Győrffy Árpád: Halászlé nélkül Szegeden és Szabadkán – Magyarország, Szerbia – 2013
Sok fotóval illusztrált beszámoló egy rövid délvidéki kirándulásról
Október végén egy hosszú hételejét Szegeden és környékén töltöttünk a feleségemmel, Hajnival. A cél egy olyan kellemes lazítás volt, amivel egyben új dolgokkal is ismerkedünk, de semmiképp sem akartunk valami kötött terv rabjaivá válni.
Korábban már többször is jártunk a városban, de az indulás előtt megkérdeztük az ismerősöket is a Facebookon, mi az, amit semmiképp sem hagynának ki. A sok ötletből egy több hetes kirándulás programja is összejött volna, így válogatni kellett a tanácsok között. A legnagyobb segítséget az Útikalauz egyik állandó szerzőjétől, a Szegeden élő Mohl Miklóstól kaptuk, aki egy térképre még azt is berajzolta, hogy hova menjünk gyalog, mit és hogyan nézzünk meg biciklivel.
A biciklit persze hazulról vittük, ahogy korábbi kirándulásaink során is általában így tettünk. Az autó végére akasztott tartó nem akadályozott a haladásban, és már a rendőröktől sem kellett tartani, mióta tisztázódott, hogy a megfelelő keretben kilógatott rendszám is elfogadható.
Szállást egy apartman házban foglaltunk a Szentháromság utcában. A viszonylag bőséges kínálatból mellette szólt, hogy alig négyszáz méterre volt a Dóm tértől, a jó komforthoz képest korrekt volt a két éjszakára kért 18 ezer forintos ár, volt wi-fi, és az autó parkolására is volt lehetőség az ismertető szerint. Igaz, ez utóbbiról a helyszínen kiderült, hogy nem pont úgy van, mint az ismertetőben, mert közben az önkormányzat erre az utcára is kiterjesztette a díjszedést, amit a honlapon elfelejtettek jelezni. Nagy gondot azonban nem okozott, mert 100 méterrel távolabb már valóban ingyenes volt a várakozás.
A hellyel egyébként elégedettek voltunk. Egy belül teljesen modernizált régi házban alakították ki a szobákat. A miénkhez a jól felszerelt, elegáns és kényelmes fürdőn kívül egy az udvarra néző terasz is tartozott, ami nagyon kellemes volt a reggelizéshez. A reggeliről magunknak kellett gondoskodnunk, de volt hűtő, mikrohullámú sütő és a legfontosabb evőeszközökből is két garnitúra. Szóval nem igazi konyha, de nekünk éppen jó volt egy ilyen kirándulás bázisának.
A Nagyvázsonytól Szegedig vezető 300 kilométeres út nagy részét autópályán tettük meg. Szerencsére még előtte megtankoltunk, mert az M7-esen, de még inkább az M5-ösön horrorisztikus benzinárakat láttunk. A székesfehérvári 390 forinttal szemben volt olyan kút, ahol 427 forintot kértek a 95-ösért.
Délben érkeztünk Szegedre. Mivel a szállás elfoglalására csak délután kettőtől volt lehetőség, leparkoltuk az autót a biciklikkel a apartman előtt, és gyalog indultunk a városközpont felfedezésére. (Akkor nem is figyeltünk rá, hogy fizető zónában vagyunk, csak utólag derült ki. Talán kevés lehet az ellenőr, vagy jobb dolguk is akadt, mert szerencsére nem bűntettek meg bennünket az akaratlan potyázásért.)
Az utca végén nyomban belebotlottunk egy szép szecessziós házba, a Ságvári Endre gimnázium épületébe, majd a Hősök kapuja mellett kiértünk az Aradi vértanúk terére.
Port Heroum – az első világháború hőseinek, áldozatainak emléket állító hatalmas kapu Aba-Novák Vilmos freskóival
A tér másik oldalán egy újabb kapu következett, ami a Dóm térre vezet. A barna téglákból rakott épület akár Amszterdamban is lehetne a stílusa alapján, ahogy a Dóm teret U-alakban közrefogó árkádos épületegyüttes is Európa északnyugati településeit idézi. Látványos, de nekem kicsit hideg, különösen a tér üressége miatt. (Persze akkor sem volt szebb, amikor a szabadtéri játékok széksoraival láttam.)
A pantheon az árkádok alatt
Természetesen kivülről is belülről is megnéztük a dómot is – hivatalos nevén a Fogadalmi templomba, avagy a Magyarok Nagyasszonya székesegyházba -, amit az 1879-es árvízkor tett fogadalom alapján építettek – a munka befejezéséig ötven évig kellett várni.
Benéztünk a Dóm nyugati oldalán magasodó Somogyi könyvtárba is. A Gutenberg-galaxis e gigantikus szarkofágja szépen illeszkedik a tér többi részéhez.
Ebéd előtti sétánk északi irányban a Belvárosi-hídig tartott. A Tisza megcsodálása után a Híd utcán indultunk a Széchenyi tér felé. Útközben véletlenül belebotlottunk a város talán legolcsóbb gyorséttermébe, a Tündérkonyhába, ahol a csontlevest 130 forintért, palacsintát 90-ért, a rántott sertésszeletet burgonyával 690-ért, a legdrágább ételt, a párizsi csirkemellett 870 forintért adták. Mindegyik normál adag volt, és az ízekkel sem volt probléma. Persze nem különleges gasztronómiai élményre vágytunk, csak éhesek voltunk. Másnap is itt ebédeltünk.
Kilátás a Belvárosi-híd nyugati végétől
A Móra Ferenc Múzeum a hídról
A Tündérkonyha
Ebéd után körbesétáltuk a Széchenyi teret, ami a jelenlegi állapotában nekem a másik végletnek tűnt a Dóm térhez képest. Nekem régebben jobban tetszett, amikor a növények még ennyire nem uralták a területet. Most inkább egy szép park a város közepén. Persze az is nagyon jó, ha van, de nekem igazi térként inkább bejött.
IV. Béla lovát lépteti a Széchenyi tér észak-nyugati sarkában
Egy érdekes ház a Takarék, a Horváth Mihály utca és a tér találkozásánál – a helyiek “vasalóházként” emlegetik, tudtam meg később Mohl Miklóstól
István és Gizella – hippis Jézus egy romantikus angol hölggyel
Klebelsberg Kunó sakkbábunak álcázott szobra – háttérben a városháza
A tér után a Kárász utcában és a Klauzál téren folytattuk a sétát. A programunk kevés fix pontja közül az egyik volt az A Capella cukrászda, hogy a “Magyarok nyila” fagyit megkóstoljuk egyik ismerősünk javaslatára. A gesztenyés-rumos-akácmézes költemény mindegyik elemének kedvelője vagyok, de amit most együtt kaptunk ebből, nem igazán nyerte el a tetszésünket. Nem volt rossz, de sem az állaga, sem az íze nem olyan volt, amiből újra kérnék, ha mást fagyit is választhatok helyette. Persze, lehet, hogy velünk volt a baj, túlságosan jó fagyikhoz szoktunk korábban Füreden, Pápán, vagy később Szabadkán.
Kárász utcai sétálók a Széchenyi térről
A Kárász-ház a Klauzál téren
A nevezetes fagyizó, ami nekünk nem jött be
és a fagyi
Kárász utcai hangulat
Sétánkat a Dugonics tér felé folytattuk, ahol sajnos már nem működött a szökőkút, de így is nagyon kellemes hely volt a meleg napsütésben.
Nagyon tetszett a szomszédos Árpád téren kialakított hatalmas betonvályú, avagy “Kráter térjáték – közösségi találkahely”, amit Székó Gábor szobrászművész és a Tér és Forma Építésziroda tervei alapján az idén készítettek. Úgy láttuk, jól megférnek benne a görkorizó gyerekek a pihenőkkel, beszélgetőkkel, szerelmesen hallgatókkal.
Dugonics tér a szökőkúttal és az egyetemmel
Szentgyörgyi Albert és József Attila az egyetem előtt
A Kráter
A szobánk elfoglalása után nem sokkal indulhattunk is vissza a központba, hisz közben beesteledett. Az esti “sétához” biciklire váltottunk. A Tisza-parton egészen a Bertalan-hídig mentünk, majd vissza a Széchenyi téren és a Kárász utcán át Kölcsey utcáig, ahol a Trójában vacsoráztunk. Mindenféle mediterrán kajákat, salátákat, grillezett húsokat sok zöldséggel, pitával lehetett itt enni.
Kedden reggel, illetve délelőtt az szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony templom és kolostor együttesben kezdtük a városnézést. Persze megint biciklivel. A bejáratnál olvasható szöveg szerint ez az Alföld legjelentősebb középkori eredetű műemlék együttes, egyben Pannonhalma után a második legnagyobb is ebből a korból. Mi igazán csak a templomot néztük meg, a belsejét annak is csak a rácson keresztül, mert másra is hagyni akartunk a kevés időnkből. Ha valaki jobban ráér, akár több órát is eltölthet vezetett túrán, mert a kolostorban látogatóközpontot alakítottak ki különböző kiállításokkal.
1713-ban készült monumentális főoltárt kegyképe a Segítő Boldogasszony, más néven napba öltözött Asszony
A bejárttól jobbra látható a szegedi Morvay András 1740-ből származó festménye, a világhírű czestochowai kegykép másolata. Itt Fekete Máriának, vagy Szerecsön Máriának nevezik a képet
Önkiszolgáló szenteltvíz kút
A templom előtt álló, 18. századi Szeplőtelen fogantatás szoborcsoport Szűz Máriát és szüleit, Szent Annát és Joachimot ábrázolja. A legenda szerint a Rákóczi szabadságharc idején egy katona Asszony, adj kenyeret! Felkiáltással fordult Mária szobrához, majd rálőtt annak karjára, ám a golyó visszapattant a lövőre. A szobrot uniós támogatással 2006-ban újították fel és állították vissza az eredeti helyére. Az akkor elhelyezett tábla szerint református volt a Máriára lövő kuruc katona. Ennyit a kuruc-labanc megbékélésről. 🙂
A következő célpontunk a közeli Nyíl utcában található napsugaras homlokzatú tájház volt, ahol egy nagyon kedves muzeológus hölgy fogadott bennünket. A kiállítás bemutatása mellett beszélt az 1879-es szegedi árvíz utáni újjáépítésről is, aminek az épület is a létét köszönhette.
Mint megtudhattuk, a katasztrófa felszámolásáért felelős Tisza Lajos kormánybiztos a kor egyik elismert várostervező mérnökét, Lechner Lajost bízta meg az újjáépítési tervek elkészítésével. Az akkor 46 éves mérnök korábban már részt vett a budapesti rendezési tervek elkészítésében is. Szegedet három körzetre osztotta, amikre külön-külön több típusterveket készített. Egy ilyen alapján építették a mai tájházat is, ami persze azóta sok átalakításon, bővítésen esett át.
A “tisztaszobában” és a szabadkéményes konyhában főleg a 20. század harmincas éveiben a falusias házakra jellemző berendezéseket, eszközöket láthattunk. A hátsó helyiségben a paprikatermelést, feldolgozást mutatják be képekkel és korabeli eszközökkel. Pince is tartozott a házhoz, amit főleg a gazda távolabb lévő szőlőinek feldolgozásához szükséges eszközökkel rendeztek be.
Érkezésünk a tájházhoz
A tisztaszoba
Derékfájósoknak készített csizmahúzó
Csigatészta készítő szerszám
A konyha
Konyhaasztal diódarálóval
A szabadkémény
Részlet a pincéből
A tájház cserepei
Egy másik napsugaras homlokzat a közelben
A tájház után az Új zsinagógában folytattuk a városnézést. Szerencsére belépő ellenében be is mehettünk. Fényképezni is lehetett, csak a kis fekete fejfedő, a kipa, vagy sábesz dekli viseléséhez ragaszkodtak. Ezt persze adtak.
A második legnagyobb hazai izraelita templomot a múlt század első éveiben építették Baumhorn Lipót tervei szerint. A legmagasabb pontja közel 50 méteres. Bár a körülötte lévő fák kicsit elbújtatják, így is hatalmas. Igazán bent érzi az ember a méreteket, amikor felnéz a belülről 32 méter magas kupolára, vagy végignéz a két szinten 1340 ember befogadására képes padokon.
A kinti napsütésnek és a Róth Miksa műhelyében készített ólomüvegablakoknak köszönhetően nagyon szépek voltak a belső fények. Talán a lenti fotók is visszaadnak valamit a látványból, hangulatból. (Itt olvasható róla egy részletes leírás)
A zsinagóga után a Széchenyi tér déli részét érintve átbicikliztünk a Belvárosi-hídon Újszegedre, hogy megnézzük a Szegedi Tudományegyetem Füvészkertjét. A 17 hektáron elterülő, közel ötezer növényfajt bemutató arborétumot, parkot Györffy István botanika professzor alapította 1922-ben. Mi elsősorban az üvegház kaktuszait és más trópusi, illetve mediterrán növényeit, a gazdag indiai lótuszállományáról nevezetes tavat és rózsakertet néztük meg.
A Füvészkert bejárata
Esőtető a rózsakert közepén
Az odvas fa lakótársai
Kaktuszok gyümölccsel
Lótuszülés a lótuszos tónál
Visszafelé biciklizve döntenünk kellett, hogy a híd előtt lezárt rövid bicikliút szakasz miatt kerülünk egy nagyot, gyalogosan toljuk a biciklit, vagy másokhoz hasonlóan nem foglalkozunk az értelmetlen tiltással, és a lezárt rész kikerülése után a szabad bicikliúton folytatjuk az utat. Nem akartunk kilógni a sorból, így inkább mi is szabálytalankodtunk.
Ezért zárták le a bicikliútat a híd egyik oldalán
Ők is kikerülték az akadályt
Az ebédhez ismét a Tündérkonyhát választottuk. Most egy nagy tál hideg gyümölcslevest (280), egy szezámmagos csirkét sült burgonyával (780) ettem kovászos uborkával (180). Legközelebb, ha arra járunk megkóstolom a 210 forintért mért mákos metéltet is. 🙂
Újabb séta a központban, majd kávézás, süteményezés, a korzón sétálók bámulása a Belvárosi pékség és kávézó Kárász utcai teraszán. Ez is egy nagyon kellemes hely olcsó, de jó kávéval, hatalmas kenyér és péksütemény választékkal napi 24 órán át.
A következő állomásunk a Somogyi utcában lévő Fekete Ház volt. Az angol romantikus stílusban épített egykori kaszinóban megnéztük az álladó enteriőr kiállítást és az Örkény István életéről, műveiről összeállított időszakos anyagot.
Kis lazítás az apartmanban, majd újra biciklire ültünk, hogy valahol megvacsorázzunk. A Trójába nem akartunk újra menni. Egyszer jó volt, de inkább más helyre vágytunk. A Kárász utca egyik kávézójának pultosától érdeklődtünk, aki a közelben lévő, inkább flancos mint jó és drága éttermekről lebeszélt bennünket, inkább a Széchenyi tér északi oldalán lévő szerb éttermet, a Classic Cafet ajánlotta. Nagyon jól tettük, hogy hallgattunk rá, mert nagyon finomat ettünk egy hangulatos helyen. Én valami Karagyorgyevicset ettem. 🙂 Olyan volt mint a Gordon bleu, csak a belsejében nem sonka és sajt, hanem kajmak volt. A pincér vajnak mondta, a neten azt olvastam, hogy “megaludt édes tejszín megsózva”. A panírozott hústekercsekben hasonló állaga és íze volt, mint a sült sajtnak. Mindez burgonyapürével 2300 forintért.
Kirándulásunk harmadik napján kipakoltuk a szállásról, a bicikliket felraktuk az autóra és elindultunk Makóra. A Makovecz Imre által tervezett Hagymatikum fürdőbe csak a Tourinform iroda miatt kukkantottunk be, aztán mentünk vissza a Maros partján lévő Lombkorona sétányhoz, amit ingyenesen lehet használni. Mohl Miklós ajánlotta ezt is, ha már itt járunk, ki ne hagyjuk – írta.
A föld fölött mintegy 10 méter magasan húzódó fémjárda közel kétszáz méter hosszú. Több ponton fényképes táblák mutatják be, hogy mit láthatunk, vagy éppen mit láthatnánk egy másik évszakban a növények, állatok közül. A lépcsők nagyon barátságos emelkedésűek, még a nehezebben járók is elindulhatnak rajtuk. Van néhány nehezített szakasz – hullámzó híd, erősen kilengő, láncokra erősített fémlapok, valamint egy hálóból készült átjáró -, de ezeket ki lehet kerülni. A hálónál mi is inkább ezt választottuk.
Érdemes felmenni a 20 méter magas, 80 lépcsőfokkal megközelíthető kilátóba is, ahonnan szép rálátás nyílik a sétányra és a környékre. Nagyobb szélben élvezhetjük a 16 centi kilengését is.
A kilátó felső szintjéről akár csúszva is lejöhetünk egy 61 méter hosszú csövön, valami speciális zsákot húzva magunkra. Szerencsére ez a szolgáltatás éppen nem működött, így nem okozott gondot a döntés. 🙂
A Hagymatikum hátulról
A Lombkorona ösvényhez vezető ösvény
Az ösvény a kilátóból
Ezzel nem volt gond
Ösvényjárók a hagyma alatt
Én a hagyma alatt
No, ezt nem csináltuk utána
A kilátó a csúszdával
A kilátó lépcsője
A csúszda etetője
A Maros a kilátóból
Egy inváziv narancssárga katica a kilátó korlátján
Ha már a déli határszélen jártunk, arra gondoltunk, legalább egy rövid időre át kellene ugrani Szerbiába is. Kézenfekvő volt a közeli Szabadka legyen az úticél. Közel is volt és a szecessziós építészeti emlékeiről is sokat hallottunk már. Egyúttal ki akartuk próbálni a nem rég átadott határátkelőhelyet is Ásotthalomnál.
Azt eleve feltételeztem, hogy a nem kellően friss navigációs program még nem ismeri, ezért megcéloztuk magát a falut, hogy ott majd biztos lesz jelzés. Mórahalom közepén jártunk, amikor egy körforgalmú kereszteződés előtt sárga tábla jelzett egy szerb nevű települést balra. Annyira nem voltam bátor és gyors, hogy meg is célozzuk, csak a közforgalmon való egyenes áthajtás után álltam meg, hogy a zöldségesnél érdeklődjek.
– Pontosan én sem tudom, hogy hol van az új átkelő, mert nem rég nyitották meg, a legbiztosabb, ha Ásotthalmon érdeklődnek – adta az eddiginél csöppel sem bővebb információt a fiatalember. Pedig mondhatta volna azt is, hogy menjünk vissza 30 métert, aztán forduljunk jobbra és meg se álljunk a határig. Ennyire okos persze én is csak akkor lettem, amikor egy jókora kerülő után a határhoz értünk Ásotthalom felől. Hogy más ne járjon ugyanígy, Mórahalomban figyeljen jobban a Backi Vinogradi (Királyhalom) felé vezető útra. Tudni kell azt is, hogy a határállomás ilyenkor csak 7-19 óra között van nyitva.
Mielőtt Ásotthalomból kiértünk
Közeledünk a határhoz
Állítólag a megbékélés kedvéért emelték tavaly a határ mellett
Ősszel csak héttől-hétig van nyitva
Szabadkán egy taxis tanácsára a Patria Hotel parkolójában álltunk le, ahol 50 dinárt kellett utólag fizetni óránként a hotel recepcióján a beengedő sorompótól kapott jegy alapján. Egy utcával északra találtuk a Korzót, ami a több helyen éppen zajló építkezések ellenére is kellemes helynek tűnt az őszi napsütésben.
Már sétánk elején is láttunk több szép szecessziós épületet, de az igazi a Korzó nyugati végén lévő teret elfoglaló városháza volt. Az 1912-ben elkészült épületet a magyar szecessziós építészet két jelentős alakja, Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte. Az üvegablakokat Nagy Sándor festőművész alapján Róth Miksa “Császári és Királyi Udvari Üvegfestő és Mozaik Művész” készítette.
A keleti oldala inkább valami hatalmas palotának tűnik, üzletekkel az alsó szintjén, de az északi homlokzat már egyértelműen jelzi, hogy nem egyszerű lakóházról van szó. Magassága 76 méter. A kilátó 45,5 méter magasságban van. Az épület 105,08 méter hosszú, 55,56 méter széles, 5838 négyzetméter területet foglal el. Az épület méretei is lenyűgözőek, de a gazdag díszítése még nagyságán is túltesz. Ahogy a város honlapján írják: a városháza a művészet és a kisipar összehangolt egybefonódása.
Mi most csak kívülről jártuk körbe, de legközelebb belülről is megnézzük a magyar királyokat is ábrázoló kalandos sorsú üvegablakokkal együtt. A trianoni békeszerződés után a szerb hatóságok eltávolították a történelmi alakokat ábrázoló, magyar feliratokkal ellátott ablakokat. Amikor 1941-ben visszacsatolták a Dél-vidék egy részét, a magyar hatóságok visszahelyezték az ablakokat. A II. világháború után a műalkotásoknak ismét menniük kellett, és csak 1967-ben helyezték vissza megint a eredeti helyükre a restaurált ablakokat – egyes források szerint még ezután is hosszú ideig függönnyel takarták el őket.
Kisebb részletek a városházáról
Az 1902-ben épült zsinagógát is újra meg kell majd nézni, mert erre is csak kívülről volt lehetőségünk miután kicsit körülményesen megtaláltuk.
A városháza mellett megszólítottam egy magyarul beszélő társaságot, ők mondták, hogy a szökőkút után a jobbra menő utcában van. Az utca elején volt egy eligazító tábla a nevezetességekről, ezen nem szerepelt. Ettől kicsit elbizonytalanodtam, és megkérdeztem egy ott várakozó taxist. Mivel magyarul nem tudott, inkább mutatta, mint mondta, hogy a párhuzamos utcában kell felmennünk. Ha már egy utcával arrébb mentünk, megkóstoltuk az ott működő cukrászda fagyiját. Egy-egy hatalmas gombócot 40 dinárért mért a hölgy, és nagyon finom volt a mák és a vanília is. Az utóbbi azokra a régi ízekre emlékeztetett, amikor még valóban maguk készítették a cukrászok a fagyit.
A hölgy sem beszélt nagyon magyarul, de megerősítette, hogy az onnan nyíló utcán kell menni a zsinagógához. Mint kiderült, mindenkinek igaza volt. Ezen az utcán a zsinagóga hátsó oldalához jutottunk, amíg a magyarok által mondott utca a főbejárathoz vezetett volna.
Bemenni nem tudtunk, mert erre csak előzetes egyeztetés alapján lenne mód. Az útikalauzok szerint a férfiaknak zsinagóga földszintjén 850 férőhelyet alakítottak, a nőknek pedig a galérián van 550 hely. Amikor építették a helyi izraeliták fele fért volna el egyszerre a templomban. A 776 négyzetméter alapterületű épület terveit is Komor Marcell és Jakab Dezső készítette. Az ablakokat Róth Miksa készítette.
A zsinagóga kupolája 21 méteres magasságban indul, az átmérője itt 14 méter. Az épület legmagasabb pontja 40 méteres.
A második világháború idején a szabadkai zsidóközösség tagjainak többségét is elpusztították Auschwitzban, így a templom gyakorlatilag gazdátlanná vált. Az elmúlt évtizedekben súlyosan megrongálódott, állapota leromlott. Az utóbbi években kezdődtek komolyabb állagvédelmi, felújítási munkák uniós támogatással.
A zsinagóga főbejárata – a honlapjukról
A zsinagógától elsétáltunk a Ferencesek-templomához is, amit középkori alapokra építettek a 18. század elején. Sajnos ez is zárva volt.
Közben lement a nap, és az idő is szorított bennünket a korán záró határátkelőhely miatt, ezért elindultunk az késői ebédhez kinézett Boss Pizzéria és Kávéházba.
Az üzlet kávézó (és egyben étterem) része a Korvin Mátyás utca jobb oldalán volt egy gyönyörű szecessziós palota udvarán, hátsó épületeiben, a pizzériát pedig az utca másik oldalán alakították ki. Mi az éttermi részt céloztuk meg, ahol a több terem ellenére sem találtunk fedett helyet, így az udvaron ültünk le. Nagyon hangulatos volt, és szerencsére a levegő sem hűlt még le nagyon. A látvány alapján kicsit félve mentünk be, azt gondoltuk, nagyon drága hely lehet. Szerencsére igaza volt nagyobbik fiúnknak, Zoltánnak, aki jó, és nem drága helyként ajánlotta. Egy nagy adag, sok zöldséggel készített leves 600 forint volt, sült paprikás, trappista sajtos, spenótos töltelékkel készített panírozott csirkemell hasábburgonyával, fetás salátával, rizzsel, tartárral és langallószerű lepénnyel 2000 forintba került. Ráadásul finom is volt.
A Boss udvara távozóban
Közben teljesen beesteledett, így elindultunk a határ felé, nehogy kizárjanak bennünket Magyarországról. Palics megnézésére már egyáltalán nem maradt fény és idő.
A határon most a magyar határőrök voltak éberek. Eltekintettek attól, hogy a bicikliket leszereljem a csomagtartó ajtajáról, megelégedtek azzal, hogy a hátsó ülések előrehajtott támlájánál bevilágítanak a csomagtartóba, és megtapogatják a bőröndöket. Gondolom, potyautasokat kereshettek. Szerencsére az egész nem tartott tovább néhány percnél, így indulhattunk tovább Mórahalom – és nem Ásotthalom – felé.
Az út izgalom mentesen telt. Közben megálltunk Pesten az A38-as hajónál, hogy meghallgassuk a Képzelt Város zenekar harmadik lemezét, az Anatolijt bemutató koncertet. Kicsit már korosak vagyunk ehhez a zenéhez, de mégis közel áll hozzánk, mert másik fiúnk, Máté az együttesben gitározik. Jóval éjfél után értünk haza.
Óriási szerencsénk volt, hogy a három nap során végig szinte nyárias volt az időjárás. De így is nagy hátránya az ilyen nyári időszámítás utáni kirándulásoknak, hogy hamar este lesz. Persze, lehetne korábban kelni, de az legfeljebb este tűnik jó ötletnek. Én is pártolnám, hogy rakassuk át magunkat a tőlünk keletre lévő időzónába. Akkor nem kellene a nyári időszámítás sem. Megúsznánk az évi kétszeri átállást, ugyanakkor hosszabb lenne a napunk, amikor újra visszamegyünk Szegedre és környékére.
Győrffy Árpád
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Magyarországról >>
Győrffy Árpád írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto |
utikalauz.hu