Denke Gergely: Két németországi utazás – 2006


Denke Gergely: Két németországi utazás – 2006



A szerző családjával ismét egy odüsszeuszi kirándulásra vállalkozott. Húsz nap alatt közel tízezer kilométert utaztak, miközben 94 település fontosabb román és gótikus stílusú műemlékét nézték meg, fényképezték le. Jól olvasható, megbízható háttéranyag németországi utazások tervezéséhez



I. utazás


Ez a nyár Németországról szólt, a két út összesen 20 napot tett ki, amibe belegondolni is komoly feladat.
Az előzetes tervek is komoly programot ígértek, ezt azonban idén is sikerült túlteljesíteni. Ebben nagy segítségünkre volt az, hogy a második, 11 napos útra kölcsön kaptam egy GPS-vevős kézi számítógépet. Ez napi átlag egy-másfél óra tömény őrülettől kímélt meg azzal, hogy az utat jelezte – vagyis az útvonalon az egyes célállomások oda- és kivezető útjánál teljes biztonsággal rá lehetett bízni magunkat. Persze ez is gép, így az esetleges útlezárásokra nem volt felkészítve, de ezek során is más megoldást sikerült találni. Szóval fantasztikus segítség volt, mivel naponta 4-5 helyen fordultunk meg. Javaslom mindenkinek, aki hasonló útra indul, egy ilyen gép beszerzését. Persze nem helyettesítette a térképet, az azért nem árt – de azt a részletességet nem tudja az ember beszerezni előre – különösen nem az előre nem tervezett helyeken. Hihetetlen érzés, amikor egy városban a piros lámpánál állva megbizonyosodik az ember, hogy a gép által mutatott keresztutca valóban az, ami ki van írva a sarkon is. Persze a saját igényeink szerint kell beállítani, vagyis nem minden a legrövidebb útvonal, bár ezzel a beállítással gyönyörű útvonalakon jártunk, pl. a Bajor erdőben.


A két rész nem csak ebben tért el.
Az elsőn feleségemmel ketten meneteltünk a kánikulában, és a német ifjúsági szállások legolcsóbb fajtájának vendégszeretetét élveztünk a Közép-Rajnán St. Goarban – napi 13,50 €, benne a reggelivel. Csodás kilátás volt az épület elől és az étkező előtti erkélyről – a Rajna felett kb. 70 m-rel voltunk. Felettünk a Közép-Rajna legnagyobb területű várának – Rheinfelsnek – romjai voltak. Amiatt is választottam ezt a szállót, mert remek közlekedési helyen volt, 11 km-re a sztrádától, és amikor a túlpart felé kellett mennünk, akkor pedig az itt levő komp és a túloldalról menő út jelentett ideális lehetőséget. Azt tudni érdemes, hogy a DJH (Deutsche Jugendherberge) bajorországi szállóiban csak 26 év alattiak és csoportkísérőik szállhatnak meg, míg a többi tartományban (St. Goar Rajna-Pfalzban van) az ifjúsági szállások nemzetközi szövetsége tagjai korhatár nélkül – mi már 40 felettiek vagyunk. Az ehhez szükséges igazolványt Budapesten meg lehet vásárolni, így nem volt gond.
Maga a szállás olcsó és ezért az árért kifejezetten jó volt – a szoba spártai, de tiszta. Kb. 2×2,5m alapterületű, a berendezése egy emeletes ágy, egy kis asztal, egy szék és egy két részes szekrény, no meg egy konnektor – ez a különböző gépek (videó, fényképezőgép, mobiltelefon) akkumulátorainak napi feltöltéséhez elengedhetetlen. A WC és a zuhanyozó közös volt, de tiszta. Az árban benne levő reggeli svédasztalos, jó – de nekünk a fél nyolckor kezdődő reggeli idő túl késői volt. Ezért általában előzetes egyeztetéssel már este megkaptuk a másnapi reggelit – remek vacsora lett belőle.
Bankkártyával is lehetett fizetni – persze az előzetesen interneten történt lefoglalás és visszaigazolás alapján.


A második, 11 napos út a két gyerekkel együtt volt. Barátainknál laktunk, az ő vendégeikként remekül éreztük magunkat. A hely földrajzilag is kiváló volt, hiszen egy É-D-i és egy K-Ny-i sztráda találkozásánál fekszik a város (Feuchtwangen, Nürnbergtől 70 km-re nyugatra), és az autóval könnyen elérhető távolságon belül rengeteg látnivaló van. Ez természetesen alapvető jelentőségű volt a program összeállításában, de ezen a területen hihetetlen mennyiségű műemlék van, egy-egy helyen el lehet tölteni teljes napokat is. Ezen az úton az időjárás volt a legnagyobb ellenfelünk: a 11 napból 6 végig, 3 többé-kevésbé volt esős, a maradék kettő volt napos, amiből az egyik a hazautazás napja – amikor 14,10-kor célba vettük Szolnokot az utolsó vár után. A városnézés hangulatát sem javítja az eső és számtalan apróbb-nagyobb gondot okoz – pl. állandóan védeni kell a fényképezőgépet, videokamerát. Időnként sprintelni kellett egy-egy templomba az eső elől, máskor meg még két kört kellett belül tenni, hogy az erős eső lecsendesedjék.


A napi metódus azonos volt a korábbi nagy utakéval: kora reggeli kelés, hogy 9-re már odaérjünk az aznapi legtávolabbi célpontba, ahonnan aztán visszafelé “csorogtunk”. Volt egy alapprogram és minden napra egy-két tartalék is – most többnyire ezeket is meg tudtuk nézni. Délután hat óra előtt nem hagytuk abba, sőt ha lehetett, tovább nézelődtünk. Az első úton nem egyszer vacsora után még egy kicsit mászkáltunk közeli helyekre, pl. a Loreleyra kilátó helyre, a Rheinfels várromhoz, St. Goarba.
A szállásra érkezés után első feladat mindig az akkumulátorok töltése, hogy a másnapi géphasználat is biztosítva legyen. Ekkor fel is jegyeztem, hogy végül is hol jártunk, az eltérést a tervezettől, no meg a felhasznált és begyűjtött papírokat elraktároztam, majd pedig a következő napi térképeket, könyveket előkészítettem a kedvenc hátizsákomba.


Ami a tervekből megvalósult


2006. július 15-23. – 35 helység


július 15. (szombat): Győr – Urschalling; Seeon; Wasserburg am Inn; Scheyern, Feuchtwangen
július 16. (vasárnap): Lorsch (Mannheimtől É-ra 15km-re); Frankfurt am Main; Mainz; Bacharach; St. Goar
július 17. Hétfő: Maastricht; Aachen; Maria Laach; Mayen
július 18. (kedd): Köln;
július 19. (szerda): Siegburg; Altenberg†; Bonn; Andernach; Sinzig; Burg Reinfels St. Goarban
július 20. (csütörtök): Trier; Burg Arras ; Burg Eltz
július 21. (péntek): Marburg an der Lahn; Wetzlar; Limburg an der Lahn; Koblenz
július 22. (szombat): Oberwesel+Burg Schönburg ; St. Goar; Boppard; Braubach; Marksburg ; Kaub; Lorch
július 23. (vasárnap): St. Goar – Kastl; Amberg; Straubing – Szolnok
Összesen: 4.849 km



2006. augusztus 3-13. – 59 helység


augusztus 3. (csütörtök) : Szolnok -Rotthalmünster; Kösslarn; Pfarrkirchen – Passau
augusztus 4. (péntek): Passau – Landshut; Moosburg; Ingolstadt; Neuburg an der Donau; Kaisheim
– Feuchtwangen
augusztus 5. (szombat): Ulm; Weilheim an der Teck; Göppingen; Lorch; Schwabisch Gmünd; Schwabisch Hall; Crailsheim
augusztus 6. (vasárnap): Augsburg; Donauwörth; Harburg ;Nördlingen; Dinkelsbühl
augusztus 7. (hétfő): Heidelberg; Eberbach; Mosbach; Heilbronn; Neuenstein; Waldenburg
augusztus 8. (kedd): Coburg; Lichtenfels; Bad Staffelstein; Bamberg;
augusztus 9. (szerda): Würzburg; Kitzingen; Ochsenfurt; Burgbernheim; Dettwang; Rothenburg ob
der Tauber; Feuchtwangen
augusztus 10. (csütörtök): Weissenburg in der Bayern; Katzwang; Kornburg; Schwabach; Heilsbronn;
Wolframs-Eschenbach; Merkendorf;
augusztus 11. (péntek): Nürnberg; Bodenstein ; Reichenbach; Walderbach; Thierlstein; Cham –
Passau
augusztus 12. (szombat): Regensburg, Wörth an der Donau; Windberg; Deggendorf; Plattling;
Mühlham
augusztus 13. (vasárnap): Neuötting; Altötting; Burghausen ; – Szolnok
Összesen: 4.398 km


A két út mindösszesen: 9.247 km


 



Deutschland I.


Szokásunknak megfelelően Győrből reggel hatkor rajtoltunk, hogy a napra rendelt 800 km-en túl némi látnivaló is lehessen. Remekül haladtunk, 10 óra után már a Chiemsee nyugati oldalán le is jöttünk a sztrádáról, s pár km után alig vettük észre az úticélunkat jelző kis táblát: Urschalling. Ez egy apró falucska, amelynek román kori temploma rejti Bajorország legépebb kora gótikus – és alatta még román kori – freskóit. Egy étterem parkolóján keresztül lehet bejutni az épülethez, de nyitva van. A templomhajót ráccsal lezárták, ami azért nem olyan nagy gond. Elég ritka ahhoz a vasazata, hogy jó fényképeket lehet készíteni. Lenyűgöző a tele freskós fal, az élénk színek.


Rövid idő után folytattuk utunkat északnak, Kloster Seeon-ba. Ez korábban bencés kolostor volt, most konferenciákat tartanak benne – épp egy orvoskongresszus zajlott.


A templom egy tó partján áll, maga az épület tömege emlékeztet a passaui Gizella-ereklyés templomra (Frauenkloster Niedernburg), csak bajor hagymakupolás. Belépve a kapuépületbe szemünk elé tárul a román kori kapubéllet, majd pedig az előcsarnok impozáns, apátokat rejtő sírkövei. A román belsőt gótikus stílusban kis mértékben átalakították, a boltozatok festettek, sok freskót rejtenek a hajók falai is. A templom mögött a Kolostor-tavon híd vezet át egy barokk templomocskához. Nem jelentős, de szép kilátás van a templomra, különösen télen lehet csodás, amikor a fák nem takarnak. A kolostor előtt van egy zárdatemplom is, körülötte temetőkerttel, ahol a Leuchtenberg hercegi család pravoszláv sírjai jelentenek érdekességet. Ez a család Oroszországban élt – többet nem tudok róluk, akinek van kedve hozzá, kikutatja.


Wasserburg am Inn volt a következő megálló – egy kisváros, amely az Inn folyó félszigete belső kanyarjába, az épülő partra települt és az évszázadok során – ahogy a folyó tovább ment – újabb karéjokkal terjeszkedett.
A földnyelv végében, a legkülső karéjban levő nagyobb parkolóba tudtuk letenni az autót, a Főtér mellett. Egy neogótikus kápolna volt a parkoló mellett, a sarok után azonban már a régi épületek sora következett. A Városházát a XV. század végén alakították ki 3 házból – mára kettő van meg belőle. A lépcsőzetes oromfalak felső fülkéit freskókkal díszítették. A bejáratnál az óváros makettjét lehet megnézni. Mellette van a gótikus Frauenkirche – a XIV. század közepén építették hozzá az őrtoronyhoz a hajót -, amelyet azonban belülről barokkizáltak. Kis utcákon jutottunk el a Szent Jakab templomhoz, amely a XV. századi kiteljesedett gótika három hajós alkotása, de román stílusú, bejárat feletti, négyzet alapú zömök tornya van. A szentély külső falán óriási freskó díszlik. Mozart hétesztendősen itt játszott először pedálos orgonán – a monda szerint.
Innen a fedett lépcsőn felkapaszkodtunk a várba, amelyből több épület is megmaradt. A késő gótikus Szt. Egyed várkápolna nem volt nyitva, és a mellette levő 1440 körül épült magtár sem – ma múzeum. Ez az épület a tipikus német raktárépület – három szint + 3 szint a tetőben, sok ablakkal. Hossza legalább 40 méter – szóval igen nagy. Másik úton ereszkedtünk vissza az alsóbb részre és az ódon utcákon kisétáltunk az Inn hídjára meg az 1470-ben épült Hídi-kapuhoz.


Mivel még mindig jól álltunk idővel, célba vettük a Münchentől kb. 40 km-re északra levő Scheyernt. Itt egy nagy bencés kolostor van, barokk épületekkel, egy barokkizált román kolostortemplommal. Az egyszerű és méltóságteljes kerengőből nyílik a gótikus Király-kápolna, ahol a hagyomány szerint Szent István király és Gizella esküvője volt. Erre gyönyörű emlékmű is emlékeztet – pár éve Esztergom adományozta.


A nap végére Feuchtwangenbe értünk, másnap reggel innen startoltunk tovább, Lorsch volt az első megálló – Mannheimtől északra 20 km-re. Itt a világörökség része ciszter (korábban bencés) kolostor kapusháza várt minket – 790-ben építették, azóta kisebb átalakításokon ment át. A karoling építészeti emlékek egyik legjelentősebbike. A templom főhajójának kis része maradt meg – belül ásatások folynak jelenleg is. A kapusház vörös-fehér kődíszítése látványos. Itt is, mint sok helyen rajz segíti a látogatót, melyen a műemlék valaha volt legteljesebb képét rajzolják le, megjelölve, hogy most mi látható belőle.
Táblákon mutatták, hogy van még a régi kolostor is, gondoltuk azt is megnézzük – még viccelődtünk is, hogy lehet, hogy csak egy kő lesz felirattal: itt állt a kolostor. A végén majdnem igazunk lett, úgy másfél kilométer után valóban volt egy nagy kő, de szerencsére a régi templomépület alapfalait úgy harminc centire kiemelték, és a kerengő közepén valaha volt kutat hasonlóan jelezték, s azt is, hogy hol s mekkora volt az első kolostor.


Vasárnap délelőtt lévén, megkíséreltük Frankfurt am Main bevételét. Nekem a tulajdonképpen üres város is feladta a leckét közlekedés szempontjából, munkanapon valóban nem nekem való lett volna. Jó helyen sikerült parkolni, az óváros szélén.
A Császárdóm hatalmas, a háborús rombolás után újjáépített épületében félszegen mozogtunk, hiszen misére készültek, de így is sikerült megnézni. Az épületre nincs túl jó rálátás, mert előtte nem túl nagy tér van, és az is romkert – az ásatással előkerült régebbi épületek alapfalai izgalmas leletek. Háromhajós, kereszthajós egytornyú templom, keskeny és magas hajókkal. Érdekesek az egyik falon levő lovagi címerek, valamint több eredeti kapubéllet. A vörös kő színe, annak sok árnyalata uralja az épületet.
A dóm mellett a Vászonház 1396-ban épült gótikus épülete hívja fel magára a figyelmet. A vörös kő díszítéseket kiemeli a fehér vakolt fal, és jellemző még a magas tetőzet, több szinten ablakokkal. A régi királyi vár mellett mentünk tovább a Miklós-templomhoz. Az eredetileg 1200 körül elkészült templom gótikus átépítésen esett át, nagyon tetszett az ikerhajós szerkezete. Kívül falfülkében Szt. Miklós szobra, belül festett sírkőlapok jelentenek érdekességet a turistának.
A Römer Frankfurt régi tere, amelyen a Városháza is áll. Ez három régi épület egybeépítésével jött létre, de a tér további díszei a favázas épületek is. Itt áll a Pál-templom, amely az első német köztársaság 1848-49-es parlamentjének adott helyet – ma nemzeti emlékhely, nem németeknek nem igazán érdekfeszítő. Az új városháza épületegyüttesén át sétáltunk a Lénárd-templomhoz, ez az egyik legrégebbi frankfurti templom, ám a román külső gótikus stílusú belsőt rejt – gyönyörűt. Kapubéllete román, 1220-ból való – ma belső kapuként védve van. Gótikus hálóboltozatának csomópontjait sok helyen színes címerek díszítik.
A Goethe-ház, amely a költő szülőháza, került még útvonalunkba, s megkíséreltünk nyugatra kijutni a városból.
No, ez nem sikerült első nekifutásra, de végül csak elértünk Mainzba.
Az óváros szélén, a Szent Quentin templomnál tudtunk leparkolni, amelyet az utunk végén néztünk meg – szép gótikus ez is. Az első nagy műemlék a román Császárdóm volt, amely a speyerivel és a wormsival együtt a három birodalmi dóm (
e kettőt már két éve volt szerencsénk látni). A XI-XIII. században épült, a wormsihoz hasonlóan két szentélyvégződéssel, óriási méretekkel és lenyűgöző egyszerűséggel. Alaprajza szokatlan, a két szentélyvégződésnél két-két kis torony, az egyiknél a hajók találkozásánál egyszerűbb kupolával. A nagy kupolája a négyezeti torony belseje, amely a főhajó és a kereszthajó találkozásánál van – kívülről a felső része lépcsőzetesen szűkülő, későbbi korok stíluselemeivel gazdagabb díszítésű. A kerengő gótikus, sok kisebb-nagyobb díszítőelem és sírfedlap teszi ékessé. Az altemploma nem rossz, de a szépsége a speyerit meg sem közelíti.
A Dóm mögött van a Gutenberg emlékmű és Múzeum. Az emlékmű betűmintákból álló modern alkotás. A környéken kitűnő állapotú gerendavázas épületek vannak, főleg a XVIII. századból.
A gótikus Szent István templom modern érdekessége, hogy a világháborúban megsemmisült üvegablakokat Chagall tervezte alkotásokkal pótolták. A zürichi és a metzi ablakok után már tudtuk, hogy gyönyörű kék színekre, sajátos, mély élményekre számíthatunk. Nem is csalódtunk.
Az autóhoz visszafelé a Régi Egyetem kevésbé díszes barokk épülete mellett vitt az utunk.


Ezt követően már nem a gyorsaság volt a fő szempont, a Rajna partján errefelé, a Közép-Rajnánál, nem is érdemes sietni. Szinte folyamatosan várakra, kastélyokra, városkákra, hajókra láthattunk rá az autóból. Ezt a csodálatos élményt egyszer már átéltem 1979-ben vonatról, de most is teljesen elvarázsolt. Az elkövetkező egy hetünk bázisa a mondák világából ismert Loreleyhoz közel, e folyószakasz közepén, Sankt Goarban volt, már a délről való megközelítése is a viszontlátás izgalmát idézte elő. Egy-egy szép pillanat kedvéért, ha lehetett, meg-megálltunk, ismerkedtünk a Rajnával, szívtuk magunkba a hangulatát. Mivel jól álltunk az idővel, így az első sokat sejtető helységnél megálltunk.Ez volt Bacharach. A Rajna mellett hosszan elhúzódva, a hegyek szoknyájára felhúzódva néhány utca szélességben, hangulatos világra találtunk, rengeteg kiülős hellyel, ahol a jó rajnai bort iszogatták a vendégek. Zegzugos utcák, közök, gyalogos sikátorok csak helyiek által ismert rendszere különösen régies hangulatot teremt, s ezt még a régi templom(ok) és a közelében levő városháza díszesebb épülete tovább emelte. Mindezt Bacharachban – mint minden régebbi helyen – körülvette a középkori városfal, jó pár tornyával, elég jó állapotban. Itt a háromhajós, egytornyú késő-román, de több elemében gótikus díszítésű Szt. Péter templom okozta az első meglepetést nagyméretű középkori Krisztus-freskójával, és egyéb díszítésével. Ezt így, a törökjárta kis hazánkból nem is tudjuk elképzelni. Hogy mennyire mindennapos errefelé, azt a következő egy hétben megtapasztaltuk. A templom felett – földrajzilag, ténylegesen – a soha be nem fejezett gótikus Szt. Werner templom romjai adtak különös hangulatot a városkának – most épp könnyűzenei fesztivál volt benne. A gótikus épület szerkezetét kiválóan, szinte tankönyvszerűen ábrázolta. No és persze jóval feljebb még egy vár is van – odáig már nem tudtunk felkapaszkodni -, Stahleck vára.
Ez a leírás általánosítva igaz valamennyi kisvárosra ezen a vidéken, csak a jelzőket és a neveket kell kicserélni, és néhány számadatot. Az újabbakat a XIX. században építették ki, kevesebb műemlékkel, nagyobb épületekkel, egyszerűbb utcaszerkezettel.


Még jó időben megérkeztünk Sankt Goarba a Jugendherbergébe, elfoglaltuk a tiszta és spártai jellegű szobánkat, és még arra is maradt időnk naplemente előtt, hogy az épület előtti térségről ámuldoztunk a kilátásban – szemben St. Goarshausen, A Macska- és az Egérvár; a Rajnán menő nagy hajóforgalom és a két parton autóút, sűrűn közlekedő vonatok, alagutakkal. A folyó felett 50-80m magasságból úgy nézett ki mindez, mint egy megnőtt terepasztal – ami ugye minden fiú álma.
Felettünk pedig e vidék legnagyobb várának, a Rheinfelsnek romjain törtek át a lemenő nap sugarai. Szóval idilli, szinte “giccses” vidék.


Az út egyetlen nem német városa a hollandiai Maastricht volt a nyitóhelye a következő napnak. Maastricht egyébként a belgiumi Liege-zsel és Aachennel együtt alkotja a Limburg eurorégiót, turisztikai összefogással, jó hírveréssel.
Az autót a Szent Szervác-híd óvárosi hídfője közelében sikerült letenni, így ezt az épp felújítás alatt álló, XII. századi, de a XVII. század elején újjáépített hidat láttuk először. Mivel ez jó kiindulópont volt, itt sikerült az útikönyv ajánlotta útvonalat követnünk. Az út a Het Dinghuis előtt vezetett el, amely az 1470-es évekből származó, keskeny és magas épület, szép oromzattal. Régen törvényszék működött benne. Az átépítés alatt álló piactér közepén áll a Városháza, amely barokk stílusban, nem épp szép szürke színnel várja a látogatókat. A belseje állítólag szép, de mi ezt kihagytuk szívfájdalom nélkül. Ellenben nagyon sajnáltuk, hogy a most református, gótikus Szt. Mátyás templomba nem jutottunk be a tér melletti utcában – kívülről tetszett. A kis utcácskákon, régi házak között értünk el a Vrijthof nevű térre – régen temetők voltak itt -, ahol épp a vasárnap esti nagy buli színpadait szedték szét, így azért elég szedett-vedett volt a látvány. A tér túlsó oldalán van két nagy templom – a Szent János templom és a Szent Szervác bazilika. A Szent János egytornyú gótikus, sajnos csak később nyitott ki, pedig tetszett a külseje. Az épület alsó része szürke, a tornya (későbbi átépítésű) vörös kövekből épült.
Mellette a Szent Szervác bazilika óriási román stílusú, háromhajós, kerengős, kétkriptás templom. Az 1170-ből származó szentélyrács egy része is megvan még, és a XIII. századi díszes Királykapu, no és a névadó szent sírja az egyik kriptában.
A Királykapunál nagy hasznát vettem a nagylátószögű előtétlencsének – hordósodás ide vagy oda. Szent Szervác sírjához be is tudtunk menni, mert épp egy idősebb pap mutatta valakinek, hallotta a beszélgetésünket és kérdezte, honnan jöttünk. Válaszunkra, hogy Magyarországról, azt mondta, hogy ő is magyar származású, és beengedett minket a kripta egyébként ráccsal bezárt belső részébe a szent sírjához. Ebbe a templomba csak belépővel lehet bemenni, az igaz, hogy azzal a kincstárba is be lehet jutni – nem akármilyen muzeális értékek vannak itt.
A Miasszonyunk bazilikája következett, amely bástyaszerű külsejével érdekes látvány. Román kori épület, nagyon sötét belülről, és épp temetés előtt voltunk bent, így igazán jó képet nem sikerült készíteni, pedig különösen a szentély igen régi. Innen már közel voltunk a kiindulópontunkhoz, de még egy szép román (vagy neoromán) templom és a városfalmaradványok is színezték utunkat.


A déli időszakban visszadöcögtünk Aachenbe. Itt igazából egy épület érdekelt, a Münster, pontosabban annak is a középső része, a Pfalzkapelle Nagy Károly palotájából. Ez a mai templom centrális kupolája, illetve az az alatti oktogon. Ezt azóta szerettem volna látni, mióta ennek mintáját a ravennai San Vitalét láttam – ami megrendítő élmény volt. Nagyon körbe van építve az épület, így igazán nem lehet élvezni a látványt, valamint itt nagyon nagy készültség volt. Lehet, hogy fotójegyet lehetett volna venni, vagy egyáltalán nem lehetett fotózni, nem tudom, de nem volt igazán felhőtlen a dolog. Nagy Károly trónja a karzaton van, oda csak a kincstárral együtt lehet bemenni – azt kihagytuk, de azért belőttük, hogy hol van, a felső részére oda lehetett látni. A román stílusú, aranyozott réz gyertyatartó csillár valóban fantasztikus látvány volt – Barbarossa Frigyes ajándéka.
Más nem is nagyon maradt meg a városban, ami minket érdekelt volna, így tovább mentünk a szállásunk irányába.


A harmadik megálló Maria Laach volt – Koblenztől nyugatra 20 km-re.
Vulkanikus vidéken a Laach tó közelében épült fel ez az egyetemes értékű román kori kolostortemplom1093-ban alapították bencések, és egy, Napóleonnal kezdődő, közel 100 éves kihagyással folyamatosan ők is használják, ma is. Háromhajós, kereszthajós, két szentélyvégződéses, négytornyú, kétkupolás, kriptás csoda, amely elé egy ún. Paradicsom-udvart is építettek, amelynek közepén egy díszkút is van (ez XX. századi). A szépség méltósága mindenkit áhítatra int, még a legkevésbé vallásosakat is. Békéje, nagyszerűsége szavakkal nem is írható le, a képek többet mondanak. Itt még a nagy turistaforgalom sem volt zavaró. Az altemploma igen szép, bár nem túl nagy.


Mivel volt még időnk és erőnk, az innen délre 6 km-re levő Mayen nevű kisvárosba is átmentünk. Itt jó kis városfal fogadott több toronnyal, nagy kapuval, felette várral, belül pedig templomokkal – szóval, minden volt, ami kell egy ilyen helyen. Először a Genovéva-várba kapaszkodtunk fel, de sajnos csak a külső udvarokba jutottunk be, a belső vár udvarát lezárták – késő volt és hétfő. A kerek öregtorony tetején piros-fehér-zöld zászló lobogott, mint azóta egy barátomtól megtudtam, az Baden-Württenberg tartomány zászlaja – bár fordítva. Így is pazar kilátás nyílt a városra több irányban is, de főként az óvárosra. A főtéren némi élet volt még, de a legérdekesebb a gótikus templom csavart és ferde toronysisakja – sajnos ez sem volt nyitva. Kellemes kisváros, főleg egy-egy programsorozat alatt kitűnő hangulata lehet, amiből a kissé kihalt állapotában is érezhettünk valamit.


A keddi napra a legnehezebb, embert próbáló túrát terveztük, a csodálatos Kölnt. A nehézségét az okozta, hogy irdatlan sok a látnivaló, csak román kori templomból 12 van az óváros területén, és legalább két múzeumba be szerettem volna menni. A nyitvatartási idők miatt nem lehetett a földrajzilag legrövidebb útvonalon menni, így viszont nem kevés többlet kilométert tettünk meg – és mindezt 35 fokos kánikulában. Így utólag megállapíthatom, hogy Köln valójában két napos program, bár nekünk inkább másfél – és akkor minden komolyabb régi építményt meg is néztünk volna. Így is fantasztikus dolgokat láttunk, tulajdonképpen érdemben már nem mutatott volna többet az sem, ami kimaradt – főleg, hogy a két nem látott román templom közül az egyik renoválás miatt még egy évig nem lesz nyitva. Vagyis a Kunibert és az Ursula templomok kivételével valamennyi román templomban jártunk, és még a dómot meg a karthauzi gótikusokat is megnéztük – a Dóm – Szt. András – Gereon templomok vonalától délre a nagyobb dolgokat láttuk. Bejutottunk a két román templomban működő Schnüttgen Múzeumba, amely a középkori egyházi gyűjtemény és a Római Germán Múzeumba, amelyben engem a fantasztikusan gazdag, változatos római kori anyag érdekelt. Mindkét múzeum emberi léptékű, vagyis nem fárasztja le az embert a végtelenségig, bár csodálatos alkotásokat lát – és mindkét helyen lehet fényképezni, videózni, mindössze vakuzni, világítani nem szabad, de hát ez nekünk természetes. Így éltem is ezzel a lehetőséggel.
A turista külön állatfajta, főleg a kevésbé érdeklődő típusa. Jellemző, hogy a dómban kb. 800-1200 ember van benn egyszerre, addig a dómtól kb. 200 m-re levő Szt. Márton nagytemplomban legfeljebb 100-an, a 100 m-re levő Szt. Andrásban 5, az 500 m-re levő Szt. Gereonban szintén 5-6 látogató van. Pedig ezek szintén nem akármilyen műemlékek, csodálatos tornyokkal, kupolával.
Nekem Köln az a hely, amelyet nagyon vártam, és meg is kaptam tőle, amit reméltem.


A nagyvárost délről közelítettük meg, a sztráda bevezetés irányát folytatva egy óvároshoz közeli templom mellett tettük le 9-kor az autót – és reméltük, hogy a maximális időt kétszer kinyomva az automatán, és ráírva a papírra a plusz időt, nem lesz gond. Mert azt tudtuk, hogy délután 5 órára nem fogunk visszaérni – hatra értünk vissza.
Ekkor természetesen betájolási gondjaink lettek, valószínűleg sikerült a legkacskaringósabb úton lejutni a Szeverin-kapuhoz, ami a tervezett kiindulópontunk is volt. Ez egy elég jó állapotban megmaradt, 3 emeletes, középkori városkapu, a legrégebbi részei XIII. századiak, de XVI. századi a látható formája. A négy városfalba épített egykori malom egyikét néztük meg aztán, de abból nem sokat lehetett látni, egyrészt a körbeépítés, a magas fák no meg a falat teljesen befutott repkény miatt. Így is impozánsak a méretei – kb. 15-20 m magas -, amit leginkább a mellette levő aszfaltos sportpályáról lehetett látni.
Ennek a déli városrésznek a Szent Szeverin-templom a főtemploma, a 12 román stílusú egyike – háromhajós, egytornyú. Itt van a névadó szent sírja is. A mai templom nagy része XI. századi, a gótikus tornya XV. század eleji. 1280-ból való a Mosolygó Madonna szobor, amely az egyik pillérkötegre van feltéve. Innen az Ulre-kapuhoz mentünk, amely egy középkori kettőskapu megmaradt fele, amit a XV. században malommá alakítottak. Innen egy sarokra volt a Karthauzi kolostortemplom torony nélküli gótikus temploma – 1393-ból, sajnos nem volt nyitva. Innen a városfal további megmaradt részéhez, az ún. Ulre-emlékműhöz mentünk, ami két kerek torony közötti falrészen levő 1360-as emlékmű – remélem, azt sikerült lefotóznom. Ez a legöregebb világi tárgyú német emlékmű – egy XIII. századi belső háború egy történésének állít emléket, amikor a polgárok az érsek csapatait visszaszorították.
A Szt. Pantaleon-templom – két kis tornyos, háromhajós, kereszthajós kolostortemplom – következett. 866-1152-ig épült, több hullámban, alapvetően II. Ottó és felesége, Teophanu építtette, aki görögkeleti vallású volt, ezért lett e névre szentelve. Ez is egy csoda. Gyönyörű nemcsak a hajó maga és a kazettás mennyezete, hanem a torony alatti, a császári széket valószínűleg annak idején magába foglaló magas belmagasságú rész váltakozó színű kövei, a gótikus szentélyrács – amit még a ráépített szolid barokk orgonaszekrény sem ront el.
A következő a torony nélküli Szt. György-templom volt, amelynek szintén több évszázados építési története van, sőt ma még egy már meg nem levő templomba átvezető rész előcsarnokként is a templom részévé vált. Tiszta román vonalak jellemzik az épületet belülről, és az egyik oldalfülkében ún. latorkereszt van a XIV. századból (ez azt jelenti, hogy a kereszt maga három, ívben széthajló ágból áll, és azon van a korpusz) meg egy XIII. századi keresztelő medence. Innen a Szt. Apostolok-templomba siettünk, hogy még a déli bezárás előtt meg tudjuk nézni. Ez a templom igazán légifelvételről mutatja meg magát. A kapu feletti egy nagytornyos, háromhajós, kereszthajós templom, szentélye előtt egy kis kupola van, ami körül három félkörös kápolna – a kupola alatt óriási, modern, ihletett szépségű bronzbaldachinnal – és két kis tornyos. A hajó óriási méretű, tiszta vonalú, nekem a kupola alatti szentély tartófalaiban levő fali fülke sorok tetszettek. Innen már csak egy ugrás volt a Hahnen-kapu, a legdíszesebb városkapu, ami óriási méretű – úgy 15 méter magas. Két román templomban van a Schnütgen Múzeum, amely idén ünnepli alapítása 100. évét. A Szt. Cecíliában vannak alapvetően a kiállított kincsek, a Szt. Péterben a háborúban elpusztult templom üvegablakok maradványai. Itt koncerteket is rendeznek, mert teljesen üres. A kiállítási anyag a középkori egyházi művészetet fogja át – most viszont az 1979-ben látott miseruhák helyén a sekrestyében másféle kiállítási tárgyak voltak. Az meglepetés volt, hogy nagyon kedvesen mondták, nyugodtan fényképezzünk, videózzunk, csak a vakut meg más fényt ne használjuk. Én éltem is ezzel a lehetőséggel, több régi darabról sikerült jó felvételt készíteni.
A Szűz Mária a Kapitóliumon templom jött a sorban: a nyugati oldalon két kistornyos, háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós templom a XI. századból. A szentélyrács gyönyörű, és van egy régi faragott templomkapu, no és egy sötét, de nemes egyszerűségű altemplom. Egy sarokra a Szűz Mária Lyskirchenben templom áll: háromhajós, egytornyos, kisebb méretű – XIII. századi freskókkal a teljes boltozaton! Ez is egy hihetetlenül szép hely.
A Rajna mentén északra haladva egy utcával odébb volt egy román stílusú polgári lakóház – 1220-30 között építették az Overstolzen-ház. Fantasztikus méretei vannak, 6 emeletes, sajnos nem lehet igazán jó képet készíteni róla a keskeny utca miatt. Innen a Városházához mentünk, a felújítás alatt álló Vigadó érintésével. Itt még az egyébként valamilyen felújításon, vagy nem tudom min átmenő, a világháború után romjaiban hagyott Szt. Alban templom előtt vitt el az utunk, csak a rácson keresztül lehetett benézni – nagyjából az építési állványzatot láttam. A Városháza tornya szintén láthatatlan volt a felállványozás miatt. Újra a Rajna felé sasszéztunk, a Szent Márton nagytemplomba – háromhajós, egytornyos. Egy kis fás térről nyílik a templom, amelynek építése 1220-ra befejeződött – a torony építésével. Ez a torony egy hatalmas, nagyméretű négyzetes alapú, négy fiatornyos jellegzetes épületrész – egyik jelképe Kölnnek. A szentély nemes egyszerűsége lenyűgözött. Itt még mindig nyugodtan lehetett nézelődni, kevés ember járkált nagy nyugalomban, pedig innen már csak 200 méter a Dóm.
És jött a rég várt, a ’79 ősze óta visszavárt, a csodálatos gótikus DÓM – így csupa nagybetűvel, aminek képe egy régi Stern ünnepi számból véletlenül hozzám kerülve évekig a szobámban volt. A kéttornyú, öthajós, szentélykörüljárós kőcsipke csoda. Erről csak áradozni tudok, hiszen itt kaptam azt a dózist, ami azóta is tart, pedig már rengeteg régi templomot láttam azóta. Itt persze óriási a tömeg, de nem érdekelt. A XIX. század második felében fejezték be, de nem neogótikus, mert az ekkoriban előkerült eredeti tervek alapján zárták le – pl. mind a két tornyot ekkor építették fel a mostani magasságáig. A tornyokon levő keresztvirágdísz egy példánya a dóm előtti téren van, itt látszik igazán, hogy mekkora méretekről van szó, hogy az a legfelső, picike darab valójában milyen nagy (9,5m magas, 4,6m széles) – és magyarul is rá van írva mindez. Itt is nagy hasznát vettem a nagylátószögű lencsének, mert anélkül egyszerűen nem lehetett volna felvételt készíteni az egész épületről. Ezt látni kell, nem véletlenül a világörökség része. A második kölni múzeum, amit látni szerettem volna a dóm után következett, a közvetlenül mellette álló Római Germán Múzeum. Egy eredeti helyén levő római mozaik köré építették, a mai járószint alatt 6-8 méterrel találták meg. Itt is lehetett fényképezni, és a nem túl nagy területen nagyon érdekes és ritka kincsek láthatók – az igen hosszú és gazdag római időből. Fontos hely volt Köln, így sok lakosa is volt, katonai és polgári szempontból egyaránt jelentős. Volt itt gyermekjáték, ékszer, saru, amforák, színházi maszk, persze üvegtárgyak és sírkövek, szobrok, no és egy kocsi rekonstrukciója.
Még felszívtuk magunkat, és a Szt. András későromán-korai gót épületét néztük meg – öthajós, kereszthajós, négyezeti tornyos, hosszú szentélyes templom. Ebben a templomban mindkét, általam nagyon kedvelt építészeti stílus jól elkülöníthetően megcsodálható. Egyes részei kifejezetten románok, míg mások gótikusak. Az altemplomban Albertus Magnus szarkofágja látható. Innen a Fegyvertár épülete előtt vitt az utunk – 1594-1606 között reneszánsz stílusban épült tégla épület. Az utolsó román templom, amelyet még megnéztünk, a Szt. Gereon lett – az innen még északra levő két román templom már nem fért bele az energiáinkba, az ide közelebbi egyébként is felújítás miatt be van zárva 2007-ig. A Szt. Gereonra a szentélye felől jó rálátás nyílik, igaz, ehhez az úttestre kell menni. Alaprajza érdekes, az épületet uralja a tízszögletű kupola, amely mögött még jelentős hosszban van egyhajós épület – magasabban fekszik úgy másfél méterrel. Két, nem túl magas tornya és szentélye kifejezetten román, de egyes részei már gótikusak – a IX. századtól a XIV. századig építették – inkább bővítették. A kupola lenyűgözött minket, a már igencsak elnehezült lábainkat el is felejtettük, amíg itt voltunk. Vannak remek freskók is a kápolnákban. Altemploma a földön levő, XI. századi mozaikoktól különleges, de van itt mártírszarkofág is, no meg XII. századi oszlopfők.
Ezzel érdemben be is fejeződött a 8 óra hosszat tartó kölni utunk, bár még egy órába telt, mire innen az autóhoz értünk.Ott volt a helyén, ahol hagytuk, sem büntetőcédula, sem kerékbilincs nem volt rajta – izgultunk nagyon, mert a 2×4 óra is letelt már egy órája.


A következő napot főként kisebb helyekből állítottam össze, de Bonn sem számít a mi szempontunkból nagynak- kevés épület érdekelt, alapvetően barokk és klasszicista város – a modern előttieket tekintve.


Az első megálló Bonntól északra 10-15 km-re fekvő Siegburg városa volt. Egy XI. századi alapítású bencés apátsági templom, részben átépített formában állt egy hegyen, egynémely része kifejezetten tetszett. A városban a Szt. Szerváciusz templom alapvetően román, de a boltozata gótikus. Zömök tornya alapvetően fehér, a szélső részek tégla színűre festve, az ablakoknál pedig sárga/téglaszínű festett “kőutánzat” adott ritmust a szépségnek.








Másodikként Altenberg dómja következett, amely a “hegyi gótika gyöngyszeme” – Kölntől északkeletre 20 km-re. Ez egy háromhajós, kereszthajós, szentélykörüljárós, apró négyezeti tornyos, nagy ablakos, vagyis világos gótikus templom – a térség egyik legnagyobbja. A bejárat fölötti, nyugati ablak 8x18m-es, a legnagyobb német üvegablaknak írta a könyv. Gyönyörű, meleg sárgásbarna, szinte arany színű, az épületelemeket ábrázoló, háttérként használt ritmusos kép. Jó hideg forrásvíz volt itt, amivel hűsítettük magunkat kívül-belül – a kánikulában igencsak jólesett.


A következő állomás Bonn lett. Itt igazából két templom érdekelt: a Münster és a Szt. Remígiusz.
A Münster Bonn emblematikus épülete, csodálatos román stílusú. Az épület eredetileg háromhajós, kereszthajós, a szentély mellett két kisebb toronnyal, és egy 90 m magas négyezeti toronnyal. A nyugati, bejárati portál a két kis kerek toronnyal a XIX. századból való. Különlegessége igazából a háromhajós altemplom és a román stílusú XII. századi kerengő – fantasztikusak.
A másik templom, a Szt. Remígiusz gótikus stílusú – a XIV. század elején fejezték be -, háromhajós, kis tornyos épület, hangulatos, fás kerengős udvarral.
Még Beethoven szülőházához elmentünk, ha már itt voltunk.


Mentünk is tovább a Rajna mentén délkeletre, először Sinzigben álltunk meg egy XIII. századi, román stílusú templom kedvéért – Bonn központjától 20 km-re. A Szt. Péter-templom az egyébként is hegyes-völgyes városka egyik kisebb hegyén áll – az aljában egy első világháborús emlékművel, innen lépcső vezet fel a templomtérre. Háromhajós, a hajón alig továbbnyúló kereszthajós, magas négyezeti tornyos, kívülről ablakokkal, vakárkáddal és más elemekkel szépen tagolt külsejű épület – alapvetően fehérre meszelt téglatemplom, amit téglaszínű festéssel tettek látványossá kívül-belül.


Továbbmenve, Koblenz előtt 15 km-rel egy tündéri kisvárosban, Andernachban kötöttünk ki. A múltja jelentősebb (a rómaiakkal kezdődik), mint a jelene, de épp ez lehet az oka annak, hogy meg tudott maradni ilyennek.
Az autót az 1452-ben épült Kerek-torony mellett tudtuk letenni, innen indultunk az óváros felfedezésére. Elsőként a Miasszonyunk-temploma került a szemünk elé – egy XIII. századi román stílusú templom. A szentély melletti két kisebb torony kevésbé kimunkált kövei robosztus hatást adnak ennek a résznek, amire a bejáratot szegélyező két nagyobb torony míves kiképzése válaszol. Belülről a szerkezeti elemeket festett ornamentális díszítéssel is kiemelték, némely mezőben pedig középkori freskók is megmaradtak. A meleg színek dominálnak: a tégla és a sárga szín – némi kékkel vegyesen; persze a nem freskós mezők fehérek. A keresztelőmedence is igen régi darab.
Ahogy az óvárosban mendegéltünk, nem egy ház tárta fel gótikus eredetét mutató részeit. A régi városháza is gótikus palota volt. A girbegurba utcácskákat főleg barokk épületek szegélyezték, s egy ilyen vezetett le a Rajnai-városkapuhoz. Ez egy kis belső udvarfélével rendelkező, erődített, két emeletes kapu, amelyet még művészi díszítéssel is megtoldottak. A Rajna-part kellemes része a városkának, szökőkúttal, játszóterekkel, és főleg gyönyörű kilátással a folyóra és a túlpartra – egy szép román (vagy neoromán) templomra láttunk épp rá.
Az evangélikus templom XV. századi, gótikus, tulajdonképpen egyhajós épület, a boltozat mezőiben és a gerincek találkozásánál címerekkel.
Az óváros másik végében a Koblenzi-kapu áll, amely egy egyszerű kapuépület a városfalon. A kapu mellett vannak a kurkölni kastély romjai – amely egy remek, néhol több emeletes maradványokból álló romkert.


A következő naptól igen nagy élményeket vártam, hiszen a világörökség része, Trier az antik időkben 70.000(!) lakosú volt. Sajnos a germánok szinte porig égették, ezért a régi méreteiből, pompájából alig maradt meg valami – de az valóban nagyszerű. Itt előre tervezetten vettünk Trier-kártyát – ami nem biztos, hogy megérte, mert mindössze félárat jelentett a nem túl nagy belépődíjaknál. Akkor valóban megérte volna, ha az egész napot ott töltjük, és jobban evős-ivós népek vagyunk – no meg nem minden múzeumba mentünk be végül. A parkolással nem volt nagyobb gondunk, a Porta Nigrától 200 m-re sikerült megfelelő helyet találni.
A II. században épített városkapu, a Porta Nigra valóban olyan fantasztikusan erőteljes építmény, mint ahogy a történelemtankönyvekből emlékszünk rá. Óriási kövei emlékművei a rómaiak szinte az örökkévalóságnak való építési szándékának – közel méteres hosszúságúak, fél méter vastagságúak. És állnak még, annak ellenére, hogy templommá alakították – ennek több máig látható nyoma maradt – majd Napóleon visszaalakíttatta, ami megmaradt belőle – ezt látjuk most. Belülről még inkább egyfajta időutazás részeseivé válunk. A kilátás is remek az óvárosra, a főtérre vezető sétálóutcára és a Dómra.
A Dóm a legrégebbi német püspöki templom, római indítású épület, a mai formája a XI-XIII. században épült fel. Háromhajós, kereszthajós, két szentélyvégződésű, négy nem túl magas tornyú hatalmas alkotás. A falai dísztelenek, egy ronda orgona csúfítja el a látványt. Altemploma háromhajós, gótikába hajló díszítésű, kerengője viszont teljesen gótikus. A kerengő össze is köti a mellette álló talán legrégebbi német gótikus templommal, a Miasszonyunkkal. Az a templom belülről szintén egy csoda. Kicsi az alapterülete, de annál magasabb hajója és még magasabb kupolája van – és ide illő, csendes, gregorián zene szólt. A látványtól elcsendesedik az ember, megszűnik az idő zakatolása, minden éteri fényt kap – a napfény pedig rózsaszínűvé festi a falakat is. A Főtéren középkori és barokk házak között eldugva áll a Szt. Gangolf-templom – mint Prágában a Tyn előtti Mária. De csak megláttuk az átvezető kapualjat, és egy kicsi téren keresztül bejutottunk a XV. századi gótikus, oldalhajójában kissé elcsúfított templomba. De volt benne egy szép gótikus keresztelőmedence.
Innen az 1100 körül épített erődszerű Franktoronyhoz mentünk, amely nem egy kifinomult, hanem egy elég egyszerű, de célszerű lakótorony épület. Marx szülőháza inkább látványosság, a sárga turisták nagy vigyorogva fényképezgetik előtte magukat.
Innentől kezdve újra az antik emlékek vették át az utunk irányítását.
A Római-híd ma is közlekedési útvonal, maga a híd nem rossz, bár azóta többször újraépítették a felépítményét. Ez a legészakabbi római híd – kb. Krisztus előtt 16-ban épült. A Barbara-thermák második századiak, gyakorlatilag az alapfalai vannak meg, azok viszont jelentős részben. Murphy szerint most nem lehetett bemenni, így csak a kerítésen keresztül kukucskáltunk be – még szerencse, hogy saroktelek, így azért valamennyit csak láttunk belőle. A régi városfal nyomvonalán mendegéltünk tovább, részben az irányokat elválasztó fasorral övezett sétaúton, közben egy megmaradt városfaltoronnyal. A Császár-thermák nagy élmény volt. A IV. századi, Constantinus alatt épült fürdőnek egyes falai, valamint az alsó, fűtő része jelentős részben megmaradt. Monumentálisak a kőből és téglából épített épületvégi falak. A föld alatti részek nagyon tetszettek, a különböző szélességű és belső magasságú folyosók rendszere. Arról már ne is beszéljünk, hogy a kánikulában milyen jól esett ezeknek a részeknek a hűs levegője – szinte nem is volt kedvem kijönni a napra. Az Amfiteátrum az I. században épült, ellipszis alakú nagy épület a város szélén (tulajdonképpen a városfal része volt), amelynek romjai vannak meg – bár ezek is mutatják a méretet és a fő vonalakat, a többit pedig képzelje hozzá a látogató. A küzdőtér fala viszonylag ép, vagyis ha lent állunk, akkor a méreteket pontosan érzékeli az ember – igen nagy területű, úgy 80 méter hosszú és 60 méter széles. Kb. 3 m magasan kezdődik a lelátó, amiből csak a természetes része maradt meg és a két város felőli kijáró. Érdekesebb a nézőtér alatti pincék megmaradt része. Valaha 25-30 ezer ember fért el benne, lépcsőzetes lelátót vágtak a természetes dombba – amelynek tetejére építették. Innen az Aulához mentünk, amely 310-ben épült. Egy része még eredeti, bár ennek méreteiről megoszlanak a vélemények. Mindenesetre eltörpül benne az ember – 67m hosszú, 27m széles, 30m magas, szentélye félköríves. Most evangélikus templom, és nem rakták tele berendezési tárgyakkal, így az épület falait háborítatlanul csodálhatjuk.
Ezzel véget is ért a trieri menetünk.


Innen a Mosel-völgyben terveztük a visszautat. Az első megálló Arras vára volt, Triertől 50km-re ÉK-re, amelyet 938-ban kezdtek el építeni a betörő magyarok ellen. Ez persze a donjonra, vagyis a négyszögletes öregtoronyra igaz, a többi rész jóval későbbi. Most magántulajdon, így a fejenként 4 eurós belépőért tulajdonképpen nem sokat lát az ember, a kilátás a legszebb a toronyból. A Mosel mentén autóztunk tovább, ami lassú haladást, de cserébe gyönyörű helyeket nyújt. Egy olyan várat választottunk ki, amelyet belülről is megnézzünk, amelyet nem építettek át többször is a történelem során, és lehetőleg nem a XIX. század romantikus történelemszemlélete hozott létre – esetleg újra, a régi romokon. Ez a hely lett Eltz vára – Koblenztől 25km-re DNY-ra. Már a vár fekvése is remek, csak hosszabb-rövidebb sétával érhető el, mert eldugottabb szirten áll – bár magasabb hegyek veszik körül. A XIV. században alapították, legnagyobb részét azonban a XV-XVI. században építették. Gyakorlatilag ez az állapota látható ma is. Mi a hosszabb úton közelítettük meg, innen viszont remek rálátás volt a várra, amely kívülről legalább olyan izgalmas, mint belülről. Itt az utolsó csoporttal megnéztük a kiállítást is, jó kis vár, nem túl nagy anyaggal. Mire visszaküzdöttük magunkat az autóhoz, már igencsak el voltunk fáradva. A visszaút csodálatos volt, a völgy hátralevő részén is csupa kisvárost, szőlőültetvényt és rengeteg várromot láttunk.


A következő nap terve szerint a Lahn folyó völgyében három város következett. Az első: Marburg an der Lahn, kb. 60km-rel Frankfurt am Maintól északra. Szt. Goartól ÉK-re kellett menni, így kipróbáltuk a Rajnai kompolást – 4€ volt az autónak két személlyel – és a túlparton indult egy út a hegyeken át a nekünk jó irányban. Ezen a reggelen Giessennél kifogtunk egy eltereléses sztráda-javítást, így egy háromnegyed órás dugóba kerültünk – ez volt az összes az egész úton, így tulajdonképpen nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Így persze a tervezettnél jóval később értünk Marburgba, ami meg is látszott a parkolási lehetőségen. Végül az egyetem melletti nagy parkolóban sikerült letenni az autót, de nem tudtam pontosan betájolni magunkat – pedig egyszerű lett volna. Mentünk érzés után, s aztán rátaláltunk egy beazonosítható pontra – az út feletti kisebb dombon levő Egyetem régi épületeire és az Egyetemi templomra. A torony nélküli templom gótikus stílusú az 1300-as évekből, evangélikus, így sok karzatot beépítettek a fő- és mellékhajóba, de az összhatás nekem tetszett. Az egyetemi épületek is gótikus stílusúak, egy erősen lejtős kis teret vesznek körül. A Főtér felé vettük az irányt, jellegzetes gerendavázas épületek között – a város legrégebbi ilyen épületei a XVI. századból valók. A Városháza késő gótikus épülete 1524-ben épült, három szintes és még négy szint ablakocska sor van a tetőzetben. Kapaszkodtunk felfelé girbegurba utcákon és eljutottunk a Szűz Mária-templomhoz (Luther-templomnak is nevezik, mert itt tartották a városban az első evangélikus istentiszteletet), amely egy XII-XV. században épült nagyméretű, háromhajós gótikus templom, kissé dőlt és csavart magas toronnyal. Remek orgonazene szólt bent – valaki gyakorolt a szép nagy orgonán -, és a templom is élmény volt, kevés átépítésen esett át. Némi freskótöredék és keresztelőmedence javította tovább a tetszési indexét.
Innen alig 100 méterre volt a XV. századi Gömbtemplom, amely teljesen normális alaprajzú és kinézetű – szóval a kinézetének semmi köze a gömbhöz – benne gótikus szárnyas oltárral és orgonás karzattal.
Követtük a lépcsők útját felfelé, és ki is lyukadtunk a vár bejáratánál. A vár a X-XVI. századok során épült fel, többépületes remek együttes, belső udvarral, több pontjáról jó kilátással a körben fekvő városra. Innen betájoltam magamat, hogy melyik irányban van a város magyar érdekeltségű és kiemelt építészeti jelentőségű temploma, a Szt. Erzsébet-templom, amelyet Árpádházi Szent Erzsébet (II. Endre királyunk és Gertrúd lánya volt) nevére szenteltek fel századokkal ezelőtt – miután megözvegyült, Wartburgban, majd pedig itt, Marburgban folytatta karitatív tevékenységét 1231-ig, haláláig, amiért 1235-ben szentté avatták. Az út az óváros szép kő és gerendavázas házai között vezetett, sőt a zsidó rituális fürdő maradványait is láttuk a jelenlegi járószint alatt 3 méterrel – üveggel lefedve. A Szt. Erzsébet-templomot a második legrégebbi gótikus templomnak írják – a trieri Miasszonyunk után – s valóban méretes és csodálatos a XIII. század közepén épült istenháza. Igaz, most körülötte ásatások folynak – nem is eredménytelenül -, belül pedig új orgonát építenek, így egy része le volt takarva. A kéttornyú, háromhajós, kereszthajós, szentélyrácsos templomban a Szent Erzsébet emlékeket a szentélyráccsal lezárt részben, csak belépőjeggyel lehet megnézni – érdekes, hogy a szentélyrács mögött van a kereszthajó két szárnya, egyikben sírkövekkel a falakon és szarkofágokkal a hajó padlóján. Még egy-két régi épületet láttunk, s indultunk délnyugatra, a Lahn völgyi városok felfedezésére.


Wetzlar városa ismeretlenül is ismerős, hiszen itt dolgozott néhány hónapig a birodalmi bíróságon Goethe, itt lett öngyilkos szerelmi okból egy barátja, akinek alakját, sorsát Az ifjú Werther szenvedései című “alapművében” dolgozta fel, no és itt élt Lotte is. Az óváros szép épületekben gazdagsága mutatja, hogy a középkorban jelentősebb hely volt a mára kedves kisváros. Az Új-híd – ami persze igen régi – mellett van egy elég nagy parkoló, s innen könnyen be lehet járni az óvárost. Felhívom a figyelmet, hogy a város honlapján nagyon jó, a műemlék épületekről rövid leírást is tartalmazó remek térkép is van, amelyen kis képek is mutatják a főbb nevezetességeket! Ezt papíron is megkaphatjuk a turisztikai irodában.
A középkori házakat szinte kivétel nélkül barokkosították a XVIII. században, de így sem rossz a hangulatuk – csak hát ha a régebbieknél az eredeti állapotot lehetne látni, az lenne az igazi. A Dómot a XII. században kezdték építeni, de a mai napig sem készült el teljesen. A legrégebbi rész a román stílusú, bazaltból készült kisebb torony, a többi az évszázadok során gótikus stílusban készülgetett – így a homlokzati két torony egyike készült csak el. Ezek a részek már vörös homokkőből épültek, így színek szerint is jól elkülönülnek a két korszak részei. Mai állapota háromhajós, kereszthajós, egy nagy és egy kistornyú.


Ezzel be is fejeztük a sétát, visszacsorogtunk az autóhoz és Limburg an der Lahnba hajtottunk.
Itt tulajdonképpen csak célirányosan közlekedtünk az óváros széli parkolóból, a hangulatos régi favázú házas utcákon át a híres Szt. György-dómhoz. A dombtetőn áll egymás mellett a valahai vár – XIII-XVIII. században építették – és a hét tornyos, három hajós, kereszthajós, szentélykörüljárós román-gótikus átmeneti stílusú, 1210-1250 között épült impozáns templom. Kívülről a fehér felületeket az alapvetően tégla színű festéssel díszítették, no meg árkádokkal ablakokkal tagolták. Belülről azonban már a gótika az uralkodó, keskeny, magas hajói felett egyszerű és nemes bordás boltozat látható. A freskótöredékek is nem sokkal az építés utániak, a keresztelőmedencével együtt. Nem érdemtelenül látható sok építészettörténeti könyvben, mint e korszak kiemelkedő épülete.
Mivel még csak fél négyet mutatott az óra, egy nagyobb helyre is maradt idő. Tekintettel arra, hogy Limburg an der Lahn csak 50 km-re keletre van Koblenztől, nem is volt kérdéses az úticél.


Koblenz ősi város, már a rómaiak is ide építettek erődítményt, hiszen a Rajna és a Mosel összefolyása stratégiai jelentőségű hely. Az óvárosa a turisták számára gyalog könnyűszerrel bejárható, a két folyó közötti háromszögben található meg minden – kivéve a Rajna felett, a túlparton több mint 100 méterrel magasodó Ehrenbreitstein várat.
A Mosel parton sikerült parkolni, némi keringelés után a délutáni csúcsforgalomban. Remek helynek bizonyult, hiszen száz méterre sem volt a 1338-ra elkészült Balduin-híd, amely a Moselen vezet át – középen egy sziget teszi ideálissá a helyet a hídépítéshez. 7 nyílása van meg, amellyel a szigetig ér el, a túlsó része már modern hídszerkezet. Az óvárosi hídfőnél van a Régi vár, amelynek alsó falazata még római, a XIII. században építették rá a román stílusú részt, amelyet aztán a XVI-XVII. században tovább alakítgattak – a ma látható állapotra.
A Mosel-parton tovább menve egy keveset, egy gótikus-reneszánsz palota állt előttünk, ma a Közép-Rajnai Múzeum épülete 1530-as évszám áll az egyik ablak díszítésén. A következő utcában magasodik a román stílusú, XII. századi, még római alapokra épített Szt. Flórián templom – háromhajós, kéttornyú templom, kívül-belül sárga színnel díszítették a fehér alapszínt – pl. az épület külső éleit, a csúcsíves boltozat bordáit. Kevés freskótöredék színesíti az összhatást. Két sarokkal odébb már a szintén román stílusú, XII. század végi Miasszonyunk-templom áll – háromhajós, kéttornyú (barokk toronysisakkal), a hajónál magasabb szentéllyel. Míg a tornyokat csak a kövek méretével, boltívekkel díszítették, a gótikussá átépített hajók fala fehér színű, tégla színű díszítéssel. Ez a kettősség látható belül is, míg az alsó rész román, vaskos falakkal, oszlopokkal, addig a hálóboltozat és a hajónál magasabb szentély (kórus) gótikus – 1430-ban készült el. Óriási élmény volt.
És még ekkor jött a legszebb és egyben legrégibb román stílusú koblenzi templom, a Szt. Castor. Háromhajós, kereszthajós, négy tornyú épület, egyes részei a Karoling korból valók – 836-ban szentelték fel, egy korábbi templom helyén. Itt írták alá az ún. verduni szerződést, mely szerint három részre osztották Jámbor Lajos fiai között a birodalmat 843-ban. 1208-ra alakult ki az átépítésekkel az épület mai formája. Külseje erőt sugárzó, de azért nem komor, a szentély külső képe pedig önmagában is tanulmányt érdemel – az egyszerűség és a szépség milyen harmóniában tud kiteljesedni. Belseje is a régi arányokat mutatja, nem túl magas a főhajó sem, így a gótikus hálóboltozat ellenére is a koraközépkori hangulatot érzi az ember. A következő telken van a Német lovagrend valamikori központjának, a Deutsch-Herrenhausnak megmaradt része, udvarában további romokkal. Az épület egy XIV. századi, szép gótikus világi épület, ormán és a kerítésen természetesen a lovagkereszt a díszítő jelkép. Van valami történelmi kisugárzása a helynek, még így töredékes állapotában is. Micsoda történelmi távlatok materializálódnak itt, hol mindenhol volt jelen a Német lovagrend, mekkora térbeli és időbeli intervallumok lelkét hordozza ez az építészetileg nem kiemelkedő, mégis lélekkel teli hely! Teljesen a hatása alá vont. No itt már nem volt megállás, hiszen a Szt. Castor már a folyók összeömlési helyétől csak vagy 200 méter a Deutsches Eck, vagyis a Német sarok, a német egység emlékműve. Ide eredetileg nem is akartam elmenni, egyfajta birodalmi emlékműnek tekintettem. De mint mondtam, a történelmi távlatok és a hely szelleme megérintett, és most már látni akartam, s nem bántam meg. Épp az előbb leírt Német lovagrendi hely, mint kultikus hely miatt építették ide az emlékművet. Maga az emlékmű – amelyet a német egység létrejöttének 30 éves fennállásakor, 1897-ben avattak fel – a félsziget csúcsában áll, melynek végében az óriási német zászló lobog. A két folyó partján összesen 16 lobogó van még felállítva – talán a tagállamok zászlói. Ebben a V alakban áll a birodalmi stílusú emlékmű, I. Vilmos császárral mint főalakkal – tulajdonképpen akár rondának is lehetne nevezni, bár nekem jobban tetszik, mint pl. a római Victor Emmanuel emlékmű. Az emlékmű a II. világháborúban elpusztult, de a német egység visszaállítása után, közadakozásból felépült újra és 1993-ban avatták fel ismét!
Ezzel be is fejeződött koblenzi sétánk.


Másnap az utolsó teljes kirándulónapra ébredtünk, amelynek útja a Közép-Rajna Koblenz alatti szakaszának mindkét oldalán vezetett – az egyszerűség és a kezelhetőség kedvéért itt írom le azokat az ezen a területen levő helyeket, amelyeket egy-egy nap végén néztünk meg, különösen Szt. Goarhoz közel eső helyekről van szó. Azért is terveztem ilyen rövid napot, hogy legyen idő összepakolni és egy kicsit pihenni is a hazaútra.


A napot a világörökség részét képező Oberweselben kezdtük, St. Goartól délre 8 km-re. Mivel még korán volt, így először a város felett uralkodó Schönburg várához mentünk fel, amely egy több udvaros, már a XII. században is létezett vár. Egy nagy sziklára építették fel, és természetesen itt is nagyon érdekes volt, ahogy a sziklából szinte kinő az épület. Jelenleg szálloda és Kolping-ház működik benne, kívülről teljesen meg tudtuk nézni, a legbelső udvarba is be lehetett menni. A külső vár egyes részei romosak, de így jobban szeretjük, mint az “agyon helyreállított” részeket. Az egyik bástyáról csodálatos kilátás nyílt a városra, aminek déli vége fölött álltunk. Remekül végig lehetett követni a középkori városfalat a 16 meglévő toronnyal – persze ezek közül több romos állapotban van. A vár mögött építették fel a Jugendherbergét.
Még nem volt 9 óra, de már a XIV. század első felében épített Miasszonyunk-templomot kerülgettük. 10-kor nyitott volna, de épp egy néni takarította, és bekunyeráltuk magunkat. Háromhajós, nyugati tornyos épület, amelyben a nagy meglepetés bent éri a látogatót: szentélyrács is van és rengeteg középkori freskó díszíti a falakat, oszlopokat és még egy keresztelőmedence is van. Követtük a városfalat, kívül-belül, hol lent a földön, hol a gyilokjárón – innen lehetett megközelíteni a kis gótikus (1300 körül épült) Werner-kápolnát. A város egyik középső részénél eljöttünk a faltól és az utcákon sétáltunk tovább – kisebb kacskaringókkal, hogy tovább élvezhessük a régi házak hangulatát. A dominikánus kolostortemplom romjai elég látványosak – bár csak benézni lehet -, az pedig eléggé bizarr, hogy a kereszthajóban két emeleten is lakások vannak. További sétával a város északi végében levő szintén XIV. századi Szt. Márton-templomba értünk el. Ez kicsivel későbbi lehet, mint a Miasszonyunk, mert itt már tisztán gótikus megoldásokkal találkozunk. Különlegessége, hogy a tornya kifejezetten várszerű, négyzet alapú, a felső részén kis sarokdíszítő fiabástyákkal – amelyen belül egy kis, egyszerű, nyolcszögletű befejezés van még. Itt is csodaszép belsőt találtunk, freskókkal, és a templom elől a szinte kötelező kilátással a Rajnára.


Visszafordultunk északra, és most tudtuk megnézni St. Goar templomát. A névadó szent francia térítő volt a VI. században, valóban idegen, nem német a név, ez az oka. Szt. Goar volt ugyebár az “otthon”, vagyis itt laktunk egy hétig, több este is sétáltunk a városkában, mikor melyik részét tűztük ki célul. Ahogy lementünk a Jugendherbergétől a Rajna menti útra, ott volt egy neogótikus templom – ide nem is erőlködtünk, hogy bejussunk, bár volt stílusa. Ez a város is fallal körülvett volt, ennek részei vannak is még, de nem olyan látványos, mint az előbb leírt, utcáin jó volt sétálni, kellemes hely. Két komoly műemlék van, az egyik a román altemplomra épített gótikus temploma, amely szintén tele volt színes középkori freskókkal. Háromhajós, egy tornyos épület, a mellékhajókban karzatokkal. Freskókkal leginkább a mellékhajók boltozatai vannak tele, mivel a karzat miatt a boltozatok alacsonyan vannak, szinte eléri az ember, óriási élmény ilyen közelből látni a szinte élő képeket. Az altemplom miatt a szentély egy lépcsősorral magasabban van, amely ünnepélyessé teszi, gyönyörű a hálóboltozata.
A másik a város felett északra fekvő, a legnagyobb Közép-Rajnai alapterületű várrom – hogy a turistacsábítás fordulatát használjam – a Rheinfels vára. A XIII. század közepétől volt itt erősség, amelyet a századok alatt építettek ki a mai, igen nagy várrá. A rom azt jelenti, hogy az épületek jelentős része nem teljes, de még a falak is több emeletesek, s ez a lakórészeknél a teherhordó falak gyönyörű rajzolatokat mutatnak – ablakokkal, pártázatokkal. Ma részben múzeum, részben szálloda működik benne, mi csak kívülről néztük meg – a domborzati viszonyok miatt a vár fölött folytatódó emelkedőről jól be lehetett látni egyes várudvarokba.


Folytattuk utunkat északra a nyugati parton Boppard városába. Boppard is a rómaiak óta lakott hely, most leginkább két templomáról, régi váráról és favázas épületeiről meg a kellemes Rajna menti sétányról híres – remek kis hely. A gimnázium mellett, a folyóparton tudtunk ingyen parkolni. Figyelemre méltó volt, hogy a gimnázium új épületét teljesen a Rajna partjára építették, de vagy 4-5 méter magas, erős vasbeton lábakra – vagyis árvíz idején sem akadályozza a védmunkálatokat. A sétányon araszoltunk délről befelé az óváros közepébe, először a régi vár akadt az utunkba. A XIV-XV. században épült választófejedelmi várkastély – most múzeum – nem túl nagy, de erőteljes épület. Ide közel van a Piactér, amelyen áll a Szt. Severus-templom a XII-XIII. századból – kéttornyú, háromhajós, kereszthajós, román stílusú, a freskók is ebből a korból valók – persze a boltozat már koragótikus bordás. Nagyon harmonikus az egész, kívül-belül egyaránt.
A kis utcácskákon csak sikerült megtalálni a Karmelita-templomot, amely torony nélküli tisztán gótikus stílusú, különösen belső kialakítása és díszítése híres. Én a barokk oltárát kihagytam volna, egy gótikus sokkal jobb lenne. Tele van XV-XVI. századi freskókkal, szobrokkal, síremlékekkel, oltárokkal – néhány barokk is becsúszott, mint jeleztem a főoltárral kapcsolatban is, bár a szentélyben levő stallum tetszett.
A turisztikai iroda a piactéren van, sok remek ingyenes és fizetős információs füzet, könyv van.


Innen már csak 20km-re van Koblenz, amelynek a déli végén levő hídon átmentünk a Rajna keleti partjára, és délnek fordultunk. Az első megálló úgy 10km után Braubachban volt. A Szt. Borbála-templom lett volna kedvünkre való – tornya és szentélye XIII. századi, a főhajó egy századdal későbbi. Sajnos nem volt nyitva, így csak kívülről jártuk körbe – igen körbe van építve, várszerű tornyát nagyon nehéz “meglőni”. Persze itt is van egy kis városfalmaradvány. No de a város felett magasodó Marksburg, az nem akármi! Ezt a messziről is jól látható, impozáns várat a történelem viharai alatt nem rombolták le, így szinte eredetinek tekinthető. Igen nagy, és csak vezetéssel látogatható, így fájdalommal, de arra kellett jutnunk, hogy ameddig be lehet menni ingyen, addig megyünk csak be. Így is nagy élmény volt.


Csorogtunk dél felé, áthajtottunk a túlpartról állandó kilátásunkat jelentő St. Goarshausenen – nem álltunk meg a temploma kedvéért. Elmentünk a Loreley-szikla alatt. A meredek szikla szinte a Rajnáig ér – gondolom, régen teljesen -, ezért is lehetett olyan veszélyes, örvényes, hiszen ezt a sziklát kerüli meg a folyó igen szűk kanyarral. Még ma is tiszteletet parancsoló a kinézete. A túlpartról remek rálátás és kilátóhely van, onnan jól lehet látni azt, ahogyan megkerüli a sziklát szinte félkörben a Rajna. A monda és dallam zeneszerzőjének emlékművet is állítottak – de mint jeleztem, a szikla a keleti parton van, a kilátóhely és az emlékmű a nyugatin – St. Goar mellett, nem sokkal a sztráda felé menő úttól.


Kaubban már sötét felhők gyülekeztek – ami jól esett, bár az eső zavarja a turistát -, deazért kiszálltunk az autóból. Itt is városfalrészek vannak, de az útikönyv írta falfolyosót nem találtuk meg – inkább a partról a kicsike szigeten levő Pfalzgrafenstein erődöt néztük egy darabig – bár fel volt állványozva.



Innen tovább még Lorch am Rheinbe mentünk, de útközben már utolért a zivatar. A román tornyú, de többi részében gótikus Szt. Márton templom előtt az autóban kivártuk azt a kb. 20 percet, amíg ömlött az eső, utána pedig megnéztük ezt a gyönyörű templomot. A XII. században már állt a jelenlegi épület, díszítése valamivel későbbi – az óriási faragott, festetlen faoltár – ami különleges és igazán emlékezetes, 1483-ban készült el.


Az egész napra jellemző volt, hogy rengeteg egyéb látnivaló is szemünk elé tárult az útról, számtalan vár és templom, mindet nemcsak megnézni, de felsorolni is hosszú lenne. Ezért is vettünk kiadványt erről a vidékről.


A hazajövetel napja főleg a kilométerek hajszolásáról szólt, de hogy fizikailag és koncentrálással is bírni lehessen, néhány megállót terveztem bele. Hajnalban indultunk – még előtte utoljára elnézegettem a rajnai hajóforgalmat pár percig – és 4 óra autózás után Nürnbergtől keletre kb. 60 km-re a Kastl nevű kis helyen álltunk meg.
Itt egy kis falu feletti várban alakítottak ki kolostort a XII. században – egyfajta Pannonhalma jellegű hely. Ez volt évtizedekig a nyugatra került magyar fiatalok utálva szeretett helye, ugyanis e komor falak között működött a Bajor, ma Európai Magyar Gimnázium – magyar tanítási nyelvű. Mivel nyár volt, minden zárva volt, de azért azt látni lehetett, hogy erősen körbehatárolt a tér, és a falu is messzi van – ami egyébként sem egy vonzó hely, hiszen nagyon kis hely az is.
A kolostor temploma azonban egytornyú, háromhajós román bazilika – viszonylag sok freskórészlettel és a főhajóban frízszerűen festett címerpajzsokkal. A hajó előtt egy dúsan bordázott boltozatú gótikus terem van, ahol sok síremléket helyeztek el – de valószínűleg a sírok nem itt vannak.
Azt hiányoltam, hogy nem volt magyar nyelvű ismertető a templomról, pedig ezen a helyen igazán számíthatnak magyar látogatókra is.


Innen ÉK-re 20km-re van Amberg városa – a Vils folyó partján. Középkori városszerkezete érintetlen, több remek temploma van – bár volt, ami nekem nagyon nem tetszett. Vasárnap lévén az ovális óváros közepén sikerült letenni az autót, így pár perc alatt már az első gótikus templom előtt álltunk meg – az egytornyú, háromhajós Szt. György-templomot a XI. században eredetileg román stílusúnak építették, de a XIV. század közepén gótikussá alakították. Sajnos nem álltak itt meg, hanem belülről teljesen barokká formálták a XVIII. században – elég volt csak bekukkantanom, tovább már nem is kellett menni, mintha itthon lettünk volna bármelyik barokk templomunkban. Itt van egy fedett fahíd, amely a valamikori városfalon és annak árkán vezet át. A Szt. György út egyenesen vezet a Piactérre, de mi ennél azért kacskaringósabb utat választottunk. Így utunk során nemcsak szép régi házak, hanem a Kisasszonyok-templom is elénk került. Ez egy most használaton kívüli, szép, kicsi gótikus templom – a lépcsőjéből 30cm magas gizgazok nőttek ki, no meg egyik bejárata sem mutatott semmi olyan jelet, hogy ott mostanában bárki is ki-be járt volna, ezért is gondolom, hogy nem használják – és még felújítás alatt sem áll. A várkastély 1417-ben már állt, azóta persze átalakították, de gótikus-reneszánsz stílusa, és a Vils folyó feletti szárnya jellegzetessé teszi. Különösen az a nézete, amelyet a Vils városfalon túli irányából lehet fényképezni – ekkor a folyó feletti két látszódó ív tükröződik és ezt a látványt nevezik “szemüvegnek”. Valóban érdekes, mi is elkészítettük erről a szinte kötelező felvételt. Ősi épületek mellett és a folyó két partja között a kis hidakon cikázva elértünk a 98m magas tornyú Szt. Márton templomhoz – háromhajós, magas késő gótikus épület, épp nagyrekonstrukció miatt számos része le van takarva.
A Piactér másik oldalán van az 1356-ban épült gótikus Városháza, melyhez kétszáz év múlva reneszánsz mellvédet illesztettek – ritka jól eltalált arányokkal. Ez volt a sétánk vége, akinek kedve van, még akár körbe is járhatja a városfalat, és kipróbálhatja a helyi vendéglátást is.


Délkeletre 100km-t mentünk, a Regensburg és Passau között a Duna mentén fekvő Straubingba. Ide egyszer már készültem két éve, de akkor más útvonalon jöttünk haza, így most semmiképp nem akartam elmulasztani – kár is lett volna érte. Évezredek óta lakott hely, hiszen igen jók a természeti adottságai. A karmelita templom mellett parkoltunk le – ez barokk, így nem hozott izgalomba. A Főtérre értünk hamar – ez két térből (Theresien- illetve Ludwigsplatz) áll, közepén a 66m magas Városi őrtoronnyal – karcsú csúcsos torony, négy szintén csúcsos fiatoronnyal a XIV. század második feléből. A téren számos gótikus lépcsőzetes oromzatú ház van, persze későbbi korokból is szép számmal találni épületeket. Így jutottunk el a Szt. Jakab-templomig, a város főtemplomáig. Sajnos kívül-belül be volt csomagolva a felújítás miatt, így nem is lehetett olyan képet készíteni, amelyen ne látszott volna valamilyen akadály. Ezért igazán nem is élvezhettük az épület szépségeit. Egyébként karcsú oszlopokon támaszkodó egyszerű boltozata van a háromhajós templomnak, körbe kápolnakoszorúval – amiket nem láthattunk. Szárnyas oltára 1500 körül készült, tábláin Dürer mesterének képei vannak.
A Duna partjáig lenyúlik a hercegi várkastély – óriási épületkomplexum. Építését 1350 körül kezdték el, persze évszázadokig formálták még. Zárva volt a benne levő múzeum valamilyen rendezvény miatt. A kápolnájára kíváncsi lettem volna.
A város régi része nem a mai központjában, hanem attól 2-3km-re van keletre. Itt van a temetői Szt. Péter-templom. Ez egy csodálatos hely, és a turisták sem tülekednek, pedig az 1180-ban épült román stílusú kéttornyos (a tornyokat később emelték), háromhajós templom nemes egyszerűsége rabul ejtett. A szentélyben függ az 1200 tájáról származó feszület – a fehér háttér jól kiemeli. A mellékhajóban egy régi, szinte dísztelen szarkofág is fekszik. A templom körüli temetőt is műemlékké nyilvánították, de leginkább a két XV. században épült gótikus kápolna miatt jönnek látogatók. Az egyik barokk freskóiról kapta a nevét: Haláltánc-kápolna – két szintű. Ide nem lehet bemenni, de a rácsos ajtón keresztül kinyitható a kapu, így azért elég jól be lehet nézni és fényképeket készíteni. A freskókon bizarr képek vannak a halállal kapcsolatban. A másik, az Agnes Bernauer-kápolna története régebbi, tragikus, romantikus história emlékét hordozza. Itt is be lehet nyitni az ajtót és így szétnézni. Viszont az nagyon jó volt, hogy a templomról és a kápolnákról remek kis füzeteket lehetett venni, amikben sok olyan részlet látható, amelyet a bekukucskálással nem láthattunk.


Ezzel be is fejeződött az első németországi kalandozásunk, már “csak” hazáig, Szolnokig kellett eljönni. Ez jól sikerült, nem volt semmi akadály.


Ezt követte 10 nap, ami arra volt elég, hogy fizikailag kipihenjem az utat, és a második, immár a teljes családdal bejárandó úttal kapcsolatban befejezzem az előkészítést. No és meg kellett tanulnunk a kölcsön kapott GPS berendezés használatát.


 


II. utazás


Az indulás napján 10 óra előtt már gurultunk. A nap nézelődős részét hirtelen kellett összeállítani, és túl nagyot azért kerülni sem akartam, hogy koraestére Passauba érjünk. Sajnos Bécstől kezdve folyamatosan esett az eső, és ez egész úton elkísért bennünket – ami ugyebár nem a turisták álma.


Négy óra után landoltunk az első helyen, már természetesen Németországban, Rotthalmünsterben – Passautól DNY-ra 60km-re. Szinte zuhogott az eső, még kiszállni sem nagyon volt kedvünk, és így még fényképezni/videózni halmozottan rosszabb. Itt egy román stílusú háromhajós bazilikát alakítottak át gótikussá a XV. században. Hálóboltozata érdekes formákat mutat, a bordákat sárgára festették, a bordák csomópontjainál festett virágdíszítések vannak. Némi freskómaradványokat is feltártak. Itt szembesültem azzal komolyabb mértékben, hogy a kevés fény a fényképezőgépnek nagyon feladja a leckét, és különösen a távolság bemérése okoz gondot – életlenek lettek a képek. A templom körül gótikus épületek is maradtak, egyiknek szép bordás boltozatos átjárója is volt.


Pfarrkirchen felé, nyugatra menve kis utakon – immár a GPS berendezés segítségével, könnyű szívvel – egy erődített templomot láttunk – Kösslarnban voltunk, 7km-re Rotthalmünstertől. Egy gótikus, háromhajós templom, 9 szint magas toronnyal – rajta hagymakupolával. A főhajó boltozata szinte teljesen ugyanolyan, mint a rotthalmünsteri, de a festett díszítése talán még dúsabb. A templom külső falán síremlékek vannak, a védművek pedig részben lakó/tároló épületek, részben pedig védelmi célú falak. Vagyis a középkorban érzi magát az ember, a csodálatos, régi épületek között. Több kapuja is van, némelyik díszesebb, mások egyszerűek. Pazar hely, nagyon emlékeztetett az erdélyi szász erődített templomokra – hiszen azok is ennek a kultúrának a részei.


Mentünk tovább, innen már csak 17km-re volt Pfarrkirchen. Egy kórház mellett álltunk meg, aminek szép régi kápolnája, annak pedig karcsú tornyocskája volt. Innen igen közel volt a magas téglatornyú gótikus templom, amelyet az 1970-es években jelentősen bővítettek. Ez a bővítés a hajó végébe egy új, magas kereszthajót jelent, és ehhez az egész templomhasználatot átrendezték. De ezzel nem sértették meg a gótikus épület integritását, remekül sikerült a bőví-tés. A régi dolgokat a fehér falak kiemelik, jó volt látni ezt a templomot is. A városka főtere és a központ utcái kedvesek, régi és régies épületekkel.
Mivel már majdnem hat óra volt, igyekeztünk Passauba, ami még azért egy bő órás utat jelentett – szép tájakon, de esőben.


 


 


Másnap reggel Landshut volt az első megálló. Ez az Isar-parti kisváros hamar a kedvencünkké vált, nemis számítottunk rá, hogy ilyen remek hely.
Az óvárosi mászkálást a Szentlélek-hídon átmenve kezdtünk, amelynek óvárosi hídfőjénél van a hídnak is névadó, téglából épített, egytornyos, egyhajós Szentlélek-templom – ma kiállítóterem, belülről “szokásos” gótikus, de a kiállítási installációk miatt nem lehetett róla normális képet készíteni. A tégla remek, díszítésre igencsak alkalmas, amit kiválóan alkalmaztak a régi építők. A faragott kapubéllet 3 ívben fogta körbe a kétajtós főbejáratot.
Az óváros két, nagyjából párhuzamos főutcával épült fel, mi a folyóhoz közelebbin, az Altstadt nevűn haladtunk tovább. Pazar látvány volt az utcakép, sok régi házzal, palotával, a Szt. Márton-templom égbenyúló tornyával. A Városháza épülete 3 gótikus polgári házból lett összeépítve, amelyeket összehangoltak építészetileg is. Ebben az épületben van a turistainformációs iroda, ahol remek, a városnézéshez teljesen elegendő, sőt kiváló információs térképet lehet kapni – ingyen -, egyik oldalán rajzosan is eligazít. Így még könnyebb volt bejárni az óvárost. A Városházával szemben van a Stadtrezidenz, amely reneszánsz palota, az egyik szárnya német, a másik pedig olasz reneszánsz. Az olasz részre a mantovai Palazzo Te volt a minta, de legfeljebb az udvari árkádnál éreztem hasonlóságot a teljesen eltérő építészeti kör-nyezet miatt – itt beépített városközpont, ott szellős, parkos, itt kicsi, zárt udvar, ott nagy és részben nyitott udvar.
Egy jobbkanyarral kimentünk a Ländtorhoz, amely az egyik megmaradt középkori városkapu. Ezt követően a város egyik fő büszkeségébe, a Szt. Márton-templomba mentünk.
A német későgótika egyik remeke – 1389-1500-ig épült -, téglából építették, tornya 131m magas – téglából ez a legmagasabb a világon. Háromhajós, igen magasak és azonos magassá-gúak a hajók, köztük karcsú oszlopsor. Itt is feltártak középkori freskórészleteket, de egyébként nincs túldíszítve – szóval tetszett. Innen a város fölött magasodó Trausnitz-várba kaptattunk fel, amely a XIII. század elejétől erődített hely. Mai formáját a XVII. században érte el, azonban kívülről inkább régebbi stílusok az uralkodók. Remek kilátás van az egyik bástyáról az óvárosra. Lecsurogva a várból a másik főutca, a Neustadt felé vettük az irányt. Erről is le kellett térni, hogy a Szt. Jodok-templomhoz érjünk. Ezt még korábban kezdték el építeni, mint a Szt. Martint, 1338-ban. Egytornyos, háromhajós, gótikus téglaépület, a falai fehérek, a bol-tozata sárga, fehér bordákkal. Szép kis altemploma van és egy régi keresztelőmedence is díszére válik – no meg a kevés freskómaradvány is.
További régi épületeket aztán már nem kerestünk, visszamentünk az autóhoz – épp letelt a parkolóidőnk.


A második megálló Moosburg an der Isar volt. A városka központjában sikerült megállni, először egy román stílusú templom 7 szint magas tornyát láttuk meg, azt hittük, ez a Münster, de kiderült, hogy nem az, viszont ez tán még régebbi is – sajnos nem volt nyitva. Mögötte épült a XII. században a Szt. Kastulus-templom. Ez is egytornyos, háromhajós román templom, a hajó végében egy sokkal (egy szintnyivel, vagy 4méterrel) magasabb gótikus szentéllyel a XV. századból. Furcsa megoldás, mert ahhoz, hogy lássa az ember, teljesen a szentélyhez kell menni. Ez a különös megoldás a mellette levő tér túlsó oldaláról látszik igazán – alig fért be a nagylátószögű objektívbe is. Kívülről a szentélyt felújítják, így persze fel van állványozva. A gótikus faragott oltár 14 m magas – 1511-14 között készült. A szentélyben a gótikus stallum is szép, no meg itt is van keresztelőmedence és freskótöredékek. Összességében ez is egy szép templom. A téren és a környező utcákban számos szép barokk ház van még, kellemes hangulatot adnak a városnak.


Innen Ingolstadtba mentünk, ahol nagy reményeket fűztem a hadtörténeti múzeumhoz – az útikönyv alapján.
A modern színház és az Új-várkastély (amelyben a Hadtörténeti Múzeum van) között tudtunk parkolni, vagyis a fő célpont mellett. Ebben a múzeumban írta az útikönyv a Magyarország töröktől visszafoglalásakor zsákmányolt fővezéri sátrat – amíg meg nem találtuk, addig nagyon ideges voltam, nehogy az 1979-es információk már idejétmúltak legyenek.








Itt ugyan a Mohácsi bég sátrának írták – 1650-ben készült és 1685-ben zsákmányolták. Nekem ez volt a múzeumi tárgyak csúcsa, egy 350 éves tábori sátor kifogástalan állapotban, és hozzá még egy imaszőnyeg. A sátor átmérője kb. 6 méter, teljesen izgalomba jöttem a látványától. A család napokig húzott is vele, hogy többszáz képet készítettem róla – pedig csak hatot. Egyébként befogadható mennyiségű az itt elhelyezett anyag, persze csak ha nem akar mindent részletesen megnézni az ember. Érdekes és szép tárgyak voltak, pl. műkéz a XVI. századból, olyan kard, amelynek pengéjére egy egész “regényt” írtak, középkori pajzsok, sok német zászló a napóleoni háborúkból. Több huszár egyenruhát is láttunk, amelyeken a különféle zsinóros mintákat is megcsodáltam – ezekről is persze felvételeket kellett készíteni. Ilyenkor nagyon jó dolog a digitális fényképezőgép, mert sok képet lehet készíteni.
A múzeum után az óvárosi sétával egy kicsit sietni kellett, így nem keresgéltünk sokat, főleg az olyan templomokat, amelyek bizonytalanok voltak, hogy tetszenek-e nekünk. Kívülről a ferences templom is jól nézett ki – románnak, de aztán belülről már barokk volt.
A város legnagyobb temploma a Miasszonyunk, 1425-1525-ig épült, gyönyörű gótikus.Kéttornyos, háromhajós, kápolnakoszorús épület, amelyben az építők kiélvezhették művészetük variációit. Erre különösen a kápolnák boltozatai adtak teret, mindegyiknek más, szinte eszement burjánzó formákat teremtettek – ezeket is mind le kellett fényképezni.
A Szt. Móric a város közepén levő, legrégebbi temploma, 1230 körül épült romáén stílusban, egy toronnyal, amelyet a XIV. században gótikussá alakítottak és még egy tornyot építettek hozzá. A bejáratot nem volt könnyű megtalálni, de körüljárós technika végül csak meghozta a gyümölcsét, vagyis be tudtunk menni. A kórháztemplom sajnos zárva volt, így azt csak kívülről nézhettük meg, pedig XVI. századi freskókkal kecsegtetett a könyv.
A visszaútban még a hercegi várat is lefényképeztem – jó kis régi épület, 4 emeletes, és a tetőzet is több szintes.


A következő megálló Neuburg an der Donau lett, ahol kivártuk az autóban az eső végét, s utána jártunk egyet az óvárosban. A Várkastély alatt parkoltunk és a lépcsőkön közelítettük meg a hatalmas XVI. századi építményt. Teljesen más, reneszánsz képet mutat az óváros felől, és inkább már barokk képet a domb alja felőli oldalon. Igen nagy az udvara, sgraffitós, freskós díszítésű épületrészei érdekesek. Az egyik földszinti teremben épp egy kamarazenekar próbált – így legalább be lehetett jutni az egyébként már bezárt múzeum ellenére. Az egész óvárosra a barokk stílus a jellemző, amit nem szeretünk, de szerencsére az 1530-ban épült Felső-kapuhoz is elvetődtünk, amely erőteljes védműépület.


Még Kaisheim kolostortemplomát emelte ki az útikönyv, jelentékeny gótikus templomot ígérve. Ez teljességgel igaz, sőt a komor jelző is, pedig alapvetően fehérek a falai, de nagy sötét képek vannak a főhajóban végig feltéve, és ezektől rideggé is válik. Itt nem volt mód az eső elálltát kivárni, nehogy bezárjon a templom, de így is sikerült némi elázás árán jó képeket készíteni kívülről. Háromhajós, kereszthajós, négyezeti tornyos istenháza a XIV. század má-sodik feléből.


Estére meg is érkeztünk Feuchtwangenbe, ahol a következő héten barátainknál vendégeskedtünk.


A következő napot Ulmban kezdtük, amit már gyerekkorom óta szerettem volna látni. Ez onnan ered, hogy édesapám az Egerbe látogató NDK-soknak két dolgot mindig elmondott: 1. Azért lehet Németországban annyi műemlék, mert a törökkel mi küzdöttünk évszázadokon át (ezt csak teljesen pontos megállapításként tudom én is helyeselni a nyári nagy menetelésünk után). 2. Az egri várban levő gótikus templom – a pillérkötegek méretéből számolta ezt ki valaki akkoriban – akkora lett volna, mint az ulmi katedrális. (Ez valószínűleg túlzás, látva az ulmi templom méreteit és ismerve az egri várban a térbeli lehetőségeket.)
Szóval Ulmot nagyon vártam, nem is csalódtam. Először egy neogótikus templomot sikerült becserkésznünk, aminek a formája, különösen a tornya tetszett – kisebb csalódást éreztem, amikor kiderült számomra, hogy neo. Az óváros megmaradt régi, főleg gerendavázas házai között aztán a Münsterhez értünk. Először jó szokásunkhoz híven körbejártuk, és megcsodáltuk az épp nem felújítás alatt álló oldalkapubélletet, no meg a templom mögött levő picike, szintén gótikus kápolnát – ilyennel már többször találkoztunk mászkálásaink során. A Münsterre nem volt igazán jó rálátás, jobban mondva az alsó részre nem lehetett rálátni, mert óriási piac volt.
Itt éltük át a legkellemesebb piacélményünket: 1€ volt a banán kilója, sőt a vásárolt 4 nagy banán mellé kaptunk még ajándékba 4 kisebbet. Ez jólesett, ettünk is belőle rögtön, bár nem voltunk éhesek. Itt is kellett a nagylátószögű előtétlencse, mert hiába mentem a tér másik végére, úgy is alig fért be a torony csúcsa – és az alsó része a piac miatt eleve nem is látszott! Szóval a 161m magasságú torony hihetetlenül nagy. A templomot 1377-ben kezd-ték el építeni, a Prágából is ismert Parler család egyik idősebb tagja tervezte. Természetesen itt is évszázadokig tartott az építés, alapvetően 1545-ig, de a XIX. század második felében még folytatták, leginkább a nyugati tornyot fejezték be az eredeti tervek szerint. Az eredetileg háromhajós épület végül öthajós lett, a főhajó igen magas, 42 m, a két-két mellékhajó alacso-nyabb. A boltozata csodálatos, és számos szép részlete szintén nagyon tetszett. Freskórészletek vannak több helyen is, nagyon színesek, no és a keresztelőmedence is igencsak míves darab.
Innen a Wengen-templomhoz mentünk, amely részben gótikus, részben barokk elemeket őrzött meg, de a második világháború után modernként újraépített épület. Érdekes volt, bár építészeti szempontból nem korszakos – már csak az adottságai sem alkalmasak erre. A következő az Új épület volt, amely egy nagyméretű reneszánsz áru- és magraktár volt – a XVI. század végéről. Tipikus raktár, de a méretei lenyűgözőek. Az ún. Esküház egy 1613-ban épített volt tárház, ahol 1803-ig a polgármesterek és a céhmesterek az esküjüket tették – újjá kellett építeni a háború után. A Duna-parton a városfalon mentünk tovább, ahonnan jó rálátás volt az óvárosi házakra, majd pedig a Mészáros-toronyra. 1340-ben építették, kissé ferdére sikerült, de ma ez is érdekessé teszi. A városháza volt az utolsó épület, amit felkerestünk – 1370-ben épült és 1419 óta működik benne a városi hivatal. Külseje igen gazdagon díszített, freskók, oromdíszek, ablakkeretek és fő attrakciója a csillagászati óra 1520-ból. Nekem már kissé színpadiasnak tűnt. Az épület mellett áll egy XV. századi kút, az ún. Halasláda másolata.


Ulmból Stuttgart felé indultunk a sztrádán és kb. 70km után az Aichelberg lejárónál jöttünk le Weilheim an der Teckbe (a sztrádától délre pár km-rel). A XV. század végén építették a kívülről egyszerű formájú, egytornyos, három, azonos magasságú hajós templomot. Belülről azonban szinte a teljes falfelület gótikus freskóval borított – és a később épített karzat miatt elég közelről, illetve azonos magasságból meg is lehet nézni ezeket. Óriási élmény volt.


 


Északnak fordultunk, és úgy 10km után egy szép kisvárosra láttunk rá, mint kiderült Göppingenre. Egyik útikönyvben sem találtunk róla említést, így csak a messziről rálátás és a megérzés alapján reméltük a régi templomot. Kisebb keresgélés után a temetőnél rá is találtunk a román és gótikus részeket ötvöző templomra. Komoly kárai lehettek a történelem során, mert a főhajó gótikus íveinek csak az indítása volt feltárható, a boltozata sík, és már inkább klasszicizmusba hajló. A szentély azonban megmaradt, mint az oldalkápolnákban is a hálóboltozatok – szépek voltak a díszítéseik. Némi freskó itt is maradt, egy templom-felajánlásos, ami ennek a templomnak a korabeli ábrázolása – ez igen gyakori téma volt.


Továbbra is tartottuk az északi irányt, és a következő megálló Lorch lett. Ide két látnivaló vonzott: a kolostor és a római Limes maradványai.
Pár évvel ezelőtt már volt szerencsénk látni egy olyan kolostort (Maulbronnt), amelynek a gazdasági épületei is megmaradtak, ez a hely is hasonló élményt ígért. Ebben nem is csalódtunk – bár az épületek egyszerűbbek és kisebbek voltak. Ezzel együtt mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a kis helyet – a belépődíj sem vészes, a családi 7,5€ volt. Elsőként a többnyire XVII-XVIII. századi gerendavázas gazdasági épületek tűnnek fel a szintén ez időből származó kapu mögött. 1100 körül alapították a bencés kolostort, az eredeti templom román stílusú, amely érdekesen használja fel a hely domborzati adottságait – a hajó több méterrel az egyébként is egyre magasabban fekvő szentély alatt van.








Természetesen itt is gótikus bővítés, átépítés történt – végül teljesen leírhatatlan alaprajzúvá vált, de a háromhajós, kereszthajós templom falai teljesen román jellegűek, és sok oszlopot díszít freskó. A szentély és a négyezeti boltozat, no meg a kerengő megmaradt része hálóboltozatos. A refektóriumba is be lehetett menni, képzőművészeti kiállítás volt benne. A parasztháborúk alatt nagy károkat szenvedett a kolostor, ekkor vesztette el korábban gazdag díszeit.
A kolostor mellett van egy római limes őrtorony rekonstrukció, elvileg néhány helyen még romok is volnának, de azokat nem sikerült megtalálni, így be kellett érnünk a rekonstrukció megmászásával.


Pár km-t keletre autóztunk és megérkeztünk Schwäbisch Gmünd városába. Egy városfaltoronynál parkoltunk, innen “támadtunk” az óvárosra. Először a ferences templomba – Szt. János – mentünk, amely 1220-ból való, román stílusú háromhajós, lapos boltozatos, sok freskós. Innen a város főtemploma, a Szent Kereszt-templomhoz sétáltunk, amelynek először a különálló harangtornyát láttuk, amely a templom körüli temető falának nagy tornya volt. Monumentális építmény, kb. 15 méter magas, vaskos, erőteljes hatású. Maga az épület csodálatos, háromhajós, szentélykörüljárós csarnoktemplom. 1310-benkezdte el építeni a Parler építészcsalád első tagja. A XV-XVI. század fordulóján komoly restauráláson ment át, ekkor kapta a szemet gyönyörködtető, fantáziadús hálóboltozatát. A gótika javából való, tankönyvi szintű.


A következő hely tovább északra 50km-re Schwäbisch Hall volt, egy igencsak hegyes-völgyes, érdekes város. Nem könnyen találtuk meg az óvárost, de végül csak sikerült. Elsőként a Neubau 1527-ből származó óriási épületét láttuk meg, amely a tárház és a vár keveréke, több épületszárnyból álló komplexum. A girbegurba utcák – természetesen régi házakkal szegélyezve – elvezettek minket a Szt. Mihály-templomhoz, amely egy kúpszelet alakú magas lépcsősor tetején magasodik. A homlokzata és a XII. századi homlokzati tornya, bár később megmagasították, de román, míg a többi része XVI. századi – gótikus stílusú. Az előcsarnokban a névadó szent festett szobra függ, a szárnyasoltár 1470 körüli. Hálóboltozata nem olyan dús, mint a gmündi, de méltóságteljes, több oszlopán freskók vannak.








Megkíséreltük a bejutást a kicsi, 1230 körül épült, román Szt. Urbán-templomba, azonban csak kívülről csodálhattuk meg ezt a nagyon aranyos műemléket – pedig korabeli belső berendezést ígért a könyv.
Már innen látszott egy impozáns hegyre épült épületegyüttes, a Grosscomburg. Ez a város felett, 1078-ban alapított bencés apátságból kiépített erődített hely, amely alapvetően ma is kolostor. Sajnos az évszázadok során annyira átépítgették, hogy egyfajta eklektika alakult ki, ami kifejezetten “sajátos ízlésű” lett – szóval így már egyáltalán nem tetszett. Tekintettel arra, hogy már este hat óra is elmúlt, a templom nem volt nyitva, csak a várudvarokban lehetett csámborogni. Ez azért jól esett, de egy tisztább stílusú épületegyüttesnek sokkal jobban örültem volna. Persze voltak gyönyörű részletei, pl. egy román kerengő, falrészletek,valószínűleg az épületekben is lehetett volna találni kedvünkre való elemeket, ha nyitva lett volna- bár félő, hogy mindent elöntött a barokk.


Keletre, gyakorlatilag “hazafelé” tartottunk, s utunkba esett Crailsheim városa is. No ha már itt voltunk, akkor csak kiszálltunk az autóból – bár már este hét óra is elmúlt. Persze semmi sem volt nyitva, de így is két XV. századi gótikus templomot jártunk körbe, a Kórházkápolnát és a Városi-templomot. Mindkettő egytornyú, de más jellegűek, a Városi templom falában sok névbevésést lehet látni.


A következő napi nagyobb város Augsburg, magyarosan (ahogy az evangélikusok használják) Ágosta volt. Már az autóból kiszállás is gondot okozott, mert akkora eső esett, és ez egész nap így volt – hol esett, hol zuhogott. Pedig Augsburg gyönyörű lett volna, no meg egy-két helyet, ami kijjebb esett, nem kerestünk meg.
Az óváros egyik végében áll a Szt. Ulrik és a Szt. Afra-templom. Egymás mellett vannak, teljesen más a két épület – az Ulrik belseje 1300 körül épült, 1457-ben lett templom, ma evangélikus és egy barokk homlokzata van. Épp renoválták, így belülről nem lehetett képet készíteni. Az Afra óriási késő gótikus, háromhajós, kereszthajós, homlokzati tornyos temp-lom. Üvegkoporsóban a névadó szent maradványai is itt vannak – 304-ben halt mártírhalált. A XV. század végén kezdték el építeni, összességében szép, tiszta vonalú gótikus, azonban egyes díszítő elemei reneszánsz, sőt barokk stílusúak. Volt egy modern művészeti alkotás is, vagy hat különleges, átlátszó kép volt belógatva a főhajóban, a bejárati faltól egészen a szen-télyig, de nem tudtuk megfejteni a koncepciót. Altemploma is egész szép volt.
A Dóm következett, de ehhez át kellett tennünk a súlypontunkat az északi részre – ott meg alig találtunk parkolóhelyet – pedig vasárnap volt. Építését 994-ben kezdték el, két tornya és főhajója román stílusú, a szentély és a mellékhajók és a főhajó megmagasított boltozata góti-kusak. Van benne egy óriási Szt. Kristóf freskó a XV. század végéről. Altemploma egyszerű, négyhajós, és van olyan ablaka, ami még az eredeti alabástrom!
Az itteni Mozart-ház felé vitt utunk – ez Leopold Mozart (gyk. a papa) szülőháza. Közel volt már a Szt. György-templom, amely a volt ágostonrendi kolostor – figyelem: Luther is e rend tagja volt. Eredetileg 1140 körüli román templomot építettek át 1500 körül gótikus stílusban. Mise volt, így csak a hátsó részen nézelődtünk a háromhajós téglaépületben – egy tornya van, alsó része román, a felső pedig már reneszánsz + hagymakupolás.
Innen jó hosszú sétával a városfal mellett meneteltünk és az ún. Ötélű toronyhoz érkeztünk el – egy tornyos és 4 fiatornyos faltorony 1454-ből. Továbbmenve a Jakab-kapuhoz értünk, melynek átjárójában 1415-ből származó Zsigmond német-római császár és magyar király kő-képmását vélik felfedezni – mára eléggé lekopott. A városközpont felé visszafordulva a Fuggerei felé mentünk, ez a Fugger család által épített gótikus városrész: 1519-ben épített egységes, egyszerű lakásokból álló zárt lakótelep, ami ma is működik. Az ide bekerülésnek történelmileg szentesített számos feltétele van, ma nem tudom, hogy ezeket alkalmazzák-e még. Mindenesetre ez unikum. A főtérre értünk, ahol az esőre való tekintettel nem volt élet – akkor már vasárnap dél körül járt az idő. A Városháza épülete nem rossz, de inkább a tornya fogott meg. Ahova mindenképpen el kellett menni, az a Szt. Anna templom és kolostor, hiszen Luther itt lakott 1518 őszén. A templom egyhajós, amelynek a szentélyrácsán van az orgona. A szentélyben híres oltár van, de engem annyira nem fogott meg. Az oltár mellett id. Lucas Cranach közismert Luther-portréja (vagy másolata) függ. A Fugger kápolna kora reneszánsz, aminek a padlózata fantasztikus márványberakásos. Az Aranyművesek kápolnája 1420-25-ből a leginkább megkapó, hiszen tele van középkori freskókkal, amiken nemcsak a bibliai történeketeket láthatjuk, hanem ezekkel együtt, vagy ennek kiegészítéseként hadsereg-, és városábrázolásokat, no meg a korabeli öltözködésről is egyfajta képet kaphatunk – szóval nagyon érdekes, és mivel elég alacsony, jól szemügyre is lehet venni.


Kb. 50km-re északra van Donauwörth, a Duna és a Wörnitz összefolyásánál, egy kedves, régi városka, ahol kellemesen el lehet tölteni pár órát.
Tulajdonképpen a főutcán lehet egy jót sétálni, és még a városfalak érdekesek a kapukkal, esetleg még a Mangold-vár romjai. Mi először a Fugger-házat azonosítottuk be, amely a főutca egyik végében keresztben áll, egy 1540 táján épült gótikus épület. három házzal lejjebb van az 1418-1505 között épült Miasszonyunk-templom (a régi könyv Szt. Ulrich és Afrát ír) – háromhajós, egytornyos. Érdekessége, hogy a padlója a szentély felé lejt. Sok freskó maradt meg a középkorból, az egyiken a Jézust szoptató Szűz Mária, ahogy az természetes, úgy van megfestve – ruhából kivett mellel – ami azért nem szokványos a templomokban. Kellemes gótikus és barokk, vagy ehhez illő épületek között sétáltunk le a főutca másik végében levő Városházához, amely eredetileg 1309-ben készült el, de sokszor igazítottak rajta. Így is látványos épület, és remek információs irodája van – aminek papíros része mindig nyitva van! Vagyis bármikor lehet az egyébként igen jó ismertetőket begyűjteni a városról és a tágabban értelmezett környékről. Innen már 30 m csak a Rieder-kapu, amely 1428-ból való, természetesen a középkori városfal része. A másik irányban egy kevésbé díszes kapun mentünk ki a városfal mentén húzódó sétaútra, ez vitt el a Mangold-várromhoz, ami néhány kisebb falrom. Ettől többet vártunk, bár az 1000 körül már állt vár sorsáról nem tudunk semmit, tehát lehet, hogy már az is nagy dolog, hogy ennyi megmaradt.


Donauwörthtől 10km-re ÉNY-ra fekszik Németország egyik nagy középkori vára: Harburg. Az utunk, mivel mindkétszer délről érkeztünk Feuchtwangenbe, már kétszer is erre hozott, és a fenséges látvány igencsak felcsigázta az érdeklődésünket, nagyon vártuk, mikor kerül sorra. Már a XII. század közepén említették, a lovagi kultúra jelképének tekintették. A vár a súlyosabb harcokat, rombolásokat mindvégig elkerülte, így szinte érintetlen a koraközépkori kinézete. Csak vezetéssel lehet megnézni, a nagy nyelveken fél €-ért lehet venni írásos vezetési anyagot (magyar értelemszerűen nincs). Ez persze hosszabb időt vesz igénybe, mert a német történelem jelentős részét elmesélik a várhoz kapcsolódva, ami minket annyira azért nem érdekel. Már az udvara is remek, így a várakozás sem volt annyira unalmas. A megmutatott szobák, termek nem rosszak, a gyilokjárón a leöntők és a harcosokat védő más alkalmatosságok itt meg is vannak, ami otthon ugye rég megsemmisült – ez a része nagyon látványos. Itt mindenből kicsi van, ami jó, mert bepillantást enged a régi dolgokba, de nem kíván elmélyülést – a gyerekek is végig élvezik.


Még 20km-t sem kellett tovább menni ÉNY felé, és már ott is voltunk az évezredes múlttal rendelkező Nördlingenben. Szinte szabályos kör alakú az óvárosa, amelyet ma is végig meglévő, XIV-XVI. századi városfal védett. Öt városkapuja van (és még 14 bástyatornya), ahonnan az utak a főtérre, a Szt. György-templomhoz vezetnek. Mi a délről bevezető Reimling-kapun támadtunk – két eső között. Az autót a központban tudtuk letenni, gyakorlatilag a templom szentélyétől 20 méterre. A Szt. György-templom 1427-1505 között épült nagyméretű, egytornyos (90m magas), háromhajós késő gótikus épület. Még körbe sem tudtuk járni, amikor egy újabb óriási zivatar bezavart minket. Csodálatos hely, csak a főhajóban a boltozatnak kétféle mintázata van, és persze még a mellékhajóké is ennek variációja. Késő gótikus szószéke különösen szép darab, nekem a csavart karcsú tartórész tetszik. A Városháza 1230 táján épült, azonban egy vaskos, fedett, reneszánsz lépcsőt illesztettek hozzá – igaz hátulról – a XVII. században. Egy kört tettünk a gyönyörű gótikus és barokk épületek között, és a vízimalomhoz is kimentünk. El is áztunk rendesen. De még egy gótikus templomot ígért a hely, a Szt. Salvatort – meg is kerestük ezt a kicsike tornyos, háromhajós gótikus épületet, a szentélyét kívül-belül most restaurálják. Ez azonban még jól is jött, mert így az ablakokra belül feltett fehér védőfólia remekül kiemelte a gótikus, faragott faoltár kontúrjait. Némi freskó is színesítette a helyzetet.


Folytatva utunkat ÉNY-ra, 30km után már a következő szépséges középkori kisvárosban, Dinkelsbühlben voltunk. Itt is ezredévben mérik az időt, és sok minden megmaradt az idők folyamán. Az óváros mai arculatát a XIV-XVI. század uralja, de ettől persze korábbi és későbbi épületek is színezik az palettát. A városfal bástyáinak száma itt is húsz körüli, a kapukkal együtt. Szinte élő filmdíszlet – és azért ennek ellenére el lehet férni a városban, nem annyira felkapott hely, mint Rothenburg ob der Tauber. A Nördlingi-kapun keresztül léptünk be a középkorba, és a Piactéren sikerült megállnunk nagy szerencsével – már este hat óra magasságában voltunk. Óriási szerencsére itt tudják azért, hogy a turistákból élnek sokan, este hét(!) óráig van nyitva a Szt. György-templom. Tornya és az 1220-30 között épült kapubéllete még román, és a belseje is tisztán gótikus, hasonló a nördlingenihez, – 1448-99 között épült egytornyos, szentélykörüljárós templom. Szószéke szintén e korból való, festett, díszes – azonban a tartó része, bár szép, de kevesebb egyediséget mutat. Ellenben a keresztelőmedence lenyűgöző – szintén e korból. Itt van egy szent üvegkoporsóban.
Óriási élményt jelentettek a városfal bástyái, a kapuk, még egy sűrűbben védművesítettebb részre autóval is elmentünk, hogy arról is készítsünk felvételeket. Mire kigyönyörködtük magunkat, már este hét óra is elmúlt.


A következő nap iránya alapvetően nyugat volt, Heidelbergben kezdtük a napot. Az óvárosban sikerült egy parkolóházban letenni az autót, ahonnan pár sarokra volt a Neckar folyó, és a Régi-híd a XVIII. század végéről. A híd óváros vége felőli hídfőjénél van a Hídi-kapu, egy része XV. századi városfal részlet. Egy sarokkal beljebb található a Szentlélek-templom – egy-tornyos, háromhajós csarnoktemplom, szentélykörüljáróval. Némi freskómaradvány is díszíti, tiszta vonalú gótikus – a XV. század végéről. Későn nyitottak, így belülről csak a városi séta után jutottunk be. Heidelberget az egyeteméről ismerjük a tanulmányainkból, de sajnos az épületei részint barokk és klasszicista stílusúak, illetve modernek. Gyalog kapaszkodtunk fel a régi vár óriási romjához, ahol a vezetéses kiállítást kihagytuk. A több emelet magasságú romok több udvarban – óriási élményt jelentettek, és már ezért is kellett belépődíjat fizetni. A XII. századtól építették és az 1689-es lerombolása után már nem építették újjá. Van itt olyan épület is, amelynek oszlopait Nagy Károly ingelheimi palotájának épületéből hozták el. Ritka élmény volt, csak ajánlani tudom mindenkinek, aki a régi épületek romjait szereti. Közel négyszáz lépcső vezetett lefelé, és szinte már a Piactéren voltunk.


A Neckar mentén haladtunk kelet felé, az első megállónk Eberbach volt. Itt hosszasan keresgettük a régi könyv szerinti várromokat és a ciszter kolostort a XII. századból. Ebből semmit nem találtunk, bár egy aranyos fürdőváros, némi gerendavázas épületekkel kiegészítve. Volt egy nem túl jelentős városfaltorony-rom, az egyébként kora középkori Lőportorony, aztán kis túlzással semmi. Próbáltunk keresgélni minden módon, de dél körül nem volt nyitva a turista-információs iroda, a polgármesteri hivatalban pedig az információs anyagok között sem utalt semmi arra, amit mi keresünk. Mint most interneten keresgélve megtaláltam, még egy hasonló korú toronyrom és némi várromocska lett volna, de az utóbbi eléggé kívül a városon. Ám ebből semmi sem látszott a városházában levő 1,5×1,5m-es fényképen sem, így fájdalommal, de továbbmentünk


Mosbach viszont kedves kisváros, dimbes-dombos, én nagyon szeretem az ilyen helyeket. Itt magasabb részen sikerült megállni, de így legalább a Szt. Julianna templom tornyára időnként ráláttunk. XV. századi gótikus, háromhajós, orgonakarzatos, sok freskós templom. A mellékhajókban karzat van, amelyeket “elhúztak” a freskóknál a falaktól, viszont fantasztikusan közelről lehetett nézni a középkori csodákat. A templom előtt van a piactér, természetesen itt van a XVI. századi városháza, és egy nagyon díszes fagerendás épület, ez a Pálmás ház – a nevét a gerendaváz-mintázatokról kapta. Egy kicsit mászkáltunk a girbegurba utcákon, és néhány régi épületet megtaláltunk. Van itt egy 1430-ban épített, de átépített kastély is, ez nem túl nagy épület, most lakásoknak használják.


Heilbronn következett, nagy keresgélés után találtunk csak rá a régi műemlékekre. Ugyanis néhány épület maradt csak meg, illetve nem túl nagy területen építették újjá a háború után. A Szt. Kilián-templom körül csupa modern épület van, mi hiába parkoltunk vagy 200m-re, de annyira nem látszott, hogy már a kétségbeesés határán álltam, amikor végre sikerült beazono-sítani a helyünket és az úticélt. No de végre csak meg lett a Szt. Kilián-templom, az indítása és két szentélytornya XIII. századi román, a felsőbb részei és a magas tornya már gótikus – XVI. századi. Hálóboltozata gyönyörű. A faragott faoltára 1498-ból való, az is nagy hatású. Innen egy sarokra van a XIII. századi tornyú Szt. Péter és Pál-templom – belseje jóval későb-bi, de emlékeztet a gótikus eredetire. Mellette van a több szárnyból álló Deutschhof, amely a Német Lovagrend épülete volt. Födémei a háború alatt megsemmisültek, csak az ötvenes évek közepén építettek újjá őket. Az eredeti, a háború utáni és a mai állapotról 2x3m-esre kinagyított légifelvételeken mutatták be az épületegyüttes sorsát. Nagyon tanulságos volt nézegetni és elemezni – le is fényképeztem mind a három képet.


Még korán volt, amikor már visszafelé (keletre) autóztunk a sztrádán, és megláttunk Heilbronntól 40 km-re egy kicsit déli irányban egy hegyi kisvárost, erődített falakkal. Célba is vettük, de előbb még útba esett az egyébként évezredes múltú Neuenstein, ahol sajnos nem volt nyitva – hétfő lévén – a múzeumként használt várkastély. Egy reneszánsz várkastély a XVI. századból – ekkor építették át az 1300 körül alapított várat a Hohelnlohe család – nagyon jó formája van, két oldalról is kis tó veszi körbe. Az interneten talált alaprajz szerint jó kis épület belülről is, de nem lehet mindig szerencsénk. Mellette egy látványos neogót templom volt.


A hegyi kisváros Waldenburg volt, amelynek remek adottságai vannak, és természetesen évszázadok óta lakják ezt a hegygerincet. Ennek megfelelően van egy szintén Hohenlohe-várkastélya, benne eredetileg gótikus kápolnával, majd pedig városfal és annak bástyái következnek a földnyelv két oldalán – az egész egy, néhol két utcányi széles. A “központban” van a templom, de sajnos csak bekukucskálni lehetett. Még egy darabon mentünk, régi bástyákba, az újabb részre átvezető hídba és a régi kút helyébe, és egyéb történelmi időket idéző emlékekbe botlottunk. Remek kis hely, és itt a madár sem jár.


A következő nap keménynek ígérkezett, hiszen két nagyobb várost is beterveztünk: Coburgot és Bamberget. Ez volt a legtávolabbi célpontunk is, így korai kelés után elég hosszan autóztunk, különösen, hogy útépítés miatt szűkített sávokon kellett elég hosszan közlekedni, no meg Nürnberg szélén elmenni sem akármi – pedig jól ki van táblázva és a GPS óriási segítség.
Szóval először a legtávolabbi pontra, Coburgba mentünk, ahol nem volt könnyű parkolót találni, mert igen hamar az óvárosi időmaximálós helyekhez értünk, így kimentünk egy parkolóházhoz, ami nem volt azért messze az óvárostól – kb. 400m.
Itt véletlenül sikerült a könyv szerinti kiindulópontra találnunk, a Ketschen-kapura, amely az óváros kezdete – egyszerű, kevés díszítéses kapu, egy magasabb toronnyal, a tetején barokk sisakkal. Innen követtük az egyik főutcát, bevezetett a piactérre, amelyen egymással szemben két jelentős épület áll, a Városháza és a Hercegi Kancellária. A városháza XVII. század végi, de később átalakított, a középső részen levő timpanon csúcsvonalban egy kis tornyocska is díszíti az egyébként is színes és díszes épületet. A Hercegi Kancellária (Stadthaus) némi klasszicista beütést kapott, de ezzel együtt is jobban megőrizte a szintén XVII. század végi külsejét. Itt inkább oromdíszekkel, szobrokkal hangsúlyozták a fenségességet. Az egész tér nagyon hangulatos, még több régi polgárház áll. Lesétáltunk a Zsidó-kapuhoz, amely a középkori városfal része. Ez sem a nagyon díszes fajtából való, de a korábban írtnál archaikusabb külsejű, valószínűleg főleg a fa gyilokjárók, folyosók megléte miatt. A Piactéren keresztül az Ehrenburg-kastélyhoz mentünk. Ez egy egész utcatömbnyi területű, nagy, városi palota a XVI-XVII. századból, amelyet azonban többször bővítettek, átalakítottak, legutóbb angol-gótikus stílusban a XIX. század első felében.Van egy zárt udvaros része – ez a régebbi – és az egyik irányba két hosszú szárnyat építettek hozzá. Egyébként tetszetős, de hát igencsak elüt a német építészeti hagyományoktól. A palota előtti tér túlsó oldalán van a Színház reneszánsz/klasszicista épülete. Kis utcán közelítettük meg az eléggé beépített, illetve fákkal takart Szt. Móric-templomot – 1320-1585-ig épült háromhajós, két eltérő magasságú tornyú gótikus csarnoktemplom. A szentélye tetszett igazán, itt áll az 1595-98 között készült 13 m magas alabástrom síremlék – II. János Frigyes hercegé. Festett alabástrom szobor- és domborműcsoportként lehetne megjelölni – bár kora barokk, ennek ellenére lenyűgözött. Eleve az alabást-romnak egyfajta tompább világos színe van, ami a nem túl nagy fényben még inkább áttetsző érzetet kelt. S volt még egy festett gótikus keresztelőmedence is. A templommal átellenben van az 1601-ben alapított gimnázium – a Casimirianum – épülete (ne tévesszen meg senkit az újfajta könyv főiskola szövege, “gymnasium” van kiírva a hivatalos táblán is). Négyszintes reneszánsz épület, eleve iskolának építették, nagyon tetszett. Innen az autóhoz mentünk, és a Veste Coburghoz mentünk fel. Ez az egyik legnagyobb német vár, most leginkább a XVI-XVII. századi állapota látszik, bár a rekonstrukciókkal az eredeti XII-XIII. századi állapot sok helyen előtűnik. Két nagy udvara van alapvetően, és még több kisebb része, remek hely. A kiállítás most Luthernek állított emléket, aki 1530-ban fél évig itt élt – a kiközösítése idején. Már a parkolóból remek kilátás nyílik a várra – egy szomszédos dombon van -, és az egésznek nagyon erőteljes hatása van. Vagyis egy nagyon remek vár, akinek van ideje, annak a kiállítás is sokat adhat.


Visszafelé, délnek haladva Lichtenfels került utunkba. Remek kis város, jó pár középkori épülettel. A Kronachi-kapun hajtottunk be az óvárosba, ez egy 41m magas tornyos eredetileg XV. századi városkapu – a tornya persze jóval későbbi. A Miasszonyunk-templom a kapu után pár háznyira áll, mellette sikerült leparkolnunk. Háromhajós, egytornyos gótikus templom a XIV-XV. századból, falán kívül is van freskómaradvány. A következő érdekes épület a Városháza volt, amely XIV. századi nagyméretű polgári épület, a XVIII. századi átépítés sem tette tönkre a látványt. A tetőzetben 3 szinten is ablakok vannak, ezeket nagyon szeretem. Tovább sétálva a Bambergi-kapuhoz értünk – XIV. századi, 1618-as ráépítéssel. Ezzel együtt megmaradt a középkori jellege. A városfal mentén haladtunk a városi kastélyhoz, és a mellette levő Vörös-toronyhoz. XVI. századi a kastély, két évszázaddal korábbi a torony. Nagyon jó épület mindkettő, persze a kastélyt kissé átalakították. A további kisebb régi épületeket nem kerestük meg, mert jóval többet kellett volna menni érte, és ezek a kis helyek sokszor nincse-nek nyitva, a barokkizálás “veszélye” is mindig fennáll.


Alig mentünk 8km-t, és már Bad Staffelsteinbe értünk. Ez a városka is igen régi, 800 körül alapították, templomát a legenda szerint Nagy Károly építtette. A Városháza XVII. századi gerendavázas épülete mellett parkoltunk le, ide közel volt a régi városkapu tornya. Egy kicsit távolabb volt a román stílusú plébániatemplom. Berendezése alapvetően barokk, így inkább kívülről tetszett az egytornyú – négy fiatoronnyal – háromhajós, kereszthajós templom.


Kora délután megérkeztünk a nap fő látnivalójához, Bambergbe. Itt az Oroszlános-hídnál levő parkolóházban tudtuk hagyni az autót, ami sajnos elég távol volt az óvárostól. Bambergben a templomok dombok tetejére épültek, ami a turista számára azért nem éppen előnyös – hiszen elég sokat kellett kapaszkodnunk felfelé – és ezek sokszor elég meredekek. Ezzel együtt nekem tetszett a város, sajnos nem találtunk egyetlen normális turisztikai könyvet róla, pedig venni szerettünk volna.
Az első a Szt. Mihály bencés kolostor volt, amely egy XI. századi román bazilika, sajnos barokk homlokzattal és berendezésekkel. Háromhajós, kereszthajós, két keskeny, magas csúcsos tornyos épület, a város többi magaslati pontjáról remek rálátás adódik. A kolostor igen nagy, körbeveszi a templomot – bár jókora emelkedős udvara van. Innen egy dombnyira van a Szt. Jakab-templom, amely szintén XI. századi, háromhajós, kereszthajós, egytornyú román stílusú templom, némi freskóval, kora gótikus szentéllyel, benne szintén gótikus stallumokkal és faragott oltárral. Nagyon szép épület, és itt csak a stációs nem túl nagy méretű képek barokkok, vagyis nem zavarta semmi a műélvezetet. Innen a Régi udvartartás nevezetű XV. századi épület, amelynek alsó szintje kő, a felsők pedig gerendavázasak. Innen értünk a Dómtérre, és feltárult előttünk a gyönyörűséges Dóm! Úgy gondolom, a dómnak alapvető szerepe volt abban, hogy Bamberg óvárosa a világörökség része lett. Ez is Császárdóm, mert az első dóm alapkövét 1004-ben II. Henrik császár helyezte el – ma a harmadik dóm áll, amely 1215-37 között épült alapvetően. Háromhajós, kereszthajós, altemplomos négytornyos, alapvetően román stílusú fenséges épület. Tornyai 81m magasak, a nyugatiak befejezése és a nyugati szentély koragót. Hihetetlen nyugalom honol odabenn, hiába a sok turista. Itt van az a lovas szobor, az ún. Bambergi lovas, amelynek kilétét ugyan nem ismerik pontosan, de itthon Szt. Istvánnak tartják több jel alapján – a legenda szerint neki itt volt a keresztelője. Az alapító II. Henrik és felesége szarkofágja 1513-ból az egyik híressége a templomnak. De a Veit Stoss – a talán leghíresebb faszobrász a XVI. századi Németországban – 1523-ban készült Mária oltára is igencsak vonzza az érdeklődőket. Egyébként Veit Stoss nevét a híres templomokban sok helyen olvastuk, vannak, akik az ő műveit keresik fel. Kívülről is körbejártuk, már amennyire lehetett. A régi falak, tornyok csodálatosak, a régi mesterek tudtak valami olyat, amit ma nem akarunk már tudni. Az általuk létrejött szépség évszázadok alatt nemhogy vesztett volna fényéből, hanem még többre tartjuk.
Innen a Felső plébániatemplomhoz mentünk, amely XIV. századi gótikus épület – egytor-nyos, háromhajós, szentélykörüljárós – a szentély több méterrel magasabb, mint a főhajó. Nagyon tetszett ez a templom. Az utolsó templom, ahova elmentünk egy evangélikus barokkizált gótikus templom volt – nem érte meg a dombra felkapaszkodást.
Lecsurogtunk a Regnitz partjára, a régi Városháza környékére, amit Kis-Velencének neveznek a Regnitz-part és a sziget s különösen a sok vízre települt malom és egyéb okán. A régi hidak, épületek valóban különös hangulatot adnak ennek az alapvetően szárazföldi városnak.


Másnap északra vettük az irányt és Würzburgban kezdtük a napot. Itt a Majna parti parkoló-házba tettük le az autót, ami jó központi helynek bizonyult, a kijárattól 100 méterre sem volt a Régi-Majna-híd, amely 1473-1543 között épült egy korábbi híd helyén. A Régi Egyetem épülete felé mentünk, amelyben az igen ritka reneszánsz templomok egyike, a Neubaukirche érdekelt volna. Nem az én ízlésem szerinti, bár csak kívülről láthattuk. Vörösesbarna színe ellenére komor a kinézete. Nem messze onnan van a végtelenül egyszerű ferences templom. Kora gótikus háromhajós, torony nélküli, viszont csodaszép kerengős épület. Arról is híres, hogy még Szt. Ferenc életében az első Alpoktól északra létrejött kolostor volt – és ma is működik.
A Dómot oldalról közelítettük meg, igencsak körbe van építve, nem túl értékes épületek takarják a szemünk elől. Négytornyos, háromhajós, kereszthajós épület, amelyben sok sírkőfedlap van. Valahogy nem lett a kedvencem, ebben még a homlokzat felújítás miatti el-takarása is komoly szerepet játszott bizonyára. A Városháza legrégebbi épületét fotóztam csak le – a másik kettőt, melyek újabbak, nem. Ez egy magas tornyos, látványos épület, mintha olasz jellegű volna. Innen csak egy ugrás a Piactér, amelyen a Mária-kápolna is áll. Ez a templom egytornyú, háromhajós késő gótikus csarnoktemplom, amelynek fehér alapszínét a sötét-tégla bordák, ablakkeretek díszítik markánsan, belül pedig a kövek színével is játszottak az építők. Kívül-belül szobrok díszítik, a szárnyas oltára is megejtő szépségű. Ezt követően átsétáltunk a Régi-Majna-hídon, hogy a Szt. Burkhard-templomig jussunk – a Marienburg-erődbe nem mentünk fel, mert ahhoz túl messzi volt, hogy csak az épületekért felmásszunk – múzeumba nem akartunk bemenni. A Szt. Burkhard-templom egyik része román stílusú a XI. század közepéről, másik része pedig XV. századi gótikus. Mintha két – egyébként nagyon szép – templomot félbe vágtak volna és azt ragasztották volna össze. Érdekes élmény volt. Ennek a templomnak is a szentélye alatt út visz át, aminek mára nincs jelentősége, de bizo-nyára fontos volt, ha így építették meg annakidején.
Ezzel véget is ért a würzburgi sétánk, elindultunk vissza, délkelet felé – az első megálló Kitzingen lett.



Kitzingen
egy kisváros a Majna mentén, amelynek néhány középkori tornya megmaradt a városfal egyes részeivel együtt. A ferde sisakú Falter-torony jelképükké vált – ahonnan én képet tudtam készíteni, onnan épp nem látszik a ferdesége. Az óváros utcácskái középkori hangulatúak, kellemes hely. A XVI. századi, reneszánsz Városháza jó épület, azonban a katolikus templom a legjelentősebb műemlékük. Egytornyú – ami elég jellegtelenné tevődött – háromhajós, alapvetően gótikus épület, amit a későbbi korrekciók sem rontottak el. Nagyon tetszett a modern, sötétkékes színű, merész, de mégis múlttisztelő vonalú nagy orgonájuk. Nagy karzata van, ami meglepő katolikus templomtól.


Ochsenfurtban álltunk meg legközelebb, ez egy meglepetés-város lett, mert egyáltalán nem számítottunk arra, hogy ennyire remek hely. A Majna-parti ingyenes parkolóban álltunk meg, és innen jártuk be az egyébként legfeljebb egy négyzetkilométer területű, középkori városfallal, számos bástyával, toronnyal, kapuval körülvett óvárost. Szóval van itt minden, ami középkori a városépítészetnek sava-borsa – és itt alig vannak turisták. Az biztos, hogy nincs minden kiglancolva, de az összhatás annál élőbb,kevésbé színpadias. Mivel nem volt nagy jelentőségű hely, így a méretei minden szegmensben szerényebbek, vagyis mind a falak magassága, vastagsága, kiépítettsége, mind pedig a templomok száma és mérete, mind pedig a városháza és a többi polgári épület kora, mérete és díszítettsége. De mondom, a jól és teljesen bejárhatósága, befogadhatósága mégis teljesebbé teszi az élményt. Itt is volt átkelő, a régi, 1512-es kőhídból azonban mára csak a part szélénél van meg néhány ív. A Szt. Andrásról elnevezett főtemplom egytornyú, háromhajós, a tornya 1288-ban még román stílusban, a többi része a XIV. században gótikusban épült fel. A fehér és a sötét-tégla színekkel “játszottak” az építők, és szürke színnel gótikus jellegű díszítéseket festettek különösen a pillérkötegekre. A templom mellett közvetlenül van a Szt. Mihály-kápolna 1440-ből, amely tisztán gótikus, kétszintes, apró ékszerdoboz – az alsó szintre nem lehetett bejutni, valószínűleg kripta lehet. Innen közel van a XV. századi régi Városháza, amelyet későbbi, reneszánsz lépcső és egy nyolcszögletű óratorony díszít – ebbe szerelték be 1560. körül a csillagászati és a játékórát. Nagyon aranyos épület, méltán írnak róla jót. Egy kisebb kört tettünk a városfal külső oldalán, majd pedig a gótikus – zárt – Kereszt-templom mellett tértünk vissza a Majna-part felé. Egy épületen – amelyben a helytörténeti múzeum van – a korábbi árvizek tetőzései vannak felvésve – elég ijesztő magasságokat is mutattak. Aki folyóvölgyben él, az tudja, milyen áldás és átok tud lenni a folyó.


Tovább folytattuk utunkat 40km-en, letértünk a délre menő sztrádáról egy kicsit és Burgbernheimba autóztunk. Itt egyetlen dolgot kerestünk, az erődített templomot, amit könnyen meg lehetett találni. Az erődítés körülkerített erős falakat, egy kisebb tornyot és egy nagy, gerendavázas kaputornyot jelent – remek épületegyüttes. A templom maga románból gótikussá átépített, de az 1100 körüli román kapubéllete egyszerű díszítéssel fennmaradt. A szentély gótikus boltozata és az egész templom tetszett. Természetesen a falakon belül temető van, de hát ez a keresztyén lakóhely természetes elhelyezkedése.


Egy újabb egy templomos helyet kerestünk, ezt már úgy 10 km-re tovább délre, Rothenburg mellett északkeletre pár km-re, Dettwangot. Itt egy XII. századi román, érdekes formájú templom áll. Az alap a templomhajó, amely előtt van a torony, és még ezt egészítették ki to-vább egy kisméretű szentéllyel – vagyis a szentély a torony előtt van. Belül is hasonlóan érdekes és értékes: szárnyasoltárok, némi freskó és egy a XI. század elejéről származó pár cm-es, arany díszítésű kereszt egy falifülkében. Az egyik freskón egy templom szinte mérnöki pontosságú rajza van, de igen halvány színnel húzták a vonalakat, talán egy el nem készült freskó alapjának készült.


Innen Rothenburg ob der Tauber városába mentünk. Ez Németország egyik legszebb kisvárosa, középkori kinézetét megőrizték, mára ez is óriási turisztikai attrakció lett. Városfala a XIII. század elejéről való, végig lehet menni a gyilokjárón, ami nagy élmény – néha bukósisak is jól jönne az alacsonyan levő gerendáknál, köveknél. Jó rálátás van a házakra, udvarokra, jól látszik pl. hogy sok udvarban a vendéglátásra vannak berendezkedve, asztalok, padok vannak felállítva. A gyilokjáró falában rengeteg tábla van, amelyekre nevek és évszámok vannak felírva, sok közöttük a japán is. Gondolom, ők a felújításra adakozók. Az óváros formája egy kitöltött kérdőjelre (?) emlékeztet, a városfalon 33 bástya és kapu van, közte elég sok utcával, 4 régi templommal (és még a falon túl az ötödikkel). Szóval minden van, ami egy ilyen helyhez kell. A turista rengeteg, a Mona Lisa effektus itt csúcsra van járatva. Irdatlan sok sárgát látni, nem hiába van a “Romantikus út” turisztikai útvonalon (vagy 250km a Bodeni-tótól Würzburgig), az út melletti barna táblákon japánul is ki van írva! Valószínűleg helyi embert nem is lehet látni, legfeljebb a kiszolgáló személyzetben. Rengeteg étterem, cukrászda, borozó/söröző áll a turisták kedvére és a Käthi Wohlfart karácsonyi borzalmakat és játékokat forgalmazó boltjai illetve a karácsonyi múzeuma.








Ezek hihetetlenül nagy népszerűségnek örvendenek, nekem egy perc alatt csömöröm lett tőle. De van itt lovas kocsizási lehetőség is. Van egy a mi csörögénkhez hasonló helyi édesség, amelyet gömb alakú valamiben sütnek ki, és utána porcukorral hintenek meg, vagy különféle mázokkal öntenek le. A gyilokjáró egyharmadán mentünk végig – a parkoló melletti Würzburgi-kaputól a legdélebbre levő sarokig. Innen már a földön járkáltunk, egy kicsit jobbra-balra letérve, a városfalhoz és egyéb jó épületekhez, templomhoz – nem volt nyitva. Ennek a letéréses útvonalnak volt egy olyan jó hozadéka is, hogy itt azért kevesebb turista között botorkáltunk, mint a főutcákon. A Főtéren nyelvi bábel és tömeg, minél hamarabb tovább mentünk. A gyönyörű és nagy gótikus Szt. Jakab-templomba meglepetésre belépő van, ami kissé bosszant, annyira nem nagy szám, így nem megyünk be, csak az orgonás karzat alól nézünk szét. Itt a változatosság kedvéért a főhajó alatt vezet át utca. A ferences (ma evangélikus) templom pedig 12 perccel az érkezésünk előtt bezárt – szintén gótikus.
Én még egy falon kívüli gótikus templomhoz is kimentem, benne múzeumi kiállítóhely van, de azért be tudtam nézni. Az egész város tetszett még az apróbb mellékzöngékkel együtt is. Fantasztikus, még ha sokan giccsesnek tartják is. Az azért a városról kiadott füzetből kiderül, hogy a háborúban Rothenburg is igen komoly károkat szenvedett, úgy a felét újjá kellett építeni – de ezt jól csinálták.


Mivel nem volt még túl késő, végre az innen 25km-re délre fekvő bázisvárosunk, Feuchtwangen óvárosát is megcsodálhattuk. Egyből a Piactérre hajtottunk, ahonnan a műemlékek könnyen bejárhatók. Az Alapítványi-templom XIII. századi, kéttornyos, háromhajós, alapvetően román, bár a belseje kora gótikus stílusban épült. A templom román előcsarnokának még az a különlegessége is van, hogy ma is látható freskó díszíti. A szentélyben szárnyasoltár, faragott stallumok, festett kőemléktáblák, talán sírkőfedlapok vannak.A hajóban – lévén evangélikus templom – karzatokat építettek, a padokon a helyekre az ott ülők nevei kis zománcos táblácskán fel vannak írva, és mindenhol ott vannak az énekeskönyvek. Ez utóbbi persze nem egyedi jelenség, de itt olyan precízen volt mindez, hogy említésre ér-demesnek tartottam.
10 méterre van a másik, a katolikus, román/kora gótikus, egytornyos, egyhajós Szt. János-templom, melyben némi freskó színesíti a képet. Itt egy modern, de ide illő kiállítás volt, papír, vagy gipszalkotások, többnyire egyfajta negatív corpusok. Lett volna egy kolostor is, de az udvarán nyári színház volt, ezért nem lehetett megnézni. A középkori utcaszerkezet itt is háborítatlan – ennek “előnyeit” megtapasztaltam, amikor először bekeveredtem véletlenül, a végén már azt sem tudtam, hogy hol lehetek. Szóval jó kis hely.


A következő napot a tágabban vett környék szépséges kis helyeinek felderítésére szántuk – már amit a napok végén nem néztünk meg még addig.
Elsőként a Nürnbergtől 70km-re délre fekvő Weissenburg in Bayern városát kerestük fel – a római emlékek alapján ez a hely is a világörökség része lett. A városfalon kívül parkoltunk, a korai érkezésnek eredményeként még ingyen helyet találtunk. Innen a hihetetlenül látványos XIV-XVI. századi Ellengeni-kapuhoz mentünk, amelynek várszerű bejárata, két kis saroktornya és középső magasabb tornya meseszerű díszletet idéz. A hátterében már a város főtemploma, a Szt. András-templom magas szentélytetője és tornya látszik – egy saroknyira van a kaputól. Így ez lett a következő néznivalónk. Ennek a XIV-XV. századi, egy nagy és két kistornyos, háromhajós, szentélykörüljárós, gótikus templomnak az is egyediséget ad, hogy a hajó és a szentély tengelye nem azonos, hanem kis szögben eltér. Ez odabenn még inkább érezhető, a fényképeken kevésbé feltűnő. Az egyik bejárat fölötti kora gótikus kapubéllet festett domborműves – egy nagyobb díszes kapu része. A szentély bordás boltozata kifejezetten szép, és az oltárok is igencsak híresek – van szárnyas- és faragott faoltár is. Mellette van a turistainformációs központ, a római múzeumban – a kiállítást nem néztük meg, de jó kis prospektusokat lehetett gyűjteni. Weissenburg a “Német limes” út része – ez a turisztikai útvonal 500km hosszú, a Római Birodalom határán megy végig, és sok kis kiállítóhely és néhány nagyobb van rajta. Itt nagyobb helység volt, egy katonai tábor és polgári város is. Közel van a Városháza, a XV. századi remek épület – a tornya egy századdal későbbi. A főutcán tovább-menve a karmelita templom gótikus – később bővített – épülete tetszett, de zárva volt. Mögötte a kerengőből a kertet állították vissza mindössze, de az is kedves helye a városnak. Az óvárostól kicsit kijjebb van a két római emlékhely, a katonai tábor, némi alapokkal, és egy rekonstrukciós kapuval. Ezen a helyen a méreteket érzékelni lehet, egészen nagy épületek is voltak, de ha belegondol az ember, hogy egy 500 fős egységnek volt a tábora ez a nem túl nagy terület, nem bánja, hogy nem abban a korban él. Innen egy saroknyira viszont egy remek hely van, az 1977-ben megtalált II. századi fürdő romjai. Elég ép romokról van szó, és a be-mutatása is jó, a fedett helyen jól meg lehet nézni mindent. Nagy élmény volt.
Ugyanez nem mondható el a város felett levő Veste Wülzburgról, amely egy XVIII. századi átépítésű erőd. Lehet, hogy az egyre sűrűbb eső miatt voltam nyűgös, de hamar kifordultam az udvarról.


A következő hely Katzwang lett, egy kis falu Nürnbergtől délre 10km-re. Itt egy 1287-ben elkészült, román/koragótikus, kicsi, egytornyos templomot néztünk meg, melyben freskómaradványok és egy ide szinte túlméretezett gótikus szentségtartó volt. Szárnyasoltára megejtő szépségű, még ha nekem a Szűz Mária ábrázolás túl katolikus is.
Innen 2 km-re keletre Kornburgba mentünk, itt egy nürnbergi család kis méretű Vízivára érdekelt, azonban most inkább fentről volt víz (az autóban várakoztunk, amíg a zuhogás alább-hagyott), mintsem az azóta feltöltődött helyen a vizesárokban. Egyébként jó épület, de sérült emberek intézménye van benne, így nem lehet bejutni. Még egy jó kis gerendavázas épület is volt a XVIII. század elejéről.


Nyugatra 6km-re található Schwabach városa. A XIV. századtól élhetett a városi jogokkal, itt is városfal védte a polgárokat. A templom mellett parkoltunk, jó helynek bizonyult. A Király-téren áll az árkádos, gerendavázas Városháza 1509-ből és az 1716-os Szép-kút. A XV. század végén épült Szt. János-templom egytornyú, háromhajós, késő gótikus templom, amelyben több aranyozott szárnyasoltár is áll, a 15m magas főoltár 1508-ra készült el Dürer mesterének műhelyében. Itt is van némi freskó, összességében ez is remek templom.


Heilsbronn innen 25 km-re nyugatra van, sajnos itt is az eső vitte a prímet – az esőkabát alatti részen a nadrágjaink is rendesen eláztak már, mire szétnéztünk. Remek templomokat ígért a könyv, melyek meg is voltak, de semelyik nem volt nyitva – nem kis bosszúságot okoztak. Kívülről remek román illetve gótikus épületek – mind az eredetileg kolostortemplom, mind a volt refektórium, és a kórházi kápolnáról már ne is beszéljünk – az utóbbit alig találtuk meg, egy udvarba kell bemenni. Itt említést érdemelnek a gerendavázas épületek, különösen a Piac-téren levő Oroszlán-fogadó.


Wolframs-Eschenbach is egy kis helység – délnyugatra 15km-re – itt született a legnagyobb német középkori költő, Wolfram von Eschenbach. Itt is a volt kolostortemplom a minket ide csalogató épület, a mostani Münster, egyközéptornyú, háromhajós gótikus templom a XIII. század elejéről. Magas tetőzetét három szintben is “szemek” díszítik, ami kedves színfoltot ad neki, és a toronysisakján színes mázas cserép borítással főleg címerelemeket láthatunk. Mindhárom faragott faoltára remek, közülük a baloldali mellékhajóban levő, körformás alkotás a legrégebbi, 1470-ből való.


 


A nap utolsó megállója Merkendorf, Bajorország legkisebb városa a könyv szerint. Valóban egy icike-picike, kétszer két-három utcás városka, körben városfallal, bástyákkal, vizesárokkal és kapukkal, belül egy jó kis egytornyú, egyhajós, gótikus templommal – a szentély háló-boltozata nagyon szép, érdekes, hat faragott faangyalos, modern oltár van benne. Ha már épp elállt az eső, a főutcán végigsétáltunk és a fél várost kívülről kerültük meg, onnan is megnéz-ve a falakat, sok érdekes részletet láttunk.


A következő nap fő néznivalója Nürnberg volt, amit nagyon vártam, bár egyfajta kétkedéssel is, tekintettel arra, hogy a háborúban az angolszászok igencsak megszórták bombával – Coventry-ért mintegy bosszúból. De azt már láthattuk az út korábbi részeiben, hogy a németek módszeresen újraépítették az ily módon lepusztult műemlékeket – és remek munkát végeztek. Vagyis ezzel a kétségekkel vegyes izgalommal vártam a másnapot. Sajnos egész nap esett, néha zuhogott, de ez a város még ezzel együtt is ragyogó.


A város közepére sikerült leparkolni, így szinte a parkolóház kijáratánál már bele is akadtunk az első műemlékbe. Ez pedig a Lorenz téren a Nassaui-ház és a Szt. Lorenz-templom. A Nassaui-ház az egyik középkori lakótorony a XIII. századból – ez a legrégebbi lakóház a városban. Saroképület, így két oldalát lehet megcsodálni – négy emeletes, a legfelső csupa gótikus díszítés, a sarkain kis tornyokkal, az oldalán napórával. Vele szemben pedig a város legnagyobb gótikus temploma áll a XIII-XV. századból, amely kéttornyos, háromhajós, szentélykörüljárós. A homlokzata varázslatos, több elemében is átlagon felüli: a kapubéllete, a rózsaablaka, és az a fölötti faragott háromszög. Belül is folytatódott az ámulat, különösen a szentségtartó, a boltozat és a szentély úgy, ahogy van. A szentély magasabb, mint a főhajó, ez különösen kívülről, a tetőzeten látszik.
A következő jelentős épület a Vámház volt, 1500 körül építették tárolóháznak. Óriási tető-szerkezete van, 6 emeletes. Ugyanebben az oldalban 100 méterrel odébb pedig a Szt. Klára-templomra akadtunk – azért írom így, mert ezt semelyik útikönyv sem jelezte, pedig ez is egy egyhajós gótikus templom, amelyet érdemes megnézni – és sok időbe sem telik. Jellegzetessége, hogy az utca felé a szentélye van, a szemben lévő falát pedig egyszerű ablakok törik át. Az egyik oltára előtt lyukacsos téglákból volt egy derékig érő fal összerakva – benne sok-sok színes papírdarab. Engem a jeruzsálemi siratófalra emlékeztet, ahol a résekbe cetliken a kívánságokat teszik be – ha jól tudom. Érdekes volt.
A túloldalt nem sokkal lejjebb a szintén gótikus Szt. Márta-templom áll, egy udvarba kell bemenni – de akkor épp sajnos nem volt nyitva – ez volt a mesterdalnokok iskolája a régi időkben. S innen már szintén csak vagy száz méterre volt a Király-kapu. Ez jellegzetesen nürnbergi városkapu, a négy XIV. századi körbástya egyike (később még kettőt láttunk utunk során). Itt a városfal mentén még egy kis részletet skanzenszerűen meghagytak, hogy milyen is volt a középkori Nürnberg, a girbegurba utcáival, zsúfolt életével. (Majdnem életteret írtam, de azt a hely szelleme nem engedné.) A városfal mentén közelítettük meg a Kornmarkton levő Germán Nemzeti Múzeum épületét, de csak előtte mentünk el. Itt van egy emlékmű, ami talán az emberi jogok utcája – ez utóbbi kifejezést véltem felfedezni erre a helyre az egyik prospektusban. A Szt. Jakab-templom XIV. századi gótikus templom, egytornyos, egyhajós, alapvetően modernizált, de gyönyörű szárnyas- és faragott oltárai vannak. Innen a másik körbástyára, a Splitter-kapura láttunk rá, de ellenkező irányba, a Fehér-torony felé folyatattuk utunkat. Ez ránézésre középkori kapu és torony – a magas mellett két apró kerek tornya is van a kapurésznek. A Pegnitz-folyó felé vettük az irányt, és a város közepi részén, a tárházak, víztorony, Hóhír-had és hasonlók látványa fogadott minket. A vár felé tartva még a Szt. Szébaldusz-templom következett. Ez a következő csoda a városban. Kéttornyú, háromhajós, szentélykö-rüljárós templom a XIII-XIV. századból, késő román és kora gótikus stílusú. Van itt minden, ami a szépséget hordozhatja: faragott oltárok, szentségtartó, üvegablakok. S mindezek a német művészettörténet fényes napjait mutatják. A gótikus szentély jóval magasabb, mint a főhajó, ez kívülről is sajátos képet rajzol ki. Amikor már tovább szerettünk volna menni, akkora zuháré volt, hogy képtelenség lett volna bőrig ázás nélkül még az esernyő/esőkabát ellenére is, így még egy kört mentünk. Ekkor néztem meg tüzetesebben azt a fotókiállítást, amelynek a címe nagyjából “Képekkel a megértésért” volt, és valamilyen módon Coventry városa is benne volt a dologban. A szentély pillérkötegein kb. 100x80cm-es fényképnagyításokat lehetett látni a templomról és a környékéről – az egyiket le is fényképeztem, sajnos nem lett éles, de azért a lényegét jól lehet érzékelni. A képek e hely XX. századi történelmét mutatták meg kíméletlenül – hiszen a fénykép nem szépít, hanem örökít (hogy valahai kedvesem, igaz portrékra vonatkozó, de ide is illő mondását idézzem). Az egyik képen egy ünnep volt a templom-téren, de a náci időszakban. A tér épületei fel voltak díszítve, horogkeresztes lobogók több emelet magasságban, az utcán egy vagy 60 fős fekete ruhás, karszalagos egység – talán SA- vagy SS-tiszttel. A jövő menő emberek ünneplőbe voltak felöltözve. Gyomorszorító még így több mint hatvan év távlatából és úgy, hogy mi már ezt csak könyvekből ismerjük. A többi képen az angolszász rombolás következményei látszottak, az, hogy a templom tartófalai és a tornyok falai álltak, de a boltozatok, toronysisakok megsemmisültek. Innen kellett újjáépíteni a meglévő dokumentumok, képek alapján. Sikerült!
A Dürer-ház felé kerülve közeledtünk a Császári várhoz. Először a Dürer sörözőre hittem azt, hogy a ház – ez is egy szép gerendavázas épület volt, de aztán egy sarokkal feljebb, szinte a vár aljában volt a valódi Dürer-ház – alul kő két szinten, felette három szint gerendavázas. Így tisztelegtünk elszármazott békési honfitársunk emléke előtt.
A vár nyugati részéhez keveredtünk, itt van egy nagy kapu, ami az új városrészbe vezet át, és a vár mögé eső részekre – itt gyerekprogramok lettek volna, ha nem mossa el a folyamatos eső. A vár aljában kúsztunk a főbejárat felé, nagyon jó volt így, mert ezen a részen jól látszott, ahogy a sziklából nőttek ki a falak – ez mindig nagyon tetszik, ahogy a domborzati viszonyokat használják az építők. A kis csapat már elég kókadt volt fizikailag és az eső miatt lelkileg is, de csak felhajtottam magunkat a várba. Mindenki azt mondta, hogy megérte. Nagyon erőteljes épületek, udvarok, tornyok, bástyák a X. századtól kezdve. A múzeumot itt is kihagytuk, de ahova be lehetett menni ingyen, oda bementünk, vagyis az udvarokba. Remek kilátás nyílt az óvárosra, ez mindenkit elvarázsolt, s láthattuk, hogy merre jártunk, és hogy nem kell már sokat menni az autóig – bár közben egy-két látnivaló lesz még.
A Várutcán lefelé természetesen a Fembo-házat is megnéztük, amely reneszánsz polgárház a XVI. század legvégéről – napórával, kis toronnyal, két jó homlokzattal. A Régi Városháza épülete monumentális méretű – a korához képest -, van vagy 100 m hosszú. A Főpiacon várt aztán a következő remekmű, a Miasszonyunk-templom. Előtte a kissé örök-karácsony jellegű XIV. század végi, gótikus Szép-kút. A közel 20m magas, arannyal bőven díszített, egyébként is festett gótikus kőcsipke a sok szoborral ezzel együtt megkapó látvány, hát még az összkép a mögötte levő templommal. A Miasszonyunk a XIV. század közepéről való egy kistornyos, háromhajós gótikus kőköltemény. A bejárati előcsarnokot Peter Parlernek tulajdonítják – akit Prágából ismerhetünk. A homlokzata háromszög alakú, a kiugró előcsarnoknak mind a három oldalán díszes kapu van, belül pedig az eredeti, szobrokkal gazdagon díszített, festett-aranyozott gótikus kapubéllet. Itt is szárnyasoltár áll a szentélyben, és egy modern, ám telje-sen ide illő nagy orgona a mellékhajóban. És azt még meg kell említeni, hogy ebben a templomban részletes magyar nyelvű ismertető is van rendszeresítve!
Az utolsó keresett épület a Szentlélek-kórház épülete volt, amelynek Pegnitz feletti szárnya látványos építészeti megoldás.
Ekkora városnézés után jó esett valóban beülni az autóba, különösen, hogy abban legalább nem ért minket az eső.


A nap további részét kis helyek felkeresésére szántam, Regensburg felett a Regen folyó völgyében. Az első hely Regensburgtól ÉK-re kb. 40km-re Bodenstein vára volt. Ma egy otthonnak ad helyet, de szabadon bejárható, kellemes várrom – kapuvédő bástyával, donjonnal.
A következő hely, ahol egyáltalán találtunk valamit – mert volt egy-két hely, ahol nem sikerült a könyv szerinti épületet, romot megtalálni – Reichenbach várkastélya volt, útközben szép tájakat láttunk, néhol elérhetetlen romokkal. Alig találtuk meg, gyakorlatilag egy udvarháznak néz ki, közelről azért a XVIII. századi külső mögött felsejlik a középkori épület – ehhez per-sze nagy segítséget ad a mára funkciótlan volt vizesárok. Útközben láttunk egy jó kis román stílusú, kéttornyú kolostortemplomot – még Reichenbach szélén a hegytetőn.
Walderbach kolostortemploma kívülről eléggé barokkizált volt, különösen a tornya, de belül-ről igen szép román kori – igaz a felújítás miatt csak korlátozottan lehetett élvezni a látványt.
Ahogy mentünk az úton, a szemünk elé került egy formás vár, így letértünk az útról és oda-mentünk. ez egy magánvár, Thierlstein a neve – van egy kis erődített fala, donjonja és egyéb épületei – de ezeket nem nagyon lehetett látni. Végül Cham városában álltunk meg este hat körül, itt van két régi templom, bár belülről mindkettő barokk, de ezzel együtt – legalább kí-vülről – nem rosszak. A főtere kellemes hely, gótikus, barokk házak váltakoznak – bár van nem túl szép modern üzlet és ház is.
Estére már Passauba tértünk vissza.


Másnap együtt vágtunk neki az utolsó előtti napnak.


Regensburgban indítottunk, remek helyen parkoltunk, az általunk nézni kívánt résztől úgy 150 m-re. Az első a volt minorita-templom – ma múzeum – épülete volt, kívülről. Háromhajós román részt gótikus, magasabb szentély követ – és csak egy kicsike tornya van. Innen a Dóm felé fordultunk, már történelmi épületek között haladtunk, s elénk tárult a gótikus Szt. Péter-dóm szentélye és oldala. A jelenlegi épületet 1275-1534-ig építették, a toronycsúcsokat azonban a szintén szokásos módon csak a XIX. század második felében tették rájuk. A kéttornyos főhomlokzat alsó része – a főbejárati kapubéllet – sajnos épp felújítás alatt volt, de így is lenyűgöző a látvány, már amennyire a kis távolság miatt csak erősen felfelé nézve látunk. Belülről is impozáns a háromhajós, nagy belmagasságú, karcsú épület, érett, egynemű alkotás. A volt Püspöki palota felé haladtunk tovább, amelynek udvaráról meglepetésemre a Dóm egyik kápolnájaként funkcionáló román templom tornyára is rá lehetett látni. A római épületdarabokat is magában foglaló épület után a Duna-partra jutottunk, a 16 lyukú Kőhídhoz, amelyet a XII. század első felében építettek. A Hídi-kapu már XIV. századi, széles kapunyílásos, tornyos, erőteljes épület, mellette raktárépülettel. A Városház-tér felé a régi utcákon a történelmi hangulatot szívtuk magunkba és ami tetszett, azt lefényképeztem. Ez nem csak egész épület lehetett, hanem sok esetben egy-egy kibontott régi részlet is. Természetesen nem maradhatott ki a Góliát-ház, vagy a Baumburger-torony, mint a középkori világi építészet helyi remekei – az előbbi hatalmas freskós középkori palota, az utóbbi lakótorony, egy a kb. húsz megmaradt közül. A városháza épülete több épület együttese, melyek külön-külön is nézelődésre érdeme-sek, így együtt pedig még inkább azok – lennének, ha végig lehetne belül is járni őket. Így azt a keveset élveztük ki, amit egy kapubejáró, egy kis hátsó épület és az utcafronti épületek ad-tak. Itt székel a turista információs iroda, jó prospektus van a városról, bár igencsak forgatni kell, ha ebből szeretnénk megtudni, hogy mit is szeretnénk megnézni. Az Új mázsaház felé vezetett utunk, ez egy nagy gótikus épület, reneszánsz átépítéssel. Az óváros nyugati végében álla skót, Szt. Jakab-templom a XII. század második feléből. Ez a háromhajós román stílusú templom más mint a többi, amit a skót (vagy ír) jelző is mutat. Ez nemcsak az igen díszes, üvegépülettel védett főbejáratán látszódik – igaz ott a legfeltűnőbben – hanem az egész templom arányain, hangulatán. Egyfajta viking jellege van – a két évvel ezelőtti skandináv emlékeket éreztem nagyon közel. A díszítő motívumok, az építők-díszítők anyagkezelése mind-mind ősibb, szinte pogány elemekkel tágabb képi világa van. Itt is nagy hasznát vettem a nagylátószögű előtétlencsének. Ez egy csodálatos hely.
Sétáltunk visszafelé, először az egy sarokra levő két gótikus templomot jártuk félig körbe – tovább nem lehetett – de mindkettő zárva volt. Az Újtemplomhoz keringeltünk, amely szinte mire befejezték, evangélikussá lett, az egyébként kéttornyú, késő gótikus templom – át is ala-kították barokká, csak a szentély boltozata emlékeztet az eredeti stílusára. Már autóhoz is kö-zeledve a Dóm melletti Szt. Ulrik templomba mentünk – amikor jöttünk, még nem volt nyitva – mert itt egy remek kis egyházművészeti kiállítás van, és még fizetni sem kellet, de fényképezni lehetett. A földszinten voltak azok a tárgyak, amelyek minket érdekeltek, de azért én a karzatot is végig jártam. Lent a régi faszobrok, kisebb kegytárgyak voltak, alapvetően a középkoriak, a barokk és későbbi dolgok odafenn – érdemes betérni, nem telik hosszú időbe. Innen aztán vissza Passau felé vettük az irányt, kis helyekre tértünk be.


Wörth an der Donauban egy jó kis várat néztünk meg, amely most öregek otthona alapvetően. A temploma kívülről szép, de belülről semmi különös nincsen benne. A vár is egy dombon álló, viszonylag egyszerűbb építmény, de azért kedves hely.


Windberg egytornyú, háromhajós román templomán sokat rontott, hogy barokkizálták, így a belseje abszolút nem tetszett, sőt az ablakokat is barokk formájúra vágták.


Deggendorfban több megnézésre érdemes templomot is jelzett a könyv és a főterét is ilyen-nek jelezte. Ez csak némi jóindulattal valós – legalábbis a mi ízlésünk szerint. A főtér egy hosszú tér, közepén a városházával és annak tornyával. A végében levő eredetileg háromhajós, egytornyú román templom gótikus szentélye tetszett, különösen a faragott, szintén gótikus faoltára. A későbbi alakítgatások egy kicsit kevert stílust hoztak létre, de a részletei között sok jó van. Mivel nincs szinte sehogy kitáblázva, alig találtuk meg a könyv jelezte geyersbergi kegytemplomot – ez Deggendorf része, felfelé a hegyekbe indul az út. Viszont itt egy szinte érintetlen gótikus kis templomot (1487-ből) találhat a turista – a berendezési tárgyak egy ré-szét leszámítva. A környezete is kellemes.


A nap utolsó állomása Plattling temetői temploma lett. Ez egy egytornyos, háromhajós nagyon kedves román stílusú templom a XIII. századi állapotában, gótikus szentéllyel. Nyitva volt, így egy óriási élménnyel lettünk gazdagabbak, amire nem is számítottunk. Ismét bebizonyosodott az, hogy sokszor a kis, nem is ismert helyeken a nem agyon rendbetett emlékek erőteljesebben tudják megmutatni szépségüket, mély benyomást téve a látogatóra. A kibontott román ívek kövei archaikusak, még a levegője is más ezeknek a helyeknek. Minden egyszerű, nem nagy, még a faragott szárnyasoltár is emberibb léptékű. A szinte dísztelen keresztelőmedence egy hosszú történelem tanúja. A temetőben van gótikus (valószínűleg neogót) családi sírbolt is, de a legnagyobb meglepetést a modern technika vívmánya okozza. A bejárati kapu mellett a feledékeny hozzátartozót egy mécses-automata fogadja, amely még gyufát is ad – ambivalens érzéseim vannak azért vele kapcsolatban. A kiürült mécsest be is lehet dobni a megfelelő lyukon – öko!


Még Mühlhamnál meg szerettük volna nézni a Duna nagy kanyarulatát, fényképen nagyon jól látszott. Mint kiderült, az csak légifelvétel lehetett, mert nincsen olyan hely, ahonnan rá lehetne látni a folyóra, és olyan felvételt készíteni, amelyen az egész kanyar látszik – még végfokon is csak két kattintásba fért bele.


 


Másnap aztán már a hazautazás napja jött el, de még több szépséggel és az ezen az úton szinte kivételes napsütéssel fűszerezve a végső roham előtt. Passautól délnyugatra kb. 100 km-re, Neuöttingben álltunk meg elsőként, itt a Piactéren levő Szt. Miklós-templomot néztük meg, amely 1410-ben elkezdett tégla gótikus nagy templom. Egytornyos, háromhajós, egy kevés freskó és egy óra színesíti belülről. Az egyik városfalkapun keresztül a szintén gótikus, kicsi Szt. Anna-templomhoz is lementünk, de a pap épp a fenti templomba indult misézni.


 


Pár km-re Altötting van, ahol a Szt. Miklós temetői templom mellett álltunk meg – egytor-nyos, egyhajós, gótikus. Innen közel van a Kápolna-tér, amely a kegyhely központja.Itt található az Isteni kegyelem kápolna (Gnadenkapelle), amelynek szentélye VII-VIII. századi, amelyhez 1498-ban hajót építettek egy kis toronnyal, majd két évtized múlva köré árkádos folyosót. Így alakult ki a mai formája. Az árkádok alatt hálaadó képek, köszönetek vannak, ezek beborítanak minden négyzetcentimétert.
Magába a templomba vasárnap lévén nem jutottunk be, a miséken akkora volt a tömeg – eleve egy kicsi kápolnáról van szó – hogy még be-nézni sem volt esély. A hely szelleme más, mint amit a puritán református hitünk magáénak vall, így az igencsak eltérő vallási megjelenési formákat kellő tapintattal vettük tudomásul.


A tömeg a tér egyik oldalán levő Szt. Fülöp és Jakab-templom esetében is igaz, ide akkor tudtunk rövid időre bejutni, amikor két mise között volt pár perc szünet. Kéttornyú, háromhajós elég bonyolult alaprajzú, gótikus templom és kolostor-épületegyüttes része.
Oltára nagy barokk, messziről is elég volt látni. Beépítve több régi sírkőfedlap is díszíti a falakat. Az épület-együttes túlsó oldalán is be lehet jutni a templomba a kolostor kerengőjén keresztül, de mi csak a kerengőt jártuk körbe és az egyik kétszintes sírkápolnát és a kerengői sírkőfedlapokat nézegettük végig.


 


Innen egy kicsit délkeletre, a német-osztrák határra mentünk, Burghausen városába. Mivel észak felől érkeztünk, először a várhoz jutottunk. Itt még a modern házak között főutcán a várbejárat előtt érdemes leparkolni, vagy parkolóházba menni, mert közvetlenül a várnál olyan kicsi a parkoló, hogy a nagy tömegű turista töredéke sem tud leparkolni. Közel tudtunk megállni – de hát vasárnap dél körül volt, ami azért nyugodtabb időszak a parkolás terén. Európa leghosszabb várának hirdetik, több mint 1000 méter a hossza az összesen 5 várudvarnak – a hatodik elpusztult az évszázadok során. A legkésőbbi felől lehet megközelíteni, egyre bentebb és régebbi korokba sétálgatunk, és belépőjegy csak a legutolsó, gótikus várban levő múzeumba kell. Nemcsak a bástyák, falak érdekesek, hanem elég sok lakó és gazdasági épület maradt meg, ezek egy része ma is lakás, kiteregetve a száradó ruha, stb. Mivel egy szirtgerincen épült a XII. századtól néhány évszázadon keresztül, tulajdonképpen nem kell sokat letérni az útról, no meg pl. a kápolna nincs is nyitva – amit sajnáltam. Ahol a szirt megszakad, ott híddal, vagy egyéb stabil módon oldották meg az összekötést – ezek mindig jó fényképezési lehetőséget is jelentettek. Természetesen a legrégebbi udvar, a gótikus várépülettel volt a legnagyobb élmény, mindent körbejártunk, amit csak lehetett. A falakról pompás kilátás nyílt, az óvárosra egészen csodásan rá lehetett látni, a gótikus Szt. Jakab-templomra különösen, de a túlsó oldalon egy másik városi erődítésre is. Az egyik teremben ingyenes képzőművészeti kiállítás volt, így a belsejéről is képet alkothattunk.



A vár után leereszkedtünk a Salzach folyó partjára települt óvárosba. A Város-téren van szinte miden jelentősebb műemléke a városnak, a gótikus eredetű, de jobbára barokk külsejű lakóházak, és a tér végében a gótikus Szt. Jakab-templom. A könyv szerint a XIX. században a beomlott boltozatát nem az eredetinek megfelelően állították helyre, de most egy teljesen átlagos gótikus boltozat fogadja a látogatót. Valószínű, hogy oltára neogót – több részletből is erre következtettem.
A városkában még lehetett volna keresgélni egy-két helyet, de inkább hazaindultunk.


Ezzel véget is ért ez a hosszú, két részes, csodálatos németországi út.


Denke Gergely


Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>


Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Németországról >> 










A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Denke Gergely: Két németországi utazás – 2006" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár