Győrffy Árpád: Szatmári kalandozások – 2004

A sonkádi református templom belseje az érdekes kialakítású szószékkel, felette a díszes hangvetővel, a gyönyörűen festett karzattal, padokkal és kazettás mennyezettel

Beszámoló egy rövid biciklitúráról, melyen rendkívüli értékeket fedeztünk fel a közös örökségünkből – érdekes képekkel.

 

A Beregi kirándulásunkat a szomszédban, Szatmárban folytattuk. Ehhez csak át kellett biciklizni a tivadari Tisza-hídon. A túra során Szatmárcsekén, Túristvándin, a Túr-bukónál, Tiszacsécsén, Sonkádon és Nagyszekeresen álltunk meg hosszabb időre. A útvonalunk talán könnyebben elképzelhető a Google térképének segítségével. A műholdas nézetre kattintással a terepe is következtethetünk. De annyi talán elég róla, hogy a szintkülönbség 110-125 méter között változott. Szóval, nem tartozik a túlságosan húzós biciklis helyek közé. Bár az egyik szakaszon a nyári forrósággal kombinált szembe szél kicsit megizzasztott bennünket.

A Tiszán átkelve a közvetlenül a túlparton fekvő Kisar után a névrokon Nagyar következett. Talán választhattuk volna a folyó töltését, de inkább a kis forgalmú közúton mentünk, mert látni akartuk a vidéket. (Korábban már a Tisza-tónál megtanultuk, hogy a folyópart mindentől messze van.)
Nagyaron érdemes megállni a Petőfi utcában nemrég nyitott tájháznál, ahol a vidék száz évvel ezelőtti lakóinak bútorait, használati tárgyait, mezőgazdasági eszközeit nézhetjük meg. A falu határában tábla jelzi annak a több mint 200 éves tölgyfának a villám sújtotta maradványait, melynek lombja alatt a hagyomány szerint Petőfi a Tisza című verset írta. A fából mára nem sok maradt

A szomszédos Szatmárcseke a környék talán legismertebb települése, afféle nemzeti zarándokhely. Ismertségét elsősorban neves lakójának, Kölcsey Ferencnek köszönheti, aki 1815-től haláláig kisebb megszakításokkal a falu lakója volt. Több más műve mellett a család csekei ősi kúriájában írta 1823. január 22-én a Himnuszt. Az egykori kúria helyén ma művelődési ház áll, az udvaron Marton László Kölcseyt ábrázoló szobrával. Az épületben állandó kiállítást rendeztek be a költő életéről, koráról, irodalmi, közéleti munkásságáról és műveinek utóéletéről.
Szűcs Józsefné, Irénke néni, a múzeum gondnoka büszkén mutatta a Kölcseyről készített egész alakos, életnagyságú képet, melyet a közelmúltban kaptak vissza valamelyik kormányzati vendégházból a polgármester fellépésének köszönhetően.

A múzeum a visszaszerzett képpel
Kölcsey egykori asztala
Marton László Kölcsey-szobra az udvaron
A vármegyeháza egykori dobja

A falu másik nevezetessége, az 1973 óta védett református temető, melyben mint megannyi szomorú ember, közel hatszáz csónakorra emlékeztető fekete fejfa sorakozik feszes rendben. Mindegyik ember nagyságú oszlop felirata az A-B-F-R-A rövidítéssel – “a boldog feltámadás reménye alatt” bevezetővel kezdődik. A máshol megszokottnál hosszabb szövegek közül több is egyéni hangon, sok melegséggel emlékezik az elhunytra.
Ide temették el 1838-ban Kölcsey Ferencet is. A ma látható, hat pálmaleveles oszloppal körülvett, urnát formázó fehér síremléket halálának századik évfordulóján állították a temető legmagasabb pontján.

Egy fényképes fejfa
Egy otthagyott pulóver
Ma is ugyanúgy készítik őket
Kölcsey síremléke

Szatmárcsekét elhagyva kicsit eltávolodtunk a Tiszától, de nem a víztől. A néhány kilométerre lévő Túristvándit a Petőfi által is megénekelt “Kis Túr” öleli körbe tucatnyi kanyarulatával. A község egyedülálló ipartörténeti emléke a körülbelül kétszázötven éve álló, s részben ma is működő vízimalom. A fából ácsolt, feketére olajozott, fazsindellyel fedett, emeletesnek tűnő épületet akár vadászháznak is hihetnénk formája, erkélyei miatt. A folyó medrébe nyúló három alulcsapós lapátkerék azonban egyértelműen jelzi, hogy malomról van szó.

A malom két oldalról is

Mandics Illés, a malom gondnoka éppen érkezésünkkor húzta fel a duzzasztó zsilip “tiltóját”, a két rúddal mozgatható reteszelő deszkát, hogy a vizet a lapátokra engedve működés közben is megmutassa a malom gépeit a látogatóknak.
– így üresen még elforog a gép, de gabonát őrölni már nem nagyon lehetne vele. Ahhoz ki kellene cserélni a szíjakat – árulta el később, amikor a víz elzárása után felengedett bennünket az emeleti részre, hogy közelebbről is megnézhessük a berendezéseket, és az erkélyekről kitáruló panorámát.

Mandics Illés a tiltóval
Itt zajlik az őrlés
A lapát mozgását ez közvetíti
Ez már a lisztosztályozó

A község három évvel ezelőtt egy másik ipartörténeti gyűjteménnyel, egy kályhamúzeummal gazdagodott. Mint a tulajdonostól, Böszörményi Sándortól megtudtuk, 18 éves kora óta gyűjti a Kárpátok öntődéiben, többek között Munkácson, Kassán és Rozsnyón a 19. században készült kályhákat. A malom szomszédságában található múzeumot most rövid időre be kellett zárni, hogy a 300 darabos gyűjtemény harmadának kiállításához megfelelő helyet alakítsanak ki.
– Ha a jó Isten is megsegít, jövőre, de legkésőbb 2006-ban újra kinyitunk – ígérte a kályhák megszállott gyűjtője.

Nem lenne igazi a kirándulás a Tisza nélkül. Fürdésre elsősorban a szatmárcsekei strandot ajánlom. Érdemes figyelmi arra, hogy a jobb part forrás felőli szakasza Ukrajnához tartozik, így a folyó átúszása még határsértésnek minősülhet.

Ha érdekes látványt keresünk, akkor látogassunk el a Túr és Tisza találkozó pontjához, a “Túr-bukóhoz” Szatmárcseke és Tiszakóród között. A név a folyószabályozás során épített bukógátból született. Az építménnyel az esetlegesen magasabb vízállású Tisza visszaduzzasztó hatását előzik meg.
A Túr-bukó jobb partját csak arcátlanul magas belépődíjért lehet megközelíteni. Ezt egy néhány évvel korábbi kirándulásunkon magunk is tapasztaltuk, és valamelyik útszéli kocsmában most is felhívták rá a figyelmünket.
Ha a bal parton – a Túr Szatmárcseke felőli töltésén – megyünk, akkor senki sem akar pénzt kérni tőlünk. A gátnál éppen egy csapat fiatal azon igyekezett, hogy elkapja a vízzel együtt érkező halakat. Néha sikerült nekik.

A Túrbukó
Alkalmi halászok
Távolabb már a Tisza és Ukrajna
A Túr (nem a kicsi)

Szatmár-beregi kalandozásunk utolsó állomásaként három szatmári faluba látogattunk. A legkisebb közöttük az alig 300 lakosú Tiszacsécse, melyet aprósága ellenére is talán mindenki ismer neves szülöttjéről, Móricz Zsigmondról.
A községet északról és keletről a Tisza, s a folyó túlpartján már Ukrajna határolja. A Tisza ezen a vidéken az élet egyik fő forrása, de más falvakhoz hasonlóan Tiszacsécse is többször megszenvedte a pusztító áradatot. A református templom falán szemmagasságban bronz emléktábla jelzi, hogy meddig ért volna a víz, ha 1998. novemberében átszakad a falu szélén húzódó gát. A helyiek kemény munkájának is köszönhetően akkor és 2001-ben is megúszták a katasztrófát.
Látogatásunkat mi is a nagy író emlékházánál kezdtük. Könnyű megtalálni, mert az alacsony, ágakból fent kerítés mögött már messziről látszik az udvaron Móricz egész alakos bronzszobra, melyet Varga Imre formázott meg.
A szoros kötődés alapján a vályogfalú, szalmával fedett, döngölt agyagpadlójú házat nyugodtan nevezhetnénk szülőháznak is, bár Móricz valójában nem ebben látta meg a napvilágot éppen 125 évvel ezelőtt.

– Születése után nem sokkal költöztek ide, miután a sokkal nagyobb, palatetős, tornácos házat elvesztették – mesélte már benn, a szabad kéményes konyhában Magos Jenőné, Ida néni, az emlékház gondnoka. – Amikor felrobbant a nem rég vásárolt cséplőgép, a Túristvándiban bérelt vízimalmot elvitte a jeges ár, az édesapja csak úgy tudta törleszteni az adósságot, hogy a régi házat eladták, s helyette ebbe, a saját maga által épített kicsibe költöztek. Bár az igazi szülőház még a hetvenes években is állt, az író lánya, Móricz Virág és a község vezetői tíz évvel Móricz halála után úgy döntöttek, hogy inkább ebből, a környékre jobban jellemző házból legyen a múzeum.
A tiszta szobában és a belső kéményes konyhában látható, a Felső-Tisza vidékére jellemző berendezési tárgyakat a faluban gyűjtötték össze a hatvanas években, de a bölcső “eredeti”, valóban ebben ringatták Móricz Zsigmondot. A ház egykori kamrájában az író életét bemutató kis kiállítás látható, amely kiemelten foglalkozik a “boldog szigeten”, Tiszacsécsén töltött évekkel.

A “szülőház” kívülről
és a tisztaszoba

A Móricz-ház közelében áll a község másik fontos látnivalója, az agyagos sárral tapasztott, vesszőből készült, “patics” falú református templom, melynek történetét Kondor Lászlóné, a templom gondnoka meséli el a látogatóknak. A berendezése, a deszkával borított, egyszínű mennyezete puritánabb a szomszédos községekben látottaknál. A templomtól alig egy méterre emelkedő, négyzet alaprajzú, 24 méter magas fa harangtornyot különösen széppé teszi a négy fiatorony.

A bejárat az árvízi emlékkel
A fatorony
A belső a szószékkel
A templomajtó

Utazásunk következő állomását, a Túr és az Öreg Túr által körbezárt Sonkádot a diójáról híres Milotán és Tisza magyarországi kapujaként számon tartott Tiszabecsen keresztül közelítettük meg. Bár kézenfekvő lenne, a helytörténészek szerint a község neve nem a sonka szóból származik. Sőt, a Gyűrűk Ura egyik előtörténetében szereplő, a babók lakóhelyeként ismert Sonkád településhez sincs köze.

A 740 lakosú falu legfontosabb ékessége a XV. században épült gótikus református templom, amelyet a 18. század második felében, az akkor kedvelt népies barokk stílusban díszítettek. A barokk jegyeket viselő tornyot a 19. század első harmadában kapcsolták hozzá. A gyönyörű templomnak még itteni viszonyok között is különleges a sorsa, története. A múlt század második felében hosszú időn át romos, használhatatlan állapotban volt, a helyi reformátusok a gyülekezeti teremben tartották istentiszteleteiket.
– Édesapám volt a gondnok, de ő is csak harangozni járt ide. Egyszer azt vette észre, hogy a plafonról leszakadt vakolat alatt mintha rajzok lennének. Nyomban szólt az itt szolgáló lelkipásztornak, hogy jöjjön, nézze már meg mi ez. Nagytiszteletű úr azonnal rájött, hogy az álmennyezetet felett kazettás mennyezete van a templomnak – mesélte a templom sorsának jóra fordulásáról szóló történetet a mai gondnok, Kálmán Margit egyházfi.

A hívek adományaiból, a műemlékvédelmi hivatal, holland protestánsok segítségével és európai uniós támogatással 1992-ben kezdődött az öt évig tartó felújítás, amiért 1998-ban Európa Nostra-díjat kaptak. Az igazi jutalom persze a csodálatos templom. A restaurálás során nem csak a tákosihoz hasonló szépségű, valószínűleg ugyanattól a mestertől származó kazettás mennyezet került elő, hanem a néhány évvel később készült karzat, a szószék és a falak gyönyörű díszítése is.

A templom gótikus hátsó része
A szépen diszített bejárat
A szentélyt elválasztó “kapu” a bödön formájú szószékkel és felette a díszes hangterelővel
A karzat a rendkívüli életerőt sugárzó színes diszítéssel
A szentély felőli rész
A karzat diszítésének részlete
A szószék fölötti hangterelő
Az egyik pad különleges motívumai
Részlet a mennyezet kazettáiból
Az építő feljegyzése a mennyezeten

Sonkádtól egy kilométerre található a Túr-folyó “kis bukója” az Új túr és az Öreg túr csatlakozásánál. Európa legtisztább folyóvize (itt még és most) mellett hétvégi házakból, horgásztanyákból, vendéglátóhelyekből álló üdülőtelepet alakítottak ki közel száz telekkel a töltés külső oldalán. A töltésen belül húzódó 15-20 méteres sávon horgászok, vízitúrázók táboroznak nyaranta állandóan, és a bukógáttal megemelt vízben sokan fürdenek.

A gyönyörű természeti környezet különösen széppé teszi a közeli Nagyszekeres 14. század végén épült templomát, amelyet a Göngő-Szenke patak fog csaknem teljesen körbe. A helyi emlékezet szerint az 1717-es tatár betöréskor nem csak a templomot dúlták fel, de a falai közé menekült embereket is megölték. Ez a templom is a 18. század végén vette fel mai képét. Az eredeti formáját idézi többek között a déli ajtó gótikus kőkerete, az egykori szentélyben megmaradt hálós boltozat és a gótikus ablakok.
A templomhoz egy 16 méter magas faharangtorony kapcsolódik, melyet a tiszacsécseihez hasonlóan négy fiatorony díszít.

A templom a szentély felől
A hálós boltozat maradványa
A templom a “sziget” bejárata felől
A díszes hangvető
A karzat
A harangláb alsó szerkezete

Biciklitúránk ezzel befejeződött. Ha minden jól megy, rövidesen újra ellátogatunk erre a szép vidékre. Talán a fentiekből is kiderül, hogy érdemes.

Győrffy Árpád

A szerző írásai Az Útikalauzban

 

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha nem akar lemaradni semmiről

A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező.

Légy te az első hozzászóló a(z) "Győrffy Árpád: Szatmári kalandozások – 2004" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár