Ligeti Csákné Zsuzsa: Bar, Berane, Morača, Podgorica, Budva, Tivat, Kotor, Njeguši, Skodrai-tó – Montenegró – 2006


Ligeti Csákné Zsuzsa: Montenegró – 2006. május 25-június 5.



Rendkívül érdekes beszámoló az ország talán legfontosabb látnivalóiról – sok információval és nagyon szép képekkel


Budapest – Mataruska Banja – Ziča – Studenica – Novi Pazar – Sopočani – Ziča – Berane – Morača völgye – Podgorica – Budva – Tivat – Kotor – Njeguši – Rijeka Crnojeviča – Skodrai tó – Bar – Stari Bar – Ostrog – Žabljak – Piva – Tara – Valjevo – Budapest
2700 km


Hivatalos podgoricai út hívta fel figyelmünket Montenegróra. A következő évi nyaralásunkat ide szerveztük. Mivel egyikünk sem kedveli az olyan nyaralásokat, amelyek csak strandolással telnek, sőt a nagy meleget sem kedveljük, utunkat az előszezon idejére tettük. Nagy segítségünkre volt az budapesti utazási roda. Rajtuk keresztül foglaltuk le szállásunkat Mataruska Banjában, Tivatban és Zabjakban.
Felkészüléskor a régi Panoráma útikönyvek sorozat Jugoszlávia kötetének forgatását megnehezítette a megváltozott helységnevek sokasága, de még mindig a legbővebb ismereteket tartalmazza. Ráakadtunk egy könyvesboltban Sebestyén Árpád útikönyvére (Montenegro). Jó hasznát vettük az internetnek is. Indulásunk előtt egy héttel vált függetlenné Montenegró, illetve épp túl voltak a népszavazáson.


Az ország hivatalos fizetőeszköze az euro, bár nem tartoznak az euro-zónához. A háború nem érintette ugyan Montenegrót, itt nem folytak harcok, de a háború okozta szegénység, az embargó rányomta bélyegét mindenre. Jó utakon autózhattunk, de a járulékos létesítmények nagyon lestrapáltak: a szalagkorlátok rozsdásak, a mellékutak aszfaltja kátyús, a benzinkutak állapota siralmas. Az emberek viszont barátságosak, segítőkészek. Az ország kicsi, a távolságok nem nagyok, a vidék elbűvölően változatos. Hegy, hegy hegy mindenütt. A tengerpart szikláit kivéve a mészkőhegységeket élénkzöld karsztbokorerdő borítja, jelezve, hogy sok csapadékot kap a vidék. Az utak a sok hegy között a szűk völgyekben haladnak. A forgalom az előszezoni időben nem volt túl nagy, dugóval csak Budvában találkoztunk.
A lakosság nyelve szerb és montenegrói. Mi nem tudtuk megkülönböztetni. Az ország belsejében gyakoribb a cirill betűs felirat, a tengerparton a latin betű az uralkodó.
Ahány térképet vettünk, annyiféle változatot láthattunk: az egyes térképeken mást és mást jelöltek főútvonalnak, de eltért több esetben az utak nyomvonala is. Többe is figyelmeztettek a térképek megbízhatatlanságára.
Sok mindent megtalálhatunk a www.montenegro.lap.hu oldalon található linkekkel – utazás, szállás, program, érdekességek – és más honlapokon.


Baráti társasággal, két autóval vágtunk az útnak. Első napunk utazással telt, valahol Belgrádtól délre, kis fürdőhelyen volt a szállásunk. Kicsit aggódtunk, amikor megláttuk a tízemeletes beton épületet, amely kísértetiesen hasonlított egy valamikori SZOT üdülőhöz, de kellemesen csalódtunk. A szobák kényelmesek és tiszták voltak. Az étterem ugyan kongott, az étlap szerb nyelvű volt, de nagyon alacsony áron hihetetlen finom vacsorát kaptunk. A pincér lassú, előkelő mozgásával minduntalan Hippolitot, a lakájt juttatta eszünkbe.


Utunk innen a közeli Ziča felé vettük utunkat. Valójában ezzel kezdtük időutazásunkat a szerb államiság kezdeteihez. A zičai kolostort a korai szerb királyok, a Nemanja dinasztia alapította a XIII. században. Fallal körülvett, ápolt, gondozott kert közepén áll a szerb ortodox templom, amely magán viseli a görögkeleti és a román építészeti stílus jegyeit.
A délre húzódó Raška-völgyben megbúvó kolostorok mind magukon viselik ezeket a jegyeket: I. megkoronázott Péter Rómától kért koronát, de testvére, I. Száva Bizáncot támogatta. Az első királyok kiterjesztették hatalmukat egészen az Adriáig. Az onnan jövő dalmát mesterek építették a templomokat, faragták a szebbnél szebb ablakokat, festették a falakat. Így van ez Studenica kolostorában is.








A csendes mellékvölgyben (tábla mutatja az utat a letéréshez) megbúvó épületegyüttest azért nem háborgatták a törökök, mert a kolostor lakói nevelték a szultán sólymait…. A Sopočani kolostort a dinasztiaalapító építette, majd ide vonult vissza, amikor lemondott az uralkodásról. Talán itt érvényesül az építészetben legjobban a román hatás. Az utóbbi két kolostor a világörökség része. Jól karban tartottak, szabadon látogathatók. Kapható képeslap, tájékoztató füzet (szerb nyelvű) és ikon, gyertya minden mennyiségben. Sopočani már az úgynevezett Szadzsák területén van. Így nevezik a török hódoltság idejéből megmaradt utolsó területet, ahol legtovább maradt meg a török fennhatóság. Több állam területéhez tartozik: jutott Szerbiának, Montenegrónak, Bosznia-Hercegovinának is. (Bővebben lehet olvasni a Szandzsákról a Földgömb folyóirat 2004. évi 3. számában) Legfontosabb városa Novi Pazar. A város mindennapjaiban is jól érzékelhető a török hatás: a lakosság zöme mohamedán, több mecset van a városban. A modern bevásárlónegyedben szuk van, sok a kávéház (itt csak férfiak ülnek), a nők egy része kendőt hord (de nem takarja el az arcát). A város határában áll a vidék legöregebb temploma, a Szent Péter templom.  Öreg temető veszi körül. A közeli házból bújt elő egy anyóka irdatlan nagy kulccsal, ő mutogatta büszkén a 927-ben épült öreg épületet. A legrégibb része a központi kerek torony.








Utunk innen Tatinon keresztül vezetett az Ibar völgyében. Átléptük a montenegrói határt (gyakorlatilag alig volt ellenőrzés). Elképesztő szurdokvölgyben vezet az út. Nehezen találtunk megállóhelyet, ahonnan jól láthattuk a szurdokot. Annyira elámultunk, hogy elfelejtettünk fényképezni…


Hamarosan Berane városába érkeztünk. Ez is még a Szandzsákhoz tartozik. Úgy döntöttünk, itt kellene megaludni, mert esteledett. Nem volt előre foglalt szálásunk, de tudtuk, hogy létezik egy Hotel Berane. Sajnos zárva találtuk, de jótét lelkek elmagyarázták, hogy van másik, új szálloda, sőt elvezettek odáig. Magunk nem találtunk volna oda a szűk utcák útvesztőjében. A régi város közepén új hotel épült, a recepción tudtak angolul. A szobák vadonatújak voltak, igaz mindenütt találkoztunk „egyedi megoldással”: a fűtőtest csövei vakon folytatódtak, drót lógott ki a falból, ahol nem kellett volna, stb. Később is tapasztaltuk, hogy a modern szakipari munkákra nincsenek igazán felkészülve.
Mire elrendeződtünk, besötétedett. A közeli korzón ekkor kezdődött az élet. A széles utcán leállt a forgalom, korzózó tömeg hullámzott fel és alá. Kellemes kis éttermet találtunk, ahol újra hihetetlenül olcsón ettünk rablóhúst, csevapcsicsát. Reggel nagy nyüzsgésre ébredtünk: a szálloda mellett volt a piac kapuja. A vásárosok autói az ablakunk alatt parkoltak, rakodtak. Azonnal felderítettük a terepet. A zöldségen kívül kapni finom sajtot, túrót (fa bödönökből árulják), de préselt dohányt is. A piaci kávézóban valódi török kávét ittunk. Az egész országban török kávét (amely nagyon finom) hoznak, ha kávét kértünk. Sok helyen (különösen a tengerparton) főznek presszókávét, ha kérünk. Végre körül nézhettünk a városban: gyönyörű fekvése van, hegyektől ölelt kis medencében fekszik, a gyorsfolyású Lim-folyó partján. Több minaret díszíti a várost. A legrégibb ház a török időkre emlékeztet.








Sajnos nagyon elhanyagolt állapotban van. A hotel recepcióján megérdeklődtük, járható-e az út a Bjelasica hegységen keresztül. „Igen” válaszukra megörültünk, mert akkor nem kell nagy kitérőt tennünk, ha meg akarjuk nézni a Szent György Oszlopai kolostort. A kolostort hamar megtaláltuk a városon kívül. Közvetlenül a zöld hegyek aljában.








Itt sem kell fizetni a belépésért, de kedves, magas fiatal pópa kísér. Kis üzletben ikonok, gyertyák – és végre helyi népzene CD. Indultunk tovább a megbeszélt úton, gyönyörű szurdokvölgyben, egyre emelkedő szerpentineken a Bjelasica Planinára. Az erdőből kibukkanva csodás alhavasi tájra bukkantunk. A mező ezer virágtól pompázott. Az aszfalt azonban elfogyott alólunk, köves földúttá változott.








A közeli ház lakói szerint csak terepjáróval járható az út Kolosinba. (térképeinken rendes főútnak jelölték ezt az útvonalat) Kénytelenek voltunk visszafordulni, és jókora kerülővel a Komovi-hágón átkelni. A hágón kicsiny menedékház fogadott, ahol meguzsonnáztunk, (török) kávét ittunk. A hágóról körben gyönyörű kilátás nyílott a Bjelasica, a Komovi, a Sinjavina hegység, az Albán Alpok felé. A hágó mellett közvetlenül 2000-2300 méteres hegyek emelkedtek, tetejüket még hó borította.








Kolasinhoz közeledve útépítésbe botlottunk. Öt kilométeren át az építkezés felmart területén iszonyú porfellegben döcögtünk hatalmas teherautók, gépek között. Az útépítés borzalmait a továbbiakban a Morača-völgye kárpótolta.  Szűk kanyonban vezet az országút, alagutak és viaduktok sokaságán keresztül. A kétsávos úton kevés helyen lehet megállni és gyönyörködni. A völgy aljában dübörög szikláról sziklára a folyó. Magasan a sziklák között vettük észre a vasút pályáját. A meredek lejtőn lezuhant, megközelíthetetlen rozsdásodó vasúti kocsikat láttunk. Térképünk leágazást jelzett Mritvica kanyonhoz, a valóságban sehol sem találtuk. Ugyanígy a Morača kolostort sem jelezték az autóúton időben, megfordulni pedig az előbb említettek miatt lehetetlen volt. A völgy oldalfala végre alacsonyodni kezdett, a vasút sok-sok alagút után mellénk ért, és befutottunk Podgoricába. A főváros (valaha Titográd) viszonylag új város. Akármerre fordulunk, a város minden pontjáról láthatók a környező magas hegyek. A régi településből kevés maradt.








Most nem szántunk rá sok időt, siettünk Cetinjén (a régi fővároson) át Tivatba.
Cetinje hatalmas poljéban (karsztos mélyedés) fekszik. Csendes kisváros. Itt látható a világ legkisebb királyi palotája (ma múzeum). A sziklák közül kikapaszkodva hamarosan átkeltünk a parti hegylánc gerincén és elkezdtük ereszkedésünket a tengerpartra. A délutáni párában kirajzolódott Budva modern üdülőközpontja. Az óváros kicsiny félszigete eltörpült a szállodák és üdülők tömegében. Bár eddig nem volt nagy forgalom, itt dugóba kerültünk, mert a városban útépítés zajlott. Általában mindent építenek, tataroznak. Terelő útról terelő útra irányítottak, végül azonban csak kiértünk a városból és Tivat felé haladhattunk. Elautóztunk a repülőtér mellett és beértünk a Tivati öböl melletti üdülőterület sűrűjébe. Némi keresgélés után megtaláltuk az utazási iroda kirendeltségét, majd a szállásunkat. Csöndes mellékutcában állt – mint később kiderült, gyalog nincs is messze Tivat központjától. Ragyogó apartmant kaptunk, miénk volt a teljes második emelet. A nappalink asztalán egy üveg vranac (helyi bor) várt néhány kedves sor kíséretében. Mivel igencsak ránk esteledett, elsiettünk vacsorázni. Nem volt egyszerű feladat, mert az előszezonban az éttermek fele még zárva tartott. Végül a tengerparthoz közel találtunk is egy kis éttermet, ahol pljeskavicát, razsnicsit, csevapcsicsát ettünk sok salátával. Visszaérve a szállásunkra otthon találtuk házigazdánkat, az utazási iroda tulajdonosát. Egy üveg lozát (szőlőpálinkát) hozott, amit a teraszon iszogattunk meg. Szavo „kapitány” tud magyarul (felesége magyar), de szívesebben beszél szerbül? montenegróiul? Állandó kirendeltségben lévő újvidéki magyar kislány mindent fordított…
Másnap felderítettük Tivatot: lenn a kikötőt, városközpontot, piacot, fent a hegyoldalakat, öreg templomokat. A város fölött közvetlenül trónol a Lovčen, a montenegróiak szent hegye. A tengerszintről 1700 méterre szökken fel a hegy. Mindenünnen látni. Valójában nem egyetlen hegy, hanem egész hegység. Az idő szép volt, így délután házigazdánk tanácsára felkerestünk egy homokos öblöt, ahol a strandon kipihentük az utazás fáradalmait. A homokban sok ember nyüzsgött, de az öböl két végén lévő sziklás fürdőhelyen alig találkoztunk valakivel, pedig itt is kiépített lépcsőkkel, létrákkal könnyítették a fürdőzést.











Az estét újra az olcsó kisvendéglőben töltöttük, kipróbálva az étlap még felderítetlen részét.
A szép idő nem folytatódott. Felhők jöttek a hegyek mögül. Ezért elautóztunk Budvára, és Barba. Nehéz volt parkolót találni Budva óvárosa közelében. Végül egy bevásárlóközpont parkolójában hagytuk az autót. Innen rövid sétával értünk az óvárosba. A tengerbe nyúló falakat nagy hullámok ostromolták. Budva óvárosa világörökség, méltán. Jellegzetes dalmát város, sok régi házzal, templommal, szűk, festői utcával. A nap ugyan nem sütött, de ez nem zavarta a felfedező utat.








A földrengésnek már alig van nyoma, de azért felfedezhető: hatalmas repedés tagolja egy kis templom szentélyét.
A tengerparton az utat végig kísérték a nyár elején virágzó sárga zanót virágai. A helyiek azt tartják, amikor elkezd virágozni a zanót, jönnek a turisták. A vidék sziklás, felejthetetlen látvány, ahogy a sziklákon megtörik a hullámok ereje.








Barban hatalmas kikötő van, hosszan elnyúló kavicsos strand – amikor ott jártunk, a strand érthető okokból üres volt. Egyedüli látogatói voltunk a királyi nyaralónak. Az emeleten a régi berendezést mutatják be – legalábbis ami megmaradt belőle. A földszinten néprajzi részleg látható.








A kikötőnél és a szállodáknál sokkal érdekesebb a parttól 5 km-re fekvő Stari Bar. Jól védhető mészkődombra települt a város, mely a XIX. század végén és a XX. század elején lőporrobbanástól romba dőlt. Az első robbanás pusztítását még helyrehozták, de a második után a lakosok leköltöztek a tengerpartra, és sorsára hagyták a várost. A robbanás erejét mutatják az elmozdul faldarabok. néhány épületet helyreállítottak, de a többség romos, amelyet egyre jobban belep a növényzet. Épségben maradt (vagy helyreállították, nem tudom) a vízvezeték, amely a hegyekből hozta a vizet a városba. Az öreg városba belépőjegyet kell venni, bent aztán sokáig bolyonghatunk az utcákon. A város közelében tábla figyelmeztet (maslina), hogy néhány méterre az úttól található Európa legöregebb fája, egy vénséges vén, állítólag 4000 éves olajfa.












Felfedező utunkat a Luštica-félsziget bejárásával folytattuk másnap. Ez a félsziget választja el a Tivati öblöt a nyílt tengertől. Keskeny út kígyózik végig a félszigeten, egészen a csúcsán lévő Roseig, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Kotori-öböl bejáratára, az azt elzáró Mamula-szigetre. A túloldali, keskeny földnyelv fele Horvátországé, másik fele Montenegróé. A két félszigeten és a Mamula-szigeten mindenütt katonai erődítmények, még ma is. A félszigeten kevés település van, sűrű bozót, erdő takarja. Közte bújik meg a csöndes, meghitt zugban egy-egy templom.
A Kotori-öböl mélyen benyúlik a szárazföldbe, több ága-boga van, a Tivati, Hercegnovi, a Perasti és a Kotori-öböl. A Perasti és a Kotori öböl igen szűk, alig 300 méteres szűkületen át közelíthető meg. Itt most komp jár, régebben esténként lánccal zárták el a hajók elől. Innen a neve is: Verige (Lánc) szoros.








A kompjárat megkönnyíti a közlekedést, nem kell a teljes öblöt körbejárni, hogy eljussunk Hercegnoviba. Hatalmas, összefüggő üdülőtelep, amelyben szétszórva lehet ráakadni a régi emlékekre. Hercegnovi fölött a hegyekben évi 4000 mm csapadék esik, a világ legcsapadékosabb helye. A mészkőhegyek elnyelik a vizet, amely barlangokat váj ki. A parton autózva hatalmas barlangszájakat láthatunk, itt kerül a tengerbe a sok víz. A Kotori öböl körül több városkára bukkanunk, nekünk legjobban Perast tetszett. Kopár hegyoldalak és a tengerpart közé szorult kis dalmát városka, régi patrícius palotákkal, gyönyörűen faragott ablakokkal, kapukkal, pálmával és halszaggal.








A 27 km hosszú öböl legmélyén bújik meg Kotor. Óvárosa világörökség, ma már eltörpül a körülötte épült üdülőtelep mellett. Két úton lehet megközelíteni: Tivatból szerpentineken és alagúton keresztül, vagy az öböl partját híven követő igen csak keskeny autóúton. Az előszezonban is élénk forgalom volt a keskeny utakon, a kikötőben óriás luxushajó horgonyzik. Az óvárosban nem lehet autóval behajtani, parkolóhelyet találni nem könnyű. Három kapun léphetünk be a városba gyalogosan. Ahol a városfal a sziklafallal találkozik, egy-egy bővizű forrás tör elő a hegyből (amennyiben forrásnak lehet nevezni egy folyót), fölötte híd ível át a városkapuhoz. Hamar eljutottunk a központi helyet elfoglaló Szent Tifon templomhoz. Dalmát kőfaragók remeke a templom. közelében találjuk a Drogon palotát, csodálatosan faragott román ablakkal.











Egy festői mellékutcán indultunk neki a várost a hegy felőli oldalról védő Szent János erőd megmászásának. Sok-sok meredek lépcsőn kapaszkodtunk felfelé. Szerencsére jó pihenőhelyek nyújtanak alkalmat a lihegésre. A kilátás kárpótol minden fáradtságért. Kotor volt hajdanán a magyar haditengerészet központja (igaz, akkor Cattaronak hívták). A Tengerészeti Múzeumban találunk erre emlékeket.
Kotor közeléből indul az az országút, amely 24 szerpentinnel kanyarog fel a 1000 méter magasra a Lovčen-hegység oldalába. Másnap ezen kapaszkodtunk felfelé. A hegyoldal olyan, mint egy sziklakert, a tenger felőli oldal minden kanyarral szebb rálátást kínál a Kotori öbölre. Aztán egy kanyarral eltűnt a tenger, és a kopár hegyek helyett buja növényzettel benőtt medencében találtuk magunkat. Itt ágazik el az út, mely felkanyarog a Lovčen csúcsára, ahol Petar Njegoš híres pap-költőjük nyugszik. A medence közepén lévő Njeguši falucska minden házán tábla: pšut (sonka). Itt állítják elő a híres njeguši sonkát. Az olasz szárított sonkákhoz hasonlít. Mi már ismertük a tivati piacról, így megálltunk az egyik háznál sonkát venni. A házigazda kis melléképületbe vezetett, ahol sűrűn lógtak a száradó sonkák. Valóban kiváló sonka volt, vacsorára mind megettük.








A faluból kiérve hamarosan találkoztunk a Cetinjébe tartó úttal. Hamarosan letértünk róla Rijeka Crnojeviča irányába. A hegyek között a távolban nemsokára feltűnt a régi híd. Valaha élénk kereskedőváros volt, ma csendes falucska. Ékessége a török kori híd. Környezete rendezett, éttermekkel, kávézókkal, teraszokkal. Az előszezonban azonban minden csendes, kihalt. A parti fűz árnyékában kötött ki egy öreg halász a csónakjával és válogatta a fogást. Helybéliek javasolták, hogy ne a fő úton, hanem a hegyek között haladjunk tovább Virpazarba, a Skodrai tóhoz. Nem lesz jó út, de megéri… Igazuk volt. Magasan a völgy felett vezetett az út, nagyon keskeny, az aszfalt helyenként csak nyomokban. Mindezért kárpótolt a káprázatos kilátás, amely a Skodrai tó északnyugati részére nyílott, ahol belefolynak a folyók, patakok. A délkeleti része végeláthatatlan mocsarakba vész el.











A 25 kilométeres úton nem találkoztunk autóval, csak egy görög teknős ballagott keresztül az úton… Meredek szerpentinen értünk le Virpazarba egy halvendéglő mellett. Itt édesvízi halakat lehetett enni, az étlapon csak a pisztrángot tudtuk azonosítani, a többit nem. Azonnal kihasználtuk a lehetőséget. Virpazar fontos hely, bár csak néhány házból áll. Itt megy keresztül a tavon a vonat és az országút a főváros felé. A mocsaras vidéken nem is volt egyszerű megépíteni a vasutat. Hatalmas töltésen halad a vonat és az országút, egy helyen hosszú hídon, közben egy szigeten is átmegy. Nagy a forgalma. Átkelve a hídon nehezen, sok kérdezősködés után találtuk meg az utat Žabljakba. Ez a kis falu az elmúlt évekig szárazföldön megközelíthetetlen volt az év nagy részében. 2000-ben építették meg a faluba vezető országutat. Addig a lakók csak csónakon közlekedhettek. Žabljakban a mocsár közepén vár áll egy sziklapúpon. Ez volt a Zeta királyság (a montenegrói államiság kezdetei) központja valaha. Később a központ áthelyeződött Rijeka Crnojevičébe, majd Cetinjébe. Keskeny út vezet fel a várba a faluból. Csodás a tavat körülvevő hegyek látványa. A vár alatt folyik a Morača. A parton csónakok sorakoznak.








Hosszú alkudozás után sikerült meggyőzni az egyik tulajt, hogy vigyen el egy „kis körre”. Bezsúfolódtunk a csónakba mind a nyolcan, a kormányos mellett még egy helybéli ifjú leányzó is helyet foglalt. Elsődleges szerepe abban nyilvánult meg, hogy egy konzervdobozzal folyamatosan merte a csónak aljában összegyűlő vizet (másodlagos szerepe a kormányos szórakoztatása volt). A Morača vizét vízitök borította, vízimadarak röpködtek. Egy fán kormorán ült. Aztán kiértünk a nyílt vízre. Akár merre néztünk, mindenütt hegyek és hegyek. A távolban magasodott Žabljak vára, mögötte magasodtak a hegyvonulatok. Az egy órás csónaktúra nyolcunknak 20 euróba került, csak javasolni tudom mindenkinek.











Megkíséreltünk strandot keresni a keleti parton. Útikönyvünk a Virpazartól délre eső második falut javasolta. A települést alig hagytuk el, amikor az út elkeskenyedett, számtalan kanyarral meredeken vezetett fel és le. Amikor már minden reményt feladtunk, megláttuk a falucska tábláját. Hihetetlen meredek út vezetett le a vízpartra, pontosabban egy halászfalu apró kikötőjéhez, ahol olyam sűrűn sorakoztak a csónakok, hogy nem lehetett megközelíteni a vizet. A helybéliek egy ösvényt mutattak, azzal biztatva, hogy ott lehet fürödni. Húsz percig bolyongtunk a nagyra nőtt gaztengerben, mire kibukkantunk egy elhagyott kőmólóhoz. Nem éppen ideális fürdőhely, de már nagyon beleéltük magunkat. A víz csodálatosan tiszta és kellemes hőmérsékletű volt. Közvetlen a vízfelszínről a hegyek még magasabbnak látszottak.
Este a Tivati öböl mélyén meghúzódó „Vino Santo” hal-étteremben vacsoráztunk. Közvetlen a parton épült, a terasz szélét a hullámok nyaldosták. A szerb étlapon nehéz volt boldogulni. Amikor nagynehezen ráböktünk valamelyik sorra, a pincér tálon hozta ki a frissen a tengerből fogott halakat, és rá kellett mutatni, melyiket kérjük. Soha nem tudjuk meg, mi volt az egyes halak neve. Szabad tűzön, parázs fölött sütötték, látványnak sem volt utolsó. Volt persze kagyló és rák, néhányan közünk ki is próbálták.


Utolsó reggelünk a tengernél vastag felhőréteggel búcsúzott. Hamarosan az eső is esni kezdett. Már ismert úton kapaszkodtunk át a tengerparti hegyeken Podgoricába. Itt Nikšič felé vettük az irányt. Szerencsére, mire közeledtünk Nikšič felé, az eső elállt és elvékonyodtak a felhők. Így már messziről észre vehettük Ostrog kolostorát a hegyoldalban. A hegy lábánál nagy parkolóban hagytuk az autókat, mert tábla tiltotta a továbbmenetelt. Gyalog vágtunk neki az emelkedőnek. Hol az országúton (a helybéliek vidáman autóztak a tiltó táblák ellenére), hol a kanyarokat levágó földutakon. Egy órás kapaszkodás után értünk fel a kolostorhoz.
Hatalmas sziklafal közepébe épült a kolostor a XVII. században. Egy sziklaeresz védelmében ragasztották a templomot és a kolostorépületet a sziklafalhoz. A vízellátást egy forrás biztosítja, a mélyen a sziklában fakad. A helyiségek hátsó fala maga a szikla, kifaragva, befestve. Csekély belépődíjért látogatható a kolostor és az alapító szent Basil csodatévő sírja.
Visszafelé hirtelen zápor kapott el, bőrig áztunk. A főúthoz közel a meglepő nevű „Ostrog” étteremben szárogattuk meg magunkat. Nemzeti étteremnek hirdette magát, az étlapon érdekes nevű ételek szerepeltek: popara, cicvara, gibanica, kačamak. Úgy döntöttünk, mindegyiket kipróbáljuk, biztonság kedvéért rendeltünk egy kétszemélyes vegyes hústálat is. Mindegyik étel kukoricakásából és valamilyen tejtermékkel, zömében juhtúróval készült, de egyáltalán nem hasonlított a mi puliszkánkhoz. A popara valamilyen zöld színű leveleket (spenót? mángold?) tartalmazott, a kačamak gombóc formájú volt, a cicvara tetején olvasztott vaj úszott. Fatálakban kínálták, aludttejet hoztak mellé fapohárban. Amikor mindenki mindent végig kóstolt, behozták a kétszemélyes tálat. Annyi hús volt rajta, hogy nyolcan sem bírtuk megenni. Mindenkinek melegen tudjuk ajánlani Nikola Mijukovič éttermét.
Sajnos az eső nem szűnt, mire a Piva víztárolóhoz értünk, még mindig szakadt az eső. Még így is impozáns volt a mély völgyben visszaduzzasztott folyó. A Piva kolostort éppen a vízszint emelkedése miatt kellett elköltöztetni. Nem lehetett kis dolog, hiszen a kívülről egyszerű kőtemplom minden négyzetcentiméterét freskó borítja. A kihalt kolostorban nehezen találtuk meg az ügyeletes pópát, aki számítógép előtt múlatta az időt. Készségesen mutogatott mindent (vele lehetett angolul kommunikálni), de éberen vigyázott, hogy ne fényképezzünk.
A Durmitor 1500 m magas fennsíkjára felérve végre csendesült az eső. A felhők közül hol itt, hol ott bukkant elő egy-egy hegycsúcs. Gyephavason kanyargó keskeny aszfaltúton sötétedésre beértünk Žabljakba. Žabljak jellegzetes hegyi település, a közelében két sífelvonó is van. Apró faházban szálltunk meg, három emeletet foglalva el. Azonnal befűtöttünk: irdatlan nagy hősugárzó ventillátorral együtt ontotta a meleget és a zajt. Szárogattuk a ruhánkat, ahogy tudtuk. Az idő másnapra sem javult meg igazán. Autóval mentünk a közeli Crno jezerohoz (Fekete tóhoz). Azonnal megjelent a nemzeti park embere és pénz szedett a parkolásért (3 euro). Ernyők védelmében lesétáltunk a parkolótól a tópartra. A felhők közül néha nagykegyesen előbukkant egy szépséges csúcs, de sajnos nem láthattuk a 2522m-es Bobotov Kuk-ot, a legmagasabb csúcsot. Kifaggattuk a szállásadónkat, hogyan juthatunk el a Tara-szurdokhoz. A térképeken különböző helyeken jelölik, vagy sehogy sem, turista jelzés pedig nincs. A tanácsok alapján meg is találtuk a sziklaperemet. Az 1300 m mély kanyon azonban őrizte titkát. A sűrű köd eltakarta a mélységet. Fájó szívvel búcsúztunk a Durmitorról. Elkezdtük leereszkedésünket a hegyről. Amint 1000 m alá ereszkedtünk, megszűnt a köd. Hiába autóztunk a Tara völgyében, a sűrű erdő nem kínált kilátást. Alapos ereszkedő után értünk a Tara-hídhoz. A völgy itt is szűk és mély, a híd 150m magasan ível át a szurdok fölött.








Ahol a legmélyebb a kanyon, arra felhő ült benne. Még így is igen impozáns látvány. Letekintve a mélybe, megértjük a raftingolók lelkesedését. Végső pillantást vetve a hegyekre, neki indultunk a hazafelé vezető útnak. Mivel akkoriban javították a Drina (így nevezik a folyót a Tara és a Piva összefolyása után) hídját a Bosznia-Hercegovina határon, kénytelenek voltunk hosszabb útin Mojkovac – Bijelo Polje felé kerülni. Itt értünk újra a Lim völgyébe, melyet Berane után hagytunk el. Remek út vezet a Lim-szűk völgyében Szerbiába.
A két határ között a senki földjén barátságos autóspihenőre leltünk. Végre ide akkor érkeztünk, amikor a nyársra húzott birka már megsült. Korábban vagy túl korán vagy túl későn érkeztünk a sülő birkához, és hoppon maradtunk. Montenegró stílusosan szépen búcsúzott tőlünk.


Ligeti Csákné Zsuzsa


A szerző írásai Az Útikalauzban


Ligeti Csákné Zsuzsa: Salzkammergut és Salzburg – Négy nap autóbusszal – Ausztria – 2008


Ligeti Csákné Zsuzsa: Bar, Berane, Morača, Podgorica, Budva, Tivat, Kotor, Njeguąi, Skodrai-tó – Montenegró – 2006

Ligeti Csákné Zsuzsa: Kétezer kilométer Galíciában – Ukrajna, Lengyelország – 2007

Ligeti Csákné Zsuzsa: Pulst Klagenfurt Nockberg Karavankák Sörg Hochostervitz St Vein Karintiai kalandozások – 2008

Ligeti Csákné Zsuzsa: Vianden – Etternacht – Bourscheid – Esch-Sur-Sure – Luxemburg város – Luxemburg – 2007


 


A szerző saját oldala >>











A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

Légy te az első hozzászóló a(z) "Ligeti Csákné Zsuzsa: Bar, Berane, Morača, Podgorica, Budva, Tivat, Kotor, Njeguši, Skodrai-tó – Montenegró – 2006" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár