Denke Gergely: Mézeshetek Helsinkiben és Stockholmban – Finnország Svédország



Denke Gergely: Mézeshetek Helsinkiben és Stockholmban – Finnország, Svédország – 1989



A fakuló emlékek és fotók ellenére sok érdekes dolgot tudhatunk meg az írásból a finn emberekről, történelemről és a bomló szocializmus polgárának rácsodálkozásáról a jóléti állam viszonyaira


Mint az évszámból is látható, ez egy réges-régi út leírása – némileg hiányos és homályosuló emlékeket igyekszem előhívni a diafelvételek és egyéb emlékek alapján. Diakockákból is persze sokkal kevesebb van, mint manapság a digitális fényképek korában.   
Az egész hihetetlenül érdekes, tanulságos volt, egy álom beteljesülése. Gyermekkorom óta élt bennem, szép leírások és más vonzó információk alapján, hogy nászútra Finnországba szeretnék majd menni. Ennek volt is realitása, mert édesapámnak több baráti kapcsolata volt finnekkel és kint élő magyarokkal. Különösen, hogy a legrégebbi finn barátai a 70-es években jártak is nálunk, s utána is tovább élt a kapcsolat.
A testvérvárosi kapcsolatok is táplálták az érdeklődésemet – Eger és Pori.


Amikor eljött az ideje, az álom megvalósításába fogtunk. Mozgalmas időszak volt, a mából visszatekintve nem is igazán érthető nehézségeket kellett leküzdeni – elvégre szocializmus volt, még ha a széteső korszakát élte is, legalábbis visszatekintve.
Útvonalnak az olcsóbb variációt választottuk, Moszkváig repültünk, onnan pedig vonattal Helsinkiig. Ennek előnye volt még, hogy a feleségem moszkvai barátnőjével is találkoztunk, és a délelőtti érkezés és a késő esti továbbindulás között a város legfontosabb látnivalóit megmutatta – egy ideig idegenvezetőként is dolgozott. Az orosz történelmi emlékek lenyűgöztek, a szovjet rekvizitumokat nem kezeltük kiemeltként – pl. a „Mavzolej Lenyiná”-t. Egy jó kis orosz felfedező útra szívesen mennék, de ahhoz rengeteg idő, pénz és bátorság kellene.
Este tíz után indult a vonat a hosszú útra Leningrád (ma újra lánykori nevén, Szentpétervárnak hívják) felé – a híres Vörös nyíl útvonalán. A szovjet vasúti kocsi nagyobb, tágasabb és emiatt elvileg kényelmesebb, mint a hazai, hiszen a vágányszélesség jelentősen nagyobb. A hálókocsiban egy hölgy utazott még velünk, aki igencsak szótlan volt, pedig akkor még némi kísérletezésre is képesek voltunk oroszul – főleg a feleségem. Mire felébredtünk, már közeledett a cél is. Előtte azonban még életem legmegdöbbentőbb államhatára következett. A szovjet oldalon már a határra érkezés előtt másfél órával lezárták a WC-ket, mosdókat, és nem lehetett kimenni a kupéból. Aztán jöttek az egyenruhások, és szinte darabokra szedték a vagont, olyan helyeket néztek át, amiről normális emberek azt sem tudjuk, hogy léteznek. A táj igen lehangoló volt, a terméketlen földön fenyőerdő, sok félbetört fával, sok kalyiba – körülöttük rendetlenség. Az utak is igen elhanyagoltak voltak, a villanyvezetéket betonoszlopokon vezették. A határon átgördülve minden megváltozott. Az addig komor emberek vidámak lettek, az útitársunk is egyből közlékennyé vált – férjét ment meglátogatni, aki Finnországban dolgozott. A vonatról mindenki leszállt, az is, akinek erre láthatóan semmi oka sem volt – csak a szabadság érzése. A táj is megváltozott: eltűntek a derékba tört fák, az erdők és az utak rendezetté váltak. A házak körül kerítés és takaros kis kertek voltak, a villanyvezetéket faoszlopokon vezették. Ekkora kontrasztot határ két oldala között még nem láttam.


Leningrád után egy városon mentünk keresztül a „szovjet” oldalon, amely megmaradt emlékként bennem: Viborg. Ez volt a térség központja, a tó partján egy pusztulásában is impozáns „palotasorra” lehetett rálátni messzebbről, a vonat ablakából. Bár készültem az útra, de Viborgról akkor még nem tudtam, hogy Viipuri és hogy Karélia központja volt, egy ideig a második legnagyobb finn város, és a mai napig fájó veszteség és emlék a finneknek. Mára bizonyára rendbe tették ezeket az épületeket is, legalábbis a Google Earthön rendezettebb képeket láthatunk, így 20 év múltával. Mivel csak keresztülment a vonat, az erődöt és a középkori épületek maradékát nem láthattuk, csak szó szerint tovatűnő képet (lehet, hogy meseszerűt) őrzött meg az emlékezetem.


Helsinki Főpályaudvar-Győrffy ÁrpádA finn oldalon Lahti síugró sáncainak képe – azóta már újakat építettek – ismerősnek tűnt, hisz a tévé közvetítéseit többször láttam. Aztán végre megérkeztünk Helsinki főpályaudvarára (jobbról). Maga az épület is híres, a XX. század elején Saarinen tervezte – a város egyik jellegzetessége a 48 m magas tornyával. Funkcionális, nagy épület, sokféle helyiséget foglal magába. Apa barátai vártak is minket, könnyen egymásra ismertünk. Nem volt könnyű kommunikálni, mert ők angolul és németül beszéltek, a feleségem franciául – én bár jártam német órára, de gyakorlatilag hiába. Ennek ellenére azért a verbális és non verbális eszközökkel egész jó kis beszélgetések voltak, sok mindent megtudtunk róluk, az országról, a finnekről, az ottani dolgokról. Ők nyáron a várostól nyugatra levő tóparti „nyári lakjukban” élnek, télen pedig a városi lakásukban. Ha már értünk be kellett jönniük, akkor felugrottunk a városi lakásba, amely jól tagolt és nagyon ésszerűen el- és berendezett volt. A lakás a mi fogalmaink szerint igen jómódúnak látszott, a családi étkészletek vitrines szekrényekben voltak – nekem szinte múzeumnak tűnt. A konyha fontos hely volt, sokféle praktikus gép segítette a háziasszony munkáját. Rövid idő múlva a nyári lak felé vettük az irányt, bár mi az első éjszakát a tóparti motelben töltöttük, mert vendéglátóinknál rák-parti volt. Jól is esett nyugodt helyen aludni a vonatozás után.


Másnap aztán átköltöztünk a nyári lak „alsó épületébe”, amely valóban a kisebbik lakóépület volt, egy 65-70m2 alapterületű faház. A tó felől térdmagasságtól felfelé hőszigetelt üvegfalból állt, a többi irányban már szokásos méretű ablakok nyíltak. Egy nagy szoba volt a ház fő tere, közepén egy működő kandallóval, a négy, elég rendes alapterületű sarok pedig különböző funkciókat szolgált. Az egyik sarok volt a háló, a franciaágy két oldalán plafonig beépített szekrények sorakoztak – amely a család mindenféle ruházatát rejtette, a takaróktól a pulóvereken keresztül a gumicsizmákig. Volt egy dolgozó sarok – bár volt külön egy kisebb dolgozószoba is –, egy beszélgető sarok ülőgarnitúrával, asztalkával és egy inkább átjáró rész. Ezt egy tolóajtó kötötte össze az étkezővel, melyben nagy étkezőasztal állt, körülötte akár 8-10-en is le tudtak ülni. Mögötte egy konyha és mosdó – bár csak a víz volt vezetékes, a szennyvíz nem, így azzal vigyázni kellett.



A házban volt telefon is, amit bedugva minden gond nélkül, kiváló hangminőséggel fel tudtuk hívni a feleségem szüleit! (Ezt alig tudtam felfogni, hiszen ekkortájt nálunk pl. egy megyeszékhelyen belül egyszerűbb volt átmenni a pár percre lévő másik hivatalba és megbeszélni valamit, mert órák alatt sem lehetett telefonvonalat kapni – hogy a telefonellátottságról ne is beszéljünk! A hatszázezer lakosú Helsinki telefonkönyve alig volt kisebb, mint a kétmilliós Budapesté, igaz, egy névhez 2-3 telefonszám is tartozott: a városi, a nyári laké és akár egy távolabbi birtoké – így volt házigazdáinknak is három számuk.) Háromféle fűtési mód is volt a házban: a már említett kandalló, légkeverős olajradiátor és elektromos kályha! A ház előtt fából volt egy kiülős rész, rálátással a kis tóra. A főépület alsó szintje kőből készült, de a felső szint már fából. Óriási területűnek maradt meg az emlékezetemben – ami azért túlzás–, de kényelmesen el lehetett férni benne. A konyha legalább 30 m2–es volt, a fal mellett és a falon végig konyhaszekrények, bennük mindenféle gép és edényféle. Két ajtaja volt, az egyik az étkezőbe nyílt, hogy ne kelljen messzire vinni az ételeket. A nagy asztalnál jól lehetett étkezni, beszélgetni – mindig volt rajta váza vagy gyertyatartó. Az ablak rétegei között díszek voltak, amelyek vidámmá tették – még ha nem is feltétlenül az én ízlésem szerint. A földszint másik részét beszélgetős hellyé alakították, többnyire itt kávéztunk. De volt a házban elektromos szauna – ún. téli szauna – és kis kamra is a kőbe vájva. A hálószobákat az emeleten rendezték be.
A két épület között volt még egy félig műhely/lomos, félig garázs faépület – ők is a gyűjtögető fajtából valók, pl. 22 éves Siemens mosógép (a Hajdú minimat eredetije) is díszelgett ott és sok más, már lecserélt gép is. A tóparton állt természetesen a hagyományos szauna, amit be is fűtöttek a kedvünkért, úgy, ahogy azt évszázadok óta teszik. Minden hozzávaló megvolt, a kövek, a víz, a leveles nyírfaágacskák – és persze a tó. Na, itt aztán nem kellett problémázni az öltözeten, mindenkinek az volt a természetes, hogy a stégről meztelenül beugranak vagy lemásznak, bár egyébként is a természetesség levegője hatotta át a viselkedésüket – ismerősökét, ismeretlenekét egyaránt.
A telek szépen volt gondozva, a lejtőre a mindenütt jelen levő kövekből lépcsőket, ösvényeket raktak ki. A házigazdánk nagy büszkeséggel mutatta a kis, pár négyzetméteres kertjét, melyben még a szamóca is beérett.
Összefoglalva: egy pazar tóparti ingatlan volt a fő bázisunk. Ha álmodozom, hogy hova mennék szívesen pihenni, mindig ez a hely jut eszembe, itt töltenék három-négy napot a természetes, nagy csöndben, s utána mennék csak világot látni.


Másnap autóból néztük meg a fővárost – a Szenátus tér a Nagytemplommal, a Nemzeti Színház – Aleksis Kivi író szobrával, az elnöki palota, a kikötő a nagy hajókkal, a nekünk, magyaroknak oly kedves, 1952-es nagy sikerünk helyszíne, az Olimpiai Stadion – Paavo Nurmi, a nagy futó szobrával, a Műszaki Főiskola, a Sibelius emlékmű, a Parlament, a Nemzeti Múzeum stb. Ez az autózás nekünk teljesen szokatlan volt. Az igaz, hogy átfogó képet kaptunk Helsinkiről, és olyan távolabbi helyekre is eljutottunk, ahova gyalogosan nem jutottunk volna, de hagyományosan, gyalogolva jobban szeretjük. Meg is beszéltük, hogy lesz erre még módunk.




A városnézés után a talán leghíresebb nagyáruházba, a hétemeletes Stockmann-ba mentünk nézelődni. Ezt már a huszadik század elején alapították, és azóta is tartotta hírét és nívóját. A legfelső emeletén egy kiállítás jellegű eladótér volt, ahol a világszerte híres finn termékeket mutatták be és árusították: a finn üvegművészet legjava; Fiskars ollók, kések; a finn tőrök; rénszarvasbőrök; opa márkájú formatervezett konyhai eszközök; Aarikka fából készült tárgyak stb. Remélem, még ma is megvan ez a hely. Tulajdonképpen ennél a termékválasztéknál nem sokkal nagyobb anyagokat mutatnak be „Finn design” kiállításokon szerte a világban, így Budapesten is. Mi még az üvegosztályt szerettük volna megnézni, minthogy én a finn üvegnek nagy kedvelője vagyok. Vendéglátónk odakísért bennünket és kaptunk egy fél órát az egyébként nem nagy terület megtekintésére. Az idő végül nem is lett elég, hiszen a sokféle Iittala, Nuuttajärvi és meg nem jegyzett márkák csodaszépek voltak. Végül vettünk egy olcsónak számító, egyszerű mécsestartót – sajnos úgy 16 év múlva a gyermekeink akciója vetett véget neki, azaz eltörték.
Mire az idő letelt, házigazdánk teljesen felvillanyozva jött vissza értünk, és mutatta az ez idő alatt vett kincsét, egy antikolt papíron színezett metszetet Viipuri városáról – olyasmi, mint pl. a régi magyar városokról kapható nyomat-másolatok. Mint kiderült, a házaspár mindkét tagja karéliai származású, Finn-Karéliában – gondolom – ezért is van birtokuk, és kb. úgy örült neki, mint egy erdélyi származású magyar egy régi Kolozsvár metszet-másolatnak. Ennek kapcsán némi finn történelemóra is jött, ami nem is ártott, hiszen egymásról nem tanulunk az iskolában mélyebben. Tulajdonképpen a finnek tudják megérteni a Trianon-problémánkat, hiszen az ő területüknek szintén a kétharmadát csatolták el a XX. században – igaz, ennek jelentős része a lappok (számik) által gyéren lakott terület. De ilyen – emlékeim szerint – a teljes Kola-félsziget, a mai Murmanszk – az egyetlen be nem fagyó kikötő, ami stratégiai jelentőségű. És persze Karélia – Szentpétervárt még megvásárolták, a többit már „hódították” az oroszok/szovjetek. Az északi háborúról is a hazai tankönyvitől eltérő leírást kaptunk – nyomát minden helységben láttuk, a temetők katonai részében, emlékműveken és az idősebb férfiak hajtókáján. Egy idő után ugyanis feltűnt, hogy az idősebb férfiak zakóhajtókáján egy kb. fél cm-es fehér csillag van. Mint elmesélték, ez az északi háború veteránjainak jelvénye, ami diszkréten, de folyamatosan emlékeztet a máig ható múltra – méltóságteljes és büszke kiállás. Természetesen házigazdánknak is volt kis csillag a hajtókáján.
De másféléket is meséltek, pl. hogy a háziasszonyt leánykorában az édesanyjával – a fentebb leírt – Stockmann áruház bejáratánál udvariasan előreengedte Mannerheim marsall. Ezt akkor nem tudtuk annyira értékelni, aztán kiderült, hogy a marsall nem sokkal korábban az ország vezetője volt – így azért már érthető, hogy a gesztus miért került bele a családi legendáriumba. Mannerheim marsallról egyébként egészen az utóbbi évekig csak torz leírásokat és értékeléseket lehetett olvasni, aztán a 2004-ben a Kairosz kiadónál megjelent Finnország története (szerzői: Jutikkala és Pirinen) már végre nem pártos leírást adott. Mannerheim nem akármilyen jellem volt, mindkét világháború végén hatalomra került, és a helyzet normalizálódása után mindkétszer átadta a polgári kormányzatnak a helyet! Ez azért párját ritkító, bárki bármit is mondjon.
A második világháború utáni korszakról is új dolgokat mondtak, amelyek mára már szinte evidenciák – ezek részben a „finn csoda” csodáját húzták le a földre. Azért is érdekes volt, mert ezekben a hónapokban itthon is forrongott minden, hétről hétre új dolgokra derült fény, új helyzetek születtek, minden változásban levőnek tűnt.


Másnap, a megbeszéltek szerint, magunk járhattuk be Helsinkit, amihez az útikönyv adott nagy segítséget. A Szenátus téren az evangélikus Nagytemplom (jobbról) lépcsősora előtt, a tér közepén áll II. Sándor cár, „Jó Sándor” szobra – ő adott az országnak részben önállóságot, a korábbi zivataros, többnyire svéd uralom után. A Nagytemplom klasszicista – mint a „régi” Helsinki szinte minden jelentős épülete –, monumentális méretei vannak, engem különösen belülről, a nagy fehér falfelületekkel, érthetően, a debreceni Nagytemplomra emlékeztet.


Sajnos orgonáját nem hallottuk, pedig az is igen nagynak látszott. A tervezője eredetileg a várost megtervező Engel volt, de halála után a terveken komoly módosításokat hajtottak végre. Engel és társai a Baltikumban, beleértve Szentpétervárt is, sok nagyvárosban alkottak maradandót a XIX. században, így sok hasonlóságot is felfedezhetünk pl. Tallinnal is. A téren van még a Szenátus, azaz a régi felsőház és az Egyetem épülete is. Az Elnöki Palota felé sétálva az Uszpenszkij székesegyházhoz vettük az irányt. Az ország történelmének ismeretében nagyon nem csodálkoztunk, hogy mekkora méretű ez az ortodox templom, hiszen az orosz adminisztrációnak templomra is szüksége volt. A moszkvai templomok után nagy hatást nem tett rám, bár arányos, hagyományos épület.



Az Egyetem tér



A Nemzeti Színház


A Svéd Színház felé vettük az irányt, ez volt a találkozási pontunk is, valamint kellemes parkos sétatér vezetett oda az öböltől. Itt volt egy bolt, ahol az Aarikka formatervezett, főleg fatárgyakat árulták (www.aarikka.fi – az eltelt 20 év alatt a termékskálájuk alaposan megváltozott) – nekem legjobban a bárány tetszett fa natúr színben, sajnos erre sem volt keretünk.
A közelben lévő halpiac is érdekes hely, de mivel nagyon nem értek hozzá, túlzottan nem tudtam értékelni.


Nagy hatással volt rám viszont a Sziklatemplom. Ez a modern templomépítészet egyik jó példája, különleges teret hoztak létre a sziklába robbantott, nagyjából kör alakú központi templomtérrel. Eleve dombos részen van, a templomba lépve egy kis tér alá kerülünk, amely a bronzkupola és a föld(kő)felszín széle között üvegtetőn keresztül kap megvilágítást. A fal a durva, de csodálatos kemény kő, a berendezés csak a legszükségesebbekre terjed ki – oltár, úrasztala, padok, orgona – a világos fa színe dominál. Ezen kívül egy hangversenyzongora is volt még, amin valaki kellemes, csöndes jazz-zenét játszott, az áhítatot nem törte meg.


Atyai segítséggel találkozásaink is voltak. Meglátogathattuk Sole Kallioniemit, akit otthon Egerben csak Sole néniként emlegettünk – a háború előtt az egri evangélikus lelkész zongoraművész felesége volt, és a templom felépítéséhez koncertkörúton gyűjtötték össze az adományokat Finnországban. A két nép kultúrhistóriájának aktív résztvevője volt évtizedeken keresztül, élmény volt vele beszélgetni. Második férje éppúgy, mint szinte minden korosztályukba tartozó férfi, csöndes büszkeséggel viselte hajtókáján az északi háború veteránjainak kis csillagát.


Egy másik találkozásra az egyéként is megnézésre ajánlott Akadémia könyvesbolt kávézójában került sor. A könyvesbolt méretei, kínálatának bősége egyaránt lenyűgöző – az építészeti kialakításon kívül – s az, hogy gyakorlatilag egy kulturális intézménnyé vált. A kávézó újdonság volt nekünk ilyen helyen, de semmi kivetnivalót nem lehetett benne találni. Pontos időpontot adott meg nekünk Rácz Pista bácsi, s egy fél órát szánt ránk, két tanítványa között. Rácz István a Kalevala, a finn nemzeti eposz egyik magyar fordítója, s a tanítványok is e tárgyban jártak hozzá, érkezésünkkor épp egy vietnami fiatal volt nála. Kérdezte, mit láttunk eddig, majd a felsorolásunk után azt mondta, hogy a Nemzeti Múzeumot nem szabad kihagyni, mert az ország tárgyi múltját ott lehet megismerni, hiszen a háború után templomok padlásairól, és egyéb eldugott zugokból került elő az akkor nem igazán értékelt több évszázados tárgyi emlékek sora – ebben a munkában ő is részt vett annakidején. A másik kihagyhatatlan hely pedig Seurasaari szigetén a skanzen, de ide még egy tanácsa volt: a szigeten élő állatoknak: vadkacsáknak, mókusoknak, bárányoknak vigyünk mogyorót, de natúrt és nem sózott- pörköltet. Érdekelték az itthoni események – pár napja volt ekkor a Nagy Imre-per megsemmisítése és Kádár János halála – az induló mozgalmak stb. is.
Mindkét tanácsát megfogadtuk, s teljes mértékben igaza volt. A Nemzeti Múzeum a Parlamenthez közel fekszik, befogadható mennyiségű kiállított anyaggal. A finn történelem zivataros időszakai, a még a XIX. században is igen nagy szegénység miatt nagyon kevés épület épült kőből és maradt meg, a fa pedig nem annyira időtálló. Ezek fényében még értékesebb az az anyag, amelynek java a XVII-XVIII. századból való. A textilek, viseletek szép színesek voltak. Az egyik megmaradt emlékem egy fantasztikus, állatbőrből készített lapp kajak. A külön lapp kiállításra már nem maradt energiám, sajnos azt kihagytuk (azóta még egyszer ugyanígy jártam, harmadjára már ki kellene bírnom, mert érdekelne bővebben is, mint egy-két kisebb terem).
Még egy kicsit kifelé a városközpontból található a Finlandia palota, amely nagyon híres volt már akkor is a politikai találkozók miatt is. Az út felől alig látszik, az óriási méretei a tó felől érzékelhetők igazán. Ezzel együtt azért túl sok néznivaló nincsen rajta.


A Seurasaari külön emlékezetes hely. A szárazfölddel kb. 150 m-es fahíd köti össze a kb. 600m hosszú és 250m széles szigetet, amelyen az ország népi építészetét követheti a látogató. A pénztárnál meg lehetett venni a Rácz Pista bácsi által mondott natúr mogyorót celofánzacskóban, s a hídon átmenve a nyitáskor, ahogy a zacskóval zörögtünk a felbontással, a hallótávolban levő összes vadkacsa megindult felénk. Félelmetes volt, ahogy legalább 150-200 jószág hápogva lépdelt velünk szemben. Bentebb aztán mókussal is találkoztunk, sőt a birkák is bégettek egy kis mogyoróért – nem véletlen, hiszen évtizedek óta a látogatók etetik a szelíddé vált állatokat. A skanzen anyaga nagyon tetszett, a tájegységek jellegzetes épületein kívül pl. Aleksis Kivi író kis alkotó pavilonja is itt van. A faépítményeket nagyon szeretem, s az volt az első skanzen, amit végigjártam az északi országokból – azóta kiemelten figyelem, ha ilyen helyen járok, hogy országonként a legnagyobbat megnézzük. Itt láttam először a tipikus északi kerítésfajtát, amelynél az oszlopok (két karó egymás mellett) közé ferdén tették be a többi egyenes ágat, karót, így egyszerű, mégis praktikus (a vizet lecsorgató) kerítést alkottak. A személyzet itt is népviseletben van, ez is tetszett – akkoriban ez még nem volt itthon szokásban.



Hombárok



Aleksis Kivi alkotóháza



Egy épület földtetős szigeteléssel



A kerítés



Öreg hajó


Vendéglátóink megkérték az egyik barátjukat, hogy vigyen el bennünket Turkuba. Ez nagyon jó ötlet volt, mert neki egy ötsebességes Skodája volt (egy hazatérő csehszlovák diplomatától vette, ha jól értettem), amelyben kisebb sebességgel szeltük az utakat, mint házigazdánk sportos stílusában a 2,9 literes Ford Skorpiójával. Ez is egy remek nap volt. Eleve már az is érdekes volt, hogy indulás előtt beinvitáltak bennünket a gerendaházukba. Ez nagy megtiszteltetés és kedvesség volt részükről, mert egyébként a finneknél elég merevek az ilyen jellegű szokások, egymáshoz kevéssé járnak még a rokonok is, inkább étterembe mennek. A ház gyönyörű, a finn természetesség mintája lehetett volna – csupa fa, sok üveg és porcelán és némi fém. A környezete is természetes és egyszerű – két nagy németjuhász kutyájuk volt, akiknek a házigazdának kellett minket „bemutatnia” és utána már békések voltak. Ma is boldog lennék, ha egy olyan házunk lehetne.
Turku, svéd nevén Abo (ejtsd: Obo) Helsinkitől 170 km-re, nyugatra van – inkább már a Botteni-öböl partján -, régen ez volt a főváros, a svéd uralom alatt jelentősége töretlen volt. Itt van a középkori Vár és Katedrális, a város környékén találhatók meg legnagyobb számban a régi korok építészeti emlékei, leginkább falusi templomai. Az időjárás nem fogadott a kegyeibe minket, hűvös, szeles és esős volt, így kívülről kevésbé nézelődtünk, a fényképezés után siettünk befelé. A Várban végigjártuk a kiállítást, de maga az épület jobban tetszett. A román és gótikus stílus jegyeit viselő háromhajós, szentélykörüljárós, kápolnakoszorús katedrális elbűvölt, méretével, magas tornyával, amin az egész története „olvasható” volt. A XIII. századtól a XVI-ig elkészült a teljes épület, a reformációval evangélikussá lett, s természetesen az évszázadok is megtépázták. Szép nagy orgonája is volt, és az egyik mellékhajó feletti karzaton jó kis kiállítást rendeztek be – a templomról és a történetéről, valamint egyházi kincsekből. A városban még a „Finn hattyú” nevű hajót néztük meg mint nevezetességet – egy kb. 100 éves vitorlás, amely mára iskola-, de szerintem inkább múzeumhajóvá vált.



A vár bejárata
















A vár belső udvara A templom tornya
A szentély A templom egy részlete

Innen kb. 15 km-re nyugatra, Naantaliba mentünk. Ez egy kedves kis város, azonban az is emeli a rangját, hogy itt van a köztársasági elnök nyári rezidenciája. Mi inkább a Brigitta-templomot mentünk megnézni – csak ez maradt meg a XV. század közepén alapított kolostorból. Háromhajós, egyenes szentélyzáródású, román stílusú, részben újjáépített épület. Kevés berendezési tárgya van, ám azok nagyon szépek, jelentős alkotások. A falakon néhol díszítésnyomok, és egy 1552-es évszám – vagyis Eger várának ostromakor az a rész is állt már.










A templom tornya A Téli háború halottainak temetője

Turku környékén jópár kisebb régi templom is van, a mai lehetőségeinkkel bizonyára körbe is járnánk őket, mint ahogy a Botteni-öböl partján a régi kis városokat – Raumát és Porit.
Mivel feltűnt barátunknak, hogy nagyon értékeljük a régi épületeket, ezért a visszautat egy kisebb kanyarral tettük meg, ezzel kedveskedett nekünk. Az első megálló légvonalban Turkutól 30 km-re DK-re Sauvo temploma lett. Kedves kis falusi templom (36 m hosszú, 10 m széles), kőből építve, a XIII. század végén kezdték el építeni. A hajó zárófalának felső része téglából van, vakolat nélküli, így szépen kiadja az anyagában díszítését. Különálló harangtornya van, az alja terméskő, a felső része vakolt tégla – barokk sisakkal. Természetesen az évszázadok alatt jelentősebb változásokon ment át, de leginkább a berendezését tették barokk stílusúvá. A templom körül a temető – ahogy az mindenütt a keresztyén világban szokás volt.









A sauvoi templom és freskói


Továbbmenve – légvonalban újabb 30 km-re – K-DK-re Perniöben álltunk meg. Ez a templom úgy száz évvel fiatalabb a sauvoinál, így, bár alaprajza szinte ugyanaz – miért is lenne más –, díszítése kifinomultabb. Mindkét hajózáró fala díszítettebb, különösen az egyik – kereszt és más formák téglából a teljes felső részt beborítják. Mindkét templomnál a hatalmas tető szinte agyonnyomja az embert – de hát errefelé nagy havak szoktak lenni, ami miatt szükség van rá. Itt is különálló harangtorony áll. A berendezés mindkét helyen egyszerű, egy oltár, padok és orgona– evangélikus templomokról van szó. 








Helsinkiben a korábbi autós városnézéskor a kikötő felé is jártunk természetesen, a leglátványosabb része a Stockholmba közlekedő 6-8 emeletes komphajók dokkja – a Viking Line és a Silja Line társaságoké. Itt kérdezte vendéglátónk, hogy mentünk-e már ilyen hajóval – mi még addig csak a dunai és balatoni hajókkal utaztunk –, s hogy mit szólnánk egy stockholmi hajózáshoz. Mivel Svédországba még Finnország előtt megszűnt a vízumkényszer, így semmi akadálya nem volt. Ennek nagyon örült, és két nap múlva ünnepélyesen átadott nekünk két jegyet a Viking Line-ra (ezzel a céggel egyébként az IBUSZ-nak is valamilyen kapcsolata volt), ablakos kabinnal és svédasztalos vacsorával/reggelivel. Mondták, hogy a svédasztalos étkezés fantasztikus, de nem értettük, hogy annyit ehetünk, amennyit csak jólesik – az italért a csapvízen kívül kell csak külön fizetni. Igazából azt nem értettem, hogy egyszer lehet-e szedni, vagy többször is új tányérral lehet szedni – aztán a vacsora végére csak rájöttünk, így a reggelinél és hazafelé már hasznosítottuk az új „tudásunkat”. 1989-ben még itthon nem volt ilyen hely, főleg nem, ahol mi jártunk volna.
Ez a meglepetés „út az útban” óriási nászajándék volt, már maga a hajóút is. A hajó az m.s. Olympia nevű, 2500 személyes, 580 autót szállítani képes 37.583 regisztertonnás sokemeletes komp, amely minden nap 18 órakor indult és másnap 9-re ért a másik fővárosba. (Most már mintha nem lenne forgalomban.) Ha valaki ugyanazzal a hajóval jön vissza – mint mi is –, akkor ki sem kell pakolnia, vagyis nagyon kényelmes helyzet, mert nem kell a városnézéshez minden csomagot vinni. Helsinkiből kifelé még a fedélzetről visszanéztünk a városra és a 6 szigetre épült Suomenlinna erődöt ámultuk-bámultuk – sajnos ide már nem volt időnk kimenni kishajóval, pedig nagyon izgatott volna (kicsit a komáromi erődrendszerre emlékeztet, de több mint 100 évvel korábbi).



A Suomenlinna


A nézelődés után jött a pazar vacsora, valóban minden volt, mi szem-szájnak ingere, közben az ablakokon keresztül nézelődni is lehetett, bár ekkor már távolabb volt a szárazföld. Bejártuk a hajót, a vámmentes boltot, benéztünk a kávézókba, éttermekbe, s az ismeretlen világ elkápráztatott minket. A kabinunk praktikus volt, és egy-két dolgot meg kellett tapasztalni, a tengeri közlekedéssel kapcsolatban. A hajó fordulása is érdekes volt, kissé bedőlt – ha nem érzéki csalódás volt –, a motorok mély remegésszerű hangját nem igazán sikerült megszokni. Reggel idejében ébredtünk, így végignéztük, ahogy ez az óriás a Stockholm előtti kis szigetek között lavírozik.A hajóról a környező hétvégi házak makettnek tűntek.




A bőséges reggeli után leszálltunk a hajóról és délután ötig miénk volt Stockholm. A Viking Line nagy előnye volt az is, hogy a kikötődokktól látható volt az óváros, sőt a királyi palota is – kb. másfél km-t kellett sétálni a rakparton, s ez nagy biztonságérzetet adott.


Mivel Stockholm nem volt benne előzetesen a programban, csak Finnország könyvet vittünk magunkkal, így a városról szinte semmit nem tudtunk a középiskolában tanultakon kívül – amik azért nem igazán turistainformációk. A rakparton a királyi palota felé menve ingyenes kiadványokat keresgéltünk, remélve, hogy abban csak lesz várostérkép, ami alapján már célzottan tudunk mászkálni. Így is volt. A sorrendre már nem emlékszem pontosan, de a 2004-es skandináv úton megállapítottuk, hogy elég tartalmasra sikerült ez a rövid városnézés. (Stockholm részletesebb leírását a 2004-es skandináv útleírásban lehet megtalálni.) A Királyi Palota több kiállítását megnéztük, a kincstár lebilincselő volt, a biztonsági intézkedések nemkülönben – a gránitba vájt terem ajtaja legalább fél méter vastag! A trónterem üres állapotában is méltóságteljes volt. A koronázó templom barokk külseje megtévesztett minket, akkor nem mentünk be – belülről alapvetően gótikus. A Városház téren a legrégebbi épületek is nagy tetszést arattak, s a közelében a Német templom. A Parlament és az Operaház épülete mellett a Nemzeti Múzeumig mentünk el.
A másik irányba, a Riddarholm szigetre is elsétáltunk, a régi parlament épülete, a Lovagok háza és különösen a Riddarholm-templom nyűgözött le. Ebben a lovagrend tagjainak tábláin meglepetéssel fedeztük fel Csang-Kaj-Sek tábláját is – elég feltűnő volt a kínai jeles névleírás. A Klára-templom neogótikus épülete kevésbé hozott lázba, azonban elég jó orgonáján éppen játszottak, jólesett a forgatagban egy kis csöndesség, feltöltődés a további meneteléshez. A modern építészetből is kaptunk némi ízelítőt, a bevásárló utcán elmentünk egészen a Sergel téren álló, 37 m magas üvegtoronyig (jobbrol). Ezen a téren történt egyébként az Olof Palme-gyilkosság (a fiatalabbaknak: ő hivatalban levő miniszterelnök volt, amikor megölték), emlékhely is volt itt. Még a Központi pályaudvarra is elmentünk, a többszintes, óriási többcélú épületkomplexum jelentős méretű, de sok néznivalót azért nem tartogatott. Óhatatlanul összehasonlítottuk magunkban a két fővárost, bár nagyon különbözőek. Méretben is jelentős az eltérés, és míg Helsinki tiszta, élhető, kellemes, kisebb város, Stockholm világváros, annak minden fényével és hátrányával együtt.



Danvikshem



A régi parlament



A vasútállomás












Jóleső fáradtsággal mentünk vissza a komphajóhoz. A nagy hajó indulása újfent érdekes volt, s ahogy lassan távolodtunk a dokktól, még egy, a XX. század elején épült idősek otthona, a Danvikshem monumentális téglaépülete kötötte le a figyelmünket. A visszautazás ugyanazokat a szépségeket tartogatta számunkra, mint idefelé, de már számítottunk rá, így talán jobban értékeltük. Az étkezéseknél a rutin még több finom falatot eredményezett. Végül még jól szétnéztünk a vámmentes boltban. A Fazer finn csokoládégyár termékeit régebbről „ismertem”, a csokis töltetű mentolos cukorkájuk egyenesen fenomenális.
A Helsinkibe visszaérkezés előtt újra megcsodáltuk a Suomenlinna erődöt, majd beúsztunk a kikötőbe. Ha valaki először megy Helsinkibe, a tengeri utat tudom javasolni, mert a város legpompásabb panorámája tárul elé a hajóról, úgy érzi az ember, hogy csak egy lépésnyire van a Nagytemplomtól.



Következett aztán a látogatás édesapám rég kint élő magyar barátjánál. Finn felesége van, így az ottani életről sokkal többet tudott mondani nekünk, mint amennyit turistaként látni lehet. Busszal mentünk Artjärvibe, ami kb. 100 km-re ÉK-re van Helsinkitől. Mondták, hogy pontosan mikor kell leszállnunk – óra, perc –, de izgultunk, kérdeztük, hogy miről ismerjük meg a helyet, de ilyen nem nagyon volt. Mondták: „Csak az órát kell figyelni, és előtte kicsivel a leszállásjelzőt az ülés mellett megnyomni.” No, ez 1989-ben nekünk kicsit magas, szinte utópisztikus volt, egy része még ma is. A buszon aztán láttuk, hogy egy elég nagy óra van elől, ami valóban a pontos időt mutatja, valamint hogy a buszok menetrend szerint közlekednek a valóságban is, így gond nélkül megérkeztünk. Artjärvi három tó között fekszik, a magyar értelmezés szerinti faluképet ne keressük, mert az nincs. Mi is az egyik faluközpontban szálltunk le a buszról, ahol a megállón kívül kis bolt, benzinkút, autószerviz, gyógyszertár és még néhány, inkább közfunkciót ellátó épület volt – összesen úgy 8-10. Vártak minket, s hazagurultunk autóval, mert távolságok is vannak – ugyanis arrafelé úgy szeretnek építkezni vidéken, hogy a szomszédot ne is lássák. A házuk- természetesen faház – egyszerű és praktikus volt, az épület hosszában egy emeletnyit lejtett a terepszint, amit a házhoz ki is használtak. A sziklába volt bevájva a kamra és az elektromos szauna is. Az út felé semmi érdekesebb nem volt, azonban a másik irányba óriási üvegablakok voltak, pazar rálátással az egyik tóra. Délután sétáltunk is egyet, lementünk a tópartra is, és az erdős részre is. Itt volt a jéghoki pálya – nem is értettem messzebbről, hogy mi az a lekerekített sarkú kerítés –, amolyan falusi, természetes, palánkkal körbekerített tisztás, szinte mint otthon a focipálya mindenfelé.
Másnap Porvooba mentünk – innen DNY-ra kb. 50 km-re légvonalban – szintén busszal. A dimbes-dombos tájon olyan gyorsan ment a sofőr, hogy néha féltünk, főleg a kanyarokban, de túléltük. Közben átmentünk Myrskylä falun, s próbáltuk a feliratokat leolvasni, minden így kezdődött: Myrskylyhty (Myrskylä-i), ami kiejtve „mürszkülühtü”. Jó játék volt, mire ki is tudtuk mondani a nekünk szokatlan rengeteg ü hangot. Volt viszont egy hihetetlen élményünk: egy szivárvány, amelynek még a harmadik ívének a fele is megvolt – ilyen tiszta volt a levegő!
Porvoo egy kedves kisváros, egységes óvárossal, melyben jót lehet sétálni. Nekünk leginkább a XV. század elején épített Székesegyház tetszett, amely a már korábban látott templomok nagytestvére – itt is hatalmas tetőszerkezet fedi a hajót, és míves tégladíszítés van a fedélszéket lezáró falon és különálló a harangtorony. A templombelső karzatos, néhol a régi freskók részletei láthatók, a berendezés alapvetően barokk itt is. Hírnévre azzal tett szert a templom, hogy 1809-ben itt tett fogadalmat Finnország részbeni önállóságának megőrzésére I. Sándor cár – és a finn rendek is hűségesküt tettek. (Ezért ő a „jó Sándor cár”.) Az óváros a régmúltat idézi, 1760-ban a város legnagyobb része leégett, s ezt követően a korábbinak megfelelően építették újjá. A régi Városháza épületében jó kis helytörténeti múzeum található – érdemes megnézni. A folyóparton kis raktárépületek emlékeztetnek a régi, küzdelmes életre.


A következő nap érdekesen alakult, ugyanis ekkor volt a falunap. Erre készülnek már napokkal-hetekkel korábban, mindenki részt vesz benne. A sportpályán népi sportokat játszanak, és van egy jótékonysági „rabszolgavásár” is. Eleve minden a jótékonyságról szól, a falu apraja nagyja készül a saját készítményeivel, terményeivel és azt árulják: mézet, borsót, süteményt stb. Mindenki jókedvű, szinte harsány volt – látszott, hogy különleges nap van. A kultúrházban plakátkiállítást rendeztek, délután a falu miniskanzenjében népdalozás volt – a dalkör tagjai népviseletben voltak, mindenki megkapta a dalok szövegét gépelve. Némi kísérletet mi is tettünk, de a finn nyelv jórészt kifogott rajtunk kiejtés szempontjából – a dallamok háromnegyedes, a magyar népdalokhoz képest kevésbé régiek, inkább műzenék lehetnek. Természetesen az akkor 150 éves fatemplomban ünnepi istentisztelet is volt. Itt a karzatra is felmentünk, és a Rácz Pista bácsi által mondottak élő bizonyítékaként ide volt félre téve a korábbi oltár egy darabja, valamint a legalább 100 éves inkább láda méretű fapersely, és még valaki levele az 1700-as évek elejéről – ha a dátumnak hinni lehetett. Megtudtuk, hogy a skanzenekben látható hosszú, széles és lapos, sokevezős hajók ún. templomi hajók, amivel a hívek a tavon át közlekedtek az istentiszteletre, közben zsoltárokat, lelki énekeket énekeltek.


Még egy kirándulás rémlik fel a 20 év ködén át, amikor a környékben mászkáltunk egyet. Már az is szokatlan volt, hogy ehhez gumicsizmát kellett húzni – de aztán a zsombékos, sokszor vízbe süllyedő, ám többnyire köves talajon megértettük az okát. Apró virágos növények, jobbára fűfélék voltak azért, de sokhelyütt csillámlott a víz. Ha már mászkálgattunk, akkor gyűjtögettünk is ehető bogyókat, pl. az áfonyát (finnül: mustikka – amiből készítik a mustikka piirakkát vagyis az áfonyás pirogot). A gyűjtött gyümölcsnél csak a saját termesztésű gyümölcsnek van nagyobb becsülete, ami a házigazda dicsősége ezen a zord éghajlaton. A beszélgetéseink jelentős része természetesen a nekik ritkán látott hazáról szólt, érdekelte őket, mi történik otthon, kik az újonnan feltűntek a közélet színpadán. Különös volt Artjärviben látni néhány kockát a tévéhíradóban Kádár János temetéséről. Az már nem volt érdekes a hírkészítőknek, nem így persze nekik, hogy Kádár halála a Nagy Imre és társai elleni per megsemmisítése napján történt – mintegy görög tragédiaszerűen.


Visszamenve Helsinkibe még egy napunk volt, de valószínű, hogy az arra eső látottakat már leírtam fentebb. A városba bejárkálások alatt figyelemmel kísérhettük, ahogy egy épülő üzem körül a parkolót és egyéb külső tereprendezést végzik. Hihetetlen tempóban haladtak, mire a nagyjából egy hét eltelt, már teljesen végeztek is a munkával – pedig érkezésünkkor még csak a föld planírozásánál tartottak. De érdekes volt látni egy ház építkezését is – nem kellett kerítéssel körbevenni, nyugodtam körbejárhattuk, sőt be is mehettünk a műszak letelte után. Mivel erdős részen volt, a fákat nem vágták ki körülötte – nem úgy, mint a jó magyar szokás szerint -, hanem pl. egy méterre a faltól több évtizedes törzs is volt. Nem volt szétdobálva az építési anyag, szerszám – szokatlan látvány volt mindenestül.


Vendéglátóinktól, a turkui útra elvivő barátjuktól olyan finn üveg dolgokat kaptunk, amiről tudták, hogy nagy örömöt szereznek nekünk, és egy életre rájuk és Finnországra fogunk emlékezni. Így is van, ha rájuk nézek, mindig eszembe jutnak. Visszaindulás előtt még egyet úsztam a tóban, s végül fájó szívvel búcsúztunk el vendéglátóinktól és a gyönyörű tóparti helytől.


A vonatút visszafelé félelmetesebb volt, mert Leningrád körül a sínek állapota miatt óriási kilengése volt a vagonnak – pedig a vonat sebessége nem érte el a 20 km/órát. Az éjszaka közepén félelmetes volt látni a város külső részét, a sínektől néhányszáz méterre levő 22-25 emeletes sorházakat, a köztes területen pedig garázsbódévárossal és egy trolibusz közlekedéses négysávos úttal. A moszkvai átszállás baráti segítséggel könnyű volt, s óriási élményekkel telve tértünk haza – s visszacsöppentünk az akkor mozgalmassá vált hazai életbe.


Denke Gergely






Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>











A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Denke Gergely: Mézeshetek Helsinkiben és Stockholmban – Finnország Svédország" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár