Mayer István: Európai körutazás – Ausztria, Olaszország, Franciaország, Monaco, Svájc – 2009
A meglátogatott helyek mellett az autóbuszos társasutazás szépségeinek és gyötrelmeinek szakszerű bemutatása, szép fotókkal
Aki még nem vett részt buszos társasutazáson, jól gondolja meg, mielőtt belevág! Egy ilyen út minden bizonnyal olcsóbb, mint a repülős utak, de persze jóval fárasztóbb is. Egy bizonyos életkor után azonban a napi 600-800 km vezetés már nem megy, és a nyugdíjból sem futja a drágább utakra, viszont utazni kell, annyira nem lehet megöregedni, hogy erről lemondjunk. Marad tehát a buszos társasutazás, annak minden örömével és nyűgével. Buszos, vagy nem buszos, a lényeg, hogy társas út, amelynek elmaradhatatlan kellékei az útitársak. Azt mondják barátot, barátnőt választhat az ember, testvért, szülőt nem. Valahogy így van ez az útitársakkal is. Ha már egyszer befizettünk az útra, nyolc napig el kell viselnünk társaságukat, ha tetszik, ha nem.
Persze nem törvényszerű, hogy kellemetlenek legyenek útitársaink, sőt a legtöbb esetben egy sor érdekes és kellemes emberrel találkozunk, akikkel öröm megosztani élményeinket, akik elviselik régmúlt utazásainkról szóló véget nem érő történeteinket (mi is az övékét) stb. A legtöbb ilyen utazáson azonban találkozhatunk olyan tipikus figurákkal is, akik bizonyára azért jöttek a világra, hogy embertársaikat bosszantsák. Ilyen például a smucig (a netlexikon szerint: zsugori, fukar, szűkmarkú, kicsinyes, takarékos). A smucig soha nem megy olyan múzeumba, templomba stb., ahol belépőjegyet kell váltani, a szállodai svédasztalos reggelinél nagy kézitáskával jelenik meg, abban rejti el a titokban szalvétákba csomagolt szendvicseket, kétes értékű hírnevet szerezve ezzel vétlen honfitársainak. Aztán itt van a dicsekvő, aki már az egész világot bejárta, aki mindent jobban tud, mint az idegenvezető, aki szóvá teszi, hogy a hercegi palotába két éve még be lehetett menni, disznóság, hogy most nem lehet (“a pénzemért”). Érdekes színfoltja lehet a társaságnak a 60. születésnapja felé közeledő, tinédzserként öltözködő és viselkedő hölgy, aki állandóan csacsog, a busz hangszórójából egész úton “jó kis dízsí” zenét szeretne hallgatni és a környékén ülőket önzetlenül beavatja a fotózás tudományába.
Folytathatnám a sort, de nem lennék korrekt, ha csak a kényelmetlenségekről beszélnék. A legfontosabb személy kétségtelenül az idegenvezető egy ilyen utazásnál. Nos ezen az úton (ismét) nagy szerencsénk volt. Melinda személyében nagyon kellemes és jól felkészült idegenvezetőt kaptunk, aki egy pillanatra sem engedte el a gyeplőt, minden helyzetben feltalálta magát, határozottságával és türelmével kiváló munkát végzett.
Ideje megszakítani a szociológiai fejtegetést (ami persze akkor lenne teljes, ha a saját bogaraimról is beszámolnék), foglalkozzunk azért egy kicsit az utazással is. A körutazás öt olyan országot érintett, ahol valamennyi időt eltöltöttünk, amit lehetett megnéztünk. Emellett megállás nélkül átrobogtunk még két országon is (Liechtenstein és Németország). Csaknem mindegyik országban már jártunk a feleségemmel, de azért választottuk ezt az utat, mert olyan régiókat is tartalmazott, ahová korábban nem jutottunk el.
A körutazás útvonala))
Az első napi buszozás legjelentősebb pihenőhelye az ausztriai Wörthi-tó partján fekvő üdülőhely, Velden volt. Rövid órácskát töltöttünk a siófoki hangulatot idéző üdülőhelyen, amely mediterrán jellegű mikroklímája miatt is egyik kedvenc üdülőhelye a karintiaiaknak, de sok idegen országbeli turista is megfordul itt. A tó, amely 80 méteres mélysége ellenére nyáron kellemesen felmelegszik, a környező dombokkal nagyszerű látványt nyújt. Rengeteg szálloda, panzió található itt, közülük is kiemelkedik jellegzetes nagy sárga épületével a Hotel Schloss Velden, amely már több, mint 100 éve luxushotelként működik a tó partján. Mielőtt azonban itt rendelnénk szobát, nem árt az árak iránt érdeklődni (személyenként 500-1000 euró/éjszaka). Sok tehetős turistát vonz a veldeni kaszinó is, amely azonban délelőtt zárva volt, így nem tudtuk kipróbálni a szerencsénket.
 |  |
| A Wörthi-tó Veldennél | Hotel Schloss Velden |
Az első napi hosszú buszozást egész jól bírtuk. Azért estére jól esett az olaszországi Garda-tó közelében lévő szállodában kinyújtóztatni elgémberedett, bedagadt lábunkat. A szálloda kényelmes volt, reggelre pihenten ébredtünk. Másnap első úticélunk Olaszország legnagyobb tava, a Garda-tó, illetve a tóba nyúló keskeny félszigeten fekvő festői kis település, Sirmione megtekintése volt. Kár lett volna kihagyni!
A tó méltán kedvelt turista célpont, vize, éghajlata kellemes, a turista mindent megtalál itt, ami a kikapcsolódáshoz kell. Minket most elsősorban Sirmione érdekelt. Maga a település a néhány kilométernyire a tóba nyúló földnyelv végén helyezkedik el. A félszigetet egy kis csatorna vágja ketté, utána a soktornyú Scaligeri-vár mellett tudunk Sirmionéba jutni.
A Scaligeri–vár
A település már a rómaiak idején is ismert volt, 2000 évvel ezelőtt, Catullus, a római költő is megörökítette szépségét. A félsziget északi csücskén lévő dombon elegáns villák, panziók, szállodák találhatók. A dombtetőn álló római kori, hatalmas, romos fürdőépület a néphit szerint Catullus kedvenc tartózkodási helye volt.
A Catullus Grották a csónakból
A bátrabb turisták potom 7 euró-ért a kis csatornában lévő kikötőből motorcsónakkal körbeutazhatják a félsziget északi részét, ahonnan mindezek jól láthatók. A csónak kapitánya útközben három nyelven is hajlandó elmondani a sziget és egyes épületek történetét. Büszkén mutatta például a dombon látható narancssárga villát: “íme Maria Callas háza”. Persze mi tudtuk, hogy Maria Callas már nem él és családja a villát rég eladta, de azért szívesen hallgattuk a dicsekvést. A bátorság azért kellett, mert a tavon helyenként méteres hullámok is voltak, időnként teljesen beborította az utasokat a vízpermet, de túléltük, az egész 20 perc alatt lezajlott.
Sirmione
Maga Sirmione egy szép kis település, szűk utcákkal, sok-sok üzlettel, kávézóval, jellegzetesen a turisták igényére kialakított külsőségekkel. Csak zárójelben merem megemlíteni, hogy ennél sokkal szebb középkori városkákat is lehet látni az Adriai, vagy a Földközi tenger térségében, nekem például jóval maradandóbb élményt jelentett annak idején a horvátországi Trogir. Egy nagyszerű fagyi után tovább indultunk Milánó felé. Átrobogtunk a Pó-síkságon, majd néhány óra múlva megérkeztünk Olaszország gazdasági fővárosába, Milánóba. A város jelentősége több vonatkozásban is meghaladja Rómáét.
Buszunk a Sforza-vár előtti térre érkezett, itt kezdtük meg rövid ismerkedésünket a várossal. A Milánó egyik jelképévé vált vár építését a 15. században rendelte el az erőszakosságáról híres-hirhedt Francesco Sforza. A Sforza család uralma nem sok dicsőséget hozott Milánónak, de a vár megmaradt és tényleg impozáns látványt nyújt. Érdekes gondolat motoszkált bennem a vár nézegetése közben. Néhány éve a spanyolországi Figueras városban jártam, ahol a híres művész, Salvador Dali saját maga tervezte múzeumot látogattam meg. Az épület külső része kísértetiesen hasonlít a Sforza-várhoz. A hasonlóságot a mellékelt fotón is érzékelhetjük.
A Sforza vár
Gazdasági, ipari szerepén túl, Milánó ma már világszerte ismert divatházairól és operaházáról is. Mi a divatházakkal nem foglalkoztunk, inkább tettünk egy kiadós sétát a nagyvárosi forgatagban az operaháztól (a híres “milánói Skála”) a Dóm térig, ahol a mindig szűkre szabott szabadidőt is eltölthettük. A világhírű operaház (Teatro alla Scala) kívülről némi csalódást okozott. Nekem kicsit szürkének és stílustalannak látszott, a mi budapesti operaházunkat sokkal szebbnek tartom. Egy operaház minősítését azonban nem az épület külsőségei, hanem művészeti színvonala, az ott szereplő híres énekesek, karmesterek határozzák meg, ez pedig a milánói Skála esetében szinte felülmúlhatatlan, így aztán kellő tisztelettel nézegettem a híres épületet.
A Milánói Skála
Az operaház előtti tértől (Piazza della Scala) a Dóm térig (Piazza del Duomo) a Galérián keresztül vezet az út. Ez az impozáns építmény a 19. században épült és közel 200 méter hosszú. Elegáns üzleteknek, luxusszállodáknak ad otthont a reneszánsz stílusban épült galéria, amelyet eleve azért építettek, hogy az arisztokráciának, a tehetős milánói polgároknak legyen megfelelő színvonalú helyük a vásárlásra. A galériának ez a szerepe máig megmaradt, hatalmas csarnokában állandóan hömpölyög a tömeg, a turisták többnyire ezen az útvonalon érkeznek a dómhoz is.
A milánói Galéria
A galériából kilépve a Dóm térre, elakad az ember lélegzete. Bármilyen alaposan is készültem az útra, tudtam, hogy a világ harmadik legnagyobb templomát fogom látni, a hirtelen rám zúdult látvány teljesen lenyűgözött. Az óriási épülettömb tömegével szinte lenyomja az embert, de a rengeteg torony és gyönyörű gótikus elem hatására mégis kecsesnek tűnik, nem csoda, hogy 600(!) évig épült. Szóval nehéz szavakba foglalni az élményt, és már ezért is érdemes volt részt venni ezen az úton. A templom belülről nem tett rám olyan nagy hatást, talán a hatalmas oszlopok és a gyönyörű, színes, magas üvegablakok – amelyeknél szintén a gótika legszebb vonásai érvényesültek – tetszettek a legjobban.
A dóm
Pihenésképpen megint egy nagyszerű fagylalt következett, majd tovább indultunk délre, ahol Genova mellett elhaladva a Ligur tengerpart mentén közeledtünk a francia Riviérához, a Côte d’Azur-höz.
Néhány szót kell szólni állandó társunkról, a buszról is. Jól tette a dolgát, bár nem a legfiatalabb korosztályhoz tartozott. Olyan szempontból kényelmes volt, hogy mintegy 20 szabad hely volt, ahová bárki ülhetett, ha kedve tartotta. Sajnos az üléseket már annyira nem dicsérhetem. Ilyen hosszú utazáshoz szélesebb, kényelmesebb, karfával is elválasztott ülések kellettek volna. Szerencsére a klímaberendezés jól működött. WC is volt a buszon, bár a gépkocsivezetők nem túlzottan örültek, ha valaki használta, inkább gyakrabban megálltak. Szóval semmi komolyabb baj nem volt a busszal. Hosszú utat tettünk meg, összesen közel 5000 kilométert. Alig volt olyan útszakasz, aminek a minőségére panaszkodni lehetett volna. Az autópályák kitűnő állapotban vannak, de a hegyi mellékutak is nagyszerűek, sehol nem találkoztunk kátyús, vagy rázós utakkal. Az autópályákra rátérve a kapuknál adott az automata bilétát, majd elhagyva a pályát, a kapunál ezt a bilétát kellett bedugni megint az automatába a fizetendő díj megállapítására. Itt már voltak kisebb problémák, mert a busz vezetőülésének a magasságában elhelyezett nyílások és érzékelők nem mindig működtek jól, ezért gyakran ki kellett szállni és az alacsonyabban elhelyezett szerkezetnél intéztük el a fizetést, ami néhány eurótól úgy 20 euróig terjedt.
Ha már itt tartunk, akkor azt is elmondom, hogy ezen a hosszú úton szinte végig élvezet volt kinézni az ablakon és a változatos tájban gyönyörködni. Dombok, hegyek, völgyek váltogatták egymást, hosszabb-rövidebb alagutak sokaságán és nagyszerű látványt nyújtó viaduktokon haladtunk előre. Szóval, bár idős korban elég fárasztó, mégis élvezetes volt az utazás buszos része is.
Utazásunk második napján este érkeztünk a Côte d’Azur-től mintegy 10 kilométerre fekvő két csillagos hotelbe. Néhány szót a szállodákról. A hét éjszakából ötöt francia szállodákban töltöttünk. Senkinek ne legyenek illúziói a két, vagy három csillagos francia szállodákról. Ne értsék félre, nincs ezekkel komolyabb baj, minden van a szobában, ami kell, különösen jó dolog volt a reggelizéshez kapott bagett, ami egyáltalán nem hasonlítható magyar rokonához. A francia bagett, az a bagett. Mindig friss, ropogós és különleges, akárhol is van az ember Franciaországban. A félpanziós vacsorához felszolgált pohár vörösbor szintén nagyon finom, benne van a provence-i táj íze, zamata, hangulata.
Ami kicsit illúzióromboló a francia szállodákban, az a takarítás. Aki nagyon igényes a tiszta környezetre, arra, hogy az ágy alatt, meg a szoba eldugottabb sarkaiban se legyenek porjancsik, meg az előző vendégektől ott maradt morzsák stb, vagy menjen magasabb osztályú szállodába, vagy csukja be a szemét.
Végre itt vagyunk a Côte d’Azur-ön, a buszból már láttuk a tengerpartot, a valóban azúrkék tengert, de a közelebbi ismerkedés, a tényleges találkozás még várat magára, előbb a provence-i vidékkel ismerkedünk. Reggeli után először Grasse-ba látogatunk. A Cannes-tól mintegy 40 km-re fekvő kisváros a híres francia parfümgyártás egyik központja. Ez a program inkább a társaság hölgytagjait érdekli, de az útközben látott dimbes-dombos, hangulatos provence-i táj mindenkit jókedvre derít. A parfümgyárban profi vezetést kapunk, az ismerkedés fő célja persze a gyárlátogatás utáni vásárlás, aminek befejezését a férfiak már a bejárat előtt várják türelmetlenül. Végül mindenki elégedett, a hölgyek a megvásárolt parfümöket nézegetik, a gyár képviselője a bevételt számolgatja, a férfiak pedig annak örülnek, hogy indulhatunk tovább.
Grasse
A következő állomás már bennem is maradandó élményeket hagy. Alig egy órát utazunk, amikor megérkezünk Provence-i kirándulásunk második helyszínére, St. Paul de Vence-ba.
St. Paul de Vence
A busz nem mehet be a településbe, amely egy dombtetőn fekszik és már távolból is sejteti, hogy itt valami szépet fogunk látni. Felsétálunk a lankás domboldalon és egy – leginkább Szentendréhez hasonló – településre érünk. Szűk utcácskák, meredek lépcsők, kis terek, a fali csapokból csordogál a víz, felette a halat ábrázoló táblácska jelzi, hogy ez bizony iható.
Utcarészlet
Kávézók, éttermek, de még több művészeti galéria a képzőművészet szinte minden ágából. Ez egy művészfalu, ahol tradíciója van a művészet támogatásának, ahol a galériákban valódi műremekeket árulnak, igaz, hogy ezek többsége nem a mi pénztárcánkhoz méretezett. Egyik galériában látom ám, hogy egy Chagall lóg a falon, mellette egy Picasso. Ez a másolat mennyibe kerül? – kérdezem a tulajdonost. Uram, ez nem másolat, ez valódi Chagall és 14000 euró az ára. A Picasso is valódi volt, de annak már nem mertem megkérdezni az árát. A galériákban tilos a fotózás, de az utcáról megengedik.
Délután végre a régen várt találkozás a Côte d’Azur-ral, kezdődik a Monaco-i program. A kevesebb, mint 2 km2 területű hercegségben nincs sok látnivaló, ami belefér ebbe a délutáni-esti időkeretbe, azt mind megnézzük. Először domboldalon lévő botanikus kertbe (Jardin Exotic) látogatunk, ahol nem annyira a különféle – főként kaktuszokból álló – dús növényzet, mint a különlegesen szép kilátás gyönyörködteti az embert.
Panoráma a botanikus kertből
Később lesétáltunk a domb aljára, ahol megnéztük a felejthető Oceanográfiai Múzeumot, ahol sok színes, exotikus halat és más tengeri furcsaságokat láttunk az akváriumokban. Ennek a múzeumnak volt hosszú évekig igazgatója Jacques Cousteau kapitány. Engem jobban érdekelt a múzeum előtt kiállított két régi különleges jármű. Egyik egy korai francia északi sarki expedíció lánctalpas járműve, a másik egy nagyon régi kis tengeralattjáró, amelyik 100 méteres mélységbe volt képes merülni.
 |  |
| Tengeralattjáró | Sarki jármű |
A kötelező program keretében elsétáltunk a Monaco-i Saint Nicholas katedrálishoz, ahol fejet hajtottunk Gace Kelly sírja előtt. Csak az ifjabb olvasók számára jegyzem meg, hogy Grace Kelly ünnepelt, Oscar díjas amerikai filmcsillag volt, majd férjhez ment a Monaco-i uralkodóhoz. Három gyermeke született és 1982-ben autóbalesetben meghalt. Végül megnéztük a hercegi palotát, ami számomra megint csak nem jelentett nagy eseményt. A programot egy finom vacsora zárta, amelyet egy kellemes étteremben fogyasztottunk el. Vagyis a napi program még nem ért véget, hiszen nem láttuk a kaszinót és anélkül mit ér az egész Monaco-i kirándulás? Ezért vacsora után egy parkolóház mosdójában átöltöztünk (rövid gatyában be sem engedtek volna) és irány a kaszinó! A Monaco-i Grand Casino bejárata egy domb tetején van, oda kellett felsétálni részben lépcsőn, részben elég meredek gyalogúton. Sajnos erre a kirándulásra nem vittem fényképezőgépet részben az esti sötétség miatt, részben azért, mert a Casino épületében tilos fényképezni, és erre nagyon oda is figyelnek. Most már sajnálom, mert a főbejáratnál jobbnál, jobb témák lettek volna. Ugyanis oda gépkocsival is fel lehetett menni. Micsoda kocsik parkoltak ott! Közvetlenül a főbejárat előtt egy Lamborghini, mellette kétoldalt egy-egy Ferrari. A többi típust most nem sorolom. A kocsiknál turisták vártak a sorukra, mindenki a menő kocsik mellett akart fényképet magáról. Sokan csak bámultak befelé, de a bejáratot nem merték átlépni. A mi társaságunk alaposan felkészült erre az alkalomra. Kisebb szívdobogás árán beléptünk és felmértük a terepet. A hatalmas előcsarnokban volt először is a pénztár, ahol a személyenkénti 10 eurós belépődíjat kérték azoktól, akik balra, a nagyterembe szándékoztak bemenni, ezen kívül itt lehetett zsetonokat is vásárolni bármilyen mennyiségben. A nagyteremben már megindult az élet, kihallatszott a “rien ne va plus” (senki többet) felszólítás. A jobboldali terembe belépő nélkül is be lehetett menni, ott azonban csak gépek voltak, főleg félkarú rablók, illetve annak különböző változatai. Ezek az automaták nagyon okosak, mindent tudnak, ami ahhoz kell, hogy minél gyorsabban, minél több pénzt vegyenek ki a zsebedből. Papír- és fémpénzt egyaránt elfogadnak bármilyen címletben. A pénz bedobása után a játékot lehet indítani a hagyományos karral, de ez helyettesíthető egy gomb megnyomásával is. Egy ilyen gépnél szerencsét próbáltam, megkínáltam egy öt euróssal. Elfogadta
. Nyomkodtam, húzkodtam, egy percen belül el is fogyott a pénz, de a gép jelezte, hogy maradt 40 cent, amit a kasszában beválthatok. Erről egy cashout ticket-et is kiadott, amit persze nem váltottam be, hanem elhoztam annak bizonyságául, hogy én már játszottam a Monte Carlo-i nagy kaszinóban. Este 10 körül befejeztük a Casino kifosztását és indultunk volna a buszhoz, amikor jött a meglepetés. Idegenvezetőnk szerint a magyar turistacsoport tiszteletére (ezt azért én nem hiszem) a hercegi palota irányából elindítottak egy nagyszerű tűzijátékot, amelyet még végignéztünk, aztán egy jól sikerült nap végén visszamentünk a szállodába.
A negyedik napot már nagyon vártuk, hiszen két olyan város volt a programban, ami mindenkit nagyon izgatott. Nizza és Cannes. Délelőtt először Nizzát néztük meg. A tengerpartról nem érdemes sokat beszélni, az Nizzában, Monaco-ban és Cannes-ban egyformán meseszép. Mindenütt homokos part színes napernyők, fürdőző, napozó emberek. A part és a mellette lévő autóút között széles sétány húzódik, amit a nizzai közel 10 km-es szakaszon angol sétánynak neveznek (Promenade des Anglais), annak az angol papnak az emlékére, aki a múlt században a nizzai városi vezetőknek javasolta a sétány megépítését. Mindig tele van emberekkel, kerékpározókkal, görkorcsolyázókkal. Kismamák sétáltatják csemetéiket, de a szerelmes pároknak is kedvelt találkozó-és sétahelye.
Közvetlenül a tengerparton van a híres Nizzai Operaház is, amelyben fellépni minden művésznek rangot jelent.
A nizzai utcákon sétálni igazi élvezet, rengeteg kávézó, étterem, minden az utcán zajlik, kinn ülnek az emberek a teraszokon.
Az Angol sétány
A nizzai operaház
Nizzai utcarészlet
Régi ismerőssel is találkoztunk, az egyik szórakozóhely faláról ifjúkorom nagy francia nevettetője, Fernandel mosolygott le összes fogával (na meg egy tehén).
Nizzai sétánk következő állomása a múlt század elején az orosz arisztokráciának épített ortodox templom, a Szent Miklós katedrális, amely formájában és színeiben nagyon hasonlít a moszkvai Vörös téren álló Vaszilij Blazsennij székesegyházhoz. Ez is a turisták egyik kedvenc célpontja lett, bár tulajdonképpen csak a helyszín különleges, ahol felépült.
Szívesen írnék még sok irigyelni valót a Côte d’Azur eme gyöngyszeméről, de ide kívánkozik egy olyan információ is, amivel a nizzaiak általában nem dicsekednek. Nizzát ugyanis elárasztották és birtokba vették a csótányok. A kis házaktól a nagy elegáns szállodákig minden tele van velük és hiába küzdenek ellenük már évek óta, egyelőre a csótányok győztek.
Nizzai sétánk egyik kedves színfoltja volt a “Petanque”. Leültünk pihenni egy part közeli téren, ahol szabályos pályák voltak kiépítve a Petanque játék részére. Leginkább nyugdíjasok játsszák ezt a játékot maroknyi méretű súlyos acélgolyókkal. Ezek az idős emberek irigyelnivaló szenvedéllyel és ügyességgel művelik ezt a játékot. Baráti társaságok verődnek össze, előveszik a kellékeket, köztük a madzagon függő mágnest, ami lehetővé teszi a golyók hajolgatás nélküli emelgetését, és máris kezdik a golyók dobálását, gurítását. Közben odajön egyik-másik játékos unokája megkérdezni, hogy mikor jön a nagypapa haza vacsorázni, aztán egy puszi és folytatódik a játék. Nagyon komolyan veszik a játékot, közben egymást ugratják, anekdotákat mesélnek, vidám a hangulat. Egyik korombeli játékost megkérdeztem, hogy mit játszanak. Egy darab papírra leírta a játék nevét és még nagyon sok érdekes dolgot mondhatott, de sajnos semmit nem értettem belőle. Mindenesetre nagyon kedvesen fogadta egy idegen érdeklődését.
Petanque
A délutáni program Cannes. Itt is nagy sétát tettünk a hangulatos óvárosban, volt, aki megnézte a filmfesztiválok helyszínét is, de a filmpalotától senki nem volt elragadtatva, szürke, szögletes épület minden különlegesség nélkül. Egyik legemlékezetesebb Cannes-i élményünk a yacht kikötőnél tett séta, amelynek során megcsodálhattunk mesébe illő luxusyachtokat, gyönyörű vitorlásokat. Lenyűgöző látvány volt a rengeteg nagyszerű hajó. Azt a gazdagságot, ami az ilyen kategóriájú yachtok fenntartásához tartozik, még elképzelni is nehezére esik az embernek.
Séta után nagyon jól esett megmártózni a szabad strand hűs vizében. Bizony egy kicsit hidegnek tűnt a Balatonhoz képest, de azért nagyszerű érzés volt az eddig csak filmekből ismert Côte d’Azur-ön, a Cannes-i öböl homokos strandján egy rövid ideig élvezni a tenger, a napfény és a homokos part nyújtotta örömöket.
Yachtkikötő
Cannes-i strand
Hihetetlenűl gyorsan múlnak a napok egy ilyen 8 napos úton, alig kezdtünk ismerkedni a francia Riviérával, máris folytatni kell az utat. Még néhány búcsúpillantás a dombok mögül ki-kibukkanó csodálatos tengerpartra, és indulunk tovább északra
. Áthaladunk a parfümvároson, a már ismerős Grasse-on és tovább gyönyörködünk a Provence-i táj szépségében egészen Castellane-ig, ahol ismét valami nagyszerű látnivaló fogadja az embert, itt kezdődik ugyanis a Verdon-kanyon, amelyet Európa egyik legszebb szurdokvölgyének tartanak és leginkább az amerikai Grand Kanyonhoz szoktak hasonlítani. Az éles kanyarokkal tűzdelt utat végig hatalmas sziklafalak övezik, de vannak szakaszok, ahol az út felkúszik a meredek tetejére és onnan tárul elénk a vadregényes szurdok lélegzetelállító látványa.
A völgy alján kanyarog a Verdon folyó, kíváló terep a kempingezőknek és a rafting szerelmeseinek. A magasból láttunk is néhány pontszerű csónakot a folyón manőverezni. Idegenvezetőnk közben Napóleonról mesélt nekünk, aki 1815-ben ezen az útvonalon indult Párizsba visszaszerezni a hatalmat. Neki nem sikerült, de mi nagyon élveztük nemcsak a kitűnő, változatos előadást, hanem az út szépségeit is. A folyó, illetve a szurdokvölgy végül tóvá szélesedik és megint gyönyörű látvány tárul a turista szeme elé, amikor a magasból kibukkan a valószínűtlenül kék színű tó a dombok között.
Verdonkanyon
A Verdon folyóval elbúcsúzunk Provence-tól is és késő délutánra megérkezünk Annecy-be, egy varázslatosan szép francia kisvárosba. Két vára is van Annecy-nek, az egyik vízivár.
Annecy vízivár
A folyópartra épült kisváros barátságosan fogad minket. Szép színes házak a folyóparton és beljebb is, kellemes, hangulatos utcák, barátságos emberek. Minden tele van virággal. A folyón átívelő kis híd tövében fiatalokból álló profi zenekar játszik, a fülbemászó jazz muzsika messze elhallatszik és már ettől is jó kedve támad az embernek.
A szállodában este vacsora után megint zeneszót hallunk, ami nem véletlen, mert a szomszédos parkban ingyenes jazz hangverseny van. Vacsora után természetesen rohanunk a parkba, ahol még néhány számot elcsípünk. A fiatal zenészek láthatóan örömzenét játszanak, amit a közönség is nagyon élvez. A nézőtér zsúfolásig tele a helyi lakosokból álló közönséggel, akik között többnyire teljes családokat fedezhetünk fel. Apuka, anyuka néhány gyerekkel, gyerekkocsival, de vannak a nagyszülők is, nem is kevesen. A koncert végén, békés beszélgetés közepette, kedélyes hangulatban vonul el a nagyérdemű.
Annecy jazz
Az ötödik nap reggelén korán indulunk, mert ezen a napon nagyon sok, az eddigiektől eltérő látnivaló vár ránk. Átmegyünk Svájcba és a hegyek közé indulunk, várnak ránk az Alpok hófödte csúcsai. Abban reménykedünk, hogy az időjárás továbbra is kegyes lesz hozzánk és látni is fogjuk, amit nézünk, ugyanis volt rá ellenkező példa is. Néhány évvel ezelőtt Olaszországból átautóztunk Chamonix-ba, hogy végre megnézzük a Mont Blanc-ot. A hegycsúcsok között fantasztikus távolságokon átívelő drótkötéleken közlekednek a nagykabinos liftek. Mi is megváltottuk a jegyeket és igen rövid idő alatt fenn találtuk magunkat az Aiguille du Midi nevezetű csúcs tetején, amely 3842 méter magasságú. Semmit sem láttunk, csak sűrű felhőket, ráadásul mindketten kicsit rosszul is lettünk a gyors magasság változástól.
Megérkeztünk Täsch-be, busszal már nem lehet tovább menni. Itt megváltottuk a jegyeket a fogaskerekű vasútra, amely röpke negyedóra alatt elvitt minket először Zermattba (1600m. tengerszint felett), ott már egy nagyobb állomás fogadta a rengeteg turistát. A beszállás és utazás nagyon szervezetten, gond nélkül folyt, a vonat (amelyik egyben Európa legrégebbi és legmagasabban fekvő hegyi vasútja), bő félóra alatt felvitt minket a 3089m. tengerszint feletti magasságú sziklagerincre, a Gornergrat nevű állomásra. A jegy oda-vissza személyenként 70CHF volt. Már a vonatról is láttuk, hogy csodálatos időt fogtunk ki, napsütés, kék égbolt, szép felhőkkel, fotósok ennél jobb körülményeket álmodni sem mertek volna. A látvány leírhatatlan. A sziklagerinc tetején lévő kilátóból körpanoráma tárul a szemünk elé. Szinte kődobásnyi távolságra látjuk a hatalmas gleccsereket és a rengeteg 4000 méternél is magasabb csúcsot. Mindezeket uralja a félelmetesen közelinek látszó óriási sziklaháromszög, a 4478m. magasságú Matterhorn.
Matterhorn
Gleccser
A Matterhorn közelről
Nem véletlenül formálták a Tobblerone csokoládét háromszög alakúvá. A Matterhorn rendelkezésre állt mintának. Nehéz volt elbúcsúzni a nagyszerű látványtól, de időnk korlátozott volt. Később, itthon találtam az interneten egy nagyszerű, interaktív panoráma képet (http://www.geopanorama.com/de/zermatt/zermatt1.htm), amelyen körben meg lehet nézni az összes gleccsert, hegycsúcsot és fel lehet idézni az emlékeket. Azért az eredeti élményt ez sem tudja pótolni, aki nem látta még, egyszer érdemes megnézni.
Visszafelé Zermattban kaptunk egy kis szabadidőt vásárlásra, nézelődésre. Zermatt egy kis település, alig néhány utcája van, de mégis fontos hely, mert csak innen lehet tranzitálni Gornergratra. A vasútállomás előtt nagy tér, a csoportok gyakori találkozóhelye, itt gyülekeznek és várakoznak a különböző időpontokban érkező, induló csoportok.
Zermatt vasútállomás
A téren várakozó taxikra nagyon kell ügyelni, mert elektromos meghajtásuk révén szinte hangtalanul közlekednek és amikor félelmetes közelségben elsuhannak mellettünk, jól megijesztik az embert.
A városka egyetlen bevásárló utcája mindig tele van turistákkal, ha mást nem, akkor a kötelező Tobblerone ajándékokat itt veszik meg a hazafelé indulók. Mi is indulunk vissza Franciaországba, ahol még egy éjszakát töltünk Annecy-ban.
Zermatt – utca
Néhány szót azért megérdemel az a körülmény is, hogy a nyolc nap alatt hét országon haladtunk keresztül, némelyikbe többször is beléptünk és valójában nem láttunk, de nem is éreztünk határokat. A svájci határon a belépő buszoknak valamilyen belépési jegyet kötelező venni, de ezt sem lehetett elintézni, mert a határállomás közelében sem volt senki, akivel az üzletet le lehetett volna bonyolítani. A korombeliek még jól emlékeznek arra a szorongó érzésre, ami minden határátlépésnél elfogta az embert, akár volt takargatni valója, akár nem. Szerencsére ez ma már nincs, a fiatalok úgy rohangálnak Európában össze-vissza, hogy sokszor azt sem tudják, hogy melyik ország földjét tapossák. Ez nagyszerű dolog, örülök, hogy így van.
Még van néhány program, amit teljesíteni kell, de a hatodik napon lényegében már hazafelé indulunk. A sok buszozástól megdagadt lábaimra igyekszem nem nézni, inkább a gyönyörű alpesi tájat nézegetem. A hazafelé út első nagyobb pihenő helye Genf. Genfben már voltunk néhány évvel ezelőtt, sok újat nem adhatott a rövid városnéző séta. Mindenesetre a séta kiindulópontjánál látott, élő virágokból megépített működő óra nagyon tetszett.
Tiszteletből ismét elmentünk a Reformátorok falához, ahol Bocskay István erdélyi fejedelem szobránál friss koszorúkat láttunk.
Virágóra
Bocskay szobor
Nem maradhatott ki a sétából a tó sem, a parton is elidőztünk egy keveset és megcsodáltuk a több, mint 130 m. magasságba szökő vízsugarat, amely lassan már Genf, de legalábbis a Genfi tó szimbólumává válik.
Genfi-tó
Útunkat folytatva, a következő nagyobb pihenő, egyben utolsó svájci megállóhelyünk Luzern volt. Itt még nem voltunk, ezért nagy érdeklődéssel vártuk a megérkezést. Az ismerkedés jól kezdődött, Utolsó rövid pihenőnknél a magasan fekvő útról jól be lehetett látni a völgybe, ahol képeslapra való kép tárult szemünk elé: alattunk terült el a Luzern-i tó és partján a városka.
A tó partján és a hidakon turisták nyüzsögtek, sok helyen zene szólt, néhol utcai bemutatót tartottak amatőr művészek. Ennek a városnak van hangulata, amihez nem kis mértékben járulnak hozzá a házfalakon látható színes, dekoratív festések és a változatos díszes megmunkálású cégérek.
A városban rengeteg étterem, söröző, legtöbbjük előtt az utcákon tereken, a kihelyezett asztaloknál ülnek a vendégek, gyakran alkalmi zenészek is szórakoztatják őket. Az óvárost és az újvárost összekötő fahíd, Európa legrégebbi fedett fahídja is hozzájárul a kellemes, vidám városképhez. Belsejében falemezekre festett, háromszög alakú, korabeli témákat feldolgozó festményeket láttunk.
Luzerni látkép
Luzerni utcarészlet
Fahíd
Festett fatáblák a hídon
A Szent Péterről elnevezett tiszta vonású, 14. századi templom előtti téren volt a csoport gyülekezőhelye. Mint kiderült, ez Luzern legöregebb temploma.
Szent Péter templom
Indulás után – bár mindenkinek tetszett Luzern – már többen kezdtek az otthoni dolgokkal foglalkozni, látszott, hogy közeledünk Hegyeshalomhoz. Pedig még egy éjszaka hátra volt, amit már Ausztriában, egy kedves alpesi faluban, Flirsch-ben töltöttünk. Szállodánk jellegzetes alpesi épület volt, vacsora közben áthallatszott a szomszéd teremből a harsány sramlizene és az éneklés. Reggel korán ébresztő, most már tényleg hazafelé indult a busz. Mivel azonban pihenni így is, úgy is kellett útközben, megálltunk Salzburgban és ha már ott voltunk, egy rövid sétát is tettünk a kötelező látnivalók érintésével. Átsétáltunk Európa egyiklegszebb barokk kertjén, a Mirabell-en, majd természetesen meglátogattuk Mozart szülőházát is.
Salzburg, Mirabell kert
Ezzel nyolc napos európai kirándulásunk befejeződött. Jól elfáradtunk, de most, napokkal később mégis úgy érzem érdemes volt a közel 5000 km-t végigbuszozni, mert az úton szerzett benyomások, nagyszerű élmények, a csodaszép Côte d’Azur és nem utolsósorban az Alpok hegyóriásainak fenséges látványa bőségesen kárpótolt minden kényelmetlenségért.
Mayer István
A szerző írásai az Útikalauzban >>
Értesítem a kedves olvasót, hogy az idősebb generáció részére 2008. évben megjelent első könyvemnek már nyomdában van a frissített, átdolgozott második kiadása is. A cél változatlan: az idősek és az “igazi” kezdők ellenérzés nélkül merjenek belevágni a 21. században már szinte nélkülözhetetlen internetes világ és a számítógép megismerésébe. Bővebb információ a http://web.t-online.hu/istvanmayer/ weboldalon található.
Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Olaszországról >>
|
A szerkesztőnek a következő címre küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkeszto
utikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés