkodnunk. Igyekeztünk a legelésző állatok által kitaposott, közel szintvonalirányú csapásokon haladni. Mindezek ellenére aránylag könnyen másztunk: távolságban nem tettünk meg sokat, de szintben igen. A meredek legelő tetejét egy köves, görgeteges rész zárta le, úgy gondoltuk, az már valamiféle gerinc lesz. Csalódásunk hatalmas volt, amikor átmászva a görgeteges kőhalmon azt az utat találtuk meg, amelyiken eredetileg szerettünk volna autóval menni. Mindezt kb. 900 m szintmászás után… Az úton még továbbsétáltunk, majd egy fordulóban kimásztunk a forduló melletti “lokális csúcsra”, meguzsonnáztunk, fényképezgettünk és pihentünk.









Időnk lejárt, indulnunk kellett vissza, ha biztosak akartunk lenni abban, hogy (mindenben a legkedvezőtlenebb eshetőséggel számolva) még napsütésben leérünk a hegyről. Fájt a szívünk, de a főcsúcs megmászásáról mindenképpen le kellett tennünk. A gyerekekkel még kiraktuk kövekből a hegyoldalra, hogy HUN, majd visszaindultunk. A meredek legelőn a leereszkedés szinte nehezebb volt, mint a felmászás. Baj nélkül leértünk, beszálltunk a kocsiba és elkezdtünk ereszkedni lefelé. Persze visszanéztünk a megtett útra: a hegyet fekete felhő takarta el előlünk. Lehet, hogy jobb is, hogy visszaindultunk idejekorán… Döcögtünk lefelé, és az egyik kanyarból visszanézve az itatóhoz, megdöbbenve láttuk, hogy az időközben odaért pásztor az itató mellett fekvő hatalmas traktorgumit lelökte a meredek hegyoldalon, éppen a mi kocsink irányában. Némileg megrémülve vártuk, mi lesz, de az néhányat ugrálva a köveken egészen más irányba ment és eltűnt a bokrok között. Vajon ez miért volt? Sohasem fogjuk megtudni…


A hegyről lefelé jövet szokás szerint ismét elvétettük az utat. Sejtettem, hogy mivel nem igyekeztünk azon, hogy felfelé megjegyezzük az összes elágazást, lesznek nehézségeink. A nem járt szakaszon az egyetlen keréknyom a mi kocsinké volt, így kétséges esetben megálltam, és indián nyomkeresőként a port fürkészve állapítottam meg a helyes irányt. Azonban a már többek által is használt szakaszon egy helyen másfelé kanyarodtam, mint kellett volna. Végül is ebből semmiféle baj nem származott: Pithióba jutottunk, amit délelőtt Kalivia felé menet már útba ejtettünk. Innentől a már ismert úton mentünk vissza szállásunkra, nem kerestünk újabb rövidítési lehetőségeket…


Augusztus 25-e, csütörtök


Erre a napra ismét “kultúrprogramot” terveztünk, mégpedig Filippi és Kavala meglátogatását. Azért, minden eshetőségre készen, a strandholmit is magunkkal vittük… A tengerparton mentünk, a régi országúton, így áthaladtunk több településen és gyönyörködhettünk a tengerpartban is. Elsőre Filippibe mentünk, ami ugyebár az Újszövetségből ismert város, Pál apostol munkálkodott ott. A romterületen egy kis színházat láttunk, amit ma is használnak nyári szabadtéri színháznak. A legtöbb kiásott épületnek csak az alapjait láttuk, ezen kívül rengeteg, különböző korból származó (görög, római és ókeresztény) faragott követ. A romterületet átszeli az országút, ami gyakorlatilag a valamikor Via Egnata nevű római útra épült. Azért ennek a római útnak egy pár méteres darabját is láttuk. Hatalmas kőlapok, amelyeken a vasalt kerekek hosszirányú barázdákat koptattak. A romterület országúton túli részén egy korai keresztény korból származó bazilika romjai voltak láthatóak, meg egy nyolcszögletű épület padlója, amit szintén templomnak használtak.


Ez a mozaikos padló volt az egyetlen rész a romterületen, ami fölött védőtető volt, és egy őr vigyázott rá. Érdekes volt látni a fórumot, ahová Pál apostolt állították vádolói. (Történt pedig egyszer, hogy amikor az imádkozás helyére mentünk, egy szolgálóleány jött velünk szembe, akiben jövendőmondó lélek volt, és jóslásával nagy hasznot hajtott gazdájának. Követte Pált és minket, és így kiáltozott. “Ezek az emberek a Magasságos Isten szolgái, akik hirdetik nektek az üdvösség útját!” Ezt több napon át is művelte. Pált azonban bosszantotta ez. Ezért megfordult, és ezt mondta a léleknek: “Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle!” És az még abban az órában kiment belőle. Amikor látták urai, hogy odalett az, amiből keresetet reméltek, megragadva Pált és Szilászt, a hatóság elé, a főtérre hurcolták őket. /Ap.Csel. 16. 16-19./) Hosszasan bóklásztunk a romok között, de a múzeumot sajnos nem nézhettük meg, mert zárva volt.


A következő város, ahová mentünk: Kavala. A római birodalomban a város neve: Napolis. Pál apostol a második missziói útja során – Filippibe menet – itt szállt partra. (Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrakéba mentünk, másnap meg Neápoliszba, onnan pedig Filippibe, amely Macedónia vidékének első városa, római település volt. /Ap.Csel.16,11-12./) Ez egy valamikori török város volt, meglehetősen nagy fellegvárral, és a törökök által épített akvaduk jellegű vízvezetékkel. A várba való felmászás a rendkívül meredek utcán kicsit nehezünkre esett, de mindenképpen megérte.Egyrészt a valóban hatalmas erődítmény falain való végigsétálás is izgalmas volt, másrészt a fentről látható kilátás sem volt utolsó. A tengeren Kavalától kb. 20 km-re van Thassos szigete, 1000 m feletti magasságú hegyekkel. A sziget a tengeri párában sejtelmesnek tűnt. Hosszasan figyeltük fentről, hogyan állnak be az autók egy tengeri kompba, majd továbbsétáltunk. A várban láttunk egy gránátalmafát (még sosem láttunk ilyent), mielőtt pedig a várba felmásztunk volna, néhány narancsfát. A várból lesétálva megkerestük az egykori török iskolát, kisétáltunk a félsziget végére, majd megnéztük a valamikori török imajetet, ami ma luxusszálló és -étterem.








Szintén csak kívülről láttuk Mohamed Ali pasa szülőházát, aki Egyiptom uralkodója volt. Sajnos túl fáradtak voltunk az egész napos nézelődéstől ahhoz, hogy a városban még hosszasabban járkáljunk, pedig biztos érdekes lett volna. Innen ismét a tengerparti mellékúton indultunk hazafelé. Nem bántuk meg, mert ez is egy kifejezetten szép út volt.


Augusztus 26-a, péntek


Ez a nap a hazaindulásra való “rápihenés” napja volt. Asprovaltába mentünk át, illetve azon kicsit túl kerestünk egy nyugodt, homokos strandot. Pár km után találtunk is, és a kocsival árnyákba parkolva letelepedtünk a homokra. Senki sem volt rajtunk kívül a több száz méteres környéken. Nemsokára megjelent egy hölgy a tizenéves lányával, és a napernyőjüket tőlünk kb. 5 m-re szúrták le a homokba. Mindig is érdekelt a pszichológia, de ennek a magyarázatára nem jöttem rá. Később többen is jöttek, de ők tőlünk távolabb tanyáztak. A tenger szinte tükörsima volt és langyos. Még én is élveztem, bár a strandolás – lustaságom ellenére – egyáltalán nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé. Néhány órát töltöttünk itt, majd a déli forróság elől hazamenekültünk. Az apartmanban elkezdtünk összerakodni és a bútorokat visszarendezni.


Augusztus 27-e, szombat


Közép-európai nyári időszámítás szerint 1/2 5-kor tartottunk ébresztőt, és 1/4 6-kor el is indultunk. Autópályán mentünk a serresi leágazásig (az autópálya itt egyébként véget is ér). Innen a 12-es úton Serresbe mentünk, majd tovább a bolgár határ felé. A határátkeléssel meglepően hamar végeztünk, csak a 4 Euró úthasználati és a másik 4 Euró fertőtlenítési díjat kellett kifizessük. Az út tovább Bulgáriában is jó, és a Struma völgye kifejezetten szép vidék, ahol az út vezet. Blagoevgrad után letértünk, hogy a rilai kolostort megnézzük. Az odavezető út áthalad néhány falun (a kolostor nem a Rila nevű faluban van), majd az egyre keskenyedő völgyben kanyarog. Elég keskeny, de meglehetősen jó út, bár a településeken belül néhány “fekvő rendőrt” elhelyeztek. A kolostor előtti parkolóban még volt hely, persze fizetni kellett: 5 Leva. Mivel ez nem volt, így 3 Eurót fizettünk, amivel a parkolóőr igen elégedett volt. A kolostor megtekintése valóban élmény, bár a nyüzsgés kicsit zavaró volt. Feleségem egy régi, Panoráma kiadású Bulgária útikönyv alapján mindig mondta, mit kell nézni. Persze bementünk az udvarban álló Szűz Mária templomba is. Nekünk nem kis mértékben idegen az ő vallásgyakorlatuk, például a szentképek csókolgatása, amit egyáltalán nem csak öregek műveltek. Több bolgár családon láttuk, hogy egyáltalán nem turistaként mentek oda, hanem ünnep volt a számukra, hogy ott lehetnek. Láttunk egy idős házaspárt egy valószínűleg szent kútnál: a bácsi lehajolt a kicsorgó vízből inni, a felesége pedig lefényképezte. Szintén nem tudjuk mi lehetett a jelentősége annak, hogy egy másik kútnál egy láncon odaakasztott leveseskanálszerű edénnyel vizet merítettek, és az ott ácsorgó kisgyerekre (talán az arcára?) öntötték. Egyébként valamilyen szentelt vizet félliteres műanyagpalackokban is árultak.


Robogtunk tovább Szófia felé az egyre sűrűsödő forgalomban. Az utat több helyen építették, ezért néhol nagyon rossz volt. Amúgy is a balkáni vezetési stílus talán itt mutatta a legrosszabb arcát. Mivel sok rendőrt láttunk útközben is, én igyekeztem a sebességkorlátozásokat betartani. Egy kereszteződés és gyalogátkelőhely előtt ki volt téve egy 40-es tábla, mégpedig a nagyobb nyomaték kedvéért élénksárga kertező háttérrel. Én lelassítottam, ami a mögöttünk jövő teherautó vezetőjének nem tetszett, dudált, és elkezdett megelőzni. Ahogy mellénk ért a vezetőfülkéje, jobbra húzta a kormányt, úgyhogy alig-alig tudtam elkerülni az összeütközést. Sajnos a higgadtságomat nem tudtam megőrizni, és amikor visszaelőztem, egyértelműnek szánt jelzéseket küldtem neki arra vonatkozóan, hogy esetleg elmevizsgálatra kellene mennie… Volt pár hasonló élményünk, de ez volt a legdurvább.


Szófiába nem akartunk bemenni, de természetesen a térképen jelzett elkerülő körgyűrűre való letérési lehetőséget nem vettük észre. A nálunk levő Európa atlaszban azonban volt egy vázlatos Szófia térkép, így gond nélkül megtaláltuk a kivezető utat. A balkáni vezetési stílusból adódóan volt még néhány élesebb helyzet, de ezeket gond nélkül abszolváltuk. A Montana felé vezető 81-es úton haladtunk tovább. Az út minősége nagyjából megfelelt a magyarországi 4 és 5 számjegyű mellékutak minőségének. Egy hegységen vezetett át, a térkép szerint a hágó 1414 m-en volt. A tájból az erdő miatt nem sokat láttunk, igyekeztünk tovább. Azonban útközben egy legalább 35-40 km-es szakaszon útjavítás folyt, ami egyelőre abban merült ki, hogy a burkolatból kivágták a sérült részeket, és kisebb-nagyobb foltokban a burkolat mintegy 5-7 cm-s lépcsővel folytatódott. Az így előkészített felületeket majd egyszer biztos beaszfaltozzák, de mi kénytelenek voltunk vagy kerülgetni, vagy – nagy fékezések után – belehuppanni ezekbe a mesterséges gödrökbe. Montana után az 1-es (E79-es) nemzetközi út teljesen le volt zárva valószínűleg építés miatt, így a teljes forgalmat (az erős kamionforgalommal együtt) egy nagyon keskeny mellékútra terelték, ahol a terelőút megerősítése is hiányzott egyes elágazásoknál. Volt, hogy azért tudtuk (sejtettük) a helyes irányt egyes elágazásoknál, mert éppen jött szembe egy külföldi kamion.


Feleségem menet közben felolvasta az útikönyvből Vidinről a fontos tudnivalókat: meglepő, hogy a város történelmében mennyi magyar vonatkozás van: a ’48-49-es szabadságharc után pl. Kossuth, valamint Bem, Damjanich, Kmetty tábornokok ide menekültek (sok száz honvéddel) az orosz túlerő ellen. Akkor itt még Törökország volt… A városból a szélső lakótelepeken kívül semmit sem láttunk. Megtankoltunk és irány a szerb határ, Bregovo (12-es út). Itt azzal kezdődött a dolog, hogy kb. 3/4 óráig a határállomás területére sem engedtek be bennünket, a sorompó előtt állhattunk egyetlen autóként. A határállomáson belül is mindössze egyetlen kamion állt. Mire Szerbiába beléptünk 1 és 1/4 óra telt el. Az eredeti terv szerint Vidinben próbáltunk volna meg szállást keresni éjszakára. Azonban még relatíve korán volt, így tovább autóztunk. A határon eltöltött idő, meg egy később fellépett műszaki gond miatt csak nehezebben jutottunk előre, mint terveztük. Miután átléptünk Szerbiába több településen is áthaladtunk, és meglepve láttuk, hogy a házak (a bulgáriai állapothoz képest) milyen jó állapotban vannak. Az útvonalat úgy találtuk ki, hogy a Duna mentén haladjunk, át a Vaskapu és Kazán-szoros nevű részeken. Az ötlet biztos jó volt, és az út sem volt rossz kezdetben. A Turnu Severinnél levő gáton közúti határátkelőhely van, és eddig az út az E752-es út része. Utána azonban az út meglehetősen elkeskenyedett, hihetetlenül kanyargóssá vált és bizony, eléggé rossz is lett. A Bulgáriában korábban megismert felületi kimarásos útjavítást itt is művelték, és vagy 20 km hosszon a mesterséges kátyúkat kellett kerülgetnünk – immár teljes sötétségben. A folyót övező sziklákból meg csak annyit láttunk, mint amennyit a kocsi reflektorai megvilágítottak.


Bár nem akartunk Szerbiában autópályán utazni, mert nem volt dinárunk (a határon nem sikerült váltani), és tudtuk, hogy fizetős, mégsem tudtuk ezt elkerülni, mert egyszerűen nem volt más választásunk. A Belgrád előtti szakaszért kifizettünk végül 4 Eurót, Belgrád – Újvidék (Novi Sad) szakasz 15 Euró, az Újvidék – Szabadka (Subotica) szakasz 17 Euró lett volna, de végül 4000 Ft-ot fizettünk, mert nem akartam nagyobb címletet adni Euróból. Az autópálya pedig csak a térképen létezik. A Belgrádtól a magyar határ felé vezető rész legfeljebb félautópálya, ehhez képest rendkívül hepehupás burkolattal. Ha így vesszük, az elkért autópálya díj szemérmetlenül magas.


Még valahol Belgrád előtt járhattunk, amikor megkezdődött nyaralásunk utolsó napja:


Augusztus 28-a, vasárnap


Szabadka előtt (magyarul is ki volt írva!) letértünk az “autópályáról”, áthajtottunk az alvó városon (ahol ez után három nappal kézigránátot dobtak a Vajdasági Magyarok Szövetsége vezetőjének, Kasza Józsefnek a házára) Kelebija és a magyar határ felé. (Szerbiában van egy Kelebija nevű település, Magyarországon meg egy Kelebia, amelyek a térkép szerint egymás szomszédai, csak a határ választja el őket egymástól. Ennek az a magyarázata, hogy a XVII. századtól a korábban lakatlan puszta Szabadka város tulajdona volt, ahol a mezőgazdasági termelésre bérlőket telepítettek le. A trianoni határ 1920-ban kettévágta a pusztát, és így alakult ki a két közel azonos nevű, szomszédos község a határ két oldalán.)


A határon hamar átkeltünk, és nagy megkönnyebbülés volt végre a magyar határőrrel találkozni: nem kellett gondolkozni, hogy “Kalimerá”-t, “Dobar Den”-t, (vagy “Vecser”-t) “Buna Noapte”-t kell-e köszönni. Megkönnyebbülve folytattuk utunkat a Kiskunhalas – Kiskunmajsa – Kiskunfélegyháza útvonalon, majd az M5 autópályán. Nagyon frusztráló volt, hogy Kecskemétet alig hagytuk el, “leszakadt az ég”, és nagy nehezen is csak 50-60 km/h sebességgel tudtunk a rendkívüli felhőszakadásban tovább haladni. Sokan meg is álltak, bár voltak, akik pedig nagy sebességgel megelőztek. Az előbbiek cselekedetét könnyen meg lehetett érteni, az utóbbi magatartásra szerintem nincs épeszű magyarázat. Ha addigra nem lettem volna fáradt, ez a felhőszakadásban való döcögés teljesen kimerített. Ráadásul mindennek csak Budapest határában lett vége. Mire idáig elértünk, már világosodott.


Végül is – a pihenőket is beleszámítva – kb. 25 óra alatt tettük meg az utat, hála Istennek minden baj nélkül.



Ennyi volt ennek a több tekintetben is feledhetetlen nyaralásunknak a története. Hálásak vagyunk érte Istennek, aki lehetővé tette, kirendelte az anyagiakat és végig megőrzött bennünket. Övé a dicsőség mindezért.


Vincze Géza

Légy te az első hozzászóló a(z) "Vincze Géza: Székelyföld – Görögország – 2005" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár