Merkl Gábor: Almásy László nyomán az egyiptomi Nyugati Sivatagban – Egyiptom -2001


Merkl Gábor: Almásy László nyomán az egyiptomi Nyugati Sivatagban – 2001. április 10-20.


1. rész: Bevezető


Sivatagok. Vöröses, hullámzó homokdombok, vad, kopár hegyek, szélfaragta sziklatornyok, monoton síkságok, pálmafák, oázisok, tevék, fejüket a szálló homok ellen bebugyoláló emberek. Ezeket a kissé közhelyes képeket, rajzokat láttam különböző könyvekben Észak-Afrikáról. Vigasztalanságuk éles ellentétben állt a buja brazíliai őserdők, hóborította alaszkai fenyvesek, kókuszpálmás Csendes-óceáni szigetek hívogató képeivel, geológiai érdeklődésemnél fogva mégis kíváncsi voltam erre a világra, a Szahara világára.
Tizenöt éve aztán a valóságban is találkoztam vele, mikor külföldi kiküldetésem kapcsán több évig Líbiában dolgoztam (ezekről az évekről szól “Líbia: visszaemlékezés tizenegy év távlatából” című útleírásom). Az őserdőkbe nem jutottam el, Alaszkában és Óceániában azóta sem jártam, de a homok, a kő, a szél és a csend világa azonnal megfogott és többé nem is engedett el. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szabadnapjaimon kisebb-nagyobb utakat tegyek a Szaharában, azonban még így is csak csekély részét láttam ennek az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terpeszkedő hatalmas területnek, ráadásul azt is csak az aszfaltútról. Időm szűkössége, az útvonalat ismerő vezető, a tapasztalat és a megbízható térképek hiánya, no meg autóm szerény képességei nem engedték meg, hogy letérjek az életet jelentő országútról és belevessem magam a délibábos végtelenbe. De a vágy megmaradt: összegyűjteni a szükséges felszerelést, vizet, élelmiszert, üzemanyagot, megismerkedni egy sivatagi vezetővel, beülni egy rendes terepjáróba, aztán csak előre a meleg levegőben reszkető látóhatár felé.
Minden jónak vége szakad azonban egyszer. Munkám végeztével hazatértem és a nagy, közép-európai nyüzsgésben a sivatag hamar emlékké vált. Barátaimmal néha nézegettük az utakon készített, nem igazán sikerült diáimat, sok ismerősömmel próbálgattam megértetni – kevés eredménnyel -, hogy mi a vonzó abban a halottnak tűnő tájban. Később már úgy voltam vele, hogy aki érti, annak nem kell magyarázni, aki meg nem, annak hiába is magyaráznám.
A Múzeum körúti antikváriumban bogarászva rábukkantam bizonyos ALMÁSY LÁSZLÓ által még a múlt század harmincas éveiben írott könyvekre. A név ismerős volt: hallottam már róla, tudtam, hogy Egyiptomban kutatta a sivatagot, elolvastam a felfedezésekről szóló könyvekben a róla írt nyúlfarknyi szövegeket, de nagyjából ez volt minden. Még messze volt az “Angol beteg” kétes világhíre, talán ezért is tudtam rövid idő alatt, viszonylag olcsón megvásárolni a könyveket. Ezekből aztán kibontakozott egy nem mindennapi ember nem mindennapi élete, kutatásai, felfedezései és kalandjai egy feltáratlan és ellenséges világban, az egyiptomi Nyugati Sivatag ismeretlen vidékein. Ha valaki, akkor azt mondja, hogy 2001-ben legalább részben én is láthatom majd azokat a területeket, nehezen hittem volna el.
Aztán váratlanul elémhozta a sors a lehetőséget. Felbukkant egy hirdetés az Interneten, hogy szervezés alatt áll egy Almásy nyomán haladó expedíció és visszamondás miatt megürült két hely az útra. Sokat nem gondolkodtam. Felvettem a kapcsolatot a szervezővel, kaptam egy jó leírást az útitervről és természetesen a költségről is szó esett. Ez utóbbi nem volt kevés, viszont cserébe mindazt ígérte, amire tizenöt éve vártam: a sivatagban való utazás szabályai alapján megtervezett terepjárós expedíciót. Nem a fellengzősség mondatja velem ezt a szót, hiszen a Nyugati Sivatagba vezetett utakra még ma is úgy kell felkészülni, ahogy expedíciókra szokás, ugyanis a terület lakatlan, vízforrás nincs, élelmiszert, vizet, üzemanyagot beszerezni az utolsó oázis után már lehetetlen.
Az út célja egy Almásyról szóló, magyar nyelvű film elkészítése volt, az eredeti helyszíneken forgatva. Mert – és ez kicsit valahol szégyen – az egyetlen jelentős magyar szaharakutatóról még nem készült tudományos igényű film. Sajnos a körülmények úgy hozták, hogy ezt a célunkat nem sikerült elérnünk.
A szervezés buktatóin és előre nem látható nehézségein túljutva 2001. április 11-én éjszaka három órakor leszállt velünk a gép Kairóban, beültünk a reptéren várakozó terepjárókba és elindultunk dél felé.


2. rész: A körülmények


Két nagy, fehér Toyota Land Cruiser szállította a felszerelést, vizet, üzemanyagot, élelmiszert és minket. Küllemre a két autó teljesen egyformán nézett ki, de a motorok különbözőek voltak. A vezérautót négy-, a másikat hathengeres Diesel-motor hajtotta. Ez a különbség aztán a menetképességben is megnyilvánult, mert sokszor előfordult, hogy ahol a vezérautó elakadt, ott a másik gond nélkül átjutott. Talán mondanom sem kell, hogy mind a két kocsi kapcsolható összkerékhajtással, felezővel és differenciálzárral rendelkezett, amelyekre a nehezebb homokos terepen igencsak nagy szükség volt. Szerkezeti felépítésükből, a motor és az erőátvitel célszerűen és egyszerűen kialakított, semmi fölöslegeset nem tartalmazó kiviteléből jól látszott, hogy nem a ma divatos, úgynevezett “terepjárókról” van szó. Ha az ember rábízza az életét az autókra, akkor azonnal elsőrangú követelménnyé válik a megbízhatóság és nincs jelentősége a városi autóknál elfogadott, leginkább csak a kényelmi szempontokat szolgáló extrákra. Az egyszerűség a jó minőséggel párosulva pedig növeli a megbízhatóságot, hiszen a hibalehetőségek száma csökken.
Felszerelés gyanánt a következőket vittük: vizet 7 személyre fejenként napi kb. 4 litert számolva, 480 liter gázolajat autónként, elegendő élelmiszert, gázpalackot az esti főzéshez, tűzifát, edényeket, evőeszközöket, sátrakat, kamerát állvánnyal, nagy és kisebb homokvasakat elsüllyedés esetére, hő- és páratartalom-mérő műszereket, fényképezőgépeket és személyes holmikat. Ezt a rengeteg anyagot mind bezsúfoltuk az autókba, ráadásul még hét embernek is helyet kellett találni a csomagok és dobozok között. Végül sikerült elrendezni mindent és mindenkit, a dobozok száma meg folyamatosan csökkent az úton, ahogy felhasználtuk a vizet és az élelmiszert. Nem vittünk, pedig a biztonság érdekében talán szükség lett volna rá, műholdas telefont. A szokásos mobiltelefonok ezen a vidéken átjátszóállomások híján használhatatlanok.
A higiénia kérdését egyszerűen el lehet intézni: a magunkkal vitt víz nem mosakodásra való. Egész lajtoskocsi kellene, ha a sivatagban még mosakodni is akarnánk, így aztán elég egyértelműen adódott, hogy ezt a tevékenységet az út során végig nélkülöztük. De az az igazság, hogy a homokvilágban nem is koszolódik az ember, ugyanis nincs kosz. A homok és a sziklák tiszták, a vidék a bomló szerves anyagok hiánya miatt gyakorlatilag steril.
Az utazást egyáltalán lehetővé tevő gépek és anyagok után néhány szó az utasokról. A társaságot három magyar, András, Józsi és magam, valamint négy arab, Khaled, Salama, Mohamed és Hasszán alkotta. András szándéka szerint filmezett, Józsi navigálta a vezérautót a GPS-szel, én meg leginkább a hőmérséklet és páratartalom-méréseket végeztem és különböző köveket gyűjtöttem. A vezérautót, melyben rajtam kívül még Józsi és Hasszán is utazott Khaled vezette, a másikat Salama, Mohamed volt a tartalék sofőr és Hasszán a kísérőnk a katonaság részéről. Khaledről és Salamáról, két sofőrünkről csak a legnagyobb elismeréssel tudok szólni. Az a képességük, hogy felismerjék a járható terepet és azon optimális útvonalat találjanak, tájékozódási képességük és autóvezetői kvalitásuk lenyűgözött, természetes intelligenciájuk pedig kellemes útitársakká tette őket. Salama, a sivatag gyermeke, tudott homokban kenyeret sütni, meg mert fogni egy kígyót, hiszen ismerte, és érdeklődött minden iránt, ami körbevette. Síksági beduin létére olyan sziklákra mászott fel minden eszköz nélkül, hogy az ütő megállt bennem. Khaled már kissé európaizált arab, nagyvárosi, nyelveket beszélő ember, aki gyerekeit angol iskolába járatta és az arabok többségével ellentétben valóban szerette a sivatagot. Tulajdonképpen az életünket bíztuk rá, de ez a bizalom soha, egyetlen percig sem ingott meg bennem. Mohamed végül alig vezetett terepen, mert a másik két sofőr bírta, de igazából messze is volt még társai képességeitől. Hasszán, a fiatal katonatiszt pedig élete első hosszabb sivatagi utazásán vett részt és bár alig tudott angolul, azért sokat dumálgattam vele a monoton utazások közben a nemzetközi kézzel-lábbal mutogatás szabályai szerint.
Az áprilisi időpont már tulajdonképpen az utazások időszakának legvége. Még nincs az a kibírhatatlan, a testet-lelket eltompító, nyári meleg, amit 1986-ban éltem át a Szaharában, de ha déli szél fúj, a sivatag már bemutatkozik. Ilyenkor negyven fok felé közelít a hőmérséklet, sőt el is érheti. A legalacsonyabb hajnali hőmérséklet, amit mértem 6,5 fok volt, a legmagasabb déli 35,2. Biztos, hogy volt magasabb is, mert napközben nem mindig volt módom a mérésre. A relatív páratartalom legalacsonyabb értékét, 11 %-ot a 4. és a 7. táborhelyen mértem. Tengerszint feletti magasságunk 12 m (9. táborhely a Fehér Sivatagban) és 897 m (az Aqaba-hágó felső vége a Gilf Kebíren) között változott.


3. rész: Az útvonal


Az út Kairóban kezdődött és legtávolabbi pontja dél-nyugaton, az egyiptomi-líbiai-szudáni határok találkozásában fekvő Uveinat-hegység volt. A Baharija és Farafra oázison keresztülhaladva Abu Minqár után egy éjszakára tábort vertünk a Nagy Homoktenger szélén. Másnap továbbhaladva Dakhla után a Bir Tarfawi felé vezető aszfaltútról letértünk a terepre és beléptünk az Uveinat-sivatag területére. Érzékeltetésül, hogy milyen vidéken jártunk, idézek egy Kairóban vásárolt könyv e területtel foglalkozó bevezetőjéből.
“…Távoli és ismeretlen…és az emberek most meg akarják látogatni. Nos, számolj el először tízig! A legtöbb ember számára az Egyiptom dél-nyugati sarkába vezető út egy nagy tévedés. Nincs infrastruktúra. Nincsenek emberi közösségek. Nincs komfort… Az Uveinat-sivatag meglátogatása: megpróbáltatás. Az összes élelmiszert vinni kell. Nincs töltőállomás, így az autónak az összes üzemanyagot hurcolnia kell 1500 km-en vagy még többen keresztül. Nincs víz, így az összes ivó, főző és mosdóvizet is vinni kell. Mivel veszély esetén több víz kellhet, mint amennyi rendelkezésre áll, senki sem fürdik. Télen fagyos, nyáron forró. A homok bemászik a szemedbe, a torkodba, minden ruhádba, könyvedbe és személyes holmidba. Egy hét után a ruhád büdös lesz, te is és a társaid is büdösek lesztek. Nagyon valószínű, hogy egyetlen emberi lényt sem fogsz látni. Nagyon valószínű, hogy a szél kicserzi a bőrödet és tíz évet öregedsz néhány nap alatt. Ez a legszárazabb és a legfélelmetesebb sivatag a világon. Hacsak nem akarsz szándékosan megküzdeni bármifajta kényelem tökéletes hiányával, jobb, ha nem jössz erre a területre. Valószínűleg a legveszélyesebb helyek egyike a földön…”
Mindez igaz, bár nyilván található még a Szaharán belül olyan terület, amelyre hasonlókat lehet elmondani.
Uveinatból a Clayton-kráterek vidékén át, a Gilf Kebír keleti oldalán a Vádi Szúrába mentünk, majd innen az Aqaba-hágón felkapaszkodtunk a Gilf Kebír fennsíkra. A fennsíkon keresztülvágva érintettük Abu Ballas hegyét és innen térünk vissza kelet felé a Dakhlába vezető aszfaltútra. A Kairóba vezető visszaúton még tettünk egy kitérőt Farafránál a Fehér Sivatagba, majd visszaérkeztünk Kairóba.


4. rész: Napló


Április 11.
A reptéri indulás után átvágtunk az éjszakai, kihalt városon és a Bahariya-oázis felé vezető úton elhagytuk Kairót. Napkelte után nem sokkal megálltunk egy út menti vendéglőszerű épületnél, rántottát reggeliztünk és jó arab teát ittunk hozzá. Bahariyáig a táj meglehetősen egyhangú, poros síkság. Az út mellett egy vasércbánya vasúti sínpárja halad, amely még Bahariya előtt végetér. Bahariya után az aszfaltút keresztülhalad a látványos Fehér Sivatagon. Emellett most csak elhaladtunk, de a látvány még az autó ablakán keresztül is megragadott: egy fehér, porózusnak tetsző kőzetből álló terület, melyet a szél oszlopokká, kisebb-nagyobb dombokká faragott. Sajnáltam, hogy csak elszáguldunk mellette, de az út végén azért mégiscsak eltöltöttünk benne egy kevés időt.
Hamarosan beértünk Farafra-oázisba, ahol feltöltöttük az élelmiszer és vízkészletet és felvettük Hasszánt, aki ettől fogva végig kísérőnk volt. Vásárlás után továbbindultunk. Estefelé letértünk az aszfaltútról és pár kilométer haladva a terepen nyugat felé letáboroztunk a Nagy Homoktenger szélén.
A Nagy Homoktenger körülbelül 900 kilométer hosszúságban és 300 kilométer hasonló szélességben a Kattara-depresszió és a Gilf Kebír plató közti térséget tölti ki, mintegy természetes gátat képezve a nyugati irányba továbbhaladni szándékozó elé. Ahogy neve is mutatja, egy nagyjából észak-déli irányba haladó, párhuzamos dűnesorok – alakjuk után bálnahátdűnének is nevezik őket – alkotta klasszikus homoksivatag, az a táj, amely a köznapi ember képzeletében leginkább azonosítható a sivatag fogalmával. A homoktenger szélein a dűnesorok között kilométer szélességű, sokszor sziklás talajú völgyek húzódnak, aztán ahogy haladunk befelé, a völgyek szűkülnek, a dűnesorok összeérnek és az egész terület egyetlen megfagyott, hullámzó tengerré válik. A dűnék lankás, nyugati oldalán a szél felhajtja a homokot, ami a gerincen túl, a keleti oldalon meredeken lezuhan, ennélfogva a dűne keresztmetszete aszimmetrikus.
E homoktenger keleti szélén ütöttük fel táborunkat. Még naplemente előtt gyorsan felmásztam a tábor fölött tornyosuló dombra, melyről nyugat felé, a látóhatárig húzódva tisztán látszódott a többi dűnesor. A lemenő nap fényében sokáig fényképeztem a földrajztankönyvbe illő látványt. A dűnéről lementem egy völgybe is. Ekkor tapasztaltam először, hogy a homokfelszín valójában milyen kemény tud lenni, ha a szél állandóan fújja. Mindaddig, amíg ezt a kemény réteget át nem töri az autó kereke, nincs gond. Később láttam, hogy vezetés közben Khaled is mindig az ilyen tiszta, nem bolygatott felszíneket keresi és elkerüli az esetleges korábbi autónyomokat.
A táborverés mindig azonos forgatókönyv szerint, az első mintájára zajlott. Kerestünk egy dombot vagy hegyet, melynek szélén leállítottuk az autókat, kipakoltuk az evéshez, alváshoz szükséges cuccokat, Salama és Mohamed tüzet rakott a magunkkal vitt tűzifából, Khaled pedig nekiállt főzni valamit a gázon. A vacsoráig terjedő időszakokat én általában azzal töltöttem, hogy gyorsan felderítettem a tábor környékét és különböző, a sivatagi környezetre jellemző köveket gyűjtöttem. Az alacsony földrajzi szélesség miatt az alkony időszaka igen rövid, ezért aztán sajnos mindig kevés idő adódott erre a tevékenységre. András filmezett vagy az arabokkal beszélgetett, hamarosan elkészült a kaja és rendszerint már a sötétben, elemlámpa vagy a tűz fényénél megvacsoráztunk. Még lefekvés előtt lemértem a páratartalmat és a hőmérsékletet, és éjszakára kitettem a sátor elé a minimum-maximum hőmérőt, hogy a hajnali minimumhőmérsékletet regisztrálni tudjuk. A GPS-szel meghatároztuk a táborhely koordinátáit és tengerszint feletti magasságát.
Április 12.
Gyorsan reggeliztünk valamit, összepakoltuk a cuccokat és visszatértünk az aszfaltútra. Pár óra múltán elértük Dakhla-oázist, ahol az autók tetején eddig üresen szállított műanyag marmonkannákat megtöltöttük gázolajjal. A tankolás után Bir Tarfawi felé indultunk és egy katonai ellenőrző állomás mellett délnyugati irányban végleg letértünk az aszfaltútról. Khaled nekiirányozta a vezérautó orrát a látóhatárnak és ettől kezdve a GPS adatai, illetve a saját útvonalismerete alapján haladtunk az Uveinat-hegység felé.
Pár kilométerre, alighogy letértünk az útról, rögtön defektet is kapott az egyik autó. Míg Salama és Mohamed a kereket cserélte, körbenéztem a környéken és az autótól nem messze több millió éves, megkövesedett fatörzsek maradványaira találtam. Mindig furcsa érzés látni a millió évekkel ezelőtti, dús vegetáció maradványait ezen a ma kiaszott vidéken. Hamarosan továbbindultunk és egy ponton ráakadtunk egy a Renault által szervezett sivatagi autós verseny (hasonló, mint a Párizs-Dakar) útvonaljelző oszlopára.
Este fél hétkor letáboroztunk egy piramis alakú homokkőhegyekből álló lánc mellett, egy dűne tövében. A homokkőrétegekből a mállás hatására furcsa, kemény, vasas felszínű kőgombócok peregtek ki és a lejtőn legurulva összegyűltek a hegy lábánál. Szétütöttem egy ilyen kőgolyót: a belseje üreges volt és szabályosan ki lehetett belőle önteni az üreget kitöltő homokot. Mondanom sem kell, hogy néhány szebb példány a gyűjteményemben landolt. Később az út során szinte mindenhol találtam ilyen golyókat, de a legszebbekre ezen a lelőhelyen akadtam.
Április 13.
Reggeli után a hegylánc előterében András lefilmezte, ahogy az autók a homokon robognak, aztán beült ő is és indultunk tovább. Kezdetben egy hatalmas szeriren (kavicsokkal borított síkság) haladtunk, melynél jobb út nem hiszem, hogy létezik sivatagi viszonyok között. A szerir felszíne síma, kemény, minden nehézség nélkül tudtunk rajta 60-70 km-rel haladni. Az egyre emelkedő nap és a légtükrözés hatására hamarosan kialakultak a síkságon a jellegzetes, csalóka “tócsák”, amilyeneket forró napokon itthon is láthatunk az aszfaltutak fölött.
A szeriren való hosszú száguldásunk lassan végetért és a felszín nehezen, csak kacskaringós vonalban járható köves-homokos tereppé alakult. Megint csodáltam Khaled vezetési tudományát, ahogy a terepet folyamatosan pásztázva mindig talált továbbhaladásra alkalmas szakaszt. A homokból előbukkanó kőzetfelszíneket a legfeketébb sivatagi máz borította, amit csak utunkon láttam. (Sivatagi máz: a száraz környezetre jellemző, a kövek felszínén kialakuló vas és mangántartalmú réteg.)
A köves terepen kis navigálás után elértük az Eight Bells nevű, nyolc, harang alakú hegyből álló területet a Gilf Kebír déli előterében, majd 50 kilométert továbbhaladva letáboroztunk egy alig pár méter magas dombocska mellett. Már viszonylag közel, kb. 100 km-re voltunk csak utunk végcéljától, az Uveinat-hegységtől.
A vacsorához Salama homokban és parázsban kenyeret sütött nekünk. Tüzet rakott, meggyúrta a tésztát és lapos, kerek lepénnyé alakította. Közben a tűz parázzsá hamvadt, ekkor a parazsat odébbtolta és a felforrósodott homokba beletette a lepényt. Homokkal elborította, majd visszalapátolta rá a parazsat és hagyta sülni. Nemsokára újra félrekotorta a parazsat és kész volt a keményhéjú, finom kenyér. Egy szem homok sem ragadt bele a tésztába, igaz, elmondása szerint akármilyen homok nem is jó a kenyérsütésre.
Még táborveréskor András beindította a kis generátorunkat, hogy a kamerához szükséges akkumulátorokat feltöltse. Az akkutöltő azonban néhány perces üzem után meghibásodott. Elkeserítő helyzet állt elő, hiszen akkumulátorok nélkül összes tervünk a film elkészítésére meghiúsult. Csak abban reménykedtünk, hogy másnap talán megtaláljuk a hiba okát. Khaled próbált lelket önteni Andrásba, hogy ha Allah úgy akarja, minden rendbejön, de én nem voltam ennyire optimista. Egy akkutöltőt minden szervizműszer hiányában, egy szál csavarhúzóval megjavítani a Szahara mélyén… Maga a csoda lenne.
Kétségek között feküdtünk le. Ha nem sikerül az akkumulátorokat feltölteni, akkor csak annyit tudunk filmezni, amennyit a meglevő töltés még lehetővé tesz. Ez pedig töredéke eredeti szándékainknak.
Április 14.
Nyolc óra tájban indultunk el táborhelyünkről és könnyen járható terepen haladva pár óra múlva megláttuk a horizonton a síkságból kiemelkedő magányos Uveinat-hegységet. Jobbról a hegység előtt három, egymástól távol álló fa alkotott “fasort”, amely mentén haladva közvetlen célunkat, a Karkur Talh nevű, hosszan kanyargó, kezdetben széles, majd egyre szűkülő völgy bejáratát gyakorlatilag azonnal megtaláltuk. Kicsit behatoltunk a völgybe és egy akácia mellett leállítottuk a kocsikat.
Az idáig megtett utunk gyakorlatilag teljes növényzethiánya után most a völgyben elszórt akáciafák fogadtak minket. Az Uveinat legmagasabb csúcsa durván 1800 méterre emelkedik a környező síkság fölé, így ritkán, több éves időközönként, de előfordul csapadék a hegységben, amely képes táplálni ezt a gyér vegetációt. Almásy azt írta 1934-ben, hogy az utolsó eső 1925-ben esett az Uveinatban, ennélfogva elképzelhetjük, hogy csak az igazán szárazságtűrő növényzet képes megtelepedni a hegységben. A vegetáció aztán lehetővé teszi a világ egyik legritkább állatának, az arab nevén vaddánnak, magyarul sörényes juhnak (Ammotragus lervia) a fennmaradását. Élő példányt sajnos nem láttunk, de Khaled még egy korábbi útján rábukkant egynek a kiszáradt, de tökéletes állapotban megmaradt múmiájára és egy sziklafalhoz támasztotta. A vaddán nappal egy sziklaeresz alatt hűsöl és éjszaka jár le a hegység magasabb régióiból a völgyekbe legelni. A szervezete számára szükséges vizet nem vízivásból nyeri, hiszen elérhető vízforrások nincsenek, hanem hasonlóan más sivatagi állatokhoz, az elfogyasztott táplálék oxidációja révén állítja elő. Az állat egy pontszerű, teljesen elszigetelt, mindenfajta külső összeköttetés nélküli élettérben él, mert a hegységet körbevevő többszázezer négyzetkilométernyi sivatag teljesen kihalt, nagytestű állatok számára semmiféle életfeltételt nem nyújt.
A vaddán múmiáján kívül azonban élő állatokat is láttunk. Az autóink mellett álló akáciára egy fáradt, átvonuló fecske szállt le, egészen közel hozzánk, a félelem látható jele nélkül. A völgyben több, ismeretlen madarat láttam és egy feket gyászbogár is előgyalogolt valamelyik kő alól. De ezek ellenére a állat- és növényvilág rendkívül, szélsőségesen szegényesnek tűnt.
Az Uveinat alapvetően gránithegység, de északi oldalát mély völgyekkel tagolt homokkőrétegek borítják. A kőzet pusztulása során sziklatornyok alakultak ki, melyekből igen szép példányokat találtunk a Karkur Talhban is. A völgyek annak az időszaknak a tanúi, mikor a hegységben még bőségesen volt víz, ennek következményeképpen pedig gazdag, a pásztorkodást is lehetővé tevő vegetáció alakult ki. A hegységen három ország osztozik: a legkisebb, északkeleti sarka jut csak Egyiptomra. A nagyobb, nyugati fele Líbiáé, míg a délkeleti része Szudán fennhatósága alá tartozik. A természet persze nem vesz tudomást az ember által teremtett határokról. A Karkur Talh is átnyúlik a szudáni részre és a völgyet követve mi is többszörös határsértést követtünk el. Az egyiptomi-szudáni határ jelzője egyébként mindössze egy póznára erősített, egyik oldalán “Egyiptom”, a másikon “Szudán” feliratot viselő bádoglemez egy kisebb domb tetején. Jelentőségét illusztrálandó mondanom sem kell talán: mind a két oldalán ugyanaz a sivatag terül el.
Az emberi szűkagyúság másik ékes bizonyítékát néhány, a völgybe telepített harckocsiakna jelentette. Szerencsére ezek helyét körbekerítéssel jelezték és a kijárt utakon biztosan nem voltak már ilyen kedves jószágok, de sajnos a határszakaszon több helyen számítani kell rájuk, ezért a kötetlen mászkálás a terepen nem ajánlott.
Ahogy megálltunk a völgy elején, az egyik autóból kipakoltunk minden cuccot, mindenki beleült és Khaled azonnal elindult velünk a völgy belsejébe. Áthaladtunk az államhatáron és 4-5 kilométert megtéve nemsokára megláttuk a pár ezer évvel előttünk itt élt pásztorkodó népesség és vadvilág első emlékeit: háziállatok ábrázolásait a szabad sziklafelületeken. Több száz karcolat, lándzsás emberek, háziállatok, zsiráfok, elefántok, gazellák, antilopok, struccok, csupa-csupa olyan állat, amely ma csak jóval délebbre található, de a vízbőség történelem előtti időszakában idáig felhatolt. A terület kiszáradásának előrehaladtával aztán a karcolatok tanúsága szerint megjelentek a tevék, sőt az egyik legszebb karcolat szerint a tevekaravánok. Egyik rajztól a másikig futkostunk és rengeteget lefényképeztünk közülük.
Aztán Khaled továbbvitt minket, megmutatta a vaddán múmiáját, majd egy akáciánál megállította az autót és gyalog bementünk egy szűk, kanyonszerű mellékvölgybe. Itt is sok karcolatot találtunk a völgy falain, de az igazi attrakció még hátravolt. Húsz percnyi gyaloglás után egy hosszú, alacsony sziklaereszhez érkeztünk, amely másfél-két méterre lógott ki az alapját alkotó kőzetréteg szélétől. Még mindig nem láttunk semmit, de Khaled mutatta, hogy nézzünk csak be az eresz alá.
Megtettük. Az eresz mennyezetét, a völgyfalakon látott karcokkal ellentétben vörös és fehér festékkel készített festmények százai borították. Ellentétben a karcokkal, ahol csak kevés emberábrázolást találtunk, itt a hajdanán az Uveinatban pásztorkodó törzsek mindennapi életét ábrázoló képek tömkelegét fényképezhettük: állataikat őrző magas, vékony, negroid alkatú pásztorok, táncoló, bőszoknyás lányok, sorban vonuló lándzsás férfiak, sőt volt egy alak, akit kéz- és testtartásából jobb híján csak pisilő férfiként tudtam értelmezni. Hanyattfeküdtünk az alacsony mennyezet alatt és szaporán kattogtattuk a gépeket, sőt András elhatározta, hogy másnap becipeli a kamerát a völgybe és lefilmezi a látványt. Khaled meg csak mosolygott a lelkesedésünkön. Nehéz is volt betelni a falakon ábrázolt nyüzsgő élettel és összevetni a mostani kiszáradt, kihalt, elcsendesedett vidékkel.
A képek átböngészése után visszamentünk az autóhoz, beültünk és visszaindultunk a völgy bejáratához. A kiszélesedő völgytalpon homokkőtornyok sorakoztak, szinte csábították az embert egy kis sziklamászásra. Nem is álltam sokáig ellen a csábításnak, kiszálltam az autóból és nekiindultam az egyiknek. A lépcsőzetesre faragott sziklán semmiféle nehézséget nem okozott a mászás, felérve pedig madártávlatból láthattam a Karkur Talh széles völgyét. Lejövet a torony mögött rátaláltam egy vaddán elhullajtott szarvára és számos vaddánnyomra. A homokfelszínt egy területen 10-15 cm átmérőjű sárgahéjú dinnyék borították (Colocynthis vulgaris). Khaled elmondta, hogy ez a dinnye ehetetlen, de a beduinok reumás ízületi fájdalmak ellen használják, úgy, hogy félbevágott példányaikat térdeikre kötözik.
Visszaérve a másik kocsihoz, Mohamed és Salama nekiálltak vacsorát készíteni, én meg Andrással nekiveselkedtem az akkutöltőnek. Nem részletezem próbálkozásainkat: sajnos a töltőt az adott körülmények között nem lehetett megjavítani. Súlyos csapás volt ez terveinkre, mert ettől fogva csak a legszükségesebbekre pazarolhattuk a meglevő akkumulátorokat és az útvonal részletes, teljes filmezéséről le kellett mondanunk.
Április 15.
Reggel András berámolta a kamerát az autóba és Khaled visszavitt minket a tegnapi területre. Az akáciánál kiszálltunk, Khaled az autóban maradt, mi meg begyalogoltunk a völgybe a sziklaereszhez. Előresiettem és míg a többiek célhoz értek, kimásztam a meredek völgyfalra. A sziklafalon sok helyen tisztán kivehetők voltak a homokkő keresztrétegzései és fentről jól látszódtak a völgy fenekét borító, nagy görgetegek. Hát igen, a víz. Mennyi lehetett belőle hajdanán, most meg mindössze három vízlelőhely található az egész hegységben, de ezek is csak apró, természetes kutak, melyek patakot, eret nem táplálnak.
Andrásék lassan odaértek a sziklaereszhez és megcsináltuk a felvételeket. Természetesen nem tudtam ellenállni a kísértésnek és készítettem még jónéhány diát a festményekről. Aztán visszaindultunk az autóhoz. Megint gyorsabb voltam mint a többiek, ezért hamar visszaértem az autóhoz. Khaledék az árnyékban bóbiskoltak. Az autó kitárt hátsó ajtajának peremén egy kimerült fecske ült. Valószínűleg ő is az Európa felé átvonuló fecskék közé tartozott. Ahogy közelítettem, a madár csak nem akart elrepülni. Lassan, nyugodtan, hogy meg ne riasszam mentem felé és 50-60 cm-ről sikerült lefényképeznem. Miközben a jobb kezemben tartottam a gépet, a balt lassan kinyújtottam és egy ujjal végigsímogattam a fecske hátát. Csak ekkor riadt fel, odébbröppent és leült az akáciára. Rajta kívül még néhány madarat láttunk, de ezek Khaled szerint állandóan itt élnek, nem költözőmadarak.
A filmezés után elmentünk egy kis sziklaudvarba újabb sziklakarcokat és festményeket nézni. Itt, az egyik kőlapon láttam egyedül ragadozó állatot, külleme után ítélve egy macskát.
A filmezés és fotózás után összerámoltuk a holmikat, beültünk az autókba és búcsút intve az Uveinatnak déltájban elindultunk észak felé, a Gilf Kebírhez. Az Uveinat és a Gilf Kebír közötti területet nyugatról egy átjárhatatlan dűnesor határolja, ezért a dűnesor keleti oldalán kell haladni, át a Clayton-kráterek vidékén. Némi unszolásomra megközelítettünk egy ilyen krátert, a tövénél a síkságon megálltunk, majd egyedül felkapaszkodtam meredek oldalán a belsejébe. A leírások szerint ezek vulkanikus eredetű képződmények, bár sem az oldalán, sem a kráter belsejében nem bukkantam másra, mint a már jól ismert homokkőre. Mindez persze önmagában még nem zárja ki a vulkanikus eredetet. P. A. Clayton 1931-ben a kráterek közül kettőt részletesebben is megvizsgált és kráterperemen belül dioritot és bazalt kürtőkitöltés-maradványokat talált. A krátervidék legjellegzetesebb ikerhegye, a Peter and Paul-nak hívott kettős csúcs pedig kétség nélkül hajdani kürtőkitöltések maradványa.
A kráterek vidékét elhagyva következő célunknak az Almásy László által 1933-ban Kemal ed-Dín herceg emlékére létesített emlékmű megtalálását tűztük ki. Kemal ed-Dín a Nyugati Sivatag hercegi rangú kutatója volt, akinek Almásy rendkívül sok támogatást, biztatást köszönhetett. Az emlékmű tulajdonképpen egy kb. 2 m magas mesterséges kőhalom, melynek tövébe Almásy egy arab feliratos márványtáblát fektetett a homokba. A hely szinte kötelező program minden erre járó expedíciónak, ha meg az expedíció magyar, akkor természetes, hogy illik ide eljönni. A kőhalmot nem könnyű megtalálni még akkor sem, ha koordinátáit ismerjük, mert a Gilf Kebír déli csúcsának kaotikus sziklarengetegében, kisebb-nagyobb dombok között rejtőzik. Mi is keresgéltük egy darabig, de András, aki járt már itt korábban, szerencsére hamar felismerte.
A kőhalom előtt ott feküdt a homokban a már több darabra hasadt márványtábla (talán lesz egyszer valaki, aki felújítja), rajta az arab felirattal a herceg emlékére. S egy kis bádogdobozban az előttünk itt járt expedíciók üzenetei, névjegykártyák, kis cédulák tömege. Érdekes volt olvasgatni, betűzgetni ki mindenki járt már itt, ki mindenki érezte fontosnak, hogy eljöjjön ide, a lakott világon kívülre. A sivatagban minden emberi nyom, tábormaradvány, hulladék, írás különös jelentőségre tesz szert, minden mesél valamiről, valakiről. Mint a palackba zárt üzenet, olyan volt ez a kis bádogdoboz.
Fotóállvány és önkioldó segítségével csoportképeket készítettünk kis csapatunkról, aztán kerestünk egy alkalmas helyet nem messze az emlékműtől és éjszakára tábort vertünk.
Április 16.
Hét óra tájban felcihelődtünk és visszamentünk az emlékműhöz. Angol és magyar nyelven én is írtam egy üzenetet az utánunk jövőknek, beletettük a dobozba, letisztítottuk a márványtábláról a ráfújt homokot és a Gilf Kebír síkságból hirtelen kiemelkedő, nyugati oldalát követve elindultunk Almásy egyik leghíresebb felfedezésének színhelye felé, a Vádi Szúrába. Több órás, fárasztó út után déltájban, a legnagyobb melegben a Vádi Szúrát jelző nagy völgy bejáratához értünk. Ez a hely volt a legszebb táborhelyünk az egész úton. Körös-körül, mint egy arénában a Gilf magas, szinte függőleges, legömbölyített sziklafalai vettek körül minket. Nagyon fáradtak voltunk, azonnal az egyetlen árnyékot adó sziklaeresz alá bújtunk és mindenki átadta magát a pihenés gyönyöreinek. Ittunk, ettünk valamit és szundikáltunk. Bennem azonban hamar feléledt a kíváncsiság és úgy gondoltam, hogy meleg ide vagy oda, végülis ki lehet bírni, tehát csak rajta fel, gyerünk körbenézni ! Magamhoz vettem a fényképezőgépet, a kalapácsot és elindultam a Vádi Szúra felé, megkeresni az Almásy által felfedezett festményeket.
A Vádi Szúra ennek a nagyobb völgynek az egyik mellékvölgye. A bejáratánál a homokkőrétegekben három üreg, alakja után ítélve forrásbarlang alakult ki. A háromból kettőnek a falait a Karkur Talh-ban találtakhoz hasonló festmények borítják, köztük olyan embereket ábrázoló rajzok, melyeket úszó emberekként értelmezhetünk. A környéken ma is számos jele látható a hajdani vízfolyásoknak. Az úszó embereken kívül háziállatokat, sőt a másik, kisebb barlangban darázsderekú, magas, karcsú nőket is falra festett az ismeretlen, történelem előtti művész. A harmadik barlangban nincs rajz, bár véleményem szerint valaha volt, csak a könnyen pusztuló falfelület itt már teljesen lehámlott. A másik két barlang festett felületei is nagyon rossz állapotban vannak, a vékony réteg sok helyen érintésre lehullik, az üreg tágas bejárata miatt a szél is elvégzi a maga pusztító munkáját és nem vagyok meggyőződve az előttünk járt expedíciók ártatlanságáról sem. De az úszó emberek látványa abban a világban, ahol én is mértem mindössze 11 százalék relatív páratartalmat és évezredek óta nincs már szabad vízfelület, azért több, mint szokatlan és meglepő.
Az áprilisi, kora délutáni nap rettenetesen tűzött, a sziklafalak ontották magukból a meleget. Nagyon nehéz volt a mozdulatlan forróságban a napon tartózkodni és néha szabályosan bemenekültem az üregekbe, hogy az árnyékban kicsit magamhoz térjek. Kimentem a fennsík falai elé a síkságra a völgy bejáratát jelző két szigethegy közé, hogy fényképeket csináljak róluk meg a völgy bejáratáról, aztán visszamentem a völgybe és ahogy a köveket nézegettem, egyszer csak pattintott kőeszközökre találtam. Közben társaim is magukhoz tértek és kijöttek ők is festménynézőbe.
Khaled kihozta a vezérautót és átvitt minket egy pár kilométerre levő másik, kisebb völgybe (Vádi Makramnak neveztük el, Khaled családnevéről), ahol egy korábbi útján ő is felfedezett festményeket. Az autót leállítottuk a völgy alján és felkapaszkodtunk a völgyfalban levő üregbe. Az üreg közepén egy asztalnyi sziklatömbön számos, domborműszerűen a sziklába vésett állatábrázolást láttunk, a falon szépen festett állatfigurák voltak, de a legérdekesebbnek egy apró melléküreg mennyezetén talált, két szembefordított tenyért ábrázoló rajzot találtunk. Hasonló volt a Vádi Szúra legnagyobb üregében is, de csak elmosódva, alig észrevehetően. Itt viszont a kis üreg védelmében kiváló állapotban megmaradtak. Közben Salama, az örök kíváncsi egy szál strandpapucsban megmászta a völgy másik oldalán emelkedő meredek sziklafalat. Olyan helyekre kúszott föl, ahová én százszor is meggondoltam volna, de Salamát ez a legkevésbé sem zavarta. Mikor átkiabáltunk neki, hogy indulnánk, sokáig keresgélte a lefelé vezető utat. Láttuk, hogy egy hajmeresztő hasadékkal próbálkozik, aztán eltűnt a szemünk elől, de egyszer csak megláttuk győztesen vigyorogva a sziklafal lábánál.
Visszaérkezve a völgy bejáratánál fekvő táborhelyünkre felállítottuk a sátrakat, megvacsoráztunk, jött a szokásos esti beszélgetés, whiskyivással egybekötve. Tudtam, hogy másnap kemény utunk lesz, fel a nehéz Aqaba-hágón a fennsíkra. Megkérdeztem Khaledet, hogy mi a véleménye, hogy fog menni? Bízom a tapasztalatomban és az autókban – volt a válasza.
Lefekvés előtt még kimentem a völgy bejáratához. A tűz már nem égett, a tábor is elcsendesedett. Távol mindentől és mindenkitől megint megragadott az éjszakai Szahara varázsa, a szikrázó csillagokkal hintett égbolt, a csend és a végtelenség, éppen úgy, ahogy 1986-ban már átéltem pár ezer kilométerrel nyugatabbra, Ghadames előtt, a Szahara líbiai részén.
Április 17.
A gyors reggelizés és összepakolás után első utunk Almásy egyik hajdani táborhelyéhez a Chianti-táborhoz vezetett. Khaled, elmondása szerint többször kereste ezt a helyet, míg egy különálló sziklacsoportnál rábukkant a Gilf nyugati oldalán. Különös nevét arról a chiantiról kapta, mellyel Almásyt ajándékozta meg a mai Líbia területén fekvő Kufra oázis olasz helyőrsége 1932-ben, miután Almásynak először sikerült a lehetetlennek tűnő vállalkozás: kelet felől autóval elérte Kufrát, majd onnan visszatért a Gilfhez. A táborhelyen talált konzervdobozokat és a legfőbb bizonyítékot, a hagyományos szalmafonattal bevont jellegzetes formájú chiantisüveget Khaled gondosan és előrelátóan korábban elrejtette egy hasadékban. Készítettünk néhány fényképet a “leletekről”, aztán újra elrejtettük őket, nehogy a szuvenírgyűjtők esetleg a tábor létének utolsó bizonyítékait is eltüntessék.
A Chianti-tábort elhagyva elindultunk a fennsíkra felvezető Aqaba-hágó felé. Egy pihenőnél, kiszállva az autóból gyönyörű éles kavicsokat gyűjtöttem. Ezeket a köveket a szél által hajtott homok alakítja ki és ellentétben a vízben görgetett, alapvetően gömbölyű kavicsokkal, sík felületek határolják. A száguldó homok egy síkot csiszol a kavicsba, majd elbillenti és egy másik lapot alakít ki. A felületek találkozásainál így gerincek, élek képződnek. Bárhol, ahol ilyen kavicsokat találunk, biztosak lehetünk benne, hogy ott valamikor sivatagi környezet volt.
A hágó síksági bejáratát kis tanácstalanság előzte meg, mert kétféle koordinátánk is volt rá. Józsi erősködött, hogy az övé a helyes, míg Khaled egy német expedíció adatát ismerte. Józsi adata bizonyult a megfelelőnek, ezt beirányozva rövidesen rátaláltunk a hágó elejére. A feljutás nehézsége nem az emelkedő szintkülönbségéből adódik, ez ugyanis mindössze 142 méter, hanem a terepből. A négy kilométer hosszú hágót végig a korábban itt járt autók által feltört homok borítja, ráadásul egy éles, derékszögű kanyart is le kell közdenie a feljutni kívánónak. Khaled mindezek ellenére nagyon bízott az elsüllyedés nélküli feljutásban. Nem lett igaza.
A hágó bejáratához érve a két autó megállás nélkül, teljes gázzal, terepfokozatban vágott az emelkedőnek. Salama hathengeres kocsija, teljesítménytöbbletéből adódóan egy menetben fel is jutott, de Khaledé, melyen Hasszánnal és Jóskával együtt én is utaztam, hamar elakadt a homokban. Hiába, négy henger az nem hat. Visszatolattunk egy szilárdabb felületre, hogy legyen lendület, de akárhányszor próbálkoztunk, előbb-utóbb mindig elkapartak a kerekek. Nem volt mást tenni, kiszálltunk és gyalog indultunk fölfelé a lángoló napsütésben, hogy a kisebb súllyal az autó feljusson. Láttuk, ahogy Khaled újra és újra próbálkozik, de csak akkor sikerült végre feljutnia, mikor intettem neki, hogy a homokfolyam szélénél van egy kevésbé feltört sáv. Az autók eltűntek, mi meg vonszoltuk magunkat fölfelé a homokban. Jóska, korából adódóan nehezen bírta az emelkedőt, ezért amennyire tudtam, Hasszánnal együtt előresiettem, hogy visszaküldjem érte Salama kocsiját. Kiszáradt torokkal lihegve, a homokvasakat cipelve értünk fel a fennsíkra. Azonnal visszaküldtem a nagyobb kocsit Jóskáért.
Fenn voltunk tehát a Nyugati Sivatag egyik meghatározó terepalakulatának, a Gilf Kebírnek a tetején. A kisebb kocsi motorja többszöri próbálkozás után sem akart beindulni, de egy alapos portalanítás és szűrőtisztítás után minden rendbejött. A nap szinte merőlegesen tűzött és az árnyékok hiánya miatt, különösen nagyobb homokfelületeken, teljesen megszűnt a térérzékelésünk. Az autó úszott a tájban, a vakító fényben. Csak ha közvetlen magunk elé néztünk, akkor láttuk, hogy robogunk, keresztül a Gilfen először észak, majd egy nagy kanyart téve kelet felé. Kis eltévedés után megtaláltuk a helyes nyomvonalat és két alacsony dombvonulat közti völgyet követve haladtunk előre. A homok ezer színben játszott, a fehértől a sárgán, vörösen át a szürkéig, attól függően, hogy milyen kőzetből keletkezett. Gyönyörű táj volt.
Gond nélkül haladtunk egészen a Gilf keleti oldalán húzódó dűnesorok vidékéig. Itt néha elsüllyedtünk, de már begyakorlott mozdulatokkal szedtük elő a kisebb méretű homokvasakat, tettük a kerekek alá és toltuk a kocsit, miközben a sofőr adagolta a gázt. Legtöbbször elég volt egy-két ugrás, hogy a kocsi kemény homokot fogjon, de egyszer Khaled belehajtott egy szinte folyékony homokból álló területbe. Nem volt nagy, talán 20 méter átmérőjű. Ilyenek több helyen találhatók az amúgy jól járható homokfelületeken, de kívülről semmi nem utal a jelenlétükre. Az utazó csak azt veszi észre, hogy az autó hirtelen és megállíthatatlanul a tengelyig süllyed, önerejéből képtelen továbbhaladni, a forgó kerekek pedig egyre jobban beássák magukat. Egyetlen dolgot lehet tenni: a homokvasakat a kerekek alá nyomni, azokon az autó előremegy, újra elsüllyed, akkor újra elé a homokvasakat és így, méterről-méterre lassan kimászik a medencéből. Mi is ezt csináltuk, amíg az autó el nem érte a medence kemény homokból álló szélét. Salama, aki jóval mögöttünk jött látta, hogy gondban vagyunk és még idejében másfelé kormányozta autóját.
Egy helyen azonban, jó messze mögöttünk ő süllyedt el, olyannyira, hogy le kellett szednie a kocsi tetejéről a nagy, nehéz homokvasakat, mert a kisebbeket a forgó kerék maga alá tolta. Míg sikerült újra szilárd terepet fogniuk és utolértek minket, Khaleddel megálltunk egy sziklásabb helyen és volt időm a környéken kicsit körbeszaglászni. Az aprószemű, vékonyan rétegzett, kemény homokkőből a szél által hajtott homok szebbnél-szebb “kisplasztikákat” faragott ki. Nem győztem összeszedni a szélmarás jelenségének e gyönyörű termékeit. Néhány, természetesen kevesebb, mint amennyit szerettem volna, a gyűjteményemet gyarapította.
Ilyen kalandok közepette értük el a Gilf keleti oldalát. A nyugati oldal hirtelen, meredeken emelkedő falával ellentétben kelet felé a fennsík fokozatosan süllyed. A szélénél megjelennek a már jól ismert dűnék és kacskaringós nyomvonalra kényszerítik az utazót. Így is előfordult, hogy át kellett vágnunk rajtuk. Ilyenkor a sofőrök megint elővették tudományukat, gázt adtak, felrohantak a dűne szél felőli, lankásabb, keményre fújt oldalán. A gerincen aztán hirtelen feltűnt előttünk a meredeken leszakadó szél alatti oldal és az autó a csúszó homokkal együtt érte el a dűne alját. Kellett némi önuralom ennek a hullámvasútnak az elviseléséhez.
A Gilf jól járható terepével ellentétben a felszín errefelé nehezen, lassan járható, sziklás-homokos jellegűvé vált. Az autók alig 20-25 km/óra sebességgel tudtak csak haladni, ráadásul azt is csak girbe-gurba nyomvonalon. Így értük el aznapi táborhelyünket, egy hosszú, különálló dűnesor tövében, 140 km-re Abu Ballas hegyétől. Meleg napunk volt, az egyik legmelegebb az egész úton.
Este a táborhelynél megjelent egy madár. Honnan? A legközelebbi oázis, Dakhla, légvonalban olyan 400 kilométer innen. Andrással egy gödröt ástunk, mert korábban néha tapasztaltuk, hogy kicsit leásva a homok már-már hűvös és le szerettem volna mérni ennek a hőmérsékletét. Itt azonban nem észleltük a jelenséget.
Április 18.
A szokásos kora reggeli felkelés, reggelizés és táborbontás után negyed nyolckor indultunk el a terepen megtett utunk utolsó szakaszára, Abu Ballas felé, majd azon túl a Dakhlába vezető aszfaltúthoz. Jól járható terepen, nagy melegben haladtunk kelet felé. Pár óra múlva kúp alakú, kisebb hegyek tűntek fel a láthatáron, köztük Abu Ballas, a Korsók Hegye.
Ez a kicsi, a számos többitől alakjában nem különböző tanúhegy egy mesterséges vízlerakat helyét jelzi, amelyet a Líbiában levő Kufra-oázisban lakó törzsek létesítettek, hogy elérhessék és megtámadhassák Dakhla-oázist. Sokáig érthetetlennek tűnt, hogy miként képesek megtenni a víztelen sivatagon átvezető hosszú utat, mígnem egy támadás után a dakhlaiak követték az elvonuló támadókat és a hegy tövében nagy, vízzel teli agyagkorsókat találtak. Ez volt tehát a rejtély kulcsa és miután a korsókat összetörve felszámolták a depót, a támadások is megszűntek. A hely feledésbe merült, mígnem 1917-ben újra felfedezték.
Az autókkal megálltunk a hegy mellett és az izzó melegben kiszálltunk fényképezni. A hegy tövénél megtaláltuk a hajdani lerakat maradványait. Almásy idején még voltak itt ép korsók, de mi már csak kisebb-nagyobb töredékeket találtunk és tartok tőle, hogy ezek is csak ideig-óráig maradnak meg. Gyanítom, hogy az erre járó expedíciók tagjai sokat elvittek szuvenír gyanánt.
Salama közben felfedezett egy kígyót egy kő alatt és természetesen megfogta. Egy világos, majdnem vajszínű, vékony kígyó volt, fogai egészen hátul ültek a szájában. Lefényképeztük, aztán elengedtük. Megint egy rejtély: mit eszik ez a jószág itt?
Még reggel Khaled, immáron beletörődve, hogy személyemben egy kőgyűjtögető sivatagbolonddal hozta össze a sors, megígérte, hogy elvisz egy mud-lionhoz az úton. Fogalmam sem volt, hogy mit takar ez az angol kifejezés, de Abu Ballas után hamarosan megértettem. Egy kiszáradt, hajdani tómedencéhez mentünk. A szél a tómedence megszilárdult, iszapos fenekéből áramvonalas, 1-1,5 m magas halmok százait faragta ki. Földrajzosoknak: tökéletes jardang. Eddig még soha nem láttam ilyen formákat.
A jardang után rossz, nehezen járható, köves terepen haladtunk a Dakhlába vezető aszfaltút felé. Ahogy közeledtünk, a terepviszonyok fokozatosan javultak és hamarosan már újra 50-60 km/óra sebességgel futhattak a kocsik. Mohamed átvette a vezetést Khaledtől, aki átszállt a másik kocsiba, hogy pihenjen. A távolban egyszer csak feltűnt az aszfalt csíkja, Mohamed gázt adott és gyorsan, túlzottan is gyorsan száguldott előre. Az aszfaltút közeledett, már csak ötszáz, száz, ötven, húsz méterre volt, mikor a szélénél megláttam egy árkot. Átvillant az agyamon, hogy idáig megúsztunk mindent baleset nélkül, de ha ilyan sebességgel hajtunk az árokba, akkor szégyenszemre a cél előtt két méterre fogunk fejreállni. Mohamed azt hitte, hogy a terepről egyenesen az aszfaltra hajthat és mire észrevette a bajt, már hiába fékezett. A kocsi orra belezuhant az árokba, de a lendület továbbvitte és a másik fal feldobta a járművet. Emberek, tárgyak belül szanaszét röpködtek és az autó szabályosan felrepült az útra, ahol nagyot csattanva megállt. Megúsztuk, de ha az árok fala meredekebb, a szélvédőn repülünk ki csomagostul.
A másik kocsi minden baj nélkül érte el az utat. Visszaérkeztünk tehát a civilizációba, majdnem méterre ugyanott, ahol április 12-én elhagytuk. Khaled nagyon mérges volt Mohamedre az árok-kaland miatt. Kicsit rendbeszedtük magunkat és az autókat és a katonai ellenőrző pontra hajtottunk. Az út eleje óta most tudtam először kezet mosni egy hordóban, szappannal. Igen-igen jól esett a hűvös vízben matatni, pedig enyhén szólva nem volt tiszta. Az épület árnyékában pihentünk, közben Khaledék a katonákkal beszélgettek. Már délután volt. A pihenés után felcihelődtünk és az aszfaltúton elindultunk északra. A többnapi zötykölődés után szokatlan volt az aszfalt símasága, az autók nagy sebessége és az út nyújtotta biztonságérzet. Hat óra tájban lekanyarodtunk az útról és nem messze, egy alig hullámzó, kietlen, köves síkságon letáboroztunk. András már korábban jelezte, hogy fel akarja venni a kenyérsütést, ezért aztán besötétedéskor Salama magára öltötte tiszta, fehér, arab ruháját és nekilátott. András el is készítette a felvételt, a vacsorához pedig elfogyasztottuk a keményhéjú, meleg kenyeret.
Még naplemente előtt, alkonyatkor készítettem néhány fotót. Az egész tájat a sárga és a fekete árnyalatai uralták, a sárgásszürke, poros égbolt, a sárga homok és a fekete kövek. Egyikünk sem gondolta volna, hogy ezen a reménytelen pusztaságon találkozunk a legnagyobb élő vadállattal, amit egész utunkon láttunk.
Április 19.
A reggeli indulás előtt rendet raktunk a kocsiban, elégettük a hulladékot és az ételmaradékot kitettük az autók közelébe. Minden reggel így tettünk, gondolva a sivatag élőlényeire és a szűkös élelemforrásokra.
Ahogy pakolásztunk, egyszer csak, ki tudja honnan, megjelent egy róka (itthon beazonosítva nem a közismert sivatagi róka volt, hanem egy annál nagyobb, homoki rókának nevezett, szintén a sivatagokban élő rókaféle), felkapott egy adag ételmaradékot és elszaladt vele. Azonnal a teleobjektívek és a kamera után kapkodtunk és vártuk, hogy visszajön-e a többi ételért. Csendben, alig pár méterre álltunk a kitett étel mellett. Láttuk, ahogy a róka megint közeledik, a szájába vesz annyi maradékot, amennyit csak bír és elszalad vele. Így apránként az egészet elhordta és egy körülbelül egy négyzetkilométeres területen itt-ott elásta. Hosszú időre megoldottuk az élelmiszergondjait.
A rókakaland után az aszfaltúton Dakhlába hajtottunk. Egy szállodánál András telefonon megpróbálta elintézni, hogy a repülőjegyünket írják át egy korábbi időpontra, de a légitársaság erre nem volt hajlandó. Hiábavaló, több órás kísérletezgetés után elindultunk vissza, Kairó felé. Farafra oázisban elbúcsúztunk Hasszántól, ettünk valamit egy vendéglőben. A helyiségben a polcokon csodás ősmaradványokat láttam, nyilván a környező Fehér Sivatagból származtak.
Evés-ivás után továbbindultunk és az oázisból kiérve éjszakára letáboroztunk a Fehér Sivatagban. Utolsó éjszakánkat töltöttük a Szaharában. Sötétedés után itt is megjelent egy róka, de ez már csak ólálkodott körülöttünk, nem mert igazán közel jönni.
Április 20.
A Fehér Sivatag – milyen meglepő! – a színéről kapta a nevét. Finomszemű, porózus kréta mészkő alkotja, amely a szélmarás hatására könnyen és gyorsan pusztul, ezért aztán a kőzetrétegből kőgombák, tornyok, hullámzó, lágyvonalú, fehér dombok preparálódnak ki. Megér a terület egy külön utat is, de mint mindig, most is az idő szorítása határozta meg lehetőségeinket. Még ezen a napon vissza kellett érnünk Kairóba.
Reggeli után kicsit beljebb hatoltunk az autókkal a területre, hogy lássak is valamit ezekből a kőcsodákból. Készítettem néhány képet az útba eső alakzatokról és közben erősen sajnáltam, hogy ilyen hamar itt kell hagynom őket.
A Fehér Sivatagból néhány óra múlva Kairóba érkeztünk és beköltöztünk egy szállodába. Mivel nem sikerült jegyeinket korábbra átíratni, volt néhány napunk a városra. Láttam a hatalmas gizai piramisokat, hatszáz japán turistával együtt sorbaálltam az Egyiptomi Múzeum kiállításaihoz, sokáig nézegettem a Tut-ankh-amon sír gyönyörűséges leleteit, leküzdöttem a minden turistára piócaként akaszkodó “jóakarókat”, elmentem a bazárba és sétáltam a Nílus partján, de a sivatag csöndje, magánya és szabadsága után nyomasztott és taszított ez a zajos, nyüzsgő, füstös város.
Vége


Merkl Gábor


A szerző írásai Az Útikalauzban

Merkl Gábor: Almásy László nyomán az egyiptomi Nyugati Sivatagban – Egyiptom -2001

Merkl Gábor: Líbia – visszaemlékezés tizenegy év távlatából – 1985-89

Merkl Gábor: Óriások földjén – Izland – 2000



A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet   – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Merkl Gábor: Almásy László nyomán az egyiptomi Nyugati Sivatagban – Egyiptom -2001" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár