Kovács Gyula: Erdély az EU csatlakozás után – 2007


Kovács Gyula: Erdély az EU csatlakozás után – 2007



őszinte rácsodálkozás egy először látott világra – információk, benyomások a szokásos erdélyi körtúra népszerű állomáshelyeiről, jó fotókkal


2007. szeptember végén lehetőségem nyílott ellátogatni Erdélybe. Korábban már sok ismerősöm járt ott, és sokan sokfélét mondtak róla, ezért nagy várakozással tekintettem az út elé, hogy végre saját szememmel láthassam Erdélyt a maga valóságában.
Az útitársaink közül is már többen jártak azon a vidéken, ezért ők hitelesen el tudták mondani az általuk tapasztalt változásokat.


Tekintettel arra, hogy mi Magyarország nyugati részén lakunk az utazási távolság közel 1000 kilométer volt. Este 10 órakor indulva buszunkkal hajnalban értünk Ártándnál a Magyar-Román határra.
A korábban Romániába utazóktól sokszor hallottam, hogy órákat vártak a határon, és a román vámosok előszeretettel „szívóztak” velük. Tény, hogy ez a helyzet Románia EU csatlakozásával megszűnt. A határátkelőhelyen néhány személygépkocsi állt sorba és ütemesen haladtak előre. Előttünk egy busz volt, de így is 10 perc alatt átértünk a határon, majd 20 percig sorban álltunk az útdíj kifizetése miatt.


A román oldalon az első nagyobb város a határhoz közeli Nagyvárad. Mikor ide értünk még sötét volt, de itt mindenki felébredt. A buszsofőrök úgy döntöttek, hogy a táblákat követve a várost elkerülő úton mennek. Ez egy nagyon rossz döntés volt, mivel hatalmasat kerültünk, az elkerülő út borzalmas állapotú, nagyon szűk és végeláthatatlan sorokban jöttek rajt a kamionok. A hazafelé úton átjöttünk a városon, így jóval rövidebb az út és nagyságrendekkel jobb minőségű. Aki errefelé jár, még véletlenül se menjen az elkerülő út felé, hanem menjen keresztül Nagyváradon.
A romániai mellékutak minőségét azt hiszem, jól szemlélteti a jobbra láthatófénykép.


Utunk első állomása Kolozsvár, ahol megnéztük a Mátyás szobrot, a Szt. Mihály templomot, elsétáltunk Mátyás király szülőházához és tettünk egy rövid sétát a belvárosban. Annak ellenére, hogy a városban kb. 50-50 százalékban laknak magyar és román nemzetiségűek szinte sehol sem láttunk magyar nyelvű feliratokat, és minimális magyar „szót” hallottunk a rövid sétánk során. (Én úgy tudom, hogy a feles arány 50 évvel ezelőtt volt. Azóta a románok száma az akkori háromszorosára nőtt, miközben magyar ma is 75 ezer körüli van – a szerk.)
A korábban itt jártak elmesélték, hogy volt idő, amikor az akkori polgármester a román állam nemzeti színeire festette az utcai padokat. Mi ezt már nem tapasztaltuk, de azért közülünk is volt olyan, akit kellemetlenség ért. Három utastársunk bement pénzt váltatni egy bankfiókba, de a biztonsági őr „elhajtotta” őket.











Az mindenképpen említést érdemel, hogy mire Kolozsvárra értünk útközben 5 balesetet láttunk (1-et a magyar, 4-et pedig a román oldalon). Aki megismeri a romániai közlekedési viszonyokat az ezen biztosan nem fog meglepődni. A romániai utak nem túl jó minőségűek  a hatalmas forgalmat csak nehézen tudják átereszteni. A sofőrök vezetési stílusa is hagy néha kívánni valót maga után. Kanyarokban, záróvonalon előznek és nyomják ész nélkül a dudát (néha a fejünket fogtuk attól, hogy milyen „bátor” embereket láttunk).
Az út során érdekes megállapításra jutottunk, először nem tudtam megállapítani, hogy mi olyan furcsa, aztán rájöttünk közösen, hogy minden szürke, tehát az épületek vakolatát belepte a por, és ez alól, csak a néhány új építésű ház volt kivétel, de a leginkább a virágok hiányoztak. Se a családi házak ablakaiban, se kiskertekben, se közterületeken nem láttunk virágokat egészen Maros megyéig, onnantól Hargita megyében már mást tapasztaltunk.
Egy másik érdekes érzés kerített hatalmába, kicsit úgy éreztem, hogy visszamenetem az időben. Hogy mire gondolok? A falvakra jellemző (kivétel a turizmusra specializálódottakat), hogy csak a „fő” út van por mentesítve, járda nincs, a házaknál tartott szarvasmarhák reggeli és esti legelőre ki és hazahajtás útvonalán a gyalogosnak a lába alá kell nézni, nehogy „tehénlepénybe” lépjen az ember. Arról nem is beszélve, hogy a csorda vonulás idejére leáll a forgalom, mivel egy kisebb faluban is 50-70 tehén tart haza. Érdekes volt a rengeteg lovas kocsi látványa, amely nálunk már nincs, talán nem is volt ennyi az én életemben. Engem személy szerint kellemes múlt idéző hangulat töltött el a látottak után.


A következő úti célunk Korond volt. Ez a település tipikusan a turistákra építi életét. A főút mellett két oldalon hosszan üzletsor található, ahol szinte mindent lehet kapni. (ez körülbelül úgy néz ki, mint annak idején az osztrák határ előtti településeken lévő üzletsorok). A „made is China” természetesen már ide is betette a lábát, de többségében azért még valódi kézműves dolgokat lehet kapni. Aki valamilyen kézműves ajándékot szeretne hazavinni, annak ajánlom, hogyha az útja erre visz, feltétlenül állon meg Korondon. Egyébként a településen meg is látszik a turista forgalom. Más erdélyi falvakhoz képest sokkal rendezettebb, a házak modernebbek, a járda térburkolattal van lerakva (járda egyébként a legtöbb helyen nincs még a főutak mellett sem). 


Miután pénzünket sikeresen elköltöttük, utunk a parjadi sóbányához vezetett. A parajdi sóbánya egy ma is működő bánya. A belépőjegy (15 RON) megvásárlása után buszra szálltunk, és azzal indultunk el a bánya mélyére. Ha jól emlékszem, akkor kb. 80 méter mélyre vitt le bennünket a busz, a menetidő kb. 6-8 perc lehetett. Amikor kiszálltunk a buszból, erős bűz csapta meg az orrunkat. A buszok és a sót szállító teherautók kipufogó gáza megül a bányában – pedig állítólag folyamatosan szellőztetnek -, és igen kellemetlen szag van.
Miután leszálltunk a buszról számtalan lépcsőn még kb. 40 m-et mentük a mélybe, ahol elértük a második bánya szintet, amely meg van nyitva a látogatók előtt. Tekintettel arra, hogy minket már a nyitvatartási idő végén vittek le, a hatalmas termekben rajtunk kívül már senki nem volt.










Az idegenvezetőnk elmondása szerint, csúcsidőben több ezren is vannak egyszerre lent a bányában, amelyet egyébként gyógyászati célokra is használnak. A több ágból álló termekben padok, asztalok gyermekjátékok vannak elhelyezve. A mélyben található egy kávézó és egy kis ökonomikus (keresztény, református és ortodox) kápolna is.
Csak érdekességként említem meg, hogy kb. 120 m-re a felszín alatt is működtek a mobiltelefonok (természetesen a termekben antennák voltak felszerelve).
A sóbányával kapcsolatosan engedjenek meg nekem egy szubjektív véleményt. Két éve jártam egy másik sóbányában Ausztriában. Ott a sót nem autókkal hordták ki, hanem vízzel feloldották és csövön szivattyúzták ki. Az ottani levegő számomra sokkal tisztábbnak tűnt, szinte kitágította az ember tüdejét.


A „bányászkodás” után utunk Szovátára vezetett, ahol két éjszakára foglaltunk szállást. A szállásunk elfoglalása előtt még megálltunk a híres Medve-tónál. Nevét arról kapta, hogy alakja hasonlít egy kiterített medvére.   


A tó egyébként közvetlenül az út mellett fekszik, és a partján található kilátó teraszról nagyon szép kilátás nyílik a tóra. A tó körül nagyon jól kiépített gyalogút vezet körbe, mindenképp érdemes egy jó kis sétát tenni. Maga tó egyébként egyedülálló, mert a tetején kb. 1,5 m mélységig édesvíz van bent, alatta pedig sós víz. Ottlétünkkor a tó vize sajnos már nem volt fürdésre alkalmas.
Miután kigyönyörködtük magunkat a tóban, a Teleki Oktatási Központban elfoglaltuk szállásunkat. A szállás, a reggeli és a vacsora is teljesen korrekt volt, az ár-érték aránynak megfelelt. A Teleki Oktatási Központ egyébként alapvetően nem szálloda, hanem az erdélyi magyar nyelvű tanárok továbbképző központja, és csak a szabad kapacitásukat hasznosítják turisztikai célra.
Azért egy negatív élményünket is meg kell, hogy osszak az olvasókkal. Annak ellenére, hogy a Teleki Oktatási Központ alapvetően a magyar nyelv megőrzése érdekében működik, és a magyar kormány is jelentős összeggel támogatja működését, a részünkre átadott szállodai bejelentkezési lapon az információk megtalálhatóak voltak román, angol, német és francia nyelven. Magyarul egy betű nem volt rajta, ami a fent leírtak tükrében számomra egy kissé furcsa. Meglehetősen kényelmetlen volt, hogy 40 fős társaság kb. felének javítania kellett a papírját, ez a kellemetlen szituáció elkerülhető lett volna, ha a recepciós némi segítséget ad a kitöltéshez.
Meglepő volt, hogy a Magyarországon nézhető tv csatornák szinte mindegyikét nézhettem, és pozítivumként emelném ki, hogy a recepció mellett egy számítógépen ellenszolgáltatás nélkül bárki internetezhetett.


Szovátán egyébként egyértelműen meglátszik, hogy a turizmusból él. A város kinézete, rendezettsége jóval az átlagos erdélyi települések feletti, számos üzlet és szórakozóhely várja a turistákat. Egyébként Szovátán az egyik magyar szállodaláncnak is van már szállodája.


Másnap a Szovátához közeli Kibéden töltöttük a napunkat. A délelőtt folyamán helyi idegenvezető segítségével megtekintettük a kibédi néprajzi gyűjteményt, a kézi cserépvetést, a református templomot és ellátogattunk Szilveszter László gyapjú üzemébe is.








A családi vállalkozásként működő gyapjú üzemben a mai napig hagyományos technológiával állítják elő a jó minőségű ágytakarókat, párnahuzatokat, mellényeket és a népviselethez használatos posztót. Az üzemben természetesen vásárlási lehetőség is van, ezért aki ilyesmit szeretne vásárolni, és Kibéd felé visz az útja, az látogasson el az üzembe, ugyanis ennél olcsóbban máshol nem tud vásárolni. (Egyébként az ő szőtteseikkel találkoztunk a Békás szoros árusainál is, akik majdnem kétszer annyiért akarták adni nekünk, mint amennyiért mi vásároltuk.)
Kibéd híres növénye a lilahagyma, amelynek az illata a helyiek szerint már egy óra múlva nem is érezhető. Úgy döntöttünk, hogy mi ebédkor ki is próbáljuk. A finom szilvapálinka után a helyi pékség nagyon finom kenyerével a valódi húsból készült sonkák és felvágottak mellé ettünk a helyi hagymából is. A teszt sajnos csak félig sikerült, a hagyma tényleg nagyon finom (egyáltalán nem erős és kissé édeskés íze van), de a lányok szerint az illata még késő este is érezhető volt.


Néhány dolog feltűnt számunkra amelyekre a helyiek adtak választ.
–      Minden településen találkoztunk rendőrrel, akik Dacia Logan rendőrautóval vannak felszerelve. (Ők egyébként egyáltalán nem „vadásznak” a külföldiekre csak csendesen szemlélik az eseményeket). Megtudtuk, hogy Erdélyben minden településen van rendőr, és a legtöbb faluban általában ő az egyetlen nem magyar nemzetiségű.
–      Az egyre modernebb személygépkocsi park mellett (egyébként az autók közül messze legtöbb a Dácia, de a városokban már egymást érik a világhírű autómárkák új autószalonjai) vígan közlekednek a gumikerekű lovas kocsik, és minden lovas kocsi hátulján van egy tábla, amelyen egy szám található. A helybéliek elmondták, hogy ez egy azonosító szám, és minden lovas kocsin kötelező. A lovas kocsikat nem kell műszaki vizsgára vinni, a tábla csak azért van rajtuk, hogy egy esetleges probléma (pl.: baleset) esetén egyértelműen be lehessen azonosítani a tulajdonosát.


Vacsora után még tettünk egy kellemes esti sétát a Medve tó körül és Szováta-fürdőn. Tekintettel arra, hogy a turista szezonnak már vége volt, másokkal alig-alig találkoztunk. A társaság egy része betért a Medve tó partján található Drakula nevű bárba, ahol elmondásuk szerint a 60-as, 70-es és 80-as évek magyar slágereire táncolva nagyon jól érezték magukat, és az ezért fizetett összeg is elég barátságos volt.             


Másnap reggel a reggeli után bepakoltunk csomagjainkat a buszba és elindultunk következő szálláshelyünk Zetelaka felé.
Útközben azért történt még egy-két esemény. Elsőként megálltunk Farkaslakán Tamási Áron emlékművénél.










A rengeteg koszorú és a még több magyar nemzeti színű szalag azt hiszem, egyértelműen mutatja, hogy honfitársaink közül nagyon sokan felkeresik a híres író emlékhelyét.


A következő megállóhelyünk Szejkefürdőn Orbán Balázs sírhelye, amelyhez gyönyörű székelykapukon keresztül vezet fel az út.


Orbán Balázs egyébként tagja volt a magyar országháznak és bejárta Székelyföldet. Eljutott minden településre, várromhoz, természeti ritkasághoz. Szorgalmasan jegyzetelt, fényképezett. Munkájának eredménye, a fő műve a „Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból” címen megjelent könyvsorozat.








Továbbindulva nemsokára megérkeztünk Székelyudvarhelyre, ahol már várt bennünket a helyi idegenvezetőnk. Ő elmesélte nekünk, hogy a Székelyudvarhelyiek a városukat tartják a Székelyföld „fővárosának”. Lakosainak 98 %-a magyar nemzetiségű. Számomra óriási élményt jelentett az a tény, hogy közel 400 km-re a magyar határtól egy nagyobb városban szinte mindenki magyar nemzetiségű, mindenhol magyar nyelvű feliratokkal találkozok, és mindenki magyarul beszél. Az idegenvezetőnk elmesélte nekünk, hogy a városban szinte minden megoldható magyar nyelven (ez érvényes a hivatalokra is), de ha valamilyen hivatalos papírt kell kitölteni, az csak román nyelven lehetséges.








Székelyudvarhely egy nagyon szép, rendezett (romániai viszonylatban meg főleg) kisváros, gyönyörű virágos főtérrel. A városban nagyon sok szép látnivaló található, ezek közül csak párat emelnék ki: a Vasszékely szobra, Városháza, Tamási Áron Líceum, templomok.


A látnivalókkal kapcsolatosan csak annyit, hogy aki Erdélybe készül, az, bátran támaszkodjon az internetre, mert ott rengeteg magyar nyelvű információt lehet beszerezni.  


A délelőtti városnézés után délben a piacon található egyik étteremben ebédeltünk. Az ebéd bőséges és finom volt és az ára is nagyon kedvező (3 fogásos ebéd alig több mint 1000 Ft-ba került).


Ha már az tartunk, elmondom ezzel kapcsolatos tapasztalataimat is.
Már Erdélybe is kezd beköszönteni a „multi korszak”. Jó néhány új benzinkút (köztük több MOL kút is) épült az elmúlt időkben. Ezek a benzinkutak modernek, a kínálatuk hasonló a magyarországi benzinkutakéhoz. A mellékhelyiségeik általában tiszták, ezért bátran meg lehet állni itt út közben. A benzin és a gázolaj egyébként majdnem annyiba kerül már, mint Magyarországon. A városokban már megjelent néhány multi áruház is. Mi egy Spar hipermarketben voltunk, ahol a kínálat nagy részben megegyezik a Magyarországi áruházakéval (egyébként nagyon sok magyar árú is kapható). Az árak eléggé közelítenek a magyar árakhoz, sőt néhány termék már drágább, mint nálunk.
A vendéglők viszont olcsóbbak, mint Magyarországon. Egy üveg helyi sör 2,5 – 3,5 RON, 1 üveg üdítő, gyümölcslé 1,5 – 5 RON. Út menti büféknél 5-10 RON között lehet valamilyen ételt vásárolni.


Ebéd után találkoztunk új idegenvezetőnkkel, Leventével, aki mint „igazi székely machó” adta elő magát. Egyébként „civilben” tanár és mellette szállás közvetítéssel is foglalkozik. Idegenvezetőként viszont nagyon jól „működött”. Nagyon felkészült Erdély földrajzából és történelméből is és mindezt a tudást nagyon érdekesen tudja közvetíteni mások számára.


A délutáni program keretében Székelykeresztúrra utaztunk, ahol először egy „falumúzeumot” néztünk meg. A múzeum egyébként a város közepén helyezkedik el és az utcáról semmi sem látszik belőle.











Egy térrel szemben (amelyre azért ráférne még egy kis csinosítás) egy zárt sorú beépítés közben van a bejárta, de ha ezen áthaladunk, a tér bent hatalmasra tágul. A múzeumban a régmúlt építészet, régi használati eszközök és tárgyak, régi népviseletek és kitömött állatok láthatók. Magyarországon már jártam több falumúzeumban, de hasonló környezetben lévővel még nem találkoztam. Mint azt már korábban is írtam a múzeum a város közepén található és közvetlen mellette erősen felújításra szoruló, lerobbant négy emeletes házak rontják az összképet.


A múzeumlátogatás után gyalog sétáltunk el Petőfi körtefájához. Útközben olyan úton haladtunk ahol az úttest is térkőből volt kirakva (ez elég érdekes volt annak tükrében, hogy Erdélyben még  alig-alig látni térkővel burkolt teret is).
Petőfi körtefája egyébként már sajnos kiszáradt, csak a törzse van meg (állítólag helyiek már ezt is ellopták tűzifának, de a rendőrség megtalálta). A legenda szerint Petőfi ezen körtefa alatt töltötte a halála előtti nap éjszakáját. A körtefa melletti épületben (ami régen kastélyként, ma egészségügyi intézményként működik) egy Petőfi emlékszoba is található.








Miután a napközbeni kirándulásban alaposan elfáradtunk jóleső érzés volt este elfoglalni a szálláshelyünket Zetelekán. A busznyi ember 4 vendégházban került elszállásolásra. A mi vendégházunkban 6-an szálltunk meg. Az útitársaink és a mi  tapasztalatunk szerint is korrekt volt a szállás és az ellátás is. Félpanziós ellátást kértünk és mindez 4.000,- Ft/fő/nap összegbe került (a vacsora egyébként mindkét nap mindegyik helyen ugyanaz volt, de a reggeli különbözött az egyes vendégházakban).
A mi házigazdánk egy nagyon kedves hölgy volt, aki házi szilvapálinkával is megkínált bennünket. A vendégház berendezése a 70-es, 80-as évekbeli időket idézte, de a fejlődés azért már itt is tetten érhető. A házban található távirányítású kapu és a mosogatógép azért még nem mindennapos Erdélyben, és a házigazda éppen akkor vásárolt egy laptopot, hogy az interneten is tudja kínálni szálláshelyét. Ami furcsa volt számomra, hogy egyik szobában sem volt televízió (már elég régen voltam olyan helyen ahol ne lett volna TV), de ennek is megvolt a haszna. Még mielőtt valaki „rosszra” gondolna, elmondom, hogy beszélgetéssel is kellemesen  töltöttük az estéket.       


A kellemes alvás után a 4. nap igazi turista látványosságok felé vezetett úti célunk.
Első megállóhelyünk a híres búcsújáró hely Csíksomlyó. A csíksomlyói templom méretei lenyűgözők. Egyes nézetek szerint, aki megérinti a templomban található Mária szobor lábát annak teljesül a kívánsága (természetesen én is kipróbáltam, de még nem tudom megerősíteni hatását).













A híres búcsút egyébként nem itt a templomban, hanem a település felett található  dombok ölelte völgyben rendezik, és több százezer ember vesz részt rajt évente (pünkösd táján). A székelyek úgy tartják, hogy ide minden székelynek életében egyszer el kell zarándokolnia.
Idegenvezetőnk elmondta, hogy a Csíki-medence a Székelyföld egyik leghidegebb helye, mert a medencében sokszor tartósan megszorul a hideg levegő, és nem ritka a -35 0C fok hideg sem. Ő elmesélt egy csíki székely mondást is, amely így hangzik. „Itt nincsen hideg, csak szar embör”
A hosszú hideg télből adódóan a medencében csak burgonyát tudnak termeszteni. Épp amikor arra jártunk, akkor folyt a betakarítás a magyarországi termelési viszonyokhoz képest eléggé elmaradott technológiával. Sok helyen még lovakkal szántották ki a burgonyát, de a gépesítés is kimerült abban, hogy traktorral (amely általában szintén „nem mai gyerek”) kiemelték a földből, és a föld tetejére rakták. Innét kézzel szedték fel, néhol 20-25-en is dolgoztak egy-egy táblán.


Utunkat folytatva a Gyilkos-tó felé, útközben megálltunk Madéfalván a Székely vértanúk emlékművénél. Az emlékműre kötött rengeteg nemzeti színű szalag ugyancsak arról árulkodik, hogy gyakran járnak erre magyar látogatók.








Tovább haladva a Gyilkos-tó felé vezető úton az utunkat gyönyörű hegyek szegélyezik.








A látvány egyébként földrajzilag is érdekes. A földrajzi tanulmányaim során azt tanultuk, hogy a hegyekben először a lombos erdők majd pedig a fenyőerdők szintje következik. Itt ez az általános megállapítás megdőlni látszik, mert nagyon sok helyen a réteket egyből a fenyőerdők szintje követi.


A kanyargós hegyi utakon végre megérkezünk a híres Gyilkos-tóhoz. A tó sekélyebb részét már rendesen benőtte nád, de a parkolóban megállva a képeslapokról visszaköszönő kép fogad bennünket.








A tóról magáról azt hiszem felesleges írnom, hiszen minden erdélyi kiadványban szerepel.
Tekintettel arra, hogy ebéd körül járt az idő úgy döntöttünk, hogy a parkoló mellett található büfékben bekapunk valamit.
Az idegenvezetőnk figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert az árusok előszeretettel „bepalizzák” a turistákat. Sajnos a jóslata be is vált. Annak ellenére, hogy minden árus beszél magyarul néha gondok adódtak abból, hogy ki mit is rendelt és milyen sorrendben készült el a megrendelt étel. Forintot mindenhol elfogadtak, de egy kissé rosszul váltják. A hivatalos árfolyam szerint 1 RON = 80 Ft-tal, de ők 100 Ft-tal számítják át, ezért akinek van az inkább RON-nal fizessen. Az üzletsortól kb. 200 m-re lévő kürtöskalács sütőnél nagyon finom kürtös kalácsot lehet vásárolni, és itt teljesen korrekt árfolyamon számítják át a forintot is.


Miután ettünk, ittunk, utunkat folytattuk a Békás-szoros felé.
A Békás szoroshoz érve a bejáratánál leszálltunk a buszról, és gyalog indultunk el felfedezni a szorost.


A szorosról azt hiszem szintén felesleges részletesen írnom, hiszen ez Erdély egyik turisták által leglátogatottabb helye. Azért azt mindenképpen el kell mondanom, hogy a látvány számomra lenyűgöző volt. Néhány kép remélem alátámasztja véleményemet.








A szorosban több helyen is találkozhatunk árusokkal, és a szoros végén büfék is várják a megfáradt vándorokat. Az áraik természetesen a turistákhoz vannak igazítva.
Az egész napos kirándulás után mindenkinek jól esett a bőséges vacsora (és előtte egy kis házi szilvapálinka) és az azt követő kellemes pihenés.


Utolsó erdélyi napunkon a reggeli után elindultunk hazafelé. Azért természetesen útközben még várt reánk néhány állomás.
Elsőként egy rövid időre megálltunk egy faluban, hogy az egyik útitársunk meglátogathassa a 20 éve nem látott rokonát, a meglepetés (azt hiszem mondanom sem kell) óriási volt.


Azt út során egy rövid városnézésre megálltunk Marosvásárhelyen. Sajnos a városban óriási dugóba keveredtünk, amelynek oka nem sokkal később derült ki. A Fő térre érve láttuk, hogy az egész le van zárva és az egyik szobornál valamilyen ünnepség zajlik. Hogy milyen azt nem tudtuk meg, mert mindent csak román nyelven mondtak és óriási román nemzeti szalaggal díszített koszorúkkal koszorúztak. A Marosvásárhely egyébként lakóhelyünk Zalaegerszeg testvérvárosa.








Marosvásárhely belvárosa egyébként szépen gondozott, virágos, történelmi épületekkel tarkított. Aki arra jár, mindenképpen szánjon időt egy kis sétára.
A turistákhoz kapcsolódóan gyakori probléma, hogy sok esetben nehéz olyan helyet találni ahol az ember „könnyíthet” magán. A belvárosi parkban itt is található egy nyilvános WC, de a föld feletti bejárata nem volt túl bizalomgerjesztő. Tekintettel arra, hogy a szükség nagy úr, az előítéleteimet félre téve mégiscsak lementem. Az igazi meglepetés lent ért, egy modern és tiszta WC várt bennünket 1 RON-ért.


A következő úti célunk a Tordai-hasadék. A hasadék már messziről nagyon jól látszik és egy egyedülálló természeti képződmény. Az odavezető út utolsó része egy kissé göröngyös, és végén már csak murvás, de ezért senki ne hagyja ki.


A hasadék bejáratához érve nagyon érdekes látvány fogadja a látogatókat. A szemben lévő hegy közepén a hegyből egyszerűen hiányzik egy darab. A hasadékot csak gyalog lehet bejárni egy oda-vissza körülbelül 1,5 órás sétával. A látogatóknak belépőjegyet kell váltania, a pénztár már bent a hasadékban rögtön az első híd után található. A belépőjegy egyébként nem drága, 3 RON-ba kerül.        
A sétához ajánlatos túracipő, mert az út néhány helyen elég nehézen járható.
A látvány nagyon gyönyörű de erről meséljenek a fényképek.








Az idő közben jócskán elszaladt ezért búcsút intettünk Erdélynek és elindultunk hazafelé, ahova a kora reggeli órákban szerencsésen meg is érkeztünk.


Erdélyi tapasztalataimat röviden összefoglalva azt tudom mondani akinek lehetősége adódik rá, az feltétlenül látogasson el Erdélybe, ahol gyönyörű tájak, barátságos (a magyarságukra nagyon büszke) emberek, a magyarországinál kissé alacsonyabb árak várják. Aki nem beszél idegen nyelvet az is bátran vágjon neki, mert Erdélyben magyarul mindent el tud intézni, szinte mindenhol tud forinttal fizetni kivéve a „multikat”.
Emellett kicsit átértékelődött az értékrendem (mindenre rendkívül büszkék, ezt akár el is tanulhatnánk mi „anyaországi” magyarok), kicsit másként értékelem a magyarságomat, egy szóval, ha valaki megteheti, akkor fedezze fel ezt a csodálatos tájat, mely történelmünk része, és az Európai Unió tagjaként újra közelebb van hozzánk. 


Azért a végére hagytam még egy képet, amely hűen bemutatja, hogy azért még van mit javítani (nem tudom, mit szólna a Coca-Cola főnöke, ha meglátná).


Kovács Gyula


A szerző írásai Az Útikalauzban

Kovács Gyula: Erdély az EU csatlakozás után – 2007

Kovács Gyula: Kalandozás a Mátrában – 2007

Kovács Gyula: Kirándulás a Meseparkba – Rust, St. Margarethen – Ausztria – 2007

Kovács Gyula: Kirándulás Admontba és Hallstattba – Ausztria – 2005

Kovács Gyula: Kirándulás Szlovákiába és Krakkóba 2004

Kovács Gyula: Ljubjana, Postojna, Predjama, Velence – Kirándulás Szlovénia – Olaszország – 2006


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Kovács Gyula: Erdély az EU csatlakozás után – 2007" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár