Perger József: Keresztül-kasul az Ibériai-félszigeten – Monaco, Spanyolország, Gibraltár, Portugália, Franciaország, Lichtenstein – 2010
Egy háromhetes, kilencezer kilométeres kalandos autóstúra részletes története, sok fontos információval és tapasztalattal, szép képekkel illusztrálva
Ventimiglia, Monte Carlo, Barcelona, Valencia, La Manga, Granada, Córdoba, Malaga, Ronda, Gibraltár, Tarifa, Cádiz, Sevilla, Lisszabon, Cabo da Roca, Portó, El Escorial, Madrid, Toledo, Andorra, Avignon, Vaduz
Tartalomjegyzék
1. Előkészületek, tervezés
2. Az utazás
– Elindulás, Dömsöd-Ventimiglia-Monte Carlo-Barceloáig (0-2. nap)
– Barcelonában (3-4. nap)
– Barcelona-Valencia-Barcelona (5-6. nap)
– Barcelona-Pilár de la Horada (7. nap)
– Pilár de la Horada-La Manga (8. nap)
– Granada-Córdoba (9. nap)
– Córdoba-Malaga-Ronda-Gaucin (10. nap)
– Gaucin-Gibraltár-Tarifa-Cádiz-Sevilla (11. nap)
– Sevillában (12. nap)
– Sevilla-Lisszabon (13. nap)
– Lisszabonban (14. nap)
– Lisszabon-Cabo da Roca-Portó (15. nap)
– Portóban (16. nap)
– Portó-El Escorial-Madrid (17. nap)
– Madridban (18. nap)
– Madrid-Toledó-Madrid (19. nap)
– Madrid-Andorra-Perpignan (20. nap)
– Perpignan-Avignon – Saint-Julien-en-Genevois (21. nap)
– Saint-Julien-en-Genevois – Lichtenstein-Linz (22. nap)
– Linz-Dömsöd (23. nap)
3. Összegzés, tanulságok
1. Előkészületek, tervezés:
Tavalyi olaszországi utunkat követően kedvet kaptam a Mediterránum nyugati szegletéhez is. Magyarul: az Ibériai-félsziget közelebbi megismeréséhez.
Ruzsinszki Zita és „Lala”, (az oldal általam különösen nagyra becsült két szerzője) spanyolországi írásait olvasva, egyre jobban megjött a kedvem ehhez az úthoz. Lala írását mankóként használtam a tervezésnél. Már ekkor tudtam, hogy Vele ellentétben – sajnos – 49 napom biztosan nem lesz az útra, viszont szerettem volna még több látnivalót belesajtolni a programba. Mindezt úgy, hogy nyaralásunk ne legyen olyan zsúfolt, mint tavalyi. Hát ez már így is eléggé ellentmondásos nem? Eddigi szokásomhoz híven, idejében, már az év elején elkezdtem a felkészülést az útra.
Első meglepetések: A fiaink (Józsi és Ádám) jelezték, hogy az idén nem jönnek velünk nyaralni. A fiúk eljutottak abba a korba, amikor már nem menő dolog a szülőkkel együtt üdülni. No meg: Nem tudták volna magukkal hozni a számítógépeiket. Az internetről már ne is beszéljünk!
Feleségemmel, Krisztával nagyon sajnáltuk, de el kellett fogadnunk a döntésüket.
Ez év január közepén megvásároltam a Spanyolország útikönyvet. Ugyanattól a kiadótól való, mint ahonnan a tavalyi olaszországi. Sajnos, nincs jobb. Mint azt már tavalyi beszámolómban is jeleztem, a könyv túl nagyméretű. Fölösleges (egyébként hasznos, de az utazás során sok, és nem igazán használható) ismereteket is tartalmaz, és ettől terjedelmesebb.
Az útikönyvvel egy időben vásároltam egy Spanyolország-Portugália térképet. A tavalyi út óta sikerült egy újabb verziójú navigációs rendszerre szert tennem.
3-4 napos blokkokra osztottam az utat, illetve a rendelkezésre álló időt.
A szállásokat kempingekben és (vagy) olcsóbb szállodákban képzeltem el.
Az utat hűséges társunkkal (VW Passat) terveztük most is megtenni.
Első útvonalterv:
Dömsöd-Monte Carlo (Ausztrián át)- Barcelona – Valencia érintésével a tengerparton Cartagenáig-Granada-Malaga-Gibraltár-Tarifa-Cádiz-Sevilla-Córdoba-Lisszabon- Portó-Madrid-Toledo-Andorra-Lyon-Svájcon keresztül haza. Mindezt 25 nap alatt megtenni.
Egy Excel táblázatban próbáltam gondosan összehozni az érintett települések egymástól való távolságát, az utazás költségeit, az aktuális (és lehetséges) szállások címét, a látnivalókat.
Második meglepetés: Kriszta jelezte, hogy neki nincs 25 napja erre az útra. Próbáltam meggyőzni, ha most a „szomszédban” járva nem megyünk el Portugáliába, akkor sohasem. Érveléseim azonban, nem igazán találtak megértésre.
Második útvonalterv:
Így aztán elkezdtem egy „Rövid” programot összeállítani, ami így nézett volna ki:
Dömsöd-Monte Carlo (Ausztrián, Olaszországon át)- Barcelona (3 nap) – Andalúz tengerpart (3 nap)- Granada (1 nap)- Gibraltár- Tarifa- Cádiz (1 nap)- Sevilla (3 nap)- Córdoba (1 nap)- Toledo (1 nap)- Madrid (3 nap)- Andorra – Lyon-Svájcon keresztül haza. A Spanyolországig tartó oda-vissza utat 2-2 nap alatt szándékoztam megtenni.
Ez így 20-21 nap alatt teljesült volna. A korábbi verziót ekkor neveztem el „Hosszú”programnak.
Harmadik, a meglepetés:
A Fiúk jelezték, hogy ha lakóautóval mennénk, akkor esetleg mégis eljönnének. Véleményük szerint, az út így nem olyan fárasztó.
Mit tehet ilyenkor az ember? Elkezdtem ismét áttervezni az utat, most már lakóautóra szabva. Szívtam a fogam, mert akárhogy is számítottam, a lakóautó bérlése, majd a kempingekben, vagy lakóautós pihenőkben történő tartózkodás díja lényegesen többre jött ki, mint az előzetes tervek szerinti útiköltség és szállásdíj.
Ezen kívül: a lakóautóval naponta kevesebb utat lehet megtenni, és többet fogyaszt, mint egy szimpla autó. Még az is gond, hogy az útba ejtendő városokban gyakorlatilag lehetetlen vele parkolni. Parkolóházba, mélygarázsba nem engedik be, ha az utcán akad is hely, nem egyszerű két kocsi közé beállni vele.
Viszont mindenképp szerettem volna, hogy együtt legyen a családunk ezen a sok látnivalót és élményt kínáló úton!
Már kellően kezdtem kiokosodni a lakóautók világában (alkóvos, esetleg fél integrált, állóklíma, motorklíma, garázsos vagy nem, van-e hozzá omnisztor, a bérlés feltételei, és nem utolsó sorban, az árak), amikor a Fiúk jelezték, hogy lakóautóval sem jönnek el velünk. Ekkor már körülbelül 4-5 hete foglalkoztam ezzel a változattal.
Maradt a Rövid program: két fővel, személyautóval.
Szálláslehetőségek kiválasztása
A lehetséges szállásokat részletesen megnéztem a neten. Kriszta ellenezte, hogy itthonról foglaljak előre. Így kötetlenül maradhattunk egy-egy helyen az előre eltervezettől rövidebb, esetleg hosszabb ideig. Mindezzel persze teljesen nyitva hagytuk azt a kérdést, hogy mikor és hol fogunk aludni, ha egyáltalán találunk szállást.
Azokban a városokban, ahol megszállni szándékoztunk, szállásokat gyűjtöttem a neten. Városonként legalább 4-5, (vagy több) megfelelő helyet kerestem. Mindezt azért, hogy ha az egyik hely foglalt lenne, vagy valamiért mégsem felelne meg, akkor is legyen mihez nyúlnunk, és rövid időn belül másikat, megfelelőt találjunk. Ne feledjük el, utunk a nyári turistaszezon kellős közepén lesz. Minden jónak ítélt szálláshelyet megfelelőségi szempontból rangsoroltam, pontos névvel, címmel táblázatba foglaltam, majd az egészet kinyomtattam. A rangsorolásnál figyelembe vettem az adott város központjától való távolságot, a vizesblokk közös-e más szobával, mennyire zajos, a parkolási lehetőségeket, stb. Ezzel az 5 oldalnyi anyaggal felvértezve éreztem úgy, hogy ebből a szempontból is biztonsággal elindulhatunk.
Ajánlom, hogy az ismert szálláskereső oldalakon olvassák el a korábbi vendégek bejegyzéseit. A sok idegen nyelvű mellett találkozni lehet azért magyar nyelvűvel is. A vendégértékelések is persze viszonylagosak, mert pl. ugyanarról a szállásról egy kanadai vendégnek eléggé lesújtó véleménye volt, míg egy orosznak kifejezetten jó…
Ételek, italok az útra
Külföldön járva igyekszünk megkóstolni a helyi ételeket, italokat, mert ezen keresztül is az adott országot ismerjük meg. (Rántott húst vagy halászlevet itthon is ehet az ember.) Ettől függetlenül, tartós élelmiszerrel most is készültünk. Főleg májkrémeket, száraz szalámit, melegíthető készételeket és zacskós leveseket pakoltunk össze. Ezzel nem voltunk kiszolgáltatva a helyi étkezési lehetőségeknek, ill. ezek hiányának. (Ásványvízből kicsit túlkészleteztük magunkat. Egyik ismerősünk figyelmeztetett, hogy spanyol honban drága az ásványvíz, egy 1,5-2 literesért kb.1,5 eurót kérnek.) Két karton tartós tejet is magunkkal vittünk, biztos, ami biztos alapon. Ha már a fiúk nem jönnek, azért szegény kocsink legyen rendesen megpakolva, és kellően leterhelve!
A már régóta meglévő, és sok ezer kilométert velünk együtt megtett elektromos hűtőtáskánkhoz (12V-os) vásároltam egy hálózati adaptert. Így a szálláshelyünkön is tudjuk majd működtetni, nem csak az autóban. Nekünk bevált, ajánlom másoknak is. Kár, hogy nem vettem már korábban! (Egyébként, a szállásaink közül talán kettőben volt hűtőszekrény, de ezek is mini bárok voltak, a szállás italkészletével feltöltve.)
Adminisztrációs előkészületek
Nem tartozik közvetlenül a készülődéshez, de tavaly ősszel elkezdtem angolul tanulni. Mindezt azért, mert már akkor is a levegőben lógott, hogy a fiúk nem jönnek velünk. Józsi angolul beszél, Ádám a német mellett egy éve ismerkedik az olasz nyelvvel, így nagy segítségére lehettek volna a csapatnak. Eddigi útjaink során német tudásommal többé-kevésbé elboldogultam, de Dél-nyugat Európában ez kizárt dolog lett volna. A kevesebb, mint heti 1 angol óra arra volt elég, hogy az egyszerű jelen időt valamilyen szinten elsajátítottam. (A múlt időbe is jó lett volna belekóstolnom, de erről majd később.)
Az útikönyv ajánlásának megfelelően, az útleveleinkről fénymásolatot készítettem (2X2 példányt is). Mindezt azért, hogy azokat hordjuk magunkkal a táskánkban, az eredetiket pedig jó mélyen elrejtve tartsuk a bőröndünkben. Így egy esetleges utcai rablás esetén az eredeti irataink megmaradnak.
Készítetem, és kinyomtattam üres táblázatokat az autópálya díjak, üzemanyag költségek, szállás díjak, parkolás, és különféle belépők költségének jegyzeteléséhez. Mindezeket azért, hogy egyrészt könnyen figyelemmel kísérhessem jól terveztem-e a kiadásokat, másrészt az ide készülőknek pontos tájékoztatásakat tudjak adni.
Az eddigiekhez képest újdonságot is bevezettünk. A szállásokat (1-től 10-ig) – teljesen szubjektív alapon – értékeltük. Milyen a szállás tisztasága, lelakottsága, a személyzet hozzáállása, és nem utolsó sorban az ár-érték arány?
Ezeket a táblázatokat hazaérkezésünk után gépre vittem. Akit érdekel, kérésére elküldöm drótpostán.
2. Az utazás:
Vigyázat, hosszú és fárasztó lesz az olvasás is! Eddigi leghosszabb, és legváltozatosabb, sajnos negatív élményeket is tartalmazó utunkat kezdjük most el.
(Az időrendi sorrendnél törekedtem a pontosságra. Ez sajnos nem a memóriámnak, hanem az út során készült közel 4000 darab digitális képnek, és 15 órányi videófelvételnek köszönhető. A képek „tulajdonságai”-nál tudtam puskázni a készítés időpontját.)
Sok esetben az adott településen zárójelben közlöm az utca nevét, és (vagy) a nevezetesség helyi nyelvű megnevezését. Tudom, hogy ez sok olvasónak zavaró lesz, de aki segédletként akarja használni a beszámolót, annak sokat segíthet majd.
Az útikönyvek, lexikonok hivatottak a teljességre. Az általam érdekesnek, fontosnak vélt dolgokra szeretném olykor néhány sorban, gondolatban, (a teljesség igénye nélkül így dőlt betűkkel) felhívni a kedves olvasó figyelmét.
0.nap Végre elindulunk! (07. 16.)
Az előző évek gyakorlatának megfelelően, most is este indultunk.
Nekem bevált az esti indulás. Az ember már az elején lefaraghat valamennyit a hosszú útból, és nem kell a rekkenő melegben, verőfényben, esetlegesen erős forgalomban vezetnie. Az éjszakára tervezett útszakaszon már régebben is jártunk. Akkor nappal, így az út menti új látnivalókat sem fogjuk elszalasztani.
Végre elindultunk! Igen, a tavalyi út e szakaszát ugyanígy fogalmaztam meg. Nem tudom, másoknál ez, hogy van, de nálunk minden elindulás meglehetősen hosszadalmas. A tervezetthez képest általában legalább 1,5- 2 óra késéssel vágunk neki az útnak.
A közel fél évig tartó, még ha olykor nem is olyan intenzív felkészülésünk, végre valóra válik. Talán, ettől vagyok türelmetlen az indulást illetően.
Este fél 10-kor végre elindultunk. A dunaújvárosi hídon át, majd Székesfehérvártól a 8-as úton Rábafüzes felé. Ausztriától kezdődően, (Lala tanácsát is megfogadva) az autópályát részesítettem előnyben. Gyorsabb, biztonságosabb és persze drágább, is mint a sima közúton. Az első úti célunkig hátralévő bő 2000 kilométer megtételéhez mégis ez a célravezető, mert az úton lévő ember egyik legfontosabb értéke az idő. Nem mindegy, hogy lakott területeken keresztül, teherautók mögött torlódva, azokat előzgetve kullogunk az úton, vagy a lehető leggyorsabban haladunk.
Szlovéniával szemben a kb. 40 kilométerrel hosszabb, Ausztrián át vezető út mellett döntöttem.
A szlovén pálya túl drága (ha jól emlékszem az egyhetes matrica 15 Eu), és tavaly túlzsúfolt is volt.
1. nap, Ventimigliáig (07. 17.)
Vasárnap éjszaka 1 órakor érkeztünk a rábafüzesi benzinkúthoz. Csurig töltöttem a tankot, vettem osztrák matricát, majd irány tovább. Hajnali 4-kor, valahol Haimburg környékén félreálltam egy kisebb pihenőben, majd kb. 2 órányi alvás után folytattuk utunkat.
Szerencsénk volt a korai (vagy inkább esti?) indulással, mert a Velencét elkerülő autópálya szakaszon még a szokásos hétvégi dugók előtt elsuhantunk.
Bresciától, másik autópályán kellett folytatnunk az utat. Elvétettem a lehajtót. Visszatérésünk a helyes útra nem volt túl egyszerű. Mindez bő negyedóránkba, és 0,5 Euróba került.
Első komolyabb megállónk délelőtt fél 10 körül, valahol Padova környékén volt. Az útra készített készletből ettünk-ittunk, majd mentünk is tovább. Szépen faltuk a kilométereket. Következő pihenőnk egy Autógrillnél volt, délután 2 óra körül. Itt az önkiszolgáló étteremben ebédeltünk. A választék bőséges, az árak húzósak voltak.
4 óra körül, a Ligur-tenger mellett, Genova és Savona között kicsit pihentünk. Itt vettem észre, hogy a kocsiban lévő egyik golyóstollam befejezte pályafutását. Orrán, száján folyt a sűrű tinta, valószínűleg nem bírta a hőséget. Hát mit mondjak, mi sem fáztunk, pedig a tengerparton az autópálya egészen Monacóig rövidebb hosszabb alagutakon visz keresztül. (Milyen meleg lett volna, ha legalább ilyenkor nem mehettünk volna árnyékban?)
A térképen már otthon felfigyeltem az alagutakra, de nem gondoltam, hogy ilyen sok lesz. Nekünk végigmenni is fárasztó volt rajtuk. Hát még milyen fárasztó lehetett kifúrni, megépíteni ezeket!
San Remo környékén letértünk az autópályáról, hogy egy kicsit belekukkantsuk az olasz Riviérába is. Ez a partszakasz gyakorlatilag összefüggően beépített, a térképen nem tűnt ilyen zsúfoltnak. Néhány méterenként körforgalmak és gyalogos átkelők váltogatják egymást. Az egyik benzinkúton elfogadhatónak tartottuk az árat (gázolaj:1,18Euro/liter), így megálltunk tankolni. Jó ideig bénáztam, próbáltam megfejteni a kút kezelésének műveleti sorrendjét. Mindezt meglátva egy férfi, aki a robogóját tankolta, megelégelte és segített. 55 euróból „jól megitattam” a Jószágot.(Azért volt ilyen olcsó az ár, mert önkiszolgáló volt a kút.) Talán 5-6 kilométert tettünk meg így kb. fél óra alatt, majd visszatértünk a pályára, mert haladni, csak azon lehetett.
Este 18 óra 30 perc körül értünk mai végcélunkhoz, a Ventimigliában lévő Calypso szállodához. (Ez a hely kb. 20 kilométerre Monte Carlo előtt van, így másnap reggeli programunkat majd ott fogjuk kezdeni.)A neten talált leírások szerint igazi tranzitszállás. Tényleg az volt, és ráadásul a város központjában! Az ár kicsit húzós, viszont benne volt a reggeli. Az autó az utcán parkolt, néhány méterre a bejárattól. A folyosóról nyíló vizesblokk bár közös, de tiszta. A szobában nem volt klíma berendezés, viszont a mennyezeten lógott egy hatalmas ventillátor, ami jótékonyan keverte a levegőt. Az oda útra külön táskába előkészített váltóruháinkkal, és egyéb dolgainkkal beköltöztünk, és ezután lesétáltunk a kb. 100 méterre lévő tengerpartra. Lábunkat belemártva, a víz kicsit hidegnek tűnt, a part pedig apró kavicsos volt. 9 óra körül még fürdőzni tudtunk a lemenni készülő nap sugaraiban, majd visszasétáltunk a szállodába. Nem kellett bennünket elringatni! Otthontól idáig 1327 kilométert tettünk meg.
2. nap, Ventimigliától Monacón át Barcelonáig (07. 18.)
Az előző napunk fáradalmaihoz képest kipihenve ébredtünk, és fél 8 körül már reggeliztünk. Svédasztalos volt az ellátás, de tapintatosan vigyáztak rá, nehogy túlságosan több étel-ital álljon rendelkezésre, mint ahányan étkeztünk.
Mindent egybevetve, 7 pontot adtunk ennek a szállásnak. (A 10 pont a legjobb minősítés.)
Fél 9 körül már ismét az autóban ültünk, és indultunk Monaco felé. Felhajtottunk az autópályára, illetve csak felhajtottunk volna, mert a felhajtó végén (ami kb. 200 méter hosszú volt) máris egy fizetőkapu fogadott bennünket. 2 eurót kifizetése után, már mehettünk is tovább. A fizetőkapu fülkéjében ülő hölgynek, kicsit méltatlankodtam (angolul), hogy a megtett út kissé drága ennyi pénzért. Ő mondott valamit franciául és kinyitotta a sorompót.
Az út mindjárt egy több kilométer hosszú alagúttal folytatódott, és a 20 kilométerre lévő monacói kihajtónál sem kellett fizetnünk. Gyakorlatilag itt előre kérték a pénzt. Olaszországot autópálya díj szempontjából pontosan 50 euróból úsztuk meg. Mindezt összesen 4 fizetőkapunál róttuk le. Ha nem tévedünk el Bresciánál, nem jövünk le Savona előtt és Ventimigliánál, akkor csak egyszer kellett volna megállnunk fizető kapunál. Ezt persze, mi természetesnek vettük, az út hátralévő részén ez korántsem volt így. Az alagút után nem messze, letérhettünk Monaco felé. 9 óra előtt néhány perccel történt mindez. Rögtön félre is álltunk, mert a magasból szép panoráma nyílt az országra.
Pár szó Monacóról
A miniállam, a második legkisebb a világon, és a 13. század óta független. Terülte kevesebb, mint 2 km2. Monaco maga az ország, a hercegség, Monte Carlo meg a legismertebb része, ahol többek között a híres kaszinója áll. Az egész kisebb (területét tekintve), mint szülőfalum Dömsöd. Az ország egy adóparadicsom. Nincs személyi jövedelemadó. Jövedéki adó is, csak néhány árura van, és annak mértéke is elenyésző nagyságú. A gazdagok és a nagyon jól kereső sportolók jelentős része itt (vagy itt is) lakik, így gazdagságukat még inkább növelhetik. A csillagászati nagyságú ingatlan árakat, csak ők tudják megfizetni.
Korán érkeztünk. (Az a tapasztalatunk, hogy jó dolog bárhová korán érkezni, mert akkor még a felkapottabb helyeken sincs ott a csoportos és egyéni turisták hada. Kisebb az esetleges sorban állás, könnyebb parkoló helyet találni, stb.) Vasárnap lévén, még aludt a város (ill. az ország). Néhány kukásautóval találkoztunk csak, melyek mérete egyenesen arányos az országéval. (Még mondja valaki, hogy nem matematika tanár a feleségem!)
A város kissé magasabb részén egy mellékutcában (a helyi autóklub épülete előtt) az utcán találtam is szabad helyet. Hétvége révén – amint egy helyi járókelőtől megtudtam -, ingyenes volt a parkolás. Rend, rendezettség, tisztaság fogadott bennünket. Mindez természetesnek tűnt, nem úgy, mint a továbbiakban néhány nappal később. Fél 10-kor már a jacht kikötőben sétálgattunk. Itt is volt még egy csomó üres parkoló hely, de ki tudta ezt előre, egyébként sem volt akkora helyismeretem, hogy csak úgy idetaláljak. Válság ide, válság oda, bizony itt ebből semmi nem érződött. A kikötőben sorakozó hajócsodák előtt a parton kis tálcaszerű kosárkák sorakoztak, amikbe a hajóra lépés előtt az ember beletehette a lábbelijét. Majd mindegyik vízi csoda előtt kétajtós szekrény alkatú egyén álldogált. Gondolom a cipőkre vigyáztak.(?) Más hajókon, a személyzet már serénykedett. Terítettek a reggelihez, friss virágokat (a legtöbb helyen orchideákat) tettek a vázákba, törölgették a nem létező port. Hát igen, valahogy így dübörög a nyomor errefelé.
A kikötőben, közvetlenül a tenger partján (de mégis a szárazföldön), megcsodálhattuk a helyi strandot is. Ez így ellentmondásos lenne. A fürdő néhány medencéből állt (édes vízzel voltak megtöltve), napozó ágyakkal. A bejáratnál láthattuk a belépők árait. Már nem emlékszem rá pontosan, de nem volt olcsó. Itt az lehet a trendi, hogy tengerpart lévén, az ember ne abban fürödjön, hiszen abban más is megmártózhat, egyébként is sós a víz.
A partról, az általam eddig csak a Forma 1-es futamokról ismert alagúton átsétálva, a szintén innen ismerős „Hajtű kanyarhoz” értünk. Itt egy távolkelti csoporttal találkoztunk.
A helyi szegénységről csak annyit, hogy a kanyar külső ívénél, a járdát övező falra (ahonnan fel lehet sétálni a Kaszinó felé) egy defibrillátor volt felfüggesztve. Ennek ára tudomásom szerint közel félmillió Ft. Máshol tűzoltó készüléket szoktak így elhelyezni. Kelet-Európában néhány pillanat múltán az is eltűnne, itt meg árválkodott szegény újraélesztő készülék, és a kutyának sem kellett. Hát vannak még érdekes dolgok a világon, nem?
A Grand Casino előtt még egyetlen luxusautót sem láttunk. Kinek van kedve így fél 11 tájékán hazardírozni, amikor lehet, hogy néhány órával ezelőtt ment innen haza? A Kaszinó előtti (az ország és a város méreteihez képest nagy) ízlésesen parkosított és szökőkutakban bővelkedő téren, érdekes volt a több méter átmérőjű domború tükör. Ebből, ha kicsit torzítva is, de láthattuk magunkat és a mögöttünk lévő épületeket (főleg a kaszinót).
Tudtuk, hogy van itt egy híres Óceanográfiai Múzeum, amelynek több mint 30 évig J.-Y. Cousteau volt az igazgatója. Található itt egy szép botanikus kert is. A hercegi kastély sem volt túl messze (Az ország legnagyobb „hossza” 3 km, legnagyobb „szélessége” 500 m), hiszen itt nincsenek távolságok, csak fel kellett volna mennünk a hegyre, ahol áll. Ezek most – sajnos – nekünk nem fértek az időnkbe bele.
Monacó madártávlatból
A Grand Casinónál
Kicsi ország, kicsi program. 11 óra körül visszaballagtunk az autónkhoz, és indultunk tovább Franciaország felé. Jó lett volna a Francia Riviérát is egy kicsit testközelből megismerni, de hasonló volt itt is a helyzet, mint tegnap San Remo környékén. Így nem maradt más, mint az autópálya.
Franciaországban, Nimes környékén az egyik autós pihenőben megálltunk. Ettünk, ittunk, folyó ügyek, stb. Délután 2 körül járt már az idő. A pihenő éttermében és büféiben az árak lényegesen magasabbak voltak, mint Olaszországban. (Pl. egy 0,5 literes hűtött üdítő 8 Euróba került.) Volt még mindenből hazai, így inkább ezt választottuk.
Mai szállásunkat már Barcelonába terveztük, így aztán gyűrni kellett a kilométereket. Jó meleg volt, a klímát mégsem járattuk maximumon, mert nem akartunk megfázni tőle.
Franciaországban 3 helyen kellett fizetőkapunál megállnunk, összesen 44,1 eurót fizettünk az autópályákért.
A francia szakasz fajlagosan jóval drágább volt, mint az olasz. A benzin is többe került itt, mint az olaszoknál.
Nem is álltunk meg többet francia földön. A spanyol határtól Barcelonáig 13,23 eurót fizettünk a pályáért. Külön érdekesség, hogy a várost övező körgyűrűért, illetve bevezető útért is kellett fizetni. A logika azt sugallná, hogy az elkerülő útra tereljünk lehetőleg mindenkit azzal, hogy ott nem kell fizetni. Ez olyan, mintha nálunk az M0-ért fizetni kéne. (Csak nehogy valakinek eszébe jusson…!)
Valamivel 8 óra után megérkeztünk a már otthon kiszemelt Marti Codolar nevű szálláshoz. Ez a hely a város északi részén van, pár 100 méterre a metrótól.
Első meglepetésünk az volt, hogy a bezárt kapuig tudtunk csak eljutni. Innen kaputelefonon beszélhettünk németül (is) a kb. 100 méterre álló épületben lévő recepcióssal.
Közölte velünk, hogy nem tud helyet biztosítani, mert csak előzetes foglalás után fogadnak vendégeket. Kértem, ajánljon a közelben viszonylag olcsó szállást. Mondott is kettőt. Az elsőt egyáltalán nem, a másodikat könnyen megtaláltuk, és tényleg közel volt. A neve: Hotel Alimara.
A szállások kiválasztásánál több szempontot tartottam szem előtt:
– Tömegközlekedéssel jól megközelíthető legyen.
– Lehetőleg, átszállás nélkül tudjunk eljutni az adott város központjába.
– Az autónkat minél nagyobb biztonságban tudjuk.
– Nem utolsó sorban, megfelelő legyen az ár, és a körülmények.
Ezeket a szempontokat nem könnyű optimálisan összehozni, de azért az esetek többségében sikerült.
Ez egy szép, modern szálloda. Minden szempontból megfelelt nekünk, csak az ára volt kicsit magas.
(Külön díj fejében az autónk az alagsorban parkolhatott.)
A szép berendezés, klíma és a TV mellett, beépített hajszárító szolgálta a kényelmünket. A fürdőben még kis kiszerelésű cipőtisztító eszközöket, tusfürdőt, és parfümöket is készítettek ki a vendégek számára.
Még este próbáltam a következő 2 éjszakára szállást foglalni. Telefonáltam a szállodából a Marti Codolar-ba, de közölték, hogy ez csak interneten keresztül lehetséges. Mondtam, hogy semmi gond, akkor foglalok a neten keresztül. Ezután mondta a recepciós, hogy a foglalás csak előlegfizetéssel működik, amit banki átutalással tudnak csak elfogadni. Nagyon barátságosak, segítőkészek és előzékenyek voltak, de mindez az én olvasatomban úgy tűnt, hogy mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ne náluk szálljunk meg.
A listánkon következő szálláslehetőség a város nyugati részén lévő Residencia Universitara Sarria volt. Ez egy szolid árú egyetemi diákszálló (hostelként is működik). Felhívtam őket is, de náluk meg nem volt szabad hely.
Este 10 után járt már az idő, amikor feladtam a szálláskeresést, lefeküdtünk. Az otthontól eddig megtett 2138 kilométer eléggé megviselt bennünket, örültünk, hogy lepihenhetünk.
3. nap, Barcelonában (07. 19.)
Reggel a szállodánk recepciósa ajánlott egy másik egyetemi szállót, kb. 1kilométerre innen, sőt fel is hívta őket. Volt szabad hely. Az olcsóbb árban benne volt a svédasztalos reggeli is. A kocsink az utcán parkolt, de az egész környék (pl. stadion, sportpályák) egyetemi terület, még ha nem is volt minden bekerítve, biztonságosnak tűnt. Mi először elsétáltunk, és személyesen is megnéztük a helyet. Modern épület lifttel, mágneskártyás ajtónyitással, klímával, fiatal -, barátságos személyzettel, edzőtáboros fiatalokkal. Hát persze, hogy volt kedvünk ide jönni! És még akkor nem is tudtuk, hogy milyen bőséges, és mennyire választékos a reggeli, amiből korlátlan mennyiséget ehettünk, ihattunk!
Átköltöztünk a Hotel Agorába (az egyetemi szállás neve).
A Hotel Alimara-nak, mindent összevetve 10 pontot adtunk. Ez nem csak a körülményeknek köszönhető, mert azt jószerével megfizettük, hanem annak is, hogy a recepciósok (egymástól függetlenül) segítettek bennünket abban, hogy másik szállást találjunk. (Mintha egy pék ajánlana nekünk egy ellenlábas sütödét, az övé helyett…)
A délelőttünk ezzel el is telt. Ezután szándékoztunk megismerni a várost. A lakhelyünkhöz 5 percnyi sétára volt a legközelebbi metróállomás. (Zöld „L3” metróvonal Mundet megálló) Az itt lévő automatából minden gond nélkül tudtunk vásárolni fejenként 8 Euróért, 10 utazásra jogosító jegyet.(Minden állomáson volt olyan metróalkalmazott, aki több nyelven is tudott segítséget nyújtani!) Még itt az állomás egyik presszójában megebédeltünk, majd tényleg elindultunk.
A metróról csak annyit, hogy itt 12 vonal van (nem a negyedik épül, mint nálunk Budapesten!). Tiszta, légkondicionált és a kocsik egybenyílnak, mint Rómában. Ahhoz képest, hogy Barcelona Katalónia fővárosaként a kb. 2 millió lakosával csak az ország második legnagyobb városa, ez azért nem is olyan rossz!
Első programunk a Gótikus negyed volt. (A Liceu megállónál szálltunk le a metróról.) Ez a város középkori magja, ennek is a központjában a Sé székesegyházzal. A helyiek csak „Sé”-nek hívják, ami egyébként püspököt jelent. Azért nevezték el így, mert a püspök temploma, székhelye volt. Aztán később megtudtuk, hogy még Portugáliában is így hívják a püspöki székhelyek székesegyházait.
A templom annyira sűrűn beépített helyen van, hogy alig lehet fényképezni. Sehogyan sem akar beleférni a képbe. Kívülről kissé komor benyomást keltett bennünk, a tornya mintha nem lenne befejezve. Viszont, csodálatosak a kőből faragott, és már néhány száz évet megélt vízköpők. Fejenként 5 Euróért mehettünk be. Hát mit mondjak, talán az a legjellemzőbb, hogy méreteit tekintve nagy. Így a tavaly olasz honban megcsodált templomok után, eléggé puritán volt kívül-belül egyaránt.
Talán, nem sokan tudják (vagy csak szerencsénk volt), de minden várakozás és díjfizetés nélkül fel tudtunk menni lifttel a tetőre. Innen csodálatos panorámában volt részünk minden irányban. Ajánljuk minden idelátogatónak.
Érdemes megnézni a székesegyház belső udvarát is a növényekkel, medencékkel és a bennük úszkáló ludakkal.
Innen, a közelben lévő Tengerészek temploma felé vettük az irányt. Sajnos, nem volt nyitva ebben az időszakban. Ez is hasonlóan komor kívülről, mint a Sé, csak kisebb. Kárpótlásul fagyiztunk a templom melletti sétálóutca egyik padján üldögélve. Itt találkoztunk az első, a szó szoros értelmében vett koldussal, aki még csak nem is kéregetett. Az illető egy idősebb hölgy volt, bár ezt csak a lehető legnagyobb jóindulattal mondhattuk rá. Eléggé lenge, (vagy inkább hiányos) és koszos ruházatában fel alá járkálva sorra nyitogatta fel a kukákat. A számára értékesnek vélt dolgokat egy viharvert kézikocsira pakolta fel, amin már kidobott szőnyegtől kezdve, zománcozott lavór is volt. Pénzt nem kért tőlünk, ha adtunk volna, gondolom nem utasította volna el.
Következő célunk a kikötő volt. Útközben betértünk egy vásárcsarnokba, ami éppen zárni készült. Délután 2 körül volt már az idő, gondoltuk még megebédelhetünk itt. Be már nem engedtek bennünket, de az egyik büfé „U” alakú kiszolgáló pultja úgy volt kialakítva, hogy az egyik oldalán a csarnokban bennlévőket, a másik oldalán, az utcáról csak ide belépni tudókat szolgálták ki. Életünkben először itt ettünk tortillát. Nagyon ízlett, innentől kezdve, ha utunk során ilyet ettünk, ez volt az etalon. (Nekem ez is maradt a legjobb.)
Finom Estrella csapolt sört ittunk hozzá. Itt láttunk először csókolózó férfipárt. Később ezzel a jelenséggel többször is találkoztunk a három hét során. Nem hiszem, hogy az ilyen jellegű kapcsolat gyakoribb, mint nálunk, csak itt felvállalják az emberek.
A kikötőhöz érve, nem lehetett nem felismerni az ultramodern Mare Magnum komplexumot. A tropikáriumba (La aquarium) nem mentünk be, viszont megcsodáltuk a Montjuic-hegyről a kikötő felett áthaladó kabinos kötélpályát. Jó lett volna felülni rá, de egyik végpontja a tőlünk kissé távol lévő hegyen, a másik vége pedig, a kikötő túloldalán álló acélszerkezetű torony tetején van. Ez is csak légvonalban volt hozzánk közel, körbe kellett volna sétálnunk a fél kikötőt, hogy eljussunk oda.
A Kolumbusz emlékmű innen már kínálta magát, de egyébként is ez volt a következő látnivalónk.
Tényleg kissé mulatságos, hogy a nagy felfedező, kezével jelképesen a tenger, tehát az Új Világ felé int. Sokaknak fel sem tűnik, hogy itt a tenger kelet felé van, ellentétben Amerika irányával. Másrészt pedig, nem is innen indult el felfedező útjára.
Az emlékmű talapzatán körben, domborműveken nézheti meg az idelátogató, az Új Világ felfedezésének és meghódításának eseményeit, a hittérítések jeleneteit. Mindezt úgy, hogy az „elesett” bennszülött indiánoknak milyen szerencséjük volt, amikor végre „felfedezték” őket. Szerintem, nekik akkor, és a ma élő leszármazottaiknak most is, erről egész más a véleményük. Kirabolták, kifosztották, és rabságba döntötték őket. Elvették ősi nyelvüket, kultúrájukat. Mindez csak nézőpont kérdése. Nem?
Az emlékműtől a Ramblán (La Rambla) sétáltunk el a Katalónia térhez. Ha valahol pezsgett az élet a városban, akkor itt biztosan!
Mindenféle alkalmi árusok, festők, rajzolók, eleven szobrok és többek közt kisállat kereskedés tették hangulatossá a sétáló utcát.
A nagy forgatagban figyelnünk kellett rá, hogy nehogy elveszítsük egymást. Útközben betértünk a Boqueria csarnokba. Zöldségek, gyümölcsök, húsok, tengeri herkentyűk minden mennyiségben. Itt találkoztunk először (majd később az országban szinte mindenhol) a híres Ibériai sonkákkal. Az áruk eléggé borsosnak tűnt, bár a gyümölcsfélék sem voltak olcsók. Az egyik standon vettünk két tálkával a jégágyon lévő vegyes gyümölcssalátából. Nagyon finomak, és hidegek voltak.
A Katalónia téren szintén rengeteg volt a járókelő. Náluk tán csak a galambok voltak többen. Láttunk itt egy megerősített rendőrségi mikrobuszt is, berácsozott ablakokkal. Néhány rohamrendőr álldogált körülötte. Mi semmi rendkívülit nem tapasztaltunk, de ők biztosan tudták miért voltak ott.
Este háromnegyed 7 körül járt már ekkor az idő, gondoltuk megpróbáljuk még ma megnézni a Sagrada Familia templomot. Innen metróval, a Diagonál megállónál a Kék „L5” vonalra átszállva, gyorsan odaértünk. Szerencsére, nem kellett sorban állnunk a pénztárnál, pontosabban csak néhány méteres volt a sor. Fejenként a 12 euró húzósnak tűnt. Az utcáról az épület körül 4-5 toronydarut, és itt-ott külső állványozást láthattunk. A kívülről eddig csak képekről ismert formabontó épület, kicsit megmozgatja az ember agysejtjeit. A főhomlokzaton lévő szögletes alakú szobrok szintén furcsák, de talán pont ezért illenek ide. Az utcáról először nem a templomba (Nem is tudom nevezhető-e templomnak, ami akkor még nem volt felszentelve?), hanem az alagsorba engedik a látogatót. Itt egy kiállítást tekinthettünk meg a tervezésről, a különféle makettekről. Az építést a 19. század végi alapkőletételtől egészen napjainkig fényképeken is végig követhettük. Kicsit untuk már a kiállítást, mi a templomot szerettük volna már látni! Kár volt! Mikor végre beléphettünk a főhajóba, gyakorlatilag egy építkezés kellős közepébe csöppentünk. Építőmunkások egy hidraulikus emelőkosárban több 10 méter magasban az egyik oszlop mennyezeti átmenetét géppel csiszolták. Nagy volt a zaj és a por. Csupán, a már kész, festett üvegablakok, és rózsaablakok, valamint a karcsú (gótikus stílusra emlékeztető) oszlopok utaltak arra, hogy ez templom lesz. Belülről legalább olyan szokatlan az egész, mint kívülről, de nekünk tetszett.
A belépőnkkel gyakorlatilag az építkezést finanszíroztuk, a pénzünkért viszont mutatniuk kellett valamit, hát ezért volt a kiállítás. A mostani állapotát látva, azt gondoltuk, még egy darabig nem fognak ide misére járni a hívek.(Tudjuk, azóta már XVI. Benedek pápa felszentelte.)
Fél 9 körül búcsút vettünk Gaudi művétől és visszametróztunk a szállásunkhoz. A metrótól sétálva, még megvacsoráztunk egy közeli büfében. Helyi különlegesség volt, engem a német Bockwurst-ra emlékeztetett leginkább. A nevét sajnos nem tudtam megjegyezni, viszont finom volt!
Későn, úgy 11 körül feküdtünk le. Az ember nem azért megy nyaralni, hogy aludjon. Azt otthon is lehet!
4. nap, Barcelonában (07. 20.)
Reggel, az ablakunkból nézelődve fedeztük fel igazán, hogy mennyire a város szélén lakunk. Egyik irányból a várost övező hegyek karnyújtásnyira voltak. Ebben az irányban már nem is volt beépített terület. Innen, metróval mégis milyen közel volt minden!
Ha tömegközlekedési lehetőség, kiváltképp, ha metró van a közelben, akkor egy városszéli olcsóbb szállás,
– szerintünk – előnyösebb egy belvárosival szemben.
Lementünk a több 100 fő befogadására alkalmas önkiszolgáló étterembe. A kínálat minden igényünket felülmúlta. A teljesség igénye nélkül: 4-5 féle villásreggeli, sós – és édes péksütemények, szalámik, joghurtok, sajtok, tej, különféle teák, gyümölcslevek, kávé, gyümölcsök.
Úgy bereggeliztünk, hogy csak valamikor késő délután jutott eszünkbe ismét az evés.
Mai első célunk a Güell park volt. Annyit tudtunk róla, hogy ez is Gaudi műve, és szintén nem mindennapi alkotás. (Eusebi de Güell egy gazdag barcelonai polgár volt, aki már fiatal korában megismerte Gaudit. Magán – és közcélú megrendeléseivel igyekezett lehetőséget adni a lángeszű építész kibontakozásának.)
Ide is metróval mentünk. Talán egy megállóval előbb szálltunk le a kelleténél (zöld „L3”metró Vallcara megálló), de így legalább szerencsénk volt a több tagból álló, egyre magasabbra vivő utcai mozgólépcsőkön a parkhoz jutni. Ebből az irányból (DNy) nem a főbejáraton, hanem a park viszonylag magasabb részén jutottunk be. Beláttuk szinte az egész parkot, könnyen tudtunk tájékozódni. Közpark lévén ingyenes volt a bejutás.
Innen a felső részről, még ha nem is olyan mértékben, mint a Katedrális tetejéről, de szép kilátás nyílt a város egyes részeire.
11 óra körül járt már ekkor az idő, volt is turista rendesen. Gaudi keze nyomát nem volt nehéz észrevenni. Az építményeket már sokan leírták előttem, de a növényekről eddig nem sokat olvastam. Több ismert, és még több számunkra ismeretlen növénnyel találkoztunk itt. Láttunk több méter magasra nőtt, virágzó aloé verákat, égszínkék virágmezőket, piros-, máshol kék színű cserjéket. Itt láttunk először vadon élő, pálmafákon fészkelő (viszonylag nagy testű) papagájokat.
Amikor a hatalmas teraszt tartó oszlopcsarnokba értünk, olyan érzésem volt, mintha egy középkori karavánszerájba csöppentünk volna. A jótékony árnyékban a látogatók százai, – ki ülve, ki elfekve a padozaton – pihentek itt. Innen a főbejárat felé vezető lépcsőknél lévő „kaméleont” mi is megsimogattuk, és fényképezkedtünk mellette. Nem tudom, ha pl. ez az alkotás nem Gaudíé, és nem itt lenne helyileg, vajon érdekelt volna bárkit is! (Bennünket is beleértve!)
A Güell-park terasza
A parkból, a főbejáraton a Lesseps metrómegálló felé távoztunk. Útközben találkoztunk magyar fiúkkal, akik éppen azon tanakodtak melyik irányba induljanak a park felé. Segítettünk nekik, majd mentünk tovább következő látnivalónk, a Rambla közelében lévő Salvador Dali múzeum felé. Szerencsénkre, rajtunk kívül, ebben az időben alig volt itt látogató, így kedvünkre nézegethettük Dali alkotásait. Ő legalább olyan formabontó volt a maga területén, mint Gaudi a sajátján. Jólesett a múzeum hűvösében nézelődni, miközben kint tombolt a koradélutáni hőség.
Innen, gyalogosan (szintén a Rambla közelében lévő) Güell ház felé vettük utunkat. Útközben egy eldugott kis csendes utcában, de a belváros hangos forgatagtól sem távol, „belebotlottunk” egy kisebb étterembe. Már 4 óra volt. Betértünk, és megebédeltünk. Az ételek jók, az árak elfogadhatóak voltak. Itt találkoztunk először a hangos spanyol éttermi élettel. Szintén itt találkoztunk a helyiek uniós éttermi viselkedési szabályaihoz (HACCP) való viszonyával. Konkrétan, csak éppen a szemünkbe nem fújták az itt lévő, és többségében dohányzó vendégek a füstöt. Hát akkor hogyan is van ez?
A közeli Güell házat sem volt sajnos könnyű fényképezni, mert egy szűk egyirányú utcában van, és sehogyan sem akart teljesen beleférni a képbe. Már meg sem lepődtünk az építészeti megoldásain, mert az alkotótól ezt vártuk.
Metróval a Plaza de Espana-ig mentünk. A katalánok spanyol nemzeti öntudatáról csak annyit, hogy ezen a téren áll többek közt a Hotel Plaza Catalonia. Véletlenül sem Hotel Plaza Espanya a neve. Érdekes nem?
Ezen a téren végre lehetett normálisan fényképezni. Utunkat folytatva, innen a Reina Maia Cristina úton elsétáltunk a Katalán Nemzeti Múzeum irányába, egészen a Mágikus szökőkútig. A tágas, szellős úton, először a Kongresszusi Központ épületei mellett haladtunk el.
A szökőkút kínálta élmények miatt, majd egy másik alkalommal kell Barcelonába jönnünk. A szökőkút nyáron csütörtöktől vasárnapig, este 8 és 12 óra között működik, kápráztatja el az ide látogatókat. Mi, vasárnap estétől szerda reggelig leszünk itt. Az előzetes tervezésnél ezt a szempontot nem tudtam érvényesíteni.
Itt az utcai mozgólépcsőn felkapaszkodtunk, majd jobbra, a Spanyol falu felé vettük utunkat. Alig jöttünk 100 métert a kereszteződéstől, amikor az út jobboldali járdáján, egy fejtetőn álló, pontosabban a függőlegesen kinyújtott ormányán egyensúlyozó elefánt (vagy talán mamut?) bébi szobrára lettünk figyelmesek. Elég meghökkentő, és fantáziadús megoldás ez egy elefánt ábrázolására, de ez egy ilyen város…
Utunk során fogunk még találkozni ennek az elefántnak az „ikertestvérével” ugyanilyen pózban. Akinek lesz türelme végigolvasni, az meg fogja tudni, hogy hol, és mikor.
A Spanyol faluról csak annyit, hogy meg kellett volna fogadnunk Lala tanácsát. Szerintem sem éri meg! Egyrészt, sok érte fejenként a 9 Eu, másrészt egy átlagember (ha tekinthetjük magunkat annak) képtelen megjegyezni a különböző régiók, tartományok építészeti stílusait. Akinek lehetősége adódik Spanyolországot beutazni, annak ez nem ad túl sok pluszt. (Aki viszont csak Barcelonába jön, annak ajánljuk megtekintését, mert itt legalább egy kicsit belekóstolhat a vidéki Spanyolországba. Elbóklászhat, fényképezhet a hangulatos, szűk utcácskákban.)
8 óra előtt (este 8-kor zárnak) visszaindultunk a szállásunk felé. Ezzel be is fejeztük barcelonai programunkat, legalábbis ekkor még úgy tudtuk.
Mit nem tudtunk megnézni (a teljesség igénye nélkül):
– Nem voltunk a Montjuic hegyen. Innen (mások szerint) tényleg belátni az egész várost, minden irányban.
– A tengerészek temploma zárva volt.
– Nem volt időnk kipróbálni az itteni tengerparti strandokat. (Igény lett volna rá.)
– A Picasso múzeumhoz egyszerűen nem volt energiánk.
– Citadella park
– Ha nagy focirajongók lennénk, akkor elzarándokolhattunk volna a híres El Camp Nou stadionba is.
Barcelonai tartózkodásunk során Kriszta jelezte, hogy mégiscsak jó lenne elmenni Portugáliába is. (Még jó, hogy a spanyol térképen Portugália is rajta van.) Az meg külön jó, hogy még otthon, a pakoláskor (Krisztának nem szólva) betettem a csomagba a portugál útikönyvet is. Ezek után megszületett a harmadik útitervünk, valahogy így. Barcelona-(Valencia)-LaManga-Granada-Cordoba-Malaga-Ronda-Gibraltár -Tarifa-Cádiz-Sevilla- Lisszabon-Portó-Madrid-Toledo-Andorra-Franciaország-Svájc-Ausztrián át haza.
A hosszabb úthoz szükséges több időt, egyrészt a hosszabb idejű blokkok (az így is rövid, csak 3 napos) megkurtításával, másrészt a hazaérkezés időpontjának kitolásával próbáltuk kigazdálkodni.
5. nap, Barcelonától Valenciáig (07. 21.)
Korán keltünk ma. 8 után, már túl voltunk a könnyen megszokható bőséges reggelin. Így aztán nem csoda, hogy itteni hajlékunk 10 pontot kapott tőlünk. Jól éreztük magunkat Barcelonában. Maradt még bőven látnivaló, amikért jó lenne majd később visszajönni. (Ekkor még nem sejtettük, hogy ez túlságosan is hamar fog bekövetkezni.) Kiköltöztünk a szállásunkról, búcsút vettünk a várostól és elindultunk újabb állomáshelyünk felé.
Mai végcélunk Pilar de la Horada, Barcelonától 620 kilométerre, délre, a tenger közelében található. Ez a hely csak kb. 15 kilométerre van a szintén „Lalától” megismert La Manga el Mar Menortól.
A mai napra terveztünk egy megállót, kis pihenéssel, városnézéssel Valenciában. Valencia 370 kilométerre van Barcelonától, egyáltalán nem jár kitérővel. Gondoltuk, kár lenne kihagyni!
A városból kifelé vezető autópályán kissé összetorlódtunk, de szerencsére, ez csak néhány percig tartott. Mai utazásunk során, gyakran és egybefüggően láthattunk (egyes szakaszokon több 10 kilométer hosszan) az autópálya középső elválasztó korlátjai közé ültetett leándereket. Találkoztunk már korábbi útjaink során, más országokban is hasonló látvánnyal, de ilyennel még nem! A növények bő 2 méter magasak voltak. Összefüggő, sűrű falat képeztek és gyönyörűen virágoztak. Volt ahol a rózsaszín és a fehér virágú növények keverten voltak, és volt ahol csak egyszínű volt a virágsövény. Lehet, hogy az itt élőknek ez mindennapos, de nekünk nagyon tetszett. Délután 2 körül értünk Valencia környékére, az un. Huerta vidékre.
Annyit kell tudni erről a tájról, hogy az öntözéses gazdálkodásnak itt több mint 1000 éves hagyománya van. Még a mórok honosították meg. Az egész tájat kisebb-nagyobb csatornák hálózzák be. A napsütéses órák magas számának, a termékeny talajnak, a csatornák által mindenhová eljuttatott víznek, és nem utolsó sorban az itt élők szorgos kezeinek köszönhetően, egy területről évente 3-szor, 4-szer is aratnak.
(Aratás alatt nem csak a gabonafélék, hanem általában a betakarítást értsük!)
Valenciában nem kezdtünk utcai parkolót keresni, mert azt utunk során kezdtük megszokni, a nagyvárosok központjában egyszerűen nincs egy talpalatnyi szabad hely sem. Így aztán maradt a mélygarázs. Utunk során a spanyol nagyvárosokban mi parkolóházakkal nem találkoztunk, mindenhol mélygarázsok voltak.
Kirablásunk története
14 óra 32-kor Katolikus Izabella utcában behajtottam egy mélygarázsba. A beléptető sorompónál letépett parkolójeggyel lehajtottunk az első parkolószintre. Ez félemeletnyi mélységben, és vele azonos légtérben volt a sorompótól és a vele szemben lévő garázsmester kabinjától. A lehajtó lejtővel szemben két kocsi között volt is egy szabad hely, amit rögtön el is foglaltunk. Mint sok mai épületben, a tervezők itt is spóroltak a hellyel. Hiába álltam koppanásig a kocsi orrával a falhoz, az autónk hátulja így is kissé kilógott. Nem akartunk az utánunk behajtókkal koccanásos balesetet, ezért Kriszta kiszállt, hogy keressen másik helyet. Hamarosan én is kiszálltam, és a kocsi hátuljánál (attól kb. 1-2 méterre) nézelődtem. Eközben egy viszonylag magas, fehér bőrű, 50 év körüli férfi odajött hozzám, és elkezdett nekem spanyolul beszélni.
Először arra gondoltam, hogy jó spanyol szokás szerint, segíteni akar nekünk, hogy mit hol találunk a városban, vagy valami ilyesmi. (Az útikönyvek szerint a spanyolok rendkívül segítőkészek.)
Talán egy perce már, hogy megállás nélkül beszélt hozzánk (közben Kriszta is odajött), amikor elkezdtük unni az egészet. Ekkor, kicsit ingerülten megkérdeztem az illetőt, hogy van-e valami problémája, mert nekünk nincs, legyen szíves bennünket békén hagyni. Még mondott valamit spanyolul, majd sarkon fordult, és elment.
Kriszta talált ugyanazon a soron 8-10 hellyel arrébb egy másik szabad helyet. Ez sem volt hosszabb, de nem olyan frekventált részen volt. Ö be sem ült, segített benavigálni a kocsit. A városnézéshez a kameratáskát, a fényképezőgép táskáját és Kriszta nagy női kézi táskáját akartuk magunkkal vinni. Ezek (hogy mindig kéznél legyenek), a hátsó ölésen középen szoktak lenni. Elkezdtem tehát kiszedegetni a dolgainkat, de a női táskát sehogyan sem találtam. Átnéztünk tüzetesen mindent, de hiába. Barcelonától idáig meg sem álltunk. Kriszta a Huertánál menet közben a kocsiból a régi mechanikus fényképezőjével készített néhány képet, majd visszatette az említett táskájába, ahol mindig tartotta. Most pedig sem a gép, sem a táska nem volt meg. Az autónk elindulás után ránk zárja az összes ajtót, ezután csak az nyílik ki kívülről, amelyiket belülről már egyszer kinyitottunk. (tehát a hátsó ajtók még mindig zárva voltak!) Mindezeket átgondolva be kellett látnunk, hogy kiraboltak bennünket, mégpedig itt, a mélygarázsban.
A táskában volt kettőnk útlevele, Kriszta személyi igazolványa, jogosítványa, nemzetközi pedagógus igazolványa, nemzetközi TB kártyája, bankkártyája, telefonja, pénztárcája nem kevés pénzzel, fényképezőgépe, és még egy csomó apróság, ami egy női táskába bele férhet.
Miközben az idegen férfi beszélt hozzánk, ezzel elterelte a figyelmünket, és a társa (lehet, hogy egy gyerek, aki a mellettünk álló kocsi alatt hasalva várta az alkalmat) a nyitva lévő (becsukott, de nem bezárt) két első ajtó valamelyikén benyúlt és kivette a táskát. Mindezt teljesen hangtalanul tette, mert ajtócsapódások sem voltak. Egyszerűen nem akartuk elhinni az egészet, mert olyan hihetetlen még most is az egész. Mentünk a garázsmester kabinjához, hogy segítsen, mert bajban vagyunk, nézzük vissza a videokamerák felvételeit. Sajnos elég nehezen kommunikáltunk, mert ő csak a saját nyelvén beszélt. Annyit megértettünk, hogy ara részre nem figyel kamera. Mondtuk, hogy jó-jó, de valahol be, illetve ki kellett menni a tetteseknek, másik kamerák biztosan „látták” őket. Erre ő azt válaszolta, hogy csak a rendőrségnek van joga visszanézni felvételeket. Felhívta a rendőrséget, nagy nehezen elmondta ő a történteket. Angolul beszélő rendőr lett volna a vonal túlsó végén, (bő félévnyi angoltanulásom során még nem jutottam el a múlt időig) de nem igazán tudtam vele megértetni magamat. Az meg sem fordult a fejemben, hogy nem fognak személyesen kiszállni. Abban maradtunk, hogy fél 4 körül hívjuk őket ismét, akkor lesz bent egy németül beszélő kollegája. 4-kor végre elértem telefonon a németül tudó kollegát, akinek részletesen el tudtam mondani a történteket. Ő mondott egy ötjegyű számot, amit írjak fel, mert ez az ügyünk száma. Ezzel a számmal jelentkezzünk a szintén a belvárosban lévő helyi nemzetközi rendőrségen, és ott majd fogunk kapni egy jegyzőkönyvet az esetről. Ezzel az igazolással a helyi magyar képviseleten fogunk kapni iratokat, melyekkel folytathatjuk majd utunkat. Közben haza telefonáltunk, letiltattuk az ellopott telefont, és bankkártyát. Értesítettük az utas biztosítónkat az eseményről. Kérdeztem, milyen azonnali segítséget tudnak itt a helyszínen részünkre adni. A biztosító ügyeletese közölte, hogy per pillanat semmilyen segítséget a részükről nem kaphatunk, de mindenestre kötelességünk volt a káreseményt azonnal jelenteni. Gyűjtsük a számlákat a jelentkező kiadásainkról, aztán majd otthon kifizetik, amit jogosnak ítélnek. Jobban meg kellett volna néznem a biztosítási feltételeket, még a biztosítás megkötése előtt. Legközelebb talán másik biztosítót kell majd választanunk. Az igazság az, hogy az elmúlt 10 évben több hosszabb-rövidebb úton voltunk a családdal, mindig ennél a biztosítónál biztosítottuk magunkat, de eddig soha nem volt szükség a segítségükre.
A nemzetközi rendőrséget könnyen megtaláltuk, (címe, Calle de Maestres 3). Egy főúri palota lehetett valamikor ez az épület, amely főhomlokzatával a kiszáradt Turia folyóra néz. A rendőrség bejárata a hátsó mellékutcából van. Csak egy egyszerű „POLICIA” felirat, és a bejárat előtt parkoló néhány rendőrautó és motor utal arra, hogy hol vagyunk. A Valenciai Nemzetközi Rendőrség, a nevében volt csak nemzetközi, szinte nem beszélt senki sem idegen nyelvet.
Szerencsénkre jött egy járőr kinézetű fiatal tiszt, aki beszélt angolul. Mondtam neki, hogy nekünk sürgős lenne a jegyzőkönyv, mert egy pár órát szándékoztunk csak itt a városban tölteni. Kérdeztem tőle, hogy másnap mikor van félfogadás a helyi magyar képviseleten. Erre ő elkezdett telefonálgatni. Bő 5 percen keresztül hívogatott legalább 10 számot, majd a végén a kezembe nyomta a telefonkagylót. Legnagyobb meglepetésemre a barcelonai magyar főkonzul úr szólalt meg a vonal túlsó végén. Elmondta, hogy e rendőrtől mindent tud. Annyit tud segíteni, hogy a rendőrségi jk. alapján vagy tőlük Barcelonában, vagy a magyar nagykövetségen Madridban tudunk ideiglenes útleveleket kapni. Említettem neki az itteni magyar képviseletet, mire Ő tájékoztatott, hogy egyszer egy héten, keddenként van ott ügyintézés (most éppen szerda volt), de ideiglenes útlevelet ott nem kaphatunk. Egyébként Barcelonában sem lesz másnap (csütörtökön) félfogadás, de ha megyünk, akkor segítenek rajtunk. A rendőrségi jegyzőkönyvvel útlevél nélkül is hazatérhettünk volna, a lehető legrövidebb úton. Megköszöntem a segítő készségét és elköszöntem a főkonzul úrtól.
Ez után mondta a rendőr, hogy menjünk vissza este 8-kor, addigra kész lesz a jegyzőkönyv.(Mindez 5 órakor volt.) Mire én bátorkodtam megkérdezni, hogy miért kell ilyen sokat várni. Erre közölte velünk, hogy sok a dolguk, egyébként is azért jöttünk, hogy megnézzük a várost nem? Hát ez kissé cinikus volt, de mit tehettünk, elmentünk várost nézni, tényleg azért jöttünk.
Úgy döntöttünk, hogy nem adjuk. fel. Mindenképp folytatjuk az utat, az eredeti (a Barcelonában véglegesített 3.) terveink szerint. Viszont Gibraltárba csak útlevéllel engednek be bennünket, Portugália viszont szintén nem a lehető legrövidebb út hazafelé.
A rendőrségtől párpercnyi sétával a Plaza, de la Virgin-en keresztül, jutottunk el a katedrálisig. Megnézhettük belülről is. A templom mellett áll a be nem fejezett tetejű tornya (Miguelét, azaz Mihályka, így becézik a helyiek a tornyot) a város egyik szimbóluma. Innen Plaza de la Reina-án keresztül a Porta del Mar felé haladtunk. Utunkba esett egy kisebb park, (Plaza, de Alfonso el Magnánimo) egy hatalmas fikusz fát fedeztünk fel. (lehet, hogy magnólia? Nem vagyunk botanikusok.) A levelei, az otthon eddig csak virágcserépből ismert szobanövényre emlékeztettek. A fa maga kb. 30 méter átmérőjű lombkoronával, és hatalmas, nem hétköznapi alakú, és méretű törzzsel rendelkezik. Akkora hasadékok vannak az éles nyúlványú törzsén, hogy egy felnőtt is simán elfér bennük. Lenyűgöző, legalább 1000 évre becsültük a fa korát. Az innen kb. 200 métere lévő Porta del Mar előtt volt még egy terecske, vagy inkább parkocska, ahol állt szintén néhány „fikusz fa”, bár ezek nem voltak ilyen nagyok, és talán öregek sem.
Valencia – A termetes-fa
Nagyon ügyes, ötletes, hogy a városon áthúzódó folyómedret (Turia) nem temették be és építették tele, hanem egybefüggő parkká alakították. Játszóterek, sportpályák, vidámpark kapott benne helyet. A Puente de la Exsposicion-ról (ez a nem létező folyó egyik hídja, gyakorlatilag felüljáró) messzire láthattuk mindkét irányban az itteni létesítményeket. Itt is, (mint azt már talán Barcelonában is említettem) feltűnően sok idősebb-fiatalabb, lassabban-gyorsabban futó helybélivel találkoztunk. Látszott rajtuk, hogy nem versenyre készülnek, hanem „csak” az egészségükért futnak. Jó lenne róluk példát venni nekünk, magyaroknak, önmagunkat is beleértve! Innen a Turia partján visszaballagtunk a rendőrségre. 8 óra múlt 20 perccel, amikor odaértünk, már el is késtünk! Sajnos a jegyzőkönyv még nem volt kész! Panaszoltam, hogy sietnénk, mert miután megkaptuk az okmányt, indulnánk vissza Barcelonába. A helyi „szervet” nem különösebben hatotta meg az érvelésem. 8 óra 45 kor kiszóltak az irodából, kérdezték az ügyünk kódszámát. 10 percen belül újból kiszóltak, menjünk be. Kriszta olvassa el és írja alá a jegyzőkönyvet. Az okmány spanyolul volt, így a nevünkön, a felsorolt címeken, és az eltulajdonított értékeink márkanevein, és a passport-on kívül semmit nem értettünk belőle. Néhány, a nevünkön, címünkön kezdeményezett javításon kívül mást nem tudtunk hozzátenni. (A jegyzőkönyv, általam a mélygarázsból telefonon németül elmondottak alapján készült…??) A rendőrségen azon kívül, hogy Kriszta írja alá, semmit nem kértek, vagy kérdeztek tőlünk. Mit tehettünk, kis tétovázás után Kriszta aláírta a dokumentumot, bízva abban, hogy nem a halálos ítéletét szignálja.
Este 9 után pár perccel, már siettünk a még mindig a mélygarázsban rostokoló autónkhoz. 9 óra 30-kor, már kifelé araszolgattunk a városból, vissza Barcelona felé.
6. nap, Valenciából vissza Barcelonába, majd ismét irány délre (07. 22.)
Megállás nélkül utaztunk vissza a katalán főváros felé. Hajnali háromnegyed 2-kor ismét megérkeztünk előző szállásunkra, a Hotel Agorába. A recepciós lánynak mutattam a valenciai jegyzőkönyvet, majd kérdeztem, hogy tudnának-e erre a fél éjszakára ismét hajlékot adni nekünk. A hölgy nagyon barátságos és segítőkész volt. Pár perc múlva már lezuhanyozva feküdtünk az ágyunkban, mint akiket letaglóztak, olyan gyorsan elaludtunk.
Reggel, az előzményekhez képest frissen és pihenten ébredtünk. A finom reggeli igazán ránk fért. a recepcióról telefonáltunk a főkonzulátusra (Avda Diagonál 477), hogy itt vagyunk, akkor mennénk.
Metróval könnyen megtaláltuk a főkonzulátust. Illetve csak a címet, de ott egy hatalmas toronyház állt. Igen, a Torre Barcelona épületében a huszonvalahányadik emeleten, annak is egyik szegletében. A bejáratnál fegyveres őrség, és biztonsági kapuk fogadtak bennünket. Az ügyeletes hölgy nem akart bennünket, beengedni, mivel nincs ma félfogadás. Mi is tudtuk ezt, ezért megkértem rá a hölgyet, hogy telefonáljon fel, tudnak rólunk, várnak bennünket. Így is történt, az átvizsgálások után már lifteztünk felfelé. Közben tudtuk meg, hogy vagy egy tucatnyi ország konzulátusa van itt ebben az épületben. A Magyar Főkonzulátuson nagyon segítőkész volt velünk az ügyintéző hölgy. Leküldött bennünket a pár szinttel lejjebb lévő brit konzulátusra, ahol volt fényképező automata, és fejenként 4 Euróért csináltunk magunkról igazolvány képeket az új útlevelekbe.
Benne volt az útikönyvben, hogy az útlevelek fénymásolatát hordjuk magunknál, az eredetit, pedig rejtsük el a bőröndünkben. Én meg is fogadtam ezt, de annyira az út elején jártunk, hogy nem is gondoltam rá.
Miközben várakoztunk, csodálatos panoráma nyílt nyugati irányban a Diagonálra, bár ahhoz túl feszültek és fáradtak voltunk, hogy igazán élvezzük.
Fél óra múlva megkaptuk az új okmányainkat, melyekért a fényképeken kívül nem kellett fizetnünk. Megköszöntük az ügyintéző hölgynek a gyors segítséget, melyért ezúton is hálásak vagyunk Neki! A búcsúzás előtt, még megkértük rá, hogy fussa már át a spanyol nyelvű jegyzőkönyvet, és nagy vonalakban fordítsa le nekünk. Az irat teljesen kifogástalanul azt tartalmazta, amit előző nap németül elmondtam spanyol rendőrnek a telefonba.
Valamivel 12 óra után már ismét a régi-új szállásunkról költöztünk ki, és indultunk ismét dél felé. Módosítottuk közben a Hotel Agora minősítését 10-ről 10***-ra. Ekkor döntöttük el, hogy a 10*** a lehető legjobb minősítés.
Igyekeznünk kellett, hogy az ismét előttünk álló 620 kilométert, még világossal tegyük meg. Egyszer álltunk meg, fél 6 körül egy autópálya pihenőben. Az itt lévő önkiszolgáló étteremben finom csirkehúsos paellát ettünk, gyümölcssalátával. Az ételek finomak, az árak elfogadhatóak voltak.
San Pedro del Pinatar nevű helyen lehajtottunk az autópályáról, és pár perc múlva, már Pilár de la Horadaban a Hotel Congra előtt voltunk. Az autópálya lehajtó körforgalmának közepén egy életnagyságú, bronzból készült bika szobor jelezte, hogy itt már Andalúziában vagyunk. Andalúzia jelképe a bika, innentől egészen Sevilláig végig kísért bennünket. Főképp autóutak, autópályák mentén találkoztunk óriás plakát méretű fekete sziluettjeivel.
Néhány szó Andalúziáról
Andalúzia, Spanyolország legdélebbi autonóm közössége. A Földközi-tengertől K-Ny irányban Portugáliáig húzódik. Itthoni léptékekkel nézve, nevezhetnénk megyének is, de a „tagállam” kifejezés jobban illene rá, mert hazánkéval nagyjából megegyező területű, és lakossága talán még több is. A spanyol állam a szigetekkel, és az afrikai területeivel együtt összesen 17 autonóm területből, és 50 tartományból áll. Az autonóm területek tartományokból (provinciák) állnak.
Az elkövetkező kb. egy hét során, egészen portugál földre lépésünkig Andalúzia vendégei leszünk. Igazán sokszínű, változatos napok várnak itt ránk.
Írásom elején megjegyeztem, hogy a francia autópályák drágábbak, mint az olaszországiak. Nos, a spanyol pályadíjak mindkettőnél magasabbak. Az egy kilométerre eső fajlagos autópályadíj magasabb, mint az üzemanyag költség. Ajánlom mindenkinek, hogy ezzel a költséggel komolyan számoljon, ha spanyol honba készül, és ezt a módot választja.
De hol vannak a hollandok? Eddigi utazásaink során, a legeldugottabb helyeken is szoktunk hollandokat látni. Egy szállóige szerint, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, akkor a hollandok onnan már szemben jöttek vele, hazafelé. Mostani utunk során eddig (de később is) ez a tendencia megszakadt. Az eddigi tapasztalatainkhoz képest, most meglehetősen sok svájci és angol rendszámú autóval találkoztunk. Franciaországi kocsi is sok volt az utakon, de ezt a közelségük is magyarázza.
Este fél 10 volt már ekkor, bár a nap még nem ment le. A néhányszobás szállodácskát egy család működtette. A szoba ízléses, és tiszta volt. Az ár is itteni viszonyokhoz képest mérsékeltnek mondható. Negatívumként kell megemlítenünk, hogy a személyzet a sajátján kívül semmilyen idegen nyelven nem beszélt. Amikor erre finoman célzást tettünk, kijelentették, hogy „Spanyolországban vagyunk (már, mint hogy ők) tehát mindenki beszéljen spanyolul, aki itt él, vagy ide jön”. Ezen kívül nemhogy udvari, de utcai parkolási lehetőségünk sem volt a szálloda közelében. Pár 100 méterrel távolabb, egy szomszédos utcában éjszakázott a kocsink.
Talán itt észleltük igazán először, hogy mennyire nyugatra vagyunk. Este háromnegyed 10-kor, még tudtunk természetes fénynél utcai fényképeket készíteni. (Egy hónappal a nyári napforduló után voltunk már ekkor.)
Utunk során eddig összesen 3.498 kilométert tettünk meg.
7. nap, Pilár de la Horada – La Manga-Hotel Vista Nevada (07. 23.)
Kicsit nehezen ébredtünk ma fel. Gondolom, az „élmény dús”előző napok ebben nagy szerepet játszottak. A személyzet „nyelvi hozzáállása”, és a parkolási lehetőség hiánya miatt alkalmi hajlékunkat 6 pontra értékeltük. Autónk sértetlenül vészelte át az utcán töltött éjszakát. A ház kertjében, ami előtt parkolt, hatalmas, 3-4 méter magas kaktuszok nőttek. Ezek inkább kaktusz fák voltak. Pilár de la Horada, egy sűrűn beépített, kevés zöld területtel rendelkező, pezsgő-lüktető üdülőváros. Itt figyeltünk fel utunk során először a számunkra érdekes jelzőlámpás gyalogátkelőhelyekre. Zöld jelzésnél, a jelzőlámpa sétáló, (mozgó) bácsi figurát mutat. Mielőtt pirosra vált a lámpa, az utolsó néhány másodpercben a „bácsi” megszaporázza a lépteit. Nekünk tetszett, mulatságos volt.
Pilar de la Horada – Kaktuszok
12 óra után már kiköltöztünk lakhelyünkről, és indultunk tovább. Mindent egybe vetve szállásunknak, 6 pontot adtunk.
La Manga felé haladva, először a La Mar Menor mellett haladtunk el. (Ez a kb. 130 km2 nagyságú a beltenger, vagy inkább tó, a tengertől az idők során leválasztódott. Egy kb. 20 kilométer hosszúságú, É-D irányú, 2-300 méter szélességű homokos gát választja el a külső tengertől – La Mar Minor -, ami valójában a Földközi-tenger. A Mar Menor vize is sós, mivel zárt, és sekélyebb, mint a tenger, ezért lényegesen melegebb. A földnyelven végigfutó út alatt Néhány – kisebb hajók, csónakok közlekedésére alkalmas – átjárót felfedeztünk a két víz között.
Déli irányból érkeztünk meg La Mangába. Sokkal nagyobb, beépítettebb, mint gondoltuk. (Egymás hegyén, hátán vannak a sokemeletes üdülőházak.) A földsáv ütőerén a kétszer két sávos Avenida de Gran Vián a 26-os számig araszolgattunk, ahol egy számunkra szuper jó helyet találtunk. (Ez a földsáv hosszának a felénél lehet). Itt csak kb. 150 méter széles volt a szárazföld. A tenger felől egy foghíj (üres telek), a beltenger felől pedig szintén egy foghíj, és a parton egy házsor volt. A Mar Menoron több sziget is van, mi a Baron szigettel voltunk itt egy vonalban. A Calle de Poligono T26-nál (egy kis mellékutca, de inkább csak parkoló féle) parkoltunk le. Innen mindkét vizet láttuk. Gyorsan átöltöztünk (ami nem volt egyszerű dolog) és már futottunk is a tenger felé. Szó szerint futnunk kellett, mert a kocsinktól a vízig (Földközi-tenger) összefüggő homok volt és égette a lábunkat. A tenger vize kellemesen meleg volt. Ez számomra nagy szó, mert fázós vagyok. Ha én azt mondom, hogy jó a víz, akkor az legalább 26-28 fokos. Igazán jó partszakaszt találtunk, mert ezen a pár 100 méteren nem nagyon voltak fürdőzők, viszont tőlünk északra, és délre eléggé telített volt a strand. Két hátránya volt csak: nyilvános öltöző és zuhanyzó nem volt. Igazán a zuhany lett volna jó, ahol leöblíthettük volna magunkat fürdés után. Hatalmas hullámokat korbácsolt a tenger. A bő derékig érő vízben, ha az ember rávetette magát egy nagyobb hullámra, akkor az egészen a homokos partig kivitte. Igen, önfeledten játszottunk, mint a gyerekek. Már igazán ránk fért ez a teljes kikapcsolódás, végül is nyaraltunk, vagy nem? Közben megéheztünk, ettünk a kocsinál az otthoni konzerveinkből. Aztán átballagtunk a Mar Menorba. Ennek a vize annyira meleg volt, hogy az ember úgy érezte magát benne, mintha egy csésze, forró teában lenne. A part menti víz annyira tele volt kagylóval, csigával, hogy állandóan attól féltünk elvágjuk a lábunkat velük. (Volt fürdőcipőnk, de a kocsiban maradt.) Még egyszer visszamentünk a tengerbe, kiélveztük a hullámokat, majd 6 óra körül búcsút vettünk innen is. A valenciai események, és a portugál bővítés eredményeképp az itteni tartózkodásunk csak fél naposra sikeredett, de azt nagyon élveztük.
Innen Granada felé vettük az irányt. Cartagena-tól Granadáig autóúton (autovia), haladtunk. Ez ugyanolyan minőségű, mint az autópálya, (autopista) csak nem kell érte fizetni. Ezután utunk nem a tengerpart közelében, hanem nyugati irányban, a Sierra Nevada-hegység északi peremén vezetett. Este 9 körül az autóút mellett, egy autós pihenőben megálltunk, gondoltuk megvacsorázunk. (Curce de Darro pihenő, Autovista A-92) A pihenő, egy benzinkútból, és egy szállodából állt. A szálló földszintjén egy étterem is volt. A környék eléggé sivárnak tűnt, leginkább az zavart bennünket, hogy a pihenő nem aszfaltozott, hanem csak apró, szinte por állagú murvával volt felszórva. Itt találkoztunk először azzal a jelenséggel is, hogy a benzinkúton önkiszolgáló módon tankolhatott az ember, de nem kellett bemennie az épületbe fizetnie, mert a kút alkalmazottja azonnal kijött és „előzékenyen elvette” a pénzt. Ennyit a bizalomról.(?) Ha számlát is akartam, akkor azt bent az épületben kaphattam.
Jó szokásunkhoz híven, először bementem az étterembe felderíteni a terepet. A pultnál, egy viszonylag angolul jól beszélő pincér várta a vendégeket. (Szerintünk, a szakácson kívül, ő alkotta a teljes személyzetet.) Ez már pozitívum volt, és a körülmények is barátságosabbak voltak belülről, mint kívülről. Behívtam Krisztát, rendeltünk, és megvacsoráztunk. Kriszta zöldség salátás grillezett húst, én gazpachót, majd csülökpörkölt szerű másodikat ettem petrezselymes krumplival. Hozzá, finom alkoholmentes Alhambra sört kértem. (Akkor, még úgy gondoltam, hogy vezetni fogok.) Tetszett, hogy az egyébként sem meleg innivalókat deresre mélyhűtött kerámia kupákban szolgálták fel. Az étterem ablakából szép panoráma nyílt a Sierra Nevadára. A magasabb csúcsokon, mintha hósapkát láttunk volna. Megkérdeztem a pincért, hogy azok ott fehér mészkősziklák, vagy a hó. (így július végén?) Megnyugtatott, hogy jól látjuk, az hó, és egész évben megmarad a 3000 méternél magasabb csúcsokon. Sok mindenre számítottunk, de erre nem, itt spanyol honban. Vacsora közben felmerült bennünk, hogy esetleg itt is tölthetnénk az éjszakát. Bár, még sütött a nap, – gyerek volt még az idő, úgy este fél 10 lehetett – Granadától kb. 40 kilométerre lehettünk. Sötétedésre úti célunkhoz értünk volna, és elkezdhettünk volna szállást keresni. Ez a lehetőség meg itt adott volt. Mindenesünk szívesen megmutatta a szobát. Tiszta, nem lelakott benyomást keltett, erkély is volt hozzá, és az ár is elfogadható volt. Kocsink egy lábakon álló, jól szellőző fedett „garázsban” talált éjszakai menedéket. (Ez igazán a forró napsugarak ellen adott védelmet.) Gyorsan beköltöztünk, az ablakból ráláttunk, a néhány méterre pihenő kocsinkra is. Költözés közben lettünk figyelmesek a szállás nevére, Hotel Vista Nevada, hát mi is lehetett volna! Lemostuk magunkról a la manga-i, tengervizet, majd álomba zuhantunk.
Pilár de la Horadatól (La Manga érintésével) 309 kilométert tettünk meg ma idáig.
8. nap, Granada-Córdoba (07. 24.)
Reggel, már 7 körül felébredtünk. Az éjszakát csak néhány, a pihenőből távozó kamion zaja zavarta meg. A kamionok nemcsak zajt keltettek, hanem a poros murvából, finom, lisztszerű bevonattal is betakarták, a már egyébként sem makulátlan tisztaságú autónkat. Reggelire ettünk pár falatot a hazai májkrémünkből, amit még a szintén otthoni készletből származó tejjel nyomattunk le.
A félig fedett parkolóban a kocsinknak szemben álló autó mellett a földön egy muzulmánnak kinéző (ruházatuk alapján gondoltuk) család, takarókba burkolózva aludta édes álmát. Nekik így is megfelelt.
Szokásunkhoz híven értékeltük a szálást, 8 pontot kapott. Fél 8 előtt valamivel, a reggeli szürkületben, elindultunk Granada felé.
(Igen, reggel 7-kor még szinte sötét volt. Amennyivel később fekszik le a nap, annyival később is kel fel.) Barcelonától kb. idáig, több olasz nyelvű, főképp könnyűzenét sugárzó rádiót is lehet fogni, ezen egy kicsit meglepődtünk. A helyi és az olasz adókon gyakran hallgathattuk a 80-as évek zenéit, többek közt Queent, és Dire Straits-et is. Ennek igazán örültünk.
Bő fél óra múlva, már az Alhambránál találtuk magunkat. A városon könnyen átjutottunk, itt ilyenkor még olyan korán volt, hogy alig volt jármű az utcákon. Befelé a parkolóba, sorompónál kell jegyet húzni, majd kifelé a parkolási idő arányában kell az automatánál fizetni. A parkoló szabadtéri, közvetlenül a bejárat előtt van. Tágas, és az autókra jótékony árnyékot vetnek a fák. A pénztárnál már kb. 20 méteres sor fogadott bennünket. Talán 10 perc alatt a pénztárak előtti előtérbe érkezhettünk, ahol szintén sorba állhattunk. Az őrök, csak mindig annyi látogatót engednek ide, hogy egy-egy pénztárhoz 3-4 embernél több ne kerülhessen.
Mintha említettem volna már, hogy jó dolog korán érkezni.
Néhány gondolat az Alhambráról
Az Alhambráról – a teljesség igénye nélkül- illik annyit elmondani, hogy a granadai mór uralkodók lakhelye volt. A reconquista (visszafoglalás) idején, Granada volt a mórok utolsó erőssége a félszigeten. Melyet, itt csak „Katolikus uralkodók”-ként emlegetett Kasztíliai Izabella, és Aragóniai Ferdinánd foglalt vissza 1492-ben. Az ő házasságuk révén, egyesült Kasztília és Aragónia. Ezzel indult el az egységes Spanyolország kialakulása. A félszigeten lévő sok kis katolikus királyságból így jött létre az egységes spanyol állam, aminek az ő házasságuk volt a bölcsője.
Visszatérve az Alhambrára, sokan egy kalap alatt említenek vele két másik építményt is így gyűjtőfogalommá alakították, még ha tudatlanul is. Valójában három, de inkább négy, jól elkülöníthető és külön nevű épület együttesről kell beszélnünk, melyből csak az egyik az Alhambra. Az Alhambra, Alcazba, V. Károly palotája (Ez már keresztény építmény, meg is látszik rajta.) és sok kisebb épület a város felett egy magaslaton terül el, amit fal vesz körül. Az Alhambrában az uralkodó magánlakosztályai voltak. A másik, a közvetlenül vele szemben lévő az Alcazba, ami tulajdonképpen egy vár. Védelmi feladatokat látott el, itt zajlott a hivatali élet, és ebben volt a vendégek fogadóterme is. Kicsit távolabb, egy másik dombon található a Generalife, a szultánok nyári palotája, tele szebbnél szebb kertekkel. Az egész a Világörökség része. A világ számára Irving Washington által vált ismertté, aki az 1800-as évek derekán hónapokat töltött el itt. Az itteni élményei ihlették az Alhambra meséi c. könyvét. A figyelmes utazó megtalálhatja itt az emléktábláját is.
A fenti 4 fő tagból álló épület együttes több hektáron terül el, és szabadon bejárható. Egyedül az Alhambrába kell még egyszer sorba állni. Nekünk sikerült a 9 órai turnussal bejutni. Ide nem akarnak egyszerre túl sok turistát beengedni, megértem őket. Az egész egy varázslat. Mintha valahol a mesés keleten járnánk. Elkápráztató, a minden felületet, a karcsú oszlopokat, mennyezetet beborító, aprólékos, finom díszítés. Nem tudom, akkoriban hogyan tájékozódtak itt a benne lakók, de a rengeteg szoba, kisebb-nagyobb folyosó, udvar, lépcső, szökőkút között én hamar elvesztettem volna fonalat. Csodálatosak az arányok, nekem minden úgy tetszett, ahogy van. Dicséretes hogy a történelem elmúlt 600 évének viharaiban ilyen szépen, érintetlenül megmaradt itt minden. Az itteni (számomra egyik leghíresebb) látnivalók közül, az Oroszlános-udvar oroszlánjai, és a hátukon tartott kis szökőkút sajnos helyreállítás miatt nem volt látható.
Az oroszlánokat később a szintén itt található V. Károly palotájában láthattuk.
A palota, és udvarai, kertecskéi térben egymáshoz képest különböző magasságban vannak. Mindenhol virágok, sövények, medencék, több helyen halakkal. Lépten, nyomon csordogáló vízzel találkoztunk. A vízzel, ami mindennek az éltető feltétele, és amiből itt délen az éghajlatnak köszönhetően mindig is kevés volt. Az egész komplexum hidrológiája nem kevés tudást bizonyít, főleg abból a korból.
V. Károly palotáját könnyű felismerni, kívülről elüt a többi épülettől, homlokzata talán klasszicista benyomást kelt. Ez az épület az Alcazbával szemben, az Alhambra bejárata mellett található. belül szabályos kör alakú udvarát kétszintes oszlopos árkádsor fogja közre. A palotában lévő kiállításra is érvényes a belépőnk, de az itt kiállított oroszlánokat tilos fényképezni. (Azért, nekünk sikerült. Az udvarról hatalmas ablakon keresztül fotóztuk le őket. Sajnos nem túl jó a minőség, mert az ablaküveg koszos, maszatos volt.
Granada – Alhambra
Programunkat az Alcazbában folytattuk. Az erődítmény elég komor benyomást kelt szögletes falaival, bástyáival, és sík tetejű tornyával. A toronyból jól belátni a vár udvarán valaha állt kaszárnyák, raktárak, istállók falmaradványait. Innen kelet felé az Alhambrára a többi irányban pedig a városra szép a panoráma.
Nem volt nehéz felfedezni a Granadai székesegyházat. Az útikönyv csak „elmulasztott lehetőség”-ként említi a templomot. Évszázadokon keresztül épült, – ami nem volna baj- mégis jellegtelen, ráadásul annyira szorosan, zsúfoltan közrefogja a város, hogy az a kevés meglévő építészeti értéke sem tud érvényesülni. Innen északra, a Darró folyó túloldalán fekszik Granada legősibb városrésze, Albaicín ami a Világörökségnek is része. Ide, sajnos időhiány miatt nem volt szerencsénk ellátogatni, talán majd máskor…
Granada – Alcazba
Pár perces sétával átjutottunk a szomszédos dombon lévő Generalifébe. Az itt lévő palota méreteiben sokkal kisebb, mint az Alhambra, de az udvarai, kertjei csodálatosak. Gyönyörűre nyírt sövények, szökőkutas medencék, némelyikben tündérrózsák, és mindenhol virág. Ezt nem lehet leírni, meg kell nézni élőben.(!)
A Generalife egyik udvara
Délután 1 óra körül kénytelenek voltunk búcsút mondani ennek a mesevilágnak, akár heteket is elbámészkodtunk volna még itt. Aki idejön, tervezzen rá legalább fél napot, ha teheti, akkor többet.
A parkolóban, az autónkhoz menet, helybéli cigányasszonyokkal hozott össze bennünket a sors. Mindenáron a szerelem jelképét rozmaring ágacskát akartak a kezünkbe adni. Tiltakozásunk ellenére (miközben mondták, hogy ingyen adják), a kezünkbe nyomták, és már el is kezdtek a tenyerünkből jósolni. Hosszú élet, siker, boldogság, stb.. Kínos volt, próbáltunk megszabadulni tőlük. Erre mondták, hogy 10 euró lesz.
„- Hiszen ingyen volt nem?” Mondtuk mi
Mire ők: „- Az ágacska ingyen volt, de a jóslatért fizetni kell.” Hát mi nem fizettünk, otthagytuk őket. Aztán láttuk, mások nem úszták meg ilyen olcsón.
Kifizettük az automatánál a parkolást, majd leautóztunk, a belvárosba.
Itt, a Mercado Augusto (helyi vásárcsarnok) melletti mélygarázsban találtunk parkolót. Az utcákon itt is vagy tilos volt parkolni, vagy ha lehetett, akkor nem volt hely. Közel voltunk a már fentebb említett székesegyházhoz. Kívülről meglehetősen komor épület. Ezt a komorságot az É-i oldalán a szabad ég alatt az utcán rendezett fűszer vásár enyhítette. Végigsétálva, a kb. 50 méter hosszan felsorakozó árusok előtt, valóságos illat kavalkádba csöppentünk. Mindenféle egzotikus fűszerek, teák, különféle szegfűszegek, vagy 30 féle őrölt és szárított paprika fogadott itt bennünket ömlesztett állapotban. A különféle fűszereknek nem csak az illatuk, hanem a színei is csodálatosak voltak. Megvallom őszintén, több volt a számomra ismeretlen, mint ismert az áru.
A templom és a Királyi kápolna ebédidő miatt zárva volt. Így mit tehettünk, mi is megebédeltünk. Egy közeli mellékutca kis éttermének utcai teraszára ültünk le a jótékony árnyékba. Miközben vártuk a megrendelt ételt, oda ólálkodott a közelünkbe egy 60 körüli, viszonylag jól szituált férfi. Egyszer csak elkezdett hangosan jajveszékelni, skandálni valamit spanyolul. Nem tudtuk eldönteni, hogy koldus, vagy elmebeteg, minden esetre nagyon zavart bennünket, meg talán a többi vendéget is. A gesztikulációjából arra következtettünk, hogy az ételünket szeretné. Fogtuk magunkat és „beköltöztünk italainkkal” az épületbe. A pincér lány sem igazán tudta őt hova tenni, annyit mondott, hogy néha meg szokott itt jelenni. Amikor megkaptuk az ebédünket, akkor vettük észre, hogy kintről, az ablak mellől figyel bennünket.
4-kor nyitott ki ismét a Székesegyház, és a Királyi kápolna. Volt egy kis időnk szétnézni az óvárosban. Itt találkoztunk először mesterségesen árnyékolt főutcával. A házak között, úgy 8-10 méter magasan, oszlopok közé kifeszített textíliák három sorban gyakorlatilag lefedték az utcát. Messziről olyannak tűnt, mint egy hatalmas repülő szőnyeg. kellemes volt alatta a séta. A város példásan tiszta, rendezett. A kandeláberekről mindenhol szép ápolt virágkosarak csüngtek. Fák, bokrok, tuják mindenfelé. Óriási erőfeszítés lehet itt, ebben az állandó hőségben, ahol alig esik az eső mindezt megvalósítani.
A Székesegyház belülről sokkal szebb, mint a külseje. Természetesen fizetni kell a belépésért. A Királyi kápolna (Capilla Real de los Reyes Católicos) egybeépült a templommal. Ennek megtekintéséért külön kell fizetni, és külön van a bejárata is. A már fent említett Katolikus királyok, Kasztíliai Izabella, és Aragóniai Ferdinánd eredetileg az akkori királyi székhelyen, Toledóban akart magának végső nyughelyet. Granada visszafoglalását akkora történelmi tettnek ítélték, hogy ezért megváltoztatták erre vonatkozó tervüket. A kápolnában a sírokon kívül megnézhettük Izabella koronáját, és Ferdinánd kardját is.
5 óra körül búcsút vettünk Granadától, és elindultunk, a közeli (bő 160 Kilométerre lévő) Córdoba felé
Talán kicsit hosszan foglalkoztam Granadával, meg az Alhambrával, de nekünk nagyon tetszett, egyébként is ezek a látnivalók spanyolok egyik legnagyobb büszkeségei, mellyel teljes mértékben egyetértünk.
Már előző nap is feltűnt, de Granadától Córdoba felé szinte egybefüggő volt a táj, mindenhol olíva ültetvényeket láttunk. A domborzat állandóan mozgalmas, hegyes-völgyes. A terepet mindenhol lekövetik a szépen, mértani pontossággal beültetett olíva erdők. Hihetetlen szorgalom, kitartó munka kellett ehhez! Ameddig a szem ellát, a legmeredekebb kaptatókon is megművelt területek. Csak ott nincs olíva, ahol egybefüggő szikla a felszín. Mert ahol darabos csak egy kicsit is, ott már látható a szorgos kezek munkája. Megálltunk egy helyen az út mellett megnézni egy ilyen ültetvényt. A fák közötti részen nem öklömnyi nagyságú föld hantokat, hanem köveket láthattunk. Szerencsétlen növények hol találnak a gyökerükkel talajt, hogyan jutnak a legnagyobb kincshez, a vízhez? Gyomoknak persze nyoma sem volt Példát vehetne az itteniekről sok honfitársunk, aki hagyja elvadulni, parlagfüvesedni a földjét. Az itt élők tudják milyen nagy kincs a termőföld, hiszen még a sziklát is megművelik.
Amit-lehet megművelnek
Est 8 körül értünk Córdobába. Mivel eredetileg ide nem terveztem éjszakázást, olyan sok értesülésem nem állt rendelkezésre, mint más, otthon megtervezett szállásokat illetően.
Az útikönyvünk által ajánlott egyik itteni szálloda címét beírtam az útvonal tervezőbe és rábíztuk magunkat. Szépen haladtunk az óvárosban, amikor egy picinyke téren találtuk magunkat.(Plaza de la Agrupacion de Cofradias) Innen igazából, csak szélesebb sikátorok vittek több irányban. A tér jelentős részét kávézók teraszai foglalták el. Visszafordulni nem tudtunk, mert egyirányú utcán jöttünk idáig. Parkolásról persze szó sem lehetett, mert a kb. 20X20 méteres téren erre aztán végképp nem volt lehetőség. Bekapcsoltam az elakadás jelzőt, Kriszta a kocsiban maradt, én meg gyalog keltem útra a kb. 200 méterre lévő szállodát (Calle del Buen Pastor 11) megkeresni. Szerencsére jó sikátort választottam, ez volt a „Jó pásztor utca”, és perceken belül a 11-es szám előtt a Hotel Albucasis csengőjét nyomtam. A recepciós mindjárt kijött, és kifogástalan angolsággal adta tudtomra, hogy van számunkra szobájuk 1 éjszakára, viszonylag elfogadható áron. Az autónk is hűs garázsban pihenhetett, ráadásul ingyen. Rohantam vissza Krisztához a jó hírrel. A kocsink kb. 180 cm széles, de a külső tükröket be kellett, hajtani, mert a szállodáig tartó utat csak így tudtuk sérülések nélkül megtenni. Gyorsan kipakoltunk, majd a szomszédos épület alatt lévő garázsba benavigált a recepciós. A garázs 8-10 férőhelyes, de a levezető lejtő szűk és meredek. A szállodánkat egy család működtette. Az épület talán 8-10 szobás, kétszintes, de liftje is van. Pici, növényekkel teli, zárt az udvara. A nappali hőség idejére az egész fölé árnyékoló ponyvát feszítenek ki. A növényeket, és a kövezetet napi rendszerességgel locsolják. Ezzel egyrészt vizet adnak a növényeknek, másrészt a párologtatással hűtik a környezetet.
A szobánkkal minden tekintetben meg lehettünk elégedve. Hamar berendezkedtünk.
A recepción, a városban zajló nemzetközi gitárfesztiválról láttunk prospektust. A borítólapján Mark Knopfler képével. A recepcióstól tudtuk meg, hogy az egészet Mark Knopfler koncertje fogja zárni másnap, 25-én. Nyár elején, Pesten is koncertezett Knopfler, de oda nem sikerült eljutnunk. Ha sikerülne jegyet szereznünk a koncertre, akkor maradhatnánk még egy napot. Szállást kapnánk, de a jegy bizonytalan. Ma már zárva vannak a jegyirodák, az egészet függőben hagytuk.
Elindultunk szétnézni a városban. Annyira jó helyen laktunk, hogy a Mezquita csak kb. 200 méterre volt tőlünk. Már majdnem este 10 volt ekkor, de itt még épp, hogy kezdett lemenni a nap. A Mezquita főbejárata mellett találkoztunk egy egyetemistákból álló ókori római légióval. Korhű katonai jelmezt viseltek. Hadoszlopban meneteltek, hangosan skandáltak valamit, miközben kíséretképpen kardjaikkal ütötték a pajzsaikat. Nagyon jól érezték magukat, így aztán mindenki (mi is) körülöttük. A Mezquita keleti falával párhuzamos utca elején találtunk egy büfét, ahol egyszerű ételeket, innivalókat lehetett venni. Itt vacsoráztunk mi is. Tortillát ettünk, olíva bogyóval, amit sörrel öblítettünk le. A büfé kicsi volt, a forgalom viszont elég nagy. Főleg fiatalok voltak a vendégek, hangosan szólt a zene. A szintén fiatal személyzet jókedvűen, és szinte pillanatok alatt szolgált ki mindenkit. Ételeinket sokakkal együtt, az utcán, a templom falának párkányszerű lábazatánál fogyasztottuk el. Ezt a közel mellmagasságú párkányt lehetett asztalnak használni, de volt, aki ráülve beszélgetett. Az egész óváros élt! A nappali hőség ekkor már kezdett enyhülni. Ilyenkor kinyitnak a különféle boltocskák, büfék, és késő éjszakáig zajlik az élet. Az egésznek olyan jóleső, nyugodt atmoszférája volt. A boltosokon kívül, szinte mindenki fiatal, külföldi, és turista volt. A szélrózsa minden irányából jött fiatalok beszélgettek egymással, élvezték az ódon falak varázsát. Talán San Giminanoban volt hasonló érzésünk tavaly.
Innen, a szintén nagyon közel lévő Római hídhoz vitt az utunk. A hidat a Guadalquivir folyóra, még a régi rómaiak építették (innen a neve), bár azt mondják, már egyetlen köve sem eredeti. A híd és az óváros épületei gyönyörűek az éjszaka fényeiben. Ráadásul, nekünk ez volt az első találkozásunk a város panorámájával. Hazafelé a Mezquita másik oldalát érintve ballagtunk a girbe-görbe szűk kis utcácskákon. Éjfél múlt, mire ágyba keveredtünk. Mozgalmas volt ez a napunk is. Ma 308 kilométert, eddig összesen pedig 4007 kilométert tettünk meg utunk során
9. nap, Córdoba (07. 25.)
8 körül felébredtem, Kriszta még aludt. Rögtön eszembe jutott a Mark Knopfler koncert. Szép csendben lementem a recepcióshoz, segítséget kérni a jegyvásárlással kapcsolatban. Készségesen felhívta az egyik jegyirodát és megtudta, hogy van még jegy. A még mindig alvó Kriszta részére, (ha keresne) néhány soros üzenetet hagytam a portán, majd elindultam a színház jegypénztárához megvenni a belépőket. Már csak ülőhelyre voltak jegyek. Az áruk kicsit borsos volt, viszont ülhettünk. Nem volt más választási lehetőség. A koncert a helyi arénában lesz, este 10 óra 30-kor kezdődik majd. Bő fél óra alatt megjártam az oda-vissza utat. Kriszta mit sem tudott az egész kiruccanásomról, épp ébredezett, mikor visszaértem a szobánkba. Mire megreggeliztünk, bizony már magasan járt a nap, és ontotta melegét.
Néhány mondatban Córdobáról, és a Mezquitáról:
Córdoba a római időkben a hispán provincia székhelye volt. Fénykorát a mór uralom alatt élte. A X. sz.-ban az akkori ismert világ egyik legnagyobb városa volt, kb. 1 millió lakossal. A Córdobai kalifátus székhelyeként, nem meglepő, hogy az itt felépítet nagymecsetet, méreteiben csak a mekkai múlta felül. Ennek a neve Mezquita. A falakkal körülvett együttes alaprajza 120×180 méteres lehet. Ebből kb. 120×120 méter maga a mecset épülete, a fennmaradó rész pedig az udvar. Az udvaron mértani rendben narancsfák nőnek, ezért Narancsos udvar a neve. A mecsetet egy légteret képez belülről, mintegy 850 oszlop tartja az egészet. Már ettől is híres lehetne, de ismertségének nem ez a legfőbb oka. A mórok kiűzése utána XVI. sz.-ban a közepében egy kereszt alaprajzú katolikus székesegyházat építettek úgy, hogy körülötte meghagyták a mecsetet. Ettől egyedülálló a világon. Sokak szerint az építők mérhetetlen kárt okoztak, nekünk viszont így is tetszett. Córdoba történelmi belvárosa a Mezquitával, a Római híddal, és a zegzugos utcácskáival a Világörökség része.
Mai fő programunknak a Mezquita megismerését terveztük, most már belülről is. Szomorúan vettük észre, hogy 11-kor bezárt, majd csak délután 3 óra után fog ismét kinyitni. Viszont vasárnap lévén, 13-kor kezdődik a szentmise, amire ingyen be lehet menni. Így, mi összekötöttük a kellemest a hasznossal.
Spanyol templomban még nem volt szerencsénk szentmisén részt venni. A szertartás után kicsit nézelődhettünk, fényképezhettünk, majd ezután mindenkit kipateroltak, hogy a „fizető vendégek” jöhessenek majd be. A belépő egyébként 3 Euróba került volna fejenként. Ezt az építményt is személyesen kell megtapasztalni. A képek, a videó, és szerény képességeim nem tudják visszaadni azokat az élményeket, amiket nyújt! Kifelé még nézelődtünk kicsit a mecset udvarán (Narancsos-udvar), majd a külső falba épített harangtorony ajtaján vettünk innen is búcsút. A Római hídon átballagva megcsodálhattuk a várost és a folyót is most már igazi verőfényben. A túloldalon lévő toronynál egy középkorú arab házaspár két huszonéves fiával szintén csodálta a várost. A férfiak lazán, szellősen rövid ujjú ingben voltak. A feleség pedig a jellegzetes ortodox arab női viseletben. Minden ruhadarab fekete volt rajta. Az arcát nem is láthattuk, mert az is el volt takarva. A bő 40 fokos hőségben nem volt szegény túlságosan irigylésre méltó. Ráadásul ő fényképezet a többieket. Mondjuk ebben a helyzetben ez így volt ésszerű, mert a mindenét eltakaró ruházatában egyébként sem lehetne felismerni a képeken.
Cordoba -A Mezquita Narancsos udvara
A túloldalon nem messze a parttól, egy büfében vettünk egy szép, frissen sült grill csirkét ebédre. A Mezquita mellett egy árnyékos padon üldögélve megebédeltünk. Mellettünk a járdán volt egy közkút, ahol a friss vízzel velünk együtt sokan mások is oltották szomjukat. Innen, a szintén közelben lévő Alcazarhoz sétáltunk. Sajnos zárva volt, pedig állítólag ennek is szép kertjei vannak. Itt, Andalúziában lépten, nyomon pálmafákkal, narancsfákkal találkozunk. Parkokban, utcákon szinte vadon nőnek, a narancsfák roskadoznak a terméstől. Az óváros utcáiban a házfalakon az utcanevek, a házszámok, a fontosabb épületek irányát mutató jelzések kerámia csempékből készültek. Általában képes illusztrációként is szolgáltak a 8-10 esetenként több darabból álló színes alkotások. Nagy részük több 100 éves is lehet. Nekünk ezek is nagyon tetszettek. A jót, a szépet könnyű volt megszoknunk. A sűrűn egymás mellé épült házak növényekkel teli udvarai szinte mindenhol nyitva voltak. Mindegyikben boltocska, vagy kávézó volt. A forró napsütésben hűs árnyukkal csalogatták az erre járókat. Este pedig, az innen kiszűrődő halk zenének, a finom kávé. tea, vagy ételek illatának volt nehéz ellenállni.
Még az út otthoni tervezgetésekor találtam ki, hogy itt Andalúziában jó lenne elmenni egy bikaviadalra, vagy egy flamenco estre. A bikaviadal nem az ölés – egy csirke nyakát sem vágom el -, hanem az egészet körülvevő atmoszféra, a hangulat miatt érdekelt. Mindezt rábíztam a szerencsére. Nos, úgy néz ki, hogy a bikaviadalból az aréna teljesülni fog, mert a Knopfler koncert a helyi bikaviadal arénában (Plaza de Toros) lesz. Délután 6 óra körül, mintegy 20 perces sétával, elmentem felderíteni a terepet. Kíváncsi voltam be lehet-e vinni fényképezőgépet, vagy kamerát, esetleg innivalót. A koncert este 10 óra 30-kor kezdődött, de már legalább százan sorban álltak a bejáratnál. Videokamerát nem, fényképezőgépet, és ásványvizet beengednek, tudtam meg a rendezőktől. Este a koncertre menet az óváros régi fala mellett vitt az utunk. Az ódon városkapun kilépve,( La Puerta de Almodovar) a város egyik leghíresebb szülöttje, Seneca szobra nézett le ránk. Fázni biztos, hogy nem fogunk, az egyik köztéri digitális hőmérő 46 Celsiust mutatott. Ennyire nem éreztük a meleget, lehet, hogy rossz a hőmérő?
8 óra körül értünk az arénához. A bejáratnál már ekkor is sokan álltak sorba. A körülöttük a földön lévő szemét sajnos lehangolóan nagy volt. Viszonylag gyorsan beengedtek bennünket. Az ásványvizes flakonokon lévő műanyag kupakok miatt (a nézőtérről meg lehet vele dobni a zenészeket) semmilyen innivalót nem engedtek bevinni. (Még jó, hogy előzetesen kiszaglásztam mindent?) Mit tehettünk, „jól felszívtuk magunkat” az innivalónkkal, majd a maradékot kint hagytuk a földön, mivel üres szemetes aztán nem volt.
Most döbbentünk rá, miért kezdődik ilyen későn a koncert. Egyrészt nagyon meleg volt, másrészt csak 10 óra körül kezdett el valamelyest sötétedni. Az aréna, kb.20 ezer nézőt képes befogadni. Jó helyet sikerült találnunk. A színpaddal szemben, magasan. A beton ülőkékre csak úgy simán, nem volt ajánlatos ráülni, mert bizony olyan meleg volt, hogy majdnem odakozmáltunk. Most derült ki a turpiság! Nem volt itt szó semmiféle veszélyről, a vizes palackokat illetően! Egyszerűen azt akarták, hogy itt vásároljunk innivalót! A küzdőtér peremén egybefüggő büfésor volt, ahol bármit lehetett venni. A koncert szuper volt! Mark Knopfler és zenészei elkápráztattak bennünket. Fiatalságunkat hozták vissza a régi 80-as évekből való Dire Straits-es nótákkal. Nagy sikerük volt az új dalokkal is. Nekik sem lehetett egyszerű ebben a hőségben. Fél 1-kor, már a többedik ráadás után sajnos vége lett a bulinak, pedig igen jól szórakoztunk. Videokamerát ugyan nem engedtek bevinni, de a fényképezőgépünkkel sikerült egy csomó videót készítenem hanggal. Persze sem a kép, sem a hang minősége nem a legtökéletesebb, de a hangulatot így is felidézi. És ami szintén fontos, hogy ezt én készítettem, magunknak!
Aki szereti az igényes rock zenét, annak nem árulok el titkot Knopflerről. Talán kevesen tudják róla, hogy apja révén félig magyar származású, az anyja pedig skót. Magyar gyökereire Ő nem olyan büszke, mint mi. Édesapjának a 2. Világháború idején, a származása miatt kellett elhagyni az országot. Skóciában talált új hazát. A fia Márk, már ott született.
Egy mostanában készült felvétel Mark Knopflerrel – talán a szerző sem bánja – a szerk.
Hazafelé, a közeli presszók, büfék, éttermek megteltek vendégekkel. Ekkor, már hétfő hajnal volt, ami a dolgozó halandó részére ugye munkanapot jelentett. Hát mi itt ebből semmit nem vettünk észre. Vagy mindenki szabadságon lévő turista volt, mint mi, vagy rendes dolgozók, csak nem igen érdekelte őket az egész. Mindenki önfeledten beszélgetett, miközben ette a fagyiját, vagy iszogatott valamit. Nem kevesebb, mint 15 percet álltunk sorban az egyik cukrászdánál a fagyinkért.
Éjjel 2 körül azért haza keveredtünk, elmondhatjuk, mozgalmas napunk volt ma is.
10. nap, Córdoba-Malaga-Ronda-Gaucin (07. 26.)
Az átdorbézolt éjszaka után viszonylag korán, és pihenten ébredtünk. Búcsút vettünk szállásadóinktól, és folytattuk utunkat. A Hotel Albucasit 9* pontra értékeltük. Nem is értem, miért nem minősítettük 10-esre, amikor most így utólag visszagondolva, gyakorlatilag mindennel meg voltunk elégedve.
Malagában
Aki a térképen is nyomon követi utunkat, most kicsit cikkcakkos nyomvonalat fog tapasztalni, mondhatnám úgy is, hogy ésszerűtlenül haladtunk. Ennek oka az, hogy csak így tudtuk az eltervezett látnivalókat sorba rendezni.
Mai első úti célunk Malaga volt. Valamivel 12 óra után érkeztünk a városba. Az óváros keleti részén, a bikaviadal aréna melletti mélygarázsban tudtunk leparkolni. (Bármennyire is hihetetlennek tűnik, de a városokban az utcán egyszerűen lehetetlen parkolni.) Innen a közeli strandra sétáltunk. A parton a kikötő felé vettük az irányt. A kb. 2 kilométer hosszú, fürdőzésre alkalmas, homokos partszakaszra az ember közvetlenül az utcáról lép be. Nekünk úgy tűnt, azt a részt, ahol mi jártunk inkább csak a helyiek használhatják. Kicsit szegényes volt, nem volt semmi fényűzés, viszont pár 100 méterenként kiépített nyilvános tusolókat találtunk.
Fürdőzésre – sajnos – nem volt időnk, pedig jól esett volna megmártózni a vízben. A világítótoronynál jobbra fordultunk a kikötő felé. Innen vettük csak észre, hogy az egész óvárosra, de főként a kikötőre, a közeli magaslatról egy középkori erődítmény vigyáz. A parton, kisebb-nagyobb vitorlások mellett, egy háromárbocos hajó (Santisima Trinidad) is horgonyzott. Korát úgy 200 évesre becsültük, talán még a Trafalgári csatából maradt hátra. Láttunk még egy teljesen felfegyverzett őrnaszádot is. Ez a modernebb technika terméke, talán még most is járja a vizeket. A Plaza de la Marina turista irodájában várostérképet és ismertetőket kaptunk. Az innen pár méterre lévő kisebb étterem árnyékos teraszán sokan az ebédjüket fogyasztották. Csábítóan néztek ki a különféle tengeri herkentyűk. Mi is éhesek voltunk, végül is fél 2 körül járt már az idő. Szerencsére, angol nyelven is szerepeltek az ételek az étlapon. Főtt garnélarákot, rántott tintahalat, és pici sült halakat rendeltünk. A pincérnő nem beszélt csak spanyolul, viszont segítőkésznek mutatkozott, amit ki is használtunk, mert garnélával csak most először találkoztunk így „face-to face”. Miután segítségét kértük, kis türelmet kért, majd egy külön tányéron kihozott magával egy ilyen rákot. Lépésről lépésre megmutatta, hogyan kell megszabadítani a fölösleges részeitől. Nagyon megköszöntük neki, majd önállóan, nem kis mókázások közepette fogyasztottuk el szegény rákokat. Minden nagyon finom volt, ráadásul laktatóbb is, mint gondoltuk. Ahhoz képest, hogy a belvárosban ebédeltünk, szolidak voltak az árak. Innen egy kisebb, gyönyörű pálmákkal teli parkon keresztül vitt az utunk a közeli székesegyház felé. Ez a templom is fényképezhetetlen, annyira közel, és sűrűn közrefogják a szomszédos épületek. A belépésért természetesen fizetnünk kellett. Az épület belülről legalább olyan hivalkodóan nagy, mint kívülről. Úgy látszik, spanyol szokás volt, hogy a templom közepén egy körbejárható épületszerűséget építenek, (csak külön teteje nincs) aminek egyik végében az oltár, a másik felében pedig a kivételezettek szépen faragott székei találhatók. A hasonló korú olaszországi templomokhoz képest, ez furcsa volt számunkra. Az egyébként is kevés, kívülről beszűrődő fény ebbe az elkerített részbe már alig jut el.
Malaga – Katedrális
Malaga – Katedrális belülről
A parkolóhoz a tengerparttal párhuzamosan, a város főútjai által közrefogott sétányon jutottunk el. Itt fányi méretű egzotikus növényekkel találkoztunk. Nálunk odahaza, ugyanezeknek a növényeknek a kicsinyített rokonaival találkozhatunk a virágcserepekben. Búcsút vettünk Malagától is. Én kicsit többet vártam ettől a várostól. Bajban lettünk volna, ha nem így van, mert időnk nem sokkal volt több, mint amit rászántunk.
Alig, hogy elindultunk, amikor megszólalt a telefonom. A Valenciai Nemzetközi Rendőrség egyik tisztje hívott fel bennünket. Angolul beszélt. Közölte, hogy megnézték a kirablásunk helyszínén lévő kamerák által rögzített videófelvételeket. Ezekből „kiollóztak” fényképeket. Eléggé nyomatékosan kérte, hogy amikor visszafelé utazunk, akkor menjünk be hozzájuk a rendőrségre, megnézni ezeket. Közöltem vele, hogy útirányunk Gibraltárt érintve Portugáliába vezet, majd onnan Madridon keresztül Franciaországon át haza. Tehát, Valenciába már nem fogunk menni. Méltatlankodást éreztem a hangjában, hogy időt, energiát nem kímélve (6 nap elteltével) megnézték a videót, mi meg arra sem vagyunk hajlandók, hogy programunkat felborítva, útba ejtsük őket. Javasoltam neki, hogy az e-mail címünkre küldjék el a szóban forgó fényképeket, így utunk során bárhol meg tudjuk majd ezeket nézni. Kicsit nehezen értette meg, hogy napjainkban már ez is egy járható út az azonosításhoz. (A „@”jelet sehogyan sem sikerült neki elmondanom, így a végén SMS-ben küldtük el neki a címünket.)
Ronda és környéke
Következő úti célunk Ronda volt. Ha nem olvasom el Lala beszámolóját, bizony ide nem vetődtünk volna el! Ez a városka Malagától északnyugatra van, a hegyek között. Vadregényes tájon – a „Banditók földjén” – jártunk, az A366-os úton. A 18-19. században útonállók, csempészek búvóhelye volt ez a környék, innen a régi elnevezés. Valóban, szinte lakatlan területen vitt végig az utunk. (Talán El Burgó volt az egyetlen lakott hely, amin keresztül mentünk.) El Burgó után, úgy 20 kilométerre Ronda előtt, egyszer csak az út mellett egy árnyas parkolót vettünk észre. Innen, kb. 100 méteres sétával, egy panoráma ponthoz lehetett eljutni. A parkolóban, egy zöldes színű terepjáró várakozott, benne egy katonai egyenruhát viselő férfival. Bezártuk a kocsinkat, és elindultunk a kilátópont felé. Erre a férfi kiszállt a kocsijából, és megkérdezte tőlünk angolul, hogy meddig leszünk távol. Mi mondtuk, hogy 10-15 percig, csak szétnézünk. Majd visszakérdeztünk, hogy miért kíváncsi rá. Erre válaszolta, hogy ő a nemzeti park egyik őre (tehát nem katona), és ha csak addig maradunk, akkor ő is marad, és vigyáz a kocsinkra. Sajnos, nagy előszeretettel törik fel ezen a helyen a külföldi kocsikat. Hoppá! A fosztogatás itt úgy látszik néphagyomány, és ezt a több évszázados hagyományt, még mindig ápolják a környékbeliek! Fent a bércen, egy fényképes ismertető tábla segítette a könnyebb tájékozódást, hogy melyik irányban mit látunk. Erről tudtuk meg azt is, hogy a hely neve „Mirador del Guarda Forestal, Sierra de las Nieves”. A legmagasabb ponton egy férfi és az előtte álló fiúcska kőszobra áll. Bármelyik irányba néztünk, a táj elbűvölő volt. A közvetlen környezetünkben érdekes geológiai képződményeket láthattunk. A valószínűleg üledékes kőzetlemezek az idők során megváltoztatták eredetileg vízszintes helyzetüket. Most szép szabályos rendben néznek az ég felé.
Mirador del Guarda Fortestal
Kihasználtuk az őrrel megbeszélt időt, megköszöntük neki az őrzést, majd indultunk tovább Ronda felé. Aki erre jár, feltétlenül szánjon erre a helyre néhány percet, mert megéri!
A városról annyit tudtunk, hogy egy stratégiailag bevehetetlen szikla fennsíkon terül el. (Ez a régi időkben bizony létfontosságú volt.) Két részét egy régi kőhíd köti össze, ami egy keskeny és mély szakadék fölött ível át. Itt található az ország egyik legrégebbi bikaviadal arénája. Javarészt itt alakultak ki a viadalok ma is érvényben lévő szabályai. A városka kb. 30 ezer lakosú lehet. Amikor, a hosszú kilométereken át tartó lakatlan területről, egyszercsak becsöppenünk erre a helyre, meglepődünk, hogy honnan kerül ide ez a rengeteg ember, ez a lüktetés. Este negyed 8 körül értünk ide, persze a nap még ereje teljében volt itt. A városkába K felől érkeztünk be. És láss csodát, a központhoz közel, közterületen, az utcán tudtunk parkolni, és még fizetni sem kellet érte! Ahhoz képest, hogy a település egy sziklaplatóra épült, a központja tele van fákkal, növényekkel. A főtere is inkább egy tiszta, rendezett park, melynek egyik vége korláttal végződik, mögötte a szakadékkal. Kínálta magát a hely, már mentünk is oda. Aki a közelben jár, feltétlenül ejtse útjába Rondát, mert nevével ellentétben, nagyon is szép hely! Most megint azt kell írnom, hogy gyönyörű, csodálatos innen a panoráma, és rémisztő mélységű a szakadék! Sajnos, ezt leírni nem lehet, elég hamar kimerül a szókincsem a felsőfokot illetően. Tudom, most is ismétlem magam, de ezt is a helyszínen kell megtapasztalni! A szinte függőleges szilafalak néhol épületek falában folytatódnak felfelé. Ha itt valaki kiejt valamit az ablakon, netán ő maga esik ki, akkor bizony sok jóra nem számíthat. A járókelőket fémkorlátok, vagy vaskos kőfalak védik a lezuhanástól. A hídról jól le kellett néznünk, hogy a szurdok mélyén csordogáló folyócskát felfedezzük. Délnyugati irányban a szikla gyomrából egy forrás bukkan elő. Sétánk a már jelzett aréna mellett vitt el, ami előtt egy jól megtermett mozgásban lévő bika életnagyságú bronzszobra áll. (Egy piros papírdarabbal próbáltam ráijeszteni, de nem jött közelebb. Szerencsére…)
Ronda – de nem a táj
Fél 9 után valamivel búcsút vettünk innen is, indultunk délre, Gibraltár felé. A városból, mi is a régi hídon keresztül távoztunk, az A369-es úton. A táj ugyanolyan vad volt ezután is, mint eddig. A kopár hegyek oldalába vájt kanyargós utunk övként fogta közre a hegyoldalt. Egy szép panorámájú helyen megálltunk nézelődni. Sajnos, a fényviszonyok a fényképezéshez nem voltak már túlságosan jók. Párás volt a levegő és háromnegyed 10 körül járt már az idő. Valahonnan az alattunk lévő völgyből birka-, vagy kecskenyáj kolompjait hallottuk, de az állatokat nem láttuk. Meglehetősen hideg is volt már ekkor, amihez mostanában végképp nem voltunk hozzászokva.
Valami hajlékot kellene kerítenünk éjszakára, mára már csak ez az egy feladatunk maradt. Milyen jó, ha az ember nem foglal előre szállást! A maga ura, majd alszik, ahol tud…
Gaucinban
Mire teljesen besötétedett, egy Gaucin nevű faluba érkeztünk. A főúton lévő Hotel Caballo Andalúznak volt szabad szobája, és meleg ételt is vacsorázhattunk náluk.
A szállásunkon minden (Caballo=ló) a lovakról szólt. A szobáknak, (a számán kívül) egy ismert lófajta volt a neve. A recepciós a pár euróval drágább déli irányra néző „La Yeguada” szobát ajánlotta nekünk. (Fogalmunk sincs hol, a világ mely részén honos ez a fajta.) Ennek szép nagy erkélye volt, és az ágyból jó idő esetén Gibraltár szikláit láthatjuk majd.
A recepciós, aki a pincér is volt, kifogástalanul beszélt angolul. Gyorsan beköltöztünk a legszükségesebb holmikkal, majd mentünk vacsorázni. Az étteremnek volt terasz része is. A többi vendéghez hasonlóan, mi is ide ültünk le. Igazi jó levesben már rég nem volt részem, így megkérdeztem a pincért, hogy a gazpachón kívül van-e más lehetőség. Mizantrone levest javasolt, amire felcsillantak a szemeim. Megkérdezte, hogy ismerem-e. Szeretem, tavaly Olaszországban ettünk ilyent. Erre a pincér kibökte, hogy ő olasz, csak itt dolgozik. Szó szót követett, gyorsan kiderült, hogy – a Solfatara vulkánnál tett látogatásunk során – a szülővárosában, Pozzuoliban is jártunk tavaly.
Nagy volt az öröm, ilyen kicsi a világ! A leves itt is finom volt. A végén olyan jól összebarátkoztunk a pincérrel, hogy még fényképet is készített rólunk. Kifizettük a vacsorát, és ki akartuk fizetni a szállást is. A szállás díját nem fogadta el, mert nem tudott most számlát adni, reggel meg másik kollega fogja váltani. (Érdekes, itt délen mintha mérsékeltebbek lennének az árak, és akkor is akarnak számlát adni, amikor nem is kérik.) Lakrészünkkel minden tekintetben elégedettek voltunk. A szoba, és a fürdő is jól felszerelt, kényelmes, tágas. A szobából először egy zárt, üvegborítású elő teraszra léphettünk ki, majd innen a balkonra. 10 pontot adtunk a szállásnak, akár egy hetet is szívesen eltöltöttünk volna itt.
Éjfél előtt valamivel tértünk nyugovóra. Mozgalmas napot zártunk ma is, mire Córdobából idáig eljutottunk,
308 kilométert tettünk meg.
11. nap, Gaucin-Gibraltár-Tarifa-Cádiz-Sevilla (07. 27.)
Reggel 7 körül ébredtünk, épp, hogy világosodott. Kicsit párás volt a levegő, de a térkép szerint légvonalban kb. 40 kilométerre lévő Gibraltár fehérlő szikláit jól láthattuk a teraszunkról. Mostanában nem reggeliztünk ilyen csodás panorámájú környezetben. 9 körül már kiköltöztünk alkalmi lakhelyünkről. Fizettünk, majd néhány fénykép elkészítése után indultunk tovább. Gibraltár volt a mai első célpontunk. Közúton 60 kilométert kell autóznunk odáig. Pontosabban, La Línea de la Concepcion-ig kocsival, majd onnan gyalogosan terveztük a brit földre történő belépést. A tengerpartra érve, egyre több olyan közlekedési jelzőtáblával találkoztunk, amelyeken arabul is voltak tájékoztatók. La Línea de la Concepcion még spanyol terület, ez a határváros. A La Línea előtti utolsó kb. 10 kilométert autópályán tettük meg, elég húzós volt az ára ennek is. (Sajnos, elég nagy volt a forgalom a városban, majd fél órát döcögtünk, mire a határátkelő előtt pár 100 méterre lévő mélygarázsig eljutottunk.)
Néhány szó Gibraltárról
Gibraltár brit koronagyarmat, a Spanyol örökösödési háborút lezáró 1704-es Utrechti béke eredményeként került az angolok kezébe. Az itt lévő tengerszoros miatt ez a hely fontos hadászati pont. Innen ellenőrzés alatt lehet tartani az Atlanti-óceán és Földközi -tenger közötti hajóforgalmat. Nem itt van az európai földrész legdélebbi pontja, de jó időben, innen is látni lehet Marokkó partjait. Az egész egy földnyelv, melynek nagy részét egy mészkőszikla foglalja el. Egyesek szerint a szikla belseje úgy néz ki, mint egy ementáli sajt, több út van a belsejében, mint körülötte és rajta. Itt az angol Font a fizető eszköz. Az eurót is elfogadják a boltokban, de Fontban adnak vissza. A lakosság a katonai támaszpontból és az idegenforgalomból él. Néhány áruhoz itt vámmentesen lehet hozzájutni.
Velünk együtt, sokan léptek be gyalogosan Gibraltárba, közülük jó néhányan spanyolok, akik dolgozni járnak át oda. Ők úgy haladtak át a határőrök előtt, hogy meg sem álltak. Kriszta szintén ezt a „technikát követve”, útlevelével a kezében határozottan lépdelt előre. Egyszercsak megszólat egy síp, természetesen Krisztát hívták vissza. Jól megnézték az útlevelét, majd mehettünk tovább. Pár 100 métert mentünk még, amikor mi gyalogosok piros lámpát kaptunk. A velünk párhuzamosan haladó járműveknek szintén meg kellett állni, de előttük egy sorompót is leengedtek, és a biztonság kedvéért egy szöges láncot is leterítettek az úttesten keresztben. Tudtuk, hogy a repülőtér kifutópályája előtt állunk, és mindjárt elhalad előttünk egy gép. Próbáltam videóra venni, de olyan gyorsan történt minden, hogy lemaradtam róla. Először iszonyú erős hangot hallottunk, majd kisvártatva átszáguldott előttünk keresztben egy földet érő utasszállító. Másodpercek múlva már mindenki folytathatta útját. (Nem tudok róla, hogy van-e a világon még egy olyan hely, ahol a közúti forgalom, és a repülőtér kifutó pályája egy szintben keresztezné egymást. – Éppen a közelmúltban jelentették be, hogy Ungváron is hasonló megoldást terveznek – a szerk.)
Miközben haladtunk a központ felé, egy benzinkútnál megdöbbenve láttam, hogy milyen olcsó itt az üzemanyag. Aztán, mire átgondoltam, hogy mégis csak kocsival kellett volna jönnünk, addigra felfedeztem, hogy az árak angol Fontban értendők. A Font meg értékesebb, mint az Eu, nem bonyolódtam további számítgatásokba. Később a kabinos felvonónál láttuk a kiírást, hogy 1 Fontot 1,5 Euróért váltanak.
Az utcai közlekedés nem az anyaországi, hanem a szárazföldi szabályok szerint zajlik. A Casemates-square-től (Kazamata tér) a Main Street-en (Fő utca) haladtunk. Ez a város fő sétáló utcája. Az eddigi spanyol utcanév táblák, és egyéb feliratok után, most furcsa volt, hogy mindenhol angolul volt minden. A Déli kapu alatt áthaladva, a Trafalgár térre jutottunk. Jobbról a trafalgári hős, Nelson admirális szobra nézett le ránk. Az utca másik oldalán a zsebkendőnyi méretű angol temetőt találtuk, ahol főleg a trafalgári csata angol áldozatainak sírjai vannak. Innen, egy itteni viszonyok szerint jelentős méretű autóparkolóhoz értünk, aminek a túlsó végén van a kabinos felvonó alsó állomása. Itt van egyébként a botanikus kert bejárata is, mi ezt most kihagytuk. Szerencsénkre nemsokára jött a kabin, és fel is fértünk rá. A kötélpálya felső végállomása nem a szikla tetején van, de elég magasan ahhoz, hogy belássuk az egész környéket. Felfelé menet sikerült egy repülő földet érését filmre vennem.
A Gibraltári-öböl teli volt hajókkal. Hatalmas konténerszállítók, tartályhajók, és egyéb teherhajók voltak a vízen. A nagyjából észak-dél irányú gibraltári földnyelv, és a spanyol szárazföld nyugati felén van az öböl és a kikötő. Ezek mindegyikének itt, a kikötőben volt, vagy lesz dolga. Voltak köztük éppen érkezők, távozók, és sokan kint a vízen horgonyoztak. Néhány perc alatt fent voltunk a felső állomáson. Az eddig csak hírből ismert majmok néhány példánya már várt bennünket. Volt, amelyik a fémkorláton üldögélve, egészen testközelünkben múlatta az időt. (Attól tartok, ezek a „rokonaink” több turistát láttak, mint majmot.) A kilátó teraszon eléggé fújt a szél, viszont ennek köszönhetően messzire elláthatunk. Itt fent vált világossá, hogy a földnyelven észak-dél irányban valójában két szikla van, amit egy nyereg köt össze. Mi most az északi szikla déli oldalán voltunk. A tengerszorosban is meglehetősen nagy volt a hajóforgalom. Mondhatni konvojban haladtak a hatalmas teherhajók.
A távolban aztán megpillantottuk Afrika körvonalait is. Közben a majmok zavartalanul élték mellettünk az életüket. Közülük kb.10 állatnak színes, bekeretezett, névvel ellátott mellképét láttuk az épület falán. Engem a körözés alatt álló bűnözőkre emlékeztettek ezek a képek. Vigyáztunk is mindenünkre, mert az a hír járja az itteni „rokonainkról”, hogy nagyon enyves kezűek. A sziklán lévő fákon, bokrokon még egy csomó példányukat láttunk, összesen talán százan is lehetnek. Állítólag, addig marad brit kézben a félsziget, amíg itt lesznek a majmok. A II. világháború ínséges időiben is nagy gondot fordítottak rá az angolok, hogy kedvenceiknek legyen mit enni.
Következő programunk a kb. 2 kilométerre lévő Európa-pont volt. Ez a félsziget legdélebbi pontja, a szikla tövében. A helyi városi busszal minden gond nélkül eljutottunk ide is. Innen, talán még tisztábban láttuk a túlsó partot. Van itt egy világítótorony és egy nem túl rég épült mecset is. Építőmunkások dolgoztak a közelben, mindezt elég nagy zajt keltve tették. A zajt, a robbanómotorral működtetett betonkeverőik okozták. Hát én még ilyent nem is láttam! A 21. században még nem ismerik a villanymotort? Azt kizártnak tartottam, hogy ne lenne a közelben elektromos hálózat.
Számunkra ez a hely nem okozott olyan nagy élményt. Jöttek a turisták, készítetek néhány képet, aztán mentek tovább. Persze mi is ugyanígy tettünk. A busszal visszamentünk a Trafalgár térig. A sétálóutcán visszafelé az egyik kis üzletben vettünk néhány plüss majmocskát a rokon gyerekeknek, egy másikban pedig, 10 zsömlét az ebédhez. Mintegy 4 órát töltöttünk brit földön, de most talán ennyi elég is volt.
Ismerkedés
Karnyújtásnyira Afrikától
Innen is indultunk tovább Tarifa felé. Már csak 10 kilométerre lehettünk célunktól, amikor az út egy magaslatra ért. Kínálta magát a hely, hogy álljunk meg. A szél borzalmasan fújt, innen még tisztábban látható volt az afrikai part. Tőlünk néhány méterre, már egész szélkerék erdő kezdődött. A kerekek olyan közel voltak hozzánk, hogy egészen félelmetes suhogó hangjukat is lehetett hallani. Ezen a környéken, már lépten-nyomon találkoztunk az út mellett hirdetésekkel, amiken a Tangerbe, és a szintén afrikai oldalon lévő spanyol területre, Ceutába induló kompjáratokra hívtak bennünket.
Tarifában
Hamarosan megérkeztünk Tarifába. A földnyelvhez közel, az útesten tudtunk parkolni, ráadásul ingyen. Utunk során már másodszor történt ez meg velünk!
Tarifánál van a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán határa. A kikötőtől kicsit nyugatra, van egy kb. 500 méter átmérőjű szigetecske, amit egy mesterséges, pár 100 méter hosszú gát köt össze a szárazfölddel. Így együtt már félsziget az egész. (Madár-sziget, Isla de las Palomas) Ezt neveztem az imént földnyelvnek. Ha az ember ezen a gáton a sziget felé sétál, akkor jobbról az Atlanti-óceánt, balról a Földközi -tengert látja. Az óceán felőli rész a Fény-partja (Costa de la Luz), a tenger felőli rész pedig a Nap-partja. (Costa del Sol)
A földnyelv végén (a valamikori szigeten) egy középkori erőd van, oda nem lehet bemenni, mert most is katonai terület. Miközben a gáton sétáltunk, a szél kelet felől olyan erősen, szinte viharosan fújt, hogy a Földközi-tenger hullámai felcsaptak hozzánk. Olykor a gáton lévő úttesten is átcsapott a víz. Ilyenkor, persze mindent, és mindenkit beterítet az esőszerű permetével. A szél nem csak a vizet, hanem az útjába kerülő homokot is fújta. Olyan nagy sebességgel sodorta a homokszemcséket, hogy amikor a fedetlen testrészeinket, pl. lábunk szárát, karunkat érte, akkor szinte fájt. Mintha festés előtti, vagy öntvény tisztítás során alkalmazott szemcseszórásban lett volna részünk! Magunkon kívül, fényképezőgépünket és kameránkat próbáltuk megóvni a sós víz, és a szintén nem túl barátságos homokszórás „jótékony” hatásától. Mindezektől függetlenül, nagyon élveztük a helyzetet. Közben láttuk a kikötőből Tangerbe induló, és onnan érkező komphajókat. Oldalukon nagybetűs felirattal hirdették, hogy a Tarifa-Tanger közti út csupán 35 perc. Tényleg gyorsan közlekedtek, a kifelé induló hajókat néhány perc múlva már alig láttuk.
Az atlanti partszakasz homokos, lassan mélyülő ezen a részen. A hullámai sokkal barátságosabbak voltak, mint a szomszédos vízé. Kicsit távolabb, sok fürdőzőt láttunk az óceánban. A víz nekünk, így kézzel belenyúlva hidegnek tűnt. A levegő nem volt hideg, de az erős széltől olyannak éreztük. Minden adott volt a fürdőzéshez, de most mégsem próbáltuk ki. Először láttuk életünkben az óceánt, és mégsem mártóztunk meg benne?…
A parton, párhuzamosan több sorban paravánsorokat telepítettek, hogy az erős szél által szállított homokot megfogják. Attól tartok, ha nem védekeznének, akkor néhány hónap alatt az egész településből egy szép nagy homokdűnét építene a természet. A parton, a földnyelvhez közel, egy kisebb sziklán áll egy eléggé romos állapotú, általunk több 100 évesnek vélt épület, mellette méretes betonbunker, lőállásokkal. Könnyen felkapaszkodtunk ide. Beláttuk innen az egész környéket, kiváló fényképezési hely volt, bár az erős széllökésektől kissé veszélyes.
Előttem van észak, hátam mögött Afrika
Fél 6 után valamivel, innen is búcsút vettünk, és mentünk tovább Cádiz felé.
Cádizban
A 100 km-es utat másfél óra alatt tettük meg. Itt van az ország legnyugatibb pontja a szárazföldön. Az óvárosba, egy néhány kilométer hosszú gáton vitt az utunk, párhuzamosan a vasúttal. Kicsit a velencei bekötőútra emlékeztetett bennünket. Jobbról az öböl, balról az óceán vett bennünket közre. Az óvárosban persze, szintén nem találtunk utcai parkolót. Végül egy teniszpálya alatti mélygarázsban hagytuk a kocsit, majd az út túlsó oldalán lévő Genova park felé vettük az irányt (Calle del Doctor Gomez Ulla). A parkot a másik hosszanti oldalán az óceán határolja. Hangulatos sétány visz végig ezen a partszakaszon. A kőkorlátokat időnként szintén kőből épült őrhelyek szakítják meg. Az óceán felől az egész, egy a víz fölé magasodó erődnek tűnik. A régi időkben szükség is lehetett az őrzésre, mert ez volt az ország egyik legfontosabb nyugati kikötője.
(Az őrzés ellenére egyszer a „Királynő kalóza”, Sir Francis Drake felgyújtotta az itt állomásozó spanyol flottát, és kirabolta a várost.)
A sétány délnyugati része több 100 méter hosszan egy építkezés miatt le volt zárva. Elballagtunk a Ny-i partszakaszon is. Itt van az egyik helyi strand, és a kisebb hajók, csónakok kikötője (La Caleta). Éppen apály volt. Itt olyan nagy az apály és a dagály közti vízszint különbség, hogy a csónakok, mint a partra vetett haltetemek feküdtek a fövenyen.
Cadiz – Bárkák apálykor
Szétnéztünk még egy kicsit a főtéren, majd indultunk innen is tovább. Fél 9 körül járt már az idő. A közeli El Puerto de Santa Mariában kerestem még otthon erre a helyre szállást. Kicsit dilemmáztam, mert a következő napjaink Sevillában lesznek. Ha még ma eljutnánk Sevillába (kb. 100 km), akkor egy költözködést megspórolnánk, és délelőtt már ebben a városban múlathatnánk az időt. Krisztának nem nagyon tetszett az ötlet, de miután kiderült, hogy végre autópályán haladhatunk, Sevilla lett a mai végcélunk. (Cartagena óta, a La Línea da la Concepcion-i néhány kilométert leszámítva, most utaztunk először huzamosan autópályán.)
Jó késő lett, mire a városba értünk. Ráadásul az út végén néhány csepp eső (szó szerint néhány csepp), teljesen elrondította az eddig csak poros autónkat. Az Eurostars Reginát néztem ki – még otthon – itteni lakhelyünknek. A város bevezető útján többször is láttuk az Eurostars Hotel Isla Cartuja hirdetését. Ez a szálloda a város északnyugati részén, a Guadalquivir szigetén található. (Isla de la Cartuja) Ez ugyanannak a szállodaláncnak a tagja, hasonló árral. Közel volt, gondoltuk megnézzük. (A Regina a városközpontban van, viszont nincs parkolója.) 11 után valamivel értünk a szállodához. Kényelmes, kicsit lelakott állapotú volt a szoba, de ingyenes parkolóhelyet tartalmazta az ár. A néhány 100 métere lévő helyi buszmegállóból 10 perc alatt bent lehetünk majd a belvárosban. Miután mindezt tisztáztuk az angolul kiválóan beszélő és előzékeny recepcióssal, néhány perc alatt birtokba vettük lakhelyünket.
Mozgalmas volt a mai napunk is!
Még végig mondani is hosszú: Gaucin – Gibraltár -Tarifa -Cádiz- Sevilla.
297 kilométert tettünk meg ma, és mennyi élményben volt részünk! Mindenhol annyit maradtunk, amennyit akartunk (meg amennyi időnk volt), nem kellett alkalmazkodnunk pld. egy szervezett út egy busznyi utasához!
Ez a szabadság, még ha fárasztó is a magunk diktálta program.
12. nap, Sevillában (07. 28.)
Mondhatni, mozgalmas nap volt mögöttünk, így kicsit lustálkodtunk, mielőtt felkeltünk volna. Hűtőszekrény persze itt sem volt. Illetve volt egy mini bár, a bekészített különféle italokkal. Ha ilyennel találkoztunk, soha nem fogyasztottunk belőle, mert csillagászati volt az áruk. A mobil hűtőszekrényünkből (elektromos hűtőtáska+200V-ról 12V-ra adapter, szivargyújtós csatlakozással) vételezett készletünkből megreggelizünk, majd elindultunk a város felé.
Sevilla az ország 3. legnagyobb lélekszámú városa, Andalúzia fővárosa, és Sevilla tartomány székhelye egyben. 1992-ben világkiállítást is rendezett. Franco tábornok annyira kedvelte ezt a várost, hogy egy időben fővárossá akarta tenni.
A szállodából kifelé menet, a recepciónál láttunk egy pénzbedobós számítógépet internet hozzáféréssel. Mindjárt eszembe jutott, hogy meg kellene nézni a valenciai rendőrségi képeket. Odaültünk a gép elé, de a kiszolgálónk („mail.invitel.hu”) csak nagy nehézségek árán volt megnyitható. Közben a gépbe szorgalmasan kellett dobálni az 1 Eurós érméket. Végre hozzáfértünk a postafiókunkhoz, akkor meg a fénykép állományokat nem akarta megnyitni. Segítséget kértünk az egyik recepciós hölgytől, de ő sem boldogult. A képek kiterjesztését nem tudta kezelni a gép. Szinte kérnünk sem kellet, felhívta a valenciai rendőrséget. Tájékozatta az illetékest, hogy jelenleg ott tartózkodunk náluk, és gond van a képekkel. Megígérték neki, hogy újból átküldik az anyagot, csak más formátumban. Megköszöntük a segítségét, majd mondtuk neki, hogy csak valamikor késő este fogunk visszaérkezni. Barátságosan válaszolta, hogy akkor már nem ő lesz szolgálatban, de a váltótársának elmondja a történteket. Keressük majd Letíciát.
Ezek után elsétáltunk a 4-500 méterre lévő helyi busz megállójához. Utunk egy hatalmas, kihalt parkoló (Estadio Olimpico) mellett vitt el (az Olimpiai Stadion parkolója). A bő 1 hektárnyi nagyságúra becsült területet iszonyatos mennyiségű szemét borította. Főleg műanyag zacskók, különféle flakonok, poharak, kólás és sörös dobozok, stb. Elrettentő volt a látvány! Ez is az ország egyik képe, amivel ismerkedünk. Főleg azért „estünk hanyatt az élménytől”, mert a szomszédban lévő szállodában, és annak udvarán az ittenihez képest kifogástalan körülményekkel találkoztunk.
A buszmegállót könnyen megtaláltuk, a busz hamarosan megérkezett. Kis gondunk volt az utazással. A fejenkénti 1,2 Euróba kerülő jegyek árát nem tudtuk a sofőrnek kifizetni, mert nem tudott a pénzünkből visszaadni. Mondta, maradjunk csak, majd, ha már lesz elég aprója, akkor fizethetünk. A kommunikációban egy egyetemista kinézetű fiú segített nekünk. Ő sem tudta felváltani a pénzünket. (Talán 20 Eurós volt nálunk.) A kb. 15 perces út alatt csak bérletesek, vagy előre megvett jeggyel utazók szálltak fel. Így a sofőr pénztárában maradt a helyzet változatlan, tehát törvényesen potyáztunk. Ne nagyon aggasszuk magunkat, amiért nincs jegyünk, mondta a fiú, és megmutatta hol kell majd leszállnunk.
A Plaza de Espanán
A szó legszorosabb érelmében, ez nem egy közlekedési célra kialakított csomópont, hanem inkább dísztérnek nevezhető. A Parque de Maria Louisa északkeleti sarkában található. Az ovális alaprajzú teret kívülről egy „C” betű alakú épület fogja közre. Felülről az egész egy kb. 80 méter sugarú félkört mutat. Mi az épületen keresztül szándékoztunk bejutni a térre, ami nem volt túl jó ötlet, mert fegyveres őrök vigyázták. A falon lévő tábla szerint, valami admiralitási központ volt, ezért vigyáztak rá annyira. Kicsit arrébb aztán találtunk egy átjárót. A tér természetesen felújítás alatt állt, dolgozó munkásokat ugyan egyet sem láttunk, de a burkolatok, szökőkutak eléggé megbolygatott állapotban várták a szebb jövőt. A már említett „C” alakú épület tér felőli, belső ívén egy szép, oszlopokkal és korláttal övezett árkád visz végig. A téren állva, az árkád függőleges falán a történelmi spanyol városok képeit, alattuk a kövezeten, a tartományuk térképeit láthatjuk sorban. Minden színes kerámiából készült. A városok képei általában a hozzájuk kötődő híres történelmi jelenetet örökítik meg. A képek nagyon igényesek, kidolgozottak. Végigsétálva mellettük, ízelítőt kap az ember az ország városaiból, régióiból és történelméből. Az így kialakított néhány négyzetméter nagyságú szegmensek végig tagolják a falat. Az egyik legszebb tér ez, ahol valaha megfordultunk. Persze itt is történnie kellet valaminek velünk! Míg én ezeket a műremekeket fényképezgettem sorban, addig Kriszta hűsölt az árnyékban a lépcsőn ülve. Mellette volt a hátizsákom, benne egy magyar nyelvű útikönyvvel, meg egy palack ásványvízzel. Miközben szólt, hogy a díszhidat is fényképezzem le, addig valaki elemelte mellőle a hátizsákot. Megjegyzem, a téren rajtunk kívül, szinte senki nem volt akkor. Rögtön észrevette a bajt. Nagy sietve, hangosan elkezdtük keresni a pakkunkat. Visszamentünk arra a helyre, ahol előtte jártunk, hátha ott hagytuk, de nem találtuk. Már kezdtünk beletörődni a sorsunkba, amikor egy 30 év körüli, kreol bőrű, kissé rossz kinézetű férfi hozta a hátizsákunkat. Mondta, hogy itt találta néhány méterre, gondolta a miénk. Miközben visszaadta, mondta, hogy nagyon kell itt vigyázni mindenre. Megköszöntük neki, majd elment. Fogadni mertünk volna rá, hogy ő vitte el. Mivel nem talált benne semmi számára értékeset, mi viszont eléggé hangosan, kiabálva kerestük, jobbnak látta, hogy visszaadja, mintha ő találta volna meg. Ez nem lehet igaz! Már jó néhány helyen megfordultunk eddig, soha semmink nem tűnt el! Most sem vigyáztunk kevésbé a dolgainkra, és mégis, néhány napon belül már másodszor esik meg velünk a baj. Ez egy ilyen út…
Nem fényképeztem végig az összes várost, és tartományt. Erről nem az alkotások tehettek, hanem az iménti közjáték elvette a kedvemet.
Sevilla – Plaza Espana
Elindultunk a gyalog 10 percre lévő székesegyház felé. Átvágtunk a Calle Menéndez Pélayo-n, majd a Jardines de Murillo-n (Murillo park) érintésével, néhány óvárosi sikátoron át terveztük az utat. (Ez a park egyébként határos az Alcazar kertjével, amin keresztül rövidebb lenne az út, de egy fal megakadályozza a kerten való átjárást.)
Alig, hogy elindultunk a Murillo parkban, utunkba esett egy kisebb étterem, vagy inkább büfé. Délután 2 körül járt már az idő, akár ebédelhetnénk is. Volt kerthelyisége is, de mi inkább bent ültünk le, mert jól esett a benti hűs levegő. A kiszolgáló pult előtt, illetve alatt elég sok szemét hevert a földön, ebből rögtön megállapítottuk, hogy jó helyen járunk, ami részint az ételek minőségét és az árak elfogadható szintjét is jelentette.
A személyzet fiatalokból állt (3 fő), éppen műszakváltás volt. Egymás nem kevés ugratásai közepette szolgáltak ki bennünket, amin nem csak ők, hanem mi és a többi vendég is jókat nevettünk. Hamar megkaptuk a két adag paellát, halikrás-paradicsomos- hagymás salátával. Az étel finom, a sör kellemesen hideg volt.
A parkban hamarosan a Kolumbusz-emlékművet is megcsodálhattuk. Ez tulajdonképpen két magas, a tetején összekötött kőoszlop, amin egy oroszlán áll. Az oszlopok középmagassága táján egy bronzból készült vitorlás hajó „lebeg” felfűzve az oszlopokra, amik így tartják is. Elég érdekes megoldás, de nekünk tetszett.
Néhány perc múlva a székesegyháznál voltunk. Sajnos, csak kívülről tudtuk megcsodálni, mert éppen zárva volt. Végre egy olyan templom, amit lehet fényképezni! Körbejárni is időbe tellett, nemhiába, ez a világ 3. legnagyobb keresztény temploma. A székesegyház melletti téren (Plaza del Triunfo), mint minden nagyobb andalúz város központjában, itt is elegáns lovas fogatok várták az árnyékban utasaikat, egy kis sétakocsikázásra.
Ezt a templomot nem lehet kihagyni, majd holnap visszajövünk.
A szintén erről a térről nyíló Real Alcazar viszont nyitva volt, kihasználva a lehetőséget megnéztük.
A Real Alcazar, mint sok más vár vagy palota, szintén még a mór időkben épült. Később, a spanyol királyok lakhelye volt. Csodálatos díszítésű termei, szobái, udvarai és parkja az Alhambráéhoz hasonlítható. Az első néhány teremben szép faliszőnyegeket, pompás kivitelű régi legyezőket, vallásos témájú- és a királyi családdal kapcsolatos festményeket láthattunk. Aki teheti, először ide jöjjön és csak utána menjen Granadába! Ebben az esetben nem fogja zavarni az Alhambra élménye, és az itt látottakat nem fogja mindig az ottaniakhoz hasonlítani. A kertbe érve, egy hatalmas medencét találunk, amibe annak az épületnek a tetőzetéről, ahonnan kiléptünk, (mintha az ereszcsatornának nem lenne lefolyó csöve) egy csőből ömlik le a víz. Az egész nagyon látványos, az oxigén-dús vízben ficánkolnak a méretes halak és úszkálnak a kacsák. A kert, illetve park semmivel sem kisebb esztétikai élmény, mint a Generalifé-ben, csak ez más.
Este 7 előtt valamivel hagytuk el ezt a helyet, az őrök már erősen készültek a zárásra.
Az Alcazarból, utunk a Guadalquivir partjára vitt. A bikaviadal-arénánál értük el a vizet. A folyó itt már lényegesen szélesebb és mélyebb is, mint Córdobában láttuk. Néhány 100 évvel ezelőtt, egészen eddig fel tudtak úszni a hajók az óceán felől. A folyó az idők során feltöltődött, így a város tengeri kijárata, és közvetlen tengeri kereskedelme megszűnt. A Torre del Oro (Aranytorony) innen pár 100 méterre áll, szintén a parton. Valamikor volt egy párja is a túloldalon. Hadi helyzetben, a két torony közé láncot feszítettek ki, ezzel lezárták a továbbhaladást az esetlegesen erre haladó ellenséges hajók elől. A torony -sajnos- zárva volt, de úgy tűnt, kívülről szebb, mint belülről lehet. A közeli San Telmo hídról szép képeket készítettünk a folyóról, a többi hídról és a közeli Aranytoronyról.
Már meg sem lepődtünk, hogy az itteni egyik köztéri hőmérő 46 fokot mutatott. A hőség nem volt olyan elviselhetetlen, mint amilyennek gondolná az ember. Vagy hozzászoktunk már, vagy a páratartalom nem volt olyan, mint idehaza.
Mai programunk zárásaként, a buszmegálló közelében, egy közértben vettünk néhány bagettet a vacsorához, reggelihez, és némi sört az imént vázolt hőség okozta folyadék utánpótlása végett.
Most minden gond nélkül tudtunk jegyet venni. A szálloda recepciósa, mire elmondhattuk volna a valenciai rendőrséggel kapcsolatos dolgainkat, már a kezünkbe is nyomta a 3 oldalnyi kinyomtatott fényképet (Minden oldalon 6 db lehetséges elkövető fényképe volt.), valamint egy néhány soros kísérő levelet gépi fordítással spanyolról magyarra.
Bár gyerek volt még az idő (este 10 lehetett ekkor), úgy gondoltuk most nem telefonálnánk Valenciába, lehet, hogy lejárt már az illetékes munkaideje.
Megköszöntük Letíciának (mert ő volt a recepciós) a segítséget, és az előző napok gyakorlatával ellentétben, elfoglaltuk rezidenciánkat, megvacsoráztunk és lefeküdtünk, mint a jó gyerek.
Illetve még kicsit nézegettük a képeket. Két képet találtunk gyanúsnak. Az egyik lehetséges elkövetőt 90%-os, a másikat 45-50%-os valószínűséggel jelöltük meg.
13. nap, Sevillában, út Lisszabonig (07. 29.)
Eljött a búcsúzás ideje ettől a szállástól is. Mindent összevetve 5 pontot adtunk a szállásnak. Nem csak a szoba, de a vizes blokk is kissé lelakott volt, ami első látásra éppúgy nem tűnt fel, mint ahogy az sem, hogy a szobánk szép nagy ablaka bizony eléggé koszos volt. Pozitívumként, csak a recepciósok udvarias, segítőkész magatartását tudtuk figyelembe venni. Lehet, hogy kissé alul értékeltük a szállást, mert így utólag visszagondolva, később jártunk még cifrább helyeken is. Talán az út értékelésénél mindent egybevetve, kellene egy másik összevetést is készítenünk.
Kiköltözés közben még mindig Letícia volt szolgálatban. Mutattuk neki, az általunk gyanúsnak vélt képeket. Azonnal felhívta a valenciai rendőrséget. Szerencsénkre bent volt az illetékes. Tolmácsolta neki a gyanúsítottjainkat. Erre azt a választ kaptuk, hogy egyik általunk megjelölt személy sem lehet az elkövető, mert ők nem is bűnözők.(?) Ezek szerint, nem csak bűnözők, hanem pl. rendőrök képeit (mint kakukktojást) is elküldték nekünk, és tesztelnek bennünket?? Hát, elég érdekes nem!.. Megköszöntük a rendőrség áldozatos munkáját, és a továbbiakban is nyitottak vagyunk, ha lesz valami hírük az ügyünkkel kapcsolatosan.
Kicsit elhúzódott az idő, mire elindulhattunk. A várostól való búcsúzás előtt a Katedrálist mindenképp meg akartuk még nézni. Kocsival mentünk. Az Avenida de Roma úton a folyó felől érkezve, a 2×2 sávos úton mielőtt a Puerta de Jerez térhez érkeznénk, egy szerviz út kezdődik jobbról. Ez a mélygarázs lejárója. Én is azért tudom ilyen jól, mert előző nap már elterveztük, hogy kocsival fogunk jönni, és parkoláshoz ezt a helyet találtam a legalkalmasabbnak.
11 óra körül értünk a pár 100 méterre lévő székesegyházhoz. Belépőt persze itt is kellet fizetni. Végre egy olyan templomhoz volt szerencsénk, ami nem csak kívülről, hanem belülről is elkápráztatott bennünket! Láthattuk Murillo, és Goya festményeit. Itt van a híres Ezüst oltár. (Ott jártunkkor éppen tisztogatták, a magasabban lévő részeit egy daru kosarából.) Az oltár több mázsa ezüstből készült. Napóleon katonái elől úgy mentették meg, hogy az akkori káplár javaslatára az egészet beborították gipsszel. Amikor odaértek a fosztogató katonák, akkor csak egy jelentéktelen oltárt találtak.
Itt van Kolumbusz sírja is. Egyesek szerint csak a fia nyugszik itt. Eredetileg a híres felfedezőt is idetemették, de az idők folyamán hamvait átszállították a dominikai Santo Domingóba. Aztán- talán- újból visszahozták ide. Akárhogyan is van, hatalmas, gazdagon díszített síremléket állítottak neki. Az emlékmű minden részlete jelképesen utal valamire. Található még itt a templomban egy méretes aranyfeszület, amelyet állítólag a Kolumbusz által hozott aranyból készítettek. Gazdag gyűjteménye van a templom kincstárának. Különféle kelyhek, ereklyetartók, feszületek és miseruhák mesélnek a mesésen gazdag múltról.
Természetesen, felmentünk a Giraldába (Szélkakas-torony, harangtorony) is. A torony 93 méter magas, egyik oldalról a székesegyház oldalához simul, innen lehet bejutni. Érdekessége, hogy egy korábban itt állt mecset minaretje volt. Én még eddig csak kör alaprajzú minaretet láttam, ez pedig szögletes. Azt, hogy hány lépcsőn lehet a tetejére feljutni, sajnos nem tudtuk megszámolni. Ugyanis nincsenek lépcsők, folyamatos rámpás lejtőn lehet a toronyban le-fel közlekedni. A technika annyira jelen van itt is, hogy a rámpa alsó indulópontján, a templom felőli lépcsőnyílás tetején az áthidalón egy digitális kijelző mutatja az addig oda belépők (illetve felfelé indulók) számát. Mi 12 óra 30-kor indultunk felfelé, és már közel 800-nál járt a kijelző. A torony tetején a fejünk felett, szinte karnyújtásnyira volt a kisebb-nagyobb legalább egy tucatra való harang. Közelről megcsodálhattuk a torony mechanikus óraszerkezetét is. És végül, de nem utolsó sorban, az elénk tárulkozó panorámát is élvezhettük, hiszen ezért jöttünk ide fel. Szép, derült volt az idő (bár szerintem itt mindig az), így az arénától kezdve, a szállásunkat Cartuja szigetén… mindent megtaláltunk. Innen felülről is megtapasztalhattuk, hogy milyen hatalmas nagy a Székesegyház. Fél 2 körül volt már, amikor a Narancsudvaron (Patio de los Naranjos) keresztül távoztunk a székesegyházból. Nekünk, újabban ez rögeszménkké vált (mármint a narancsudvaron keresztül történő távozás), hiszen így volt ez Córdobában is. (Próbálnánk meg ezt itthon, bármelyik templomból…) Bár, Pelikán elvtárs jóvoltából van magyar narancs is, de az nem ilyen. Tudják, kicsit keserű, kicsit savanyú…
Kilátás a Giraldáról
Bizony, megint megéheztünk, és itt volt a közelben a már tegnap felfedezett, mára már törzshellyé avanzsált büfénk. Amikor beléptünk az étterembe, ékes spanyolságommal „eleresztettem” egy „Buenos diás amigos”-t, mire mindenki felkapta a fejét. A személyzet a tegnapi volt, pillanatok alatt felismertek bennünket. Nevetve hozták az étlapot, és néhány percen belül már ebédeltünk is. Hasonlóan jó volt a hangulat, mint előző nap. Az egyik pincér kísértetiesen hasonlított egy mátranováki ismerősömre, csak honfitársam pár évvel idősebb. A hasonlóság örömére, Krisztát megkértem, hogy fényképezzen le bennünket. Azóta, már megmutattam a képet Tibornak (így hívják a palóc „kollegát”), szerinte is jó volt a meglátásom. Az ebéd végeztével elbúcsúztunk spanyol barátainktól, majd a várostól, sőt kis idő múlva, néhány napra az országtól is.
Néhány mondat Portugáliáról, és Lisszabonról
Portugália kb. akkora területű és népességű ország, mint hazánk. Északról és keletről a „nagy testvér” Spanyolország a szomszédja. A másik két irányból az Atlanti-óceán határolja. Tengerszint feletti magassága északról déli irányban, valamint keletről nyugat felé csökken. Időjárása az óceánnak köszönhetően csapadékosabb, ennek köszönhetően növényzete dúsabb, üdébb, mint szomszédjáé.
Történelme a spanyolokéval közös abban, hogy római provincia volt, majd vizigót, később mór uralom alá került. A középkorban, a szárazföld belseje felé terjeszkedni, a nagyobb és erősebb Spanyolország miatt nem tudott. Egyetlen lehetősége maradt, az óceán felé. Tengerész Henrik herceg ismerte fel elsők között, hogy új szigetek földrészek felfedezésével és birtokba vételével tudják hazájukat felvirágoztatni. Henrik, vagyona nagy részét erre a célra áldozta. Kora legjobb hajóépítőit, térképészeit, hajósait alkalmazta. A várt siker életében elmaradt, jelentősebb felfedezés csupán Madeira volt. A későbbi évszázadok során Vasco da Gama, Magellán, és Dias felfedezéseit követően épült ki a portugál gyarmatbirodalom. 1910 óta, az ország köztársaság. 1932-től 1968-ig Salazar diktátor vezette az országot, ő volt a portugálok Franco-ja. Szerencséjére, mindkét világháborúból kimaradt az ország. A mai demokrácia 1974 óta működik ezen a földön.
1755. november 1-én Dél-Portugália és Lisszabon hatalmas földrengés áldozatává vált. Sok tízezer ember, és az épületek döntő része, a tragédia áldozatává vált. E szörnyűséges esemény miatt, Lisszabon nem rendelkezik összefüggő középkori városmaggal. Lisszabon a szárazföldi Európa legnyugatibb fővárosa. A szűken vett főváros alig félmillió lakosú, viszont vonzáskörzetével együtt alig marad el a 3 milliótól.
Út Lisszabonig
Igyekeznünk kellett, mert a portugál főváros bő 400 kilométerre van innen. Bár az utat gyakorlatilag autópályán tervezzük megtenni, ez akkor is távolság. Nincs szállásunk sem, még csak lehetőségeket sem kerestem otthon, mivel Portugália nem szerepelt az útitervben.
Picivel 4 óra előtt értünk a határt jelentő Rio Guadianához. A folyón átívelő kábelhidat két nagy ”A” betűre hasonlító konzol tartja. Nagyon látványos volt a híd, melyen átérve már portugál földön voltunk. A szokásos üdvözlésen és KRESZ szabályokon kívül, a táblákról azt is megtudtuk, hogy innen még 318 kilométerre van Lisszabon. Luzitán földön folytatódott az autópálya. Az első egy-két kilométer eléggé zötyögős, de utána kifogástalan volt a minősége. Nem tudjuk milyen megfontolásból, de az első kb. 100 kilométer nem volt fizetős, csak utána kellett jegyet tépnünk a kapunál. A táj kicsit zöldebb, üdébb volt, mint Andalúziában. A villamos távvezetékek tartó oszlopain, több helyen hatalmas gólyafészkeket láttunk. Pontosan este 7-kor értünk Lisszabonba, a Tejo-folyó hídjához. (Április 25. híd) Innen még semmit sem láttunk a városból, kivéve a hatalmas Krisztus-szobrot hátulról. A híd előtt, a fizetőkapuknál kissé összetorlódtunk, valószínűleg épp ekkor volt az esti csúcsforgalom. A Tejón átívelő kábelhíd, alakját tekintve hasonlít a budapesti Erzsébet-hídhoz, csak sokkal hosszabb (kb. 2 kilométer hosszú), és piros színű. Most élőben is megtapasztalhattuk, hogy az óceánokba ömlő folyók tölcsértorkolatúak, és a torkolatnál elképesztő szélesek. A folyó egy keskenyebb részén van a híd, kicsit arrébb, már 6 kilométer szélességű a torkolat.
A fizetőkapun viszonylag gyorsan átjutottunk. A portugál autópályák díja valamivel mérsékeltebb, mint a spanyoloké, de így is drágának találtuk. Az üzemanyag áráról viszont rosszul vélekedtem, itt még drágább volt, mint spanyol földön.
A portugál útikönyvünkben találtunk néhány szálláslehetőséget Lisszabonra. Az olcsó kategóriájúak közül kiválasztottunk egyet a San Jorge vár alatt. A San Jorge (Szent-György) vár egy hegy tetején áll a belvárosban. A hegy oldalán körbefutó utcák egyirányúak. A mi szállásunk a legfelső ilyen utcában volt. (Costa do Castello 74) A szállás neve Pensao Ninho da Aguias, (~”Panzió a Sasfiókhoz”) ez így rendben is lett volna. Szépen közeledtünk célunk felé. Az utcák egyre meredekebbek és keskenyebbek lettek. Egyszer csak egy ipszilon elágazásnál azt mondta „Moha bácsi”(a navigációs rendszer hangja): kanyarodj balra. Ez két okból volt lehetetlen. Egyrészt az utca ebből az irányból egyirányú volt, másrészt egy, a földbe süllyeszthető oszlop állta el az utat. Balra tehát nem mehetünk. A jobb oldali ágon, néhány méter múlva újabb választási lehetőség előtt álltunk. Vagy megyünk enyhén jobbra, kissé lejtősen lefelé, vagy balra tartunk ívben, de ott is egy ilyen hidraulikusan süllyeszthető oszlop állta az utunkat. (Moha bácsi meg persze azt akarta, hogy forduljunk meg, és menjünk vissza.) Ennél az „Y”-nál, a még mindig borzasztóan szűk és meredek utcán, amennyire tudtam balra lehúzódtam, és próbáltunk valakitől segítséget kérni. Néhány méternyire a kocsink mögött, az egyik bérház bejárati ajtajának küszöbén egy 80 év körüli nénike üldögélt. Kriszta odament hozzá, és nem tudom milyen nyelven, de próbált tőle segítséget kérni. A néni elkezdett neki portugálul magyarázni, persze ő nem értette. (Hogyan is tudna pont portugálul, amikor otthon elinduláskor még maga sem tudta biztosan, hogy ide is el akart jönni.)A néni, látván hogy nem boldogul, kerített mindjárt segítséget egy hasonló korú bácsi személyében. Az úr kifogástalanul beszélt portugálul (nem csoda ez volt az anyanyelve), de más nyelven bizony ő sem tudott. Ez a tény mit sem változatott a segítőkészségén, kitartóan magyarázott nekünk. Miután eltelt így néhány perc, és mi még mindig nem értettünk egy kukkot sem, elmutogattam neki, hogy üljön be a kocsinkba és mutassa meg az utat. Ő beült mellém, Kriszta – sajnos – nem tudott velünk jönni, mert hátul olyan sok csomag, káosz volt, hogy oda képtelenség volt beülni. Abban maradtunk, hogy ő elindul a „Moha bácsi” által ajánlott úton, aztán majd csak találkozunk valahol, talán pont a szállásnál. Vagy ha nem, akkor nem volt szerencsénk. (Esetleg nekem mégis?…)
Alig mentünk néhány métert a bal oldali irányban, amikor a már fent jelzett oszlop előtt az úr kiszállt, és a járdán lévő, szintén oszlopra szerelt kaputelefon-szerű készségbe néhány mondatot mondott, majd az oszlop lesüllyedt, mi mehettünk tovább. Utunk a várhegy peremén, mindig balra tartva ment, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Egy bő kilométert haladtunk így, amikor ismét előttünk állt egy ilyen oszlop. A Bácsi rutinosan kiszállt, elmondta a mondókáját, és már mehettünk is tovább a zegzugos, macskaköves utcán. Mire a szálláshoz értünk, Kriszta már percek óta ott várt ránk. Ami nekünk kb. 2 kilométer volt, az neki 200 méter lehetett. Kitartásunkat siker koronázta, utunk során eddigi legolcsóbb lakhelyünkhöz érkeztünk meg.
A szállásunkról muszáj beszélni, mert nem mindennapi volt! Az utcán annyira az épület fala mellé kellett állnom az autóval, hogy alig tudtam résnyire kinyitni az ajtómat. Az utcai bejárati ajtó, egy zárt, sokat látott lépcsőházba nyílt, ami gyakorlatilag egy különálló torony volt, belül csigalépcsővel. A lépcsőkön 2 emeletnyit kellett cipekednünk, hogy a panzió udvarába (de inkább terasznak nevezném) léphessünk. Néhány lépcsőn ismét felfelé kellett mennünk, hogy belépjünk az épületbe, majd fél emeltnyit lefelé az alagsorba, és máris a szobánkban voltunk. A helyiség pici ablakai, a külső, iménti lépcsőhöz vezető járdára, majd azon túl a városra néztek. Gyakorlatilag a pincében laktunk, mégis felülről láttuk a várost.(Viszont az udvarról hozzánk bárki beláthatott, ha nyitva volt az ablakunk.) A szobából nyílt a fürdőszoba, egy légtérben a toalettel. Elég nehezen tudtam mindezt megfogalmazni, tisztelet az olvasónak, aki mindebből megérti hol, és hogyan laktunk. A szálláson legalább 40 éve végezhették el az utolsó simításokat. Légkondicionálásról szó sem lehetett.
A tulajdonos hölgy, és alkalmi segítőnk a Bácsi, tiltakozásunk ellenére szorgalmasan segített a csomagjaink cipelésében. A kisebb csomagokat az ablakon keresztül juttattuk be a szobánkba. Minden rosszban van valami jó, nem? A Bácsinak, mivel pénzt nem fogadott el, csak 2 doboz sörrel tudtam megköszönni a fáradozását. A tulajdonos hölgytől megtudtuk, hogy kocsival ide csak a helyiek hajthatnak be, ők is külön engedéllyel. A kipakolást követően el kell hagynunk a járművünkkel az oszlopok által határolt övezetet. A rendszer úgy működik, hogy térfigyelő kamerákon keresztül figyelik a területet. A monitorokat néző ügyeletes vezérli az oszlopokat. Az ismerős helybéli kocsikat magától beengedi, a többieknek pedig a telefonon keresztül kell bekéredzkedni. Házigazdánk felajánlotta, hogy elkísér a kocsinak parkoló helyet keresni. Persze, megint körbejártuk az előző útvonalat, és a szállástól 5 percnyi sétára, a Largo da Graca téren sikerült ingyenes, és reményeink szerint biztonságos parkoló helyet találnunk. A hölgy minden, a tolvajok szemében figyelemfelkeltő dolgot kivetetett, vagy eldugatott velünk a kocsinkból, ill. kocsinkban. Kísérőm ajánlására a biztonság kedvéért, adtam 2 eurót a tér nem hivatalos, kissé elnyűtt kinézetű parkolóőrének, a járgányunk szintén nem hivatalos őrzéséért. Autónk a Graca templom mellett pihent, valószínűleg a teret is a templomról nevezték el. A templom bejáratától pár méterre, a városra déli irányba néző panorámaterasz található. A teraszon kis büfék, a szabadban asztalokkal, székekkel várják a helyi- és az ide látogató vendégeket. Szállásadónk megmutatta milyen jól látható innen a néhány 100 méterre lévő új lakhelyünk. Most láttam csak igazán, hogy milyen jó helyen lakunk majd. Mire visszaballagtunk a parkolóhelyről, Kriszta már be is rendezkedett a kuckónkban. A panziónk teraszáról szép látvány tárult elénk a tőlünk északra lévő óvárosi Soccoro városrészre, és jól kivehető volt az imént említet másik teraszt is. Ahogy nézelődtünk, nem is oly messze tőlünk sorra ereszkedtek lefelé a repülőgépek. Akkor még csak gondoltuk, hogy a közelünkben lehet a repülőtér. A gépek percenként, de volt úgy, hogy gyakrabban követték egymást.
Lassacskán kezdet lemenni a nap. Gondoltuk felhívjuk az otthoniakat, hogy jelezzük, ma már portugál földön töltjük az éjszakát. Kriszta anyukáját első álmából zavartuk fel. Nem gondoltuk, hogy otthon már régen sötét este van. Mi még ezután mentünk el vacsorázni. A közelben találtunk egy szerény éttermet. Gyorsan megkaptuk a petrezselymes rántott levesre emlékeztető első fogásunkat. Kriszta sült halat kért, én pedig pálcikára tűzött garnéla rákokat és tintahal szeleteket rizzsel. Kriszta hala, a sok apró és éles fogaival bennünket a pirájára emlékeztetett. Megkérdeztem a pincért, de nevetve mondta, hogy nem az. A vacsorát nagyon olcsón megúsztuk. Kicsit sétáltunk még a környéken, majd lepihentünk. Mozgalmas volt a mai napunk is, hiszen Sevillában ébredtünk.
Akár pezsgőt is bonthattunk volna ma este, hiszen utunk során a 10. költözködésünket hajtottuk végre, miközben a 7. ország földjére léptünk. Mindezek mellett, nyugati irányba átléptük a Közép-európai időzónát is. (Európában, Portugálián kívül, csak a Brit-szigeteken és Izlandon használják ezt az időt.)
14. nap, Lisszabonban (07. 30.)
Jól indult a mai napunk is. A kicsit kései reggeli után, nézelődtünk panziónk teraszáról. Ezt tette egy fiatal pár is mellettünk. Ugyanolyan fényképezőgépük volt, mint a miénk. Megszólítottam őket, tudnak-e boltot a közelben, ahol memória kártyát vehetnénk a gépünkbe. Volt még szabad helyünk a kártyán, de vészesen fogyott. Kiderült a párról, hogy írek és éppen 3 hetes nászutakat töltik itt. Mindketten tanárok, ráadásul a férj matek-kémia szakos, mint Kriszta. A fényképezőgépüket itt vették a városban, elmondták, hogy hol. Olyan jól elbeszélgetünk, hogy a végén még e-mail címet is cseréltünk velük. Persze, hogy jót beszélgettünk, mindketten jól beszéltek németül. Értik?? Írekkel beszélgettünk németül. (Lehet, hogy mégsem kellett volna elkezdenem az angol tanulását?)
Fél 2 körül elindultunk felfedezni a várost. Néhány méterre a lakhelyünktől, már elénk tárult a Tejo-folyó több kilométer széles tölcsér torkolata, túloldalán a hatalmas Krisztus-szoborral.
Először, a hozzánk legközelebb lévő Sé székesegyházat néztük meg. (A portugálok is „Sé”-nek hívják.) A Szent-György vár és a folyó közötti városrész neve Alfama. (Nem almafa!) Ez a főváros legősibb része, neve is arab eredetű. Így már érthető, hogy itt áll a székesegyház is.A közelmúltban eddig látott spanyol templomokhoz képest is, puritán építmény. A román stílusú épület, csonka tornyaival komor látványt nyújt a látogató számára. A sokat látott templom falai, ha tudnának beszélni, sokat mesélhetnének. A kolostorkertben lévő kiállítás, és a még be nem fejezett ásatás, a római időkből is bővelkedik emlékekkel.
Itt, a székesegyház előtt tudtam csak közelebbről is megcsodálni a lisszaboni villamost. Igen, a helyi, ósdi villamos egy fogalom! A villamoskocsik átlagéletkora minimum 40 év lehet. Színük ugyanolyan, mint a régi pesti villamosoké. A szűk, kanyargós, dimbes-dombos belvárosi utcák színfoltjai ezek a járművek. Az egyetlen kocsiból álló szerelvény csilingelve halad, meglehetősen fürgén kaptat fel a meredek utcákban is.
Lisszabon – Sé, előtte egy régi villamos
A templomkertből kiláttunk az alatta lévő utcára. (Rua Sao Jao de Praca) Az egyik épületben éterem volt, és az onnan kiáramló fenséges illatok már ekkor csiklandozták az orrunkat. Elindultunk tehát ebédelni. Útközben szorgos tűzoltókkal találkoztunk, akik ugyanebben az utcában lévő lakástűzhöz szerettek volna bejutni, de útjukat állták az egyébként is szűk utcán szabálytalanul parkoló autók. Az étterem eléggé lelakott, de a gyorsan felszolgált turista menü finom és olcsó volt.
Innen lesétáltunk a folyópartra. Pár 100 méter megtétele után, már a Praca do Commercio-n voltunk. A teret, a közepén álló I. José király lovas szobra uralja. A szobor a folyóra néz. Ebben az irányban, ha átkelünk az úttesten, akkor a folyóba vezető lépcsőkön belesétálhatunk a vízbe. Két termetes oszlop áll itt a Tejoban, melyeket dagálykor (a rajtuk lévő elszíneződések alapján) szinte ellep a víz. A táj szép, a szagok zavaróak, ezért átballagtunk a tér túlsó oldalára a diadalív-szerű, kissé túldíszített kapuhoz. Innen indul a sétáló utca a város központja, a Rossio-tér irányába. Szintén innen indul a villamos a Felfedezések-emlékműve, és a Belém torony felé. Sajnos, ez a villamos már modernebb kivitelű volt. Elzötyögtünk rajta a közelebb lévő Felfedezések -emlékművéig. (Padrao dos Descobrimentos)
Az építmény lenyűgöző. Méltán állít emléket tengerész Henriknek, és a többi felfedezőnek. (1960-ban, Henrik halálának 500. évfordulójára készült.)A mű közvetlenül a folyó partján áll. Egy vitorlást szimbolizál, orral a folyó felé fordítva. A hajó orrán Tengerész Henrik áll, mögötte kétoldalt domborműveken ábrázolva a felfedezők. Az építmény tetejére fel lehet jutni lifttel. Persze fizetni kell érte, de miért pont ezért ne kéne? Mi felmentünk. Ajánljuk másoknak is, mert a látvány lenyűgöző! Innen az „Április 25.”-híd olyan hatalmas, mintha két földrészt kötne össze. A mögötte lévő Krisztus-szobor Almadában, kísértetiesen hasonlít a Rióira. (Ott még nem volt szerencsénk megfordulni!) Ezt a szobrot a portugálok hálából emelték azért, mert kimaradtak a világháborúkból.
Ellentétes irányban, ha lenézünk, akkor az emlékmű előtti téren lévő hatalmas szélrózsát pillantjuk meg, közepén egy világtérképpel. A térképen évszámmal megjelölve a meghódított gyarmatok. Ebben az irányban, csak kicsit távolabb, a Jeromosok kolostorában és az előtte lévő parkban gyönyörködhetünk.
Nyugatra, a Tejo (Tagus) torkolata felé nézve, pompás látnivaló volt a Belém-torony.
Amikor lejöttünk a kilátóból, az imént említett világtérképen „korunk felfedezőjeként” két lábammal próbáltam átérni a Lisszabon-Magyarország közötti távolságot. Majdnem sikerült.
Kilátás az emlékmű tetejéről
Innen a parton elsétáltunk a kb. 500 méterre lévő Belém-toronyhoz. Útközben még egy régi világító torony is utunkba akadt a parton.
Elnézelődtünk egy kicsit az óceánt először átszelő hidroplán emlékművénél. Ezt később is megtehettük volna, mert az innen néhány méterre lévő torony már szinte bezárt, amikor odaértünk! (Este 7-kor zár be.)
A „Belém” névvel, már gyerekkori olvasmányomban, találkoztam Verne: „800 mérföld az Amazonason” c. regényében. A regény hősei, a szintén ilyen nevű városba hajóztak a tutajukkal. Az egy brazil város, Brazília meg egy portugál gyarmat volt. Ezt eddig is tudtam. Csak most állt össze a kép, amikor megtudtam, hogy Belém egy lisszaboni városrész neve. Valójában a bibliai Betlehem kissé „portugálosított” elnevezése.
Ez a Mánuel stílusban épült torony a város egyik jelképe. A XVI. századi épület egyrészt világítótoronyként működött, másrészt védelmi célokat szolgált, ágyúkkal, lőállásokkal.(A Mánuel stílusról most tudtuk meg, hogy egyáltalán van ilyen, hát ennyit a szegénységünkről.) 1497-ben innen indult el nagy útjára Vasco da Gama is.
A torony mellett a folyóparti úton az aszfaltra a „KM 0” felfestéssel találkoztunk. Az nem derült ki számunkra, hogy ez a hely az ország hivatalos 0 kilométer köve (de hát nem is kő!), vagy csak valamilyen helyi sportverseny indulópontja volt.
A Belém torony
Fél 8 körül járt már az idő, amikor felültünk a villamosra és visszautaztunk a Praca do Commercio-ig. Innen a sétálóutcán (Rua Augusta) a Rossio (Praca de Rossio) felé vettük az irányt. Útközben az egyik mellékutcába nézve, a sűrűn egymás mellé épített házak szorításában egy nem sokkal a háztetők fölé emelkedő acélszerkezetű tornyot fedeztünk fel, tetején kilátóval. (Elevador de Santa Justa) Kinézete alapján, Gustav Eiffel is tervezhette volna.
Hazaérkezésünk után, itthon néztem utána, hogy a tornyot egy francia szülőktől származó, Portóban született mérnök, Raul Mesnier de Ponsard tervezte. 1900-1902 között épült fel, liftkabinja 20 személy befogadására képes. 1907 óta elektromosan működtetik.
Itt, a sétáló utcán találkoztunk először teljesen elektromos hajtású rendőrautóval. Inkább egy golfpályákon használatos járműre hasonlított, de a felirata magáért beszélt: „Policia Municipal”.
A Rossio-tér két szemközti végén egy-egy szökőkút áll, a közepén pedig egy magas oszlop talapzatról IV. Don Pedro szobra néz le ránk. Akkor nem is tűnt fel, csak itthon, a fényképeket nézegetve, hogy milyen érdekes fekete-fehér hullám mintás a tér kövezete. A tér felső végén a Nemzeti Színház áll. Innen légvonalban csak karnyújtásnyira volt tőlünk (kb. 4-500 méterre) a Szent-György vár, illetve az alatta lévő szállásunk.
Ott jártunkkor, a tér Largo Sao Domingos felőli peremén egy dél-amerikai indián zenekar kezdett el zenélni. Pár méterre innen, az egyik épület földszinti, kocsmának tűnő bejárata előtt legalább 15-en álltak kint az utcán sorban.
A bejárat fölötti feliraton ez ált: „ A GINJINHA”. A kifelé jövő emberek kezében műanyag kávéspohár volt benne sötét, rumra emlékeztető színű itallal. Itthon tudtam csak meg, hogy a ginjinha a lisszaboniak jellegzetes meggy likőrje. Sajnos, mi nem kóstoltuk meg, majd legközelebb.
Innen „toronyiránt” már hazafelé ballagtunk. Este 9 körül járt már az idő. Néhány meredek lépcsősoron felkaptatva, már a vár tövében voltunk. Mielőtt hazamentünk volna, elmentünk a Graca templom melletti teraszhoz. A kezdődő alkonyatban még egyszer megcsodáltuk a várhegyet, a szállásunkat, a távolban a Tejóval és a rajta átívelő híddal. Mindezekről élvezhető képeket is tudtunk készíteni. Itt már persze elkezdődött az esti élet, nyüzsögtek a vendégek, főleg fiatalok.
10 előtt valamivel, most már tényleg hazamentünk. Kicsit nézelődtünk még a saját teraszunkról is, élveztük az esti fényeket és az előttünk sorra leszállni készülő gépek látványát. Közben megismerkedtünk egy szintén itt nyaraló német házaspárral. Még mondja valaki, hogy Portugáliában semmit sem lehet kezdeni a német nyelvvel?
Ma viszonylag idejében lepihentünk, mert sajnos holnap innen is kiköltözünk és irány Portó.
15. nap, Lisszabontól Portóig (07. 31.)
Reggeli után elballagtam az autónkért a térre. Az utcánkban egy gumicsizmás, alul is lyukas műanyag zsákba bújt bácsival találkoztam. Egy hosszú, vastag gumitömlőt vonszolt, amiből folyt a víz. Gondoltam, megint tűz van valahol, vagy valamelyik pincéből egy esetleges csőtörés miatt szivattyúzza ki a vizet. Útközben többször elgyakoroltam magamban angolul, hogy mit fogok mondani a lesüllyeszthető oszlopnál. Ehhez képest, ahogy közeledtem az oszlop felé, még csak lassítanom sem kellett, az szép lassan süllyedni kezdett lefelé. (Ezért tanuljon az ember angolul?) Néhány perc múlva, amikor már a kocsival jöttem visszafelé, az úr már egész közel járt a szállásunkhoz. Ekkor már rájöttem, hogy ő az utcát locsolja, nem kímélve az esetlegesen ott parkoló autókat sem. Volt mit lemosnia, ebben a városban is elég sok kutyapiszokkal találkoztunk. A recepciós hölgytől később megtudtuk, hogy ez a „heti rendes szombati utcamosás”.
Gyorsan ment a kiköltözés, hiszen a gravitáció is segített. (Lefelé mindig könnyebb cipekedni.)
Iménti szállásunkat 7 pontra minősítettük. Lehet, hogy kicsit túlbecsültük. Tényleg, kéne egy utólagos, egymáshoz viszonyított értékelést is készítenünk!
(A berendezés elavultságát ellensúlyozta a nagyon kedvező ár, a gyönyörű panoráma, a teljesen központi fekvés és a recepciós hölgy maximális, tettekben is megnyilvánuló segítsége. A környék utcái kissé koszosak voltak, de később rá kellett jönnünk, hogy ebben az országban ez – sajnos – általános dolog.)
11 után valamivel, már magunk mögött hagytuk Lisszabont, és kis kitérővel elindultunk Portó felé.
Cabo da Roca volt a mai első úti célunk.
Cabo da Roca az ország, és a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja. Ez az út, és az írásom is kissé sok „leg-gel” bővelkedik, de ezek a tények. Félórányi út volt a fővárostól idáig. Ahhoz képest, hogy július utolsó napját írtuk, borús volt az ég és meglehetősen hűvös szél fújt az óceán felől. (Főleg az andalúziai 46 fokok után tűnt ez számunkra hidegnek.)
A legnyugatibb pont egy sziklán, vagy inkább magas parton található. Egy kőkereszt emlékmű áll itt, talapzatába vésve a koordinátákkal: Északi szélesség 38°47’, Nyugati hosszúság 9°30’.
(Azért nem rossz, Greenwich-hez képest több mint 9°-kal voltunk nyugatra!)
Lent láttunk néhány, a part közelében horgonyzó kisebb hajót. Az egyik egészen közeli sziklánál pedig, néhány búvárruhás embert gumicsónakkal. Mi itt fent majd megfagytunk, ők meg lubickolnak a vízben. Végül is nyár van, vagy nem?
Rajtunk kívül, legalább 50-60 turista volt még itt. Sok szláv szó ütötte meg a fülünket.
A parkoló melletti ajándékboltban figyelmesek lettünk az iménti turistákra. Az egyik pult mellett sorban álltak az útlevelüket szorongatva. Az okmányok fedőlapjáról megtudhattam, hogy oroszok. Azért álltak sorban, hogy 15 euró fejében, egy, a nevükre kiállított oklevelet vásárolhassanak, ami tanúsítja, hogy itt jártak. Ezzel jól megdolgoztatták a helyieket, mert Európának ebben a szegletében (itt szó szerint is érthető) nem nagyon ismerik a cirill betűket.
Mi most ettől a luxustól elálltunk, nekünk éppen elég a sok élmény, fénykép és a videó. A bolt toalettjében érdekes dologra lettünk figyelmesek. A WC falán, 2 darab (egy angol és egy portugál nyelvű) szöveggel és ábrákkal ellátott kiadványról megtudhattuk a helyes kézmosás szabályait, és sorrendjét. Az angol verzión 8 db, a portugálon 11db ábra mutatta meg a tutit. Mindezért ilyen messzire kell elutaznia az ember fiának, hogy ezt is megtudhassa?? (Mi még csak hagyján, az oroszokhoz képest, szinte a szomszédból jöttünk.)
Mikor kiléptünk az üzletből, kicsit kisütött a nap, így aztán csinálhattunk újabb képeket, hátha ezek jobbak lesznek. A Fok közelében áll egy világítótorony is. Épületek veszik körül, és be van kerítve az egész. Katonai, esetleg meteorológiai (lehet, hogy mindkettő?) feladatok ellátását szolgálják az épületek.
1 óra hosszát simán elnézelődhet itt is az ember. 13-kor indultunk tovább Portó irányába.
Cabo da Roca
Egy igazi portugál ebéd! – Portó felé a kanyargós úton fel-feltűntek Sintra romantikus tornyai, de megtekintése most – sajnos – nem fért bele. Már közel egy órányit autóztunk (2 óra körül járhatott az idő.), amikor egy kis faluban megálltunk ebédelni. A falu neve Carrascal. A helység vélhető központjában megálltam egy szocreál kinézetű, étterem feliratú „létesítmény” előtt. Jó szokás szerint, Kriszta maradt a kocsiban, én meg bementem felderíteni a terepet. A presszószerű helyiségben a kiszolgálópult üvegfala mögött főleg sütemények voltak,illetve néhány szendvics árválkodott. A pultos mindjárt megkérdezte mit szeretnék. Mondtam neki angolul, hogy ebédelni szeretnénk, és azt gondoltam, hogy ez egy étterem. Ő rögtön rávágta, hogy jól gondoltuk, miközben egy oldalajtóra mutatott, ahol az étteremrész volt. Ide egyébként az utcáról közvetlenül is bejuthattam volna. (Ennyit a figyelmességemről, rossz helyen megyek be, és még én kérdezem, hogy ez miért nem egy étterem…)
Jött is mindjárt egy középkorú pincér, kezében étlappal, és kifogástalanul beszélt hozzám az anyanyelvén. A kezembe adott étlapon szintén csak portugálul volt minden. (Csak az árakat értettem, viszont azok kedvezőnek tűntek.) Gondoltam , ez nem lesz így jó, megköszöntem és kimentem. (Most már a jó ajtón.) Alighogy elkezdtem mesélni Krisztának a történteket, amikor megjelent mellettem az iménti pincér, és szinte rimánkodott, hogy menjünk be ebédelni. (Mindezt portugálul tette, amiből mi szinte semmit és mégis mindent megértettünk.)
Az eddig kissé ellenszenves pincéren megesett a szívünk, egye fene bemegyünk, majd csak lesz valahogy.
Jól tettük… Mindjárt asztalhoz ültetett bennünket, és most már ketten nézegettük a portugál étlapot. Az egyik asztalnál ült még egy fiatal portugál pár. Meglátták bizonytalanságunkat,ezért odajöttek segíteni. Angolul mindjárt megértettük egymást. A fiatalember volt az aktívabb, így tőle próbáltam tájkozódni. Mondtam neki, hogy én levest mindenképp szeretnék enni. Ha lehetőségünk van rá, mi mindig a helyi dolgokat próbáljuk ki, ahol éppen vagyunk. Így nekem füstölt húsos bablevest, Krisztának pedig nyulat ajánlott. Kérdeztem tőle, mit kérjek második fogásként. Megnyugtatott, hogy jól fogok lakni ezzel is. Megköszöntük neki a segítséget. Nem sokat kellett várnunk az ebédre, de amíg ezt tettük, kicsit szétnéztünk. A „létesítmény” neve magyarul „Vendéglő az ekéhez” volt (Restaurante a Charrua).
A bejárati ajtó fölött a falon, egy komplett lovas eke volt ízlésesen kiállítva. A helyiség díszítése, még a ruhafogas is, mind a lovakhoz, a szántáshoz kapcsolódott. Ezek mind eredeti használati eszközök voltak.
Amikor szétnéztünk az asztalunkon, egy kis tányéron éhség elleni kis sajt és vaj dobozkák voltak, egy kis kosárkában pedig friss, zsemleszerű péksütemény. Egy külön tálkában olíva bogyó is a rendelkezésünkre állt. Amin a legjobban meglepődtünk, a papírzacskóba csomagolt evőeszközök voltak. Nekünk mindez összességében nagyon tetszett. Közben megérkezett a leves, vagy inkább levesünk. A pincér egy szép nagy fémtálban hozta az ételt. A mélytányérok meg már eleve az asztalunkon voltak. Lehet, hogy félreértett bennünket, és 2 adagot hozott? Most már mindegy, éhesek voltunk így elkezdtünk enni. A leves fenségesen volt. A füstölt sonkadarabokon kívül, kétfajta füstölt kolbász karikáival is találkoztunk benne. Olyan sűrű volt majdnem, mint a szárazbab főzelék. Ami még szintén csodálatos volt benne, hogy sok volt. Kriszta fél tányérral, én kettővel merítettem a tálból és még így is maradt benne valamennyi.
Még be sem fejeztük a levest, amikor egy szép nagy ovális tálcán már hozták is a következő fogást, amit eredetileg Kriszta rendelt magának. 3 szép nagy nyúlcomb bőséges körettel. A köret kinézete a falusi véres hurka, bélbe való betöltése előtti állagára és színére emlékeztetett. Csak ebben nem rizs, hanem valami más volt, talán hajdina. Kicsit savanykás volt az íze, de finom volt ez is. Sajnos, nem tudtunk vele megbirkózni, valamennyi megmaradt belőle.
Így, hogy mindenből 2 adagnyit ettünk, nem is biztos, hogy olyan olcsón fogjuk megúszni. Kértük a számlát, 15,5 euró volt az egész. Kicsit méltatlankodtam, de nem akartam, hogy becsapja önmagát a pincér. Mondtam neki, hogy mindenből 2 adagnyit ettünk, és még itt vannak az üdítők is… Megnyugtatott, hogy jól számolt, ennyi az pontosan. Gyorsan kértem még egy kávét és egy kapucsínót. Ez is csupán 1,5 Euróba került. Némi borravalóval értékeltük a figyelmességét. Búcsúzáskor elmondtuk neki, hogy magyarok vagyunk. Szerintünk,esetleg általános iskolás korában hallott felőlünk. Emlékül kaptunk egy kis fényképes kártyát az étteremről. Kriszta még felírta egy darab papírra a leves nevét is, jó lenne majd itthon egy receptkönyvből így elkészíteni. Hát ennyit az étkezési élvezetekről. Most adtunk a diétának, a koleszterin-szintünknek, stb. Ha az ember egy idegen országba megy, meg kell ismernie a konyháját is, nem?
(A faluból kifelé menet megálltunk, lefényképeztük a helységjelző táblát, nehogy elfelejtsük hol ettünk ilyen jót.)
Közelebbről is megismerkedtünk az óceánnal – 3 óra előtt ültünk ismét kocsiba. Valahol Nazaré környékén, még Portó előtt szerettük volna kipróbálni, milyen lehet a fürdés az óceánban.
Végül, egy kicsit délebbre, egy Sao Martinho do Porto nevű helyen álltunk meg. Negyed 6 körül járt már ekkor az idő. Persze itt még vidáman sütött a nap, hiszen olyannyira nyugaton voltunk, hogy az valami csoda. A hely tökéletesnek tűnt. Egy kb. 1 kilométer átmérőjű, szinte teljesen szabályos félkörcikk alakú öböl van ezen a részen. Az óceánnal, csak egy egészen szűk, úgy 200 méter szélességű szoros, vagy inkább kijárat köti össze. A part homokos, lassan mélyül, hullámok gyakorlatilag nem is voltak. A szabad strand nyilvános toalettjeiben gyorsan átöltöztünk, aztán irány a nagy víz! Hát mit mondjak?… Borzalmasan hideg volt, cm-ekben szinte ki sem fejezhető (legalábbis részemről). Kriszta kicsit jobban bírta a vízben, de ez korántsem a la manga-i tenger volt!!!
Talán, csak én voltam ilyen anyámasszony katonája, a többi fürdőző láthatóan élvezte a körülményeket. Lehet, hogy ők még nem voltak a Földközi-tengernél? Egy szűk óra alatt lebonyolítottuk ezt a programunkat mindenestül. Ebbe az időbe, még a part homokján, a strandolók részére tartott, zenés aerobik foglalkozás megtekintése is belefért. „A hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk.” Itt jártunk, kipróbáltuk ezt is.
A nyugodt és hideg óceán
Néhány mondat Portóról
Portó a Douro folyó torkolatánál épült. A várossal szemben, a folyó túlpartján a Cale nevű település fekszik. E két város nevéből, a Portóból a Portus és a Cale összeolvasva adja az ország nevét, azaz Portus-Cale. A város és környéke „Portugál megye” néven volt ismert. A későbbiekben önálló királysággá vált,ami a móroktól visszahódította a déli területeket, így alakult ki az ország mai mérete. Portó az ország második legnagyobb városa. A Douro folyó völgyében, már ősidők óta szőlőtermesztéssel, illetve borkészítéssel foglalkoznak. A portói bor világhírűvé tette a várost. A boroshordókat jellegzetes formájú hajókon szállították le a folyón a város kikötőjébe. A hajók ma is járnak a folyón, de a jellegzetes boroshordókon kívül turistákat is szállítanak.
A középkori rakpart a Világörökség része.
Megérkezés Portóba, szálláskeresés, vacsora
6 óra 20-kor már ismét indultunk tovább. Visszatértünk az autópályára, és Portóig már meg sem álltunk. Fél 8-kor már Portó egyik hídján (Ponte da Arrbida) haladtunk a belváros felé. Útikönyvünkben a város neve
„Oporto”-ként szerepel. Biztosan ez a hivatalos neve, de én ezután is az otthon megszokott Portót fogom használni. (Ha egy városnak van magyar neve, akkor nem az idegen elnevezésén említjük. Jóérzésű magyar ember, Pozsonyt sem hívja Bratislavának.)
Szállás tekintetében, újfent az útikönyv ajánlására hagyatkoztunk. Legújabb lakhelyünk a Pensao Astoria, a Rua Armaldo Gama utcában, az I. Lajos-híd (Ponte de Luís I.) lábához vezető zsákutcában volt, illetve lett volna. Könnyen megtaláltuk, bő 100 méteren belül, még parkolni is tudtunk. Hosszas csengetésünkre végre kijött egy hölgy és közölte velünk, hogy telt ház van nála, a környéken sok szálláshely van, biztosan fogunk találni. Pedig milyen jó lett volna itt lakni, hiszen ez a híd a város szimbóluma. Egy órán belül kb. 3-4 lehetőséget néztünk meg. Végül a Rua de Alexandre Herculano utcában találtunk megfelelőt. (Hospedaria Monte Sinai) Jobban mondva, feladtuk a keresést. Mindegyik hely a legnagyobb jóindulattal szólva is öreg, elnyűtt, lelakott volt. Az árak is hasonlóak voltak egymáshoz. A kiválasztott szállás mellett az szólt igazán, hogy az utca túloldalán volt egy „foghíj”, ami zárt parkolóként működött. Ide letehettük a kocsit, és fizetnünk sem kellett érte. Ez volt utunk legolcsóbb szállása. A 2. emeleten laktunk. Az idős, nyugdíjas korú recepciós bácsi itt is készségesen segített a beköltözésben. Persze mindennek „ára volt”. Például, a fürdőszobánk ablaka egy lapos tetős terasz-szerűségre nézett, ahova minden nehézség nélkül ki tudtunk volna mászni az ablakon keresztül. Ugyanígy, rossz szándékú ember be is tudott volna jönni. Több épületnek is ugyanebbe az irányba nézett a belső oldala. Ezeket a teraszokat ruhaszárításra használták. A szárítóköteleken kívül, zsinegre akasztott vékony hosszú textildarabkákat is lengetett a szél, melyek dolga az ide leszállni akaró tengeri madarak elriasztása volt. Ez a „riasztóberendezés” elég kis hatékonysággal működött, mert a terület meglehetősen madárpiszkos lett így is. Minden, a bútorok és a vizesblokk is nagyszüleink világát idézte fel, de a tisztasággal elégedettek lehettünk.
A mai nap még nem vacsoráztunk. Kérdésünkre, a bácsi az út túloldalán, pár méterre lévő kisebb éttermet ajánlotta. (Az úr nem beszélt idegen nyelvet, de azért egész jól elkommunikáltunk vele.) Az intézmény neve Casa de Ria. 9 után pár perccel, már asztalunkon volt az estebédünk. Szaftos marhahúst ettünk, sült krumplival, rizzsel. Kriszta főként a salátát favorizálta. Stílszerűen, kértünk egy kancsó portói bort is. A pincér megkérdezte, hogy fehéret, vagy inkább vöröset innánk. Szó szerint ezt kérdezte, ő nagyon jól beszélt angolul.
(Azt a bárdolatlan mindenit! Hát úgy eljöttem Portóba, hogy portói borként csak a vöröset ismertem?)
Sűrű elnézések közepette, a vörös mellett döntöttünk. Kicsit dicsértem a pincérnek a portugálokat, a figyelmességüket, előzékenységüket. Kérdezte honnan jövünk. Mondtuk, hogy magyarok vagyunk, de ez előző szűk 2 hetet spanyol földön töltöttük. A „spanyolok kissé fenn hordják az orrukat” mondta, miközben az ujjaival a saját orrán szemléltette a kijelentését.
Igen, már spanyol földön feltűnt nekünk, hogy valami azért nincs teljesen rendben. Amikor spanyolországi szállásainkon a TV az időjárás jelentést mutatta, akkor a gyakorlatilag négyzet alakú Ibériai-félszigeten a portugál rész mindig ki volt takarva, mintha ott nem lenne időjárás. Aztán Lisszabonban az egyik presszó TV-jén szintén időjárás jelentésnél a spanyol rész volt kitakarva. Nem nagyon érttettük, miért van így, de úgy tűnik, nem nagy a szimpátiájuk egymás iránt. (Pedig, egészen rokon nyelvet is beszélnek.)
Vacsora után nem egyenesen haza mentünk, hanem az utcánk folytatásán, a kb. 200 méterre lévő Ponte de Infante-hídra sétáltunk el. A hídról megcsodáltuk a város éjszakai fényeit. Kriszta véleménye szerint, mintha egy mesekönyvbe csöppentünk volna, vagy vissza a 19. század végére. A Lajos-híd már most rabul ejtett bennünket.
16. nap, Portóban (08. 01.)
Ismét vasárnapra ébredtünk. Elindultunk felfedezni a várost. A megkésett reggelit útközben terveztük valahol lebonyolítani. Nem sokat kellett mennünk, és máris egy forgalmas bárban találtuk magunkat. A finom szendvicset sörrel öblítettem le. Evés közben vettük észre, hogy a helybéliek (szerintünk rajtunk kívül mindenki az volt) a „Douro” (mint a folyó) nevű, pici, talán 1 decis üvegben forgalmazott italt isszák buzgón. Nem akartunk a lisszaboni hibába esni, most megkóstoltuk. A vermut színű és ízű ital, amit jégkockával kaptunk, 17% alkohol tartalmú és finom volt.
Mivel a belvárosban laktunk, így minden közel volt még gyalogszerrel is. Először a Sao Ildefonso templomot szerettük volna megnézni. Utunk a központi vasúti pályaudvar mellett vitt el. (Estacio da Sao Bento) Milyen jó, hogy betértünk ide! A várócsarnok falain kék-fehér kerámia csempékből készült hatalmas képek vannak. Híres történelmi pillanatokat, és a múlt béli hétköznapok életképeit örökítették meg az alkotók. A másik dolog pedig az, hogy a peronokról elinduló vonatok rögtön alagútban kezdik meg útjukat. Nem tudjuk ki tervezte a pályaudvart, a látottak nekünk Eiffel keze nyomára utaltak.
A Sao Ildefonso templom zárva volt, így csak kívülről tudtuk megcsodálni. Az kívülről is látszik az épületen, hogy sokat látott már. A homlokzatán itt is kék-fehér színű kerámia csempékből készített hatalmas képek láthatók.
Utunkat a főtéren (Praca da Liberdade) megszakítottuk. Kicsit elnézelődtünk a szép, rendezett téren. Innen a Papok temploma (Igreja Torre dos Clerigos) felé indultunk el. Útközben egy modern stílusúnak mondható önkiszolgáló étterembe tértünk be ebédelni. Kriszta bundáskenyeret kért, én pedig rántott húsos szendvicset. Ez nem érdemelné, meg hogy írjunk róla, de a bundáskenyér fahéjas ízű volt. (Lehet, hogy a helyi gasztronómiára ekkora hatást gyakorolnak az egykor volt gyarmatok fűszerei?) Viszont az én ételem hal ízű volt, így már inkább az volt a gyanúnk, hogy nem nagyon cserélik a sütéshez használt olajat. Ettől még persze, az ételek ehetőek voltak, mi meg éhesek. Vasárnap lévén, a Papok temploma sem volt nyitva. Az épület alakja érdekes, mert szélességéhez képest nagyon hosszú.
A Cordoaria park érintésével, utunkat az óvárosban a Rua da Sao Bento da Vitoria utcában folytattuk, a folyó irányába. A park tőszomszédságában, a Campo dos Martires da Pátria tér épületei lehangoló látványt mutattak. A legfelső szinten lévő teraszokon ízléstől függően, bádog vagy poliészter lemezből készült toldalékok, beépítések árválkodnak. Az igényességnek és az ízlésnek nyomát sem lehet látni. A folyó felé, először úgy elmentünk egy, a környező házak szoros ölelésében lévő templom mellett, hogy észre sem vettük. Az utca végén, áll egy régi templom, de mily meglepő, ezt is zárva találtuk! A szűk utca, épületeivel nagyon lepusztult képet mutatott. Az utca egy kis parkocskában végződik. A „parkocska” elnevezést, csak nagyon jóindulattal lehet rá mondani, mert szintén borzasztóan lepusztult. A Douro felőli oldalán csak egy magas, meredek kőfal határolja. A sok szemetet, kutyapiszkot viszont teljes mértékben ellensúlyozta az innen elénk táruló panoráma. Látható volt a folyó az I. Lajos híddal, és ehhez képest kicsit balra a székesegyház. Gondolom, már kitalálták, ennek is Sé a neve. Innen a még mindig eléggé vadregényes óvároson keresztül a Sé felé haladtunk. Ezen az útszakaszon, nem csak az épületek, hanem a házak árnyékában lézengő helybéliek látványa is kissé riasztó volt. Kosz, kutya- és madárpiszok, igénytelenség mindenfelé.
Nem esett semmi bántódásunk, de sötét éjszaka nem szeretnék erre járni! A székesegyházba, (némi fizetség ellenében) bemehettünk. A középkori templom eléggé komor külsejét, a belül lévő díszes oltárok teszik valamivel barátságosabbá. A templomhoz hozzáépített gótikus kolostor udvara szintén elég komor. A kerengő falain lévő kék-fehér színű csempeképek viszont, csodálatosak. Az egyháztörténeti kiállításon (vagy inkább kincstárban) díszes miseruhákat és serlegeket, koronákat, kegytartókat, egyéb kincseket nézhettünk meg. A székesegyház főbejárata előtti hatalmas teraszról szintén szép volt a kilátás.
Adta magát a helyzet, hogy következő célunk az I. Lajos híd legyen. Az építmény tökéletesen illik a tájba. A hídon egymáshoz képest két szinten lehet közlekedni. Az alsón a gépjárművek kelhetnek át, a felsőn pedig csak a villamosok, és a gyalogosok haladhatnak. A villamosok alighogy átjutnak a túlsó partról, máris a föld alatt, alagútban folytatják útjukat. A híd óvárosi lábától, siklón is fel lehet jutni az Arnaldo Gama utcához. Talán, még egyetlen hídon sem fényképeztünk ilyen sokat, mint ezen. Bármerre néztünk, minden irányban egy csoda tárult elénk. A város, a hidak mindkét irányban, a folyó, és a rajta közlekedő „boroshordós” hajók. Pazar!!! Kicsit elcsépelt már, de ezt is ott a helyszínen kell látni, érezni a teret, az atmoszférát. Lesétáltunk a híd lábához is a partra. Innen, békaperspektívából is lenyűgöző az építmény.
Már eléggé éhesek voltunk ahhoz, hogy vacsorázzunk, a tegnapi helyen szerettünk volna ma is enni. Sajnos, ez nem jött össze, mert vasárnap lévén ez a hely zárva volt. A környékbeli éttermek mindegyike szünnapot tartott ma. Nem volt mit tennünk, a közeli szállásunkon lévő készletünkből ettünk hideget. Illetve meleget is, mert a még spanyol honban vásárolt leveskocsonyát, vagy inkább levessűrítményt is kipróbáltuk. Valami borzalmas volt… Persze, ha megfelelően hígítottuk, felfőzhettük volna, akkor biztosan többet hozunk ki belőle!
Mai programunkba még próbáltunk néhány látnivalót belegyömöszölni. Először Tengerész Henrik szülőházához, (illetve ahhoz a házhoz, ami annak helyén áll) mentünk el. (Rua do Infante Dom Henrique) Az épület falán egy emléktábla szól Henrikről. Innen csak néhány méterre van a Praca do Infante, közepén Tengerész Henrik emlékművével. A tér egyik hosszanti oldalán, a szintén híres régi épület, a Tőzsdepalota áll. A Tőzsdepalota, folyó felőli oldalához pedig, a Szent-Ferenc templom simul hozzá.Utunk a templomhoz vitt. Az épület főhomlokzata kicsit rendezetlen képet mutat. Épp jókor értünk ide, mert néhány percen belül zártak. Sajnos, fényképezni, videózni nem engedték a látogatót, pedig itt aztán lett volna mit.
A templom érdekessége, hogy nem csak az oltárok aranyozottak, hanem az összes belső falfelület is. Hát igen, ha ezt a szerény Szent Ferenc látná? Az egyház is rájött közben, hogy túlságosan hivalkodó a templom díszítése, ezért szentmiséket, egyéb „rendezvényeket” nem tartanak benne.
Tényleg hamar kipateroltak bennünket, így már csak egy látnivalónk maradt. Itt, a templom előtt van a folyótorkolathoz vivő villamos végállomása. Ahogy kiléptünk az utcára, jött is a villamos. Ezzel szerettünk volna kiutazni a folyótorkolathoz. Korai volt az örömünk, mert vasárnap lévén, mára a villamos is befejezte a műszakot. Maradt a városi busz, ami bő negyed óra múlva jött is. Hangulatosabb lett volna a villamossal, de ha ló nincs…
A folyóparton az út néhány száz méter hosszan a víz fölött, a folyómederbe állított vasbeton oszlopokon visz. Portó közlekedésének tanulmányozása megérne egy hosszabb értekezést is. Eléggé nagy fantáziára, és sok munkára volt szükség ahhoz, hogy a modern város, lüktető forgalmát a terviszonyokkal összeegyeztessék.
Egy helyi házaspár javaslatára (Akikről kiderült, hogy a 70-es években jártak Budapesten!!!), a Praca de Gonsalves Zarco -nál szálltunk le a buszról. Ez egy hatalmas többsávos körforgalommal övezett tér, közepén VI. János király lovas szobrával. A tér óceán felőli oldalán, a parton egy erőd áll.(Castello de Queijo) Mire ideértünk, már szinte teljes sötétség fogadott bennünket. Akármennyire is nyugatra voltunk, a nap egyszer lenyugszik itt is. (22 óra 30 körül volt már ekkor.) Meg, hamarabb is elkezdhettük volna a város becserkészését!
(Azt már csak másnap, a térkép nézegetése közben vettem észre, hogy ahol este az óceánnál jártunk, az nem közvetlenül a folyó torkolata, hanem attól 1-2 kilométerre-északabbra van. Szerencsésebb lett volna előbb leszállnunk a buszról?)
Meglehetősen erős, és hűvös szél fújt itt. A következő busszal vissza is indultunk a belvárosba.
Kriszta – elköszönésképpen – a Lajos-hídról még egyszer megcsodálta a város és a folyó fényeit, majd éjfél előtt valamivel nyugovóra tértünk.
Portói panoráma
Kilátás az I. Lajos hidról
Portóval nem lehet betelni
17. nap, Portótól Madridig (08. 02.)
Tartalmas, és hosszú nap várt ránk. Az őrzött udvarban lévő autónkért eleve két flakon mosószeres vízzel indultam. Jól gondoltam. Szükség is volt a vízre, mert kocsinkat jó néhány helyen összepiszkították a madarak. A költözés gyorsan megvolt. 9 óra 20-kor már magunk mögött volt a város. Mai fő programunk El Escoriál érintésével, a Madridba való eljutás volt.
Portói szállásunkat 8 pontra értékeltük. Pozitívum volt a belvárosi fekvése, őrzött parkoló, az olcsó ár, segítőkész, bár idegen nyelvet nem beszélő recepciós bácsi. Negatívumként említhetjük meg, hogy az épületben nem volt lift, csak a meredek lépcső, 19. századbéli berendezés, ablak az udvarra. Luxusként, csak a TV készüléket és egy ventillátort sorolhatunk fel.
Milyen is volt Portugáliában?
Az itt eltöltött néhány nap alapján merész vállalkozás egy országról vélemény nyilvánítani. Mi jól éreztük magunkat itt. Az emberek kedvesek, segítőkészek. Az árak kifejezetten a mi zsebünkhöz voltak igazítva. A sok szemét, kutyapiszok, a lerozzant városnegyedek (főleg Portóban), az igénytelenség, sajnos sokat rontott az országról kialakított képen. Úgy gondoljuk, mindezeket ellensúlyozzák a már említett pozitívumok. Portó különösen tetszett nekünk, az egyik legszebb fekvésű város, ahol eddig megfordultunk. Szívesen visszamennénk még oda, csak ne lenne olyan messze! Mindenképpen megérte, és ajánlhatjuk másoknak is!
Utunk egy darabig (kb. 60 kilométert) déli irányba vezetett, majd keletnek, spanyol föld felé. Portó után fizettünk autópálya díjat majd utána már nem, pedig szerintem kellett volna. Portugál földön autózva, sok francia nyelvű rádióadót hallgathattunk. Hasonlóan érdekes, mint ahogy Spanyolország keleti részén meg az olasz adók hallgathatók. Valamivel 1 óra előtt léptünk ismét spanyol földre. A határnál megállás nélkül áthajthattunk volna, de mi ott tankoltunk a valamivel olcsóbb spanyol üzemanyagból. Salamanca felé haladtunk, majd az azt elkerülő út után, az új irány Avila volt. Valamivel 3 óra után letértünk a pályáról, egy közelinek tűnő faluban szerettünk volna megebédelni. A bekötőút elég hosszúnak bizonyult, a kihaltnak tűnő falu pedig, a western filmekben látott hangulatot idézte. A központban lévő egyetlen étterem zárva volt. Persze, szieszta idején értünk oda! A közelben nyitva találtunk egy presszót, ahol hideg ételeket lehetett enni. Biztosan ez is jó hely lehetett, mert a pultnál bokáig ért a szemét. Étlap csak spanyolul volt, így aztán a pult üvegfala mögötti edényekből ránézésre, a küllemük alapján választottunk. Az ebédünk két adag gazpacho, krokett, fasírthoz hasonló szaftos étel és savanyú, főtt disznófül olivával, vöröshagymával volt. Itt tényleg fehér hollónak számíthattunk, mert csak helyiek tértek be ide, ők is főleg inni. Az ételeket ízlettek nekünk, ugyanakkor túlságosan nem voltak kiadósak.
Aviláig autovián (autóút) haladtunk, ami ugyanolyan komforttal bírt, mint az autópálya, csak szerencsére nem kellett érte fizetnünk. Szépen megművelt földek között vitt az utunk. Nagyon sokat ezek közül öntöztek is. Sehol egy csatorna, tó vagy folyó. Vajon honnan nyerik az öntözővizet, talán kutakból? Láttunk öntözött szőlőtáblákat is. Ha a navigációs-rendszer nem jelezné, akkor fel sem tűnne, hogy 800- 1000 méterrel a tengerszint fölött járunk. Néhol elértük az 1200 métert is, pedig szinte tökéletes a síkság, és sehol egy hegy. Igen, ez a spanyol felföld, az Extrémadura. Már messziről hívogatott bennünket Avila hosszú, bástyákkal tagolt városfala, de sajnos, most nem fért bele, talán majd legközelebb. Avilától autópályán folytattuk az utat.
Egy órányira innen, már az El Escoriál környékén lévő parkolót kerestük.
Hivatalos nevén: San Lorenzo de El Escorial.
A 16. sz.-ban II. Fülöp által építtetett „intézmény”, palota, kolostor és mauzóleum egyben. A világ 8. csodájaként tartják számon. A kolostor közvetlen közelében szinte teljesen üres volt a parkoló. Persze fizetni kellett érte, mégpedig nem is keveset! 30 percért 1,1 eurót kellett bedobni a parkolóórába. Az kolostor zárva volt. Kívülről mi sem találtuk szebbnek, barátságosabbnak, mint amit már mások is megírtak róla. Az épületegyüttest két oldalról derékszögben, több focipályányi nagyságú, kőburkolatú tér határolja. Katonai díszszemlékhez bizonyára pompásan megfelel az ilyen kialakítás, de számunkra rideg volt. Az épületet az ellentétes két oldalról park és tó határolja, ez kicsit oldja a komorságot, de így is túl sok a kő, a kövezett felület, és kevés a zöld, a növény.
A komor El Escorial
Nem sokat időztünk itt. A kolostornak helyet adó település egyik boltjában vettünk némi hidegélelmet, majd indultunk tovább, a már szinte karnyújtásnyira lévő Madrid felé.
Háromnegyed 7 körül értük el Madrid bevezető útját. A város igazi metropoliszként fogadott bennünket. Irányonként soksávos utak, múlt századi, és modern épületek, szökőkutak, parkok, rengeteg zöld felület.
Otthon a Puerta del Sol közelében néztem ki egy olcsóbb szállodát. Könnyen meg is találtuk, de parkolni csak nagyon nehezen tudtunk. A recepción nagyon készségesek voltak, de szabad helyük nem volt. Találtunk a közelben egy másik szállodát is, de ott az árat sokalltuk, és szintén az utcán tudtunk volna csak parkolni, ráadásul éjjel-nappal fizetős helyen. Volt még több belvárosi lehetőség is az otthon kiválasztottak közül, de álmodni sem mertem volna, hogy a parkolás, sőt az esetleges, szállás közelében történő egyszerű megállás a kocsival ekkora gondot jelenthet. Mit volt mit tenni, kénytelenek voltunk lemondani a belváros előnyeiről. Végül az egyik Ibis mellet döntöttünk. Ez a szálloda az egyik külvárosban (Alcorcón) van, a központtól délnyugati irányban. Ezt is könnyen megtaláltuk, és volt számunkra szabad helyük. 3 éjszakát szándékoztunk itt eltölteni. Az autónk ugyan az utcán parkolt, de közvetlenül a szállás előtt és kamera is vigyázott rá. A recepciós kifogástalanul beszélt angolul, és nagyon segítőkész volt. Kaptunk tőle egy városi tömegközlekedési térképet is. Megmutatta rajta, az innen 10 percnyi sétára lévő San José de Valderas vasútállomást, ahonnan 10 percenként indulnak a vonatok az Atocha pályaudvarra. Innen, az Atocháról a spanyol gyorsvasúttal (AVE) könnyűszerrel, és kényelmesen eljuthatunk majd Toledóba is. A szállásunk belülről is elnyerte tetszésünket, este 10-re már beszállásoltuk magunkat.
Unalmasnak igazán nem volt mondható a mai napunk sem. 626 kilométert tettünk meg portói lakhelyünktől, a madridiig.
18. nap, Madridban (08. 03.)
Kicsit ellustálkodtuk a délelőttöt, majd új erőre kapva, elindultunk felfedezni Madridot. 12 körül indultunk el a vasútállomáshoz. az első madridi vonatozásunkra.
Az előző nap kapott városi közlekedési térképen a recepciós vastag filccel bejelölte nekünk az aktuális vasútvonalat, amivel bejuthatunk az Atocha pályaudvarig. („C5”) Könnyen megtaláltuk a vasútállomást (San José de Valderas). Kis segítséggel jegyet váltottunk egy automatánál, és már jött is a vonat! Örömmel nyugtáztuk, hogy ripsz-ropsz Madrid központjában leszünk! Egy csöndes járású, modern, klímatizált, és nem utolsó sorban kívül-belül ragyogóan tiszta szerelvényre szállhattunk fel. (Úgy is mondhatnánk, hogy nem a ráckevei HÉV-en ültünk.) Teltek, múltak a percek, megálltunk, elindultunk, már jócskán eltelt a kb. 15-20 perces menetidő, de csak nem akartunk megérkezni Atochára. Amikor nemhogy sűrűsödni, hanem ritkulni kezdtek a sínek melletti épületek, akkor már kezdtük kicsit kényelmetlenül érezni magunkat. Talán rossz irányba szálltunk fel? Ez nem lehet, határozottan emlékeztünk rá, hogy nem az ellentétes irányba (Mostoles El Soto), hanem Atocha felé indultunk el. Egyszercsak megállt velünk a vonat, és nem ment tovább! Rajtunk kívül mindenki leszállt. Hát ez érdekes… Megkérdeztük az egyik utast, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Ő mondta, hogy a végállomáson Humanes-en. Hát nem az Atocha a végállomás?- kérdeztük. Nem, az csak egy megálló, majd megy tovább a szerelvény. Így aztán mi délnyugati irányból elvonatoztunk Atocháig (úgy hogy észre sem vettük), majd onnan a déli irányba lévő Humanesig. A hölgy mondta, hogy maradjunk, mert nemsokára indul vissza a vonat Atocha felé. Most már rémlett valami, hogy egyik megállónál mintha ki lett volna írva a falra az Atocha név, de azt gondoltuk, hogy (ezen az alagútszerű helyen, ahol egyébként is kevés volt a fény), csupán az útirány volt feltüntetve. Szentül meg voltunk győződve róla, hogy Atocha a végállomás lesz. Hát nem így volt! Mire ezek a gondolatok végigpörögtek bennünk, el is indult velünk a vonat. Igen ám, de nem volt érvényes jegyünk. Leszállni nem tudtunk. Gondoltuk, ha jön a kalauz, akkor megpróbálunk tőle jegyet venni. Ha ez nem lesz lehetséges, legfeljebb kicsit tettetjük a bolondot.(Ez sem lett volna nehéz.) Szerencsére, nem jött ellenőr, így mintegy másfél órás utazást követően, 2 előtt valamivel már meg is érkeztünk.
Az Atocha pályaudvar hatalmas forgalmában a kijelző táblák jól eligazítottak bennünket. A régi várócsarnokban lévő botanikus kert tele van egzotikus növényekkel, tavacskával. A víz szélén lévő köveken teknősbékák hada pihengetett, sokan szó szerint egymás hegyén, hátán. (Az illemhelyek elég koszosak és lepusztultak voltak.)
Pár szóban Madridról
Az ország régi fővárosa Toledo volt. II. Fülöp 1561-ben helyezte át ide az udvarát, azóta ez a főváros. Madrid 600 méterrel a tengerszint felett terül el. Ezzel Európa legmagasabban fekvő fővárosa. Területének több mint felét parkok, terek, sétányok alkotják, így talán a kontinens legzöldebb fővárosa is. Lakosainak száma közel 4 millió. Kiváló a közlekedési hálózata. A város körül 3 autópálya körgyűrű húzódik.
A pályaudvarról a Mezőgazdasági Minisztérium épülete mellett elhaladva, a Retiro parkon keresztül terveztük utunkat. Ez a park szerintünk a város legnagyobb zöldövezete. Az É-D irányba kiterjedő park a belvárost K-ről határolja. A hatalmas parkban számtalan utacska és épület található. Nagy előnye, hogy kutyákat tilos bevinni. A parkban kisebb nagyobb társaságok, családok pihentek a fák árnyékában. Ahhoz képest, hogy hétköznap jártunk ott, sok volt a látogató. Először a Kristálypalotát (Palacio de Cristal) és a mellette lévő tavacskát csodáltuk meg. A sétány a park egyik nevezetességéhez, a kb. 200X300 méteres téglalap alakú tavához vezetet. A túlsó hosszanti oldalon XII. Alfonz lovas szobra áll. A szobor mögött félkörívben oszlopsor látható. Kicsit hasonlít a budapesti Hősök-teréhez, csak itt nem sorakoznak történelmi személyiségek szobrai. Barcelonához hasonlóan, itt is lépten, nyomon futó, kocogó emberekkel találkoztunk. Meglepően sokan, az idősebb korosztály képviselői voltak. A parkból Ny-i irányban, a Prado felé távoztunk. Utunkba esett még a Paeso de Paraguay. Nagyon érdekesek voltak az itt lévő citrusok. Ezek a mini fák attól voltak érdekesek, hogy a koronájuk nem volt egybefüggő. Több kisebb nagyobb méretű gömbszerű forma együttesen alkotta a teljes koronát.
A madridi hősők tere
Retiro park
Háromnegyed 4 körül értünk a Pradóhoz. Meglehetősen hosszú sor állt a pénztár előtt. (Tudtuk, hogy van még két másik bejárata is, ahol talán nagyobb szerencsénk lett volna.) Be kellett látnunk, elvonatozgattuk az időt. Ha bemegyünk a múzeumba, akkor ott legalább3-4 óra hosszat elidőzünk. Amikor kijövünk, már szinte este lesz és még gyakorlatilag nem is láttuk a várost. Ez egy fájó igazság volt a számunkra, de lemondtunk a múzeumról. Majd legközelebb!? Kívülről is szép, rendezett a Prado környéke, de az igazi kincsek belül rejtőznek.
A közeli Sol felé (Plaza Puerta del Sol) vitt az utunk. A Plaza Canovas del Castillo tér érintésével utunkba esett a parlament (Palacio de las Cortes ). Érdekes ez az épület. Az egyik fele régi, talán klasszicista stílusú, a folytatása pedig modern, ugyanakkor mégis harmonizál a másikkal. A szűk utcába és az előtte lévő picinyke térbe szinte belezsugorították az épületet. Így aztán ez is szinte fényképezhetetlen. Meg kell nézni néhány ország parlamentjét ahhoz, hogy az ember értékelni tudja, milyen szép és milyen csodálatos környezetben van a miénk Budapesten.
Innen már csak méterekre található a Sol. Szinte hihetetlen, hogy ez a tér volt a középkorban a város keleti határa. Méretéhez képest, a rajta közlekedő embertömeg túlságosan nagy volt. Nagy nehezen találtuk meg a város jelképét, az eperfára felágaskodó medve bronz szobrát. III. Károly lovas szobrát is csak azért találtuk meg, mert magas talapzaton áll. Ő volt az az uralkodó, aki a 18. sz. második felében nyugati léptékkel is mérhető modern nagyvárost épített Madridból. Szerencsére a „Tio Pepe” reklámot könnyen megláttuk. Ez, az egyik háztetőn lévő bor reklám, az első neonhirdetés volt az országban. (A „0” kilométer követ nem találtuk meg.)
Következő állomásunk – az innen szintén csak pár lépésnyire lévő – Plaza Mayor volt. Ez a szabályos négyzet alaprajzú tér a középkori Madrid központja. Az elmúlt évszázadok során sok szép és szomorú eseménynek lehettek szemtanú a teret övező házak. A téren körben kávéházak, éttermek teraszai sorakoznak. Ezt a teret majdnem sikerült teljes egészében lefényképeznünk. De csak majdnem, mert egyik oldalát jelentős részben egy szabadtéri színpad takarta el.
Innen nyugatra, a Királyi palota (Palacio de Real) felé vitt az utunk. A belvárosban minden fontosabb látnivaló néhány perc sétányira van egymástól. Ezért a legolcsóbb, és mindig „kéznél lévő” közlekedési eszközt, a lábunkat használtuk. A palota melletti úton (Calle de Bailén) lovas rendőrök járőröztek. Mi semmi okát nem láttuk ennek, ők azonban biztosan tudták, hogy miért voltak ott! A palotába nem tudtunk bejutni, és ugyanígy jártunk a közvetlen szomszédságában lévő Almudena székesegyházzal is, aminek komor szürke falairól nem gondoltuk, hogy csak 1993-ban szentelték fel. Azt sem tudtuk róla, hogy több mint 100 évig épült.
(A spanyolok már csak ilyenek, ha egy templomot elkezdenek építeni, egyhamar nem hagyják abba. Lásd Sagrada Familia Barcelonában.)
A Királyi palota
A két épület egymással szemben áll. A közöttük lévő tér (Plaza de Armeria) a palotához tartozik, így egy díszes kovácsoltvas kerítéssel el is van zárva az egyszerű halandók elől. Mindenesetre, találtunk végre két épület, amit akadálymentesen, és megfelelő távolságból lefényképezhettünk. (A palota Napóleonnak annyira tetszett, hogy amikor öccsénél, Bonaparte Józsefnél, az akkori spanyol királynál járt itt, megjegyezte, hogy az ő Tuileriák-béli hajléka eltörpül mellette.)
Nekünk akkor a palota nem nagyon tetszett, de most utólag a képeket, és a filmet nézegetve, talán elhamarkodottan alkottunk akkor véleményt. A királyi lakot (bár nem itt lakik az uralkodó) három oldalról park veszi körül. Ráadásul a tőle Ny-ra lévő Campo del Moro alacsonyabban fekszik, így a palota ablakaiból biztosan szép lehet rá a kilátás.
További utunk az innen északra lévő, de szintén közeli Plaza Espanára vezetett. Igazából nem a park miatt, hanem az ott lévő Cervantes emlékmű, és híres hősei miatt mentünk el ide. Cervantes kőszobra a magasból néz le Don Quijote és Sancho Panza bronzból készült alakjaira, akik ló- illetve szamárháton baktatnak. Nagyon kedvesek, szinte megszólalnak a figurák. Sokakhoz hasonlóan, én is lefényképeztettem magam a társaságukban.
A Gran Vián elsétáltunk keleti irányba a Retiro park ÉNy-i sarkához, majd a parkban vissza az Atocha pályaudvarig. Innen már a „jól begyakorolt” útvonalon visszavonatoztunk Alcorcónba. A vasútállomás mellett van az egyik nagyáruház a HIPERCOR. Gondoltuk, veszünk némi kenyeret, tejet, sört és szétnézünk kicsit. Ahhoz, hogy az élelmiszer osztályra eljussunk, keresztül kellett mennünk a különféle számunkra teljesen érdektelen részlegeken, mint az ékszer, parfüm, bőrdíszmű… . Többek közt, friss meleg bagetteket sikerült vennünk. Természetesen, itt is Ibériai és egyéb sonkák óriási választéka, és – mennyisége várta a vevőket. Az áruk csillagászati volt, így ha már nem vásárolunk belőlük, legalább néhány képet akartam készíteni a gusztusos sonkákról. Szó szerint, csak néhány kép készült, mert amikor az eladók észrevették, hogy fényképezek, elég ellentmondást nem tűrő hangnemben kezdtek el lebeszélni róla.
Este 9 előtt valamivel már a szállásunkon voltunk. (Ilyen korán rég vacsoráztunk, és feküdtünk le, mint ma!)
19. nap, Toledóban (08. 04.)
Mai egész napos programunkat Toledóra szántuk. Gyorsan (Tehát, nem a tegnapi módon!) eljutottunk az Atochára. Onnan, a spanyol gyorsvasúttal (AVE) közelíthető meg a kb. 70 kilométerre lévő város. A 10 óra 50-kor induló vonattal szándékoztunk indulni Madridból. Sajnos, a pénztárnál kifogtunk két nyugdíjas házaspárt, akik előttünk valami bérletet akartak csináltatni, és borzasztó lassan ment a dolog. Egyébként eddigi utunk során ez volt az első olyan hely, ahol élő embertől, pénztárban váltottunk bármire is jegyet. A lényeg az, hogy 3 perccel lekéstük a vonatot, csak a 12. 20-kor indulóra kaptunk jegyet. Így aztán, volt időnk elnézegetni közelebbről is a teknősbéka populációt a várócsarnokban.
Az Atocha pályaudvar régi csarnoka
A gyorsvasútra való beszállás előtt, a repülőtéri gyakorlathoz hasonlóan mindenünket átvizsgálták. A vonat alakja teljesen áramvonalas volt. Belülről pedig inkább repülőgéphez hasonlított. A fülke teljesen zaj- és rezgéscsillapított volt. A klímatizálásról már persze ne is beszéljünk! Induláskor és érkezéskor kedves női hang köszöntötte az utasokat spanyol, majd angol nyelven. A szerelvény sokszor csak lépésben haladt, az elején kicsit meg is álltunk. Köztes megállóhely nem volt. A nyílt pályán megítélésem szerint úgy 80-100 km/óra sebességgel haladhattunk (D-felé a spanyol magas földön, a Mezetán).
Viszont, a 70 kilométert a menetrend szerinti 30 perc alatt megtettük. Akkor hogyan is van ez? Nem jön ki a számtanpélda. Csak úgy lehetett, hogy a nyílt pályán lényegesen gyorsabban haladtunk, mint azt gondoltam, illetve érzékeltem. Hát igen, semmi rezgés, semmi zaj, ez sem a ráckevei HÉV volt az már biztos.
Pár szó Toledóról
A mórok kiűzése után a város a kasztíliai királyok székhelye lett, majd az egyre egységesebbé váló ország fővárosa volt. A középkorban 1 millió körüli volt a lakossága. Amikor II. Fülöp áttette az ország székhelyét Madridba, elkezdődött a város hanyatlása. Ma az Ibériai-félsziget földrajzi középpontjának és a spanyol katolikus egyház központjának mondhatja magát. Most kb. 80 ezren lakják. Annak köszönhetően, hogy a város kikerült az ország vérkeringéséből, itt nem történtek fejlesztések, beruházások. A polgárháború idején súlyos harcok színhelye volt a város. Itt mintha megállt volna az idő, sértetlenül megmaradt a középkori belvárosa. Toledó a Világörökség része.
Amint megérkeztünk, a vasútállomás közelében egy kis étteremben megebédeltünk. Itt tapasztaltuk meg először, hogy ez nem egy olcsó város. Innen gyalog indultunk el a Tajo folyó túloldalán lévő óváros felé. Az óvárosi rész lényegesen feljebb, egy magaslaton helyezkedik el. A két part között mélyen csordogál a folyó. A Tajo délről félkörívben körül öleli a várost. Az óvárosba több hídon is át lehet jutni. Mi a rómaiak által épített (és azóta többször átépített) Puente de Alcántra hídon mentünk át. Innen még néhány perc lépcsőzés, és a Plaza de Zocodover érintésével már az Alcazar mellett találtuk magunkat. A várban hadtörténeti múzeum működik, mi ezt most nem néztük meg. Az épületet délről határoló Calle del General Moscardo utcában ajándék és fegyverboltok kínálták portékájukat. A fegyverüzletekben főképp a híres toledói acélpengéjű kardok, bicskák, tőrök nagy választéka várta gazdáját. Az ajándékboltok pedig, a régió (Kasztília és La Mancha tartomány ) híres szülöttének a „Búsképű lovagnak” és hű fegyverhordozójának legváltozatosabb figuráit árulták. A vár DK-i lábának közelében találtunk egy szépen kialakított panorámateraszt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a mélyben lévő folyóvölgyre, és a túloldalon lévő tájra.
Toledó – Római híd az Alcazarral
Következő állomásunk, a székesegyház volt. Ez egy emberi léptékű város, pár percnyi sétával minden nevezetességet elérhetünk. A templom főbejárata itt is egy picinyke térre néz (Plaza del Ayuntamiento), ahonnan épp, hogy le lehet fényképezni. A mellékutcában (Calle del Cardenal Cisneros) lévő oldalbejárton engedtek be bennünket a székesegyházba. (Előbb az utca túloldalán lévő ajándékboltban meg kellett vásárolnunk a belépőket.)
A templom hatalmas, és gyönyörű belülről. A sekrestyében lévő nem is olyan kicsi képtárban több El Greco, valamint Tiziano, Goya, Van Dyck, Caravaggio festményeit nézhettük meg. Eddigi utunk során még nem sokszor használtam templomra ezeket a jelzőket.
Innen utunk, a közelben lévő Szent Tamás (Iglesia de Santo Tomé) templomhoz vitt. Ha nem célirányosan jöttünk volna ide, akkor bizony nehezen találtuk volna meg, mivel kívülről egyáltalán nem templomra hasonlít. A templom maga jelentéktelen, de a bejárattól jobbra lévő El Greco kép – az Orgaz gróf temetése – híressé teszi. A festő saját magát és fiát is ráfestette a képre. A templom érdekessége még az is, hogy a benne lévő szobrok mindegyike rendes kelméből készült ruhákkal fel van öltöztetve.
További utunk a San Ildefonso jezsuita templom, és a középkori egyetem épülete mellett észak felé vitt. A Fényességes Krisztus-mecsetet (Mezquita Cristo de la Luz) szerettük volna megnézni,ugyanis ez a város legrégibb építményeinek egyike, ami már a mórok idejében is mecset volt. VI. Alfonz király itt adott hálaadó szentmisét, miután kiűzte a városból a mórokat.
Sajnos, ez a műemlék eléggé lerobbant állapotban van. Ha akartunk volna, fizetség nélkül is bejuthattunk volna ide, mert a szomszéd épületben unatkozó pénztárost nekünk kellett megkeresni és jegyet kérni tőle. A mecset faláról szép kilátás nyílt az alattunk lévő egyik középkori városkapura és az északi városhatárra.
A Puerta de Bisagra (az egyik északi városkapu) térnél elhagytuk a középkori város északi védőfalát.
Toledói városfal
A közeli utcai büfében elfogyasztott némi sör és fagyi után, elindultunk vissza a vasútállomás felé a Puente de Azarquiel hídon át. 6 óra előtt járt az idő valamivel, amikor a túlsó partról még egyszer visszanéztünk és búcsút vettünk a római hídtól és az Alcazártól. A visszaútra szintén „élő” pénztárostól kellett jegyet vennünk az állomáson, majd a szigorú átvizsgálásokat követően, felülhettünk a vonatra. (Az állomáson feltűnt, hogy itt Toledónál véget érnek a sínek. Madrid felől csak eddig jön a vasút.) Toledóban kifejezetten jól éreztük magunkat, tetszett a város érintetlensége.
Este 8-kor az Atochán voltunk, majd némi mozgólépcsőzést követően, már ismét a másik vonaton ültünk, amivel a szállásunk felé utaztunk. A tegnap meglátogatott nagyáruházban megint vásároltunk, csak most sokkal több mindent. Egyrészt hideg élelmet, tejet, sört a hazaútra, másrészt néhány apróságot az otthoniaknak. Fél 10- körül már ismét az Ibisben voltunk. Összekészítettük az úti csomagunkat. (Főleg váltóruháinkat az előttünk álló néhánynapos hazaútra.)
Madridban még el kellett volna egy-két napot töltenünk, hogy igazán megismerjük. Legjobban -talán- a Pradót sajnáltuk, hogy nem fért bele a programunkba.
Ma időben nyugovóra tértünk, mert holnaptól gyakorlatilag csak a hazaúttal leszünk elfoglalva, ami bizony elég fárasztónak ígérkezik. Szállásunkat 10 pontosra értékeltük, mindennel meg voltunk elégedve.
20. nap, Madridtól Perpignanig (08. 05.)
Kora délelőtt búcsút vettünk Madridtól. A mai napra a francia földre való eljutást céloztuk meg. Andorrán keresztül terveztük az utat. Madridtól Zaragozáig ÉK-nek, majd onnan Lleidáig K felé haladtunk. Hála az autópályáknak, viszonylag jó ütemben faltuk a km-eket. Itt, mint Madridtól Ny-ra, magasan (800-1200 méterrel a tengerszint fölött) haladtunk a szinte sík vidéken. Negyed 3 körül megálltunk egy pihenőben ebédelni, majd indultunk is tovább.
Háromnegyed 3 körül, Zaragoza-Lleida között átléptük a „Mediterrán délkört” (Greenwich 0 fok). Innentől a helyzetünk a hosszúsági fokokat tekintve mindig keleti lesz.
Lleida után megálltunk tankolni, ez már a 2. alkalom volt ma. Nem azért, mert olyan sok üzemanyagunk fogyott, hanem arra törekedtünk, hogy majd Andorrában az olcsó anyagból sokat vehessünk.
Lleidától É-nak haladtunk. Innentől számunkra megszűnt az autópálya, a táj egyre vadregényesebbé kezdett válni. Bár még spanyol földön jártunk, szinte csak katalán és baszk zászlókkal találkoztunk a településeken.
Baszkföldön -Háttérben a Pireneusok
Milyen is volt Spanyolországban?
Az itt eltöltött 2 hét alatt sokat láttunk, de nem eleget. Tisztában vagyunk vele, még sok látnivaló maradt hátra! Ha egyszerűen akarnánk fogalmazni, akkor azt is mondhatnánk, hogy nagy és szép ez az ország. A negatív élményeinket leszámítva, igazán jó hely. Az emberek barátságosak, az árak elfogadhatóak, minden tájegysége kínál szépet, újat. Nekünk – talán – Andalúzia tetszett a legjobban.(Meglehet azért, mert itt töltöttük el a legtöbb időt?) Jó lenne még ide visszajönni! Sajnos, kicsit messze van, de minden jóért áldozatot kell hozni.
Figyelemre méltó, hogy az országot nem lepték el a külföldi áruházláncok. (Bizonyára a helyiek nem engedték.) Néhány nemzetközi lánc üzleteivel találkoztunk azért, de nem úton- útfélen. Több olyan áruházat is láttunk, hogy a stílus, a lógó alapján felismertük, de spanyol neve volt. Ugyanez a helyzet a kínai üzletekkel is. Nálunk a vidéki ruházati boltok, általában, kínai kézben vannak, kínai áruval. Itt nem tapasztaltuk ezt. (Mindezt elmondhatjuk Portugáliára is.)
A közlekedésről illik annyit megjegyezni, hogy a spanyolok is elég temperamentumosan vezetnek. Talán, nem annyira, mint a dél-olaszok. Ez abból is látható, hogy itt nincs annyi törött, sérült autó, mint Nápoly környékén. A spanyol autós nem kifejezetten előzékeny, bár lehet, hogy figyel a másikra. Az irányjelzőt bizonyára úri huncutságnak tartják, mert azt szinte egyáltalán nem használják. A nappali fényszóró használat meg szinte tilos az országban. (Ez elmondható Portugáliára is.) Alagutak előtt táblákkal figyelmeztetik az autóst a lámpák bekapcsolására, majd amikor kijövünk a sötétből, figyelmeztetnek a fényszórók kikapcsolására. Én eddig azt hittem, hogy az Unió nyugati felén ez már ősidők óta gyakorlat. (Mármint a fényszóró napközbeni használata.)
Még mindig nagyon fájó az autópályák irreális drágasága.
Fél 6-kor értünk Andorrába.
A hercegség a Spanyolországot Franciaországtól elválasztó Pireneusok- hegység egyik É-D irányú völgyében húzódik. A kb. 80 ezer lakosú hercegség Európa legnagyobb törpeállama. A mini államokhoz hasonlóan, itt is kedvező az adózás. Egy csomó árura nincs-, vagy csak kevés a vám, ezért olcsóbban lehet ezekhez hozzájutni.
Szinte az egész ország egy egybeépült „épületfolyam”.
A főváros Andorra la Vella. Ha nem figyel az ember, akkor könnyen elhalad a helységjelző tábla mellett, mert utcatáblának is vélheti. Mondhatnánk úgy is, hogy a főváros egy nagy beépített terület egy része. A szűk és forgalmas úton addig-addig kerestem az alkalmas parkoló helyet, hogy egyszercsak azt vettük észre, már nem csupán a fővárosból, hanem az országból is majdnem kiértünk. Kriszta unszolására megfordultam, és visszamentünk a fővárosba. Behajtottunk az egyik mellékutcába, de parkolni nem tudtunk, így ennyi lett a városnézésünkből! Az országból kifelé, egy magaslaton megálltunk nézelődni, és a közeli benzinkúton jól megtankoltuk autónkat. 1650 méter magasan voltunk már ekkor, de a síliftek, libegők még csak innen indultak felfelé a hegyekre. Madridi szállásunktól 666 km-jöttünk idáig.
Utunk egy 2-3 kilométer hosszú fizetős alagútban (Envalira-alagút) folytatódott. Csak amikor kiértünk belőle, akkor vettük észre, hogy az alagutat ki is hagyhattuk volna. Sorra ereszkedtek le egy szerpentinen az utóbbi lehetőséget választó kocsik. (Így is 2200 méteren jártunk, nekünk ez a magasság is bőven elég volt!) A táj teljesen elbűvölt bennünket. A szinte kopár hegyeket csak finom mohaszerű „bevonat” takarta. Mintha plüssből lett volna az egész. Néhány perc múlva (6 óra körül) beléptünk Franciaországba.
Moha bevonatú hegyek
Perpignanig, szerettünk volna ma eljutni. Ha valamivel előtte találtunk volna éjszakai hajlékot, annak is örültünk volna. A továbbra is vadregényes, és szerpentinekben bővelkedő utunk mentén, egy darabig egy keskeny nyomtávú magashegyi vasút nyomvonalát, viaduktjait, alagútnyílásait láthattuk. Sokszor annyira a sziklák peremén haladtak a sínek, hogy hajmeresztő volt még néznünk is. Ez a rész nem mondható sűrűn lakottnak. Néhány helyen megálltunk szállás ügyben, de nem volt szabad hely. Vészesen kezdett sötétedni. 9 óra körül már szinte teljesen sötét volt. Hát igen! Ez itt már nem Lisszabon vagy Portó, ahol ilyenkor még vígan sütött a nap.
Perpignan déli, tehát a hozzánk közelebb lévő részén egy Ibis-ben akartunk megszállni. Nem volt szerencsénk. Ott sem volt hely. Megkértem a recepcióst, tudakolja meg nekünk, a város központjában lévő másik Ibis szállodában lenne-e hely. Szerencsénkre, pont az utolsó két helyet sikerült lefoglalnia számunkra.
Korai volt az örömünk. Hely éppen volt, de a körülmények lesújtóak voltak! A szálloda bejárata előtt gyakorlatilag lehetetlen volt parkolni, még néhány holmi kipakolásának idejére is. Az épület bejárati ajtaja előtt, sőt még a zárt előtérben is, bokáig jártunk a szél által odafújt száraz falevelekben.
A szobánk katasztrofális volt. Inkább kuckónak nevezhetném. A franciaágyat csak egyik oldaláról lehetett megközelíteni. A mennyezetet a kinyújtott kezemmel elértem. Az asztalon lévő TV készülékhez nem volt távirányító, viszont odaláncolták az asztalhoz, és ráadásul nem is működött. (Fő a bizalom nem?) A szobánk egybenyitható lett volna egy másik szobával. A (szerencsére) zárt ajtón keresztül, szomszédjainktól minden áthallatszott. A fürdőben penészes volt az ajtó. A mosdókagyló nem kerámiából, hanem bútorlapból készült, aminek peremét több helyen barna cigarettafolt csúfította. Az egész szoba állott nikotin szagú volt. A kocsival a környékben nem tudtam az utcán parkolni, mert megállásnyi szabad hely sem volt. Egy fizetős mélygarázsba kellett elvinnem, ahonnan viszont, kora reggel el kellett hozni. (Ott legalább biztonságban tudhattuk!)
Este 10-kor azért már beköltöztünk. Ettünk némi hideget, aztán lepihentünk.
És ami hab a tortán: ez volt eddigi, és egész utunk során is a legdrágább szállásunk. Mindent egybevetve, 2 pontot adtunk ennek a szállásnak. Ezt is azért, mert feltételeztük, hogy nem ázik be.(Szerencsére éjszaka nem volt eső.)
Még mondja valaki, hogy babonás vagyok, ez volt a 13. szálláshelyünk.
Madridtól idáig elég mozgalmas volt a mai napunk is, 840 kilométert tettünk meg.
21. nap, Perpignantól Avignonon át Genfig (08. 06.)
8 óra után elindultunk Perpignanból. Sok jót nem fogunk erről a helyről megjegyezni. Mai utunkat a svájci határig terveztük. Avignonban szerettünk volna néhány órát eltölteni. Az autópálya Montpellierig a tengerpart közelében vitt. Idefelé is erre jöttünk. Akkor fel sem tűnt, milyen sekély, szinte mocsaras ez a partszakasz.
1 óra körül megálltunk az egyik pihenőben ebédelni. A választék olyan silány, az árak pedig olyan magasak voltak, hogy inkább hideget ettünk a magunkéból. (7 euró egy pár virsli mustárral, egy szelet kenyérrel, ráadásul 4 adaggal nem biztos, hogy jóllaktam volna.)
Háromnegyed 2 körül értünk Avignonba. A város nevéről nekem két dolog jut eszembe. A gyerekkorból ismert dalocska az avignoni hídról, a másik pedig a pápák „Avignoni fogsága”.
Avignoni látkép
A Rhone-folyó partján, a középkori városfal melletti parkolóban (az óriáskerék szomszédságában) nem könnyen, de találtunk helyet a kocsinknak. Két előnye van ennek a parkolónak. Az egyik az, hogy az óváros közvetlen közelében található, a másik pedig az, hogy ingyenes. A kocsitól a folyóparton észak felé haladva, 5-10 perces sétával értünk el a 12. században épült, majd a 17. században egy árvíz által elpusztított hídhoz. (Saint Bénezet-híd) A közelben lévő egyik városkapun elindultunk a Pápai palota felé. Nem sokat haladtunk, mert egy utunkba eső büfében először megebédeltünk. Miközben a palota fala és híd közötti parkocskában ettünk, akkor vettük észre, hogy milyen ötletes mélygarázst (vagy talán nem is mély, de garázs) építettek a magasabban lévő palota és templom előtti tér alá.
Először a palotától északra lévő magas teraszra mentünk fel. Innen szép kilátás nyílik a folyóra (a hidakkal), valamint az óvárosra is. A teraszról a templom mellett értünk a főtérre. Itt egy kis meglepetés ért bennünket. A tér közepén a Barcelonában megismert, kinyújtott ormányán álló elefánt „ikertestvérét” láthattuk. Talán, még emlékszik rá az olvasó, az írás barcelonai részén ezt a témát találós kérdésként tettem fel. Hát itt a megfejtés. Gratulálok annak, akinek volt türelme idáig elolvasni!
Bementünk a székesegyházba. A templom nem túl nagy, de érződik rajta a történelem lehelete. Több pápa sírja is itt található.
A római zavargások elől 1309-ben idemenekült udvarával V. Kelemen pápa. 67 éven át itt volt a pápák székhelye. Összesen 8 egyházfő váltotta itt egymást. (Ebben a templomban hallottunk ismét magyar szót közelről, egy kisgyermekes házaspár szájából. Ezelőtt Sevillában, úgy 2 hete a Plaza Espanán találkoztunk egy magyar turistacsoporttal.) A templom főbejáratától szép kilátás nyílt az előtte-, ill. mellette lévő, kicsit alacsonyabban lévő térre.
Pápai palotába nem mentünk be, egyszerűen nem volt rá időnk. Háromnegyed 4 körül, sajnos, innen is búcsúznunk kellett. Ez a város is azok közé tartozik, ahova jó lenne még visszajönni!
Tér a Pápai palota előtt
Innen Genf irányába tartottunk. Este jó lett volna valahol a svájci határ környékén megszállni. Szépen faltuk a kilométereket, bár olykor levezényelt bennünket a navigációs rendszer az autópályáról. A táj gyönyörű volt. Azt is hihettük volna, hogy valahol az osztrák Alpokban járunk. Egy kis falu pékségében vettünk friss, meleg (nem túl olcsó!) bagetteket a vacsorához. Nagyon ízlett, így az egyiket mindjárt meg is ettük.
Este 8 körül értünk a Saint-Julien-en-Genevois nevű városkába. Az út mentén megláttunk egy szerény kinézetű, többemeletes szállodát ( Savoie Hotel). Bementem érdeklődni. Volt hely, ha nem is túl olcsón, de elfogadható körülményekkel. A tegnapi stressz után, bizony először megnéztük a szobát. A recepciós úrtól tudtam meg, hogy ez még francia terület, a határ néhány 100 méterre van innen. A kocsink az udvaron parkolhatott, ahonnan a könnyebb beköltözés érdekében, egy oldalbejáraton számkóddal működő ajtón juthattunk el a lifthez. Teljesen besötétedett, mire beköltöztünk.
Vacsora közben magyarokként, egy francia szállodai szobában, olasz csatornán (RAI 1), egy német sorozatot (Derrick) nézhettük olasz nyelven. ( Még mondja valaki, hogy életünket nem szövi át a nemzetköziség!!!)
A mai 571 kilométer is eléggé megviselt bennünket. A szállást 7 pontosra értékeltük.
22. nap, Saint-Julien-en- Genevois-től a Rosenberg pihenőig (08. 07.)
Kicsit nehezen indult a napunk, majdnem 10 óra volt, mire menetkész állapotba kerültünk. Tényleg, csak pár méterre volt a határ. A két ország-, illetve a határ menti két város teljesen összenőtt. A jelképes határon gyorsan átjutottunk. (Ez azért volt érdekes, mert Svájc nem tagja az EURÓnak és a „Schengeni határ” sem működik itt – szerzőnk ebben részben téved. Svájc valóban nem tagja az uniónak, de 2008. december 12-én csatlakozott a schengeni tagállamokhoz – a szerk.)
Nagyobb megállót nem terveztünk Svájcban, mert holnap (vasárnap) végre, jó lenne hazaérni. Az egyetlen nagyobb pihenőt Lichtensteinben terveztük.
Megvettük az autópálya-matricát és szépen haladtunk nyugatról kelet fel. A svájci autóspihenők toalettjei nem várt meglepetést okoztak. Lerozzantak és koszosak voltak. 1 óra körül, az egyik benzinkút éttermében megálltunk ebédelni. (Elfogadták a pénztárnál tőlünk az eurót, de svájci frankban adtak vissza.) Lehet, hogy rossz részén jártunk az országnak, de itt is majdnem olyan száraz, néhol kiégett volt a táj, mint spanyol földön. (Még nem jártam ebben az országban, de eddigi ismereteim alapján, mindig szép zöld táj, üde rétek, legelők jutottak eszembe róla.)
Háromnegyed 5- kor megérkeztünk Lichtenstein fővárosába, Vaduzba. Ma eddig 405 kilométert tettünk meg.
A Svájc és Ausztria közé beékelődött mini államot Ny-ról a Rajna határolja. Ez az ország is adóparadicsom, mint általában a törpeállamok. Svájccal ápol szoros szálakat, így vámunióban is áll vele, és a svájci pénz a hivatalos fizetőeszköze is. Lakossága kb. 350 ezer fő.
Pici ország, pici főváros. Barátságos, nyugodt, rendezett és – nem utolsó sorban – tiszta volt itt minden. (Nekünk ez utóbbi, most borzasztó furcsa volt, mert az elmúlt 3 hétben gyakran a másik véglettel találkoztunk.) A főtéren épp egy európai csapatok részére rendezett női strandröplabda- bajnokság folyt. A lelátókra – természetesen – ingyen bemehetett bárki. Magyar csapatot, sajnos, nem láttunk a versenyzők között. A parlament régi épülete nem nagyobb, mint egy nagyobb községháza nálunk. A mellette lévő új, modern épület nagyon ötletes, és beleillik a környezetébe. Az uralkodó nagyherceg annyira kedvelt alattvalói körében, hogy a sétálóutca kövezetét néhány méterenként az őt ábrázoló postabélyeg sorozat nagyított másolatai díszítik. A közbiztonságról csak annyit, hogy a parlament környékét fényképező hölgy a tér egyik padjára úgy lemerte tenni a táskáját, hogy 20 méterre is elment mellőle. Egy másik helyen, a nyilvános kerékpártámasztóba „csak úgy” be volt állítva a bicikli. Mellette az utána köthető, kétkerekű, kisgyerekek szállítására készített utánfutó. Semmi lakat, semmi vagyonvédelem, és mégsem vitte el senki.
A nagyherceg várkastélya a város fölötti hegyre épült. Nem tudtuk, hogy látogatható-e, de mindegy is volt, mert időnek így is szűkében voltunk. Az egyik utcai árusnál vettünk finom sült kolbászkákat. Sajnos, sört nem ihattam rá, pedig biztos jól esett volna az is. Megtankoltunk az itt is olcsó gázolajból, majd fél 6 körül indultunk is tovább Ausztriába.
Vaduz – A Nagyherceg rezidenciája
Elől az új mögötte a régi parlament épülete
Kicsit meglepődtünk, amikor innen Ausztriába, Svájcon, a hellének által működtetett határátkelőn léphettünk be. Mire erre ráébredtünk, eltelt néhány perc. Mondhatnánk úgy is, hogy pár percig nem tudtuk, hogy melyik országban is járunk.
7 óra előtt valamivel értünk ki a kb. 12 kilométer hosszú Arlberg alagútból. Innsbruck még innen még 106 kilométerre volt, ami azt jelentette, hogy igyekeznünk kellett, ha sötétedés előtt a városba szerettünk volna érni.
Ez a táj Innsbruck felé, nekünk sokkal jobban tetszett, mint amit Svájcban láttunk. A magasabb hegycsúcsokat hó fedte, így augusztus elején. Imst előtt valamivel megálltunk egy benzinkútnál, vettem autópálya matricát. Gyönyörű táj, tiszta rendezett környezet, turista- és kerékpárutak nagy, fényképes eligazító térképe. Gyerekeknek mini játszótér. Minden, mint a mesében. Ó, milyen messze vagyunk mi még ettől!
Sötét este lett, mire Innsbruckba értünk. Sem a városban, sem a környékén nem volt szabad szálláshely, pedig legalább 8-10 helyen kerestük.
Az Arlberg alagútnál
Úgy döntöttünk, hogy továbbindulunk Linz irányába. Mentünk, mentünk a nagy sötét éjszakában (ekkor már az autópályán), amikor egyszer csak egy hatalmas táblán lévő felirat köszöntött bennünket Ausztriában. De hát nem ott vagyunk? Nem, mert egy másik tábla Németország nevében búcsúzott tőlünk. Az történt, hogy nem vettük észre, amikor a pályán elhagytuk Ausztriát. Nem csináltunk semmit rosszul, csak ezek a fránya autópálya-építők úgy döntöttek, hogy 30-40 kilométer hosszan a németeknél viszik az utat. Gondolom, a terepviszonyok és gazdasági megfontolások alapján döntöttek így.
Hajnali 4 körül Linztől délre egy hatalmas autóspihenőben (a neve talán Rosenberg) végre megálltunk. Ekkor már egyértelmű volt, hogy alkalmi hajlékunk a „Hotel Passat” lesz.
Előző szálláshelyünktől 899 kilométert jöttünk idáig.
23. nap, Rosenberg pihenőtől Dömsödig (08. 08.)
Reggel 7 előtt már túl voltunk a benzinkút mosdójában megejtett cicamosdáson. Gyors hideg reggeli a maradék készletünkből, majd indulás szó szerint hazafelé. Mostani „szállásunkat” 4 pontra értékeltük. Ez nem sok a maximális 10-hez, de mindenestre kétszerese a perpignaninak. Innen meg sem álltunk Ráckevéig. Ott beköszöntünk a nagyszülőkhöz, majd néhány perc múlva már Dömsödön voltunk. Háromnegyed 12-kor álltunk meg a házunk előtt. A mai napon 479 kilométert tettünk meg a szállásunkhoz szolgáló pihenőtől idáig.
Az egész út pedig 8970 kilométer hosszúra sikerült.
(Ha levonnánk a Barcelona-Valencia- Barcelona távolságot,(2X370=740km) ami nem volt betervezve, akkor 8230 kilométer lett volna az utunk hossza.)
3. Összegzés, tanulságok:
Nagy „harapás” volt ez az út is. Itt, a tavalyival ellentétben, nem a múzeumok, templomok nagy száma volt a sok, hanem az utazással eltöltött idő. Ha a németországi kb. 30 kilométert is beleszámítjuk, akkor összesen 11 országban fordultunk meg. Főleg az oda-vissza út volt hosszú, és persze fárasztó. Ezúton is köszönetet mondok Krisztának, hogy végigcsinálta velem. Sokat faraghattunk volna az utazással töltött időből, ha oda-vissza, Barcelonáig repülünk. Hogy nem így volt, annak a legfőbb oka én vagyok. Még nem sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy repülőre üljek.
Összesen 14-szer költöztünk. Ebből Barcelonában 3-szor, ezen belül kétszer ugyanarra a helyre. Egy éjszakára a „Hotel Passat” vendégei voltunk. Ez így leírva kicsit soknak tűnhet, de mindig csak a szükséges dolgainkat vittük be az adott szálláshelyre, így nem sok idővel és cipekedéssel járt. Olcsó szállásokat kerestünk, és szerencsére (szinte mindig) találtunk is. Az ár-érték arány általában (a perpignanit kivéve) szinkronban volt. Sok helyen annyit fizettünk (vagy kevesebbet), mintha ugyanazon a településen egy kempingben sátoroztunk volna. Az út elején kissé furcsa volt a bizonytalanság, hogy aznap éppen hol fogunk majd aludni, de könnyen hozzászoktunk. A vége felé annyira közömbösen viszonyultunk ehhez a témához, hogy már szinte „sportot űztünk” ebből.
Visszagondolva, Krisztával egyetértettünk abban, hogy másik családhoz (pl. barátokhoz…), való alkalmazkodás, egyeztetés, a betervezett programok rovására mehetett volna. (Furcsa, hogy ilyet írok nem?) Azt viszont nagyon sajnáljuk, hogy a fiaink nem jöttek velünk, mert annyi élményből maradtak ki, hogy felsorolni is nehéz.
Spanyolországba és Portugáliába is visszamennénk szívesen. Spanyolország valamivel olcsóbb volt, mint tavaly Olaszország. Portugáliában pedig: kifejezetten barátságosak voltak az árak.
Az üzemanyagárak elviselhetőek voltak. Lehetett jó áron tankolni, csak figyelni kellett a kutakat. Akármilyen árfolyamon számoltunk, mindenhol olcsóbb volt az üzemanyag, mint akkoriban nálunk.
Az autópálya-díjak (elsősorban Spanyolországban) sokkal magasabbak voltak, mint ahogy azt terveztük. Fajlagosan többe került egységnyi út autópálya díja, mint az ugyanerre az útra eső üzemanyag költsége.
Még jó, hogy sok autóútjuk is van, amiért nem kell fizetni.
A kocsi átlagfogyasztása 5,51 liter gázolaj volt 100 kilométerenként. Ez jónak mondható, mert bár csak ketten utaztunk, de a 3 heti ruhánk, a sok ásványvíz és tej, gyakran hegyen – völgyön át (pl. Alpok, Pireneusok, Sierra Nevada), eléggé nagy teher lehetett szegény járgányunknak. Sőt, többször az adott úton megengedett legnagyobb sebességgel (néha talán gyorsabban is) haladtunk, – ezzel sem kímélve a tankot -, mert időben oda akartunk érni az adott célhoz.
Most így visszagondolva, irigylem Lalát, akinek 49 nap állt rendelkezésére, amikor szinte ugyanezt az utat végigjárta.
Azt mindenképp sajnáljuk, hogy a valenciai incidens, és a „portugál bővítmény” miatt, a többnapos tengerparti pihenést is ígérő blokkok szinte teljesen elmaradtak.
Ez az utazás sem rendített meg abban a véleményemben, hogy érdemesebb egyedül, nem társas úton nyaralni.
Az egyedüli, autóval történő utazás minden veszélyét, gyenge pontját figyelembe véve is, azt ellensúlyozza az egyén szabadsága, a programok tetszőleges változtathatósága. (Pl. mi Barcelonában döntöttük el, hogy mégiscsak elmegyünk Portugáliába is.)
Saját kivitelezésű útnál az ember kicsit jobban magáénak érzi az egészet, amikor visszagondol a történtekre, számba veszi, hogy a megtervezett dolgok hogyan valósultak meg. Jól kalkulált-e az idővel, energiával, pénzzel? Kis kitartással, fáradsággal többet ki lehet hozni egy utazásból (és az embernek önmagából), mint ahogy azt gondolná.
Természetesen, folyamatosan vezettem az írás elején említett különféle (az út távolságait, főbb költségeit…) tartalmazó táblázatokat. Itthon ezekből „megvalósult” táblázatokat készítettem. Az összes változtatást tényszerűen rögzítettem bennük. Ez a beszámoló így is eléggé terjedelmes lett, nem terhelem Önöket még ezzel az adathalmazzal is. Akit érdekel, annak kérésére szívesen elküldöm ezeket az információkat.
Hát ennyi volt! Hosszú út, fárasztó beszámoló. Köszönöm az olvasó kitartását! Remélem, szolgálhattam némi ötlettel, ismerettel egy esetleges út tervezéséhez.
Ma, 2010. december 31. van, amikor ezeket a befejező sorokat írom. Tudom, nekem is szinte hihetetlen, hogy ilyen sok időt eltöltöttem az írással, pedig még augusztus végén elkezdtem.
Perger József
Perger József írásai az Útikalauzban >>
|
A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztoutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés
Tisztelt Uram! Minden elismerésem ezért a roppant alapos, de egyben élvezetes útleírásért. Én most kezdtem el egy hasonló, de motoros út tervezését 2019 szeptemberre, amihez sok – sok jó ötletet és hasznos információt szerezhettem Öntől, nagy köszönet érte!!! Később, ha összeáll a program a szállásokkal, szívesen megosztom Önökkel.
Tisztelt Denke Balázs!
Örülök, hogy írásom felkeltette az érdeklődését.
Mellékelten küldöm a kért táblázatokat.
Majd 7 év távlatából a bennük lévő adatok (pl. az árak) sajnos már csak tájékoztató jellegűek lehetnek.
Remélem, hogy így is hasznos információkra fog lelni bennük.
Még most is szívesen gondolunk vissza erre az utunkra.
Ez volt az eddigi leghosszabb, amit térben és időben saját szervezésben megtettünk.
Örülnék, ha a későbbiekben (az útjuk után) visszajelezne felém az élményeiről,
és a praktikus dolgokról, mert még mi is dédelgetünk egy álmot, hogy visszamennénk még egyszer.
Üdvözlettel: Perger József
Tisztelt Uram!
Szeretnék élni a felkínált lehetőséggel és elkérni az “úti táblázatait”. Júniusban tennénk egy kisebb kört, mint Önök – Malagába repülővel, onnan autót bérelve Gibraltár-Cadiz-Sevilla-Cordoba-Granada kört téve két hét alatt. Rengeteg hasznos információt kaptunk a leírásából, néhányszor még át kell futnom.
Segítségét előre is köszönöm!