Misku Márton: Hétvégi búvártúra Selcén – Horvátország – 2010



Misku Márton: Mackókalanddal fűszerezett hétvégi búvártúra Selcén – Horvátország – 2010



Izgalmas beszámoló a szentesi Medvetorpedók rövid, de fordulatos kirándulásáról – képekkel illusztrálva


2010. május 27-én csütörtök este, sok szervezkedés után végre elindultunk Horvátországba, egy hosszú hétvégi búvárkodásra. Úticélunk Selce volt, nem csak azért, mert ez a legközelebbi tengerpart Magyarországhoz, hanem mert itt van egy Mihuric nevű búvárbázis, amelyet már egy előző alkalommal oktatóink kipróbálhattak. A cél az volt, hogy pénteken kiérkezéskor egy parti merüléssel kezdjünk, majd szombaton egy hajós és egy parti merülés, vasárnap pedig szintén egy hajóról történő merüléssel fejezzük be. Sajnos a cél elérése nem mindenkinek jött össze, de ezt majd később taglalom.


Két autóval indultunk útnak, nyolcan voltunk, hét fiú-egy lány felosztásban. A Szentes-Budapest-Letenye-Zagrab-Karlovac-Selce útvonalat azért választottuk, mert nemcsak a legrövidebb, hanem a leggyorsabb is. Igaz, én már tizedik alkalommal járok Horvátországban, és eddig mindig Baja-Kutina felé jártam, mert térképről az tűnt a legközelebbinek, de mindig kellett hozzá úgy 12-14 óra hogy odaérjek. Budapest felé viszont majdnem hét óra alatt meg is jártuk volna az utat az autópályán, ha csak nem lép közbe egy kis probléma.
A kis probléma abból adódott, hogy hajnali fél ötkor, amikor már majdnem kivilágosodott, de még sötétben autóztunk a kihalt autópályán Karlovac után, 100 km/h-ás tempónál az első autó hirtelen vészfékezett, és füstölni kezdett. Azonnal megálltunk, hogy megvizsgáljuk mi történt, meg hogy van-e személyi sérülés, de csak azt láttuk a sötétben, hogy az első autó eleje ripityára van törve, csöpög belőle a hűtővíz és a légzsákok is kinyíltak. Ekkor tudatosodott bennünk, hogy valamit elütöttünk. Először azt hittük, hogy szarvas lehet, de nem kis meglepetésünkre egy kb. 100 kg-os két év körüli medvét találtunk a leálló sávban, kimúlva. Azonnal kitettük a vészvillogót, az elakadásjelző háromszöget, és belebújtunk az összes létező jedi-mellénybe, hogy egy esetlegesen érkező jármű nehogy még nagyobb bajt okozzon. Mint kiderült, a medve az autópályán akart átkelni, és a középső elválasztó szalagkorlátról ugrott az autó elé. Mindezek ellenére az Audi járóképesnek bizonyult, habár valószínűleg a gyár mérnökei nem tesztelték ilyen körülmények között.


A kollégák először tovább akartak indulni, de én ragaszkodtam hozzá, hogy rendőrt hívjunk, tekintettel arra, hogy a határon kifelé menet gondot jelentett volna, hogy a gépjárműben okozott nem kicsi kár eredetét nem tudjuk igazolni. Felhívtam a DAS jogbiztosító SOS vonalát, ahol egy igen álmos hangú hölgy rendkívül segítőkészen közölte velem a Horvátországi Magyar Nagykövetség telefonszámát (0038514890906), amelyet felhívva egy meglepődött, de szintén álmos hangú hölgy azt mondta, hogy ő még életében nem hallott ilyet, és megpróbálja értesíteni a rendőrséget, és hogy feltétlen várjuk meg őket. Némi várakozás után visszahívott, és közölte, hogy a rendőröket mégiscsak nekünk kell kihívni, mert ő abból a körzetből csak a Zagarbiakat érte el, akik nem voltak hajlandóak átszólni a Rijekaiaknak, úgyhogy nekünk kell angolul, vagy horvátul elmagyarázni, hogy mi történt. Közben megérkezett az első autópálya fenntartó autó, amelyből két két méter körüli horvát fiatalember először biztosította az utat, majd köszöntek és kaján vigyorral az arcukon közölték, hogy legutóbb egy 400 kilós medvét sikerült leteríteni egy autósnak, és hogy nem hiába van ám kinn a medve veszély tábla.


 



Horvát autópálya fenntartók és az érintettek


Kihívták ők is a rendőröket, majd írtak egy jegyzőkönyvet, és elkezdték átvizsgálni a kerítést, találnak-e rajta valami sérülést, persze nem találtak. Mindeközben csapatunk tagja, Zoltán, aki kamionos, és munkájának köszönhetően nem csak hogy minden nyelven ért, de azokon rendkívül kommunikatív is, elmagyarázta a Horvát autópálya karbantartóknak, akik mellesleg csak horvátul értettek, hogy Maci Laci nem a kerítés felől érkezett, hanem a túloldalról repült át, a kétméternyi nyugalom szobrok teljes megdöbbenésére. Később érkezett még néhány autópályás, az egyik páros felrakta a medvét egy utánfutóra, miközben egyikük a saját száját nyaldosta, majd jött egy másik, olyan 220 cm körüli, hogy letakarítsa az utat, amit baleset után minden esetben meg kell tenni, de már nem volt mit csinálnia. Ezután jött egy trailer, hogy az Audit elszállítsa, de mi közöltük vele, hogy igazán nem szükséges ilyen irányú beavatkozás, és hogy higgyék el, teljesen urai vagyunk a helyzetnek.



Már csak ennyi volt hátra az autópályából


A rendőrség három órás várakozás után jött meg, és öt perc alatt elvégezték a papírmunkát. Kaptunk tőlük egy újabb jegyzőkönyvet, és már indulhattunk is tovább. Sajnos az első gépjármű tulajdonosának a napja abból állt – ahelyett hogy velünk merült volna -, hogy Rijekába ment egy helyi biztosító társasághoz felméretni a kárt. A biztósítónál nem kis meglepetésünkre igéretet tettek arra, hogy az autópálya társaság kifizeti a gépjárműben keletkezett kb. 5000 Eurós kárt, pedig nem volt cascója, csak egy nemzetközi zöldkártyája. Egy darabig azon is ment a huzavona, hogy kint kell megjavíttatni az autót, vagy itthon is lehet, szerencsére az utóbbi is elég nekik. Az azóta eltelt két hét alatt annyi információt kaptam a tulajdonostól, hogy itthon felmérette egy Audi szervízzel, és potom 2.690.000 Ft-ért meg is javítják az autót, ami egy ötéves gépjárműnél, gyakorlatilag a piaci értékének felel meg. Tanulság, hogy mindig gondolkodjunk higgadt fejjel, és ha időbe is kerül, hívjuk ki a rendőrséget, bármilyen baleset résztvevői vagyunk.



Horvátországi útibeszámolók helyszínei az Útikalauzban nagyobb térképen való megjelenítése


Délelőtt megérkeztünk a szállásra, kicsomagolás után még egy kicsit vitáztunk rajta, hogy ki alszik a Nórival, és irány a tengerpart. A búvárbázison Tamara és kollégái igazán segítőkészek voltak velünk, persze nekik is el kellett magyarázni, hogy milyen megpróbáltatásokon mentünk keresztül. Adtak palackokat, ólomövet, fel kellett iratkozni egy listára, hogy ki mikor megy a vízbe, és mikor kell kijönnie. Délután beöltözés, és irány a tenger, hogy parti merüléssel kezdjünk.



Tamara készségesen osztja a felszerelést


A legtöbbünknek ez volt az első tengeri készülékes merülése, úgyhogy ehhez mérten a végeredmény sem lett túl fényes. A cél az lett volna, hogy az aljzat mentén szépen lassan ereszkedve tájolóval megtaláljuk a 23 méteres mélységben levő roncs csónakot, majd vissza a kiindulási pontra. Tapasztalatlanságunk eredményeképp nem találtunk csónakot, viszont cserébe a kapkodás miatt néhányunknak hamarabb elfogyott a levegője, és vissza kellett térni a bázisra. Láttunk viszont szép halakat, tengeri sünöket, csillagokat, és megállapítottuk, hogy így elsőre, fáradtan nem is volt ez olyan rossz. Sőt megbeszéltük, hogy merülés közben kivétel nélkül mindenki elfelejtette a hajnalban történteket.



Készülődés az első merülésre



Beöltözés közben



Merülés után jól esett a Karlováci világos sör


A szállásunkra visszatérve beszélgettünk a tulajdonosnő fiával, Ivánnal, aki nem kis meglepődésünkre teljesen szerényen elmesélte, hogy szabadtüdős merülésből tesz szert időnként némi plusz jövedelemre. Ez abból áll, hogy egy levegő vétellel lemegy 20 méter mélyre, majd egy szigony segítségével polipokat molesztál az üregükben, és ha eléri a napi megengedett öt kilós határt, némi kunáért cserébe megválik a hőn szeretett állatoktól. Mi ilyen mélyre csak felszereléssel tudunk merülni, de van mikor még azzal sem.
Este, amikor a sérült gépjármű tulajdonosa megérkezett teljes extázisban, alvás helyett, holt fáradtan elindultunk felfedezni a bibinjei kocsmákat, de mint másnapra kiderült, nem ez bizonyult a legésszerűbb ötletnek.
Szombat délelőttre hajós merülés volt tervezve. Egy kis búvárhajóval vittek bennünket a Krk-szigethez, fejfájósan, de teljes lelkesedéssel, egy szerb búvárcsapat társaságában. A hajón elmondták a szabályokat, horvát, majd angol nyelven, és hosszában felosztották a fedélzetet magyar és szerb részre, hogy ne döntsük meg a kis vízi járművet, ha netán egy oldalra szaladnánk.
Fél órás hajózás után lehorgonyoztunk Krk sziget mellett és következett a nem kis kihívásokkal járó Plic “Tenki” nevű merülés.



A hajón ülve mindenki jókedvű




Plic Tenki merülés vázlata


A beöltözés 5-10 milliméternyi neoprén ruhába a 29 fokos kinti hőmérséklet mellett, és a tegnap este elfogyasztott alkohol hatása együttesen sokaknak okozott kellemetlenül meleg perceket, amely a 30-40 kilónyi felszereléssel együtt legalább egy mázsás súlynak tűnt.
A víz felszíni hőmérséklete ilyenkor 19 celsius fok, ami még nem tűnhet hidegnek ruhában, viszont 39 méteren már csak 10 fok, ami indokolja az 5 mm-nél vastagabb ruhát a fázósaknak.
Vízbe ugrás után mindenki jelzett a hajónak, hogy OK, majd elkezdődött a merülés. Először egy 5 méter mélyen levő barlangon úsztunk kereszül, ami már az elején szép látványnak bizonyult, majd 10 méter körül meg is álltunk néhány percre, mert Nórinak kiegyenlítési gondjai adódtak. Folytattuk az utunkat meredek sziklafalak mellett, halak társaságában, sűrűn ellenőrizve a búvár computert, egymást és a levegőkészletet, elérve a 39 méteres mélységet vettük észre mégis, hogy Gábor társunkat az oktatónk éppen menteni kezdi, mert elfogyott a levegője. Ráadásul pánikba esett, pedig tapasztalt búvár, és elindult felfelé nagy sebességgel. Az oktató is alig bírta visszatartani, majd együtt felúsztak a felszínre. Közben mi, a többség 39 méter mélységben maradtunk, és folytattuk a tenger felfedezését. Egy meredek sziklafal mellett úsztunk tovább, ami nem kis látványt nyújtott. Sötétkék korallmezőket találtunk, és csak lámpafény mellett láttuk, hogy valójában tűzpirosak. A sziklafal alja 40 méteren volt, itt össze is álltunk egy fényképnyi időre, amely során csúnyán felkavartuk az iszapréteget, ami drasztikusan lecsökkentette a látótávolságot. Ebben a mélységben a dekompressziós megálló nélküli idő maximum 10 perc, úgyhogy nem is sokat időztünk, hamar feljebb úsztunk 30 méterre. Láttunk hatalmas tengeri sünöket, sok halat és mindenféle vízi növényt, amelyről azt sem tudtuk, hogy mi lehetett. Közben valaki elhagyott egy ólomsúlyt, nem tudtuk melyikünk, és senki nem kockáztatott, hogy utánamegy, mert a levegő is fogytán volt, el kellett hát kezdeni lassan emelkedni. A computer diktálta az ütemet, ha túl gyorsan emelkedtünk jelzett, és keményen büntetett, plusz egy percnyi megállóval. Emelkedés közben néha picivel mélyebbre zuhantunk, ki mennyire tapasztalt, 5 méteren viszont megálltunk 3 percre, mert ez kötelező, számolta is szépen a computer. A visszafele utat nem sikerült a víz alatt megtenni, a túl sok levegőfogyasztás miatt a felszínre éréskor tapasztaltuk ezt, amikor megláttuk a hajót úgy 70 méter távolságra tőlünk. A víz felszínen tettük meg a maradék távot. A barlang felett átúszva láttuk, hogy a barlangon átúszott búvárok által kifújt levegő milyen lassan és érdekesen távozik a barlang mennyezetén levő apró lyukakon keresztül. Mint temérdek kis apró tavi levegőztetőből felszálló buborékok érték el a felszínt.
A hajóba szálláskor a személyzet már szakszerűen gondoskodott a túl korán szabadult búvárokról, az ilyenkor szükséges 20-20 perces oxigén kezeléssel. (A képen az oktatónk, aki nem a vízből szedi ki az oxigént)


Utólag kiszámoltuk, hogy Gábor a normál levegőfogyasztás 3,5 szeresét vette magához. A felhevült testét ért hideg víz miatt a szervezete hiperventillált, és a felszínről a fenékre érésig tartó néhány perc leforgása alatt elfogyasztott 15 liter 200 bár nyomású levegőt, ami 3000 liter normál nyomású levegőnek felel meg, amely teljesítményt egy rövid távfutó is megirigyelhetne. A vicces szerbek rögtön el is neveztek minket Rakéta-team-nek.
Mindenesetre megegyeztünk abban, hogy estére mindenki nélkülözi az alkoholt, végül is búvárkodni jöttünk. Visszafele úton a hajó napozó terasza nyújtott felüdülést legtöbbünknek. Az élményeket megbeszélve felszabadultan élveztük a tenger és egymás társaságát, csak István és Gábor voltak elkenődve a félig sikerült merülés miatt, meg azért, mert aznapra letiltották őket a további merülésről. A hajóút során a tenger szokatlanul nyugodt volt, teljesen sima felszínű és hullámmentes, nagyon ritkán látni ilyesmit, szépen sütött a nap és néhány sirály némi étel reményében meglepte a fedélzetünket, sikertelenül.



Landolás, háttérben Krk


Visszaérkezve a bázisra kipipáltak minket a már előzőleg bemutatott listán, hogy mind megvagyunk, majd következett a takarítás, az összes felszerelés módszeres mosása, sótalanítása. Az ember átgondolja ilyenkor, hogy megér-e egy röpke 29 perces merülés ennyi munkát, több órás készülődés, beöltözés, majd egy csomó takarítás, szárítás, és még fizetni is kell érte, de hát ezt csak egy búvár értheti meg, egyszóval meg!
Ebédre egy helyi vendéglő specialitásait kóstoltuk meg, a már jól megszokott dupla haltálat, háromféle hallal, meg mindenféle hínárral, csevapot és sült tintahal karikákat, sör helyett narancslével leöblítve. Az előre kihozott, halra szánt fokhagymás olajos öntet kenyérrel persze jó magyar szokás szerint az étel elkészítése előtt elfogyott, úgyhogy kértünk másikat. Az étkezés végén nem kis munkánkba és időnkbe került egymás közt felosztani az amúgy elég borsos, több mint 1000 kuna értékű számlát. A pincér finom szemmozgással vette tudomásul, hogy megint magyarokkal van dolga, de kárpótoltuk majd 100 kuna borravalóval.


A délutáni merülést a naptól leégve, rendesen belakmározva kezdtük, csak úgy hazaiasan. Sok év óta nem megy a fejembe, hogy ezek a mediterrán népek miért csak este zabálnak annyit, de most azt hiszem megtanultam.
Teli hassal, a tegnapi sörtől enyhén fejfájósan kezdtem a parti merülést. Az előző napi csónakot próbáltuk újra meglelni. A nagyszerű terv az volt, hogy beúszunk a víz felszínén a parttól úgy 300 métert, aztán most tényleg rámerülünk a csónakra, nem szökik meg. Sajnos a fejfájásom nemhogy elmúlt volna, inkább fel is erősödött rendesen, úgyhogy nem voltam benne biztos, hogy a merülést kibírom hányás nélkül. Éppen ezért visszafordultam a partra, bár a többiek állították, hogy a víz alatti hányás teljesen természetes dolog. Csak arra kell figyelni, hogy az aktus után a tartalék légzőautomatát kell visszatenni a szánkba, nem azt amelyiket előzőleg telehánytuk. Mindenesetre én a visszavonulást választottam, nem akartam a merülő társammal kitolni, hogy velem kelljen feljönnie, legyen nekik most egy szép napjuk.
Visszafelé azzal kellett szembesülnöm, hogy elvitt az áramlat egy irányba még vagy 100 métert, próbáltam szembe úszni vele, de szélmalomharcnak tűnt, úgyhogy szégyenszemre nem a bázisnál értem partot, hanem egy mólóval jóval lejjebb. Úgyhogy én is bebuktam egy merülést, de legalább a többiek megtalálták a csónakot, és elmondásuk szerint nagyszerűen szórakoztak benne.



A parti merülés vázlata


Merülés után összehívott bennünket a bázis parancsnoka, aki kimért angol nyelven, finomkodást mellőzve megkérdezte tőlünk a látottakra és hallottakra hivatkozva (kamikaze rakéta feljövetel, súly elhagyása, és a délutáni nem-csapatként-való-beúszás), hogy képesek vagyunk-e magunkat összeszedni a holnapi napra, mert az egy igen komoly roncs-merülés lesz, és hogy tényleg nem akar semmi balhét. Megbánóan bólogattunk, és bizonygattuk, hogy tényleg rendben leszünk, bár ez sem egészen így történt.


Vasárnapi utolsó hajóról merülés a Peltastis nevű hajóroncs meglátogatása volt Krk-sziget mellett.




A Peltastis hajóroncs vázlata


A problémák ott kezdődtek, hogy Gábornak a dzsekije megadta magát, már amikor a vízbe ment volna, úgyhogy ez lett a harmadik elbaltázott merülése a négyből. Nem is erőltettük neki, hogy menjen a vízbe, elég intő jel volt már arra, hogy ne tegye.
A hajó árboc felső vége 12 méter mélyen volt, alatta a hajó, egészen 30 méterig. Maga a hajótest 50 méter hosszú, a látótávolság elég csekély, és még áramlat is van. Az oktatónk ragaszkodott hozzá, hogy ő meg még max. két ember, akiknek lesz elég levegője, lemegy a hajócsavarig, és ott fényképezkedik. A merülést kötél mellett kezdtük, le egészen az árboc végéig, ahol is meg kellett várni egymást. Ahogy elértük ezt a mélységet, hirtelen ismerős, de nem kívánatos hangos sziszegő robaj ütötte meg a fülemet, most a változatosság kedvéért Nóri légző automatája adta be a kulcsot, és okádta bőszen a levegőt, a lány nem kis ijedtségére. A mentő művelet nálunk már természetesnek tűnt, meg sem lepődtünk, társlélegeztetéssel az oktató felvitte a megszeppent lányt a felszínre, mi pedig folytattuk utunkat. A hajó fedélzete 20-26 méteren volt, mire megtaláltuk, az elmaradt oktató is megérkezett. Bungee technikával vetette magát utánunk a vízbe nagy örömmel, miután megszabadult a felszínen a lánytól. Nagy nehezen meglelt minket, majd unszolására a felülről zárt fedélzetet teljesen körbeúsztuk, csináltunk néhány fényképet, itt csak a reduktorom akadt fel nagy koppanással valami, mennyezetből kiálló fémdarabban, szerencsére a levegőellátásomat nem ütötte ki.




A h ajóroncs 30m mélyen


Elérkeztünk arra a pontra, hogy ki megy a hajócsavarhoz. Mivel mindenkinek volt elég levegője – már kezdtünk belejönni, hogyan is kell lélegezni a víz alatt -, ezért irány mindenki a hajócsavarhoz. A tolakodásnak meg is lett az eredménye, egy rövid fénykép a hajócsavarnál, plusz jó néhány köbméter felvert iszap miatt gyorsan feladtuk, és elkezdtünk emelkedni. Próbáltuk a Gábor által begyakorolt technikát mellőzni, és szépen a computerre hagyatkozva, több megállóval hagytuk el a vizet, így ez a merülés sem tartott tovább 25 percnél.
Láttunk óriás tengeri csillagokat, meg szemtelenül bátor halakat, bár utólag többen hiányolták a cápákat és a sellőket.




Halak



Tengeri csillag


Felmentünk a hajóra szép libasorban, én a vetkőzés után azért még nyomtam a hajókorlátról egy fejest, csak úgy frissítésnek, ami meg is hozta a várt hatást, mert a vízbe érés után közölték velem, hogy a hajólétrát már felhúzták, és gyorsan bepillantást nyertem abba az érzésbe, amit az Elsodródva című film második részében azok érezhettek, akik mind beugortak a vízbe, a létra meg nem volt sehol. Bár az csak egy film volt, és az esetemben tele volt a hajó csupa jóindulatú búvárral, szóval ez még nem mentett volna meg, ha nincs a kapitány.
Kihajóztunk a partra, nagyszerű élmények birtokában, közben a szerbekkel körbesúgós pletykajátékot játszottunk, amelyben olyan kifejezések kerültek elő, mint például a pacalpörkölt galuskával. Egyszóval jót vigadtunk egymás kiejtésén.
Partra érés után Nóri és Gábor még elmentek egy parti merülésre, vigasztalásul azért, amikből kimaradtak, mi pedig türelmesen megvártuk őket.
Ebédre rendeltem a csapatnak hét adag apró halat, horvátul girice, 15 kuna egy adag. Apró szardellák megsütve, egészben kell enni, szőröstül-bőröstül, vagyis ez esetben pikkelyestől-belestől. A pincérnő nem értett csak horvátul, és négy darab plusz szelet kenyérért lenyúlt minket 40 kunával, de azért rendkívül jól esett. Akárcsak az eső, ahogy beültünk az autóba, induláskor egészen hazáig. Mindemellett a hazaút teljesen eseménytelen volt, csak a magyar vámosok fogták a hasukat a röhögéstől, amikor megtudták, mit történt a kocsival. Meg sem néztek semmit, igaz nem is lett volna mit, simán beengedtek minket.



A Szentesi Búvár Klub, alias Medvetorpedók


Végezetül mindenkinek csak ajánlani tudok egy hasonló csodás búvártúrát, bátran fogjon bele egy ilyen nagyszerű kis csapattal.


Misku Márton


 Megosztás a Facebookon, Iwiwen, MySpacen, Twitteren és más közösségi oldalakon!


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Misku Márton: Hétvégi búvártúra Selcén – Horvátország – 2010" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár