Bollók Irén: Hainan, a kínai Hawaii – Kína – 2008

Bollók Irén Kína Haianan

Nagyon érdekes, jó hangulatú beszámoló egy hét évvel ezelőtti utazásról sok élménnyel, tapasztalattal és szép képekkel. 

 

Kína Hainan Island Guangzhou Dél-kínai tenger Haikou Sanya Yanoda esőerdő The End of The World (Világ vége)

Az ember sorsa kifürkészhetetlen! Soha nem gondoltam volna, amikor fiatal leányként G. Hajnóczi Rózsa – Germanus Gyula híres orientalista professzor felesége – könyvét a Bengáli tűz-et rongyosra olvastam, hogy valaha jómagam is járok majd arrafelé. Ha nem is az ezerarcú Indiában, a jógik, fakírok földjén, hanem a legalább olyan titokzatos Kínában.
Így hihetetlen csoda volt számomra, amikor az álom testet öltött, s meghívást kaptam Hainan szigetre és Pekingbe, az akkor kint dolgozó páromtól. Az Ő állomáshelyéig, Guangzhou-ig kellett eljutnom, s onnan indultunk tovább a többi helyszínre.

2008 júniusában indultam útnak a Lufthansa menetrendszerinti járatán, Budapest-Frankfurt-Guangzhou útvonalon. A távolság körülbelül 9000 km, a repülőút 15 óra, s az út jó részét az éjszakában tettük meg.
A hajnali órákban arra ébredtem, hogy az ablak lehúzott rolóján át fény szűrődik át. Kínában már régen felkelt a nap! Hallottam a zajokat a “konyhából”, s a levegővel bekúszó illatokat. A furcsa ázsiai fűszerek illatát, melyek később megszokottá váltak számomra. Itt a reggeli ideje! Kíváncsian lestem ki a repülőgép ablakán.
Jó reggelt (Ni’ hao) Kína!

Reggeli után nem sokkal landoltunk Guangzhou hatalmas repülőterén a Baiyun Airport-on. Amikor a repülőtér épületből kiléptem, nem csak az Ázsiára oly jellemző páratelt levegő vágott mellbe, de a város látványa is. Pillanatokig csak álltam ott, az ámulattól földbegyökerezett lábakkal, s próbáltam felfogni, hogy egy 11 milliós megapoliszba érkeztem. Örült forgalom, zaj, és por. Többszintes felüljárókon szédületes tempóban kanyargó autók és buszok.

Beszálltunk az egyik, város felé haladó buszba, s szemem az ablakon keresztül a tájat pásztázta.
Az út két oldalán külvárosi – itthoni paneltömbökre emlékeztető – többemeletes lakóházak végeláthatatlan sora, az ablakokba kilógatott, száradó ruhákkal.
Üdítő színfoltot az egyforma szürkeségben talán csak a lakóházak tetején zöldellő kertek hoztak, no meg az út melletti egzotikus, európai szemnek szokatlan növények, amelyek kissé porosan is kellemes látványt nyújtottak.

Két nap guangzhoui tartózkodás után repülőre ültünk, és indultunk valódi úticélunk Hainan sziget, vagyis a “kínai Hawaii” felé.
A hainani esőerdők és a Dél-kínai tenger még sok év után is nagyon élénken él az emlékezetemben. Leírhatatlanul élénken, nem elhalványulva, hiszen élteti az emlékezetem, amely újra és újra előhívja életem egyik legszebb nyaralásának képeit.
Úgy emlékszem, alig szállt fel a repülő velünk a felhők fölé, rövid idő múlva újra be kellett csatolnunk a biztonsági öveket leszálláshoz készülődve, s a repülőgép kereke már a sziget repülőterének betonján koccant.

Hainan Island a Dél-kínai tengerben fekvő trópusi sziget az Egyenlítő és a Ráktérítő között. A szigetről a kínaiak úgy tartják, hogy ott olyan selymes és fehér a homok, hogy még Hawaiira is innen szállították a tengerpartra. Hajdanán ide száműzték a politikai foglyokat, mert messze esett Pekingtől, bár ez a hely már akkor is inkább a Paradicsomra emlékeztetett.  A főváros Haikou, mely felhőkarcolóival Hawaiit idézi. Mi a második legnagyobb város, Sanya repülőterén landoltunk.

A repülőtér épületéből kilépve a szokásos mellbevágó forróság, legalább 90 százalékos páratartalommal. De fel kellett ocsúdnunk, mert a kijáratnál taxisok hada rontott ránk, s szapora beszéddel, sőt csomagjaink rángatásával igyekeztek rávenni bennünket a mielőbbi döntésre.
Szerencsére a páromnak már volt tapasztalata, s tudta, hogy keményen kell alkudni, mert a fehér embert itt “palimadárnak” nézik, s bizony a reális ár sokszorosát is elkérik a szolgáltatásaikért. Itt még egy ékszerüzletben sincsenek szabott árak, ott is lehet és kell alkudni.
Tehát megalkudtunk, s elindultunk a szálloda felé.
A kábító meleg ellenére a szemem tágra nyílt a csodálkozástól a hatalmas fehér villák, a dúsan virágzó csodaszép egzotikus növények láttán, miközben folyamatosan azon járt az eszem, hogy ez nem lehet igaz! Csípjetek meg, nem álmodom-e!

Egy tévhitet mindenképpen el kell oszlatnom, hiszen nem igaz a mondás, mely szerint Ázsiában legalább egy csillagot le kell venni a szállodákról. Mindenhol kifogástalan volt a komfort, a tisztaság, és a kiszolgálás, sőt még azt is elmondhatom, hogy az ázsiai emberek, a személyzet, nagyon-nagyon szolgálatkészek.
Mivel a csapvíz azon a földrészen nem iható, még fogmosáshoz is be volt készítve palackozott víz, amelyért nem kellett fizetni.

Képek a szállodánkról

Visszatérve megérkezésünkhöz, lepakolás után úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a városba a tengerpartról – ahol a szállodánk volt -, mert azt azért meg kell jegyezni, hogy bár a szobaárak nagyon alacsonyak, a szállodai étkezés nagyon drága.
Elindultunk tehát a szálloda hátsó kijárata felé, hogy tömegközlekedés után nézzünk. Alighogy kiléptünk a kapun, valószínűleg külföldiekre lesve, mintegy 10 scooter-es rohant felénk a tengerpartról. Műszakiak lévén, azonnal felmértük, hogy ez nem az a kényelmes és biztonságos jármű amelyre vágyunk, még az olcsósága ellenére sem, ugyanis nagyon távolról szemlélve ez a jármű úgy nézett ki mint egy oldalkocsis motorkerékpár, csak az oldalkocsi házilagosan volt a motorhoz eszkábálva, vascsövekből és némi deszkalapból, lepedővászon napvédővel. Menekülőre fogtuk hát, s az országút túloldalán elsuhanó modern, klímatizált buszok felé vettük az irányt. Egy buszmegállót jelző táblát kutatva közel-távolban a szemünkkel, de az sehol nem volt. Nagy sokára, kissé megunva a tűző napon az álldogálást integetni kezdtünk, s mi voltunk a legjobban meglepve, amikor egy busz éppen előttünk, csikorogva fékezett. Pechünkre, a sok modern busz után, egy 50-es évekre emlékeztető járgány vett fel bennünket, ahol az ajtó csupán madzaggal volt kikötve, s klíma helyett a természetes huzat szolgált, a néhol hiányzó ablaküveg jóvoltából. Csak a buszvezető feje fölött próbálkozott csapni a szelet egy úgyszintén “antik” ventilátor.

Az öreg busz

Szerencsére az út gyorsan “elfogyott”, s máris a város szélén egy jó kis kínai vendéglő előtt álltunk meg, melyet még a kínai kollégák ajánlottak Guangzhouban.
Nem olyan régen olvastam egy fiatal férfi blogját a neten, melyben éppen hainani nyaralásáról ír. Nyilvánvaló, hogy egy európainak idegen a kínai kultúra, s elképzelhető, hogy egy állatbarátnak elborzasztó az, hogy az akváriumból kifogott halat a betonhoz csapdossák, hogy megöljék. Neki elment a kedve az evéstől, illetve az étteremtől, ahol ezt tapasztalta, de tartok tőle, hogy más étteremben sem volt szerencséje, hacsak nem lett vegetáriánus. Bár az igaz, hogy ha én ilyet láttam volna, nekem is elment volna a kedvem az evéstől, legalább is egy jó időre.
Azt azért megjegyezném, hogy Kínában az számít friss húsnak, amelyet a vendég, étkezés előtt, az étterem egy erre a célra szolgáló helyiségében kiválaszt az élő állatok közül, s ezt készíti el neki a szakács.
Ebéd után megnéztük a várost, Sanya-t. Szokásomhoz híven az első utam a helybeli piachoz vezetett, melyet soha egy városban sem hagytam volna ki, hiszen imádtam a piaci forgatagot, szerettem az itteni zsivajt, ahogyan a helybeli árusok kínálták a pazar színekben tobzódó, zamatos, illatos gyümölcseiket.

Sanya utcakép

Piac

Osztriga tisztítás a piacon

A környékbeli látnivalók megtekintésével párom ifjú kínai mérnök kollégájára vártunk, akinek az esküvője azokban a napokban volt, s újdonsült feleségével a nászútjukat ők is Sanyán szándékoztak tölteni, abban a szállodában, ahol mi is laktunk. (Mielőtt a szigetre utaztunk, minden foglalást a kínai kollégák intéztek, mert egy kínainak az is sokkal olcsóbb, mint egy külföldinek.) Amíg mindez bekövetkezett a tengerparton töltöttük az időt, vagy a szálloda medencéiben.
A közvetlen környéket már bejártuk. Elmentünk a Gyöngy Múzeumba is. Kínán belül Hainan a gyöngy hazája, s nagyon híresek az innen származó igaz- és tenyésztett gyöngyök. A múzeumban amellett, hogy képeken bemutatták a gyöngyhalászatot, láttuk azokat a világhíres gyöngyöket, melyek az angol koronaékszereket és Diana hercegnő esküvői ruháját díszítették. A legmeglepőbb mégis egy emberfej nagyságú igazgyöngy volt. Nem hittem volna, hogy létezik olyan kagyló, amelyben ekkora gyöngy “megterem”, de az interneten tájékozódva kiderült, hogy mégis létezik az óriáskagyló, melynek hossza 1,4 méter, s tömege az 500 kilogrammot is elérheti.
Aznapra vártuk kínai barátaink érkezését is, s mire visszatértünk a szállodába, már várt bennünket egy üzenet, hogy “becsekkoltak”, és várnak bennünket a hotelszobájukban. A viszontlátáskor nagy volt az öröm, és D. rögtön meghívott bennünket a városba, egy általa ismert igazi kínai étterembe.
Azt hiszem a legegyszerűbb, ha képeken mutatom be első közös vacsoránkat, a nem túl elegáns, néhol töredezett beton padlójú, műanyag székekkel és asztalokkal berendezett hatalmas étteremben, ahol viszont fantasztikus lucullusi vacsorában volt részünk, s a vacsora végén – mi hölgyek – virágot és szerenádot is kaptunk.

D. kiválasztja az étteremben a vacsora alapanyagait az akváriumból

A vacsora egy részlete, dinnye dzsússzal

Hazafelé sétálva, még megálltunk a tengerparton, a pálmafák tövében. A hőség már kissé alábbhagyott, s a víz is nyugodt volt, nem korbácsolta magasra a hullámokat a szél, mint általában napközben. Olyan nyugalmat és békét árasztott minden. Egyedül voltunk a természettel.

A Dél-kínai tenger partja

Másnap, a sziget három esőerdőjéből kettőt terveztünk meglátogatni. Ehhez jócskán el kellett hagynunk a várost. Utunk lankás vidéken vitt keresztül, ahol végeláthatatlan tea és banánültetvények sorakoztak.
Az első esőerdő, melyet meglátogattunk, inkább egy erdőbe ágyazott skanzenhez hasonlított. A régi kis házakon kívül, volt itt mindenféle mutatványos, tűznyelők, táncosok. Volt kígyótelep, mérges kígyó fejés, szőnyegszövők, és más régi mesterségek képviselői.

Szőnyegszövők

Egy régi konyha

Fésűkészítés csontból

Bevallom ez az egész nem annyira a természetről szólt, de azért érdekes volt, és a táncosok nagyon tetszettek.
Évekkel kiutazásom előtt láttam ilyen kínai táncot, amelyben a csoport egy része a talaj közelében boszorkányos gyorsasággal mozgatott bambusz rudakat, a többiek pedig nem kevésbé boszorkányos ügyességgel átugráltak a rudak felett és között. Mindezt ráadásul a táncosok csodaszép népviseletben tették.

Bambuszbotos tánc

A következő nap az már valóban a természetről szólt, egy igazi esőerdő képében. Ez volt a Yanoda esőerdő.
A kiindulóponttól egy busszal felvittek bennünket a hegy lábához. Innen már “saját” idegenvezetőnk volt, négyünknek. Elindultunk. Az erdő egy részében kiépített lépcsőkön haladtunk, de volt ahol csak kitaposott földúton. Nem tudom mekkora lehetett a szintkülönbség amelyet hegymászás közben megtettünk, de a magas páratartalom igencsak megnehezítette a gyaloglást. Az erdő fái, néhol úgy borultak fölénk, hogy szinte sötét volt, máshol a ritkásabb ágak között be-betört egy fénynyaláb. A fák tövében rengeteg hibiszkusz virágzott. Itt tudtam meg, hogy ez a virág kínai eredetű.
Átgyalogoltunk háncsból készült hídon. Megcsodáltuk a lángvörös bogyót termő fát, melynek termése – egy fürtben csüngött a fán – 2 mázsa volt, s melyből hajdanán nyílméreg készült. Felfrissítettük magunkat a kristálytiszta hegyi pataknál, amely helyenként több méter magasból zuhant le a hegyről. Az élményről beszéljenek a képek:

A hegy lábánál

Képek az erdőből

IMG_0326

Ha jól érzed magad, akkor a napok, órák csak úgy rohannak – így volt ez velünk is. Azon kívül, hogy jól éreztük magunkat együtt, még életre szóló barátságot is kötöttünk a fiatal kínai házaspárral, akiknek önzetlen segítségéért a mai napig hálás vagyok, hiszen ha ők nincsenek nem láttunk volna annyit és főleg nem így, ebből a csodálatos szigetből.
Az utolsó helyszín mindennek a megkoronázása volt. Ez egy tengerparti szakasz, melyet angolul úgy hívnak: The End of The World, vagyis a Világ Vége.

A hely legendája: “A dagály idején vízbe merülő kövek a kínai birodalom számára a világ végét jelentették. A legenda szerint az Ég ezzel süllyesztette el azokat a kalózhajókat, amelyek elrabolták a halászokat. 1733-ban a helyi kormányzó két feliratot vésetett bele a kövekbe. Az egyik az “Ég pereme” a másik a “Tenger csücske”, ami nagyjából annyit jelenthet, hogy megérkeztünk oda, ahol a világ vége kezdődik, ahol lelógathatjuk a lábunkat a semmibe.”

Ez egy valóban meseszép hely, ahol az embert megérinti a végtelenbe nyúló tenger látványa. Olyan érzésem volt, miközben hallgattam a sziklákhoz csapódó hullámok moraját, mintha egy mesében lennék. Egy mesében, amely így kezdődik: Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl…….

A Világ Vége, angolul The End of The World

A sziklán mögöttem a közel 300 éves kínai felirat

Elérkezett az utolsó együtt töltött napunk, amely csak a pihenésről szólt. Még utoljára megmártóztunk a Dél-kínai tengerben, és gyalogosan besétáltunk Sanyára. Úgy terveztük, hogy búcsúvacsora helyett búcsúebédet tartunk, hiszen M. és D. még aznap este visszarepültek Guangzhouba, mi pedig másnap reggel tovább utaztunk a fővárosba Pekingbe.
Addigra már végigkóstoltuk a szigeten az összes ázsiai ételkínálatot, kínait, koreait, japánt, s még orosz borscsot is ettünk, mivel a szigeten sok az orosz vendég, akiknek ezzel kedveznek az éttermek. Életemben annyi tengeri herkentyűt nem ettem, mint ott, pedig ez számomra addig ismeretlen volt. A szigeten – és egész Kínában amerre később jártam – nagyon finoman készítették a Jakobs kagylót – melynek húsa hófehér, és nem rágós, mint az apró barna húsú kagylóké – sőt a kívülről kissé gusztustalan, szürkés rücskös héjú osztrigát is.
Mindezek után meglepetés volt, hogy D. az utolsó nap a búcsúebéden mégis tudott újat mutatni nekünk, mert egy hot-pot étterembe hívott meg bennünket. Angol nevén hot-pot, avagy forró-fazék, Kína éléskamrájából Szechuanból származik.
A kínai ételek nem erős fűszerezésűek. A különböző tartományok közötti eltérések inkább az ételek más-más elkészítési módjából fakadnak. Bezzeg a szechuani! Az ízlelő bimbókat lángba borító méregerős fűszerek!
Az éttermek maguk is speciálisak. Az asztalok közepén van egy kerek lyuk, s az asztal lábában elrejtve egy gázpalack, melynek tetejére egy égőt szereltek. A fazékban kétféle fűszeres levet lehet elkészíttetni. Az étlapról kiválasztjuk a nyersanyagokat, mint például marhahúst, tofut, kígyót, burgonyát, gombát, békát… stb. A fazekat – a konyhában elkészített fűszeres lével – a felszolgáló személyzet kihozza az asztalhoz, s a lyukba süllyeszti, miután meggyújtották az égőt.
A lé felforrása után minden nyersanyagot bele lehet önteni a fortyogó lébe, majd pár perc múlva a pálcikáddal ki is halászhatod, s az előtted lévő porcelán tálban kikevert fűszeres szószban meghempergetve fogyasztásra kész a finom falat!

Rendeléskor D. megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e a békahúst. Ettem már rántott békacombot, mely ízlett, ezért igennel válaszoltam. Az meg sem fordult a fejemben, hogy Kínában nem a combját fogyasztják a békának. Amikor a felszolgáló hölgy kihozta a tálcán a nagyon ízlésesen,a salátalevélen gusztusosan elrendezett nyersanyagokat, akkor meglepve tapasztaltam, hogy bizony a béka combja sehol nincs. Viszont a tálcáról egy békaszempár meredt rám, és folytatásként az egész béka, a szürkés színű rücskös bőrével, mindössze keresztben és hosszában négyfelé vágva. Mit mondjak? Nem volt kedvem megkóstolni.
Még egy furcsaság tartozott az aznapi menühöz. Ebéd előtt aperitifként tömény szeszt ittunk, amelynek az üvegében egy skorpió “csücsült”, mint a gyümölcs, egy jóféle ágyas pálinkában.

Ebéd a hot-pot étteremben, Sanyán

Talán a szeszt tette, de a szomorú alkalom ellenére vidáman indultunk vissza a szállodába, ahol már csak annyi időnk maradt, hogy megmártózzunk medencében, majd elbúcsúzzuk barátainktól.

Aznap este még sokáig ültünk a párommal szállodai szobánk erkélyén, a forró hainani éjszakában. Néztük a távolban Sanya kigyulladó fényeit, s a még távolabbi csillagokat az égbolton. Figyeltük a fürge gyíkokat, amint villámgyorsan felkapaszkodtak a falon, s egészen a közelünkbe merészkedtek. Hallgattuk a tenger moraját, s akkor azt gondoltam, hogy ez a varázs örökké tart, mert – talán mondanom sem kell – Kína elvarázsolt!

Bollók Irén

Az út folytatásáról itt olvashat

 

 

Itt is feliratkozhat a hírlevelünkre

A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Bollók Irén: Hainan, a kínai Hawaii – Kína – 2008" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár