Bialkó-Hermán László Gergő: Edinburgh – Skócia


Bialkó-Hermán László Gergő: Edinburgh – Skócia  – valamikor 2000 után



Egy kis irodalom. Egy beugrós hotelpincér benyomásai a városról, az emberekről, a szokásokról és az ételekről


A sors úgy hozta, hogy Skócia fővárosában, Edinburgh-ban kaptam állást egy hotelben, mint pincér. Bár a tanult szakmám nem ez, s igazából egy londoni szállodába jelentkeztem, mégis izgalommal és félelemtől vegyes érzésekkel vágtam neki az útnak. Valójában gyermekkorom óta álmodtam Skóciáról. Úgy terveztem, hogy első könyvem erről az országról írom majd.








Nagyobb térképre váltás

Gondolatban már a témákat is felvázoltam. Valamiért mindig is vonzottak Skócia furcsaságai. A druidák, akik hatalmas kövekből álló oszlopsorokat építettek, a klánok, akik egészen a brit gyarmatosításokig uralták a sziget e részét, a szoknyát viselő férfiak, a különleges skót dudaszó s persze a miszticizmus, a kelta mondavilág az összes manóval és tündérrel együtt, nem beszélve Loch Ness-ről.


Ám ha külföldre dolgozni érkezik az ember, vajmi kevés ideje marad arra, hogy szörnyek, manók és tündérek után kutasson. Maradtak tehát az élmények, a látnivalók, a titokban elkapott beszélgetések, vagyis a hallgatás (hallgatózás) és a megfigyelés.
Az első pár munkanap után úgy éreztem, én vagyok az egyetlen magyar Edinburgh-ban. Azt, hogy az egyetlen magyar alkalmazott vagyok a hotelben, már az első nap megtudtam. A felszolgálók kivétel nélkül indiaiak, a takarítók lengyelek voltak. A menedzserek és recepciósok természeten skótok, bár itt akadt néhány kivétel. Az egyik éjszakai recepcióst Hussainnak hívták. Arab volt, s meg kell hagyni humoros.


Éjfél körül érkeztem a hotelbe, hol munkát kaptam s pár napig szállást is. Egy napi út állt mögöttem egy londoni átszállással. Mikor megérkeztem Edinburgh-ba, esett. Fél órán át botorkáltam esőben, sárban egy 25 és egy 10 kilós bőrönddel, mire sikerült megtalálnom a szállót. Ázott, fáradt és ügyetlen voltam. A bőröndjeimet a bejárat mellé tettem le, majd bejelentkeztem.


 – Good evening Sir. How are you? – kérdezte Hussain. Mégis hogy lennék?  Úgy nézek ki, mint akinek ma volt élete legpihentetőbb napja? – gondoltam magamban.
 – Fine, thanks. – feleltem úgy, ahogy itthon tanultam, majd a pultra feküdve hangos röhögésbe törtem ki, mikor már Hussain is eleresztett egy visszafogott mosolyt. Azért ezt ő se gondolta komolyan, de neki is így tanították.


Hogy lehet melegvizet varázsolni?


Meglepődtem, hogy nem személyzeti, hanem egy normál, kétágyas vendégszobát kaptam. Persze hülye lettem volna tiltakozni. A szoba tele volt extrákkal. Volt vasaló, külön „gatyavasaló”, DVD lejátszó, modem, Tv, hozzá egy infravörös billentyűzet, hiszen egy ilyen helyen sok-sok pénzért a TV-n is lehetett internetezni. Az első napon nem is nagyon vettem szemügyre ezeket az extrákat.
Egy forró fürdőre és egy puha ágyra vágytam csupán. Csakhogy a forró fürdőzés sem megy olyan könnyen Skóciában. A kétfogantyús csaptelepen nem baloldalt nyitható a meleg s jobboldalt a hidegvíz. Ott baloldalon nyitható a hideg – és melegvíz, a jobboldali fogantyúval pedig a hőmérsékletet kellett beállítanom. Ha 30 Celsius foknál melegebb vizet szerettem volna, úgy egy piros gombot kellett lenyomva tartanom s továbbtekernem a jobboldali fogantyút. A kád dugóját – miután már rájöttem arra, hogy a belőle kiálló 10 cm-es rúddal lefelé kell bedugni a kádba – kétféle módon tudtam csak kihúzni. Először megpróbáltam bicskával kifeszíteni – amely művelet ugyan sikerrel járt, de kisebb rongáláshoz vezetett – majd rájöttem, hogy csak el kell csavarnom jobbra azt a tenyérnyi nagyságú, fogaskerékhez hasonló hengert, amely a csaptelep alatt lett elhelyezve, s melynek egy funkciója volt csupán, hogy kilökje a dugót a helyéről.


Kilépek a szobából. Mindenki köszön, mindenki mosolyog. Benne van a szerződésükben. Az angolok szerint rosszkedvvel nem lehet dolgozni. A rossz hangulatot vírusnak tartják, melyet a fertőzött alkalmazott terjeszthet szét kollegái között. A munkáltatói szerződésekben külön bekezdésben taglalják az erre vonatkozó szabályokat.
Eszembe jut egy felmérés, miszerint Skócia Európa legbiztonságosabb országa. Kést, bicskát senki nem hordhat magánál, még önvédelmi célból sem. Nálam mégis van egy svájci csoda, de hát pincér lennék, vagy mi. A közrendőrök fegyvertelenek, még gumibotjuk sincs. Zebra sincs, csupán néhány helyen van az aszfaltra írva, hogy nézz jobbra! Egyébként csak meg kellett állnom az úttesttel szemben, s a kocsik átengedtek. Talán a jobbkormány miatt van, de német, japán vagy amerikai autókból van a legkevesebb. Inkább Mr. Bean kocsija a trendi. Őszintén bevallom, hogy nem értek az autókhoz, így azt sem tudom, hogy mennyi a csúcssebességük ezeknek a kicsi kocsiknak. Azt viszont bátran ki merem jelenteni, hogy az ott tartózkodásom ideje alatt senkit nem láttam, aki túllépte volna a sebességkorlátozást. Mivel a KRESZ műszaki vizsgáján meghúztak, ezért azt sem tudom megmagyarázni, hogy miért nem kíséri füstfelhő a járműveket.


Milyen is a “löttyi”?


A kávéhoz viszont értek, mondhatni igazi ínyenc vagyok. Nos, a skótok nem azok. Kétféle kávé kapható náluk. Az egyiket „löttyinek” neveztem el. Egy presszókávénak megfelelő darált kávészemmennyiséget hígítanak fel 3 dl-re, majd hozzáadnak 2 dl tejet. Az eredmény egy fél literes „löttyi”, mely ízében leginkább a menzás tejeskávéra emlékeztetett. Nagy előnye viszont, hogy elég egyet rendelni belőle egy másfél órás tárgyalás alkalmával. A „löttyivel” a versenyt egy olasz kávéhálózat vette fel, ahol viszont dupla kávé címén adják az itthon megszokott presszót. Ez a fél deci fekete. Magyarországon négyet-ötöt, olykor több kávét is megiszom naponta, ott viszont kettő fél deci már kiütött. Sajnos a legendás ötórai teázásban nem volt részem, mert mindig ekkor kellett dolgoznom. Érdekesség azonban, hogy a pubok és kávézók ekkor nyitnak, s nem reggel vagy délelőtt. Reggelente a piros telefonfülkékhez hasonló bódékban kávéztam – hozzáteszem nemcsak én, hanem az öltönyös üzletember is. Ez egy olyan helyi jellegzetesség, mint Amerikában az utcai hot-dog árusok. 


A Royal Mile-on sétálok. Ez Edinburgh főutcája, s gyakorlatilag ez az utca választja el az Old Town-t a New Town-tól. A régi városrész egy történelmi utazásra invitál. Semmit nem újítottak rajta már évtizedek óta, az épületeket és a parkokat „csak” restaurálták. A legtöbb múzeum itt található. A Scotch Whisky Center látogatói megismerkedhetnek Skócia nemzeti italával (jó tanácsként mondom csupán, hogy ezt a múzeumot érdemes utolsónak meglátogatni), az Outlook Tower kilátójából az egész várost be lehet látni, a Szt. Giles katedrálison belül találhatjuk meg a Thistle kápolnát, amelynek boltíves bejáratán skótdudát fújó angyal látható, valamint itt található még a Parliament House, ahol is a skót kormány 1640-től egészen 1707-ig ülésezett – ekkor olvasztották be ugyanis az angol parlamentbe. Kedvencem a Writer’s Museum, mely 1622-ben épült. Az 1720-as években Erzsébet, Stair özvegy grófnéja kezébe került, s ekkor ragadt rá a „Lady Stair’s House” név. Az épület hivatalos elnevezése azonban arra utal, hogy odabenn Robert Burns (a skótok Petőfije), Sir Walter Scott (az Ivenhoe szerzője) és Robert Louis életével kapcsolatos kiállítás tekinthető meg.
A város közepén magasodik az Edinburgh Castle, mely egy kialudt vulkán bazalttalapzatára épült, s a 12. és 20. század közötti időszakban folyamatosan új elemekkel egészült ki aszerint, hogy éppen erőd, királyi palota, katonai helyőrség, avagy állami börtön szerepét töltötte be. Bár léteznek bizonyítékok arra nézve, hogy a kastély területén már a bronzkorban is éltek, az első követ a 6. században tették le Edwin, Northumbria királyának parancsára. Az Edinburgh Castle-t egészen az angolokkal kötött perszonálunióig (1603) királyi rezidenciaként használták, majd az 1707-es egyesítést követően a koronázási ékszereket rejtették az épületbe, pontosabban az épületbe falazták azokat. Jelenleg a palotában vigyázzák a skót királyok emlékét őrző Végzet Kövét, amelyet az angolok elraboltak s csak 1996-ban adták vissza Skóciának.


Séta Edinburgh-ban


A 18. századig Edinburgh szinte valamennyi lakója a Royal Mile és környékén, illetve alatta élt. A régi, ma már többnyire üresen álló sötét és levegőtlen pincék, amelyekbe sokszor még a víz sem volt bevezetve, egykoron még családoknak adtak otthont. Ezekben a nyirkos, szűk utcákban gyakran felütötte fejét a pestis, a kolera vagy a himlő. Az egyik leghíresebb eset 1645-ben történt, mikor is egy egész utca lakóival végzett egy pestisjárvány. Hogy tehermentesítsék a felettébb túlzsúfolttá és egészségtelenné vált óvárost, a 18 században építkezni kezdtek a Princes Street-en. Ma már ezt a városrészt nevezzük New Town-nak. Itt a fényűzés és a pompa a jellemző. Hatalmas bevásárló- és üzletközpontok, valamint ruházati- és régiségboltok csalogatják a turistákat. Én céltudatos vásárló volnék, ám itt egy egész délutánomba telt, mire körülnéztem.
A Tartán (vagyis a teljes skót népviselet) eléggé drága, de szerencsére darabjaiban is meg lehet vásárolni. 10 fontért sikerült beszereznem egy eredeti skót sapkát (Bonnet) és sálat. A tartánhoz tartozik még az elmaradhatatlan skót szoknya (kilt), vagy annak őse az úgynevezett Feileadh-mor, más néven nyakkendő, melyet a csípőjükre és a vállukra csavarva hordtak, a Sporran, vagyis a borzbőrből készült erszény, a Dirk, a harci tőr és persze a kosaras markolatú kard. A teljes népviseletet ma már csak különleges alkalmakkor öltik magukra a skótok. Csak akkor láttam Tartánba öltözött férfit, mikor egy esküvőn kellett szervíroznom. Ekkor a vőlegény esküdött örök hűséget szoknyában a menyasszonyának.
Az ékszerboltban egy brosst vettem. Skóciában a mai napig viselnek brossokat a nők, alkalomtól függetlenül. Én körülbelül egy tucat közül választottam ki a nekem tetszőt, de biztos vagyok benne, hogy többféle is létezik, hiszen a nők ezzel az ékszerrel mutatják a külvilágnak az úgymond beállítottságukat. Az én brossom – amit természetesen menyasszonyomnak vettem – a romantikus, lírikus lelket tükrözi.


Kajálás a Fish&Chips-ben


Mikor megéheztem, betértem egy Fish&Chips-be. A Fish&Chips-ek gyakorlatilag megegyeznek a magyar gyorséttermekkel és büfékkel. Ahogy a neve is mutatja, itt többnyire halat és sült krumplit lehet fogyasztani. Általánosságban a skótok a halon és csirkén túl még kétféle húst ismernek: a steaket, a steaket, esetleg még a sonkát. Magát az ételt azonban felettébb változatossá tudják tenni, hozzávetőleg 20-25 fajta mártásukkal.
Egy kicsi étteremben történt meg velem, hogy az étlapon egyetlen fogás volt csak ismerős a számomra, melynek a fantázianeve a „Burger in the Bug” volt. A felszolgáló elmagyarázta, hogy tulajdonképpen ez egy közönséges hamburger salátával és egy egzotikus mártással. Azt azonban nem mondta a pincér hölgy, hogy ott a hamburgerhús is steakből van, s hogy az édes mártáshoz savanyú salátát és sós chipset adnak. A hab a torán, vagy hogy stílusos legyek, a zsír a húson az volt, mikor elém rakták a kést meg a villát. Azt nem tudom, hogy illetlenség volt-e, de nem használtam evőeszközt a chips elfogyasztásához.
Nemzeti eledelük egyébként a Haggis, melyre legalább annyira büszkék, mint történelmükre. Egy legenda szerint ezzel az étellel akarták őrületbe kergetni az angolokat, hiszen míg a Skótok oda vannak érte, addig alsó szomszédjaik utálják. A Haggis elkészítési módja, hasonló a hurkáéhoz. Az alapja a birkaszív, máj és tüdő, mindezt megtolva marhahúslevessel, ecettel és egy kis birkagyomorral. Ízesítésként hagymát, sót, borsot és majoránnát használnak. (Ebből én nem eszek, köszönöm.)


Skótok és a duda


Egy gyalogtúrám közben, nem messze a vasútállomástól skót dudaszóra lettem figyelmes. Egy Tartánba öltözött utcai zenész fújta a tradicionális skót dalokat. Sok turista gyűlt köré. Volt, aki csak hallgatta, volt, aki videózott, és akadt olyan is, aki vele fényképeztette magát. Hosszan hallgattam őt, szépen játszott. Életemben először hallottam élőben skót dudaszót. Sokáig maradhattam, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy másik turistacsoport gyűlt körém. Dobtam egy fontot a zenész kalapjába, s már éppen indulóban voltam, mikor egy ismerős dallamot kezdett játszani. Pár hang után jöttem csak rá, hogy a Hegylakó című filmben hallottam ezt a dalt. A filmbéli visszaemlékezések és a Skót Felföldön játszódó jelenetek alatt szólt e dal.
Vagyis a Hegylakó film és sorozat, nem csupán légből kapott mese. A MacLeod klán valóban létezett s létezik is mind a mai napig. John MacLeod, a MacLeod klán jelenlegi vezére Dunwegan várkastélyában őrzi családja kincseit, így például a  Flairy Flag-et, melynek szó szerinti fordítása tündéri zászló. Ezt Lain, a 4. klánvezér kapta búcsúajándékként feleségétől, aki a legenda szerint tündér volt. A zászló misztikus erővel bír, mely megvédi a klánt. A MacLeod-ok közt ugyan nem élt Connor, vagy Duncan nevű „Hegylakó”, ám a klánok egymás közti keveredésének következtében volt Duncan keresztnevű férfi a klánban, csak épp nem egyenes ági MacLeod.
A történelmi skót klánrendszert úgy kell elképzelni, mint Magyarországot a kiskirályok idején. Több nagyobb klán is uralkodott Skócia felett, többek között a MacRae, a MacKenzie, a MacDonald, a már említett MacLeod és a legnagyobb, a skótok „Csák Mátéja” a Stuart klán. A klánok, a megkülönböztetés lévén más-más mintájú Tartánt viseltek. Ami először eszünkbe jut, a piros alapon fekete kockás szoknya, a kilt, a skót népviselet. Ám a klánok mindegyike saját mintázatú, egyedi címerrel ellátott „Highlander dress-ben” feszített. A Hegylakó című filmben a főszereplők általában egy kék alapon kockás Tartánt viselnek, mely csak félig fedi a valóságot, ugyanis a MacLeod-ok másik fő alapszíne a citromsárga volt. Ezt biztosan tudom, hacsak az edinburgh-i eladók nem vertek át, mikor megvettem a MacLeod klán címerét egy hűtőmágnes formájában. 
Mivel Edinburgh gyakorlatilag a turizmusból él, számtalan lehetőség nyílik a turisták számára, hogy megnézzék az egész várost. A lakosság körülbelül 450 000 fő, s ahogy én kivettem, körülbelül akkora a város, mint Debrecen. (Bár még villamos sincsen.) Szóval fogtam egy taxit s körbevitettem magam. Az autóból láttam csak az edinburgh-i állatkertet, mely hatalmas plakáton hirdette, hogy egész Nagy Britanniában egyedül náluk él koala maci. Láttam a golf pályájukat – bár úgy sejtem, csak egy részét. (A golf tőlük ered s a mai napig az egyik legkedveltebb sportjuk.) Sajnos a híres botanikus kertjüket nem tudtam közelebbről tanulmányozni, ugyanis nem csak a fél napom, de a fél vagyonom is ráment volna.


Jó utat Bucharestbe!


Ideiglenes idegenvezetőm nagyon szépen beszélt angolul s engem is megdicsért a nyelvtudásomért. Kérdezte, hogy hol tanultam meg ilyen jól a nyelvet. (Középszinten beszélek csak.) Elmeséltem neki a magyar oktatásrendszert, s azt, hogy nálunk mindenkinek legalább ennyire kell beszélnie idegen nyelveket. Elismerően bólintott, s megdicsérte Magyarországot, igaz csak annyit tudott róla, hogy Budapest a fővárosa.


Azt garantálni tudom, hogy Skóciában le lehet szokni a dohányzásról. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a legolcsóbb cigaretta is 5 fontba kerül, a másik a helyi hegyi levegő. A londoni időjárással ellentétben Edinburgh-ban egy egészen egyedi klíma alakult ki. Skócia fővárosában menetrend szerint úgy este 10 óra körül kezdett esni, s nem is állt el reggelig. Úgy délelőtt 9 óráig borús, ködös idő volt, de 10-re általában kisütött a nap, délre pedig megérkezett a Golf-áramlat. Sétára ez az időszak a legmegfelelőbb. Ekkor úgy éreztem magam, mint aki itthon egy enyhe téli napon langyos tavaszi szellőben sétálgatna.
A kirándulás után visszamentem a munkahelyemre, hogy elbúcsúzzam a kollegáktól. Az indiai munkatársak minden jót kívántak nekem bukaresti életemhez – nos, nem mindenki olyan tájékozott, mint a taxis – a skót vezetők pedig angol úriembereket meghazudtoló udvariassággal búcsúztak el tőlem, azzal, hogy visszavárnak.
A poggyász súlykorlátozása a repülőn 20 kilogramm. Az én csomagom 23 volt, de a fiatal srác a check point-on csak 21-et írt rá, így nem kellett pótdíjat fizetnem. Egyébként kilónkét 50 font a pluszköltség, melyet Londonban az átszálláskor zsugorian fel is számoltak.
Akkor úgy éreztem felborult a világ. Az angolok skótok lettek, a skótok pedig úriemberek. Magyar szemmel nézve.


Bialkó-Hermán László Gergő


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu

1 Comment on "Bialkó-Hermán László Gergő: Edinburgh – Skócia"

  1. Tetszett! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár