Merkl Gábor: Óriások földjén – Izland – 2000


Merkl Gábor: Óriások földjén – Izland –  2000. július 7-24.


Első rész
Valahogy úgy hozta a sors, hogy mindig a meleg vidékekre jutottam el. Éveket töltöttem Észak-Afrikában, pár hónapot még Irakban is dolgoztam, délen, Bászra mellett egy forró, élettelen, sós-agyagos pusztaságban, ahol a sanyarú fizikai körülményeket az éppen folyó háború is tetézte és nyaranta eljárok a Lipari-szigetekre Szicíliába, hogy működő tűzhányókat lássak. De a hideg, sarki tájak ismeretlenek maradtak, hiába olvastam el minden jobb útleírást a jeges vidékekről. Nansen, Shackleton, Scott könyvei és naplói vagy Rockenbauer Pál Csipetnyi Antarktisz-a ott sorakoznak a polcomon, de egyetlen gleccsert vagy jéghegyet sem láttam még a maga valójában. Gleccserért persze elég lett volna az Alpokba elmenni, bizonyára eredendő lustaságom az oka, hogy ez is kimaradt.
Adva volt tehát a probléma: keresni egy helyet, ami az állandó munkahellyel, azaz korlátozott szabadsággal rendelkező ember számára gyorsan elérhető, északon van, megmutatja a jégvilágot és nincs agyoncivilizálva, ugyanakkor mégsem kell kiéhezett jegesmedvékkel megküzdeni, hogy túléljük.
Van ilyen hely, Izland szigete Európa és Amerika határán. Területe Magyarországnál kicsit nagyobb, mintegy 5000 km hosszú partvonalát nagyrészt öblök és fjordok tagolják, melyeket a korábbi jégkorszakban a szigetet borító jégpáncélból aláereszkedő gleccserek mélyítettek tengerpartokba. A partmenti, lapos sávon túl a belső területeket uraló fennsík emelkedik. A szigeten két óriás vívja a maga harcát időtlen idők óta: a tűz és a jég, a hegyeket építő vulkánok és a hegyeket legyaluló jégárak. Jelenleg a jég vesztésre áll, a hajdani pleisztocén jégpáncélból mára csak elszigetelt jégsapkák – Vatnajökull, Hofsjökull, Myrdalsjökull, stb. – maradtak. A jégsapkákból táplálkozó gleccserek már nem érik el a tengert, új fjordokat nem vájnak, jégtömegük még a szigeten elolvad és az olvadékvíz kisebb-nagyobb gleccserfolyókat táplálva eléri a fennsík meredek szélét, ahonnan gyönyörű vízeséseket formálva a víz örök körforgásának végén a tengerbe jut.
A gleccserek és gleccserfolyók megállás nélkül gyalulják, pusztítják a szigetet, de létezik a másik, építő erő, amely ezt a pusztítást ellensúlyozza: a vulkanizmus. A táj végső formáját e két folyamat eredője határozza meg. Izlandon a felszínen látható az Atlanti-óceán középvonalában húzódó Atlanti-hátság. Az ilyen hátságok az óceánok mélyén húzódó több ezer kilométer hosszú vulkanikus övezetek, melyek átlagban 2-3 km-rel emelkednek az óceánfenéki síkság fölé és azt a helyet jelzik, ahol a Föld felszínét alkotó nagy kőzetlemezek születnek, majd elválnak egymástól. Izland az Európát és Amerikát hordozó kőzetlemezek határán fekszik, ezért is jogos az a megállapítás, hogy legalábbis tektonikai értelemben egyik fele Európához, a másik Amerikához tartozik. A hátságok tengelyvonalában hasadékvölgy található, amely folyamatosan tágul és a tágulás révén előállott térfogathiányt újra meg újra kitölti a mélyből tenger alatti vulkánokon keresztől feltörő láva. Ez magyarázza, hogy a szigetet szinte kizárólag vulkáni anyagok építik fel, az egyéb eredetű kőzetféleségek mennyisége elenyésző. A középső területeket nagyjából “S” alakban átmetsző hasadékvölgy tágulása miatt Izland területe jelenleg is folyamatosan nő. E tágulás váltja ki a jelenleg 30-40 vulkánból származó kitöréseket, melyek időről időre megzavarják a sziget életének nyugalmát, esetenként akár nagy károkat is okozva. A vulkanizmus által okozott kockázatokért azonban a természet legalábbis egy területen bőségesen fizet: a települések energiaellátása érdekében nincs szükség behemót, környezetszennyező és importigényes szén- vagy olajtüzelésű erőművekre. A gleccserfolyókra telepített kisebb, a tájban példaszerűen elrejtett vízerőművek és föld hőjét megcsapoló kiapadhatatlan geotermikus energia fölösen elegendő az izlandi társadalom energiaszükségletének fedezésére.
Izland időjárása óceáni jellegű, télen nem túl hideg, nyáron hűvös. Köszönhetően a meleg Golf-áramlatnak, a nyári átlaghőmérséklet plusz 10 fok, a téli 0 és mínusz 5 körül van. Az utazó három dologra mindig számíthat: esőre, szélre és az időjárás változékonyságára. A magas szélességi kör miatt nyáron a Nap alighogy lebukik a horizonton, röviddel utána már fel is kel, ezért aztán igazán sötét ebben az évszakban nincs is. Mindennek persze télen jön el a böjtje, mert akkor a Nap alig emelkedik a látóhatár fölé, már le is nyugszik, reménytelennek tűnő sötétségbe borítva a tájat.
A sziget lakossága csekély, mindössze kb. 300 ezer fő és ennek is legalább a fele a fővárosban Reykjavíkban és agglomerációjában él. Különösen szembetűnő az ország vízfejűsége, ha meggondoljuk, hogy a második legnagyobb városnak, Akureyrinek mindössze tizenötezer lakosa van. A partvonal mentén sok kisebb település és tanya található, de ezek népessége igen alacsony. A fő bevételi forrás természetesen a halászat. Mindenhol találkozhatunk birkákkal, melyek a dús, harsogóan zöld mezőkön vastag gyapjat növesztenek. Ebből készülnek a világhíres gyapjúholmik, a hírnévhez illő megfizethetetlen árakkal. Egyre nagyobb bevételt hoz az idegenforgalom, Izland az elmúlt években határozottan divatos országgá vált, legalábbis azok számára, akik elképesztően magas árait meg tudják fizetni.
Az idegenforgalom növekedése egy természeti területen ugyanakkor mindig azzal a kockázattal jár, hogy éppen az kerül veszélybe, ami az érdeklődést kiváltotta. Úgy láttam, hogy Izlandot talán még nem fenyegeti ez a baj, még nem öntötte el teljesen a turizmus infrastruktúrája, még kaland az utazás, még vannak hatalmas, elhagyatott, ember által alig vagy egyáltalán nem járt helyek. Ide nem építészeti vagy kultúrtörténeti csodákért kell jönni, hanem a természetért, és aki találkozni akar vele, annak vállalnia kell a túrázással járó fáradalmakat, a hűvös vagy hideg szél és az eső okozta kellemetlenségeket. De azt a természetközeliséget, azt a természetélményt, amit Izland nyújtani képes, Európa sűrűn lakott, központi részein már nem lehet tapasztalni és megszerezni. A lágyabb vonalú, mérsékelt égövi tájakhoz szokott közép-európai utazót viszont minden fáradozásért bőséggel kárpótolja a vulkánok és jégárak szaggatta, gyönyörű és drámai izlandi táj.
Ide mentem el tehát 2000 nyarán egy kalandtúrákat szervező utazási iroda csapatával. Valójában próbálkoztam már évekkel korábban is Izlanddal, magánutat akartunk szervezni egy ismerősömmel, de akkori anyagi lehetőségeim mellett teljesen reménytelen volt eljutni oda, megfizetni a nélkülözhetetlen autóbérlést, a repülőjegyet, a szállást, az élelmezést. Izland sajnos rémisztően drága ország. Szerencsére rátaláltam erre az irodára, az út programja is megfelelt, befizettem hát az így sem kevés útiköltséget. Persze eleinte motoszkált bennem a csoportos utazás vélt vagy valós kötöttségei miatti félelem, de az út végén be kellett vallanom magamnak, hogy semmiről nem maradtunk le, még oda is eljutottunk, ahová a program nem is tervezte. Az út végig jó hangulatban telt, erről gondoskodott maga az ország, a csapat szerencsés összeállítása és nem utolsósorban vezetőnk, aki éveket töltött Izlandon zenét tanítva a kérgeskezű halászoknak és akinél többet talán maguk az izlandiak sem tudnak országukról.


Második rész: július 7.
Az utazás repülővel történt koppenhágai átszállással, Izlandon pedig egy terepjárásra átalakított kisebb busszal közlekedtünk, leszámítva az út elején egy ötnapos gyalogtúrát.
Budapestről délután 5-kor indultunk el Koppenhága felé. Természetesen volt túlsúlyom, de sikeresen feljuttattam a gépre. Koppenhágáig egy igen szemrevaló magyar leányzó mellett ültem, aki valami meghatározhatatlan okból kifolyólag váratlanul a kezembe nyomta a Joy magazin egy számát – tele hasonlóan szemrevaló leányzókkal -, hogy olvasgassak. A sors mindazonáltal hamar helyreállította az egyensúlyt, mert Koppenhágától Keflavíkig két ronda és kövér ázsiai nő mellett kellett ülnöm, ezt minden rasszimus nélkül mondom. Az Iceland Air Koppenhága-Keflavík járatán már érezhető volt, hogy a perifériák felé haladunk. Kissé ziláltabb emberek ültek a székeken, mint az úrias párizsi vagy londoni járatokon, viszont nem is volt a közönség annyira személytelenül unalmas, mint amazokéi. Mély intellektusról és kiváló felkészültségről tett tanúbizonyságot egy amerikai útitársunk, aki a stewardesstől eredeti izlandi bort kért a kommersz fedélzeti üdítők és whisky helyett. A hölgy türelmes arccal hallgatta végig a szőlőtermesztés és az éghajlat összefüggéseiben merőben járatlan utas óhaját, majd szenvtelenül közölte, hogy Izlandon nem termelnek bort, fogyasszon a kedves utas talán valami mást, például van Coca Cola.
Ilyen kis közjátékok színesítették a szokásos fedélzeti unalmat, miközben elúsztak alattunk a Feröer-szigetek és a három órányi út vége felé feltűntek Izland partjai. A gép végigrepült a déli part mentén, rá is tapadtam az ablakra, hogy lássam álmaim földjét. A kaotikus tájban világosan felismertem a Vatnajökull elterpeszkedő jéglepényét, aztán a gép hamarosan Keflavíkba érkezett és leszállt a NATO repterén.
A reptéri bürokrácia – útlevélellenőrzés, pofavizit – után a csomagváróba mentünk. Míg a csomagjainkat lestük, körbenéztem, hogy merre lehet Feri, a vezetőnk, akinek itt kellett várnia bennünket. Az üvegfalon túl fel is tűnt egy magyarforma ember, jól tippeltem, ő volt az. A csomagok közben elkezdtek kiáramlani. Gyorsan összekapkodtuk őket, kivéve egy útitársunkat, akinek az összes csomagja elmaradt valahol az úton. Roppant kellemes érzés az ilyen, megérkezni a világ hidegebbik végére egy szál kézipoggyásszal egy kéthetes kalandtúrára. Komoly logisztikával később aztán úrrá lettünk a problémán, de a csomagok soha többé nem kerültek elő.
Ahogy kiszabadultunk a reptérről, Feri beterelt minket egy buszba és elindultunk bele a világos nyári éjszakába, valahová a láthatár aljához. Érintettük Reykjavíkot, aztán keletnek fordultunk az út első állomása Lindarkot felé. Egy helyen az aszfaltút hosszirányban hullámosra gyűrődött az odaérkezésünk előtti napokban történt kisebb földrengés miatt. A láthatáron egy különálló hegy magasodott, a Hekla, Izland legismertebb, ma is aktív vulkánja. Igazából akkor kezdtem felfogni, hogy sok év után végre a valóságban is megérkeztem Izlandra, mikor a hegy sziluettjét megláttam.
Kisebb sokk ért, mikor egy útmenti épületnél megálltunk, hogy ki-ki vásároljon magának, amire szüksége van. Egy kiló kenyeret vettem 200 izlandi koronáért, ami 800 forintnak felelt meg akkoriban. Ez az arány aztán végigkísért az úton. Igencsak fogni kellett a pénzt, mert pillanatok alatt kifolyt az ember kezéből.
A vásárlás után egy földútra tértünk. A társaság nagy része már bóbiskolt az átutazott nap után, mikor éjnek évadján a pusztaság közepén megérkeztünk egy emeletes faházhoz. Ezt a helyet hívták Lindarkotnak és tulajdonképpen a sofőrünk családjának a magánháza volt. Itt töltöttük az első éjszakát, ki a tetőtérben aludt, ki pedig a földszinten.
Az út során végig turistaházakban vagy azok mellett sátorozva vagy kempingben laktunk. A túrabuszunkban is volt hét ember számára elegendő alvóhely, ezért aztán bevezettük azt a szisztémát, hogy a társaság két fele felváltva aludt a buszban, vagy sátorozott. Jómagam végig a sátorozást választottam, egyrészt mert két ember helyét elfoglaltam volna a buszban – kicsit kinőttem a földből – meg kényelmesebb is volt a sátorban, mint a zsúfolt járműben.


Harmadik rész: július 8.
Reggel tiszta, napos időre ébredtünk. Ahogy kiléptem az ajtón a friss levegőbe, azonnal ezernyi rovar kívánt rámszállni. Hősiesen végigjártam a ház környékét és közben több reggeli tornával felérő hadonászásmennyiséggel igyekeztem távol tartani magamtól a repkedő jószágokat. Végül ők győztek, visszamenekültem a házhoz, ahol persze ugyanannyian voltak, viszont vigasztalt a tudat, hogy nem egyedül küzdök. Sok rosszat olvastam az északi vidékeket nyaranta elözönlő szúnyogokról, de szerencsénkre az úton aztán máshol nem találkoztunk ennyi rovarral.
Elég nehéz volt reggel 9-re úgy összecsomagolni a holmimat, hogy egyik kézzel pakolásztam az előttünk álló ötnapos gyalogtúrához szükséges cuccokat a hátizsákba, a másikkal pedig lankadatlanul harcoltam a szabad levegővételért. Csomagolás után beszálltunk a buszba és elindultunk a közeli Landmannalaugarba, gyalogtúránk kezdőpontjára.
Ez a név volt az első, ami bemutatta, mire képes az izlandi nyelv, ha helynevekről van szó. Izlandnak saját, ógermán nyelve van, ezer éve változatlan formában él és nagyon vigyáznak rá. Nem igazán kellemes hangzású, ráadásul van benne néhány nálunk nem létező hang és ezeket egészen sajátos karakterekkel írják. Bárki találhat számítógépének karaktertáblájában rejtélyes, áthúzott oldalú D-t (Đ, đ), meghosszabbított szárú P-t (?,?) és ékezetes ipszilont. Ezek izlandi betűk, de én ebben az írásban D, d, P, p és Y, y karakterekkel fogom őket helyettesíteni. Ráadásul az izlandi nyelv örömét leli az utazók nyelvi kínzásában, amikor mindenféle hosszú és kimondhatatlan név megtanulására kényszeríti őket. Csak ízelítőül néhány a kedvenceim közül: Kirkjubaejarklaustur, Breidamerkurjökull, Fjadrárgljúfur, Stödvarfjördur, Leirhnjúkshraun. Pihenésképpen Jökullsárgljúfur és Hvannadalshnúkur. Csak arra kell vigyázni a kiejtésükkor, hogy utána ki tudjuk csomózni a nyelvünket.
Elindulásunk után nem sokkal megérkeztünk tehát Landmannalaugarba, Izland egyik legnépszerűbb kirándulóhelyéhez, ahonnan számos túraútvonal indul. A hegyek között elterülő kis síkságon egy kemping van a hozzá tartozó infrastruktúrával, valamint találkozik itt egy hideg- és egy melegvizű patak. Külön külön egyik sem igazán alkalmas fürdésre, a hideg túl hideg, a meleg túl meleg, de a találkozási ponton kialakuló kevert vízben lehet fürdeni. Mindössze arra kell vigyázni, hogy az ember a megfelelő helyen áztassa tagjait, mert ha nem vigyáz, könnyen a forró vízben találhatja magát. Itt érzékeltük először, milyen köznapi és kézzelfogható dolog Izlandon a geotermikus energia. Ettünk, ittunk, aztán ki-ki felvette a maga túlsúlyos hátizsákját és nekiindultunk az előttünk álló, 50 kilométeres Landmannalaugar-Pórsmörk távolságnak. A túrára mindent magunkkal kellett vinnünk, ruházatot, sátrat, élelmiszert, vizet, fotóscuccokat, így aztán nem is voltunk túl fürgék, legalábbis az első napokban. Egy társunk hősiesen magára vette hölgyismerősei jelentősebb terheit is, minek következtében hátizsákja közelített a 30 kiló felé, küllemét meg csak a nagy, fekete, rettenetes jelzőkkel illettük. Az út erősen emelkedett, átmásztunk egy szélesen elterülő obszidiános lávaáron és további emelkedőkön keresztül felértünk a fennsíkra, melyet hó borított, hiába írtunk már júliust. Közben sokfelé láttunk forróvizes feltöréseket, gőzölgő hegyoldalakat és hamarosan elértük Landmannalaugar híres színes riolithegyeit. Mindegyik hegy más és más színárnyalatú riolitkőzetből állt a szürkészöldtől a rózsaszínig, egészen impresszionista hatást keltve. Természetesen sok-sok fényképet készítettünk erről a ritka tüneményről.
A gyaloglást erősen megnehezítették a felszínt borító kiterjedt hófoltok. Ahhoz már kemények voltak, hogy gázolni lehetett volna bennük, de annyira még nem szilárdultak meg, hogy elbírták volna egy a hátizsákja alatt roskadozó turista súlyát. Én legalábbis mindig beszakadtam, mikor ránehezedtem a hóréteg fagyott felszínére, ezért egy idő múlva már szándékosan keresgélni kezdtem a kiálló köveket, hogy azokon ugráljak előre. Fárasztó volt ez a beszakadok, kihúzom a lábam, újra beszakadok, újra kihúzom stílus, de nem volt más választás, erre kellett menni. Délután ötre, mikor már mindenki hullafáradttá gyalogolta magát, hirtelen feltűnt egy völgy mélyén egy faház, Hrafntinnusker, első szálláshelyünk. Élvezettel szabadultunk meg zsákjainktól.
Feri rögtön közölte, hogy van a közelben egy nagy jégbarlang, persze ez további gyaloglást igényel. A társaság életképesebb és fanatikusabb része fél óra pihegés után újra nekiindult, de óriási könnyebbséget jelentett, hogy a hátizsákokat erre a rövid útra nem vittük magunkkal. Hrafntinnusker fölött egy vulkáni üveggel, obszidiánnal borított hegy csillogott a napfényben. A nedves üvegtömbök tükörként verték vissza a napfényt, talán ez volt az Óperencián túli üveghegy, hol az a bizonyos kismalac túr. Az előttünk emelkedő havas hegyre fel- majd a túloldalán lemászva egy amfiteátrumszerű területre érkeztünk. Sajnos a jégbarlang teteje beomlott, viszont a helyén gyönyörűen látszott a vastag jégréteg, amiben hajdan kialakult. A jégfal alól és az előtte elterülő mezőn számtalan helyen forró, rotyogó víz tört elő és kisebb patakká egyesülve alagutat olvasztott a jégrétegekbe. Az alagutat halvány, kékes fény töltötte ki, ahogy a napfény átvilágított a jégrétegeken. A jégfalban helyenként vékony hamurétegek őrizték a századokkal korábban történt vulkánkitörések emlékét.
Sokáig csodáltuk, fotóztuk a területet, aztán újra átmásztunk a hegyen és este hétre visszaérkeztünk a turistaházhoz. A hideg miatt úgy döntöttünk, hogy nem verünk sátrat, hanem benn alszunk a közös hálóhelyen. A házban természetesen lehetett főzni, volt bakancsszárító (nagyon fontos!) és volt egy egyetemista lány, aki az egész házra felügyelt, beszerezte a szükséges anyagokat, gondozta a házat. Lefekvés előtt Feri sokat mesélt Izlandról – ezt a jó szokását szerencsére egész úton megőrizte – meg arról, hogyan és miért is került ő ebbe az országba. Sokaknak, akik Izlanddal kapcsolatba kerültek ismert az ő története, itt elég annyi, hogy zenét tanítani jött a halászok közé. Utunk során szinte mindenhol, ahol mód nyílott rá – az ország legkisebb, alig pár személyes templomában és nagy kőtemplomokban egyaránt – zenélt nekünk, hol harmóniumon, hol orgonán játszott, közben tökéletes izlandi nyelvtudásával énekelte a zsoltárokat és más egyházi énekeket. Legalább a dúdolás erejéig néha még mi is beszálltunk. Nyilván nem tudta, hogy mennyire szeretem az orgona hangzásvilágát, viszont így számomra összekapcsolódott két gyönyörű dolog, Izland és az orgonaszó.
Az első túranapon ragyogó, tiszta idő volt, verőfényes napsütés, amiben aztán a nap végére úgy leégett az arcunk, hogy kemény réteg képződött rajta. Fentről a napsütés, alulról a hófelületről visszaverődő UV sugárzás megtette a magáét.


Negyedik rész: július 9.
Reggel fél kilenckor indultunk tovább, miután megreggeliztünk, felmálháztunk és rendet raktunk magunk után a házban. Átvágtunk a ház mögötti széles hómezőn és egy meredek emelkedőn a hóban kijárt lépcsőfokokon felmásztunk az előttünk húzódó hegygerincre. Itt a gerincen kaptunk először parányi bemutatót az izlandi szélből. Erősen kellett állni, hogy fel ne lökjön. A hegytetőn továbbhaladtunk, jobbra tőlünk megint színes hegyek tűntek fel. A gerinc végénél aztán a távolban kék vízfelületet vettünk észre, Álftavatn, a Hattyúk tava volt előttünk. A láthatár hegycsúcsait és gerinceit körös-körül jégsapkák fedték, a Myrdalsjökull, a Tindfjallajökull és az Eyjafjallajökull.
Egy órára értünk a tóhoz, közben megint láttunk gőzölgő patakokat és forróvíz-feltöréseket, ahogy egyszer csak előbújtak a földből vagy a hó alól. A tó előtt sokáig gyalogoltunk egy füves, vizenyős lapályon, kerestük a járható utat a vízerek között, számtalanszor bokáig süppedtünk a vízzel átitatott vastag mohaszőnyegbe. Reménytelen dolog volt a bakancsokat szárazon tartani, nem is nagyon törődtünk vele. A turistaszállásokon úgyis sikerült kiszárítanunk őket.
A Hattyúk tavánál megint egy turistaházra akadtunk, de a mai szállásunk nem itt volt. Ettünk, ittunk, pihentünk, megnéztük a tavat, amin nevével ellentétben egy teremtett madár sem úszkált. A pihenő után folytattuk az utat Hvanggil, mai végállomásunk felé. Kereszteztünk egy nagyobb patakot. Itt láttuk az első, alig pár méter magas vízesést Izlandon, nosza, buzgón neki is álltunk fényképezni. Feri mosolyogva mondta, hogy kár az ekkora gőzért, meg fogjuk mi még unni a vízeséseket. Nem akartunk hinni neki, de Izlandon ezerszámra találhatók kisebb vízesések és végül már tényleg csak az igazán nagyokra figyeltünk föl. Nevet is csak ezeknek adnak, a kicsik belevesznek a névtelenek tömegébe. Egy hegytetőről hamarosan észrevettük Hvanggilt, gyalogtúránk feleútján levő újabb szálláshelyünket.
Leérve a turistaházhoz sátorhelyeket kerestünk, felvertük sátrainkat, néhányan megfürödtek a meleg vizű zuhanyozóban – 200 koronába került – és nekiálltunk vacsorát készíteni. A vacsora izgalmas pontja volt mindennapi életünknek, ilyenkor derült ki, hogy ki mit hozott magával, milyen konyhaművészeti remekek állíthatók elő a legkülönbözőbb konzervekből, száraztésztákból, nyersanyagokból. Sokat küzdöttünk a mindenhol és mindenkor jelen levő széllel, mert a gázfőzők lángját könnyen elfújta. Különböző szélárnyékoló berendezések készítésével próbáltuk megőrizni a főzéshez szükséges hőt, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Én sok küzdelem után kidolgoztam a sátorban történő főzés technológiáját, amiben tulajdonképpen semmi különleges nincs, csak állandóan ott kellett ülni a gázégő mellett, hogy fel ne boruljon és lángba ne borítsa a sátrat. Gondoltam, ha Scottnak sikerült az Antarktiszon, nekem is sikerülni fog Izlandon…
Vacsora után bevonultunk a turistaház egyik termébe és bemutatkozóestet tartottunk. Szépen sorjában mindenki elmondta magáról a társaságnak azt, amit erre érdemesnek tartott. Eddigre már a megpróbáltatások jól összekovácsolták a társaságot, kellően vidám volt a hangulat. Egy útitársunk kivételével mindenki megtalálta a maga helyét a csapatban, ővele egy darabig próbálkoztunk, aztán úgy gondoltuk, hogy segíthetünk egymásnak, de jókedvről nem tudunk más számára gondoskodni, ami tőlünk tellett, azt megtettük, itt van egy gyönyörű ország, tessék élvezni!


Ötödik rész: július 10.
Gyalogtúránkban a tájon kívül az tetszett igazán, hogy rendkívül változatos vidékeken jártunk. Hvanggilig eléggé hullámvasutas utunk volt, egyszer fel egy meredek emelkedőn, aztán le a völgybe, megint fel, megint le. Körös-körül hómezők, riolithegyek, kihűlt lávaárak, hideg- és melegvizű patakok és hőforrások kísérték lépteinket. A mai napon viszont igazi sivatagi környezetbe csöppentünk. Reggeli indulásunk után hamarosan egy szélesebb, gyorsan áramló folyóhoz értünk. Átmentünk a hídon és a túlparton kicsit megálltunk fotózni, a folyó zúgóit csodálni. Találtam egy több méter hosszú kötelet, azt gyorsan feltekertem és a hátizsákomhoz kötöttem. Még jól jöhet az előttünk álló folyóátkelésekhez – gondoltam. Persze nem kellett később se, viszont legalább végigcipelhettem a gyalogtúrán, hogy végképp ne érezzem olyan könnyűnek a nehéz hátizsákot. Murphy ide vonatkozó törvénye szerint azonban biztos, hogy ha nem találom meg ezt a kötelet, feltétlen szükségünk lett volna rá.
A folyó után hamarosan elérkeztünk első patakátkelésünkhöz. Izlandon a rengeteg vízfolyás miatt elkerülhetetlen, hogy akár gyalogosan, akár autóval át ne kelljen kelni olyan szakaszon, ahol nincs semmi híd. A fennsík minden földútjára nincs értelme – és a változó vízhozam miatt nem is lehetne – hidakat telepíteni. Ahol az út keresztezi a patakot, folyót, a turista feltűri a nadrágszárát, felvesz valami erre a célra magával hozott tornacipőt vagy szandált és szépen átlábol a vízen, az autós pedig nekilendül és úgy küzdi le az akadályt. A megfelelő technikát persze el kell sajátítani, de még a tapasztalt izlandi sofőröknél is előfordul néha, hogy rosszul mérik föl a sodrást vagy a meder mélységét és a folyó közepén leáll a motor. Ekkor már menthetetlen az autó, vagy elsodorja a víz, vagy beleragad a mederbe, a motor megtelik vízzel és csak egy másik járművel lehet kihúzni. Néha a sodrás olyan erős, hogy akár életével fizethet az elővigyázatlan vezető.
Az út során többször kellett gyalogosan átkelnünk patakokon. Az utolsó, nagyobb és mélyebb folyócska kivételével igazából semmi gondunk nem volt, rendszerint találtunk gázlót, ahol alacsony volt a víz, vagy igyekeztünk a vízből kiálló csúszós kövekre lépkedve átjutni. Azt nem tudtuk elkerülni, hogy valamennyire ne lépjünk a pár fokos olvadékvízbe, de hoztunk külön cipőt ezekre a manőverekre, hogy a bakancsunkat kíméljük. A felföldi vízfolyásokat az olvadó gleccserek táplálják, éppen ezért a vizük nem teljesen tiszta, a gleccserjégben levő törmelék és a gleccser mozgása során porrá őrölt alapkőzet esetenként tejfehérré, többnyire azonban sárszínűvé teszi őket.
Átgázoltunk hát a patakunkon és utána sokáig egy széles, hosszú, poros síkságon gyalogoltunk. Szerencsére csak gyenge szél fújt, nem ragadta magával a port, pedig előttünk járó csoportok már tapasztalták itt a porvihar áldásait. Tökéletes sivatagi környezet volt, ha leszámítottam az itt-ott látható hófoltokat, látványban teljesen megfelelt a Szaharában látott tájaknak. Többször lemaradtam a csoporttól, hogy kicsit letérjek az útról és közelebbről megnézzek valamit a síkságon. Aztán elértünk a síkvidék peremére, pihentünk egy nagyot és indultunk tovább. Az ösvény ismét hegyek között kanyargott. Egyik-másik különösen szép látványt nyújtott, ahogy hirtelen, meredeken emelkedett ki a lapos tájból. Délután három órára már el is értünk Botnarba, mai napi szállásunkra. Lepakoltuk csigaházunkat, felvertük a sátrakat és Feri elvitt minket, hogy megnézzük Izland egyik nagy látványosságát, a Markarfljót (fljót: folyó) ide negyedóra járásra levő szurdokvölgyét.
Ezen a szakaszon a Markarfljót nagyjából 150 méter mélyre vágódott bele a lávarétegekbe, gyönyörűen feltárva azok szerkezetét. A függőleges falakat több helyütt dús vegetáció borítja, lenn a szurdok mélyén a folyó egészen kicsinek tűnik. Lelkes kis csoportunk egy vékony, a völgybe merőlegesen benyúló sziklagerincen zsúfolódott össze, csoda, hogy egyikünket sem sikerült lelöknünk. A csoport hamarosan visszaindult, de hárman még tettünk egy túrát a völgy peremén egészen addig, ahol a Markarfljótba beleömlik a furcsa nevű Fremri-Emstruá folyó. Talán itt a legszebb a vidék, a két folyó összefolyásánál.
A házhoz visszatérve a többiek már a vacsora elkészítésével foglalatoskodtak a tűzhelyeknél a konyhában. Én is odaóvakodtam a magam kis nyeles lábasával és szokásos olasz száraztésztájával. Az út elején féltem, hogy majd meg fogom utálni ezeket a Maggi tésztákat, mert elég szigorú porciózásra fogtam magam, hogy a hátizsák súlyát ezzel is csökkentsem. A “páncélos” konzervek nehezek a fémdoboz miatt, nagy a térfogatuk, ráadásul sok bennük a víz és vizet cipelni Izlandon annyi, mint homokot vinni a sivatagba, az üveges konzervek meg ha lehet, még kevésbé alkalmasak a csigaházas életmódra. Maradtak a zacskós készítmények, kiegészítve némi rágcsálnivalóval, teával, kávéval. Elég spártai koszt volt, de mindig jóízűen láttam neki esténként az aktuális tésztaféleségnek. Gondolom a hűvös, esetenként hideg idő és a fizikai terhelés volt az oka, hogy végig jó átvágyam volt. Elrontottam viszont az édességmennyiséget, ennek következtében rendkívül pozitívan fogadtam, mikor egy útitársnőnk felajánlotta csokineszesszerének gazdag és kimeríthetetlennek látszó tartalmát. Az élelmiszerek sokszor cseréltek gazdát, ami a legbiztosabb jele egy csoport összetartozásának.
Az arcomról cserepekben potyog a bőr, de inkább potyogjon, csak maradjon ilyen jó az idő!


Hatodik rész. július 11.
Borult égre, szemerkélő esőre ébredtünk. Kilenc órakor indultunk el gyalogtúránk végpontja, Pórsmörk felé. Táborbontás után meredek emelkedőn kapaszkodtunk fel a fennsíkra, majd egy fahídon átkeltünk a Fremri-Emstruá folyó kanyonján. Az eső hol eleredt, hol elállt, de nem volt veszélyes, csak a tájat borította időnként felhő és köd. A Markarfljót mentén hosszan haladtunk homokos lávamezőkön. A talajt puha, vastag mohaszőnyeg borította, a homokos részeken pedig csomókban virítottak a szebbnél szebb virágok. Ennek a szakasznak a végén érkeztünk el Pórsmörk bejáratához, de előtte még át kellett kelnünk utunk legszélesebb, legmélyebb folyóján. Ez sem volt leküzdhetetlen akadály, bár igazi gázlót nem találtunk és a mélység miatt hidat sem tudtunk építeni a vízbe dobált kövekből, maradt tehát a nadrágfeltűrés és vízbegázolás. Utolérhetlen előnyt jelentett 200 cm-es magasságom, mert ahol nekem combközépig ért a víz ott az alacsonyabbak már gondban voltak. Tulajdonképpen egyedül a víz sodrása jelentett problémát. Olyan erősen áramlott, hogy a legmélyebb szakaszon szembe kellett állni a folyásiránnyal és oldalazva menni tovább, különben fellökte volna a folyó az embert. Érzékelvén a helyzetet először eldobtam az idáig hurcolt kötelet – fölösleges volt, semmire nem tudtuk használni -, aztán elkezdtem ingajáratban áthurcolni a hátizsákokat a túlpartra, majd kézenfogva a hölgyeket, őket is átnavigáltam a szilárd túlpartra. Akadt szerencsés – és némileg víziszonyos -, akit a hátamon vittem át. Így fokról-fokra az egész csapat átjutott. Törülközés, szárítkozás, felmálházás után a Pórsmörk környéki erdőbe jutottunk. A szigeten már rég kiirtották az őshonos faállományt, ami ma van, csak helyi mértékkel mérve nevezhető erdőnek. Alacsony, bozótos, cserjés növényállomány. Nem véletlenül tartja a mondás Izlandon, hogy ha eltévedsz az erdőben, csak egyenesedj föl és nézz körül! A gótikus katedrálisokat idéző bükkerdő egy izlandinak éppoly egzotikus látvány, mint nekünk a Vatnajökull jégmezeje.
Rövid erdei séta után elértünk gyalogtúránk végére egy útjelző táblához: Landmannalaugar 50km. Pórsmörk nagyon fontos hely az izlandi népléleknek, valami olyasmi, mint a magyarnak Ópusztaszer. Csak míg nálunk ember alkotta dolgok, építmények, szobrok és képek idézik a nemzeti történelem kezdetét, Izlandon a természet képződményei és szülöttei. Pórsmörkben minden kötődik valahogy az izlandi legendáriumhoz, minden szikla, minden zug, az erdő, a folyó jelent valamit, de hogy pontosan mit, azt csak az izlandi költészetet és történelmet jól ismerők tudják. A terület népszerű kirándulóhely, Reykjavíkból is gyorsan elérhető, így aztán sok emberrel találkozhat itt a túrázó. Természetesen itt is megvan az a minimális infrastruktúra, ami a napi létezéshez kell, de annál igazából nem sokkal több. Máshol is nagyon tetszett Izlandon, ahogy a turistaházak szépen meghúzzák magukat a természeti környezetben. Az úr úgyis a természet Izlandon, aki ebben kételkednék, azt a legelső esős orkán és süvítő hóvihar hamar kijózanítja. A gyalogos turizmus itt nem tolakszik, hanem alkalmazkodik.
Pórsmörk egy gleccservölgyben fekszik. A völgyet kiformáló gleccser már régóta nem létezik, helyét a Myrdalsjökullból származó, ágakra szakadozó olvadékvíz-folyók foglalják el. A folyók szintje évszakonként, de még napszakonként is változik. Nappal a jégtömeg jobban olvad, ilyenkor a folyók is megduzzadnak. Néha olyan magasra nő a vízszint, hogy Pórsmörk még az Izlandon mindennapi, feltuningolt és a helyi viszonyoknak megfelelően átalakított terepjárókkal sem közelíthető meg.
A hol szemerkélő, hol elálló esőben felállítottuk a sátrakat és megpróbáltuk helyrehozni az úton kissé zilálttá változott külsőnket. Olyan luxust engedtünk meg magunknak mint meleg zuhany, borotválkozás. Egy kis bolt is akadt, ahol kenyeret próbáltam venni, de csak olajos magvakból préselt, ízében, állagában és küllemében leginkább a parafa burkolólapokhoz hasonló svéd csodát találtam. Azért vettem belőle, a semminél több volt. Vacsora után beültünk az egyik épület üresen álló termébe és Feri megint éjszakába nyúlóan mesélt magáról és az országról. Este lassan teljesen befelhősödött, rossz idő ígérkezett. Éjféltájt folyamatosan el is kezdett esni.


Hetedik rész: július 12.
A szokásos reggeli cihelődés és piszmogás után a szemerkélő esőben elindultunk megnézni Pórsmörk egyik oldalvölgyét, a Stakholtsgját (gjá: szurdok). Feri sokat sejtetően mondta, hogy nem mindennapi látványban lesz részünk, ez be is jött neki. A szurdokig tartó úton többször át kellett gázolnunk a folyóágakon, de a társaság már határozott fejlődést mutatott a vízen járás tekintetében, ezért nagyobb elázások nélkül sikerült túljutnunk a kritikus szakaszokon. A dolgot könnyítette, hogy egyik társunkban eddigre különös reflex fejlődött ki: akárhányszor patak, folyó került elénk, karjaival hídépítő mozdulatokat tett és köveket dobált a vízbe, sorban egymás után. Csak mire elkészült a híd a többiek már megtalálták a gázlót és a túloldalról drukkoltak neki.
Így jutottunk el az oldalvölgyhöz, ami eleinte nem tűnt másnak, mint Izland egyik szurdoka a többi sokszáz mellett. A vége azonban egészen fantasztikus volt. Kis patak bukkant elő a sziklafalból és vízesésként zuhogott alá egy kürtőben. A vízesés alá állva mintha egy gyárkémény aljából tekintenénk az ég felé, annyira szűk és magas volt ez a kürtő. Sajnos éppen a méretei, arányai, a félhomály és az ömlő víz miatt nagyon nehezen lehetett jó fényképet készíteni róla.
A szurdok után visszaindultunk sátorhelyünkhöz, mert estére vártuk a buszt, amit még Landmannalaugarnál, gyalogtúránk kezdetén elhagytunk. A tájat vigasztalan, szürke felhők borították, természetesen fújt a szél és szemerkélt az eső.
Fél hatkor feltűnt a buszunk a folyó túloldalán és elegáns fordulóval bemutatta a folyóvízi átkelés művészetét. Felpakoltunk, elrendeztük a hátizsákokat a busz rakterében és élveztük azt a szokatlan érzést, hogy nem mi megyünk, hanem minket visznek. Sofőrünk, egy fiatal izlandi srác elemében volt, minden gond nélkül gázoltunk át az utunkba kerülő folyóágakon. Még a pórsmörki völgyben megálltunk az Eyjafjallajökullból leereszkedő egyik gleccsernyelvnél fotózni. Itt láttam először gleccsert közelről, tetszett is nagyon a valóságban látni a földrajztankönyvek ábráit. A völgytalpat sok helyütt a hajdani gleccser által szállított nagy vándorkövek borították. Hamarosan kiértünk Izland déli partjára, a szigetet körbekerülő 1-es számú útra. Hát nem egy többsávos highway, de a lakosság kis száma nem is indokolna ilyen pazarló létesítményt. Eleve tudni kell, hogy Izlandon még a közelmúltban is komoly kalandnak minősült egy autós utazás a nyugaton fekvő Reykjavíkból az ország keleti felébe. Egyes szakaszokon sokáig még aszfaltút sem volt, csak ledöngölt kőzúzalék, amit persze a legelső nagyobb vízátfolyás tönkretett. A terepviszonyok alapvetően mások mint egy Magyarországhoz hasonló síkvidéki országban. A légvonalban mért távolságok az erősen tagolt tengerpart miatt teljesen semmitmondóak. Különösen a keleti és az északnyugati parton a rengeteg fjord miatt az autó falja a kilométereket, miközben alig halad célja felé.
Alighogy kiértünk a műútra, nemsokára megálltunk Izland egyik híres, nagy vízesésénél, a Seljalandsfossnál. Nem kell semmi rosszra gondolni, a “foss” szó önmagában vízesést jelent, kiejteni is úgy kell, ahogy írva vagyon. Negyven méter magasból ömlik a víz, alul szétporlik és napsütésnél a porló vízben ívelt szivárvány jelenik meg. A vízesés után letáboroztunk Steinar község mellett egy kempingben. Többen belevetették magukat a közeli melegvizű strandmedencébe én meg kicsit besétáltam a kemping mellett folyó patak mentén a környező sziklafalak felé. Éjfél lévén, teljesen jól lehetett még látni. A patakmederben a vulkáni kőzetek zavarba ejtő sokféleségével találkoztam, el is határoztam, hogy fel kell szednem némi ismeretanyagot ezekről. Autodidakta módon foglalkozom földtudománnyal, de kis hazánkra sokkal inkább jellemzőek az üledékes, tengeri eredetű kőzetek, mint a vulkanitok, ezért aztán nem igazán jutottam túl a bazalt-andezit-riolit megkülönböztetésen. A völgyben csend volt, csak a közeli tengerpartról szűrődött be némi zúgás és néhány alvászavarban szenvedő sirály kiáltozott. Kinn a tengeren sütött a nap, kicsit szeles, hűvös idő volt.


Nyolcadik rész: július 13.
A már megszokott kilenc órai indulás után röviddel Skógarba érkeztünk. Itt az előzőnél is nagyobb vízesés látható, a Skógafoss. A Seljalandsfossnál jóval szélesebb és legalább húsz méterrel magasabb is. Ha hajlandó az utazó vállalni, hogy a szétporló víztömegben jól elázik, még fel is lehet mászni a vízesés mellett egy ösvényen a fennsík szélére, ahonnan a hatalmas víztömeg fékezhetetlenül lezúdul. Ezek a nagy, partközeli vízesések is bizonyítják a tényt, hogy Izland geológiai értelemben fiatal képződmény. A déli vízeséseknek egyszerűen még nem volt idejük nagyon hátravágódni, még alig faragtak le valamit a fennsíkok pereméből.
A vízesés után megnéztük a középkori izlandi építészetet bemutató skanzent és a skógari múzeumot. Az “építészet” szóhoz a közgondolkodásban leginkább a kőépítmények kapcsolódnak, Izlandon viszont a középkori népesség tőzegtéglákból építette a lakhelyét. A házak alacsonyak, szűkek, igencsak vigyáznom kellett, hogy ki ne lyukasszam a tetőt egy erőteljesebb felegyenesedéssel. El lehet képzelni azt a barátságtalan miliőt, ami a hosszú téli éjszakákon, a lámpa pislákoló fényénél körbevette a lakókat. A tőzeg elsőre primitív anyagnak tűnik, de jó téglákat lehet belőle vágni és bizonyára jobb hőszigetelő is, mint a kő. A skanzenben modernebb épületek is vannak, a templom és a múzeum ezek közé tartozik. A múzeumban néprajzi és természettudományi rész látható Izland déli partjának életéből. A néprajzi rész jó, gondos kezek állították össze, de a természettudományi kiállítással – nem akarok megbántani senkit – úgy láttam, a kutya nem törődik. Úgy is néz ki, pedig jó dolgokat gyűjtöttek össze, csak hát a renden túl a pontos adatolás is hiányzik, enélkül pedig sokat nem ér az egész. Külön tetszett, hogy a néprajzi rész nemcsak a középkori relikviákat tartalmazta, hanem összeszedték a 20. században használatos jellemző tárgyakat is. Kicsit bolhapiac jellege lett így a kiállításnak, de ha belegondolunk, egy bolhapiac maga a történelem lim-lomokban. Érdekes volt a birkanyíró szerszámok közelében az 50-es évek csöves rádióját látni, látni, ahogy a technikai civilizáció az elszigeteltség évszázadai után benyomult ebbe a világvégi kis társadalomba. A múzeumban volt egy harmónium, Feri rögvest oda is ült, felütött egy kottát és játszani, énekelni kezdte az éneket. Ezt megismételte a skanzen templomában is, együtt a fürge, jó kiállású öregúrral, aki az egész múzeumkomplexumot megálmodta és létrehozta.
Skógar után következő megállónk a tengerbe 120 méter hosszan benyúló Dyrhólaey sziklája volt. A szikla része egy nagyobb szigetnek, amely a part emelkedése folytán részben szárazra került. A szárazföldön fekvő fele ép, de a tengerbe eső részét az északi Atlanti-óceán hullámai már részekre darabolták. A sziklanyelv tövénél az abrázió már átjárókat vágott a kőzetbe. A függőleges falakon ezerszámra élnek a tengeri madarak, köztük Izland jelképe, a lunda, vagy hozzá inkább illő néven a lundi. Kis bohócküllemű madár a lundi, tömzsi testtel, esetlen, rövid szárnyakkal és komolykodó képpel. De nincs turista, aki ne érezné magát szegénynek, ha lundifotó nélkül távozna Izlandról. Ezt valószínűleg titokban megsúgták a madaraknak is, mert egy teleobjektívvel tulajdonképpen nem okoz nagy gondot lencsevégre kapni őket. Ahogy megállt a buszunk a sziklaszirt tetején, egy lundi odarepült, hosszasan illegette magát míg előkapkodtuk a gépeket, megvárta a sűrű kattogást, aztán felberregtette szárnyait és elhúzott. Gondolom az utazási iroda fizetett alkalmazottja lehetett, hiszen még halat is tartott a szájában, hogy jobban lehessen a fotóval dicsekedni az otthoniaknak.
Páran kimentünk a sziklaszirt csúcsáig. Őrült szél volt, taszigálta az embert rendesen, nem is mertem egészen a peremig menni. Néztem dél felé a láthatárt és törtem a fejem, hogy mi lehet ebben az irányban a legközelebbi szárazföld. Hát, kapaszkodjunk meg: az Antarktisz a Föld másik végén. Közben csak az Atlanti-óceán és semmi más.
Továbbmenve Reynisdrangarnál Feri megmutatta kedvenc tengerpartját. Nagyon szép hely volt, a parton magas, karcsú bazaltoszlopok, a tengerben pedig ugyanilyen sziklatornyok emelkedtek. Visszanézve az egész Dyrhólaey szirt látszott, tulajdonképpen ekkor ismertem fel, hogy egy nagyobb sziget része. Az egész part csillogott a teljesen sima, szebbnél szebb, nedves bazaltkavicsoktól.
A közeli Vík i Myrdal faluban megálltunk ebédelni. A megállóhelyen volt vendéglő, élelmiszerbolt, sokminden, még egy csúcsra járatott szuvenírbolt is akadt, ahol a szokásos képeslap, műanyaglundi és plüssbirka kínálaton kívül akadt húzósabb árú áru is, Izland méltán híres gyapjútermékei. Megnéztem őket… az árukat is. Aztán inkább vettem két térképet Izland déli feléről. Nem olyan melegek, mint egy gyapjúpulcsi, de másra egészen jók. Rövid vásárlásom után körbenéztem a terepen. Vík olyan helyre települt, hogy rosszabbra már talán szándékosan sem lehetne. Egy völgyben fekszik, a háttérben ott tornyosul a Myrdalsjökull jégtömege, alatta a kihunyás legkisebb jelét sem mutató Katla vulkánnal. Az ilyen jég alatti vulkánok normális üzemmódja az, hogy mikor felélednek tetszhalott állapotukból és a több mint ezer fokos láva a felszínre buggyan, megolvasztják a fedő jégtakarót. A víz nem távozik el azonnal a vulkán környezetéből, hanem egy darabig – ami napokat, heteket is jelenthet – keresi a jég alól a kiutat. Addig csak nő a mennyisége és mikor végre megtalálja a kijáratot, az egész iszonyú ütemben tódul ki, elsöpörve mindent, ami az útjába akad. Ez a jelenség a jökulhlaup, a vulkáni fegyvertár jellegzetes izlandi harci eszköze. A kiáramlás mértéke akár több tízezer köbméter is lehet másodpercenként. Ebből is érzékelhető, hogy egy jól fejlett hlaup valóban nagy katasztrófa, amivel szemben nincs esély. A Katla időről időre felébred és működésbe lép, ennélfogva Vík semmi jóra nem számíthat. Pont abban a völgyben fekszik, ami ideális lefutást biztosít a mérhetetlen víztömegnek. Legalább a templomot egy dombra építették, meg gondolnak a rosszra is, de persze mi magyarok már megtanultuk a szőke Tiszától, hogy ha a víz úgy akarja, akkor úgy is lesz. Ha a szerencse segít, a Katla néhány kisebb földrengéssel jelzi majd legújabb kitörését és lesz idő elmenekülni onnan.
Vík után már lassan feltűnt a láthatár hegycsúcsain a Vatnajökull jege és ettől kezdve sokáig kísért minket a látvány. Délután megálltunk a puha bazalttufába vágódott, kimondhatatlan nevű Fjadrárgljúfur szurdokot megnézni. A szurdok kijáratán túl az Eldhraun lávamezőlapos térsége látszott. Sok ilyen “hraun”-ra végződő elnevezés van Izlandon, ezek mind a korábbi kitörések által termelt, hígan folyó lávákkal elborított területet jelentik. A legnagyobbról, az Ódádahraunról majd később írok.
A szurdokot elhagyva egy tanyaközpontba, Núpsstadurba érkeztünk. Kissé elhanyagolt házakat láttunk, egyetlen magányos öregember élt már csak bennük, de itt található az ország legrégibb temploma, tőzegből épült, 10-15 férőhelyes kis épület. Núpsstadur már a Vatnajökull olvadékvizeit szállító déli terület, a Skeidarársandur vidékére esik. Folyóágak áttekinthetetlen zűrzavara borítja hosszú kilométereken át a hegyek lába és a tengerpart közötti vidéket. Kész csoda, hogy lehetett egyáltalán utat építeni erre a vízzel átitatott, bizonytalan állagú és sorsú homokos síkságra. Sokáig nem is sikerült és most is a természet kegyétől függ a léte. A Vatnajökull alatt ma is vulkánok sora lapul, kitörésre várva. Itt alakulnak ki a legnagyobb jökulhlaupok. Íme, néhány adat a legutóbbiról: 1996-ban az innen jócskán északra a jéglepel alatt álló Bárdarbunga vulkán kitörésének következtében három nap alatt három köbkilométer olvadékvíz zúdult a Skeidararsandurra, a kiáramlás csúcspontján másodpercenként 45000 köbméter mennyiségben (összehasonlításul a Duna átlagos vízhozama a Fekete-tengeri torkolatnál 6500 m3/sec). Ez a mérhetetlen víztömeg háznagyságú jégtöredékeket hurcolt magával, ahogy ezt később Reykjavíkban egy filmen láttam is. Részben el is sodorta az 1-es főút 900 méter hosszú hídját és elszakította az útbaeső telefon- és villanyvezetékeket. A jökulhlaupok ezen a területen egyáltalán nem ritkák, évtizedenként átlagosan 2-3 alakul ki.
Sorban kereszteztük a kisebb-nagyobb folyóágakat és végül megérkeztünk mai napunk végállomásához, a Skaftafell Nemzeti Park kempingjébe. Sátorállítás után Feri vezetésével felmásztunk a Skaftafellsjökull (jökull: gleccser) szétterülő végére. A gleccser jegének nagy része már elolvadt, a maradék a benne szállított törmelék feldúsulása miatt piszkosszürke színt öltött. A finomra őrölt kőzetlisztből a jég homlokfrontja előtt puha sártenger képződött, amit célszerű elkerülni, hacsak nem akar valaki pillanatok alatt a dagonyázó vaddisznóhoz hasonlatossá válni.
Visszatérve sátrainkhoz nekiálltunk főzőcskézni. A táborhely fölött tisztán látszott Izland legmagasabb csúcsa, a 2119 méter magas Hvannadalshnúkur. Sofőrünk szerint 2-3 nap van nap az évben, hogy ennyire tisztán lehessen látni, ő sem látta még idáig ilyen jól. A környező irdatlan jégtömegek miatt éjszaka hideg volt a sátorban, magamra is vettem minden ruhát, de vacogtam így is rendesen.


Kilencedik rész: július 14.
Előrebocsátom, hogy nem tudom, mi az a konkrét ok, ami miatt ez a terület nemzeti park. Van itt egy különleges vízesés, könnyen megközelíthető gleccserek és bozótos-fás növényzet, ami ritkaság Izlandon. De ilyen vidék máshol is van. Mindegy, biztos van valami ok és a hely meg is érdemli a védelmet, már csak a szépsége okán is. Könnyen megközelíthető, ennek minden előnyével és hátrányával. Előny, hogy így a magamfajta kőbarát is láthatja, hátrány, hogy olyanok is látogatják – kellő zajt és ricsajt keltve -, akik biztosan nem a természetért, hanem egy jó “buliért” jönnek ide.
Reggel elindultunk a parkban egy túrára, ami végül 16 kilométeresre sikeredett. Induláskor szinte bántóan meleg idő volt, később aztán befelhősödött és az eső is eleredt. Először a Svartifoss vízeséshez mentünk. A Svartifoss semmilyen értelemben nem a legek vízesése, kivéve, hogy talán neki van a leglátványosabb környezete. Függőlegesen álló, fekete bazaltoszlopokról bukik alá, egészen valószínűtlen, kissé színpadias hatást keltve. A első sorok oszlopainak alsó fele hiányzik, így az egész háttér lógó függönyhöz hasonlít. Mindenesetre gyönyörű látvány, szerepel is sok-sok izlandi kiadványban. A vízeséstől hosszú úton a széles Skeidarárjökull keleti oldalán gyalogoltunk tovább. Innen fentről jól látszott a Skeidarársandur áttekinthetetlen vízhálózata, később a kis Morsárjökull és a szélesebb Skaftafellsjökull. Ez utóbbi megint csak mintha egy természetföldrajzi tankönyvből került volna ide, annyira jól kivehetők voltak rajta a gleccserek jellemző tulajdonságai, a morénák, a repedéshálózat, a gleccsernyelv alól kifolyó olvadékvíz.
Az idő eddigre már teljesen elromlott, hideg volt, szél és szemerkélő eső. Feri magasabb sebességfokozatba kapcsolta a csoportot, hogy a nagyobb eső előtt még felszedjük a tábort és elindulhassunk tovább. A mai napon Berunesbe kellett érkeznünk, de addig még várt ránk egy s más.
Következő állomásunk Jökulsárlón, a hosszú nevű Breidamerkurjökull gleccserlagúnája volt a Skaftafelltól keletre a főúton. A gleccser homloka előtt egy nagy tó képződött, amibe a homlokfrontról időről időre leszakadó nagy jégtömegek (ezt hívják a gleccser borjadzásának) belehullanak és kisebb-nagyobb jéghegyek formájában a tóban úsznak. Közben persze olvadnak és forgolódnak, ahogy súlypontjuk helyzete az olvadás miatt változik. A lagúnát a tengerrel egy párszor tíz méteres csatorna köti össze, amin a dagályhullám ki-be jár, folyamatosan erodálva a jégfalat, elősegítve a gleccser hátrálását. Az elegendően kis méretre olvadt jéghegyek idővel megtalálják a lagúnából kivezető csatornát és az óceánra kijutva végleg eltűnnek. A jéghegyek közé borsos, 1300 koronás árért kétéltű katonai járgányokkal be lehet menni. A félórás úszkálás közben a hajó a jéghegyek között manőverez, a kirándulásvezető elmondja a lagúna tudnivalóit, látványosan kihalász egy áttetsző jégdarabot a vízből és megkóstoltatja a turistával, aki addigra már kellően hibernálódott a mindenünnen áradó hidegségérzéstől. De a látvány pestiesen szólva tényleg nem semmi. Mindenhol kékes fényben derengő, bizarrabbnál bizarrabb alakú jéghegyek úszkálnak, bennük évszázadokkal ezelőtti vulkánkitöréseket idéző hamucsíkok. Sajnos – gondolom biztonsági okokból – a jármű nem közelíti meg a jégfalat, ahol az egész folyamat kezdődik. Egy száztonnás jégtömb belevágódva a lagúna vizébe még a hullámaival is felboríthatná a kétéltűt. A szenvedélyesebb fotós itt szokta elhanyagolni hátralevő filmkészletét és csak fotóz, fotóz, fotóz…A lagúna mélysége meglepően nagy, közel 200 méter.
A hajókázás után ittam egy kávét a bárban. Izland fejenkénti kávéfogyasztásban és az egy főre jutó pilótaigazolványok számában világelső. Azt a híg kávét persze, amit főznek, lehet inni literszám, jól is esik egy hidegebb napon. A pilótaigazolványokat az magyarázza, hogy repülővel jóval könnyebb – sőt néha ez az egyedüli mód – megközelíteni az ország egyes elzártabb helyeit, mint autóval, ráadásul a nyár végén a szerteszét legelésző birkák felderítését és összegyűjtését is könnyebb repülőgép segítségével végezni. Ezért aztán a tanyagazdák jó, ha tudnak a levegőben is vezetni.
A gleccserlagúna után Stokknessnél megálltunk fókát nézni. Hiába meredtünk a tenger vizébe, fóka nem volt, de a parton egy kihalt és üzemen kívül helyezett NATO lokátorállomás hatalmas fülei meredtek kelet felé a hidegháború baljós mementóiként. Izland elsüllyeszthetetlen anyahajóként töltötte be akkori szerepét a NATO támasz-pont-rend-szerében. A keflavíki támaszpont ma is él és a befogadásáért kapott pénz igencsak súlyosan esik latba az ország éves költségvetésének tervezésekor. Kevés is a pacifista Izlandon.
Stokknessnél észrevettem, hogy a hegyek formája megváltozott, sokkal csipkézettebbek, mint a korábbiak. A szaggatott, hegyes csúcsok leginkább a Magas-Tátra vidékét idézték föl bennem. Később Reykjavíkban utánanéztem, igazam is volt, ez a csücske Izlandnak kristályos, gránitos kőzetekből áll, éppúgy mint a Magas-Tátra. Itt a főút meredek szögben és meredek emelkedővel északra fordul és a keleti fjordok (izlandiul: fjördur) vidékére lép. Az út végig a szárazföld testébe mélyen benyúló fjordok partja mentén halad. Egy fjord túlsó partjára, ami légvonalban pár kilométer, csak hosszas autózással lehet átjutni. Így értünk el a Berufjördur északi partjára Berunesbe, ahol egy tanya mellett tábort vertünk. A sátorhelyet a szél ellen ültetett sövény vette körül, a harsogóan zöld mezőkön tehenek legeltek. A fjord túloldalán hosszú, kékes árnyalatban játszó hegylánc emelkedett. Főzés, vacsora, alvás, szeles, esős idő.


Tizedik rész: július 15.
Tíz órára induló állapotba hoztuk magunkat és hideg időben Stödvarfjördur falu felé vettük az irányt. A falu több szempontból is érdekes hely. Innen indult Feri izlandi pályafutása (egy márványtábla szerintem már kijárna neki a templom falán), itt van Petra néni és az ő ásványai, valamint az egyik kertben egy piros Trabant árválkodik. Ez utóbbi valószínűleg unikális, egyedi műalkotás, ilyen rikítóan vörösre még a súlyosan bigott NDK-ban sem festették az autókat.
Petra néni, becsületes nevén Petra Sveinsdóttir egy ősz, öreg nénike, meglett korával ellentétben fürge mozgással és élénk vitalitással. Évtizedeken át járta a környező riolithegyeket és összegyűjtötte mindazt az ásványt, amit talált. Nem holmi öklömnyi darabkákat cipelt haza, hanem 15-20 kilós tömböket, obszidiánt, kalcedont, opált, jáspist, hegyikristályt és még ezerféle ásványt, ami a riolitban képződik. Ezeket aztán hosszú asztalokra téve felhalmozta a családi ház kertjében. Az asztalokon kívül jutott még az ásványokból zománcsérült, lyukas lavórba, elhasznált traktorgumiba, horpadt vödörbe, a kerti törpék elé, mögé és mellé, az agyagszamár alá, a növények és a cserjék közé, kecskelábú lócákra és úgy általában mindenhová, összekeverve egyéb, az ásványgyűjtéssel semmi kapcsolatban nem levő és már használaton kívüli eszközökkel. Ez a mérhetetlen mennyiség bájosan rendezetlen halmazt képez a kertben, egyetlen lelőhely, egyetlen megnevezés nincs a köveken feltüntetve. Az egész kert egy nagy nyersanyagraktár. Sokat fotóztam a szebbnél szebb ásványokat, nem tudván, hogy szeretett 16 éves világjáró Practicám az utolsókat rúgja és Izland lesz a hattyúdala. Petra néninél a gépem már nem mindig működött, az itt készült képeimen előhívás után sajnos a nagy fekete semmi látszott, így aztán csak saját memóriámban él az évtizedes gyűjtőmunka kupacokba “rendezett” eredményének képe.
Azt nem tudom, hogy Petra néni genetikailag meghatározott gyűjtőszenvedélye miatt halmozta-e fel ezt a milliókat érő kincset a házában, vagy már korábban is volt vele valami célja. Most mindenesetre a család ásványárusítással, -csiszolással, ékszerkészítéssel foglalkozik nagy volumenben. A kertben lappangó nyersanyagbázist tekintve három generációnak biztos állása vagyon, ha mindenki marad a féldrágakőcsiszolás mesterségénél. Az eladótér és a házban levő kiállítás már szép, érdekes és rendezett, olyan, amilyennek lennie kell. Ásványt persze nem vettem, mert amit nem saját magam gyűjtök, azt valahogy nem tudom igazán értékelni. Hiányzik mögüle a rátalálás élménye.
Stödvarfjördur átlagosan pici izlandi település, a magam tempójával négy egész perc alatt értem a falu egyik végétől a másikig.
A falu után a hosszú Lagarfljót nyugati oldalára, a Hengifosshoz, Izland harmadik legnagyobb, 118 méter magas vízeséséhez indultunk. A vízhozama nem nagy, viszont vékony, élénkvörös csíkokkal elválasztott bazaltrétegeken zuhan alá. A leérkező víz patakként folyik tovább és pillanatok alatt egy másik vízeséshez ér, a Litlanesfosshoz. Így távolról nézve az egész egy kétlépcsős vízesés látványát kelti. Fel nem foghatom miért, de az emelkedő a Hengifosshoz nagyon kimerített – nemcsak engem -, pedig a gyalogtúrán sokkal keményebb szakaszok is voltak.
Este Egilsstadir közelében Fellabaernél táboroztunk egy kempingben. Hideg, erős szél fújt, külön technikát kellett kitalálnom, hogy a sátramat egyedül fel tudjam verni. Egy iglunál persze ez nem megoldhatatlan feladat. A szél miatt be szerettem volna menni a kemping konyhájába főzni, de teljesen elfoglalta egy német turistacsoport és remény sem volt arra, hogy gáztűzhelyhez férjek. Kissé kibuktam tőlük – tudom, igaztalanul -, mert akárhol voltunk, mindenhol német turistacsoportok miatt kellett várnunk, aztán valahogy itt egy pillanatra elegem lett belőlük. Na, mindegy, kifújtam magam és jött a sátorban főzés Scott módjára. Többen újra egész komoly szélárnyékoló berendezéseket készítettek, csekély hatásfokkal.
Éjszaka arra ébredtem, hogy zuhog az eső és a sátrat teljes erőből rángatja a szél. A szomszédos sátorból zörgés hangzott és mikor kitekintettem a félhomályba csak annyit láttam, hogy kísérteties módon, a benne lakó egyik útitársnőnk jellegzetes és az izlandi csendet sokszor megtörő nevetése közepette a sátor az eső elől bevonul a buszunk alá, itt-ott elhagyva felszerelési tárgyakat…


Tizenegyedik rész: július 16.
Reggel az eső monoton dobolására ébredtem. Semmi kedvem nem volt kimászni, vártam, hogy csak-csak eláll, de a kitartó dobolás nem akart szűnni. Aztán pontban fél 8-kor, mikor megadtam magam és kibújtam a sátorból, megkönyörültek rajtunk az égiek, elzárták odafönn a vízcsapot. Az éjszakai szél kicsit meggörbítette a kupola egyik alumínium rúdját, de ennek ellenére a sátor nagyon jól vizsgázott. Emlékszem, korábbi sátramat mindig úgy kellett felállítani, hogy az alja valamelyik sarok felé lejtsen, így a beáramló eső legalább nem az egészet áztatta el, hanem összegyűlt a legmélyebb sarokban.
Ez és a másnapi két nap volt számomra az egész út dramaturgiai csúcspontja. Elhagytuk az 1-es főutat, felkapaszkodtunk Izland elhagyatott, titokzatos felföldjére és megcéloztuk a Vatnajökull északi peremén emelkedő Kverkfjöll csúcsát. Előrebocsátom, a csúcsra nem másztunk fel, erre sem időnk, sem felszerelésünk nem volt. Buszunk terepjáró képességére most lett igazán szükség, ahogy bukdácsoltunk előre a poros vagy köves földutakon. A tájban lapos, alakjában leginkább a Badacsonyhoz hasonlatos hegy tűnt fel: a Herdubreid, kicsit fellengzős helybéli jelzővel az izlandi hegyek királynője. Egy biztos: örültek volna császárok, cárok, sahok, királyok meg minden rendű és rangú uralkodók, ha feleségük olyan szép lett volna, mint amilyen szép hegy a Herdubreid, a jég alatti vulkánok, a móbergek e klasszikus példája. De nem minden móberg ilyen szép, szabályos, a királynék között is akadtak kevésbé tetszetősek. A Herdubreidről majd később még szólok.
Természetesen hol máshol mint az elhagyatott terepen, defektet kaptunk. Ez még nem baj, minden terepautós felkészül pótkerékkel, több tartalékgumival, kiváló szerszámokkal egy ilyen kis mindennapi affér elhárítására. Nos, nálunk egyetlen pótkerék akadt, tartalékgumi egy sem, a szerszámkészletről pedig jobb lenne mélyen hallgatni. Én még ennyi rozsdát, ennyi tökéletesen használhatatlan kéziszerszámot egy dobozban nem láttam. Nagy nehezen azért sikerült leszedni a kereket és hosszas küzdelemmel a sofőr felerőlködte az újat. Bosszantott a dolog, tartottam tőle, hogy immáron nincs több pótkerekünk és vissza fogunk fordulni. A logika ezt diktálta volna, mert pótkerék nélkül végleg ott lehet ragadni a semmi közepén a következő defektnél. Természetesen ez csak időveszteséget jelentett volna, volt mobiltelefonunk, meg azért ha ritkán is, de jártak mások is azon az útvonalon. A döntés Feri kezében volt, én csak a távolból szuggeráltam, hogy menjünk tovább, menjünk tovább, lesz, ami lesz! Semmiképpen nem akartam lemondani a várható látványról, ha már Feri elhatározta, hogy elvisz minket a Kverkfjöllhöz, a magyar csoportok között másodikként. Az eredeti programtervben ez a szakasz ugyanis nem szerepelt.
A defektben egyetlen jó dolog volt, hogy szinte a Herdubreid tövénél történt. Volt így hát elég idő ennek a hegynek a csodálatára. Az egész olyan, mint egy nagy, kerek torta, függőleges oldalfalakkal és egy széles szoknyával a torta tövénél. Ahogy 1682 méter magasan kiugrik a környező síkságból, mindig magára vonzza a tekintetet. Jég alatt született, mikor még Izland teljes területét jég borította. Aztán a jég elvonult, elolvadt, de előtte még a hegy tetejét laposra gyalulta és az egész vulkáni építményt hátrahagyta a látogatók nagy gyönyörűségére.
A Herdubreid környékét vastag, puha rétegben hihetetlenül könnyű, sárga színű horzsakő borítja, amit a közeli Askja vulkán szórt szét egy korábbi kitörése alkalmával. A horzsakő annyira könnyű, hogy úszik a vízen, hiszen gyakorlatilag kőzetszivacs, a kitörés során kidobott és a benne levő gázok által habosra, szálasra felfújt láva. A szél nagyon messzire képes elszállítani és ha van utánpótlása, a lerakódó horzsakőréteg nagy vastagságot érhet el, eltemetve mindent, ami alatta van. Gondoljunk itt Pompeii sorsára!
Ezen a puha dunyhaként ringó rétegen mászkáltam, miközben lassan elkészült a busz és Feri úgy határozott, hogy megyünk tovább. Lehet, hogy mégis van telepátia?
Újrakezdtük zötykölődésünket a nehezen járható földúton és rengeteg ide-oda tekergés után megérkeztünk végcélunkhoz, a Dyngjujökull keleti oldalán levő Sigurdarskáli turistaházhoz. Ez a gleccser a Vatnajökull jégsapka egyik széles északi gleccserága. A terület gyakorlatilag csupa kő, sátorhelyet is csak úgy tudtak kialakítani, hogy gyeptéglákat hoztak és azokba lehet a cövekeket beverni.
Megérkezés után lepakoltuk a holminkat és nekiindultunk a közeli jégbarlanghoz vezető útnak egy rövid gleccserág, a Kverkjökull felé. A nyári olvadás miatt mindenfelé kisebb-nagyobb vízfolyások csörgedeztek, megint élvezhettük az átkelések izgalmát – én legalábbis nagyon élveztem őket. A legszélesebb folyón lábbal lehetetlen volt átkelni, annyira gyorsan áramlott benne a víz. Itt egyszerűen keresztbe tettek a folyón egy hosszú alumíniumtraverzet, ezen kellett átmajomkodni magunkat a túlpartra. Nagy eszünkkel persze ahelyett, hogy egyenként mentünk volna át rajta, egyszerre négyen is a “hídon” voltunk. Legalább ha leszakad, nem egy ember vész oda, hanem rögtön a csapat harmada. Abból a rohanó folyóból ember élve nem jött volna ki.
Sikeresen átjutottunk az akadályokon és elérkeztünk a Kverkjökullhoz. A jégbarlang szája sajnos még nem olvadt ki. Ahogy már Landmannalaugarnál is láttuk, mikor a hómezőn gyalogoltunk, ezen a nyáron későn indult meg az olvadás. Ennek ellenére nagyon izgalmas hely volt annak, akit érdekel a természetföldrajz. Az egész vidék élt és mozgott, a gleccserről patakokban folyt a zavaros vagy éppen kristálytiszta olvadékvíz, alóla rohanó folyó tört elő, magával hozta a gleccser mélyéről a törmeléket, aztán nyugalmasabb helyeken lerakta és szigeteket képezett belőle, a kaotikus morénahalmok időről időre megcsúsztak és a szemünk előtt alakultak ki nagy kő- és sárfolyások. Mindig szerettem az “élő” Föld látványát és Izlandnál élőbb hely kevés akad a bolygón.
A csapat visszaindult a táborhelyhez, én még kicsit bóklásztam a vidéken, aztán utánukeredtem. A háznál felvertük a sátrat, jött a szokásos pepecselés a vacsorával, beszélgetés, lefekvés. Nem voltam még álmos, gondoltam, teszek egy sétát a környéken. A táborhelytől nyugatra indultam. Egy széles, gyors, észak felé rohanó folyó, a Jökullsá á Fjöllum partjára lyukadtam ki. A túlparton, velem szemben a Dyngjujökull gleccser törmelékkel teli, fekete jégfala magasodott. A jégfalban kisebb alagútnyi méretű lyuk tátongott, olvadékvíz-patak tört elő belőle és a jégtömbökön lezúdulva beleveszett a fal tövénél áramló folyóba. Világos éjszaka volt, csak a Dyngjujökull olvadozó jégtömegében beomló üregekből és repedésekből időről időre felhangzó távoli, tompa dübörgések és a zúgó folyó hangja törte meg az éjféli csendet. Esély sem volt, hogy átjussak a folyó túlpartjára, inkább ültem egy kövön és csak néztem ezt az ősvilági tájat, hallgattam a hangokat. Szép volt, talán a legszebb pillanata az izlandi útnak.
Éjszaka, nyilván a közeli jégtömegek hűtő hatásának köszönhetően megint hideg volt a sátorban.


Tizenkettedik rész: július 17.
Reggel búcsút mondtunk a Vatnajökullnak és az Askja vulkán felé indultunk. Az Askja most csendes, de nem is olyan rég, 1875-ben bekövetkezett kitörése után egy 50 négyzetkilométeres kráter (pontosabban kaldera) képződött a helyén. Ez a kitörés szórta szét a környéken az előző részben említett vastag horzsakőszőnyeget. A kaldera peremei ma is világosan látszanak. Harminc évvel később a kaldera fenekén egy másik beszakadás révén létrejött az Öskjuvatn, egy 11 négyzetkilométer felületű krátertó. A mélyedést tiszta, kék és hideg víz tölti ki, egészen barátságos képet adva ennek a korántsem nyugodt és barátságos vulkánnak. Még 1875-ben a kaldera peremén egy kis kürtő formálódott ki, a Víti. Ma ezt is víz tölti fel. Ellentétben az alig pár méterre levő Öskjuvatn hideg és tiszta vizével, a Víti vize átlátszatlan zöld, meleg és kénes, fürdésre alkalmas.
A buszt a hegy aljánál kialakított parkolóban hagytuk és gyalog indultunk a nagy kalderába. Egészen friss, az Askja 1961. évi kitöréséből származó lávaárak között vezetett az út. A kalderában erős és hideg szél fújt. A mindent elborító barna, szürke és fekete kővilágban üdítően hatott az égszínkék Öskjuvatn és a zöld Víti. Víti poklot jelent, bár bennem ez a kis tó semmi pokoli hatást nem keltett. Ennél sokkal pokolibb helyeket is láttunk Izlandon. A fürdést későbbre halasztottuk, időnk sem nagyon volt, meg kedvünk sem nekivetkőzni abban a szélben és hidegben. Bejártuk a területet, gyűjtöttem néhány jellemző lávadarabot, visszamentünk a buszhoz és indultunk mai végállomásunk, a Myvatn (Szúnyog-tó) felé.
Közben persze akadt azért még egy s más látnivaló. Visszaértünk a Herdubreidhez és megálltunk mellette Herdubreidarlindirnél egy oázisnál. A turistaház környékén több jelzett utat jelöltek ki. Attól függően, hogy a tisztelt látogató mit akar megnézni – az állat- és növényvilágot vagy a geológiai csodákat – választani lehet a felkínált utak között. Hadd ne mondjam, hogy a kevés idő miatt melyiket választottam. Ez a vidék a nagy, 5-6000 négyzetkilométeres Ódádahraun lávamezőhöz tartozik. A szigeten sok helyütt fordulnak elő ilyen híg lávával borított, lapos területek, a hraunok, legnagyobb köztük az említett Ódádahraun. A vulkánokból kifolyó bazaltláva vékony rétegben szétterült, utánpótlásától függően kisebb-nagyobb területet öntve el. Élettelen, lapos kőpusztaságok jöttek így létre. A középkorban a bűnözők vastagabbját ezekre a területekre száműzték, ahol vagy éhenhaltak, vagy sikerült egy üregben meghúzódniuk és valahogy fenn tudták magukat tartani. Hogy helyzetük ne legyen azért annyira könnyű, bárki szabadon megölhette őket. Izlandnak is megvannak a maga betyárlegendái.
Barátságosabb szerepet is játszottak ezek a pusztaságok a történelemben, miután a NASA az Ódádahraun felszínét vélte a Holdhoz leginkább hasonlatosnak és itt gyakoroltatta az űrhajósokat. Én bűnözőt nem fogtam a lávamezőn, űrhajós sem libegett el előttem, ellenben soha ilyen szép fonatos lávákat nem láttam. A lassan kihűlő láva tetején képlékeny réteg képződik és ahogy az egész lávaár mozog, ez a réteg összegyűrődik, hurkákba, fonatokba rendeződik, így szilárdul meg, örömére a kövészeknek. Olyan szimmetrikus redőhálózat borította a nagy kőlapok felszínét, mintha számítógéppel tervezték volna. Van is pár képem róluk és még több lenne, ha az idő nem késztetett volna továbbhaladásra minket.
Az autóút a lávamezőn vezetett tovább, de annyira kanyargósan lehetett csak a nyomvonalat kialakítani, hogy két kilométer előrehaladáshoz nyolc kilométer autózás kellett. Hosszas döcögés és tekergés után jutottunk vissza az 1-es főútra, nem messze a Myvatntól. Balra fordultunk és 25-30 kilométer múlva megálltunk a Namaskard szolfatáramező szélén.
Ha még az Olvasó nem kíván engem a Pokolba – avagy Izlandon vagyunk, tehát a Vítibe -, megterhelném újabb földtani ismeretekkel. A vulkánok vidékén a mélyben grandiózus és forró magmatömegek lapulnak, időnként a felszínre törnek, ezt hívjuk vulkánkitörésnek. Amíg egy ilyen magmatömeg csendben várakozik vagy lassan mozog fölfelé, addig is fűti környezetét, felmelegíti, elgőzölögteti a talajvizet és maga is különböző, jelentős részben kénvegyületekből álló gázokat bocsát ki. Ez a gőz-gáz elegy valahol utat talál a felszínre és a szabadba jut. A nyílás körül kiválik a kén, sárgás színbe öltöztetve a környezetet, a forró gáz pedig süvöltve hívja fel magára a figyelmet. Az ilyen kigőzölgéseket nevezik a gáz összetételétől függően szolfatárának, fumarolának vagy mofettának. Színezi a jelenséget, ha a gáz a felszínre vezető útján vizenyős, agyagos rétegeken halad át. A nyílás körül egy gödör alakul ki, megtelik híg iszappal, amin a gáz bugyborogva, kavarogva, szuszogva, pufogva, iszapfortyogót létrehozva tör át. Namaskard egy ilyen fortyogós terület, kötelező látnivaló minden Izlandra látogató utazónak. A területen számos, kékesszürke iszappal teli gödör van. Deszkákból összerótt utak vezetnek hozzájuk, az utakról letérni tilos, egyrészt, hogy a területet megóvják a széttaposástól, másrészt az iszapfortyogók közelről veszélyes jószágok. A gödrökben folyamatosan pöfög az iszap, süvítenek a kiömlő gázok, a jónép pedig igyekszik a fotózás során elkapni azt a pillanatot, amikor egy-egy nagy iszapkölönc felrepül. A hátteret a kivált kénvegyületek miatt szép, színes Namafjall hegyoldala adja.
Szeles, hűvös idő volt, a fortyogókból feltörő gőzoszlopok vízszintesen sodródtak el. Fotózás, nézelődés után visszaszálltunk a buszba és perceken belül letáboroztunk Izland vulkáni jelenségekben valószínűleg leggazdagabb vidékén, a 37 négyzetkilométer felületű Myvatn északi partján.


Tizenharmadik rész: július 18.
Reggel a sátrakat a kempingben hagytuk és elutaztunk Húsavíkba, egy Izland északi tengerpartján fekvő kikötővároskába. Ragyogó tiszta idő és tomboló szél fogadott bennünket. Eredetileg úgy terveztük, hogy bálnalesre indulunk, de ebből végül nem lett semmi. Nem is igazán bántuk, drága mulatság és nem is biztos, hogy bármit látunk. A vágtató szél sem ígért semmi jót, legfeljebb egy kiadós tengeribetegséget. Inkább ki-ki nyakába vette az utcákat, szétszéledtünk és városnéztünk. Kipróbáltam, hogy a világnak ezen a szelesebbik végén működik-e a bankautomata. Ezúton kérek elnézést Izlandtól kételyeimért: természetesen működött. Ez az ország erős bástya a nyugati civilizáció végein, itt a dolgok működnek. Legfeljebb az itthoni számítógép nézett nagyot, mikor a folyószámlára rányomtatta: pénzkivét, Íslandsbanki, Húsavík.
Izland a tengerből él, éppen ideje volt tehát, hogy egy halászkikötőt kicsit jobban megnézzek. Köszönhetően súlyos tudatlanságaimnak, valami egész másra számítottam. Eddig csak a mediterrán Itália és Horvátország kikötőihez volt szerencsém, ott pedig tolong a csiricsáré turistanép, színes kis csónakok hada ringatózik az azúr vízen, halkan csobognak a hullámok, lágyan süt a napocska és a halászok mandolinjukon cincogva érzelmes nápolyi dalokban élik ki asszonyaik iránti vágyaikat. Hát Izlandon ez nem megy. A nap nem süt, ellenben vacogtatóan hideg van, a mandolint kitépné az üvöltő szél a halász durva kezéből, a kis csónakot pedig a háznagyságú hullámok azon minutában a tengerfenékre küldenék, onnantól kezdve aztán az asszony vágyakozhatna férjura után. Egy izlandi halászkikötőben komor, masszív acélhajókat dobál a nyugtalan tenger, nyüzsgésnek, szabadtéri halpiacnak, klottgatyás turistahadnak nyoma sincs. A halászat kőkemény meló, ahol sózott heringet kell ládákba gyömöszölni, nem mandolint pengetni. Mikorra ez tudatosult benne, már értettem is, amit látok, csak a halakat hiányoltam. Ahhoz képest, hogy Izland hatalmas mennyiséget fog ki a tengerből, alig láttam az üzletekben, elsőre pedig azt vártam, hogy hanyatt fogok esni a haltömegben. Egyetlen olyan halpiacot sem láttam az utunkon, amilyen akármelyik olasz parti faluban van, ahol a taljánok megvásárolják a mindennapi betevő polipot. Feri azt mondta erre, hogy Izlandon mindenkinek van halász ismerőse, ezért aztán nincs igazából szükség az ilyen halpiacokra. Amit nem visz haza a halász a tengerről, az pedig eltűnik a feldolgozóhajók feneketlen gyomrában és teljesen átformálódva kerül le róluk a partra, onnan meg szanaszét a nagyvilágba.
A kikötő szélén található Húsavík bálnamúzeuma. A hozzá vezető lépcső két oldalán nagy bálnaállkapcsok invitálják a látogatót. A múzeum igen érdekes látványosság a magunkfajta szárazföldi embereknek, akik már egy tízkilós pontyra vagy bajszos harcsára is ámult csodálkozással merednek. Ugyan a bálna nem hal, de elég terjedelmes jószágok, nem véletlenül gondolta az emberiség úgy, hogy feltétlen ki kell irtani őket boldogulásának érdekében. Az irtásból az izlandiak is rendesen kivették részüket. Mostanság, hogy a maradék bálnaállományokat erősen védik különböző nemzetközi jogszabályok, nem is dicsekednek vele, inkább igyekeznek a múzeumban meggyőzni a látogatót, hogy már megjavultak, nem lövik a bálnákat, hanem bemutatják őket. De élek a gyanúperrel, hogy a tiltás feloldása esetén ismét nem tudnának ellenállni vadászösztönüknek és cáfolhatatlan gazdasági logikával bizonyítanák, hogy a bálnákat vadászni kell. Pedig azt hiszem, az emberiség már egészen nyugodtan meglenne egyes állatfajok mértéktelen és korlátozatlan irtása nélkül, ahogy azt is túlélte, mikor leállt a nagyüzemi bálnavadászat.
A bálnamúzeummal véget is ért húsavíki kirándulásunk. A Tjörnes félsziget partja mentén áthaladtunk a Jökulsá á Fjöllum torkolatvidékén, ahol a Dyngjujökullnál eredő nagy folyó a tengerbe ömlik. Letérve a főútról a Jökulsárgljúfur Nemzeti Park területén a folyó bal partján továbbautózva a Visszhang-sziklákhoz, a Hljódaklettarhoz mentünk. Szebbnél szebb, bazaltoszlopokból álló sziklatornyok, halmok, dombok között halad az ösvény. Az oszlopok hajladoznak, tekeregnek, hol vízszintesek, hol függőlegesek. A leglátványosabb a Pávafarok, itt egy központból sugárirányban ágaznak ki. Egyébként ez az oszlopos szerkezet nagyon jellemző a bazaltkőzetre, Izlandon abszolút hétköznapi jelenség, de Magyarországon is látható a Balaton-felvidéki vagy nógrádi bazaltvulkánokon. A Hljódaklettar után az Ásbyrgi kanyon következett, egy U alakú, teljesen függőleges falú kanyon. Az U nyelvét egy lapos sziklanyúlvány alkotja, a kanyon alját dús növényzet borítja, az U alak öblének csúcsán pedig egy kis tó van. A falakon madarak laknak, kacsák úszkálnak a tóban, a parton ülő nép pedig etetgeti őket. Ritka is az ilyen látvány Izlandon. A kanyon elég rejtélyesnek tűnt, ahogy egyszercsak ott volt egy sík vidékbe bemélyedve, mintha késsel vágtak volna ki egy patkó alakú csíkot egy szőnyegből. Sok izlandi geológus kaparta erősen a fejét, hogy megmagyarázza a jelenséget, végül az a felfogás győzött, hogy egy jökulhlaup vájta ki a kanyont pár nap alatt. Hát, nem tudom. Biztos jól megkutatták a területet, akik ezt állítják, fogadjuk el, amit mondanak.
Az Ásbyrgit követően visszamentünk a főútra, kereszteztük a folyót egy kisebb – bár izlandi viszonylatban határozottan nagy – hídon és a jobb parton újra letértünk az aszfaltútról. A park nagy vízeséseit vettük célba. A Jökulsá á Fjöllum itt 30 kilométer hosszú, 100 méter mély kanyonban folyik. A folyón több nagy vízesés alakult ki, köztük a Dettifoss, Európa legnagyobb hozamú vízesése. Először az előtte látható Hafragilsfosst néztük meg. Ez is termetes és félelmetes zuhatag, de utána jött fő attrakciónak a Dettifoss. Egészen közel lehet menni a vízhez és ott zuhan alá fojtott dübörgéssel az ember lábainál negyven méter mélybe átlagosan ötszáz köbméter víz másodpercenként. A vízesés aljáról apró vízcseppekből álló felhő emelkedik fel, jól eláztatva azt, akire a szél ráfújja. A víz ottjártunkkor szürke volt a rengeteg hordaléktól, amit a Vatnajökull környékéről és a mederből a folyó magával hozott. Vannak olyan évek, amikor a víz hordalékban szegény, ilyenkor a zuhatag hófehér. Sokáig fotóztuk a páratlan látványt.
A vízesésekkel eltelve fordultunk ismét a Myvatn felé, de a letáborozás előtt még újra megnéztük Namaskard iszapfortyogóit. A kempingben a társaság kezdte a szokásos esti szöszmötölést, aztán este a többség elment a busszal a közeli melegvizes strandra luxuskodni egy kicsit. Két medence volt a strandon, egy 32 és egy 42 fokos. Úszkáltam a 32 fokosban, nagyon jól esett, legalábbis a vízben levő részeim igazán jól érezték magukat, a víz fölé esők meg meg akartak fagyni a hidegben. Ha lebuktam a víz alá, elég gyakran fel kellett jönnöm levegőért – mégsem vagyok rozmár! – utána pedig újra a víz alá menekültem. A csapat nagyobb része amúgy öregesen a másik, igazán melegvizű kis medencében áztatta magát.
Az egész nap kifejezetten meleg volt, de estére erős szél támadt. A Myvatn körül nevével ellentétben egy darab szúnyoggal sem találkoztam, vízimadarak viszont szép számmal röpködtek az égen.


Tizennegyedik rész: július 19.
Elhagytuk a kempinget és a tótól nem messze északkeletre, a főúttól 6-7 kilométerre magasodó Krafla vulkán lábainál leparkoltunk. A Krafla nem is magának a hegynek a neve, hanem ennek az egész aktív vulkáni régiónak. Ez a terület megint csak a földtanászok nyálelválasztásának beindítására való, annyi minden zsúfolódott össze egy viszonylag kis területen. Elsőként fűvel borított kis halmok sokasága tűnt fel a parkoló környékén: ez a túfur, a megfagyó és felengedő talajon kialakuló jellegzetes izlandi képződmény.
A Krafla is élő tűzhányó, történelme során volt már néhány kellemetlen akciója. A legutóbbi, a hegy lábainál 1975-ben kezdődött hasadékkitörést filmen is megörökítették és ma a vulkánshow-k kedvelt filmje. A kilométernyi hosszban felhasadt földkéregből 50-100 méter magas lávaszökőkutak sora tört elő, egyetlen tűzfüggönyt alkotva az izlandi éjszakában. Tényleg látványos jelenség, ajánlom mindenkinek, hogy ne hagyja ki a róla készült filmet, ha erre veti a jósorsa. A kiömlött híg láva szétterült a hasadék két oldalán és létrehozott egy kaotikus, leginkább a vaskohók salakhányóira hasonló területet, könnyebb megjegyezhetőség érdekében a Leirhnjúkshraunt. Sokfelé láthatók a néhai lávaszökőkutak dombként kiemelkedő kis kráterei. Az egyik ilyen, merő lávasalakból, foszlányokból és habosra felfújt kőlepények kusza halmazából álló kráterecskébe bele is másztam. A lávamezőn itt-ott kénes gázok szivárogtak elő, a kén apró, tűszerű kristályokban vált ki a repedések és nyílások peremén. Meglehetős óvatosságot igényel, ha az ember elhagyja a kijárt ösvényeket. Az üvegesen csikorgó lávasalak éles szélei, sarkai kifejezetten veszélyesek, különösen, ha az óvatlan kirándulónak sikerül egy méretes orraesést produkálni. Erre pedig a széttöredező, omladékos, morzsalékos felületen minden esély megvan. Tanácsos ilyen helyekre egy védőkesztyűt felhúzni, mert esés közben az ember önkéntelenül is kitámaszt a kezével és nem mindegy, hogy a védőkesztyű szakad szét, vagy a tenyerén a bőr.
Itt is van egy iszapfortyogós terület, bár nem olyan látványos, mint a Namaskard. Nincs is annyira körbekerítve, mindössze néhány figyelmeztető felirat jelzi, hogy tanácsos elkerülni a gyalogos közlekedést a területen. Természetesen itt is lemaradtam a csoporttól, mert még javában a lávakupacok között piszmogtam, mire a többiek már indultak visszafelé. Aztán toronyiránt akartam utolérni őket és sikerült is jó bokáig beleszottyannom egy kénes agyaggal teli gödörbe, pedig egész stabilnak látszott a felülete. Volt valami igazság azokban a feliratokban.
A fortyogós területtel szemben magasodott a hegy tulajdonképpeni csúcsa, alatta egy szép zöld krátertó, amit – csekély fantáziáról téve tanúbizonyságot – szintén Vítinek hívnak. A Krafla oldalába egy a föld hőjét hasznosító geotermikus erőművet építettek. Fehér, bongyor felhőkben tör elő az erőmű elhasznált gőze, a hegyoldalt ezüstös csőkígyók hálózzák be. Szép maga az erőmű is – egy ipari létesítményt is meg lehet szépen csinálni – de a létesítése körül szokásos módon heves viták dúltak. A támadók szerint ilyen bizonytalan területre építeni fölösleges és drága, a védők szerint nincs semmi vész, az erőmű szükséges és nem drága. A Krafla következő kitörése majd néhány perc alatt eldönti ezt a vitát… A magma annyira közel van a felszínhez, hogy az erőmű létesítése során az egyik kutatófúrással sikeresen beletaláltak, felbugyogott némi láva, a fúróberendezés elpusztult. Igazából nagy baj nem történt, viszont ha legalább kis méretben is, de megvalósították a történelem első mesterséges vulkánkitörését. Gondolom, idővel majd mesterséges Vezúvokat is sikerül előidézni, legalábbis az emberiség önpusztító hajlama minden garanciát megad erre.
Az erőműről is csináltunk fotókat, aztán újra buszra szálltunk, de csak a főútig mentünk. Ott a buszt előreküldtük, a csoport meg elindult egy gyalogtúrára a Myvatn keleti oldalán. Lapos térszínen gyalogoltunk a Hverfell krátere felé, közben megálltunk a Grjótagjá hasadéknál. A keskeny hasadékban nagyon meleg víz van, még fürdeni is lehet benne, bár volt idő, mikor olyan forróvá vált, hogy nem lehetett belemenni. Azóta már lehűlt olyannyira, hogy kézzel nem tűnt elviselhetetlennek. A hasadékhoz közel, előttünk a Hverfell krátere emelkedett. Meredek, 160 méter magas oldalán a szokatlan melegtől szuszogva kaptattunk fel a kráterperemre. Ha nem lenne olyannyira elcsépelt a jelző, azt mondanám: igazi holdbéli kráter. Valójában tipikus “földbéli”, egyszeri, rövid kitöréssel létrejött tefragyűrű, a kidobott anyag szép, szabályos elrendeződése a kitörési pont körül. Korábban említett hídépítő útitársunk azonnal körbe is szaladt a peremen. A hídépítésen kívül az vált második kedvenc szórakozásává, hogy minden krátert körbefutott a peremén, igyekezett minden irányból megnézni és lefotózni: valljuk be, igaza is volt. A kráter túloldalán, ha lehet a felmenőnél is meredekebb ösvényen lecsúszkáltunk és szinte azonnal Dimmuborgir sziklaerdejébe érkeztünk. Nagy területen bizarr, többnyire szabálytalan alakú lávatornyok emelkednek, köztük vékony kötelekkel kijelölt sávokban lehet közlekedni, hogy a rengeteg turista által okozott letaposást meggátolják. A tornyok egyes részeit és a köztük levő területet szemre tetszetős, dús vegetáció borítja, de ez egyben nagy veszélyt is rejt magában, mert elrejti a mindenhol megbúvó kisebb-nagyobb sziklarepedéseket. Könnyen bokatörés lehet a vége, ha ész nélkül bóklászik valaki errefelé. Mint egy erdőben, a magas tornyok között könnyű eltévedni, ezért aztán az ösvények mentén nyilak mutatják a kijárat felé vezető irányt. Hasonlóan a cseppkőbarlangokban dúló elnevezési mániához, itt is igyekeztek nevet adni a jellegzetesebb alakzatoknak. Az omladékony tornyokra nem szabad felmászni. Elképzelhető, mi lenne belőlük, ha az idetóduló látogatók mindegyike itt akarná kiélni sziklamászó szenvedélyét.
Sokáig sétáltunk a sziklaerdőben, a csoport kisebb részekre szakadt és önállóan járták be az ösvényeket. A kijáratnál visszaszálltunk buszunkba és a tó partján fekvő Skútustadirba, a pszeudo-kráterek (álkráterek) vidékére mentünk. Ezek valószínűleg Izland egyedülálló látványosságai, legalábbis a mai napig nem hallottam róla, hogy bárhol máshol a világon lennének ilyenek. Külsőre szabályos kis vulkáni krátereknek tűnnek a tó partján sőt szép számmal a tóban is, valójában viszont úgy jöttek létre, hogy a vizenyős, mocsaras területre ráömlő láva felforralta maga alatt a vizet, ami gőzzé válva utat tört magának a még képlékeny anyagon át és nagy pukkadozással létrehozta őket. A parton levőket pár perces séta után el lehet érni az aszfaltútról.
Az álkráterek vidékével elbúcsúztunk a Myvatn vidékétől és irányt vettünk a hosszú Eyjafjördur végénél fekvő Akureyri, Izland második legnagyobb városa felé. Előtte még megálltunk a Godafoss-nál, az istenek vízesésénél. Ezer évvel ezelőtt ezen a helyen dobálta a vízbe a régi istenségek szobrait Izland egyik vezetője, a törvénymondó (kötelessége volt fejből tudni az összes törvényt és az évi rendes népgyűlésen azokat hangos szóval az összegyűlteknek elmondani egytől-egyig), miután némi nemzetközi kényszer és saját józan esze hatására úgy találta jónak, hogy másnaptól kezdve Izland keresztény ország legyen. És lőn, Izland keresztény ország azóta. Legnagyobbrészt evangélikus, minimális katolikus kisebbséggel. A vízesés – mondanom sem kell talán már – gyönyörű. Semmiben nem “leg” vízesés, de amúgy is csak a felületes emberek gondolják, hogy a “leg” dolgokon kívül nincs semmi érdekes. A szurdokot a közepén egy nagy sziklanyelv osztja két ágra, a folyó vize ebben a két ágban zuhan alá. Itt is egészen oda lehet állni a tomboló víztömeg mellé egy kis kéjes borzongásra, fotózásra, a szépség közeli élvezetére.
A vízeséstől már közvetlenül Akureyribe, ebbe a lokális metropolisba buszoztunk és a város belsejében fekvő kempingben letáboroztunk. A csoport elkezdte esti teendőit, jópáran pedig kimentünk a városba nézelődni.
Tömören: Akureyri tetszett. Szép, tiszta, rendezett, emberléptékű település – esztétikumát persze ne egy umbriai kisváros mértékével tessék mérni! – szép környezettel, az utcán fák(!!) nőnek, ami korántsem magától értetődő Izlandon, van fejlett kulturális és társadalmi élete, boltok, üzletek, könyvtár, könyvesboltok, múzeumok, botanikus kert a világ minden részéből származó fajokkal, templomok, köztük a nagy Akureyrarkirkja, mozi, uszoda, étterem, bankok és minden, ami ezt a helyet itt az Északi Sarkkörtől egy kőhajításnyira teljesen modern és élhető hellyé teszi. Igaz, egy mediterrán város nyüzsgése – nyilván a klíma és a szokások miatt – hiányzik belőle, de miért is kéne egy északi és egy déli városnak egyformának lennie? Még egy sétálóutcát is kialakítottak, igaz rajtunk kívül senki nem sétált akkor ott. Nem tudtam ellenállni egy nagy könyvesboltnak, de hát a könyvek árai… valami tragédia, hogy a csak kicsit is jobbak 3000 koronánál kezdődnek, ez pedig mégiscsak 12000 forint. Rengeteg könyvet lehet kapni mindenféle nagyobb európai nyelveken, végig is böngésztem egy csomót, de aztán csak Izland északi részét ábrázoló térképeket és képeslapokat vettem. Elmentem a kikötőbe is, kihalt volt és hűvös és úgy általában is az utcákon nagyon kevés ember mászkált.
Visszatérve a kempingbe nyüzsgő élet közepébe csöppentünk, az esti főzőcske a szokásos társalgással együtt gőzerővel beindult, a nagy, füves területen felnőttek és gyerekek fociztak, játszottak, kiabáltak. A kiabálást még késő éjszaka is folytatták, nem kis bosszúságára néhányunknak. Az álmosság azonban győzött, hamarosan különböző alvászajok szűrődtek ki csoportunk sátraiból.


Tizenötödik rész: július 20.
Reggel felszedtük a sátrakat és elindultunk vissza, Reykjavík felé, de előtte még Akureyriben Feri gondoskodott számunkra egy – nem is kicsi – meglepetésről. Kapcsolatait és ismertségét felhasználva megszervezte, hogy Izland legnagyobb orgonaművésze játsszon nekünk az Akureyrarkirkja 3200 sípból álló orgonáján. Izland fiatal zenei életéhez illően ősz fürtű kántor helyett egy fiatal orgonista ült a hangszer játszóasztalához. Még egyszer mondom: a mi kedvünkért és csak nekünk, pár északra vetődött magyarnak játszott ez a fiatalember, más rajtunk kívül nem volt a templomban. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem esett jól a gesztus.
Búcsút vettünk Akureyritól és nekivágtunk a Langjökull és a Hofsjökull között a felföldön át Reykjavíkba vezető hosszú útnak. Előtte még esős, ködös időben értünk Glaumbaerbe, a XVIII-XIX. századi izlandi tőzegépítészet nagyszerű skanzenjébe. Tőzegből egészen nagy és kiváló házakat lehet építeni, erre Glaumbaer a legnagyszerűbb bizonyíték. Az itteni épületekben bizonyára egy gazdag ember lakott, annyira tökéletesek ezek a beépített tetőterű, jó beosztású házak. Nyilvánvaló, minden tökéletességük ellenére ma már nem laknának ilyenben az emberek, de hát sok vályogtanyában voltam én az alföldi Kiskunságban a 60-70-es években, szerkezetileg semmivel nem voltak fejlettebbek, mint ezek a tőzegházak. Komplett múzeum van itt, korabeli felszerelési tárgyak, berendezett szobák és ami a legjobban megragadott, az egyik falon az utóbbi száz év összes lakójáról készült tabló függött. Olyan keleties, kunos arcokat látni köztük, hogy csak ámultam-bámultam, miféle népvándorlás, miféle keveredés hozta ide ezeket az embereket, ahol elviekben mindenkinek szőke, kékszemű germán óriásnak kellene lennie.
Sajnos az idő végképp és reménytelenül elromlott. Mostanáig az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, alig pár napon volt esős idő, akkor sem esett úgy istenigazából. Voltak kifejezetten meleg napok is, mikor a kevésbé fázósak levetették a vastagabb ruhadarabokat és a széldzsekit. Szél mindig volt valamennyi, de ez sem volt elviselhetetlen. Most azonban reménytelen, szürkészöld köd és felhő ülte meg a tájat, esett az eső rendületlenül és semmit sem lehetett látni a felföld vad tájaiból. Glaumbaer után így értünk a Langjökull északi sarkán egy védett hévforrásos területre, Hveravellirbe. Korábban látott képek miatt feltétlenül meg akartam nézni ezt a területet kicsit közelről is, a maga természetes forróvizes medencéivel, gejzírkúpjaival. A buszon kívül vízszintesen szállt az eső, tombolt a szél. Kiszálltam, azonnal majdnem fellökött, de valahogy stabilizáltam imbolygó lépteimet. A forrásokhoz deszkákból épített út vezet, ezen gyalogoltam előre, nekifeszülve a szélnek, néha leguggolva egy-egy nagyobb széllökés kivédésére, szemembe húzva a kapucnimat és ruhám alatt védve a fényképezőgépet. Egyetlen hévforrást tudtam szemügyre venni, de nem is bántam meg, hogy a busztól elküzdöttem magam idáig. A forró, gőzölgő víz egy-másfél méter átmérőjű kis természetes medencében gyűlt össze, halványkék színben játszott és a medence partján a vízben oldott ásványi anyagokból lépcsős gejziritkúp vált ki.
Mire nagy nehezen megcsináltam két fényképet, sikerült is rendesen eláznom. Csurgott a nadrágomból a víz, így mentem be a faházba, ahol kértem egy kávét. Az éppen útbaeső német turistacsoportból – ide is követtek minket – egy öregúr merészen kinyitotta esernyőjét, de rögtön tapasztalhatta, miért nem használják ezt a ködös Albionba való eszközt Izlandon. A szél egy pillanat alatt rommá tépte-hajlította az ernyőt, a bácsi visszamenekült a buszba.
A hosszas, monoton felföldi utazás a vége felé járt és lassacskán visszaérkeztünk Izland sűrűn lakott, délnyugati szögletébe. Még hátravolt jónéhány látnivaló, sőt Izland legismertebb látnivalói igazából most következtek. Ezek ismertsége azonban – túl látványértékükön – nem választható el Reykjavíkhoz való közelségüktől. Aki csak pár napos látogatásra érkezik ide, az is megtekintheti őket.
Az első közöttük Izland minden bizonnyal legsűrűbben látogatott nagy vízesése, a Gullfoss, az Arany-vízesés. Az Olvasó talán már unja a vízeséseket, de higgye el: száz vízesés után is a Gullfoss még mindig képes ámulatba ejteni a látogatót. A Hvítá folyó zuhan itt alá 32 méter magasból több lépcsőn át a vízesés alatt húzódó kanyonba. A víz színe a benne levő hordalék miatt sárgás színű, a neve is erre utal. Különösen érdekes a vízesés története. Nagy vonalakban: a terület, amelyen állott magántulajdon volt régóta. Különböző adásvételi machinációk és jogi csűrcsavarok révén a Gullfoss erőműépítési szándékok célkeresztjébe került, de a terület tulajdonosa és főként annak lánya, Sigrídur minden követ megmozgatott Reykjavíkban, hogy ez a rémes terv meg ne valósuljon. A végeredmény az lett, hogy 1939-ben egy Einar Gudmundsson nevű ember megvásárolta Sigridurtól a területet és 1975-ben az izlandi államnak adományozta azzal, hogy ott védett területet kell kialakítani. Így maradt meg a Gullfoss, hála néhány ember állhatatos törekvésének. Nem is hiszem, hogy a legszebb természeti látványosságok feláldozását bármi is indokolhatná. Mindig lehet más megoldást találni, akarni kell és sikerülni fog, legfeljebb a gazdaságossági mutatók mások lesznek. És akkor mi van?
Sajnos a Gullfossnál is ömlött az eső és vágtatott a szél. Egyszerűen reménytelen volt fényképezni, hiába csináltam néhány felvételt a kabátom alól, annyira rosszak lettek, hogy nem is őriztem meg őket. Nem messze a Gullfosstól az következett, amit valószínűleg a legtöbbet emlegetnek Izlanddal összefüggésben és ami vitán felül a legnépszerűbb látványossága a szigetnek: a gejzírek Haukadalurban. A “gejzír” főnév eredetileg tulajdonnév volt, az itteni két gejzír közül a nagyobbat hívják Geysirnek. A gejzírek tulajdonképpen időszakos forróvíz-feltörések. Egy a mélybe nyúló kürtőből bizonyos periódusban forró víz lövell a magasba, aztán a víz visszahull, a kürtő újra megtelik és nemsokára újra bekövetkezik a kitörés. A működés okát, módját nem részletezem, jószerével minden fizikakönyvben megtalálható. Haukadalurban két működő gejzír van, de a névadó nagy gejzír igen ritkán tör ki. Évtizedek óta tulajdonképpen már nem is működött csak akkor, ha eléggé el nem ítélhető módon sok-sok szappant dobáltak a kürtőjébe és mesterségesen indították be a kitöréshez vezető folyamatot. Aztán pár éve egy kisebb földrengés óta feléledt és nagyritkán újra működik. A gejzírek érzékeny képződmények, a feltételek kis változása is a működés megszűnését vagy mint esetünkben látjuk, a helyreállását eredményezheti.
A másik gejzír, a Strokkur viszont ereje teljében van, működése kitartó és rendületlen, bár nem lövi olyan magasra vizét, mint nagyobb társa. Egészen közel lehet menni a kürtőhöz, ha az ember nem bánja, hogy csuromvizes lesz. A jelenség azzal kezdődik, hogy a kürtőben összegyűlő víz felszíne elkezd mocorogni, fel-le ingadozik, aztán hirtelen megindul fölfelé, egy vízkupola emelkedik ki, szinte azonnal felrobban és a forró víz 10-15 méter magasra felcsap. A vízoszlop visszahull, a víz kezdi feltölteni a kürtőt és 10-15 perc múlva kezdődik újra a mocorgás. A kiömlő vízből kicsapódó ásványi anyagok a kürtő szájánál gejzírkúpot építenek fel. Egyébként Magyarországon is láthatók ilyen kúpok a Tihanyi-félszigeten, persze ezek millió évekkel ezelőtti gejzírek maradványai.
Ha valahol, itt voltam igazán mérges az időjárásra. Végigcipeltem az országon egy fotóállványt, hogy majd micsoda képeket fogok én csinálni a Strokkurról, aztán a célnál kiderült, hogy fölöslegesen, annyira alkalmatlanok voltak a körülmények a fotózásra.
Eleve reménytelennek látszott sátrat verni az ömlő esőben és rohanó szélben. A csapat egyik fele szokás szerint a buszba szállásolta el magát, a másik felének pedig Feri szerzett fedett szállást a gejzírek melletti szállóban. Egészen szokatlan és furcsa volt a sok sátrazás után meleg fürdőszobában zuhanyozni, fűtött szobában ágyban aludni, sorbanállás nélkül főzni a konyhában. Akkor tudtam igazán értékelni ezt a merő luxust, mikor kitekintve az ablakon láttam, amint egy cseh turistacsoport sátorverés közben lassan szétmállik az esőben…


Tizenhatodik rész: július 21.
Az idő változatlanul rossz, csak a szél enyhült tegnap óta. Megnéztük Izland egyik vallási központját, a skálholti templomot és a környező épületeket, utána búcsúzóul megálltunk a Kerid kráternél – barátunk természetesen megint körbeszaladt a kráterperemen – és megérkeztünk Izland történelmi központjába, a Pingvellir Nemzeti Parkba, Izland legnagyobb tavának, a Pingvallavatnnak az északi partján.
Elnézést kell kérnem most az Olvasótól: Izland kulturális, történelmi nevezetességeiről nem fogok írni. Valós ismereteim igen hiányosak ezekről, ráadásul tudatlanságom kizárólag magamnak köszönhetem, mert Feri mindent részletesen és idegenvezetőtől szokatlanul élvezetes stílusban elmondott nekünk. Ezt kellett volna szóról-szóra leírni, ha már megjegyezni nem bírtam őket. Kívánom, hogy szánja rá magát egyszer és írjon egy jó útikönyvet.
A Pingvellir Nemzeti Parkban láthatók leginkább az Izlandot átmetsző hasadékvölgy és a szigetet szétszakító húzóerők megnyilvánulásai. Hosszú, párhuzamos, keskeny, ugyanakkor mély hasadékok szabdalják a területet, legtöbbjüket a lávarétegeken átszivárgó, hihetetlenül tiszta víz tölti ki. A turisták néhol pénzdarabokat dobálnak a több méter mély vízbe, de még így is világosan látszanak a fenéken heverő érmék feliratai. Kedvenc szórakozása a látogatóknak, hogy terpeszben egy hasadék fölé állnak, és vigyorogva fotóztatják magukat, mondván, hogy egyik lábuk Európában, másik Amerikában van. Ez persze így nem igaz, mert nincs egy kizárólagos hasadék, amire rá lehetne fogni, hogy ez az a hely, ahol a két kőzetlemez elválik egymástól, de legalább az illúzió megvan és mókának jó. Vannak jóval nagyobb hasadékok is, például az Alping természetes amfiteátrumába vezető turistaút is egy ilyenben halad.
Sokat sétáltunk a parkban, Feri elvitt mindenhová, még az éppen itt rendezett modern képzőművészeti kiállítást is megnéztük. Amit itt megszobortak… Gazdag fantáziájuk van az izlandi szobrászoknak, ez kétségtelen. Izgalmasabb helynek látszott a Drekkingarhylur, egy természetes vízmedence, amibe bűnös vagy annak titulált asszonyokat fojtottak. A férfiak már akkor is előnyöket élveztek, ilyen esetekben nekik lefejezés, akasztás járt, bár volt peches, akit elégettek.
A Pingvellirben töltött órák után buszra szálltunk és visszaérkezve a civilizációba Reykjavík egyik külvárosában, Hafnarfjördurban egy ifjúsági szálláson bevackoltuk magunkat.


Tizenhetedik rész: július 22.
Reggel átköltöztünk egy másik szálláshelyre Hafnarfjördurban, utána Feri bevitt minket Reykjavíkba. Közben Bessastadirben megálltunk és megnéztük az elnöki palotát. Az épület és a hozzá tartozó templom a várostól elkülönülve egy sík térségen áll. Ami a legszokatlanabb: az épülethez egészen közel lehet menni, nem állják az ember útját izomagyú biztonsági emberek, akik alapból potenciális terroristát vagy zaklatott paradicsomdobálót gyanítanak az ártatlan látogatóban. A sztori szerint az elnök egyszer igen nagyon felháborodott, hogy tárgyalásai közepette turisták bámultak be az ablakon és megtiltotta, hogy idegenek öt méternél jobban megközelíthessék az épületet. Súlyos tilalom, kétségtelen. Fejlettebb országokban sokkal egyszerűbben intézik el az ilyesmit: lezárják a főnökök házaihoz vezető utcát teljes egészében. Nincs lehetőség, nincs probléma. Aláírom, ha itt is fennállna a valós veszélye, hogy agyamentek robbantani akarnának, odalenne ez a tolerancia pillanatokon belül, de ott és akkor nagyon tetszett, hogy ilyen is van a világon, nemcsak a hatalom biztonsági paranoiája. Pedig előfordulnak errefelé is “nagyvadak”, itt Reykjavíkban egy tengerparti házban tartotta 1986-ban Reagan és Gorbacsov azt a nevezetes találkozót, ahol ugyan a rossz nyelvek szerint csak abban értettek egyet, hogy nem értenek egyet, de az kiderült, hogy a Szovjetunió az utolsókat rúgja.
Reykjavíkban Feri végigvitt minket a város nevezetességein, a főbb középületeket is megmutatta. Azt hiszem az izlandi parlament székhelyénél még az óbudai városháza is nagyobb, a magyar Parlamentbe meg talán az egész reykjavíki városközpont elférne. A város egyébként tiszta, rendezett és lapos. Mint egy brazíliai nagyváros, csak terjeszkedik, terjeszkedik. Terület van bőven, így a város nem felfelé nő, hanem oldalra. Brazíliában ez a terjeszkedés a nyomor elől a városba menekülő szegényeknek köszönhető, az izlandi jómódban sokkal inkább a nagyvárosias élet utáni vágy hajtja. Falun ott is nehezebb az élet, bár az időjárás viszontagságai Reykjavíkot sem kímélik. A “legészakibb főváros” büszke címének árnyoldalai is jócskán vannak.
Mivel minden izlandi zsákutcában szeretne élni, hogy az átmenő forgalomtól megkímélje magát, a nagy terjeszkedés furcsa, szőlőfürtszerű utcahálózatot hozott létre az újonnan beépített területeken. Városi buszközlekedés létezik, a színvonala is kellemes. Itt is az autóközlekedés dominál, de azok a rettenetes dugók, amik a kontinens nagyvárosait jellemzik, itt nincsenek. Reykjavík egyébiránt teljesen modern, a civilizáció minden kényelmével és kellékével felszerelt város, ahol normálisan lehet élni – ha az ember bírja a klimatikus megpróbáltatásokat. Sok jellemzőjét, tisztaságát, nyugodtságát, emberi léptékeit szívesen áthoznám Budapestre is. Egész Reykjavík, sőt egész Izland legmagasabb épülete az űrhajókilövő és a bazaltorgonák ismérveit magán viselő nagy templom, a Hallgrímskirkja. Hetvenöt méter magas tornyából belátni az egész várost. Belseje grandiozitása ellenére gyakorlatilag dísztelen, kivéve csoda-szép orgonáját.
A városnézés után Feri elvitt minket egy mellékutcába “vulkánshow”-ra, aztán ott el is búcsúzott tőlünk és indult vissza Pórsmörkbe a következő csapatához. Egy tengeri medve küllemű vulkanológus bevezetője után a különböző szebbnél szebb vulkánkitörésekről készített filmfelvételeket vetítik itt a nagyérdeműnek. A kis épület szemeteskonténerénél búcsúztam el hűséges világjáró Tisza cipőmtől, aki fáradhatatlanul kísért korábbi útjaimon, de a sok izlandi patakátkelés miatt mostanra végképp megérett arra, hogy a cipő-menny-országba költözzön.
Este a szálláson összecsomagoltam a cuccaimat a hazaútra.


Tizennyolcadik rész: július 23.
A társaság fele kibérelt egy autót és elmentek Reykjavíktól északra kirándulni. Bebuszoztam Reykjavíkba és órákon keresztül jártam a várost. Több könyvesboltot is végigbogarásztam. Csodás könyvek voltak ott, magyar pénzre átszámítva 20-40 ezer forintért. Rendesen elfáradtam a városi lődörgésben, beültem a Hallgrímskirkjába, hallgattam az automata orgonát, olvasgattam a beszerzett turistakiadványokat. Már rég rájöttem, hogy legjobban a katedrálisokban lehet pihenni, itt még akkor is nyugalmas a környezet, ha turisták járkálnak ki-be és rendszerint valami halk zene is szól.
Délután visszamentem szállásunkra, este 11-kor pedig kibuszoztunk Keflavíkba a reptérre és éjszaka 2-kor Koppenhága felé elhagytuk Izland szép szigetét. Tizenkilencedik rész: július 24.
Koppenhágába kialvatlanul és éhesen érkeztünk. A csatlakozó járatig volt jócskán időnk, maradt tehát az obligát városnézés. Kóvályogtunk a teli utcákon majd befizettünk egy hajókirándulásra a városi csatornákon. Itt aztán sikerült az, amit Izlandon tulajdonképpen megúsztunk: bőrig áztunk a nyitott dereglyében, ahol rajtunk kívül csak a hajó vezetője és a szőke idegenvezető volt. A leányzó melegítőben és mezítláb állt a hajótestben összegyűlt vízben és kötelességtudóan mondta, amit látnunk kellett az esőfüggönyön keresztül. Maradjunk annyiban, hogy “nagy élmény” volt. Majd egyszer talán eljutok Koppenhágába normális körülmények között és megbocsátom ennek a városnak a rút fogadtatást.
Budapest. Tömeg, kipufogógázok, szemét és nyüzsgés. Jó itthon, jó végre magyar feliratokat olvasni az utcán, de szívesen hoznék ide egy kicsit Izland tömény oxigénjéből, tiszta kék egéből, élénkzöld füvéből, időtlenül nyugodt vagy éppen mozgalmas tájaiból. A szelet, esőt, hideget… na, ezt még meggondolom.
vége


Merkl Gábor


A szerző írásai Az Útikalauzban

Merkl Gábor: Almásy László nyomán az egyiptomi Nyugati Sivatagban – Egyiptom -2001

Merkl Gábor: Líbia – visszaemlékezés tizenegy év távlatából – 1985-89

Merkl Gábor: Óriások földjén – Izland – 2000



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Merkl Gábor: Óriások földjén – Izland – 2000" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár