Jurics Edit: Egyiptom nílusi hajóúttal a 2011. januári megmozdulások idején

Az utcai megmozdulások miatt kissé átírt programú utazás élményei szép képekkel

Kairó, Memphis, Giza, Asszuán, Karnak, Abu Simbel, Luxor

Abbéli örömünkben, hogy nyugdíjasok lettünk, lett egy kis megtakarításunk is és a szabadságos korlátozásaink is megszűntek, elkezdtük nézegetni, hogy egy olyan eszement időpontban, mint a január vége, vajon Egyiptom mennyibe kerülne. A cél nem egy szálloda medencéje melletti időtöltés volt, hanem a lássunk minél többet, mert ki tudja, visszamegyünk-e még valaha. Ekkor pedig még szó sem volt sem miféle sajnálatos eseményekről.
Sok ajánlatot végignéztünk, míg végül egy kevéssé ismert budapesti utazási iroda ajánlata mellett döntöttünk. Abban ugyanis biztosak voltunk, hogy ez nem az az ország, ahová megérkezünk egy szál hátizsákkal, aztán majd csak lesz valahogy. Azt gondolom, a kalandvágynak is vannak ésszerű határai, és ha elolvas az ember néhány blogot, vagy útleírást akkor rájön, hogy jobb a békesség. Tehát Kairó három nap, repülővel Asszuánba, onnan hajóval három nap a Níluson Luxorig, megállásokkal, kirándulásokkal pihenéssel, két nap Luxorban, majd Kairón keresztül haza. Félpanzió a szállodákban, teljes ellátás a hajón. Húzósnak tűnt a program, de tudatosan választottuk, mert pihenni most már itthon is tudunk.
A kocka el volt vetve, pénz befizetve és elkezdődött a felkészülés.
A
www.utikalauz.hu -n találtam egy nagyon hasznos leírást egy egyiptomi nyaralásról (Farkasdiné Horgosi Mária: Sphinx-hajóút – Egyiptom – 2006 ). Számomra az ilyen leírások a gyakorlati tapasztalatok információs értékei miatt fontosak, nem azért, hogy megtudjam, hogy Egyiptomban piramisok vannak, meg hogy még fáraók is éltek ott…. Szóval tisztában voltunk azzal, hogy vizet a csapból ne, de még fogmosásra se, tessék megvenni a palackozott vizet és hozzá kell jutni minél előbb az Antinel nevű gyógyszerhez, ami már szinte pszichésen is hat.


Egyiptomi útibeszámolók helyszínei nagyobb térképen való megjelenítése

Mi régi és gyakorlott utazók vagyunk, néhány készétel konzerv, újabban neszkávé mindig van a bőröndünkben, és ha vízvételi lehetőségünk van, akkor abból bespájzolunk. A helyi pénzből egy szükségesnek vélt összeget mindjárt az elején beváltunk, aztán legfeljebb a végén, a repülőtéren csokira költjük, de csak a bankkártyára nem lehet hagyatkozni. Ki gondolta volna, hogy ezeknek az elméleteknek a helyessége éppen itt fog majd beigazolódni.
Indulás előtt (2011. január 25) néhány nappal, már hallani lehetett a híreket bizonyos kairói mozgolódásokról, de hát ez akkor még az „ugyan már” kategóriában volt. E-mailemre, amiben arról érdeklődtem, hogy nem kellene-e elhalasztani az utazást, azt a választ kaptam, hogy „ez önöket nem érinti”. Ja, az más, akkor menjünk.
Soha nem utaztunk még a télből a nyárba. Itt szemerkélő hóesésben meg mínusz fokokban pakoltunk, és el sem tudtam képzelni, hogy mennyi az a 23 fok. Azért tettem a pulóverek mellé néhány nyári holmit, mert ki tudja. Este érkeztünk meg Kairóba, ahol először a kabát, majd a pulóver került le rólunk és vissza sem került hazáig. Az irodánk profi szervezését az út első percétől tapasztalhattuk, élvezhettük, de mikor arra volt szükség, akkor azt, hogy biztonságot is nyújtott. Magyar nyelvű és helyi idegenvezető is várt minket, a kisbusszal a szállodáig vittek, segítettek a bejelentkezésbe, nem hagytak ott senkit, amíg a szobakulcs a kezében nem volt. Már este, Kairóba befelé a kisbuszban elkezdődött az idegenvezetés.
– Kicsit módosul a holnapi program, mondta Szabolcs, mivel a …….téren sajnos ma lőttek is. Azt beszéltük meg az idegenvezető kollégákkal, hogy holnap mindjárt reggel kezdjünk az Egyiptomi Múzeumban, aztán mire megint kezd a tömeg összejönni, addigra mi már Gizában leszünk a piramisoknál, ami ugye Kairó másik felén van. A bazárt egyáltalán nem ajánlja, egyrészt mert itt most nem biztonságos, másrészt mert bazár más városokban is van, lesz még lehetőség körülnézni.
Természetesen elfogadtuk.
Este érkeztünk a szállodába, kinéztünk az ablakon, sötét volt, zuhany, alvás, reggel jön értünk a kisbusz. Hajnali fél ötkor szokatlan zajra ébredtünk. Mint kiderült az út túloldalán volt egy mecset, ahol a müezzin, amikor az kellett, imára hívott. Aztán felkelt a nap, és az ablak előtti pálmafák mögött a reggeli párában megláttuk a piramisok csúcsait. Csodálatos volt. Számos szálloda számos szobájában megfordultunk már életünk folyamán, és őszintén szólva, sehol se fizettünk felárat a kilátásért. Lévén ugye nem a szobában ücsörgés meg kinézegetés az ilyen utak célja. Na így aztán volt olyan szobánk, ami a tőlünk fél méterre lévő tűzfalra nézett, de olyat is kaptunk már, amin még ablak sem volt. Itt meg a pálmafák mögött a piramisok. Köszönet az irodának.
Másnap reggel az Egyiptomi Múzeumnál kezdtünk, ahol az épület köré tankokkal, katonai teherautókkal kordont emeltek, mindenütt fegyveres őrök vigyáztak a turistákra – és mint kiderült – a múzeumra is. Fényképezőgépet, kamerát ide nem lehetett bevinni, főként meg nem a rendőröket meg tankokat meg a katonákat fotózni….
A múzeum csodálatos volt. Amit a piramisokban, a sírkamrákban vagy egyszerűen a föld alatt valaha is megtaláltak, az minden idekerült. Halotti maszkok, ezüst és arany ékszerek, miniatűrök és huszonméter magas szobrok, egész alsó és felső Egyiptom fáraói és szentjei mint egy megelevenedett történelemkönyv. Mérhetetlen gazdagság bent és a mérhetetlen szegénység ellen tüntetők kint.
A múzeum mellett pénzt lehetett váltan egészen jó áron, majd Giza felé menet megálltunk és vizet is vettünk, rendben voltunk.

Az Egyiptomi Múzeum előtt

Délután piramisok. Az egyikbe le lehetett menni, meghajolva a rámpán, hogy aztán lent a levegőtlen mélységben megnézhessük, hogy hogyan aszalódtak ott az emberek. Jaj! Szfinx, völgytemplom, művészettörténeti csodák. És messze vannak egymástól. Számos olyan képet láttam, ahol a Szfinx két piramis előtt ül, mintha egybe lenne építve. Hát, egy igen jó nézőpont kell hozzá, mert egyébként akkora a távolság közöttük, hogy még a kisbuszba is visszaszálltunk a közlekedéshez.

Piramis és Szfinksz Gizában

Piramis és szfinksz Gizában

Mindenütt rengeteg turista, főként idős japánok, angolok, amerikaiak. A száraz finom meleg körülölte az embert, éppen jó kiránduló idő volt. Mi lehet itt nyáron, mikor 45 fok van, égnek a kövek alul felül forróság, mint egy katlanban, de januárban csodálatos az idő! Délután papirusz műhely, jó kis árakkal, parfüméria. Klimatizált helyiségek, hibiszkusz tea, tiszta mosdó, free, meghallgattuk a történeteket, miszerint minden parfüm világmárka belőlük dolgozik, ááá, nem kötelező a vásárlás, örültek, hogy ott voltunk.
Másnap szabadprogram. A csoport másik fele elkezdett szervezkedni, hogy taxit kéne bérelni, bemenni Kairóba és szétnézni, csavarogni. (Némi naivitással.) Na, ehhez azért tudni kell, hogy a csoportunk 2 házaspárból, azaz négy főből állt.
– Mi négy fővel is indítunk csoportot, mondták az irodán és így is lett. A négy főhöz jött az említett két idegenvezető, a kisbusz, a négy főnek prezentálták úgy a programokat, mintha legalább is kétbusznyi közönség lett volna, és Szabolcs, a kihelyezett idegenvezető is ugyanolyan részletesen és felkészülten idegenvezetett mintha ötvenen hallgatták volna, sőt ha el akartuk egy kicsit csevegni a tanuló időt kedvesen, de határozottan visszakanyarodott, hogy akkor ő most elmondja. Mondták előre, hogy nem kell izgulni, hogy összejön-e a csoport, mert kislétszámmal is elindulnak. Azt nem gondoltam, hogy ennyire kicsivel is, de jó volt.  (Gondolom, sokan itt már erős kényszert éreznek arra, hogy megtudják az iroda nevét. Erről legfeljebb levélben lehet a szerzőt kérdezni, amit persze továbbítok – a szerkesztő)
Szóval a csoport másik felével egyetértettünk, be kell menni Kairóba, az nem úgy van, hogy itt vagyunk, aztán ülünk a szobában, ha mégoly szép is a kilátás. (Szintén némi naivitással.) Már aznap estére jött az sms, hogy változott a program, nem Kairóba megyünk, hanem Memphisbe meg Sakkarába. Jó. Kiderült, hogy felhívták a szervezőirodánk vezetőjét Budapesten, és megkérdezték, hogy mit javasol erre a szabadprogramos napra. Talán, mert ő is egyiptomi illetőségű, vagy mert átérezte az iroda felelősségét a kinti utazókért, nem javasolta a kairói csatangolást a sajnálatos helyzetre való tekintettel, hanem felajánlotta a fenti programot oly módon, hogy a kis buszt és a helyi idegenvezetőt a rendelkezésünkre bocsátotta ingyen, kaptunk egy ebédet is, és csak a belépőket kellett nekünk fizetni.
Így aztán láthattuk az alabástromszfinxet, valamit Dzsószer fáraó lépcsős piramisát, mellette a templomot. (Itt jobbról mi vagyunk, a szfinksz mögött egy fegyveres őr vigyáz ránk (is)
Itt is folytak a feltárások, felújítások, mint annyi más turisztikai helyen. A munkákat mindenütt külföldi anyagi és emberi segítséggel végezték, így mi éppen amerikai, japán, lengyel közös feltárásokat tekinthettünk meg, de megtudtuk, hogy sok helyen dolgoznak angol régészek, sőt magyarok is.

Dzsószer fáraó lépcsős piramisa

Dzsószer fáraó lépcsős piramisa

Este csomagoltunk, és a hajnali órákban elindultunk a repülőtérre, irány Asszuán. Kairó hajnalban csendes volt, a repülőtér működött, joggal gondolhattuk, hogy talán kicsit el volt ez a tegnapi dolog túlozva, na de nem baj, így is jó volt.
Mire Asszuánba értünk, felkelt a nap. A repülőből kiszállva ismét az a finom száraz meleg fogadott minket, amelyet ezen az egész januári úton élvezhettünk. Meg Szabolcs is fogadott bennünket, aki – egy napos szünete után – érdekes információkkal lepte meg kicsiny, de lelkes csoportunkat.
– Nincs egész Egyiptomban internet. Igen ezt tapasztaltuk, de gondoltuk csak valamilyen hiba. Nem, ezt tudatosan állították le, hogy a különböző városokban tüntetők ne tudjanak egymással kapcsolatot tartani. Szünetel országon belül a telefonszolgáltatás is. (Mi szerencsére, végig tudtunk az otthoniakkal beszélni, sms-ezni) Ja, és tegnap megtámadták a bankokat, így most nem lehet az automatákból pénzt felvenni. (Olyan hellyel, ahol kártyát lehetett volna használni, még nem is találkoztunk.)
Csillogott a nap a Níluson, gyönyörködhettünk a monumentális asszuáni gát építményében (nem szabad fotózni és videózni), készültünk a luxushajóban a szobáinkat elfoglalni, mégis rossz érzéssel töltöttek el a hírek. De hát ha valaki ebben a helyzetben semmit nem tudott tenni, az a turista volt. Kisbusz, új helyi idegenvezető, a program ment tovább. Gránitbánya, befejezetlen obeliszk, érdekesség, délre forróság, valóban nyár a télben. Utána meg sem állt a kisbuszunk a kikötőig, ahol találkozhattunk a hajónkkal, egy másik magyar (kicsit népesebb) csoporttal, lerakhattuk a bőröndöket. Még nem lehetett becsekkolni, addig elmentünk felukkázni. Illetve csak oda. Mikor megláttam, hogy az egy nagyon hangulatos vitorlás, amire lazán lehet a kikötő félméteres kőlépcsőiről rálibbenni, inamba szállt a bátorság. Ezt én nem! Semmi baj, majd visszasétálok a hajónkig, nyílegyenes út a Nílus partján, majd ott találkozunk. Ó európai elme! Állj már rá arra, hogy Egyiptomban vagy arabok között, akik ráadásul éppen rendszert váltanak és nem barátságosan! Szabolcsnak a szeme se rebbent, csak ennyi mondott, hogy
– Nem mehet vissza egyedül az őrök nem engedik. Tényleg! Fegyveres őrök álltak valamennyi hajó lejáratánál, de hát ki gondolt arra, hogy akkor se ki se be… Végig sem gondoltam, már telefonon visszahívták a kisbuszt, a helyi idegenvezető visszakísért az úttestre, leállította a forgalmat, beszállított a buszba, bekísért a hajóra, ahol már készen volt a szobánk, oda beraktak és – azt gondolom – mindenki felsóhajtott.

Felukka

A felukka

Videón láttam az utat a vitorlásról, nagyon szép volt, különösen a botanikus kert, de hát ismerje fel az ember a határait. Én addig belaktam a szobát. Légkondi, színes tv, fürdőszoba masszázs-zuhannyal, hatalmas erkélyajtó duplafüggönnyel és körös körben a Nílus. Kirámoltam a bőröndből mégis 3 napig leszünk itt… Egy órától ebéd az étteremben, addig egy kicsit lepihentem. Kettőkor arra ébredtem, hogy megjöttek a felukkáról, beüzemeltük a tévét, (ahol az idilli hangulatot kissé megtörték a folyamatos jelentések a kairói utcákról), majd mentünk ebédelni.
Udvarias fogadtatás, svédasztal bőséges választékkal európai és helyi ételekből egyaránt. Kijelölték az asztalunkat, aminek – azt gondoltam – nincs túl nagy jelentősége, pedig volt. Egyik reggel később indultunk reggelizni, nem volt program ráértünk. Egyszer csak megcsörrent a telefon, a recepcióról szóltak, hogy látják, hogy nem voltunk még reggelizni, ugye nincsen semmi baj. Szokatlan volt ez a fajta odafigyelés, de jól esett.
Délután a szokásos kávészertartásunkat tartottuk a szobánkban (neszkávé és vízmelegítőben forralt ásványvíz) mikor egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy megy a hajó. Hova? Miért? Rosszul érezzük? Mi történt? Semmi baj, csak kicsit odébbállt. Ezzel a manőverrel aztán még gyakran találkoztunk, hiszen sok hajó járta a Nílust, egymás mellé kötöttek ki, egymás recepcióin át lehetett a partra szállni. Aztán ha útba voltak egymásnak, akkor odébb mentek. Ügyesen vagy ügyetlenül kis sérülésekkel, de megoldották.
Azt mondta Szabolcs, hogy ebéd után ki lehet menni a hajóról a városba. Információi szerint ugyan gyülekeznek majd a nagybazár környékén, de túl vad eseményekre nem kell számítani. Ó áldott szabadság! Kártyát kaptunk a hajóról, azon rajta volt a neve, visszafelé azzal fel tudunk majd jönni. Vizet kellett venni, és azt nem a hajón gondoltuk megtenni, mert ott kb. ötszörös áron volt ugyanaz a mennyiség. Szóval nyári ruha, hátizsák séta a városba. Szép hosszú séta. Félúton el is bizonytalanodtunk, hogy találunk-e valami bolt-félét, mígnem turistáknak öltözött európaiak jöttek velünk szembe, kezükben vizet lóbálva. Megálltunk, megkérdeztük, szóba elegyedtünk, majd 3 perc múlva már ölelésre lendült karral skandáltuk, hogy „polszka vengri dva bratanki”.
Lengyelek voltak, akik még bementek a bazárba, mi már nem. A következő téren már messziről láttuk a fegyveresek alkotta kordont, a tankokat, mögötte pedig már gyülekeztek a helybéliek. Nem, nem álltunk le fényképezni, videózni, valamiért azt gondoltuk, hogy jobb a békesség.
Egy kis mellékutcába fordultunk be, ami ilyen vegyesboltok utcája lehetett. Megvettük a szükségesnek gondolt ásványvíz mennyiségünket jó áron, és laza, ruganyos ámde sietős léptekkel mentünk vissza a hajóra. Egy mondat a jó árról. A másfél literes szénsavmentes (másmilyennel nem is találkoztunk) ásványvíz 2,5 egyiptomi fontba került. Általában. Aztán ha olyan helyen voltunk, akkor ugyanez a víz (ugyanolyan márka, palackozás stb.) került 3 fontba, 4 fontba és 5 fontba is. Amíg volt vizünk addig természetesen válogathattunk, meg mondhattuk, hogy na, ennyiért nem, aztán mikor kicsit kényszerhelyzetbe kerültünk, például a repülőtéren, akkor a fél liter vizet megvettük jóval többért is. Odaúton és visszaúton is alig bírtuk a konflist kínálgató kocsisokat meg taxisokat lerázni. Semmi baj, ők ebből élnek, de mi meg sétálni akartunk. Visszaértünk a hajóra, és körülnéztünk. Két kis bazár, a tetőn jakuzzi, kis úszómedence (most még kissé hideg vízzel) napozóágyak, délután grátisz tea, kávé sütemény. Sokan már napoztak is, fürdőruhában, könyvvel a kézben vagy éppen kártyázva múlatták az időt a januári nyárban. (Erre a leírásra még visszatérek.)
Másnap fakultatív program, hajnalok hajnalán indulás Abu Szimbelbe, hogy megtekintsük az áthelyezett sziklatemplomot a 22 méter magas szobraival, díszeivel, frízeivel, belül eredeti színeivel. Na, de oda még el kellett indulni. Hajnali fél háromkor indult a konvoj, amely taxikból, magánautókból és, kisebb- nagyobb buszokból állt. A három órás út alatt legalább tízszer mentük át ellenőrző pontokon. Velünk, utasokkal nem foglalkoztak, de a járművezetőktől kérdeztek valamit, sűrűn adminisztráltak, bólogattak, aztán mehettünk.
A mi sofőrünk ismert lehetett a rendszerben, meg valószínűleg humora is volt, mert a legtöbb megállás során úgy válaszolt, vagy mondott valamit, hogy jó ízű nevetés lett a vége. (Nem, nem értettük és fogalmunk sem volt, hogy miről van szó, de a nevetés megnyugtató volt.) Ment a kisbusz a sivatag egy útján át a sötétbe, hajnali fél háromtól, négykor már mindenki édesen aludt. Hatkor valóban a napfelkeltére ébredtünk, közeledtünk egy városba, az utat virágzó bokrok szegélyezték, gyerekek vártak iskolabuszra, asszonyok siettek a piacra.
Az abu-szimbeli templom eredetileg a Nílus mellett épült, aztán amikor a gát építését eldöntötték, akkor mellette azt is, hogy templomot 300 méterrel feljebb viszik. A turista központ oldaláról egy sziklás dombon kívül nem is lehetett mást látni. Azt meg kellett kerülni, hogy feltárulhasson a csoda. Először a tengerré terebélyesedett Nílus vakított el a rajta szikrázó reggeli napfény miatt, majd elénk tárult a sziklatemplom, amiért mentünk. Nehezen tudom leírni, ez egy gyönyörűség. Álltunk előtte, néztük a monumentális szobrokat, belegondoltunk, hogy ha nem hozzák el, akkor ez most víz alatt van. Meg belegondoltunk abba, hogy ezt mérnöki pontossággal szétvágták, felhozták, összerakták. Az emberi elme újabb diadala.

Abu Simbel szobrai

Abu Simbel szobrai

Nyolc óra körül már melege kezdett lenni a napnak, leültünk a lugasba és megittuk a magunkkal vitt reggeli kávét. (A templomokkal szemben kialakítottak egy lugast, ahova le lehetett ülni, pihenni, eszegetni és tovább gyönyörködni.) Kilenc órára már túl voltunk a WC-n (általában a női mosdókban is férfiak adták a WC papírt és várták a pénzt érte), a nehézkesen alkudozó bazársoron, mert indulni kellett, hogy ne maradjunk le a konvojtól. Hazafelé már láttuk is a sivatagot, ami azért kicsit más volt, mint amit egy rendes, autentikus amerikai sivatagi kalandfilmekben lát az ember. Ez olyan dűnés, meg dombos sivatag volt, nem is annyira sárga, inkább barnás homokkal. 11 után már be kellett a légkondit is kapcsolni a buszban, mert kezdett nagyon meleg lenni. Úti csomagot kaptunk a hajóról, innivalónk volt, úgyhogy amikor délibábos tócsákat kezdtünk felfedezni a sivatag közepén, akkor beláttuk, hogy jobb, ha alszunk egy keveset. Izgalmas volt, érdekes volt, de nagyon jó volt visszatérni a hajóra, kényelmesen megebédelni, lepihenni és két órakor elindulni.

Én nagyon szeretem ezt a „hajós műfajt” minden percét élvezem. Eddig csak tengeren voltam ilyen úton, a Níluson jobb volt. Nem volt hullámzás, csendesen morogtak a motorok, mikor pedig elhúztuk a függönyt, mintha egy élő televíziót néztünk volna. Nem tudtam ezzel a januári csodálatos idővel betelni. Hétágra sütött a nap, a Nílus partján egy zöld sávban élőflóra, pálmafákkal, zöldellő és virágzó bokrokkal, köztük helyenként kis fehér teve tűnik fel. Ráér, néz bele a nagyvilágba. A háttérben már homokdomb, néha egy-egy település, valahol egy kanyargó műút.

Kis Fehér teve a Nílus partján

Kis Fehér teve a Nílus partján

Arra ébredtünk, hogy késő délután van, felballagtunk a fedélzetre. Süti kávé, egy kis társasági élet. Feltűnik, hogy Kom-Oboban nincs megállás, a kikötő le van zárva. A tervek szerint két napig ment volna a hajó, megáll két városban, ott kiszállás kirándulás, majd pedig megérkezik Luxorba. Valamelyik este zsilipezés, terveztük, hogy megnézzük. Vacsora után néztük a tv-t, az ijesztő hírekről hamar átkapcsoltunk valami zenésre.
Másnap reggelre nagyon gyorsan kiderült, hogy attól, hogy a tv-t átkapcsoltuk, az országos gondok nem oldódtak meg.
– Luxorban vagyunk – jelentette be az idegenvezető. – A hajó sehol sem tudott kikötni, mert a kikötőket lezárták így meg sem állt a végállomásig. Éjjel valahol meg volt a zsilipezés, lemaradtunk róla. A hírek szerint ki lehet menni a partra, úgyhogy az egy napra tervezett programot így megoszthatjuk, nem lesz annyira fárasztó. Ez a partra kimenetel azért nem volt annyira egyszerű, mert a töméntelen hajó egymás mellé parkolt, tehát egymás recepcióin keresztül lehetett csak kijutni, és kell hozzá a saját, meg a helyi idegenvezető is.
A másik magyar csoport elveszetten lődörgött a recepciónál, és elmesélték, hogy mivel nem mindig volt belső telefonkapcsolat az országban, a csoport idegenvezetője – a történet szerint – nem tudott semmit a Kairóban élő családjáról, ezért úgy döntött, hogy hazautazik. Úgy tudta megszervezni, hogy a csoport (14 fő) egy napig maradjon a hajón, pihenjenek, élvezzék a már említett lehetőségeket vasárnap, de hétfőre megérkezik egy kollégája és folytatja a programot. Próbáltak kimenni, de valóban nem jutottak sehova az említett feltételek miatt. Próbálkoztak a mi idegenvezetőnkkel, aki azt mondta, hogy saját felelősségére nem viheti magával a másik csoport utasait, különösen ebben a helyzetben. Nem volt mit tenni, visszamentek a fedélzetre, napoztak, pihentek stb. és mivel szerencsére Magyarországra lehetett telefonálni, hát fel is vették a telefont és elmesélték, hogy mi történt. Fogalmam sincs, hogy ebből hogyan lett az a média hír, hogy „magyarok hánykolódnak idegenvezető nélkül a Níluson”, de mikor meghallottam egyből konstatáltam, hogy én még szívesen „hánykolódtam” volna az említett feltételek mellett. Elmesélték azt is, hogy a kairói konzulhoz fordultak, akitől (vagy valakitől a konzulátuson) azt a választ kapták, hogy nem tudnak mit tenni, mert „Luxor Kairótól nagyon messze van.” Azért mondjuk ki, hogy jobb, hogy valójában nem volt akkora a baj.

Szóval ott tartottam, hogy a feltételeknek egyszerre kellett ahhoz teljesülni, hogy partra szállhassunk, és ezek a feltételek nem mindig teljesültek egyszerre. Nekünk meg volt a két idegenvezető, de várni kellett a kisbuszra. Mire az megjött és útnak indultunk, az utolsó hajóról nem engedtek le. Ők már indulásra készek nem fognak itten hat embert direkt leengedni. Kis szemétdombon nagy hatalom. Visszamentünk, fel a fedélzetre és néztük, ahogy az első hajó kiállni próbál. Előtte három hajó állt, mellette pontosan nyolc. Mire szabadjára tette magát, kb. százötvenszer tudtunk volna leszállni. Néztük a manővereket, kicsit kényszer-hajókáztunk, aztán elmentünk ebédelni, és délután pedig elindulhattunk. Megnéztük a karnaki templomot, a luxori templomot, meghallgattuk a szakszerű vezetést, vehettünk még vizet, sőt az áhított gyomor gyógyszert is megvette nekem a helyi idegenvezetőnk. Csak érdekességként: a templom mellett az elegáns gyógyszertárban ezt a gyógyszert az utolsó dobozzal vették meg előttük. Egy amerikai házaspár fizetett érte pontosan 5 amerikai dollárt. A városban egy véletlenül nyitva lévő kis gyógyszertárban azonban az én gyógyszerem 5 egyiptomi fontba került (1 USD kb. 5,8 EGP – a szerk.). Nos, ilyen apró „bepróbálkozásokkal” még így is többször találkoztunk, hogy alapvetően nem volt sok sétálóidő, szabadprogram és vásárlási lehetőség.

A karnaki templom részlete

A karnaki templom részlete

Jóleső fáradtsággal érkeztünk vissza a hajóra, ahonnan másnap reggel csekkoltunk ki.
Megint csak kora nyári meleg volt, ragyogott a nap várt minket a kisbusz és mentünk a Nílus másik oldalára Királyok Völgyébe. Hát persze, hogy nem ilyennek képzeltem! Megjegyezni se mertem, de valami szörnyen parkos, szörnyen bokros-virágos-zöld színes völgyet képzeltem a neve után. Lehetett volna benne valami víz, vagy inkább vízesés, szóval, ami olyan királyokhoz méltó. Ehhez képest egy kő és homokrengetegbe értünk, ahol csak a buckák méretében volt a különbség.
Fogadó rész, kisvonat, felugráló leporellóárusokkal és máris ott voltunk a völgy közepén. Érdemes volt képeket venni, mert sem fényképezőgépet, sem videót nem lehetett az egész területen használni. Tehát attól a királyok völgye, hogy itt találták meg a fáraó sírókat, nem is túl messze egymástól. És míg kívül semmi sem látszott, belül (több sírba is le lehetett menni), ismét látható volt a mérhetetlen pompa, és gazdagság, pedig amit el lehetett vinni az már – szerencsés esetben – az Egyiptomi Múzeumban volt. Lefelé kellett még menni a sírokban, legalább olyan mélységbe, mint amilyen a magassága volt. A feltárás után gondoskodtak a kellő ki- és megvilágításról, teljes valójukban voltak élvezhetők a természetes festékanyagokkal színezett falfestmények, a kartusok, és kitapinthatók voltak a nagy emberek félelmei a túlvilágtól. Fárasztó egy ilyen sírt megjárni, az ember visszafelé tapasztalja, hogy milyen meredek. Árnyékos helyen ültem le, jólesett a láblógázás, közben próbáltam az egész környéket memorizálni mikor megszólalt az sms-t jelző telefonhang. Ketten is írtak itthonról, hogy mi van már velünk, nagyon vigyázzunk, mert szörnyű képeket látnak a Kairóban kialakult helyzetről, megtámadta a tömeg a repülőtereket, jaj neked turista. Na, egyből visszatértem a valóságba, de hát mit lehetett volna tenni? Nem tudom, hogy Szabolcs honnan szedte mérhetetlen nyugalmát, de minden aggódó kérdésünket lehűtötte azzal, hogy rendben lesz, megoldjuk. Közben olyan információkat osztott meg velünk, miszerint botokkal felfegyverzett csoportok járják az utcákat, de azért, hogy a rablóktól megvédjék a műemlékeket, a középületeket, a könyvtárat. Állítólag a feldühödött tömeg neki akart esni a Királyok Völgyének is, és csak a jobb érzésű, gondolkodó embereknek volt köszönhető, hogy megértették, hogy a környék egyetlen megélhetési lehetőségét is tönkreteszik, akkor nem jönnek a turisták, nekik pedig nem lesz semmilyen keresetük.
Kár, hogy az Egyiptomi Múzeum előtt nem volt, nem voltak senkik, akik lehűtötték volna a tömeget akkor talán nem tűntek volna el pótolhatatlan alkotások. Ahogy utólag felleltározták, természetesen főként kicsi, zsebben elférő kis szobrok tűntek el.
Folytattuk utunkat az alabástrom műhelybe, ami elsősorban azért volt érdekes, mert a semmi ágáról a porból és a lepusztult házak tövéből egy kicsit visszaléptünk Európába. Légkondís bolthelyiség, tiszta padló, friss hideg hibiszkusz tea, WC, mosdó. A délelőtti program utolsó állomása Hatsepszut fáraó temploma, szinte nekitámaszkodva a királyok völgye hátának.

Hatsepszut fáraó temploma

Hatsepszut fáraó temploma

Délre már égető napsütés, fegyveres őrök, már megszokott kép. Itt éppen lengyel-egyiptomi kooperációban dolgoztak a régészek, restaurálták a szobrokat, a leleteket mérnöki pontossággal rendszerezték és dolgozták fel. A hatalmas területen míg eljutunk a templomig se egy fa se egy építmény….az ember belegondol, esélye sem volt azoknak a turistáknak, akiket néhány éve itt lőttek le a terroristák. Rossz érzés volt. És főleg rossz, hogy a lelkes utazónak, akinek nincs más vágya, minthogy megismerje a világot, más népek életét, kultúráját, konyháját és elhozza a kis szuvenírjét ma már ilyen gondolatokkal is kell foglalkoznia és szerencsésnek mondhatja magát, ha nem lesz semmilyen részese semmilyen rendkívüli eseménynek. Méghogy minket nem érint!
– Elfoglaljuk a szállodát, délután szabadprogram, holnap reggel pedig jön értünk a kisbusz és visz a reptérre – mondja a idegenvezetőnk. Luxorban nincs zavargás, ki lehet menni a városba, be lehet menni a bazárba.
Szállodánk a belváros közepén, ablakunk, erkélyünk a luxori templomra néz, háttérben a Nílus, rajta a hajóinkkal.

A luxori templom bejárata a szálloda ablakából

A luxori templom bejárata a szálloda ablakából

Hazai konzervet eszünk ebédre, neszkávézunk, majd kiülünk az erkélyre nézni a csodát. Ismét hálásak vagyunk az irodának, hogy megint a legszebb kilátású szobát kaptuk. Aztán persze csak nem nyugszunk, és útnak indulunk. Kétszer átmentünk már a városon kisbusszal, tudjuk, hogy hol vagyunk, megkeressük azt a szép sétáló utcát. Furcsa egy séta volt. Európai ember nem sok közlekedett rajtunk kívül, de valóban nyugalom volt, minket is békén hagytak. Közelről azért nem volt annyira szép az az utca, sok bolt zárva volt vagy az események miatt, vagy azért mert a szieszta időt fogtuk ki. Végül tettünk egy kört, megvettük a vizünket, aztán betévedtünk a bazárba. Igen, pontosan úgy volt, ahogy azt már más leírásokban olvashattuk: árak kiírva sehol, szívélyes beinvitálás valamennyi üzletbe, alkudozás (a kereskedő maga alkudta le az általa mondott árat) Mindenütt rengeteg áru, vevő meg sehol. Ha folyamatosan mentünk, még csak-csak rendben voltunk, de ha megálltunk egy percre, jó magyar szokás szerint, hogy „nézd csak de jópofa”, akkor már ott is termettek, beinvitáltak, leültettek, teát akartak adni és teljesen mindegy, hogy mit nézegettünk ott volt előttünk bolt egész árukészlete. Semmi nem volt igazán drága, tényleg lehetett volna jó áron vásárolni, de maradtunk az apróságoknál. Egyszerűen nem akartuk az összes egyiptomi fontunkat elkölteni (amint azt már az utolsó napon meg szoktunk tenni). mert ki tudja, mikor érünk haza, hátha kell még valamire.
Már félálomban voltam, amikor sms érkezett a telefonomra. A másik szállodában lakó csoporttársunk írta, hogy úgy hallotta otthonról, hogy holnap sztrájkolnak a repülőtéri alkalmazottak, nem biztos, hogy el tudunk menni. Jó éjszakát….

Nilusi naplemente

Nilusi naplemente

Másnap reggel a pontosnál is hamarabb érkezett a kisbuszunk, vele együtt Musztafa a helyi idegenvezető.
– Mit tudunk a repülőtéri sztrájkról… kezdtük volna, a beszélgetést, de igazából nem volt miről, mert „ó minden rendben lesz” volt a válasz. Ja, akkor jó.
Fél nyolcra értünk a repülőtérre, ahol már ennyire nem volt vidám a helyzet. Nem engedték be az embereket már a legelső kapun  sem, így ha valakinek wc-re kellett menni, akkor lobogtatta az útlevelét, kézzel lábbal elmagyarázta, hogy mit akar, úgy mehetett be. Információ semmi, a kiíráson jelezték a gépeket, de azok nem voltak sehol. Egy idő után az alkalmazottak is eltűntek, a jegykiadó ülésein gyerekek játszottak, a csomagok futószalagján meg fiatalok egyensúlyoztak. 10 óra tájban már annyi utas volt, hogy legalább a jegykiadó elé beengedték az embereket. Dicséretére legyen mondva, Musztafa végig ott volt. Nem velünk, hanem mindig éppen próbált valamit ügyintézni, próbált minket Kairóba eljuttatni. Mi azalatt álltunk, ültünk, szerencsére volt ennivalónk ettünk, (kapni nem kaptunk), és ugye volt még egy kis aprópénzünk, így egy kávét is ihattunk.
Délután kettőre már magasra nőtt a türelmetlenség foka. Nem is annyira a külföldiek, mint a helybéliek elégedetlenkedtek, de akkor már mindennel. Miért nem indul gép, mi van már, miért mehet el a külföldi, miért ők kapnak először beszállókártyát. (Nem kaptak…) És mindezt kiabálva, fenyegetőzve, dühösen, szóval nem volt jó érzés. Akkor sem, ha tudtuk, hogy, mindezt ugye nem a külföldi generálta.
A négy fős csoportból az első két beszálló kártya egy 7 órás gépre szólt, a második kettő az 5 órásra. Ne kérdezze senki, hogy miért így, vagy úgy, fogalmunk sincs, de elfogadtuk így is. A másik csoportnak ekkor még csak nem is ígértek semmit. Ezek után átmehettünk az ellenőrző kapukon, majd valami véget nem érő várakozásba kezdtünk. Bent volt büfé, igen jó árakon, úgy megvettük a félliteres ásványvizet 11 egyiptomi fontért, mintha nem is mi kardoskodtunk volna még néhány napja a legjobb áru víz mellett. A szükség nagy úr. Kis pogácsánk és kockasajtunk még volt, állítom, a világ legjobb uzsonnája! A csoporttársainknál volt 50 Euró, amiből pizzát akartak venni, de a büfében vagy egyiptomi fontot, vagy amerikai dollárt tudtak volna csak visszaadni. Milyen fantasztikus szerencse, hogy ott dekkolt egy francia turistacsoport, akik végül tudtak nekik váltani, különben igen sokba lett volna a pizza szelet.
Fél hatkor törölték az öt órás gépet. Na, akkor valami légüres térbe került az ember teste-lelke, hogy akkor mi van. Infó semmi, az ott dolgozók menekültek a buta kérdéseket feltevő utasok elől. Közben itthonról jöttek az aggódó sms-ek. Az iroda vezetője teljesen képben volt, tudta, hogy kollégája meddig jutott el velünk, és most éppen mire várunk. Próbálták megnyugtatni a családtagokat több-kevesebb sikerrel. Hiszen többet ők sem tudtak mondani, mint amit mi átéltünk. Jó volt ez az információáramlás, tudta a család, hogy nincs bajunk, nem éhezünk, csak várunk, várunk, várunk. A francia és a japán csoport közben közös frissítő tornába kezdett, mert az embernek már minden porcikája elzsibbadt. Jól esett, nevettek, volt egy kis hangulat. 8 óra után sorra megérkeztek a gépek Kairóból. Addig is volt forgalom, csak hát máshova. Több gép is megérkezett, így este 8 órakor végre felszállt a mi öt órás gépünk is. Vagyis a reggel félkilences….
Fél tízre értünk a kairói repülőtérre. A tranzit oldalra ketten. A másik két csoporttag ugye a 7-es gépre kapott kártyát, őket tehát a 10 órás géppel vártuk, de a többi kb. 10 magyarról semmi tudomásunk nem volt. Mikor mi bemenetünk a tranzitba, ők akkor helyezkedtek el a kávézó foteljaiban kényelmesen, hátha ott kell tölteni az éjszakát. Szóval megérkeztünk, felmentünk a tranzitba, ahol elővezettük, hogy honnan jöttünk, hova mennénk. Az ügyintéző úr azonnal intézkedett, vacsorát hozatott (reptérit persze, de legalább egy nap után meleget), adott egy e-tickettet, hogy holnap az 1 órás géppel mehetünk majd haza, nem tanácsolja, hogy kimenjünk a várótermi részbe, vagy netán a városba mert ott nagyon sokan vannak, és itt biztonságosabb, aztán körbemutatott a várótermi padokon:
– Tessék választani, lehet itt élni és jó éjszakát. – Nem viccelt. A bőröndjeink velünk voltak, mert csak Kairóig csekkolták be, annyira bizonytalan volt a további indulás. Elhúzgáltuk a csomagjainkat meg a vacsoránkat, letelepedtünk a szervizes fiúk mellé és szépen megettük amit kaptunk. Közös szemetesbe tettük a papír göngyöleget, aztán elköszöntünk és másik padsor után néztünk. Jó benyomást tehettük a fiatal srácokra ezzel a „közös vacsorával” mert egyszer csak megjelent az egyik az új helyünk mellett, és adott nekünk egy félliteres palack vizet. Ekkora értéket csak úgy ajándékba, valóban szívből jött a köszönöm. Megágyaztunk a dzsekijeinkkel és vártuk a többieket. Hajnali fél egykor szállt le a gépük, kiderül, hogy a luxori repülőtérnek már elege volt az ott dekkoló utasokból és akkora gépet állítottak be, hogy mindenki ráférjen. Előtte a büfében mindenki kapott egy pizza szeletet vacsorára, amivel jól is jártak, mert mire megérkeztek Kairóba már bezárt a konyha, nem kaptak repülős vacsit. Szóval ők is kerestek maguknak padokat és halál fáradtan álomba ájultunk. Elalvás előtt még körbenéztem, voltak a repülőtéren elhagyott csomagok, senki sem foglalkozott vele. Az átvilágítós kapuk mellett egész éjjel ügyelet volt, természetesen fegyveres őrökkel, utolsó gondolatom a volt, hogy biztonságban voltunk. (Bár ha a férjem előbb mondja, hogy egeret látott…)
Másnap már reggeltől ki volt írva a fél egyes budapesti járat, türelmesen vártunk. Megnyitották a kapukat, jöttek a helybéliek hatalmas csomagokkal, voltak, akik el tudtak menni, de nagyon sok gép mellé írták ki, hogy törölve. 11 kor el kezdtünk gyanakodni, hogy nincs a mi budapesti gépünkkel rendesen foglalkozva, meg velünk sem. Az angolul tudók el kezdtek érdeklődni a gép felől, de ugyanazon a soron három embertől a legkülönbözőbb válaszokat kapták, úgyis mint: a gép megy, a gép ennyi emberrel nem megy, várjunk egy órát, aztán megbeszéljük. Igazán fogytán volt a türelem. Volt, aki dühös lett, volt, aki sírt, a lényeg az volt, hogy ne hagyjuk annyiban. Jó példát láttunk erre előző nap Luxorban, az elégedetlenkedés, a kiabálás, igen hatásos volt. Jó, mi nem kiabáltunk, de mentünk mindenkinek a nyakára, akinek csak lehetett. És egyszer csak megnyílt egy kapu (jóval fél egy után) és megkaptuk a beszálló kártyát. Persze boltokat nézegetni már nem volt idő, meg ugye tegnap is ott volt a beszálló kártyánk, aztán nem volt hova beszállni, nem kéne elkölteni hirtelen azt a kis pénzt, jól jöhet az még mondjuk vízre….
Innentől felgyorsultak az események, a nap is fényesebben ragyogott, mikor a busz elindult velünk a repülőtér leghátsóbb zugába, ahol egy kis gépet felkészítettek a budapesti indulásra. Nem tudom hol voltak a menekülni vágyók, de tény hogy a gép nagyon nem volt tele. Féltem is, hogy egyszer csak azt mondják, hogy hű de kevesen vannak, várják már össze holnapig a többieket. Szerencsére nem ez történt, hanem udvariasan köszöntöttek, elmondták, hogy annyi hely van, hogy mindenki oda ül, ahova akar, mikor meg kihozták az ebédet, akkor aki kért, dupla adagot kapott. Életemben ilyen jól nem utaztam.
A 25 fok után Budapesten -2 fok fogadott, meg egy újabb sms, hogy „megyünk értetek”.Mindenütt hideg, latyak és szürkeség, de mellette a lelki nyugalom, hogy itthon vagyunk. Percek alatt bent voltunk az országban, a terminál ajtajában egy tv stáb valakit kamerával, riporterrel várt, még hátra is néztem, hogy vajon kit. Kiderült, hogy minket, a Luxorban a repülőtéren illetve a hajón idegenvezető nélkül rekedt csoportot. Nyilatkoznék? Persze. Az esti híradóban már benne is volt, hogy csöveznünk kellett a repülőtéren, meg hogy nem tudtuk, hogy mikor jön majd gép. Az, hogy nem volt semmi bajunk, hogy az iroda végig figyelt ránk és segítettek, (kairói idegenvezető telefonszámát is megkaptuk, hogy ha valami nagy gond lenne, amit nem tudunk megoldani, akkor hívjuk), hogy a programokat a legjobb tudásuk szerint lebonyolították, hogy bónusz programot kaptunk az események miatt… szóval ezek a dolgok a médiát már nem érdekelték, pedig a teljes képhez azért ez is hozzátartozott. Mindegy, itthon voltunk, az volt a lényeg.

Végezetül azt gondolom, hogy szerencsénk is volt ezzel az egész úttal. Azt nem állítom, hogy minket „nem érintettek” az események, hiszen ott voltunk, minden programunkat, minden gondolatunkat meghatározták a történések, de a lehető legjobban kerültünk ki belőle. Szerencsék volt. És talán, ha rendeződnek a sorok egyszer majd megint felkerekedünk a télből a nyárba, hogy ennek a különleges országnak más helyeit is felfedezhessük, megcsodálhassuk esetleg békeidőben is, mert Egyiptom még így is megérintett minket.
Jurics Edit

 

A szerző írásai az Útikalauzban >>

 

A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Jurics Edit: Egyiptom nílusi hajóúttal a 2011. januári megmozdulások idején" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár