Rafael Balázs: Határ nélküli kalandozások – Vend-vidék, Graz, Szombathely – 2008

Nagyon kellemes beszámoló egy szép “őszölésről” Európa szebbik felén, de legalábbis a szebbik felének a határán – jó fotókkal

Szétdarabolódik a szabadság manapság, sokan inkább csak napokra, mint hetekre tudnak elmenni pihenni. Így voltunk mi is: a nyári nagyobb, hazai, országjáró blokk után ősz közepére esett a rövidpihenés. Mint mindig, most is a környezetváltoztatás parancsának engedelmeskedve vágtunk neki az „őszölésnek”: utunk az augusztusi helyszínek felé vezetett. Nem bántuk meg: a Vend-vidék ritka szép része az országnak.

Kétvölgy

Kétvölgyi dombok

Valójában szívünk parancsának engedelmeskedtünk, amikor újra az Őrség felé nézelődtünk az interneten: a nyáron beleszerelmesedtünk a vidékbe, a szerek, azaz a mai szavunkkal „szétszórt falvak” világába. Akkor tanultuk meg, hogy északi felét Vend-vidéknek hívják, vendek, szlovének lakják.
Valamikor szlavisták voltunk; így próbáltuk figyelni a Rába vidéki szlovén, azaz a vend nyelvjárás különös archaikusságát. Megvallom, nem nagyon sikerült. Megy az orosz, értjük valamennyire a szlovákot, egyikünk gagyog lengyelül, megcsapott már minket a horvát és a szerb, a bolgár nyelv varázsa is – de az túlzás, hogy értenénk, ne adj isten éreznénk valamit a vend archaizmusából. No meg rögtön mindenki magyarul szólt hozzánk…
A nyelvekről egyébként még annyit: a vidék fővárosában, Szentgotthárdon a kereskedők, pincérek, az őslakosok szomszédokkal érintkező tagjai olyan maguktól értetődő természetességgel beszélnek németül, szlovénul, mint amit leginkább csak Németalföldön tapasztalhat az ember. Ott az angol közvetítő nyelv, a francia, flamand, német pedig sokszor az ajkára jön a más nemzethez/nemzetiséghez tartozónak is.
Az itt élő emberek nyitottak, barátságosak, élvezik a szabadságot. Eredendően Kétvölgyön laktunk, egy lovakat tartó és lovagoltató házaspárnál. De ezeket a gyönyörű állatokat nem nekünk találták ki; bár örömmel néztük őket és figyeltük a velünk együtt őszölő két család boldog lovaglását, maradtunk saját lábainknál. Meg a kocsinál, vonatnál.
Kétvölgy egyébként eredendően két völgyben fekvő falu összevonása után kapta ezt a magyar nevet – honlapjukon pontosan meg is írják: „A mai Kétvölgy két település, Permise és Ritkaháza egyesítésével jött létre. Ezt a kettősséget őrzi a település jellege és szlovén elnevezése is (Verica-Ritkarovci). Először 1944-ben egyesítették őket Vashegyalja néven. 1946-ban Vashegyalja néven kivált Ritkaházából, majd 1950-ben újra egyesítették őket ideiglenesen Ritkaháza, majd 1951-től Kétvölgy néven. Ez a név abból származtatható, hogy a községek magvait két patakvölgy fogja közre.”
Szabadság? Miként nyári úti beszámolónkban írtam, sok évtizedes, ostoba, Trianon utáni, meg szoci korszakból származó, rosszízű ellenségeskedést követően újra összeér, ami összetartozik; itt együtt él, lélegzik a három – sőt Horvátországgal négy – ország sokszor rokonságokkal keresztbe kasul szőtt népe. Addig valóban minden második bokorban, de legalább százméterenként katonák posztoltak, ma határ sincs. Hazatérve beszélgethettünk olyan valakivel, aki itt volt katona; ő nosztalgiázva említette, hogy például soha nem juthatott el a hármas határra.

A Hármashatár felé

Emlékkő 1920-ból

Útirányok, szabadon a csúcson

Felsőszölnök

Itt is, és a szomszédos Felsőszölnök környékén is, a hármas határnál (mint végig a nyugati, déli határszélen) évtizedeken át félelmetesen ostoba be- és elzártságban éltek. A főszereplő a bizalmatlanság volt; aztán a rendszerváltás eltörölt mindent, drótkerítést, aknazárt és határőrséget. Ráadásul Trianon itt még az ipolyi ostobaságnál is ostobább volt (ott ugye egy „hajózható” – sírnivaló ez is – aprócska folyót neveztek ki határnak, fel, egészen Ipolytarnócig, itt hegyhátakon–völgyeken húzták meg a határokat. Ma? Felsétáltunk Felsőszölnök fölé, az 1920-ban állított emlékműhöz; vicces és kegyetlenül furcsa, hogy magyar oldalról átfotózok a szlovén kisjátszótérre, s a nézőkébe még belefér az osztrák kilométerkő…

Az itt élők egyre kevesebben vannak, aki maradt, vagy mezőgazdaságra, vagy vendéglátásra rendezkedett be. Egy példa: odaát, másfél kilométerre, Szlovéniában három eurót fizetnek az úritök magjának kilójáért. Belőle isteni ételízesítő olajat sajtolnak. Egyébként végtelen a csend a javarészt lótartással és lovagoltatással foglalkozó vendéglátók egymástól távoli, bekerítetlen házai között; gyönyörű, lírai táj, varázsos színekkel: csodálatos volt az idei ősz.

Az úritök beérett

Egészséges, zöld tüzelő

Megfog a „főváros”, Szentgotthárd harmóniája is bennünket. Rendezett, kedves, tiszta barokk nagytemplomában gyönyörű Dorfmeister-freskók. A város tele osztrák, szlovén kocsikkal; most mi lettünk újra az olcsók, a nyugdíjasok Mekkája a vidék. Mi persze egyik nap a túloldalra igyekszünk: Graz (is) érdekel bennünket.

Szentgotthárd barokkja

Grazi tervünket hallva vonatra beszélnek rá a házigazdák, a pedagógus–lovász házaspár; igazuk volt. Az errefelé működő GySEV vonalain hazai és osztrák szerelvények gurulnak. Elámulunk az ápolt szentgotthárdi pályaudvaron (ugyanez fogad Grazban is…), azon, hogy fűtenek, hogy tisztaság van, hogy nincsenek falfirkák, hogy a padlóról, ahogyan mondani szokás: enni lehetne. Begördül elénk a Bécs–Szombathely felől érkező, emeletes csoda, ahol patikatisztaság és mosolygós, udvarias, a gyermeknek ajándékjegyet adó kalauz vár minket, majd egy átszállás után a már Esztergomból ismert Desiró Stájerország fővárosába repít bennünket. A régiós jegy alig több, mintha autóval mennénk, és ott parkolnánk.

Emeletes csodavonat

Rendezett udvarok

És vonatból a táj… Sehol a nálunk megszokott bódék, fészerek, ólak, ilyen-olyan féltetők. Mindenütt egyszerű és nem hivalkodó, tiszta porták, udvarok, saját belső utak. A házakon végig hatalmas napkollektorok, az állomásokon rengeteg gépkocsi. Érdemes így bejárni a nagyvárosba dolgozni.
Grazban voltunk korábban; de igazán most figyelünk csak fel valódi multikulti jellegére. Igen sok a keleti arc, a sötétebb bőr; éppen délben, a kisiskolások tanítási idejének végére érkezünk a nagyállomásra, suliból tartanak hazafelé vietnami és japán, arab és osztrák gyerekek. Együtt viháncolnak.

Graz, pályaudvar környéke

Olcsó szálloda, szépe falakkal

Maga a város az élhetők kategóriájába tartozik. Mint Miskolc, Szeged, vagy legfeljebb Pozsony: nem tömegek, hanem barátságos népek az utcán. Rengeteg a ráérő, sétáló ember; gyönyörű az őszi napsütés. És a színes villamosok! Külön élmény.
A főtérről egy lépés a folyópart; itt áll, amiért titokban ide csábultam: a Kunsthalle, a modern kultúrpalota. 2003-ban Graz volt Európa kulturális fővárosa, ez az egyik „ajándék”; a másik a folyó közepére épült.

Nos, az előbbi… a fantasztikus huszonegyedik század minden technikai újítását felvonultatja. De minek… Ízlések, pofonok, tudjuk. Nekem olyan, mint egy hatalmas marhagyomor-illusztráció a biológiakönyvből. Biztosan izgalmas este, kivilágítva belülről… A grazi Mozart-hangulathoz nekem nem illeszkedik.

Graz, modern és régi

Grazi villamos I.

A tükörkép a szebb?

Marhagyomor Grazban?

A városon átfolyó Mura műszigete sokkal izgalmasabb. Mint egy hatalmas kagyló, olyan az ott lévő kiskávéház/amfiteátrum/gyerekdühöngő. Csövek, huzalok, üveg szép együttese. Ez is kultúrfővárosi meglepetés; mint halljuk, elvileg le akarták bontani; végül megmarad. Jobb is. Ez tetszik, miként a sok-sok kerékpár és a hozzájuk tartozó sok kilométernyi és autók, gyalogosok által szabadon hagyott! kerékpárút.

Graz, a folyó közepén

Graz belvárosa gyönyörű

Napjainkat aztán sétával, olvasással, csönd-hallgatással töltjük. Biztonságos és marasztaló vidék.

A Vend-vidék lírája

A végére marad Szombathely. Tudtak ott egy élhető, kedves, nem túlcsicsázott főteret csinálni. Utolsó meleg napok; tele a város délidőben. És egy játékos szökőkút: tündéri figurái között halkan csobog a víz. De ha megközelítjük, megbolydul… összevissza lövell, minden irányból.

Játékos szökőkút Szombathelyen

Mögötte egy bácsira leszek figyelmes: bottal áll a fal mellett. De milyen régóta… Közelebbről látom: utcaszobor. James Joyce ír író alakját Veres Gábor idézi meg; mintha a falból lépne ki az UIysses című regény szerzője. Igen, az alkotó hősét, Leopold Bloomot innen, a valamikori Blum-család házából indítja fantasztikus útjára. És egy újabb meglepetés: itt is egy villamos. Már végleges megállóban, a múzeumkertben. A keskenynyomtávú, irinyó-pirinyó csilivili 1974-ig járt; akkortájt e sorok írója is utazott rajta.

Bloomék háza

Szombathelyi villamos, végállomás

Harmonikus főtér

Vend-vidék, Graz, Szombathely… mindenkinek javasoljuk. Öröm ideutazni!

Rafael Balázs

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu

turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés