Győrffy Árpád: Amikor megbolondul a világ – Svábok és felvidéki magyarok kitelepítése a világháború után


Győrffy Árpád: Amikor megbolondul a világ – Svábok és felvidéki magyarok kitelepítése a világháború után – 2008



Az 1948-as sváb kitelepítések és felvidéki betelepítések története két bakonyi faluban személyes sorsokon át


Éjjelente, amikor nem tudok aludni, végigmegyek a falun, és összeszámolom, hogy melyik házból ki telepítettek ki, kit üldöztek el máshová


A svábok második világháború utáni kollektív bűnösségének kimondása sok, addig virágzó magyar falú gyászát hozta. Az egyik áldozat, a 8-as számú főút mellett fekvő Bánd volt. A hétszáz lakosú faluból minden hetedik embernek azért kellett elhagyni szülőföldjét 1948-ban, mert a hét évvel korábbi népszámlálásnál 87 százalékuk német származásúnak vallotta magát anyanyelve vagy nemzetisége alapján. Az indok legalábbis ez volt.
Lauer Istvánné, Léber Katalin és húga, Schönig Jánosné, Léber Teréz 19 illetve 18 éves volt a kitelepítések idején.
– A falut sokan már a világháború végén elhagyták. A visszavonuló német katonák erőltették a távozást, mondván, hogy az oroszok bántani fognak bennünket. A mi családunk is elindult másokkal együtt, vitt bennünket a félelem is – eleveníti fel Kati néni az 1944. decemberi történetet.


 


Bandi-Lauerne-Leber_Katalin-kristkindl-


Léber Katalin gyerekként Christkindl viseletben


 


Bandi_Szinjatszok-Lauerne-Leber_Katalin-jobb3-1939


Bándi színjátszók 1939-ben


Akkor Drezdáig jutottak, ahol lágerben helyezték el őket.
– Néhány hónap múlva utolért bennünket a front. Azt mondták, haza kell jönnünk, mert itthon is szükség van az emberekre. Mi jöttünk, de sokan maradtak – veszi át a fonalat Teri néni.
A visszaérkezést követő hetekben sok asszonyt, férfit, fiatalt internáltak néhány hétre a faluból a Volksbundban, a német szövetségben vitt aktív tagságuk miatt. Igazán csak rá akartak ijeszteni az emberekre. De később már nem csak ijesztgetés volt.


Az igazi kitelepítés Veszprém megye északi, észak-nyugati részein már 1946-ban megkezdődött, itt csak 1947-ben indultak az előkészületek.
– Először csak a házat vették el, hogy a Felvidékről kitelepített magyaroknak helyet csináljanak, 1948. januárban már a kitelepítés következett. A nagypapa hiába mondta, hogy ő magyar katonaként harcolt az első világháborúban, nem volt mentség, karhatalommal kitették, kellett a házuk másnak. Mis is csak azért úszhattuk meg, mert a ház, amiben laktunk az Amerikában élő nagymamánk nevén volt, és amerikai tulajdonhoz nem nyúlhattak hozzá. Igazán nem az emberek kellettek, hanem a vagyon – mesélik egymás szavába vágva.
A márkói és a bándi svábokat együtt vagonírozták be január 11-én a herendi állomáson, ahonnan két nappal később elindult velük a szerelvény Németország orosz megszállási zónájába, a későbbi NDK-ba.
– Mi szerencsére kimaradtunk. Akiket elvittek, azok sem csináltak semmi olyant, amiért ezt érdemelték volna. Hisz ők is, mi is ugyanúgy magyarok voltunk, magyarul tanultunk az iskolában, mint mások, csak közben svábok is voltunk – mondja Kati néni, aki ma sem tudja megérteni, miért történt mindez.


A közeli Kislődön még annyira sem találják az üldözések okait, mint a bándiak. A világháború idején mintegy ezerkétszáz lélekszámú falú lakói is többségében a kétszáz évvel korábbi sváb telepesek leszármazottai voltak. Miközben megőrizték őseik kultúráját, igyekeztek a befogadó országhoz is jobban kapcsolódni. Az 1870-es években az akkori jegyző szervezésében mindenki magyarosította a nevét. Itt a Volksbund sem tudott igazán megerősödni, s az 1941-es népszavazásnál is a többség magyarnak vallotta magát. Ezek után különösen értetlenül fogadták, amikor 1948-ban a lakosság közel háromnegyedét kitelepítésre ítélték. Helyükre a Felvidékről hasonló módon elűzött magyarokat költöztettek.
A falu tragédiájában fontos szerepe lehetett annak, hogy ide már 1947-ben alföldi cselédeket telepítettek. A gazdálkodáshoz nem nagyon értettek, de a helyi uradalom egyes cselédjeivel közösen ők lettek az igazoló bizottság tagjai, akik kitelepítési listát összeállították.
– Régóta tudtuk, hogy telepítés lesz, de abban bízott mindenki, hogy ránk nem kerül sor – mondja a 80 éves Bélafi Béla.
– A nagybátyám volt a falu bírója. Devecserből jött haza valami értekezletről. Bement a kocsmába egy fröccsre. A két lova ott állt a kocsma előtt. Láttam, hogy beléjük nyomják az R-betűt. Bementem érte. Miska bátyám, gyere gyorsan, mert te is ki leszel telepítve, most nyomták a jelet a lovaidba. Azt mondja nem létezik! Pedig így volt. Közben a listát is kitették, amiből kiderült, hogy a falu háromnegyedének menni kell. Kocsival vitték le őket az állomásra. Hogy megszégyenítsék, fel kellett ülniük a szekér tetejére, még a papnak is. A környező falukban mindenhol hangos Volksbund szervezetek voltak, azokból mégis jóval kevesebb embert telepítettek ki. Ráadásul tőlünk sem azokat vitték, mert azok már vagy elmentek maguktól, vagy nem volt semmijük, amit érdemes lett volna elvenni. Nagyapámékat, nagybátyámék, négy unokatestvéremet mind elvitték. Három napig itt voltak a fűtetlen vagonban. Nem volt wc, víz is csak nehezen, aztán elindultak velük Németországba. 
Felesége, Magdaléna szerint semmilyen mentség nem volt, ha valaki vinni akartak.
– Az apai ükapánk a többi telepessel együtt érkezett, itt magyar lányt vett feleségül, Horváth Erzsébetet. Az 1870-es években aztán ők is magyarosították a nevüket, így lettünk Maahrból Marosiak. A szüleim mindig magyarnak vallották magukat, soha semmilyen pártnak nem voltak tagjai. Apám még a Volksbundba sem lépett be, pedig az itteni szervező többször is megkereste. Mégis felrakták őket is a listára. Háromszor kellett nekik lemenni az állomásra, de az orvos mindig visszaküldte őket, mert a nagymamám nagy beteg volt. Végül ezért maradhattak itthon. Csak a házukat és a vagyonukat vesztették el, amikor márciusban egy óra alatt ki kellett költözniük, hogy a felvidékieknek hely legyen. Mások rosszabbul jártak. Voltak többen olyanok is, hogy a férj magyar katonaként elesett a Don-kanyarnál, a feleségnek, gyerekeknek mégis menni kellett.


 


Kislod-kozepen-Belafi_Belane-Magdalena-1942


Középen Magdaléna néni


 


Kislod-iskolasok-Belafi_Bela-kepe-1938-


Kislődi iskolások – 1938


A sors igazi fintora, hogy a svábok helyére költöztetett magyarok is németföldről érkezhettek egykor a Kassa körüli falvakba. Ezt nevükben is megőrizték. Így most ha valaki Kislődön tájékozódni próbál, jó ha tudja, hogy a németes hangzású nevűek többnyire a Felvidékről ide telepített magyarok leszármazottai, a magyaros nevűek pedig inkább az egykori svábok itt maradt utódai.


Kléri Lászlóné, Rémesi Rozália tíz évesen élte át a kitelepítést. Édesapját négy évvel korábban vesztették el, édesanyjával, bátyjával, 66 éves nagynénjével együtt menniük kellett. Önként elkísérte őket későbbi nevelőapja Magvas József is. A két házuk, a cséplőgépük és a szikvízüzemük biztosan szerepet játszott abban, hogy a listára kerültek.
– Alig vihettünk valamit. Ennivalót, több dunyhát a hideg ellen
Bezsúfoltak bennünket a marhavagonokba, aztán vártuk az indulást. Mi gyerekek igazán fel sem tudtuk fogni, hogy hová visznek. A felnőttek közül sokan attól rettegtek, hogy Oroszországba. Legalább egy hétig tartott az utazás. Amikor a cseheken áthaladtunk, végig zárva tartották az ajtókat. Volt egy vödör, abba piszkított mindenki. A férfiak egy fejszével lyukat vágtak a vagon alján, és ott öntötték ki, mert mást nem tehettek.
Ők sokakhoz képest szerencsések voltak, mert a házigazdáik rendesek voltak velük.
– A többség nem ilyen helyre került. Sok német magyar cigányoknak nevezte a kitelepítetteket. Mi is éheztünk, én is ettem marharépalevél levest, meg zöldalmát, de alapvetően nem volt problémánk, mert édesapám testvérei Amerikából többször küldtek csomagot halzsírral és szemeskávéval, amit anyám el tudott cserélni élelmiszerre.
Azonnal iskolába is ment, ahol szintén befogadták. Közben nevelőapja valamilyen kapcsolata révén el tudta intézni az itthoni minisztériumnál, hogy hazaengedjék őket. Így nekik csak három évig tartott a száműzetés.
Öt évvel később egy olyan fiatalemberhez ment feleségül, akit családjával egykor a svábok helyére költöztettek a Felvidékről. Igazi Rómeó és Júlia történet volt, hisz érthető okból mindkét oldalon sokáig ellenezték a házasságot, de ők nem engedtek, s végül a szülők is beletörődtek. Az övék volt a második vegyes házasság a faluban. Később a férje rokonaitól visszavásárolták azt a házat is, amit egykor tőlük vettek el a kitelepítéskor.


 


Kislod-Kristkindl-Lovasi_Belane


Kislődi sváb lányok Christkindl viseletben – 1940



Kislod-Leventek-Lovasi_Belane-1940


Kislődi leventék 1940-ből


 


A többiek azóta sem jöttek vissza. A hatvanas évek óta sűrűn hazalátogatnak, de hiába vágyódnának a szülőhaza után, a család már idegenbe köti őket.
Kislődön a 2008-as megemlékezésen az iskolások több mint 20 percen át olvasták annak a 729 egykori honfitársunknak a nevét, akiknek 60 évvel ezelőtt 50 kilogrammos csomaggal kellett elhagyni az országot. Azt mondják, a Himnuszt énekelték, amikor a marhavagonokból álló szerelvény elindult Németország felé. Nemcsak azokat vesztettük el, akiket akkor kidobtak. Az itt maradottak is bujkáló lélekkel éltek évtizedeken át.


 


Kislődi iskola 2008


A kislődi iskola egyik terme 2008-ban



Bélafi Béla azóta is nap mint nap gondol az elűzöttekre.
– Éjjelente, amikor nem tudok aludni, végig megyek a falun, és összeszámolom, hogy melyik házból ki telepítettek ki, kit üldöztek el a falun belül máshová. Ez nem a szövetséges hatalmakon múlott. Hogy mi így jártunk, azt a bizottságban lévő telepeseknek, meg itteni segítőiknek köszönhettük. Voltak svábok is közöttük. Olyanok, akik  haragudtak a másikra, vagy más beárulásával magukat akarták menteni.
Ezt nem szabad elfelejteni. Még a dédunokámnak sem engedném meg, hogy elfelejtse. De mindenkinek emlékezni kell rá, hogy ilyen többet ne történhessen.


 


A sváb kitelepítések háttere


A magyarországi németek kitelepítésének ötletét először Hitler vetette fel, aki a háború után minden német származású csoportot “haza” akart telepíteni közép- és Kelet-Európából, valahová a mai Lengyelország területére. A világháború alatt sok magyar politikus is úgy vélte, jobb lenne megszabadulni a hazai németség egy részétől, és a területek visszaszerzéséhez szükséges jó pontok miatt is elnézték Németország egyre szorosabb közeledését hozzájuk, lehetőséget adtak például a német hadseregbe és az SS-be való sorozásra.
A kérdés a háború után még inkább napirendre került. “Nincs irgalom, nincs kegyelem. A legradikálisabb megoldást követeljük: A svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból. Le merjük írni, ki merjük mondani harminckilós csomaggal és ötven pengővel menjenek” – nyilatkozta például a nemzeti parasztpárt főtitkára, Kovács Imre a Szabad Szónak 1945. áprilisában.
A kitelepítésekhez részben a győztes hatalmakkal kötött békeszerződés és a kollektív büntetéseket kimondó 1945-ös törvények adtak alapot. A konkrét kereteit egy miniszterelnöki rendelet határozta meg, melyet az akkor Nagy Imre vezetésével működő belügyminisztériumban készített elő, és 1945. decemberében Tildy Zoltán miniszterelnöksége idején fogadtak el. A rendelet többek között kimondta, hogy köteles Németországba áttelepülni az a magyar állampolgár, aki az utolsó népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.
Egy fél évvel később kihirdetett módosítás szerint a kitelepítetteket megfosztották magyar állampolgárságuktól is. Ugyanakkor vették be a jogszabályba a “mentesítés” lehetőségét. Az kaphatott felmentést a kitelepítés alól, aki hitelt érdemlően bizonyítani tudta, hogy szenvedett magyarsága miatt. Előre rögzítették azt is, hogy ilyen legfeljebb 10 százalék lehetett.
Hazánkban 1941-ben 477 ezren vallották magukat német anyanyelvűnek, 300 ezren pedig német nemzetiségűnek. Az első kitelepített csoportokat 1946. januárjában indították el az amerikai megszállási zónába. A telepítés kisebb szünetekkel december közepéig tartott. Összesen 135 ezer személy került a későbbi NSZK területére, és ehhez jön még a mintegy 20 ezer önkéntes menekülő.
1947-ben újra kezdődtek a telepítések, de akkor már a szovjet megszállási zónába, a későbbi NDK-ba. Ide körülbelül 50 ezren kerültek. Itthon még egy évig tovább folytak a határon belüli telepítések, összeköltöztetések. Balogh Sándor kutatásai szerint 5200 családot tettek ki birtokából, költöztettek össze, szabadították fel házukat a Felvidékről, a Vajdaságból, Erdélyből elüldözött magyaroknak és a belső telepeseknek.
Egy 1949-es minisztertanácsi rendelet hivatalosan is lezárta a kitelepítéseket, majd egy évvel később hatályon kívül helyezték a svábok jogait korlátozó szabályokat is. A rendszerváltás idején az Alkotmánybíróság megsemmisítette a még megmaradt jogsértő törvényeket.
A magyar közjogi méltóságok közül Sólyom László köztársasági elnök követte meg elsőként a hazai németeket. 2006. nyarán  egy budaörsi emlékhely avató alkalmából írta az alábbiakat: Magyarország államfőjeként megkövetem a kitelepített svábokat és családjaikat az őket ért jogtalanságokért és igazságtalanságért. Azzal a reménnyel hajtok fejet az elűzöttek emléke előtt, hogy a magyarországi németek ismét itthon vannak.


 


II. rész – a felvidékiek


A magyar történelemben sokszor volt olyan pillanat, amikor az emberek azt hitték, hogy ép elmével megmagyarázhatatlan, ami velük történik. Ilyen időszak volt az az 1948-as tél vége is, amiről a bándi és kislődi svábok kitelepítése kapcsán fent olvashattak. Most ugyanazt a történetet folytatjuk, csak a közvetlen szereplők változtak közben. Azoknak a felvidéki magyaroknak a kálváriáját elevenítjük fel, akiket az elűzött svábok helyére költöztettek.
Beszélgetőtársaim mindegyike a második világháború után Csehszlovákiához került Perényben (mai szlovák nevén Perin-Chymben) született. A Kislődre telepített Krózser József huszonöt, Lázár Gyula és Krózser Ferenc tizennégy, a Magyarpolányba került Hefler László tizenkét éves volt, amikor elűzték őket szülőföldjükről.
A magyar-szlovák határtól alig ötszáz méterre, Hidasnémetivel átellenben lévő község történetét Hefler László kutatásaiból ismerhetjük meg. A nagyon jó földjei miatt folyamatosan lakott volt, de az elmúlt nyolcszáz évben lakossága többször is kicserélődött. A kitelepítések idején ott élő ezer ember ősei között ott találjuk azt a négy magyar református családot, akiket egy 1715-ös összeírás rögzítetett és az azokat a német és francia telepeseket, akiket a vidék akkori birtokosa hívott a faluba.
– Így kerültek a faluba a német Krózserek, Heflerek, Pinterek, a francia Klérik, Rabatinok, Mitelek. Pont akkor, amikor Kislődre a svábok jöttek – meséli falu történetét kutató Hefler László. A feljegyzések, de családok emlékezete szerint is a németek egy része a 19. század végéig megőrizte nyelvét, de az első világháború idején már csak a nevük jelezte származásukat. Így történt a kis számú perényi szlovákok többségével is. Éppen akkora lettek nyelvükben is magyarrá, amikor a trianoni szerződés Csehszlovákiához kényszerítette őket.
Az első világháború után meghúzott határ a falu déli mezőit, erdőit Magyarországnál hagyta, a többit Csehszlovákiához csatolta. Hogy ez ne okozzon nagyobb gondot, megengedték a gazdáknak, hogy szabadon átjárjanak a határon a földeket művelni. Ebben az időben erős nyomás nehezedett a magyarokra, hogy beolvadjanak az új országba. Ennek eredményeként a szlovák statisztikák szerint 1930-ban 298-an vallották szlováknak magukat titokban a gyakorlatilag majdnem színmagyar Perény lakosságából.
– Hogy kik voltak, a többiek legfeljebb csak sejtették, mert nyilvánosan nem nagyon merték vállalni a szlovákságukat. A sors iróniája, hogy őket ugyanúgy kitelepítették 1948-ban, mint a magyarságukat végig megvallókat – állítja Hefler László.
– A háború után azonnal megindultak a hírek arról, hogy kitelepítenek bennünket. Eleinte még az is kérdéses volt, hogy hová. Akkor még az is felmerült, hogy Szibériába visznek bennünket, de erre a sorsra csak néhány perényi jutott – emlékszik vissza az akkor már felnőtt korba lépő Krózser József.
– Hallottunk azokról a deportálásokról is amellyel sok felvidéki magyart egy 50 kilogrammos csomaggal Csehországba kényszerítettek – veszi át a szót Lázár Gyula. – Mi közvetlenül annyit tapasztaltunk, hogy megszűnt a magyar iskola, és ettől kezdve csak szlovákul tanulhattunk. A tanár semmit sem tudott magyarul, mi meg semmit sem tudtunk szlovákul. Hát képzelhetik!
– Az iskolában a szlovák tanítónő többször figyelmeztetett bennünket, hogy valljuk szlováknak magunkat, mert ki leszünk telepítve. Ő persze ezt jóindulatból tette. Amikor elmondtam a papának, hogy mit üzent, csak döbbenten nézett. – Hát én hogyan valljam magam szlováknak, amikor egy szót sem tudok a nyelvükön – idézi fel Hefler László a reszlovakizációnak nevezett eljárást.
– A szlovák állam azt várta, hogy visszamenőleg is mondjuk szlováknak magunkat. Azt akarták bizonyítani, hogy ezen a vidéken mindig szlovákok éltek. Ezzel akarták alátámasztani jogukat a területre. Sokan voltak, akik titokban, mások nyíltan megtagadták a magyarságukat egy bizottság előtt, hogy maradhassanak. Később kiderült, hogy hiába tették.
Krózser Ferenc már 1947-ben megkapták az első értesítést a kitelepítésről, de akkor ez valahogy elmaradt. Igazán el sem hitték, hogy erre sor kerülhet.
Hefler László szülei egy ismerős kassai ügyvédet kértek meg arra, hogy nézze meg, mire számíthatnak. Budapesten a kitelepítési kormánybiztosságon 1947 májusában még azt mondták neki, hogy Perény nincs rajt listán, de következő levélben már azt írta, hogy rákerültek.
Ekkoriban jelentek meg a faluban azok az idegenek, akik összeírták a kiürítésre kiszemelt házakat és az emiatt kitelepítésre kerülő lakókat. Ahogy a magyarországi sávoknál, itt sem az volt a fő kérdés, hogy mit csináltak, hanem hogy mit lehet elvenni tőlük. Lázás Gyula szerint a leltározó bizottság minden házat végigjárt, mindent beírtak a család tagjaitól, helyzetétől az ingóságokon át az utolsó tyúkig. Ezeket aztán összesítették, és kijelölték azokat, akiket ki lehet, s az ő szempontjaik szerint ki is érdemes telepíteni.
Sokan megpróbálkoztak pénzzel, kapcsolatokkal, hogy megússzák a kitelepítést. Volt akinek sikerült is. Volt olyan, aki fogyatékos gyerekei miatt maradhatott, mert a nemzetközi egyezmény alapján Magyarország megtagadhatta az ilyenek befogadását. De volt olyan is, aki elcsábította a kitelepítési bizottságot vezető csinos fiatal nőt, s így maradhatott a családja is. Pedig még csak el sem vette feleségül.
Közben már a csehszlovák hatóságok is folyamatosan küldték a “fehér leveleket”, amiben értesítették az érintetteket, hogy készüljenek kitelepítésre. Részletesen leírták a feltételeket, tennivalókat. Heflerék csak az utolsó pillanatban kapták meg.
– Közös udvarban éltünk két olyan családdal, amelyik reszlovakizált. Hiába, az elsők között megkapták a felhívást, már a deszkát, szeget is megvették, hogy ládákat csináljanak az ingóságok becsomagolásához. Apám nem értette a helyzetet, mert mi nem kaptunk semmit, pedig magyarnak vallottuk magunkat. Na, aztán egyszer nekünk is megjött. Kezdődött a futkosás, mit is kell csinálni. Eredeti határidőként 1947. november volt a papíron, ezt átjavították 1948. februárra, de ebből is végül március lett.
A perényiek az utolsó napig reménykedtek. Nem hitték el, hogy ezt meg lehet csinálni velük. De aztán eljött a pillanat, amikor bizonyossá vált, hogy menni kell.
– Nagyböjt idején voltunk. Már besötétedett, amikor kijöttünk a templomból. Mivel falu kicsit a hegyoldalba települt, jól ráláttunk a nyílegyenes kassai útra, ami a magyar határ felé is vezetett. Valami hosszú fényes fűzér vettünk észre, mint ha rengeteg gyertya lenne. Egyre közeledett a falu felé. A Magyarországról küldött teherautók voltak, hogy az ingóságainkat a vonatra szállítsák. Az asszonyok elkezdtek sírni, mert megértették, hogy most már biztosan kitelepítenek bennünket. Én futottam haza, hogy megmondjam, mi történt. Úgy éreztem, mint ha eljött volna a világvége meséli Krózser Ferenc.
Ekkor már kijárási tilalom volt a faluban, a községet körbefogta a csendőrség, és másnap megkezdődött a kitelepítés. Kassáig teherautóval vitték az embereket, állatokat, ingóságokat, ott vonatra rakták őket. Hozhattak mindent, amit tudtak. Volt olyan család, amelyik 5 vagonnal jött, volt, amelyik tizenhattal. Az Olaszfaluba telepítettek között volt egy csoport, amelyikben 9 család jött összesen 60 vagonnal. Hefler László kutatásai szerint az ezer lakosú Perény háromnegyedét telepítették át Városlődre, Kislődre, Bakonyjákóra, Olaszfaluba, Magyarpolányba. Az emberekkel együtt összesen 70 pár lovat, 775 sertést, 805 szarvasmarhát, 3100 tyúkot hoztak el. A házat, földet persze ott kellett hagyni. Helyette az innen elüldözött svábokét kapták meg, de maximum csak 15 hold földdel. Akkor is, ha otthon nagyobb volt. Persze, ezt is elég lett később ahhoz, hogy másokhoz hasonlóan kulákká nyilvánítsák őket, s emiatt itt is üldözzék.
Krózser József szerint csak az vigasztalta őket, hogy végül mégsem Szibériába kerültek.
– Mi az elsők között március 8-án érkeztünk. Amikor megérkeztünk, és megláttuk ezeket a dombokat, hegyeket, sokan elsírták magukat, mert nem tudták, hogyan lehet majd itt gazdálkodni. Szerencsére azért megtaláltuk a módját. Akkor már megvolt, hogy ki melyik házba költözik. Persze, az itt maradt németek nem igazán örültek nekünk, hisz a rokonaik, ismerőseik helyére, sőt akár az ő  egykori házukba költöztettek bennünket.
Krózser Ferencbe megmaradt a kislődi állomáson őket fogadó vasutas döbbent arca, ahogy olvasta az érkezők listáját.
– Megbolondult ez a világ?! Innen kitelepítették Németországba a jó magyar nevű Lovasiakat, Üregieket, Rémesieket, aztán hoztak helyükbe Heflereket, Krózsereket és más svábokat – mondta a vasutas.
– Amikor lepakoltunk, a szembe szomszédból átjött a Koltai bácsi, hogy köszöntsön bennünket. A lányát telepítették ki a házból. Édesapám mondta neki, hogy szedjen össze mindent nyugodtan, vigye el, mert nekünk nem kell, hisz hozhattunk mindenünket – mesél a beilleszkedés első pillanatairól Lázár Gyula.
Hefler Lászlóék kilenc másik családdal Magyarpolányba kerültek.
– Az eredeti tulajdonost érkezésünk előtt egy héttel költöztették át a szomszédban lévő rosszabb házba. Sírva szokott elmenni az egykori háza előtt. Apám ezt nem bírta sokáig nézni, elcserélték vele a rosszabb házra. Ebbe persze az is benne volt, hogy bíztunk az visszatelepítésbe. Édesanyám ki sem meszelt húsvétra. Apám 1936-ban csináltatott egy szekeret, amikor én születtem. Itt is a régi táblával járt vele. A rendőr Devecserben meg is állította, hogy miért van rajta, hogy Hefler László – Perény, Abaúj vármegye. Apám azt mondta, minek táblát cserélni, ha egyszer úgyis visszakerülünk. De nem így lett.
– Gyerekként én igazán még fel sem tudtam fogni, hogy mi történt – mondja Krózser Ferenc. – A szüleim abban bíztak, hogy a kislődiek tudomásul veszik, hogy mi sem önként jöttünk ide. Idő kellett ahhoz, hogy megismerjenek, elfogadjanak bennünket. Ebben segített valószínűleg az a terror is, ami az 50-es évek elején volt, amitől mindenkinek egyformán félni kellett. De végül sikerült. Ők befogadtak bennünket, mi meg tudomásul vettük, hogy itt lesz ezentúl a hazánk.
Az első sváb-felvidéki vegyes házasság Magyarpolányban volt 1949-ben. Hefler László emlékei szerint borzalmasan ellenezték mindkét oldalról. – Te, ezeket vissza fogják telepíteni, mit csinálsz majd ott?! mondták a svábok a lánynak. De a végén tudomásul vették, hogy így lesz.


 


Kislod-Laki_Lorinc-Rostasi_Terez-eskuvoje-Lovasi_Belane


Kislőd – Laki Lőrinc és Rostási Teréz esküvője 1940-ből



Krózser Ferenc is egy kislődi sváb lánnyal, Ernyei Terézzel kelt egybe 10 évvel később.
– Nagyon jóban vagyunk a felségem kitelepített rokonaival is. Még arra is rá tudtam beszélni őket, hogy egy tokaji kirándulás során Perénybe is elmenjünk.
Persze nem volt mindenkinek ennyire könnyű a beilleszkedés. Egyes községekben máig érezni a lappangó ellenéteket. Ezt többnyire néhány olyan ember viselkedése tartja fenn, akik nemzetiségüktől függetlenül képtelenek a normális együttélésre. De tetteiket aztán kivetítik csoportjuk többi tagjára is. Vannak olyanok is, akik a felvidékieket okolják házuk, vagy szüleik, rokonaik házának elvesztése miatt. Pedig azok sem tehetnek arról, hogy a svábok vagyonával kárpótolták részlegesen az otthon elvett vagyonukat. Ahogy fogalmaztak, akaratuk ellenére váltak a svábok büntetésének eszközévé.
A rossz érzések olyanokban is tovább élhetnek, akiknek igazán már fogalmuk sincs az előzményekről. Talán, ha többet beszélünk róla, végre valóban megbékéléssel lezárul ez a szomorú korszak.


 


kislod-200801


Kislődi emlékezők – van, akinek elvitték a hozzátartozóit a vagonok, másokét pedig hozták


 


A III. rész itt olvasható a kitelepített svábokról


Győrffy Árpád: Minket kidobtak – magyarsvábok közt Németországban – 1994


 



Győrffy Árpád írásai az Útikalauzban >>   


Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Magyarországról >> 








A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés



Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár