Fodor Lajos: Tíz nap az édes semmittevés országában – Costa Rica – 2010
Szép fotókkal illusztrált beszámoló egy egzotikus tájon tett kirándulásról
Bevezetőként röviden az országról.
Costa Rica Közép-Amerikában fekszik, északon Nicaragua, délen Panama, keleten az Atlanti-óceán, nyugaton pedig a Csendes-óceán határolja. Éghajlata trópusi, két évszakot különböztetnek meg. A száraz – decembertől áprilisig tart – a zöld pedig május és november között van. Habár a zöld időszakban sokat esik az eső, átlagban azért napi 4-5 órai napsütés van. Persze a hegyekben az idő mérsékeltebb, de ne feledjük, hogy a trópuson vagyunk, a nedvesség általában magas.
Az ország területe 51.000 km2, (Magyarország 93.000 km2) 320 km hosszú, míg legkeskenyebb pontja 110 km. Fővárosa, San José 1165 m magasan fekszik a tengerszint felett és a NASA adatai szerint 20oC átlaghőmérsékletével a világon egyike a legegészségesebb helyeknek. Lehet, hogy egészséges hely, de semmi esetre sem nevezném nagyon “lakható” városnak. Zajos, forgalmas, hepe-hupás utcái és közbiztonsága még sok kivánnivalót hagy maga után.
Annak ellenére, hogy Costa Rica aránylag kicsi ország, változatos területe 11 éghajlati zónát tartalmaz. Egyes adatok szerint több mint 9.000 virágzó növényfajtát, 1.200 orchidea féleséget (egyik balról), 850 féle madarat, 200+ féle emlőst és 370+ hüllőt tartanak számon az országban.
Fáklyavirág | Helioconia |
Persze ezek a számok hozzávetőlegesek, különbözö források különbözö adatokat közölnek, az eltérések azonban nem számottevők. A lényeg a bio-változatosságon van. Természeti szépsége és klímája miatt sokan hasonlítják Svájchoz, illetve Hawaii-hoz. Igen, lehet hogy mindkettőhöz hasonlít, mindkettőre emlékeztet, főleg ha csak a természeti adottságokról beszélünk. Igaz, 1949 óta nincs állandó katonaság, Közép-Amerika legstabilabb országa, sokan fektetnek be az itteni bankokba, de talán ennyi a hasonloság Svájccal. Lakói azonban szerintem nem hasonlítanak sem a svájciakra, sem pedig a hawaiiakra; kedvesek, vidámak, mosolygósak, életfilozofiájuk az u.n.: ”Pura vida”. Hogy ez tulajdonképpen mit jelent, azt elég nehéz volna pár szóban meghatározni. Talán az “Édes semmittevés” fogalma van legközelebb hozzá. Egyik helyi utikalauzunk egy példával irta le, melynek lényege hogy soha nincs gondjuk, problémájuk. Mert ha van gond, és annak van megoldása, akkor az nem gond. Ha pedig nincs megoldása, akkor sem gond, mert ha nincs megoldás, akkor nem érdemes foglalkozni vele.
Mikor a Flickr-en utána néztem, mit is láttak, akik előttem jártak Costa Rica-ban, bizony egy kicsit elgondolkoztam, érdemes-e oda menni. Mert a sok lepke, madár, lajhár, majom és bogár mellett bizony nem egy kígyót, skorpiót, tarantullát és aligátort is láttam. Ezek a teremtmények azonban nem tartoznak kedvenceim közé. Igen, tudtam hogy Costa Rica egyike a kevés helynek, ahol az un. ökoturizmus nagyon népszerű, ahol a természet még eredeti, az emberi beavatkozás nyomai nem láthatóak, de éppen ennyi állatfajtával találkozzak, azt nem gondoltam.
Utána aztán “egye fene valahogy csak lesz” címen megvettem a jegyeket, és mint utólag kiderült, nem bántam meg. Ha valaki azonban nem a természetért, hanem finom ételekért, 5 csillagos szállodákért és bevásárolni jön ide, az nagyon kiábrándulva fog távozni.
Tulajdonképpen jó üzletet kötöttem, hiszen egy tíz napos túrát, beleértve a napi szállást, szállitást és étkezést, személyenként $1.000-ért vásároltam a Caravan társaságtól. A szállodák megfelelőek voltak (2 kitűnő), a napi szállitást egy 50 személyes légkondis Mercedes végezte, útikalauzunk pedig folyékonyan beszélt angolul. Mindenkinek tudom ajánlani.
Kolumbusz volt állitólag az első europai, aki 1502-ben földre lépett Costa Rica-ban. Nem tudom hányszor tévedett életében, de egyszer bizonyára, mikor a gazdag part (Costa Rica de Veragua) nevet adta az országnak. Arany, ezüst és más nemesfém lelőhelyei nem voltak ,és az ö idejében az ökoturizmus nem valószínű, hogy divatos lett volna. Nem is időztek itt sokat a conquistadorok, tovább álltak észak, illetve dél fele.
Észak- és közép-amerikai úticélok az Útikalauzban nagyobb térképen való megjelenítése
1 nap.
Aránylag későn, este 10 óra után érkezünk a San Jose-i Juan Santamaria röptérre, nagyon úgy néz ki, mi vagyunk az utolsó járat. A röptér sötét, a levegő meleg és nedves, a beutazási formaságok azonban aránylag gyorsan történnek. Miután kijutunk, már vár a Caravan-társaság kiküldöttje, hogy a szállodába szállítson. Sokat nem látunk, mert jó sötét van, mikor azonban egy útkeresztezödésnél piros lámpán megyünk át, azt észrevesszük. Meg is kérdezzük a sofört ,hogy nem látta-e? De bizony látta, de mondja, minek álljon meg, mikor nem jött semmi. Kezdetben egy kicsit furcsa mentalitás, de egy pár nap múlva megszokjuk, hogy itt így megy a forgalom. Később az idegenvezetőnk meg is állapítja, hogy Costa Rica-ban nem a mérges kigyóktól kell félni, hanem a San Jose-i autósoktól. Kezdetben azt hittem, csak viccel, de hamarosan megállapítottam, hogy nem. A gyalogosoknak még az átkelőn sincs előnyük, s ezt a magam bőrén tapasztaltam. Egy alkalommal zöldön mentem át a zebrán, de ha nem ugrom egy nagyot, bizony nem jártam volna jól.
San Jose-i szállodánatk a Holiday Inn öt csillagos szállodájaként reklámozzák, de nagyon úgy néz ki, a Costa Rica-i csillagokat nagyon könnyen osztogatják.
Bejelentkezünk, s mire a szobába érünk, lassan éjfél.
2. nap.
A reggeli svédasztal típusú, elég nagy a választék, nem helyi jellegű, látszik, kirándulóknak készült. Sietnünk kell, mert ma is, mint minden nap 8 óra előtt indulunk. Irány északnyugat, a Poas-vulkán. Miközben San Jose városán haladunk keresztül, megfigyelem, hogy a házak túlnyomó többségén vasrács, illetve szögesdrót van. Nem vall nagy biztonságra. Kalauzunk azonban azzal magyarázza a dolgot, hogy ez tulajdonképpen arab örökség, és minél gazdagabb a tulaj, annál díszesebb a kerítés. Valószínüleg a gazdagok máshol laknak, én csak vasrácsot, illetve szögesdrótot láttam.
Ahogy kiérünk a városból, északkeletre térülünk Alajuhela tartomány fele. Az út jó, de csak egy sávos, így hát elég lassan haladunk, de legalább nézelődünk, nem sietünk. Az út emelkedik, és lassan megjelennek az első kávéültetvények.
Kávébogyó
Costa Rica
A kávéültetvényen időnk hamar lejár, habár nézelődni lehetne még, hiszen mellettünk egy mango ültetvény. Utunk tovább emelkedik, a höméréklet kellemes, a levegő páratartalma azonban magas. A növényzet buja, sok helyen a csúcsok ködbe vesznek. Hamarosan megérkezünk a Poas Nemzeti Park bejáratához. A megszokott üzletsorozat fogad, mi azonban inkább egyenesen a Poas kráteréhez igyekszünk. Közel van, de lépten-nyomon turistákkal találkozunk. Szerencsénk van, habár az ég nem kék, de azért a tavat látjuk.
Poas-kráter
Az egyre erősödő geizir-működést egy hatalmas gőzfelhő jelzi. A kráter jó mélyen van, de innen valószínűleg sokkal jobb a kilátás. Nézelődünk, és utána úgy döntünk, elmegyünk a közeli Laguna Botos-hoz. Ha sietünk, befér az időnkbe. Az ösvény jó meredek, szerencsére szépen ki van építve, bár San Jose utcái is ilyenek lennének. Látszik, hogy őserdőben vagyunk, a zöld minden árnyalata megtalálható itt.
Óriás rebarbara
Szerencsére egy mesterséges folyosót vágtak a fák között, különben nehéz volna haladni. Ahol a rengeteg ritkul egy kicsit, lehet látni, hogyan kapaszkodnak meg a különbözö élősködő növények a fák törzsén, ágain. Az epiphita és szaprophita növények paradicsoma ez, liánok, kúszónövények mindenhol. Jól szuszogva fel is értünk a lagunához, itt azonban már nincs szerencsénk, minden felhőben van. Szép időben innen lehet látni úgy a Karib-tengert, mint a Csendes-óceánt, de hát így is megérte a kirándulást.
Visszafele megállunk a nemzeti park bejáratánál szétnézni, mit is árulnak. Semmi meglepetés, ez is turistaparadicsom, piros és zöld festett békától a lepkéig és kávéig mindent lehet kapni. És az utitársaink igyekszenek kitenni magukért, hiszen amerikai turisták vagyunk, kell segítsük a helyi gazdaságot. Mi megiszunk egy-egy dupla feketét, és ezzel be is fejezzük a vásárlást.
Visszafele utazván utikalauzunkat telefonon hívják, s a hívás után egy kicsit elkomorul. Mint kiderül, annak ellenére, hogy sokat esett ez eső, mikor a Tortuguero NP-ban voltunk, szerencsések voltunk. Miután eljöttünk, tovább esett, megcsuszamlott a föld, s egy hatalmas fa éppen egy kirándulóbuszra esett, és hárman meghaltak.
3. nap
Ismét korán indulunk, hiszen ma el szeretnénk jutni a Tortuguero Nemzeti Parkba, mely a Karib -tenger partján van. San Joseban még szép az idö, de ahogy befordulunk a Braulio Carillo Nemzeti Parkba, elered az esö. Hiába, ez egyike a legcsapodékosabb vidékeknek Costa Rica-ban. Az út emelkedik, hiszen át kell menni a vízválasztó túlsó oldalára. Utunk az őserdőn vezet át, mikor azonban az utat épitették, egy megállóhelyet sem terveztek, nehogy megzavarják a természeti egyensúlyt. Sőt egy esetben alagutat is vágtak a hegyben, hogy az állatok nyugodtan közlekedjenek az autóút egyik oldaláról a másikra.
Sokszor megállunk egy pár pillanatra, ha utikalauzunk valami érdekeset lát. Egyik ilyen megállónál megcsodáljuk a szövő pintyek függő fészkeit, melyek gyümölcsként lógnak az egyik fáról. A fészkeket a hímek készítik, és ha a fészket megfelelőnek találja, akkor beköltözik a nöstény.
Miután átérünk az vízválasztó túlsó oldalára, megjelennek a banánültetvények, s egyet meg is látogatunk. Ami első pillanatra szembetűnik, az érő banánfürtök kék műanyaggal vannak behúzva. Állitólag azért, hogy a használt vegyszerek ne kerüljenek a környezetbe.
A szövő pintyek függőfészkei
Fóliás banán
Amerre nézünk, mindenfele banánültetvény, Chiquita, Dole, Del Monte cégek kirendeltségei. Amire felfigyelünk, a banánföldeket behálozza egy felfüggesztett drótkötélpálya, melyen a leszedett banánt szállitják a begyűjtő központba. Mint hamarosan kiderül,a banákötegeket emberek húzzák, nincs villamosítva. Ahogy húzzák, bizony nem lehet könnyü munka. Idegenvezetőnk elmondja, hogy a banánültetvényen nicaraguai vendégmunkások dolgoznak, s ez a tartomány Costa Rica egyik legszegényebbje. Az évi átlagjövedelem $8.000-$10.000, az ittlakók azonban viszonylagos jólétnek örvendenek. Az ültetvények lakást, iskolát és ingyenes betegellátást biztosítanak. E viszonylagos jólét ellenére kiváncsi vagyok, hány amerikai vagy esetleg magyar munkanélküli vállalna itt munkát. Hiába, minden relativ.
A begyűjtési folyamat egyszerű, megmossák a banánkötegeket, a gyengébb minőség megy állati eledelnek, a többit csomagolják, a hatalmas teherkocsik várnak,és szállítják az árut egyenesen külföldre.
Mint érdekesség, minden banánfa csak egy évig terem, utána levágják, és mütrágyának, illetve papírkészitésre használják. A gyökérből új hajtás nő, ezen terem az új banán.
Indulunk is tovább, az út egyre gyengébb minőségű, és az eső is bőven esik. Miután elhagyjuk Siquirres városát, lassan megérkezünk a Pacuare folyó partjára. Innen tovább nincs út, hajóval folytatjuk utunkat. Kezdetben aránylag gyorsan megyünk, a folyó vize sárga, iszapos s allítólag réteges; alul sós tengerviz, felül pedig edésviz. Szemben feltűnik a Karib – tenger, mi azonban balra, északnyugatra fordulunk a Tortuguero Nemzeti Parkba. A csatorna vize elsekélyedik, karóval mérik, milyen mély a víz, és bizony nem egyszer meg kell taszítani a hajónkat. A parton megjelennek a kócsagok, kanalas gémek, kormoránok, gémek, és még ki tudja hány ismeretlen madárfajta.
Az eső megállt, de az idő borús, s a levegö páratartalma nagy. A parton feltűnik egy – egy rozoga ház, nagyritkán egy-egy ember, és mintegy két órai hajókázás után megérkezünk lakhelyünkre, a Pachira szállodába.
Kócsagok
Tortuguero-csatorna
Tortuguero szálló
Persze sok jóindulat kell ahhoz, hogy ezt szállodának nevezzük, ne feledjük azonban, hogy egy őserdőben vagyunk, jó 2 óra távolságra minden civilizációtól. A szálloda tulajdonképpen 2 személyes bungalowkból áll, mindenik cölöpökre épitve. Ugyanúgy az összekötö út a házikók, illetve a kikötőhely között. Mocsaras helyen vagyunk. A hely tiszta, két ágy a szobában, ventillátor és külön fürdöfülke. Az ablakokon szúnyogháló, illetve függöny, semmi más. Persze a szúnyogháló és keret között jelentös rés, úgyhogy egy valamirevaló szúnyog csak betalál, ha eléggé megéhezett. Reméljük azonban a legjobbakat, hogy csak a szúnyogok találnak be. Az eső azonban zuhog, ahogy talán csak a trópuson tud, úgy dübörög a müanyagtetőn, alig halljuk egymás hangját, alig tudunk elaludni, de így legalább nem járnak a szúnyogok.
4. nap
Kora hajnaban hatalmas zajra ébredünk, mintha oroszlánok bőgnének a közelben. Később kiderül, hogy ezek csak egyszerű bőgőmajmok voltak, és semmi esetre sem olyan félelmetesek, mint a hangjuk. Pár perc múlva Kati kiabálva jön ki a fürdöszobából, hogy gyere gyorsan, gyere gyorsan. Remélem a legjobbakat, hogy nem egy kígyót, skorpiót vagy pókot kell elhessegetnem. És szerencsém is van, csak egy 15 cm-es óriásszöcskéről van szó. Na legalább a mai becsület megvan védve!
A reggeli jellemzőeő Costa Rica-i, paszuj rizzsel, meg mégvalami hozzá. Itt semmi sem terem, a fö táplálékot a halászat szolgáltatja, azon kívül mindent ide kell szállítani. Különben egész Costa Rica fő tápláléka a rizs és paszuly. Reggel összekeverve, délben és este külön-külön. Sokszor valami zöldség is jön hozzá, esetleg hús, az utóbbi minősége azonban nem a legjobb.
Reggeli után indulunk a csatorna túlsó oldalán levő Tortuguero településre, ahol az ugyanolyan nevű Nemzeti Park irodája/múzeuma van. Megnézünk egy rövid filmet, és mielőtt tovább indulnánk szétnézni a parkban, megtekitjük a települést.
Tortuguero – üzletek
Megdöbbentő, hogy csak mintegy 2 órai “járás” a legközelebbi valamire való település, és mégis mintha egy teljesen más világban lennénk. A településnek mintegy 1000 lakosa van, és mindannyian a turizmusból élnek. A település egy keskeny, mintegy 100 m szélességű földsávon terül el a Karib- tenger és a Tortuguero- csatorna között. Az egész település egy főutcából áll, egy-egy üzlet kínálgatja portékáit a turistáknak, de nagy lelkesedéssel. A házak elég rozoga állapotban vannak, de ez nem akadályozza meg a lakókat, hogy nagy erőbedobással üljenek az ajtókban egy-egy üveg sör, esetleg egy újság vagy kártya társaságában.
Ez mind Tortuguero
Hamar bejárjuk az egész falut, nincs sok látnivaló, indulunk vissza a hajónkra, hogy megismerjük, amiért tulajdonképpen jöttünk, a vidék állat-, illetve növényvilágát. Az idő továbbra is felhős, egyszer-egyszer elered az eső, de lehetne roszabb is.
A Tortuguero- csatorna, legalábbis a térképen, egy keskeny, egyenes vonal. A valóságban azonban egy csatornahálózat, ahol könnyen el lehet veszni, tévedni. Kalauzunk itt született, és mondja, hogy bizony nem egy idegenvezető, aki nem itt született, könnyen eltéved, nem szívesen tér el az előírt útvonaltól. Megértem, mert a víz midenütt egyforma, legalábbis nekem. Hatalmas fák, raffia pálma, melynek levelei 40 m hosszúra is megnőnek, teak fa, királypálma, melynek a leveleit háztetőnek használják, kókuszpálma, kepak fa, mahagoni, dracena, balzsam-fa, és még ki tudja hányféle fa, lián, szaprophita-élősködő növény.
A víz sekély, sok iszapot hordoz, de vezetőnkön látszik, hogy itt született, otthonosan mozog a környéken. Lassan magyaráz, mutogat, és sokszor, mikor mutatja, mit is kell néznünk, akkor is nehezen vesszük észre a látnivalót. Szerencsére van néznivaló bőven, ha el is mulasztanánk valamit. Van itt tukán, lajhár, bagoly, jégmadár, aningha (Kigyómadárnak is nevezik, mivel úszás közben csak a nyaka látszik ki a vízből, és kigyóra hasonlít), kormorán, különböző gém- és kócsagfajták. (Jobbra fenn egy Tigrisszem) Egy-egy lomha kajmán tünik fel, és mintha tudnák, hogy fényképezik őket, még pózolnak is. A sok nézelődéssel időnk hamar lejár, lassan kezd sötétedni, és az eső is ismét elered.
Útjelző
Kajmán
Gyík
Anningha
5. nap
Ez a két nap a világ végén hamar eltelt, nem hiányzott sem a telefon, sem a TV, a természet annyi ismeretlennel, érdekessel szolgált, hogy észre sem vettük a kissé mostoha körülményeket. Igaz egy- pár szúnyogcsípéssel gazdagodtunk, de nagyobb baj ne legyen.
Indulunk visszafele, s mintha az idő is siratna, végig zuhog. Dél fele az eső eláll, éppen egy ananászültetvény közelében vagyunk, állitólag a Texas állambeli Corsicana-i Collin Street Bakery tulajdona. Ünnepekre onnan szoktunk rendelni különbözö gyümölcskészitményeket, de soha nem gondoltam, hogy valaha is eljutok ide.
A farmon példás rend, rövid ismertetés, főleg az ananásszal kapcsolatosan. Csoportunkból sokan csodálkoznak, hogy a földön és nem fán terem, de bemutatónk megnyugtat, fán is lehet termeszteni, csak nem kifizetődő. T.i. az ananász a bromeliádok családjába tartozik, és mint ilyen epiphita növény, megél egy fán is, akár az orchideák. Minden növény egy gyümölcsöt terem, utána újra kell ültetni. A közismert ananász tulajdonképpen egy virág, és a banánnal ellentétben nem zölden, hanem teljesen megérve szedik le. Hogy ne romoljon meg, szállítás közben hűteni kell.
Útszéli gyümölcsárus
Indulunk is tovább, mai napunk végcélja, az Arenal vulkán fele. Ismét gyűlnek a felhők, ez esetben nincs szerencsénk. két nap alatt egyszer sem sikerült megpillantanunk az Arenal csúcsát, pedigy nagyon közel voltunk hozzá.
Szállodánk felé áthaladunk Fortuna városán, mintegy 15 perc autóút a szállónktól. Ahogy végigmegyünk rajta, egy szép parkon kívül semmi nem látszik, amiért érdemes volna visszajönni. Egy- pár kaszinó, üzletek sora, de semmi érdemleges. Nem nézem különösebben szerencséseknek azokat, akik itt laknak.
Habár szemerkél az eső, és a felhők is alacsonyan vannak, a táj így is csodás. Exotikus virágok, a zöld minden árnyalata és szállodánk rendezett pázsitja megteszi a hatást.
Arenal szálló
Minden jól meg van szervezve, pillanatok alatt ideadják szobánk kulcsát, és mint hamarosan kiderül, minden lakrész egy külön épület, és mindegyik épületnek a vulkán fele néző oldala üvegfal. Az Arenal nem látszik, az előttünk levő kert azonban gyönyörű. Csomagunkat meg sem várjuk, máris indulunk a közelben levő termál fürdőhöz. Ha már a vulkánt nem láthatjuk, legalább a tagjainkat áztassuk ki. A Baldi fürdőnél látszik, hogy ezt bizony látogatják a turisták, szépen ki van épitve, és nem kevesebb, mint 25 medence csalogat. A víz hömérséklete pedig 32oC és 67oC között mozog. Igen, nem elírás, 67oC a legmelegebb, de abban nem fürdik senki. Gondoltam, kipróbálom, és habár szeretem a meleg, vagy jobban mondva forró vizet, mondanom sem kell, a 67oC egy kicsit meleg volt. Fürdés után egy kiadós vacsora, igen, tudom, nem egészséges, de jó volt, és máris eltesszük magunkat holnapra.
6. nap
Ma ismét a természetet járjuk, ma az ország északi részében járunk közel a nicaraguai határhoz. Úticélunk, Los Chiles városa mintegy 120 km-re van szállodánktól, ez azonban nem jelenti azt, hogy hamarosan ott vagyunk. Az út keskeny, kanyargós, és látnivaló is akad éppen elég. Szerencsére, nem sokkal az indulás után az idő is jóra fordul, legalábbis amerre haladunk. Tűz a nap, meleg van, ez a cukornád és narancsültetvények hazája.
Los Chiles-ben ismét hajóra szállunk, irány a Cano Negro Nemzeti Park. A növényzet teljesen más, az éghajat pedig sokkal szélsőségesebb. Allítólag azért, mert a nicaraguai oldalon kiirtották az összes erdőt.
Állat azonban van bőven, kajmán, majom, jégmadár, kepak fa, kakao, stb. Szerencsére azonban a szúnyog sokkal kevesebb, mint gondoltam volna. Egy-egy csónakkal találkozunk, ez az egyik fő útvonala a nicaraguai vendégmunkásoknak; látszik, közel vagyunk a határhoz.
Miután kinéztük magunkat, Los Chiles-ben ebédelünk, az ebéd elég szerény (szerencsére), rizs illetve paszuly. Ez különben Costa Rica mindennapi étele, reggel együtt, délben és este külön- külön. Sokszor zöldség meg hús is jár hozzá, ezek minősége azonban nem a legjobb.
Meleg van, a levegő nedves, még a villanyvezetéken is megteremnek a növények.
Élet a vezetéken
7. Nap
No ez a hét is úgy eltelt, hogy szinte észre sem vettük. Igaz, szinte minden percre volt programunk. A mai nap is változatosnak ígérkezik. Reggel a függőhidak, később pedig Liberia érintésével az ország nyugati partvidéke. A következö szállásunk a Csendes- oceán partján a JW Marriott Resort, Hacienda Pinilla. De ne vágjunk a dolgok elébe.
A levegő fülledt, meleg és páradús, az eső azonban nem esik. Különben teljesen mindegy, hiszen e magas páratartalmú levegőben pillanatok alatt mindenünk nedves, a fényképezőgép lencséjét is gyakran kell megtörölni. Első megállónk a sokat relámozott függőhidaknál van. Tulajdonképpen ez is egy park, a vidék dombos, hegyes-völgyes, a növényzet trópusi. Tulajdonképpen 6 függőhidon kell megtenni a hozzávetőlegesen 3 km- es körutat, nem hosszú, de eléggé emelkedő, és a magas páratartalmú levegőben sokkal nehezebb a mozgás. No meg azért látnivaló is van éppen elég. Nézelődve mintegy két óra alatt tettük meg az utat. Igen, ilyennek képzeltem egy őserdőt, csak persze kikövezett utak nélkül és kevesebb kirándulóval.
Többek között láttunk sétáló pálmát, vérfát, és ki tudná elsorolni mennyi ismeretlen növényt. A sétáló pálma (Socratea exorrh iza) elég egyedi, már ahogy a neve is mondja, mert ha fára gondolunk, elég valószínütlen, hogy azt a sétálással társítsuk. Különleges gyökérzete segítségével, mely egyik oldalon új hajtásokat hoz, mig a másikon elsatnyul, évente mintegy 10 cm- t “sétál” több fényt keresve.
Sétáló pálma
A másik említésre méltó, amivel találkoztunk, az a vérfa (Pterocarpus officinalis)(bal oldali kép). Gyökérzete a nedves, mocsaras talajhoz alkalmazkodott. Nevét onnan kapta, ha megkarcoljuk, egy piros színű gyanta folyik a kérgéböl, melynek a benszülöttek gyógyitó hatást tulajdonítottak.
Ami pedig a hat függőhidat illeti, a kilátás mindegyikről csodállatos, de nam ajánlom őket gyengébb szívűeknek. A legmagasabb talán több mint 40 m magas, és én inkább lengőhídnak nevezném őket, mint függőhídnak; gondolom, nem kell magyaráznom, miért.
A túrát jó két óra alatt tettük meg, nem siettünk, és sok új dolgot láttunk. Es habár nem esett az eső, de a levegő páratartalma miatt mindenünk vizes lett. Szusszanunk egyet, és indulunk is tovább.
Megkerüljük az Arenal- tavat, szerencsére az idő megkegyelmez, kiderül, s miután félig megkerültük a tavat, valahol a távolban feldereng az Arenal- vulkán csúcsa is. Ez már az ország száraz része, a növényzet egy pár kilóméteren teljesen megváltozott. A dús fű eltűnt, minden poros, és a növényzet is teljesen más. Ez a marhafarmok hazája, állitólag Costa Rica leggazdagabb embereinek van itt farmja. Az lehet, de ahogy a táj kinéz, elég valószinű, hogy máshol élnek. Amilyen sivár a táj, még tehén sem szeretnék lenni a környéken.
Arenal-tó
Ezen a vidéken a bikaviadalok is divatosak, de elvben különböznek a spanyolokéitól. Itt a bikát nem ölik meg az előadás végén, és állítólag itt nem a “vivók” hiresek, hanem a bikák.
Guanacaste tartománban járunk, és hamarosan megérkezünk Liberia városába. Megállunk egy kávéra, sok néznivaló nincs. Egy-egy bank, bevásárlóközpont, McDonald, PizzaHut, (civilizáció) gyümölcsárus meg por. A kávé azonban kitűnő, mint mindenhol Costa Rica-ban.
Indulunk is tovább, hiszen legalább 70 km-t kell még autózzunk végcélunkig. Persze ez nem lenne sok, de mint már emlitettem, az utak keskenyek, és ráadásul az út utolsó része még nincs aszfaltozva. A szállodát csak mintegy fél éve éptették, de az utat még nem aszfaltozták ki. Sok más helyen először az utat épitették volna ki, utána a szállodát.
Késő délután megérkezünk szállásunkra, mely a Csendes – óceán partján fekszik. Az előtérben a megszokott úszómedencék, pálmafák, rendezett pázsit. Szerencsénk van, mert a szobánk az óceánra néz, a kilátás csodás. Ez már inkább egy 5 csillagos szálloda, mint a San Jose-i volt. Bárhol lehetne, Hawaii-on és Singapore-ban, illetve Spanyol- vagy Görögországban. Minden rendezett, a kilátás csodás, pálmafák, színes virágágyások, a kék különböző árnyalátaban pedig fürdőmedencék és távolabb az óceán.
Még járkálunk egyet, utána pedig igyekszünk az óceán partjára, hogy egy felejthetetlen naplementét lássunk.
Hacienda Pinilla
A Csendes-óceán
8. nap
Ma “könnyű” napunk van. Egypár órás reggeli séta az óceán partján, megcsodálni a szavanna jellegű növény-, illetve állatvilágot.
A legszembetűnőbb talán a Guanacaste (Enterolobium cyclocarpum) fa, mely Costa Rica hivatalos fája. Gömbszelet alakú hatalmas koronája messziről felismerhetö, mely árnyékot nyújt a tűző napfény ellen.
Egy-egy balsafára (Ochroma pyramidale) is felhívja figyelmünket útikalauzunk. Ertékes fa, mert kitermelés és feldolgozás után egyike a legkisebb fajsúlyú fának. Gyorsan nő, 6-10 év alatt megnőhet 30 m magasra. Feldolgozás után a fajsúlya 160 kg/m3 körül van. Mint ilyen keresett és értékes fa, a probléma vele csak az, hogy nem terem erdő fomájában, hanem csak egyenként. Igy hát kitermelése elég nehézkes.
Látunk hatalmas Panama fát (Sterculia apetala) is, mely Panama hivatalos fája. Termése ehető, de aki nem ismeri, jobb ha nem nyúl hozzá, mivel a mag belsejét milliónyi apró tüske fedi, melynek egy része a hozzá nem értő kezében köt ki.
Az egyik fa ágai között hatalmas termeszhangya fészek(Jobb oldali kép). Útikalauzunk szerint a termeszeket meg lehet enni, és jó pikáns ízük van. Mikor látta, hogy eléggé kételkedve nézünk, gyorsan bemutatta, hogy igazat mond, befalt egypárat. Ami pedig az ízét illeti, mi hittünk neki.
Az úton láttunk őzeket, majmokat, vadpulykákat, teknőc fészket. Egypár új, eladó házat is hirdetnek, jól is néznek ki, állitólag elég sok külföldi telepszik át Costa Rica-ba. A házak jól néznek ki, de ez látszik az árukon is, valahol $200.000-nél kezdődnek, de egy jól kinézö ára $800.000 körül forog. Igaz golfpálya is tartozik hozzá, de azon kívül semmi, O.K. az óceán nincs messze. Ennyi pénzért már sok szebb helyen is lehet lakást venni, ahol az út is ki van aszfaltozva.
Lassan dél van, a nap egyre melegebben süt, legfőbb ideje visszafordulni. Ebéd után visszavonulunk légkondis szobánkba, olyan meleg van, hogy csak egypár merészebb természetű fürdik a medencékben.
Ahogy a nap egy kicsit lejjebb ereszkedik, mi is kimerészkedünk egyet fürdeni, úszni. A víz kellemes és tiszta, jólesik egy kicsit lehűlni. Ma délután ingyenes koktailt adnak, de senki sem tolong. Egy-két üveg sör, vagy koktail mindenkinek untig elég, mire elfogy a nap, kezd lecsúszni a láthatár mögé.
9 nap
Ma indulunk tovább, úticélunk San Jose, ahol este búcsúvacsorával várnak. Igaz, addig még elég sokat kell autózni.
A táj továbbra is változatos, kezdetben a vidék szavanna jellegű, később átmegyünk a Nicoya- öböl egyedüli hidján, és lassan találkozunk az 1-es úttal (Carratera Interamericana), mely tulajdonképpen valahol Észak- Amerika északnyugati részén indul, és Chile déli részén ér véget. Sok különbséget az út minöségében azonban nem észlelek.
Útközben megebédelünk, utána pedig hamarosan megérkezünk utolsó megállónkhoz, Sarchi városába.
A táj ismét megváltozott, dús trópusi növényzet, kávé, tehéncsordák, népművészet uralja a tájat. Lehet látni, hogy a város jelentős része turizmusból él. Az utcákon egymást érik az üzletek, a portéka szinte ugyanaz. Festett bútor, festett szekerek a játékmérettöl a valós, használható szekerekig. A festést, díszítést ott helyben végzik, élénk színek a divatosak.
Van itt minden, ami vonzza a turistákat, és társaink most sem hazudtolják meg magukat, mindenki vásárol.
Egy jó órai megállás után indulunk is San Jose-ba, este búcsúvacsora.
A vacsora szállodánk 17. emeletén van megrendezve. Panoramikus kilátás az egész városra, azon kívül semmi említésre méltó.
10. nap
A szervezett kirándulás tulajdonképpen ma reggel lejárt, mi azonban úgy határoztunk, még egy napot San Jose-ban töltünk. Mint utólag kiderült, nem volt a legszerencsésebb döntés, de legalább mi is megtudtuk, amit az útikönyek különben egy kissé burkoltan, de leírnak. Sok látnivaló San Jose-ban nincs.
De ne vágjunk a dolgok elébe. Reggel kinézem a térképen, hogy mit is szeretnénk megézni, igyekszünk nem feltűnően öltözni, de bizony szinte lehetetlen nem kitűnni a helyiek közül. Én viszem az i fényképezőgépem. Elemi hiba.
Járunk egy ideig, de a valóság semmi esetre sem hasonlít arra, amit térképünk mutat. Egy idő után nem tudom, hol vagyok. Mint utólag kiderült, a város éppen ellenkező oldalán, mint ahova igyekeztünk. Hát igen, ilyenkor mondja az ember, hogy tévedni emberi dolog. De éppen ennyire emberek lennénk? Mint kiderül, az utcák elnevezése San Joze-ban elég egyedi. Igaz, ezt írta az útikalauz, de hát az ilyesmin, ilyen “elemi” dolgokon én ugrani szoktam. A lényeg az, hogy a főúttól délre vannak a páros utak, északra pedig a páratlanok. Mi egy páratlan úton laktunk, de mivel nem találtam meg a déli, páros utak között, feltételeztem, hogy ott van. Mint később kiderült, rosszul, mert északon volt.
Valahogy megértettük, merre kell menni (spanyol nyelvtudásom nagyon közel áll a semmihez), az azonban, hogy a fényképezőgépet ne hordozzam, nagyon érthető volt. Nem elsősorban a gépet féltetttem, hanem a képeket, jobbnak láttam hallgatni a jó szóra. Nem is bántam meg, mert sok fényképeznivalót nem láttunk, és ha jól emlékszem, egész napi sétánk alatt összesen vagy két gépet láttam.
San Jose eléggé hepehupás, zajos és semmi esetre sem mondható egy különösebben tiszta városnak. Ugyanakor ellentmondások városa is; mert igaz, hogy mindenki tolong, siet valahova, de ugyanakkor a buszmegállókban rendes sor, semmi tolongás.
Ami nekünk tetszett, azok közé tartozik a Központi Posta szimmetrikus, kiegyensúlyozott épülete. Az előtte levő tér is jellegzetes. Hatalmas, árnyékos fák, a téren pedig embertömeg. Ki ül, ki olvas, ki valamit árul, de az egész térről egy bizonyos nyugodt, semmittevés érzése árad.
Nem messze a postától a Mercado Central, a Központi Piac. Nem mintha vásárolni szerettünk volna, de szerintem a piacok is betekintést nyújtanak egy közösség életébe, ezért megnéztük. Időzni azonban nem időztünk sokat. A piac tulajdonképpen egy épülettömbnyi útvesztö. Volt ott minden, zöldség, gyümölcs, madarak, hentesáru, virág, fűszer, és még ki tudná elsorolni, mi minden. Ami azonban talán a legtöbb volt, az egy bizonyos meghatározatlan szag, főleg a hentesáru közelében.
A főutcán (Avenida Central) visszafele haladva láttuk az Arany Múzeumot (Museo de Oro), Nemzeti Színházat (Teatro National), majd a Művészet téren (Plaza de la Cultura) nézelődtünk.
A szállodánk fele tartva még megnéztük a Nemzeti Parkot (Parque National), hatalmas fái alatt kellemes megpihenni; két rendőr is a közelben járkált, úgyhogy biztonságban éreztük magunkat. Be kell azonban vallanom, az utóbbi tíz nap alatt soha nem éreztem, hogy ne lennék biztonságban. A sok intés ellenére személyesen nem láttunk semmi “gyanúsat”. Igaz, egyik csoporttársunk állítólag látta, mikor egy sétáló egyén nyakáról valaki letépett egy láncot. A jobb félni, mint megijedni mondást jó nem elfelejteni.
Összefoglalva Costa Rica-i kirándulásunkat, örvendek, hogy eljutottunk ide. Természeti szépségeiben, változatosságában különleges ország. Akikkel beszélgettünk, érintkeztünk, akiket megszólítottunk az utcán, mindannyian kedvesek, udvariasak voltak. Aki a természet szépségeit keresi, annak feltétlenül merem ajánlani.
Fodor Lajos. Aprilis 15, 2010.
Fodor Lajos írásai az Útikalauzban >>
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés