Balogh Anikó: Kairó – Egyiptom – 2000

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.


Balogh Anikó: Kairó – Egyiptom – 2000. augusztus


2000 augusztusában Kairóban töltöttünk négy napot Éva barátnőmmel. Erről az utazásról írtam egy útibeszámolót, amit ezennel az érdeklődő nagyközönség rendelkezésére bocsátok.


Jeruzsálem volt a főhadiszállásunk, innen indultunk, és hosszas számolgatás után úgy döntöttünk, hogy nem a szervezett Mazada Tours-szal megyünk Kairóba, mert drága, hanem lebuszozunk Eilatba és onnan át a határon, a Sinai félszigeten keresztül. Mint utóbb kiderült, ez a verzió kb. másfélszer annyiba került, mint a Mazada lett volna, mégpedig a hiénaszerű arab serut-taxisok (iránytaxisok) miatt, akik szemérmetlenül sokat kérnek a városok közötti fuvarért.


1. Eilaton át Dahabba


Másnap reggel elindultunk Eilatba, vártam az Éva által beharangozott nagy sivatagot, de csak kövek voltak mindenhol, meg a Holt-tenger, amit már láttam. Délben leértünk Eilatba és különösebb kalandok nélkül átmentünk Tabába, az egyiptomi oldalra. Éva csak egy gyanús, otthagyott csomag miatt cidrizett, ami feltehetően egy bomba és most fogja szétvetni a határállomás épületét. Ez azonban nem történt meg, elegánsan belibegtem a Taba Hiltonba pénzt váltani, aztán letelepedtünk a roskatag padokon a buszmegállóban, miután kiderült, hogy éppen akkor ment el a közvetlen kairói busz. Mecsoda különbség egyébként, ahogy átértünk Egyiptomba, hirtelen minden porossá és lepukkanttá vált, lila hálóinges, rossz fogú arab bácsik ücsörögtek körülöttünk a pipec izraeli pasik helyett és a szánkba szálldostak az általam csak afrikai riportokból ismert kis, szemtelen legyek.


Némi tanakodás után elserutoztunk Dahabba, ami leginkább egy ’70-es évekből ittmaradt hippi településre emlékeztet, beültünk vacsorázni egy helyre a tengerparton, ahol gödrökben, párnákon lehetett ücsörögni és a kaját macskák nézték ki a szádból. Mégha csak kinézték volna, de ki is pofozta a sült krumplit a tányéromból egy életrevaló kandúr. Nem szerettem őket annyira, mint ahogy azt macskaimádatomból kifolyólag el lehetett volna várni. Vacsora után betaxiztunk a buszmegállóba, a taxi ez esetben egy nyitott platójú kisteherautó volt, rémülten kapaszkodtam kétoldalt és behúztam a fejem.


A busz éjszaka indult, előzőleg még meglátogattam a leírhatatlan állapotban levő WC-t, aholis egy egér surrant át a lábam alatt és villany sem volt. Legalábbis remélem, hogy csak egér volt és nem egy jólfejlett rovar. A busz viszonylag OK is lett volna, csak a vezető bácsi egész éjszaka vonyító arab zenét hallgatott, amit reggel hasonló jellegű, csak kissé monotonabb ima váltott föl, hiába üvöltöttünk kórusban a nemzetközi utazóközönséggel, hogy: -We want to sleep! Ráadásul valaki rágyújtott, mire a vezető megrovóan hátraszólt, hogy ne dohányozzunk, felgyújtotta a villanyt, amit égve is hagyott. – Mi van, most büntiben vagyunk? – morogta Éva.


3. Első nap Kairóban: bazár, kerengő dervisek, kávézó


Reggel fél hétre megérkeztünk Kairóba, egy szemmel láthatóan nem központi buszpályaudvarra, aholis üvöltözve megrohantak minket a taxisok. Utólag rájöttünk, hogy azért oly népszerű a friss turisták fuvarozása, mert még nincsenek tisztában az árakkal, ezért általában 10 fontra vágtak meg minket, az átlag tarifa egyébként 3-5 font. Ez sem vészes egyébként a pesti taxikhoz viszonyítva, mivel egy font kb. 80 forint. Kairóban egyébként nem nagyon lehet másképp közlekedni, óriásiak a belvárosi távolságok, mivel a város kb. 16 millió lakosú. A helyi buszokon csak a bennszülöttek utaznak, arabul nem tudónak egyébként sem lehet rájönni, hogy egyrészt mi a busz száma, másrész, hogy hova megy. A buszt meg a taxit egyébként sem európai viszonylatok között kell érteni, mindkettő ütött-kopott, szétesőfélben lévő legalább tízéves jármű.


Első taxisunk elfuvarozott minket a Pensione Roma nevezetű szállodába, amit Éva egyik barátnője ajánlott. A penzió egy bérház hatodik emeletén volt található, ahová egy olyan lifttel kellett feljutni, aminek nem lehetett becsukni az ajtaját és úgy nézett ki, mintha egészen vékony, a szétesés különböző fázisaiban lévő drótokból lett volna összeállítva. Lustaságom legyőzte tériszonyomat, vidáman emelkedtem föl minden alkalommal, de nem néztem le, Éva azonban sztrájkba lépett és inkább gyalogolt, ő amúgy is egy sportos nő. A lépcsőház sem volt sokkal biztatóbb mellesleg.


A panzió a várakozással ellentétben kellemes volt, viszonylag tiszta és olcsó. A szobák ódivatú, hetvenes évekbeli bútorokkal voltak berendezve, viszont lehetett kérni ventillátort, amire nagy szükség is volt, mert a napközbeni szieszta alatt agylágyító hőség uralkodott a szobákban. Első nap egy kétágyasban voltunk, aztán mivel nem foglaltunk előre szobát, átpateroltak minket egy négyágyasba két ausztrál csajhoz, alig láttuk egymást, nem sok vizet zavartak.


Első nap délutánig aludtunk, aztán felkerekedtünk mindenféle lebernyegekbe öltözve, a szemérmesség mián. Úgy éreztem magam, mint a főiskola első éveiben, akkor volt divat az ilyen bokáig érő bő szoknya és a bő selyeming. Mindenesetre kellemes viselet a hőségben, el is takar, a muzulmán erkölcsnek megfelelően. Néha még egy fehér pamutkendőt is a fejemre kerítettem és meglepő módon egyáltalán nem éreztem magam teljesen idiótának, hanem inkább decens és erkölcsös nőnek, ami nem is csoda, a körülöttem levő nők többsége ugyanis szintén hasonlót hordott. Csordaszellem.


Elindultunk az iszlám negyed felé, aholis a bazár és egyebek találhatóak. Egyből a nyomunkba szegődött Mohamed, az áltanár, aki nagyon barátságosnak tűnt először, ide-oda kísérgetett, menyasszonya fényképét mutogatta, de aztán kiderült, hogy készségessége nem öncélú, ugyanis beterelgetett minket egy üzletbe és különböző fűszereket mutogatott, amiből vásárolni kellett. Én megúsztam 20 fontból 20 dkg ánizst, meg valami babot, amiből teát főznek, de Évát megvágta 70 fontra. Csak utólag jöttünk rá, hogy kb. 10-szeres áron vásároltunk, bár nekem már akkor gyanús volt, hogy nem kerülhet egy kis fűszer annyiba, mint a Dahab-Kairó buszjegy. Na mindegy, meg kell fizetni a tanulópénzt, a továbbiakban óvatosabbak voltunk.


Este elkeveredtünk egy használaton kívüli mecsetbe, aholis a turisztikai minisztérium ingyen táncestet szervez a turistáknak, mármint nem mi táncoltunk, hanem állítólagos szúfi dervisek. Hát, nem tudom, hogy valódiak voltak-e, vagy csak olyanok, mint nálunk a gulyásparti, de mindenesetre nagy élmény volt. Kivonult vagy tíz fehér hacukába öltözött pasi különböző zeneszerszámokkal, fúvósok, dobok, stb. Először csak zenéltek, aztán meg körbejártak, illegették magukat. Ámde ez még mind semmi. Megjelent először egy turbános néger, aztán meg egy Jumurdzsák-szerű jóképű hosszú hajú szakállas, színes, kék-sárga-piros szoknyában és mellényben. Elkezdtek zenére forogni és egészen extatikus állapotba kerültek, folyt róluk a víz, fennakadt a szemük és fokozatosan ledobálták magukról a felső szoknyákat (volt rajtuk vagy három), mindezt folyamatos pörgés közben. Nekem meg egész idő alatt az járt az eszemben, amikor Gergely és Tulipán meglesik az elvonuló török sereget. Idevágó idézet:


“Tulipán oldalba bökte.


– Nézzen hát! – szólt remego hangon. – Amott jön…


– Melyik?


– Aki elott a dervis kereng.


Egy magánosan haladó, egyszeru köntösu lovas. Elotte egy dervis kereng
gépiesen egyforma sebességgel. A dervis fején másfél könyök magas
teveszor süveg. A két keze széjjel. Egyik tenyere az ég felé, a másik
a föld felé. A szoknyája harangként terüldözik a forgástól.


– Kerengo dervis – magyarázta Tulipán.


– Hogy bele nem szédül, vagy o, vagy a ló!


– Megszokta mind a ketto.


A lónak csakugyan mindig szabad a menése. Másik hat fehér szoknyás
dervis ott lépked kétoldalt, s várja, hogy fölválthassa a kerengot.


– Ez a hét dervis így kereng a szultán elott Konstantinápolytól Budáig
– kiáltotta Tulipán a diáknak a fülébe.


Mert a trombiták, sípok, dobok, réztányérok zajától nem lehetett
másképpen érteniük egymást.”


Ez eltartott jó másfél óráig, utána némi kóválygás után megtaláltuk az el-Fishawy nevű kávézót, ami az egyik bázisunkká vált az elkövetkezendő napokban. Kis asztalok és székek kirakva a sikátorba, mindenféle boltok között, felettünk ponyva, amitől olyan, mintha nem is a szabadban lenne. Általában kávét, teát ittunk, ásványvizet mindig hoztak hozzá és én vízipipát szopogattam, más néven sisát. Kellemes, nekem találták ki, a kocadohányosnak, ereje semmi, viszont finom illata van, általában almaízű. A kávé leginkább folyékony petróleumra emlékeztet, a tea viszont olyan, mint amilyet csoporttársaim ittak a vizsgaidőszakok alatt, kb. öt filter erősségű.


A mellettünk lévő asztalnál ücsörgött két fiú meg egy lány, akikkel összehaverkodtunk. A leányzót Emeninek hívták, úgy nézett ki, mint Leila, az arab démon. A két srác Neder és Michael, Neder érdekes módon vörösesszőke, biztosan ide kalandozó normann vitézek leszármazottja, Michael viszont török basa, nagy a hasa. Nagyon kedvesek és barátságosak voltak, első látásra úgy is néztek ki, mintha olyanok lennének mint mi, jól beszéltek angolul, a fiúk számítógépesek, Emeni szociológiát tanul Ámerikában, de aztán a beszélgetés során kiderültek ilyenek, hogy 1. görögkeleti keresztények, vasárnap templom, böjtölés, stb. 2. mindegyikük szűz 3. Michael azért szakított a barátnőjével, mert a csaj muzulmán, azóta is sóvárognak egymás után, de az egyiküknek sem jutna eszébe, hogy esetleg leszarja a felekezeti hovatartozást, vagy áttérjen 4. Neder még sohasem csókolózott senkivel, mert akkor a lány azt hinné, hogy más szándékai is vannak és jaj-jaj, mi történne. Ebből kifolyólag Neder örökké Évát hívogatta telefonon, pechjére mindig én vettem fel. A végén már letagadtattuk magunkat a recepcióssal. Ez mondjuk csak utolsó nap történt meg, miután már előző este elbúcsúztunk egymástól. Egyébként jól elvoltunk, esténként közös programokat csináltunk, és mindenhova vittek minket kocsival nem lebecsülendő szempont.


4. Második nap Kairóban: Egyiptomi Múzeum, csónakázás a Níluson


Másnap különváltunk, én az Egyiptomi Múzeumba mentem, Éva Emenivel találkozott, vásárolgattak, mivel ő már volt ott. Én gyakorlottan lezavartam a múzeumot két és fél óra alatt, a Vatikán után nekem már ne jöjjenek itt holmi dögnagy épületekkel. Megállapítottam, hogy a Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteménye is elég jó, itt is kb. olyanok voltak, csak nagyobb mennyiségben. Legjobban azok a mészkőre rajzolgatott vázlatok tetszettek, amit a festők firkálgattak szabadidejükben, olyanok, mint a nagy festmények, csak valahogy sokkal emberibbek. Megvan a kulcsszó: emberi!


Jó volt még az Ehnaton-szobor, más kis szobrocskák, kék víziló, arany kígyó, mumifikált állatok, nagy fekete parókák, amik évezredeken keresztül megmaradtak! Tutankhamon aranymaszkját már ezerszer láttam fényképen, nem rázott meg különösebben. Viszont lelkesen bámultam a Rosetti-követ, ami elfeledetten búslakodott egy sarokban, senkit nem érdekelt, csak én tudtam, hogy az ő segítségével fejtette meg Champollion a hieroglifákat, amint azt nyelvészeti tanulmányainkból tudjuk.


A múzeum után kikeveredtem a Nílus partjára, még volt egy óra az Éváékkal való randimig, sétálgattam. Útbaigazítás közben beestem egy parfümboltba, ahol a tulaj teával és cigivel kínált, majd arra akart rávenni, hogy hozzak el öt üveg parfümolajat Pestre a Body Shopnak és mellesleg vegyek még öt üveget magamnak 1000 fontért, amit eladhatok és busás haszonra tehetek szert. Node nemhiába vágott át minket Mohamed előző nap, visszautasítottam a gyanús ajánlatot. Egyrészt miért én vigyem, majd kapcsoljanak le az ELAL-osok a reptéren, hogy nitroglicerint szállítok, másrészt meg hol van nekem 1000 fontom? Akkor adjam meg a kártyaszámomat, ösztökélt a tulaj és azzal próbált meg rám hatni, hogy ő beduin, és ezért tartja a törzs becsületét, és nem fog becsapni. Jó, majd mindjárt. Álságos udvariaskodások között távoztam, de legalább teáztam egyet.


Éváék már vártak a bevásárlóközpontban, ahová kis késéssel érkeztem, mert egy taxis se értette, hol mi az a World Trade Center. A továbbiakban minden helynevet leírattunk a recepcióssal arabul és ezeket a cetliket nyomkodtuk a taxisok kezébe. A sofőrök helyismerete egyébként nem csapkodja az egeket, sokszor megtörtént, hogy leálltak és közlekedési rendőröket, ill. más taxisokat kérdeztek meg az útikönyv szerint ismert turisztikai látványosságok fellelhetőségéről. Sőt, egyszer az is előfordult, hogy a hülye taxis a Citadellához vitt minket a Bab el-Futuh nevű mecset helyett, ami a város másik végén található. Sebaj, úgyis azt is meg akartuk nézni. A helynevek kiejtésekor segített az is, ha pl. a Dragoman buszállomást nem lágyan dragománnak ejtettem, hanem összeszorítottam a gégeizmaimat és azt hörögtem, hogy ‘DhraghoMan’.


A délutáni szieszta után este elsétáltunk a bazárba, bedobtam a szokásos mangólevet az utcai árusnál, a Fishawyban elszívtunk egy sisát, teáztunk. Este fölszedtek minket Nederék, kikocsiztunk az ő környékükre Észak-Kairóba és nagy örömömre halas falafelt, ill. tengeri herkentyűs rizst fogyasztottunk. Utána visszamentünk a központba és úri módon kibéreltünk egy nagyobbfajta nílusi vitorlás csónakot, úgynevezett felukkát egy félórára. Kellemesen hajókáztunk fel-alá az éjszakában, kétoldalt a város kivilágított épületei, szállodák, mecsetek, pálmafák, hűs szellő. Minden útikönyv ajánlja ezeket a felukka-hajózásokat, ehhez én is csatlakozom, az egyik legkellemesebb élmény volt ott-tartózkodásunk alatt.


5. Harmadik nap Kairóban: Halottak Városa, Citadella, Piramisok


Másnap korán keltünk és kitaxiztunk a szintén Éva barátnője által ajánlott Halottak Városába. Ez nagy élmény volt. Egy régi temetőre ráépült egy egész városrész, úgy látszik, a helyhiány erősebb motiváció, mint a halottak tisztelete. Bár nem úgy tűnt, hogy különösebben tisztelnék a halottakat, nem tudom, hogy az iszlámban ennek milyen hagyományai vannak. A városrész egyébként teljesen kihalt, üres házak, amin azonban fel volt tüntetve az építés évszáma, általában az ’50-60-as években épültek és köztük a sírok, kőből készült fejfákkal, vagy minek hívják itt a síremlékeket. Egyébként minden jó állapotban, szépen kifestve kékre-sárgára, csak éppen sehol egy lélek. Nagyon kísérteties volt, még fényes nappal is, vagy talán éppen ezért. Nem tudom, milyen lehet itt éjszaka, mi délelőtt tízkor voltunk ott, de így is félve óvakodtunk előre a házak között, utána úgy sepertünk ki a főutcára mint a meszes és megkönnyebbülten lélegeztünk fel, mikor az első kutya és fejkendős néni szembejött velünk.


Az életszínvonal egyébként a belváros iszlám negyedében sem hasonlítható az európaihoz, de itt érzékeltük először az igazi nyomort és azon gondolkoztunk, hogy vajon mennyiből és miből élnek az itt lakó emberek és hogy hozzájuk képest mi vagyunk a gazdag turisták. Az utcákon kevesen lézengtek, egy-két gyerek, járókelő és egy bácsi, aki egy furcsa kézműves szerkezettel valami textil-megmunkálási műveletet végzett. Alaposabb vizsgálat után rájöttünk, hogy fonalat sodor, a fonal másik vége vagy húsz méterre volt kifeszítve, a többi rész pedig egy kerék segítségével gombolyodott.


Következő napirendi pontunk a már említett Bab el-Futuh nevű mecsetegyüttes lett volna, de a tájékozatlan taxis segítségével a Citadellához jutottunk, úgyhogy a mecset örökre kimaradt a megtekintett kairói látnivalók sorából. Mindenesetre a Citadellát is érdemes volt megnézni, szép kilátás nyílt a városra, ekkor láttuk csak, hogy milyen óriási Kairó, nem lehetett látni a szélét. Napközben a város fölött mindig porfelhő lebeg, ami estére leszáll, olyan volt, mintha ködben lenne az egész környék. Érezni is lehetett ezt a port mindenhol, a körmünk minden este úgy nézett ki, mintha autószerelők lennénk, a hajunkból barna víz csorgott hajmosáskor és a papírpénz is úgy ragadt, mintha mézbe ejtették volna. A világos nadrágokról, selyemingekről nem is beszélve. Valóságos felüdülés volt Jeruzsálembe visszatérve alaposan lezuhanyozni, körmöt sikálni, lábat áztatni.


A Citadellából a kopt városrészbe mentünk, itt kulturálisan mindketten otthonosabban éreztük magunkat, én a sok görögkeleti templom és Szent György-kápolna miatt, Éva pedig megnyugodva húzódott be a kicsi, ám díszes zsinagógába, aholis megtudtuk, hogy a mennyezeten olvasható héber Jahve felirat fejjel lefelé olvasva arab betűs Allah. Hogy azért ne legyen minden olyan egyértelmű. Avagy a vallási tolerancia miatt.


Hazafelé metróval mentünk, csak amikor már benn voltunk a kocsiban, akkor realizáltuk, hogy lehet egy csak nőknek elkülönített kocsi a szerelvényben, mert körülöttünk csak fejkendős anyukák, nagymamák, kislányok és modern dolgozó farmeros nők ácsorogtak. Mindenesetre megnyugtató érzés volt, kicsit olyan, mint a Gellért női termáljában. Évával találgatásokba és permutációkba bocsátkoztunk, hogy mi van akkor, ha pl. egy apuka utazik a kislányával? Esetleg egy család több, különnemű gyerekkel? Akkor szétválnak és a célállomáson találkoznak? Valószínűleg.


Este felkerekedtünk , hogy a piramisokhoz igyekezzünk, ám kevés sikerrel. Az első hiba, amit elkövettünk, az volt, hogy rövidnadrágot vettünk fel, úgy gondolván, hogy a sivatagban nem lesz feltűnő viselet. Sajnos azonban a városon is keresztül kellett addig menni, legalábbis a buszmegállóig, aminek következtében szóbeli zaklatásoknak voltunk kitéve, nekem egy tizenhárom éves a fenekembe markolt, ill. Évával közölte egy másik, hogy: “I want to fuck you.” Éva ezen felháborodva olyan ordításba kezdett, hogy a gyerek fejvesztve menekült, én elismerően néztem. A másik baj az volt, hogy nem találtuk az útikönyv szerint a Hilton mellől induló buszt, ami a piramisokhoz visz. Több mindenkit megkérdeztünk, ellentmondásos információkat kaptunk, ide-oda küldözgettek, végre a múzeum mellett megláttuk a buszt, ámde előtte még át kellett mennünk egy aluljárón, aholis a velünk szembejövő konszolidáltnak tűnő fiatalember elővette a nemi szervét és várakozásteljesen nézett ránk. Gondolom arra várt, hogy mikor ugrik rá a két erkölcstelen és feltehetően szexmániás, kihívóan öltözött nyugati nő. Én azonban határozottan sarkon fordultam és elmasíroztunk az ellenkező irányba. Tanulság: ne vegyünk fel rövidgatyát.


Nagy nehezen kijutottunk a piramisokhoz. Nekem kicsit csalódás volt, úgy képzeltem ugyanis, hogy a sivatagban találhatóak. Ehhez képest rendezett, nagypolgári városnegyeden buszoztunk át és amikor unottan kinéztem az ablakon, a házak és pálmák között feltűnt egy piramis. Ráadásul nem is volt olyan nagy. Szóval teljesen be van épülve a környék, csak közvetlenül a piramisok körül hagytak meg egy bekerített területet. Nem is tudtunk közel menni, mert ötkor bezárják és csak a Light Show (Hang- és Fényjáték) nézőit engedik be, természetesen belépőjegy ellenében. Be is mentünk a Hang- és Fényjátékra, ami tonképp elég jó volt, a Szfinx mondta el a piramisok történetét egyes szám első személyben és közben különböző színű fényszórókkal és lézerrel világították meg a háttérben a Piramisokat. A fényképeink természetesen nem sikerültek, viszont a pólóm alá csúsztattam egy csomag képeslapot, így állva nemes bosszút a rabló egyiptomiakon.


Este még búcsúvacsorára mentünk Emeniékkel egy étterembe, aholis Évával rizses csirkét fogyasztottunk, ők nem, mert éppen böjtöltek valami vallási alkalomból. Michael ekkor sírta el szerelmi történetét a muzulmán leányzóval, együttérzően hallgattam. Ezen felbuzdulva el akart adni nekem egy Mária-szobrot, mert vesztemre megemlítettem, hogy a nagymamám katolikus, de elhárítottam az ajánlatot, pénzhiányra hivatkozva. Nem értem én ezeket az arabokat, még akkor se, ha keresztények!


6. Negyedik nap Kairóban: vásárlás, visszautazás, az elveszett pénztárca esete


Reggel összepakoltunk a szállodában, a cuccainkat otthagytuk majd kitaxiztunk a buszpályaudvarra megvenni a jegyet. Utána beültünk a Fishawyba egy búcsúteára és sisára. Ekkor szereztem be a családnak szánt ajándékokat is, anyunak óegyiptomi stílusú nyakláncot és fülbevalót, a húgomnak két macskaszobrot, apunak bőrpénztárcát igen ízléses egyiptomi falfestmény-mintával… J Marcellkának (unokaöcs) csattogós műanyag játékot, ill. minden további ismerősömnek kis, kék üvegnyakláncot, ami állítólag Allah szeme, és óvó hatása van.


Beültünk ebédelni egy kulturált kushari-helyre. Erről érdemes egy-két szót szólni. A kushari egyiptomi népkaja, olyasmi, mint nálunk a főzelék, vagy krumplistészta, szóval amit az emberek hétköznap esznek. Egytálétel lencséből, rizsből, tésztából, hagymából, mindez leöntve paradicsomszósszal és ahogy egy Internetes kollega írta, finomabb, mint amilyennek hangzik. Természetesen nagyon olcsó, egy adag 100-200 Ft, attól függ, hogy hol eszed. Napközben a belvárosban, irodákban dolgozók beülnek egy ilyen kajáldába, ahol a kusharin kívül semmi más nem kapható, esetleg egy kis tejberizs édesség gyanánt és tömik a fejüket. Mi is követtük a példájukat, így igen olcsón és a helyiekkel elvegyülve megoldható a mindennapi meleg kaja, ami a coleur locale-t sem nélkülözi. Melegen ajánlom mindenkinek!



Este felkerekedtünk és jóval kellemesebb busz-úttal már hajnali ötre Tabában voltunk. Az izraeli oldalra való átkelés után azonban realizáltam, hogy a pénztárcám az ülés hálós csomagtartójában maradt. Némi átkozódás után visszaügettem az egyiptomi oldalra, ahol meglepő módon egy nagyon segítőkész biztonsági őr segítségével hosszas telefonálás után kiderítettük, hogy a busz visszament ugyan Nuweibába, ámde egy óra múlva újra Tabában lesz és akkor feltételezhetően visszakapom a pénztárcám. Pénz egyébként nem sok volt benne, csak iratok és a bankkártyám, amit mondjuk le lehetett volna tiltatni, nade mégis. Az útlevelem szerencsére nálam maradt, amivel ide-oda rohangásztam a határ két oldalán, Évát tudósítandó a fejleményekről, minden alkalommal kezelték is, úgyhogy most tele van egyiptomi pecséttel. Hosszas várakozás után, amit egy izraeli búvároktatóval való társalgással ütöttem el (a szefárd zsidók sanyarú helyzetéről panaszkodott) végre megjelent a busz és a buszvezető átnyújtotta a nettül becsomagolt pénztárcát. Ki kellett csomagolnom és tanúsítani, hogy minden benne van – gondolom büszkék voltak magukra az egyiptomiak, hogy végre egyszer becsületesek is lehetnek… Na jó, nem undokoskodom itt, biztos csak a szolgáltatóiparban dolgozóak vágják meg az embert, ahányszor csak tudják, a bürokrata az mindenhol bürokrata. J


Visszaügettem a határra és elragadtatott köszöneteket mondtam a segítőkész biztonsági őrnek. A határállomás személyzete lelkesen ünnepelte a pénztárcám megkerültét és sokszor elmondták, hogy az egyiptomiak milyen rendes emberek. Örömömben még egyet is értettem velük. Azonban kissé lelombozódtam, amikor Évára találtam a másik oldalon, aki már három órája szobrozott a határátkelő épületében és ehhez mérten ingerült volt, amit meg is tudok érteni, mivel az izraeli katonafiú ötször jött oda hozzá érdeklődni, hogy miben segíthet. Engem az izgalmak hatására, esetleg az előző nap ivott csapvíz miatt viszont elkapott a szapora, így aztán meglátogattam a határállomás WC-jét és a továbbiakban is Smecta poron éltem. Ez volt azonban az egyetlen ilyen jellegű panaszunk egész úton, viszonylag simán megúsztuk, ahhoz képest, hogy Ricsi barátom 40 fokos lázzal feküdt a sivatagban tavaszi útjuk során.


A további visszautazásunk eseménytelen volt, pont befutott a jeruzsálemi busz, délután kettőre már otthon is voltunk, miután az egész utat végigaludtam, nem törődve a Holt Tengerrel, ill. a buszon kívül uralkodó 40 fokkal.


Balogh Anikó


A szerző további írásai

Balogh Anikó: Costinesti – Fekete-tenger – Románia – 1998

Balogh Anikó: Cserhát, Nógrád – 2005

Balogh Anikó: Dél-olasz vulkántúra – 2007

Balogh Anikó: Kairó – Egyiptom – 2000

Balogh Anikó: Nagyvárad – Románia – 1998

Balogh Anikó: Prága – Csehország – 1998

Balogh Anikó: Szlovákia, Kriván-hegymászás – 2003

Balogh Anikó: Szlovénia, Júliai Alpok – 2005

Balogh Anikó: Urbinoban húsvét után – 1999

Balogh Anikó: Velence – 1998



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Mivel az oldalt rövidesen bezárom, eladó az utikalauz.hu internetes domain!
Ajánlatok és érdeklődés a gyoker@utikalauz.hu címen.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Balogh Anikó: Kairó – Egyiptom – 2000" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár