Denke Gergely: Kirándulás a reneszánszba – Firenze – Olaszország – 2013

Állandó szerzőnk a tőle megszokott precizitással vezet végig bennünket az óváros legfontosabb templomain, múzeumain. Reneszánsz műemlékek iránt érdeklődőknek különösen hasznos olvasmány lehet, de mások is sok hasznos dolgot megtudhatnak belőle.

Nagy ajándékként 2013. március elejére firenzei látogatást kaptunk, melyre ismét kellően felkészültünk. A legjobb, “sok képes” segítséget egy blogból kaptuk, de természetesen az útikönyvek jelentették a bőséges kiindulási alapot. Most azonban úgy éreztem, hogy a könyvek aktualitása megkopott – bár a műemlékek nem mentek el a helyükről, de pl. a kiállítások neve, az ott található alkotások többször mutattak lényeges eltérést. A nyitva tartásokkal pedig még az internet sem tud teljesen lépést tartani – az időszakos bezárások több meglepetést okoztak, bár ezek talán azért is voltak, mert nem főszezonban voltunk.
Hgy a “Miért éppen …” kérdésre is válaszoljak: azért mert ez a város alig változott – a ma nagyon idealizált – reneszánsz időszakához képest. Erre a bizonyíték a város 1480 körüli kinézetéről készült metszet és a 2013-as turistatérkép – mintha nem is telt volna el több mint fél évezred.

Firenze 1480 körül

és ma

Az útleírásban sokszor nem a magyar neveket használom (nem egyfajta sznobizmusból, vagy okoskodásból), hanem úgy, ahogy az ottani információs anyagokban, kiírásokban, útbaigazító táblákon szerepelnek.
Szerda kora délután értünk oda és vasárnap ebéd után jöttünk, vagyis a három teljes napon kívül egy késődélutánunk és egy délelőttünk volt a kb. 3 km átmérőjű körön belül lévő rengeteg látnivalóra – különösen a középkor emlékeire.
A korábbi évekhez képest a FirenzeCard bevezetése a legjobb változás. Nagyon praktikus dolog, és teljesebbé teszi a látogatást, no meg olcsóbbá is – afféle útlevél a reneszánszba. A kártyával használni lehet a helyi közlekedést és kb. 50 helyre lehet egy-egy alkalommal bemenni, sőt, nem kell sorba állni jegyért – néhol külön bejárat van a kártyásoknak. Persze az átvizsgálásra, csomagletételre ugyanúgy sor kerül, de így is rengeteg időt megtakarít a látogató. Tekintettel a bérletre pedig nem mérlegel annyit az ember, hogy sok euróért bemenjen-e egyik-másik múzeumba, kiállítóhelyre, megéri-e – legfeljebb hamar kijön, ha nem tetszik. A kártya 50 euróba kerül és 72 órára érvényes, az első chipes (elektronikus, mint egy bankkártya, csak papírból van, benne chippel) használattal veszi kezdetét ez az időtartam, vagyis mi csütörtökön 11.50-kor használtuk először, így vasárnap 11.50-ig használhattuk volna. (Nincs más időtartamra szóló kártya.) A lejárat időpontját az egyes helyeken adott belépőkön mindig látni lehetett. Mi az első használatig tudatosan húztuk az időt néhány egyébként is ingyenes hely, templom megnézésével, hogy a vasárnap délelőtti program se kerüljön külön pénzbe.
Utólag összeszámolva, legalább kétszer annyit kellett volna fizetni a belépőkért, ahol jártunk – és mi nem szálltunk járműre, mert a szállásunk belső részen volt.
A kártyához kis füzet is tartozik, műanyag tartóval, praktikus nyakba akasztóval, amikről már messziről látják, hogy Firenze-kártyások vagyunk. A füzetben az ingyenes helyek nagy része benne van a legfontosabb információkkal, de nem teljes, ez néha nem jött jól. Sokfelé ingyenesen kérhető egy A/3-as méretű óvárostérkép (FirenzeMap, melynek a számozása megegyezik a FirenzeCard füzetének számozásával) – a térkép nagyon informatív, és a reptértől kezdve a turisztikai irodákon át sok kiállítóhelyig begyűjthető. Az internetről letölthető térképek messze nem voltak ilyen jók, pedig ottani honlapról, praktikusnak látszót preparáltam ki magunknak a városnézéshez.
A kártyát a reptéri busz belvárosi érkezési helyénél, a Santa Maria Novella vasúti pályaudvarral szemben, a névadó templom és kolostor kártyás belépési helyeként is működő turisztikai irodában vásároltuk meg – természetesen bankkártyás fizetéssel.

a kép jobb oldalán a molinó alatt van az infopont, ahol a Firenzecardot meg lehet venni

Csak egy helyre nem volt érvényes, ahova bementünk, a San Lorenzo templomba (de a Medici temetkezési kápolnába érvényes volt). Szóval, ha valaki sok helyre szeretne bemenni, annak nagyon megéri. A honlap címe: http://www.firenzecard.it/

A látnivalók közül többet is lehet találni, amelyik már reggel 9 előtt kinyit (pl. 8.15-kor) és egyes kiállítóhelyek 18 óra után is nyitva vannak még – szóval nagyon hosszú napokat lehet összeállítani. Ezzel együtt mindent nem lehet ennyi idő alatt megnézni, mert a nyitvatartási idők miatt nem lehet a földrajzi alapú felfűzést követni, no meg a napokra is figyelemmel kell lenni.

Az időjárás általában esős és hűvös volt, többször fázott a kezünk – a hideg templomokban különösen.

Az érkezés után már a szállásig vezető közel két kilométeres út is kulturális sokkot okozott, hiszen sok évszázados templomok, paloták, kisebb épületek mellett/között vezetett. Hát még a régi házak kapubejárói, belső udvarai – s ráadásnak még a folyónál rálátás a Ponte Vecchióra, és visszanézve a sok híres torony. A szállás elfoglalás után az Arno partján – csodálkozva – lassan haladtunk a San Miniato al Monte román stílusú csodaszép temploma felé. Közben apró érdekesség, hogy egy Arno parti parknál evangélikus (lutheránus) templomra is akadtunk.
A “monte” szót komolyan kell venni, a folyótól elfordulva valóban igen meredek hegyre kell felkaptatni a lépcsőkön, s nekünk az esetleges bezárási veszély miatt még sietni is kellett. Háromhajós, altemplomos, márvány berakásos díszítésű, sok neves művésztől származó alkotásokkal díszített, lenyűgözően egységes és harmonikus, XI-XIII. századi épület – eleve nagyon kevés a fény, ezt az esős koraeste csak tetézte. Sajnos a sötétben csak töredékesen lehetett bármit is látni. Az emberi szem csodája, hogy ezzel együtt élvezhető volt, de a fényképeken alig látszik bármi is.
Nem véletlenül volt kedvence több művészettörténettel, esztétikával foglalkozó tudósnak ez a templom, ritka szép, és kiesik a tömegek útvonalából, vagyis elmélyedésre is alkalmas hely. A XIII. századi homlokzata is egy csoda, de a többi külső része, beleértve a tornyát, teljesen jelentéktelen – mintha nem is ugyanaz volna. Michelangelo tervezte védművek között ereszkedtünk le a kb. 300 méterre lévő San Salvatore al Monte reneszánsz, egyhajós, kápolnakoszorús templomához. Az időjárás és a kevés fény itt is behatárolta a lehetőségeinket – azonban valószínűleg fényárban sem lett volna kedvencem az egyszerű templom – bár az egyszerűséget kedvelem.
Tovább ereszkedtünk a Piazza del Michelangelóra, amely egy jelentős területű, csodás kilátást nyújtó tér – rajta több világhíres szobor másolatával és sok árussal. Az egész óvárosra rá lehet látni, a mai ultrazoomos fényképezőgépekkel (nekem sajnos nem az volt) nagyokat lehet vadászni a tornyokra, kupolákra, nem beszélve az esti kivilágítás nyújtotta hangulatról. Még a városhoz csatolt, régen külön városként létezett Fiesole tornyai is jól látszanak (oda sajnos nem jutottunk ki időhiány miatt, pedig antik és reneszánsz emlékek egyaránt vannak).
Gyalogutakon, lépcsőkön jutottunk le az Arno partján álló, XIV. századi Szent Miklós toronyhoz, mely a város talán legnagyobb, többemeletes középkori városkaputornya volt. Ezzel újra az Arno-parti sétányra értünk, és egy kis kitérővel, a Ponte Vecchión keresztül mentünk vissza a szállásra az Oltrarno negyedbe (ez is az óváros “budai” részén van).

A szállásunk – szintén egy reneszánsz épület – udvara

San Miniato al Monte

… és az altemploma

egy városkapu maradványa: a Szent-Miklós torony

Vendéglátóink vacsorára invitáltak a Santo Spirito tér sarkán lévő vendéglőbe, ahol előre kellett asztalt foglalni. Toszkán fogások voltak: az előételt fatálon hozták, leöntve olívaolajjal – kenőmájas, sonka, szalámi, sült paprika, nyers paradicsom, olivás pirítós, sajt, ricotta. Tulajdonképpen már ez is elég lett volna, de a főétel még csak ez után jött: húsmártásos, nagyon széles tészta; fokhagymaszeletes, olivás spagetti; töltött tészta dióval; cukkinis rizottó – s mindezekhez fetás, ricottás, diós, paradicsomos, paprikás saláta. Jó kis helyi borok és víz egészítette ki a fejedelmi lakomát. A környezet is nagyon hangulatos volt, nem nagy területű az étterem, két szinten üzemel, viszonylag szűk helyen. Minden régi vagy régies volt, jó hangulatú. A terrakotta színű falakon régi faeszközök “újrafelhasználásával” készített, a középkori várost idéző képek voltak a falakon. Azt nem hiszem, hogy az itthon az őrületig hajszolt EU-normáknak megfelelő mellékhelyiségek és akadálymentesítés lett volna. Az óriási adagokat egy jó órás esti sétával “semlegesítettük” – az óváros szívét keresztül-kasul járkáltuk vendéglátóinkat követve. A csöpörgő esőben rá-rácsodálkoztunk a város legismertebb, emblematikus épületeire, és szívtuk magunkba a feltáruló “csodát”.

cukkinis rizottó

újrahasznosított bútorrészekből kép

Csütörtök reggel a Santo Spirito templomban kezdtünk – XV. századi, Brunelleschi tervezte, háromhajós, világos, reneszánsz templom, sok néznivalóval. Nekem nem ez lett a kedvencem. A kolostor kiállítását nem láttuk. Átkelve az egyik hídon a dei SS Apostoli templom következett volna – eredetileg XI. századi, kis körbeépített, a XX. században visszaálmodott épület. Sajnos nem volt nyitva – talán hetente néhány órára kinyitják.

Keskeny utcán ámuldozva jutottunk el a Santa Trinita templomig. Még szerencse, hogy készültem az útra, így nem csapott be a barokk homlokzat. Bent gótikussá visszaformált formák és csodálatos Ghirlandaio-freskók vártak ránk a XV. századból. Vele szemben a Palazzo Spini-Feroni eredetileg XIII. századi, erődített palotaépülete áll, ami szintén nagy kedvencemmé vált – sokszor mentünk el mellette. Ekkor derült ki, hogy a fényképezőgépem megadta magát, így nagyon ideges lettem. (Ezért van nagyon kevés kép az útleírásban, a többiekhez képest.) Nem is nagyon tudtam figyelni az Arno partján nyugatra menve a Chiesa Ognissantira, vagyis a Mindenszentek templomára, így nem is igazán fogtam fel pl. Giotto keresztjét vagy Botticelli, Ghirlandaio festményét. Egyébként a reneszánsz templom barokk homlokzatot kapott a “szokásoknak” megfelelően.

Santo Spirito

a főhajó boltozata, kupolája

A következő megálló az innen kb. 700 m-re ÉK-re lévő Medici temetkezési kápolna (Cappella dei Principi) lett – itt használtuk először a Firenze-kártyát, vagyis itt aktiválták kevéssel dél előtt.
A nyolcszögletű hercegi kápolna egy része restaurálás alatt állt, vagyis fel volt állványozva, épp dolgoztak rajta, fotódokumentálás is folyt, ezért a nézelődés nem lehetett zavartalan. Sok-sok éve kórussal jártam itt, akkor kipróbáltuk az akusztikáját is – remek. Márvány és porfír minden mennyiségben – nem akármilyen érték még anyagában is. A legnagyobb élmény természetesen az új sekrestyében lévő Michelangelo-emlékművek megtekintése, melyek befejezetlenségükben is lenyűgözőek. Sajnos a hideg hosszabb nézelődést nem tett lehetővé. Innen alig 300 méterre DK-re volt a Dóm.
Ez az a templom, amely kívülről sokkal nagyobb hatást tett rám, mint belülről. A XIV-XV. század építészeti csodája, a külseje zsúfolt díszességében sem émelyítő (Giotto márvány intarziái), s a falsíkok kezelése, különösen a kupola és a kereszthajó találkozásánál rajongásig fokozza a tetszést. Ehhez képest a templom belseje, az óriási méretek és a vitathatatlanul jelentős alkotások emlékei eltörpülnek bennem. Pedig megmásztuk a kupolát, s közben közelről láthattuk Vasari és Zuccari Utolsó ítélet tárgyú, óriási kupolafreskóját. Az is ritka élmény, amikor a kupola két héjazata között visz a lépcső a kupola tetejére.
Egyébként így magasabban vagyunk, mintha Giotto harangtornya tetejére másztunk volna fel. A lanternától (bevilágító kis kupola a nagy kupola tetején) körbenézni az óvároson nagy élmény, jó madártávlatból, egyfajta háromdimenziós térképként lenézni az élő kő-középkorra. Persze ilyenkor sorra veszi az ember, hogy hol volt és hova szeretne még elmenni. Lefelé menni még nehezebb, mint fölfelé – igencsak megéreztem, hogy telnek az évek és a fizikai állapotom sem a régi. Sajnos a hónap végéig a Keresztelőkápolna – Baptisterio – zárva volt, így az kimaradt.
Utunkat a szentély mögött lévő Dóm Múzeumban folytattuk, ide mindenképpen el szerettem volna menni, mert két kóruskarzat (Donatellóé és Luca della Robbiáé) is itt van kiállítva – ezeknek részei, az éneklők, illetve hangszeresek képei az iskolai ének-zene tankönyveinkben benne voltak. De itt van még egy “formabontó” Maria Magdaléna szobor Donatellótól és persze Michelangelo egyik Pietája.
A Dóm eredeti díszeiből is sok érdekes van még – pl. mesterségeket jelképező domborművek. Mikor már úgy gondolja a látogató, hogy mindent látott, a kijáratnál a keresztelőkápolna eredeti kapuja – a Paradicsom kapuja – zárja, koronázza be a kiállított művek sorát. És még mi mindent nem soroltam fel! Firenzében sok olyan kiállítóhely van, ahol egyenként napokat lehetne tölteni.

A Dóm este

…ahol “mozogni” kezd a tér: a főhajó és kereszthajó találkozása

Megéheztünk, de kifelé a Dómtól találtunk egy török kebabost, ahol 5 euróért kisebb kebabot, sült krumplival (sajnos már hideg volt) és egy 0,33-as kólával kaptunk. Jólesett leülni egy kicsit, és még az eső elől is el tudtunk így bújni.
Innen a Santa Croce-templom és kolostorba vettük az irányt – kb. 7-800 m-re DK-re. Ez is a kihagyhatatlan kategóriában van. Előző estefelé a Michelangelo térről nagyon jól lehetett látni, hogy a hajótól lényegesen eltérő magasságú és formájú a XIX. századi, a dóméra emlékeztető homlokzata – amit egyébként nagyon szeretek. Itt is napokat lehetne eltölteni – mi kb. egy óra alatt telítődtünk.
Alapvetően a XIV. században épült, gótikus, háromhajós, nyitott fedélszékes kolostortemplom, melyben sok síremlék van. A legnagyobb, sajnos befogadhatatlan mennyiségű élményt azonban a XIV-XVI. századi freskók jelentik. És még csak ez után következik a Brunelleschi tervezte Pazzi-kápolna az első udvarban – amelyet Luca della Robbia kerámiái díszítenek. Na, azt hiszem, ez a reneszánsz egyik esszenciális épülete. Még egy udvar, ahol a kolostor múzeuma van több teremben, szintén álomszép, régi műalkotásokkal. Az sem segítette a befogadást, hogy egész nap esett (bár ez szinte végig így volt), így a fény hiánya fakóvá tett sok mindent, és az épületekből szinte semmit sem lehetett távolabbról, nyugodtan megnézni – igyekeztünk fedett helyre, ahogy csak tudtunk.
Mivel sokáig van nyitva, az Uffizi Galéria lett az eddig is kimerítő nap utolsó állomása. A Firenze-kártya nagy előnye itt volt különösen látható, hogy nem kellett sorba állni sem a bemenetelhez, sem a jegyvásárláshoz. Az Uffiziben rengeteg olyan kép van, melyeket a tankönyvekből ismer mindenki, hogy csak pl. Botticelli Vénusz születését és Tavaszát említsem. Engem meglepett, hogy milyen nagyméretű képek ezek – igaz, más képek esetében épp az ellenkezője volt a meglepetés. Az ún. Vasari-folyosón – ahonnan nyílnak a termek – szobrok, főleg antik alkotások reneszánsz másolatai vannak. Egy “kis” ízelítőt az alábbi honlapon is lehet találni:
http://www.googleartproject.com/. A Vasari-folyosót Giorgo Vasari tervezte a Mediciek számára, amelyen keresztül a Signoria és a mai Pitti-palota (a hivatal és a lakóhely) között kockázatoktól mentesen tudtak közlekedni – kb. 800 m hosszú fedett folyosó, amely az Arno fölött, a Ponte Vecchión megy át. Mire végigjártuk a múzeumot, már a “képmérgezés” határán voltunk, majd hosszas “esőszünet” után jutottunk vissza a szállásunkra. Útközben néhány kis boltban megvettük a vacsorához a hús- és sajtfélét, zöldséget, édességet – a legnehezebb a kenyérféle beszerzése volt, végül csak találtunk, méregdrága, de a hazaihoz hasonló kenyeret is.

A Vasari-folyosó

A pénteket az óváros északi részén lévő San Marco-kolostorban kezdtük – egy jó kis reggeli séta után. A templom sem rossz – egyhajós, reneszánsz, de barokk homlokzattal -, ám igazából a kolostor miatt zarándokolnak el ide sokan, itt is fra Angelico freskóit látni. Az emeleten U alakban vannak a szerzetesi cellák, melyekben fra Angelico, illetve követői alkotásai vannak. Ezek egy része bizonyosan nem a nagy festőtől származik, és a cellák kb. felében az alkotás témája: Jézus a kereszten, a kereszt lábánál pedig Mária vagy szerzetesek imádkoznak. Több cellában még korábbi – a jelenlegi és egy korábbi padlószint közötti – freskókat is láthatóvá tettek: felszedték a padló tégláit, a freskókat pedig tükrökkel lehet megnézni. A könyvtártermet Michelozzo tervezte, most a könyvtár leglátványosabb kincsei vannak kiállítva – kódexek, ősnyomtatványok. Itt van fra Angelico Angyali üdvözlete is, és természetesen van egy Utolsó vacsora-freskó is (Ghirlandaio) a refektóriumban (ebédlőben).

Ide nagyon közel van a Galleria del Accademia, amit elsősorban Michelangelo Dávidjának eredetije miatt keresnek fel óriási számban a turisták. Erre is van “kihegyezve” az elrendezés, a “főhajó és kereszthajó” találkozásánál lévő kupola alatt helyezték el a közel 2 méter magasságú posztamensen álló, 5 méter magas, mindenki által jól ismert szobrot. Vagyis szinte mindenhonnan jól rá lehet látni, körbe is lehet járni. Nagy élmény valóban! Vannak még remek szobrok – Michelangelótól is! -, de mindent elhomályosít a Dávid. Egy teremben antik szobrok reneszánszkori, vagy későbbi másolatai állnak, közülük több tetszett is. A festmények között nekem a régebbi korokban születettek tetszettek – főleg fára festett oltárképek, ezek az emeleten találhatók – s ide már kevesebben is jönnek föl.
Egy kis háztömb körüli sétányira van a Santissima Annunziata tér, melyen egy kicsit el lehetett volna időzni. Minden oldalról reneszánsz stílusú homlokzatok tekintenek ránk – nem egy esetben még korábbi épületek átépítéséről van szó. Nagyon egységes, négyszögletes, elég zárt tér. A térnek nevet is adó templomot Michelozzo építette át a XV. században, jellegzetes reneszánsz templommá formálta át – nekem inkább világias jellege van -, gazdagon díszített minden része. Külön előcsarnoka is van – mára ezt üveggel fedték le -, melyből be lehet lépni a templomtérbe. Épp mise volt, de intettek, hogy nyugodtan menjünk be, így csendben körbejártunk. Érdekes, hogy a hajó bal hátsó sarkában egy baldachinos oltár van, a mise is itt folyt.
A templomból kijőve a tér keleti oldalán álló Spedale degli Innocenti, vagyis Európa legrégebbi lelencháza következett volna, azonban zárva volt felújítás miatt, így csak a lépcsősor tetején lévő árkádos előcsarnokban tettünk néhány lépést, valamint az Andrea della Robbia jellegzetes kék alapon fehér kisgyermekes terrakotta korongjait néztük meg a homlokzaton.
A templom és a lelencház “közös” sarkánál lehet bemenni a térről elvezető Colonna úton hosszan elnyúló telken álló Régészeti Múzeumba. Ide az etruszk anyag miatt mentünk. Tulajdonképpen nem mondható, hogy rossz lenne, de valahogyan nem tudott mélyebben megérinteni – látványosabbat vártam, pedig a kisebb méretű leletekből szép dolgok voltak kiállítva. Azonban nekem hiányzott a temetkezési kultúra emlékeinek látványosabb, komplex bemutatása – állítólag a múzeum kertjében lévő újra felépített sírkamrákat vasárnap lehet megtekinteni. Ezzel együtt sajnáltam volna, ha nem látom.
Perugino Keresztre feszítés című freskója (XV. század) egy kápolnában már közel volt ide, csak épp délután, kb. két óra múlva nyitott volna – vagyis erről lecsúsztunk, mert visszamenni nagy időkiesés lett volna.
Egy fél háztömb, és következett a Zsinagóga. Tulajdonképpen itthon is érezhettük magunkat, mert ugyanabban a korban, a XIX. század vége felé épült, mint a hazaiak nagy része. Ennek megfelelően az építési technikájuk is hasonló volt, vagyis az építészetinek ható látványosságot festészeti módon érték el – mintha kőberakásos volna a falak belső burkolata. Nekem leginkább a főhomlokzata tetszett, a kupolája kívülről egyáltalán nem – ahogy a Michelangelo térről jól látszott -, azonban a kupola belső boltozata szép és arányos is volt.
A kiállítás inkább “helyi érdekűnek” tekinthető, elég kicsi is – a budapesti vagy prágai múzeumokhoz képest különösen. Biztonsági rendszabályok terén azonban felülmúlják az összes firenzei kiállítási helyet.

Rövidebb esős séta után – úgy 400-500 m D-re – a következő “fedett hely” a Casa Buonarroti lett. Itt a legnagyobb élmény Michelangelo két domborműve volt – 15, illetve 15-17 éves korában faragta – melyek közül az egyik, egy sokalakos, elég mély megmunkálású, kb. 60×80 cm-es dombormű volt (Kentaurok harca). Közvetlen közelről, szinte pár centiméterről lehet megnézni a két eredeti művet, ami ritka lehetőség. A ház eleve nem túl nagy, és a két domborművön kívül a többi összegyűjtött anyag, pl. a sok Michelangelóról készített arckép nem hatott rám túlzottan.
Útközben találtunk újra egy török kebabost, és 5 euróért egy nagyobbat ettünk, mint előző nap. Ezután a Palazzo Vecchio következett. Itt óriási a tömeg, de érthető is, hiszen a régi Firenze önkormányzatának épülete, a Signoria szintén minden tankönyvben benne van. A legnagyobb élmény az ún. Ötszázak terme, amely a turistának inkább méreteivel és díszítettségével imponál, a képek a város nagy eseményeit, győzelmeit mutatják be – de azért ezek nem váltottak ki bennem izgalmat. A terem valóban hatásos, tetszett, ahogyan a rendelkezésre álló teret kihasználták, nem vágták le a sarkait, hogy szabályos négyszögű legyen. Természetesen itt is Michelangelo szobra fogott meg leginkább. A földszinten van egy kis kiállítás, ahol a régi városképről voltak képek – eredetik és másolatok. Nagyon szeretem a régi várost ábrázoló képeket, mert abból jól lehet látni, mi maradt meg – pl. az utcaszerkezet, vagy mely épületek, még ha átépítve is, illetve hogy meddig terjedt ki a határa. (Sajnos a sok ilyen képet, makettet rejtő Firenze Com’era Múzeum – “Firenze régen” – nem fért bele az időbe.)

Kb. 200 méterre van az Orsanmichele templom, mely egy leégett fedett “vásárcsarnok”-ból, a céhek pénzéből, templomként újraépítve jött létre 1404-re. Ennek megfelelően annak formáját “örökölte”, vagyis egyszerű négyszög, belül pedig kéthajós, gótikus. Rengeteg szobor díszíti, főleg kívülről, melyekre mindig jól esett rápillantani, ha mellette vezetett el az utunk. Belülről is szokatlan a formája és elrendezése – mind a két hajóban van egy-egy oltár. Ide mindenképpen érdemes bemenni, hiszen a város szívében van, ahol mindenki megfordul, ha már Firenzében jár, és rövid idő alatt egy jelentős gótikus templomot lehet megnézni.

Újabb kb. 500 m-es út után – az Arnóval párhuzamos jelleggel nyugatra – a Museo Marini következett. Na, ez az a hely, ahova nem kívánkozom vissza – mert itt kizárólag modern szobrok vannak, fémből és más anyagokból. És nagyon nem tetszettek, így hamar ki is jöttünk (milyen jó, hogy a bérlet érvényes volt, nem bosszankodom a kidobott pénz miatt).
Az épülete egyébként egy régi templom, melybe galériaszinteket építettek be – az építészeti megoldásokkal nem is volt gondom, a funkcióváltozást a régi és az új harmóniájával sikerült megoldani. A bejárat melletti kápolnában egy gótikus síremlék van a régi időkre emlékezve.

Újabb hasonló hosszúságú séta következett, de most nagyjából északra, és a San Lorenzo templomba jutottunk. Kizárólag itt kellett venni jegyet, vagyis ide nem érvényes a FirenzeCard. A templom homlokzata az eredeti, mely elé később -sok más templommal ellentétben – nem építettek díszes külső homlokzatot. Belülről is elég egyszerű, háromhajós, legjobban a Donatello készítette, a főhajó két oldalán álló, szimmetrikus, hitvitákhoz “való” szószékek tetszettek – egészen nagyméretűek, több mint 2 méter hosszúak. A könyvtárba (Biblioteca Laurenziana) nem jutottunk át, pedig kíváncsi lettem volna a lépcsőre, amit Michelangelo tervezett.

Az Orsanmichele, a piacból átépített templom

Pár méterre a templomtól a Palazzo Medici-Riccardi zárta a napot. Itt az ún. Gozzoli-kápolna vett le a lábamról – a névadó festő a XV. század közepén festette “A három királyok menete” című freskót, amely azonban a bibliai történethez képest az 1439-es firenzei zsinat átköltése – vagyis szinte fényképszerűen a saját korát ábrázolta. Látványos, színes tabló, különösen a ruházatok terén.

“Hazafelé” már rutinosabban kerestük a vacsorának valókat, és egy kicsit merészebbek is voltunk – már ami a helyi specialitásokat illeti. A szállásunk utcájában volt több kis bolt is, de a legérdekesebb egy néhány négyzetméteres eladótérrel rendelkező italbolt volt, ahol legalább százféle bort lehetett látni a polcokon. A boltocska ajtajában és előtte délután/este mindig állt, beszélgetett, cigarettázott – szóval élt – néhány ember (néha hölgy is volt köztük) kezében borospohárral, de székek, asztalok nem voltak. A végére megszoktuk, hogy ez is egyfajta “társadalmi élet”, egyébként teljesen természetesen élték meg a “vendégek” is.
A nap zárásaként 20 eurós belépőjeggyel (ez olcsó, mert általában 80-100 euró egy ilyen jegy) egy kis koncertre voltunk “hivatalosak” egy kis templomba, szintén nem messze a szállásunktól. Fiatal, tehetséges opera-énekesnő (Silvia di Falco) énekelt ismert áriákat zongorakísérővel. Kellemes, pihentető színfoltja volt a napnak.

A szombatot a Cenacolo Ghirlandaióval kezdtük – az Ognissanti-templom kolostorában. Ez csak keveset van nyitva, és a templomot már korábban megnéztük, de a kápolna miatt megérte erre jönni (egyébként is csak egy kis kerülő volt). Itt is a saját korának ruházatát, asztalterítőjét festette meg inkább, mint Jézusét az Utolsó vacsora freskón.
A XIII-XIV. században építették a Santa Maria Novella templomot, ennek megfelelően alapvetően gótikus – homlokzata későbbi, de azonos stílusban készült el. A bejáratok oldalról vezetik be a látogatót a templomba, így a főhajó útikönyvekben leírt optikai hatása nem tud érvényesülni. Andrea Orcagna XIV. századi Utolsó ítélet freskója a Strozzi-kápolnában, a szentélyben pedig Ghirlandaio alkotásai vannak – mindkettő óriási hatású, nagyon színes – az utóbbi egyfajta képes Biblia. A kerengők is gazdagon díszítettek, de nem lehetett mindent megnézni. Itt is el lehet egy fél életet tölteni, ha mindent részletesen képes megnézni az ember.
Kb. 600 méter DK-i irányú séta után a Palazzo Davanzati következett – második kísérletre sikerült is nyitva találni. A régi patríciusházban a XIV. századi firenzei gazdagok életkörülményeit mutatják be – mire megnézi az ember, addigra sok-sok lépcsőt megmászik, mert a kis alapterületű, sokemeletes épületek mintapéldája is lehetne. Kellemes, befogadható mennyiségű a kiállítás is.
Újabb 500 méternyi séta után – DK-i rányban, az Arnóval párhuzamosan – a Fondazione Horne következett. Egy évszázada élt a névadó angol gyűjtő, és egy remek anyagot állított össze Firenze fénykorának alkotásaiból. Ez a hely is befogadható méretű, és korszakos művek vannak benne – képek, bútorok, szobrok.
Visszafelé, vagyis nyugatra 200-300 méterre van az Arno partján, az Uffizi sarka mellett a Galilei Múzeum. Gyakorlatilag egy tudománytörténeti kiállítás, sok régi eszközzel és sok kivetítőn játszott modern kisfilmmel, melyen a fizika törvényeit, különösen az itt bemutatott eszközökkel végezhető kísérleteket lehet megnézni. Nem olyan interaktív, mint a Csodák palotája, de nagyon jó kis hely. A régi térképek is vonzottak, de a Kárpát-medencét is tartalmazót nem fedeztem fel köztük. Volt pl. olyan kép, melyen három irányból háromfélét lehetett látni – a képet alkotó függőleges “pálcikák” oldalainak megfelelően. Nem lehetett könnyű megfesteni! Mivel fizikából nem voltam sohasem a legjobb, így sok dologról azt sem tudtam, hogy mire való, vagy mit mutat be – hozzáértőknek különleges élmény lehet. Így is tetszett, amit értettem.
A szálláson volt ebédünk erre a napra. Az előétel vékony sonkaszelet kis kenyérdarabokkal, olívaolajjal, a fő fogás szószos tészta volt (természetesen parmezán sajt is), s hozzá saláta – benne többféle “zöldséggel”. A ráadás tiramisu volt – édes és nagyon finom. Inni bort és ásványvizet lehetett.

Ebéd után az Arno túlpartján, az ún. Oltrarno városrészben lévő Santa Maria del Carmine templomban lévő Brancacci-kápolna volt az úticél – Brancacci a mecénás megrendelő volt. 1425 és 1480 között Masolino, Masaccio és Filippino Lippi festette meg Péter apostol életének képeit a freskókon. A képek hátterében Firenze épületeit lehet látni – az ilyeneket nagyon szeretem. Ez is egy lenyűgöző alkotás – csak ezért mennek a turisták ebbe a templomba.
Innen kb. 500 m-re keletre van a Pitti-palota, melyből a délután hátralevő részében a Galleria Medici, a Galleria Moderna és a Galleria Costume című kiállításokat néztük meg – a többit nem tudtuk megnézni, mert addigra már bezártak.
Mivel a különböző kiállítások nyitvatartási ideje eltérő, jobban is lehetett volna taktikázni, de mi inkább a fontossági sorrendet követtük, így a porcelán- és az ezüstkiállításról lemaradtunk. A Boboli-kert is “elúszott”, tulajdonképpen ezt akár szó szerint is lehetne venni, mert vagy esett, vagy zuhogott az eső – mire kiértünk az udvarra a kert bejáratához, addigra meg be is zárták. Bár nem hiszem, hogy ebben a rossz időben lehetett volna élvezettel sétálni és a szobrokat, fákat csodálni.
A megnézett kiállítások közül a Medici anyag igen fárasztó, rengeteg kép – no, itt már nekem is képmérgezésem lett -, gyakorlatilag a nem freskós falfelületeket beterítették képekkel. Többen mondták azt, hogy nekik jobban tetszett ez a képtár, mint az Uffizi, nekem nem tetszett ennyire (bár azért a fáradtsági szintem is igen magas volt ekkorra). A Modern képtár még kevésbé fogott meg, de azért nem bántam, hogy végigmentünk ezen is. A Divat kiállítás érdekes volt, de nekem feledhető – a hölgyek jobban értékelhetik a ruhák és kiegészítők nem túl nagy gyűjteményét.

Az eső ellenére egy kis kerülőt azért csak tettünk, és kimentünk DK-re a via Romanán az egyik régi városkapuhoz, a Porta Romanához. Ez 1328-ban épült, Orcagna tervei szerint. Az évszázadok “kopása” után még meglévő rész is monumentális.
Egy búcsúvacsorára is meghívást kaptunk, pár háznyira a szállástól, egy kis étterembe. A tulajdonosok Szicíliából származtak, ez valószínűleg az étlapra is kihatott. Az előétel most is vegyes volt – húsos, sajtos, salátás, olívaolajjal, pirítóssal – mindenből jutott egy kicsi, az ízek miatt. A fő fogásnak grillezett juhsajtot, szintén grillezett zöldséggel, illetve szarvashúsos szószos széles tésztát választottuk; desszertnek pedig karamelles narancsot, illetve újra tiramisut. A chianti és a víz természetesen nem maradhatott el.

Vasárnap a repülőhöz indulásig még egy délelőttünk volt, ekkor hasznosult a FirenzeCard 72 órájához igazított taktikánk, vagyis 11.50-ig használhattuk. Ennek megfelelően a szállás elhagyása utánra egy rövidebb kört terveztem, hogy a csomagokkal azért ne kelljen bejárni az egész belvárost.
Az első hely a Bargello (Palazzo Podesta) lett. Útközben még egy nagy esőt fogtunk ki, de a Signoria téren be tudtunk állni a még ki nem nyitott kávézók ernyői alá. A Bargello volt a városi elöljáróság épülete, majd később, annak a Signoriába való átköltözése után a rendőrfőnöké – innen az elnevezése. Igen jelentős gyűjtemény, nem olyan nagy, hogy ne lehetne befogadni egy sétával. Az itt elhelyezett anyag változatos, minden téren csodaszép dolgokat lehet látni, mégpedig elég közelről és sokkal kevesebb turista között lehetett nézelődni – lehet, hogy ennek az oka a vasárnap reggeli időpont volt. Már maga az épület is XIII. századi indítású, a korban szokásos udvart körülölelő, többemeletes, tornyos, erődszerű palota. A legtöbb látogatót a szobrok terme vonzza, benne sok bronz- és márványszobor, dombormű a reneszánsz nagymesterektől – pl. Donatello, Ghiberti, Verocchio, Michelozzo, Giambologna, Luca della Robbia művei. De itt elefántcsont alkotások, fajanszok, textilek és egyéb, kiemelkedő művészeti szintet mutató tárgyak is vannak, mégpedig szintén a XV. századtól kezdve. A földszinten van a Michelangelo terem, melyben két kevéssé ismert alkotásán kívül más, korabeli művészek szobrai láthatók. Szerintem ez a legátfogóbb múzeum a városban, vagyis kár lenne kihagyni, mert sok képzőművészeti ágban, anyagféleségben láthatunk csodaszép tárgyakat.
Mellette áll a La Badia templom, melynek gótikus tornya tetszett, azonban a többször átépített, egy kapubejáraton keresztül megközelíthető templomot mise miatt nem tudtuk megnézni – pedig sok mindent említ benne az útikönyv.
Pár lépésre innen, egy kis utcában van a Casa di Dante. A száműzetésben meghalt Dante Alighieri családja tulajdonában álló házak egyike ez az emlékház – azt mondják rá, hogy itt született, de ezt valószínűleg nem igazolja semmi. A kiállítás kicsi és nem is túl érdekes, de egy rövid látogatást megér, ha van időnk. Eredeti tárgyak nincsenek benne, egy-két tabló, szemléletes megoldású ismertető asztal azért tetszett benne. Az épület a “szokásos” firenzei reneszánsz lakóház, amelyeket nagyon szeretek.
Innen ÉK-re 200-300 méterre, a Dómnál lévő, 1358-ban épült Loggia del Bigallo (Museo del Bigallo) lett az utolsó megnézett múzeum. A díszes épület árvaházi célokat szolgált régen, ma a picike múzeumon kívül turisztikai információs iroda működik benne. A “picike” konkrétan két szobát jelent (kb. 30m2), benne néhány XIV. századi alkotás – szárnyasoltár, freskó. Bár ekkorra már igen sok ilyesmit láttunk, azért ezek is óriási hatással voltak ránk, hiszen remekművek.

Ezzel véget ért a firenzei kaland. A reptérre vivő busz megállója felé sétáltunk, és ekkor kisütött a nap. Ha már ilyen szép idő volt, és még bőven volt időnk, leültünk a Santa Maria Novella téren, a templom főhomlokzatával szemben, az egyik pad már megszáradt részén. Jöttek-mentek a turisták és a helyiek – ők többnyire családosan voltak, kisgyermekek rohangáltak körülöttük. A homlokzat napsütésben még látványosabb volt, s most még idő is több volt, mint eddig bármikor, nyugodtan bámészkodhattunk. Szokatlan is volt a helyzet a szokásos rohanással szemben. Élveztük a napsütést és a látványt. Aztán eljött a buszozás ideje is, kifelé az ablakon át még a XVI. század első felében épített Fortezza da Basso falait, és a későbbi századokban felhúzott épületeit láttuk – látványosak voltak. A repülőtéren újra visszatért az eső, ami hazáig kísért.

a Santa Maria Novella homlokzata

Firenze régi szerelem volt és ez a több mint három napos út csak megerősítette a csodálatot. Persze még lehetne más kiállításokat, templomokat is bejárni, vagy újra, tüzetesebben megnézni a bejárt helyeket, de itt sem lehet a teljességet elérni. Az út előtt azt hittem, hogy egy nap alatt érdemi képet lehet kapni a városról, azonban ezt megdöntötte a tapasztalatunk. Nem véletlen, hogy köteteket írtak, ódákat zengenek róla.
Akinek nem elég egy villanásnyi kép a reneszánsz csodájáról, az legalább ennyi időt szánjon rá – megéri.
Denke Gergely

 

Denke Gergely írásai az Útikalauzban >>   

Az Útikalauz további útibeszámolói és más írásai Olaszországról >> 

 

Légy te az első hozzászóló a(z) "Denke Gergely: Kirándulás a reneszánszba – Firenze – Olaszország – 2013" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár