Tepliczky István: Az 1998-as Oracsbitu igaz története


Tepliczky István: Az 1998-as Oracsbitu igaz története – 1998


Talán leginkább azzal kellene kezdeni, mit is takar ez a nagyszerű rövidítés – OrAcsBiTu. Nos egy igazán fellengzős mozaikszó kíván lenni: Országos Amatőrcsillagász BicikliTúra! 🙂 Az első oracsbitu jó 16 évvel ezelőtt szerveződött, eredetileg talán azzal a céllal, hogy egy mobilis csillagászati megfigyelési akció legyen, illetve hogy segítségével úgymond feltérképezzük kishazánk csillagászkodásra legalkalmasabb területeit. Azután hamar rájöttünk, hogy a napi tekergés után nemigen van erőnk éjszaka az égbolt szépségeit bámulni. Viszont nyaranta bejártuk hazánk legeldugottabb zugait, többszörösen is. Azután egyre többször ki-kitekintgettünk a környező országok magyarlakta területeire, először Ausztriába, Burgenlandba – még a rendszerváltozás évében -, majd az utóbbi esztendőkben kétszer Erdélybe valamint Szlovákiába. (Hejha, ezeknek a nagyszerű túráknak a történetét is meg kellett volna írni, de rögtön utána mindig történt valami olyasmi, ami lefoglalta a krónikás – jelen személyem – agyát, később pedig gyorsan elhomályosultak a finomabb részletek.
Most igyekeztem gyorsan cselekedni ennek megelőzésére.)


A társaság – hűen azért az elnevezéshez – általában amatőrcsillagász körökből szerveződik, kiegészítve egy-két ismerőssel, baráttal, barátnővel, kedvessel – mikor hogy. Az őseredeti csapatból az idők folyamán csupán egyetlen emberke maradt mindvégig hű az akcióhoz, Spányi Speti. Az idén sajnos éppen ő nem tudott velünk tartani kivételesen – szabadságolási nehézségek folytán. Ezekután igen nehezményezte is, hogy nélküle kelünk útra, de azért megértő volt, és mondta: el is tudná nekünk képzelni az idei oracsbitut Budapesten, körbe a Nagykörúton, vagy esetleg az M0-ás körgyűrűn… :-))) Ennek ellenére hajhatatlanok voltunk, elindultunk “társfőszervező” nélkül. Hogy vajon ennek köszönhető-e, hogy úgy sikerült, ahogy történt – az egyetemes szerencselélektan egy később kiderítendő kérdése…


A csapat meglehetősen nehezen akart összeállni – ahogy szokás, holtbiztos emberek az utolsó pillanatban mondták le nevetséges(nek tűnő) indokokkal. De szerencsére ellenpélda is akadt. Béla Esztergomból két nappal az indulás előtt állt fejre – praktikusan biciklivel -, és csak az indulás reggelén döntött, hogy mégsem halálos a dolog. Gyula (szintén Esztergomból) a fiától frissen megkapott bárányhimlővel kezdte meg az utat! 🙂 A többiek egészen egészségesnek tűntek. Szomorúságunkra a tekerők tekintetében ivararányról sajnos nem beszélhetünk – ez is új elem az oracsbituk történetében. Nézzük hát a történetet, amelynek nyomonkövetéséhez Erdély-térkép ajánlott – a településeket magyar nevükön illetem, alkalmas klaviatúra hiányában…   Július 4-e szombat – az indulás napja Rutinosan, zökkenőmentesen keltünk útra. Jani Tengelicről (Tolna megye) előtte nap felvonatozott hozzám, biztos ami biztos. A két már említett esztergomi úriember reggel vonatozott a Nyugatiig, Tibor Zebegényból a Dunakanyaron keresztül tekerve előedzett, Poszti és jómagam helyből. A hat bicikli teljesen eltömte a mozdony utáni első kocsi peronját, de mind a kalauz, mind az utasok egészen jól elviselték ezt az állapotot. Debrecenig kényelmesen, kellemesen száguldottunk, ott viszont pánikszerűen le kellett szálnunk, mert a vonat eleje Záhony felé robogott tovább. A peronon találkoztunk Sanyival, aki Sopronból érkezett közvetlen vonattal, íme egy optimista kép Magyarország ezredforduló előtti vasútközlekedési viszonyairól! 🙂


Azután tilitoliztak egy kicsit még a vasutasok, összeállt a Mátészalkáig közlekedő szerelvény, ismét feltuszkoltuk a bicikliket, és útnakindultunk. Rögtön 10-20-30 évet szaladtunk vissza az időben, ami a pálya állapotát (dö-döm, dö-döm…), az átlagsebességet és az útmenti telefonpóznák tényét illeti. Mindazonáltal ez is hangulatos volt, gyönyörű üdezöld tájon döcögtünk. Az első baljós jel Nyírbátor határában jelentkezett, amikoris menetirányból viharos gyorsasággal beborult. De ez még hagyján, mintegy 5-10 fokkal (!) hűvösebb is lett, és a szél meghozta az esőt is. Stílszerű kezdet: Mátészalkán zuhogó esőben pakoltunk le, megpróbálva menteni a menthetőt. Az állomáson mintegy másfél órát ücsörögtünk, a várva várt javulás csak lassan jött. De aztán megjött, az eső elállt, még talán a Nap is kisütött, mi pedig elindultunk Csenger felé.


Néha utolértük az esőzónát, meg-megálltunk (buszmegálló, kocsma) fanyalogva – a 33 km-re ki is jött vagy 10 km/órás átlagsebesség… 🙂 Csengeri vendéglátónk, Miklós már türelmét vesztve elénkjött kocsival. Alkonyattájt gurultunk be a családi ház udvarára, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. Ettünk-ittunk, jót mulattunk, ahogy a pozitív hősök a pozitív mesékben!…   Július 5-e vasárnap – határátkelés, síkság majd svájcias dimbekdombok Reggel pálinkás ébresztő, hatalmas zabáláshegyek, hálás böffenések :-), degeszretömött hassal történő biciklireülés. (Közbevetőleg: jelen beszámoló szubjektív szemszögből készül természetesen, az élmények globális érvényéért felelősséget nem vállalhatok, de valamiképpen tartalmazza az objektív valóságot… 🙂 Csenger megtekintésével kezdődik a program, ami számomra azért élmény, mert valamikor a 90-es évek elején már jártunk egyszer itt az oracsbitu keretében. Azóta különösen a központ fejlődött nagyon látványosan, jópár épület épült illetve újult fel Makovecz és tanítványai tervei szerint. Valamennyiünknek nagyon tetszett szerintem. Azután utolsó telefonálgatások és búcsúzkodás, majd irány a határ, Csengersima!


A határátgurulás rendkívül sima, vigyorgó határőrök, vámosok – rögtön utána pedig kunyeráló koldusgyerekek, úgyhogy repülőstart! A határátkelőnél rögtön egy falu kezdődik, utolsó házai a határon állnak, úgyhogy a határt és az átkelőt hatalmas vaskerítés zárja el. Érdekes lehet itt élni… Szatmárnémeti 10 km-nyire fekszik, félúton jött szembe velünk feleségem, Emese, és alig négyéves Csilla lányukkal egyetemben kocsival – megunván a várakozást a város megbeszélt pontján. Jó, tényleg késtünk egy-két órácskát, de így legalább találkoztunk! 😉 A túra során ez az autó tölti majd be a cucc és a “hulla” szállító szerepét.


Szatmárnémeti impozáns kis város, főleg ami a főterét illeti. A szélén igen ocsmány lakótelepek, a közepén viszont egy fantasztikus kis oázis, egy park tele zölddel, fával és virággal, szőkőkúttal. Nagy zabálást csaptunk, pedig még a reggeli hatása nem múlt el… :-), főzőcskéztünk, Béla felolvasta az útikönyvből, mit is kellett volna látnunk, majd elkezdtük keresni a városból számunkra kivezető utat. Közben kitévedtünk a Szamos partjára, és oda-vissza bicikliztünk egyet a folyó két oldalán, hídtól hídig. Hát mit mondjak: Szatmárnémeti pont úgy nem tudja kihasználni hangulatilag a folyóparti fekvésből fakadó előnyét, mint például Szolnok!… Van viszont a “hipermodern” lakótelepi résznek egy óriási lebetonozott központja, tere, ami valami irreális módon üres volt, szöges ellentétben a már emlegetett város közepi parkkal.


Ráérzésre megtaláltuk a megfelelő kivezető utat (tábla persze sehol…), hátszélben szelni kezdtük kelet felé a kilométereket. Elhagyva a várost Emese is utolért bennünket a kocsival, kicsit kalandosabb módon találva rá az útra (ráérzés hiányában… :-). Annyit viszont kiderített, az út későbbi része (a térkép terminológiájával élve: “egyéb út, földút”) a sok eső miatt némileg járhatatlan, így morgolódva vissza kellett fordulnunk. Szerencsére – sokat “emlegett” útrövidítési érzékem nyomán – találtunk egy átkötő földutat, amelyen néhány nyelvharapás árán megspóroltunk pár kilométert. Az alternatív út kiváló minőségű főút volt, viszont ezen zajlott a határvidék teljes forgalma. Hátszél meg sebesség ide vagy oda, nem kellett sok, hogy tüdőnk és agyunk megteljen a román benzin adalékanyagának kiváló szagával…


Az út lassan sunyi emelkedőbe ment át, majd lefordultunk a főútról, és nagy dombok felé vettük az irányt. Az Erdély-térkép kicsiny tavacskát jelöl a nagyjából síkvidéken, ehhez képest igencsak meglepődtünk a párszáz méter magas dombok láttán! (Térképolvasás: hja, ha egy énekesmadár levelezőn végzi a zenekonzervatóriumot… 🙂 Ekkora már délután 6-7 óra felé járt (román időben), és a hűs időben meglehetősen nagy felhők kezdtek hirtelen gyülekezni. Az út egy picit felment egy domb oldalába, amitől néhányan máris leszálltak a biciklikről. 🙂 A tetn egy picit megpihegtünk, de hirtelen meghallottuk, hogy pár tíz méterre tőlünk az erdőben ömlik az eső. Nosza, hipergyors gurulás! – nem is ért minket utol a zápor. A lejtő alján egy hatalmas völgyzáró gátnál találtuk magunkat, mögötte egy festői tó – teljesen svájci hangulat ugrott be, többünknek is, egybehangzóan! A tó kerülete úgy 20 km-nyi lehetett, körbe impozáns dombokkal, párafelhőkkel. Sok időnk nem volt a gyönyörködésre, 10 percen belül felhőszakadás kezdődött, egy kocsma adott menedéket, amelyre Tibor talált rá rutinosan.


Alkonyodott, amire tovább tudtunk indulni, körben megkerülve a tavat, átkeltünk az őt tápláló Túron, és földutakon folytatva megérkeztünk Kőszegremetére, ahol a kultúrház elfogadható kinézetű nagytermében szálltunk meg. A kis magyar falu református lelkésze, Tukacs József és családja fogadott bennünket. Szerencse, hogy nem kellett sátoroznunk, az éjszaka többször is jól hallhatóan zuhogott az eső. A nagyteremben a szúnyogok száma közepesen tűrhető volt.   Július 6-a hétfő – fokozott tüdőkoptatás Petőfi nászhelyéig Reggel frissen ébredtünk, az eső elállt. Gondoltunk, ellátogatunk Bikszárdfürdőre fürödni – azonban hamar kiderült, hogy placébóról van szó, magyarul átverés az elnevezés. Akadtak további fürdőötletek, de elvetettük, mert a végcélba, Koltóra korán kellett megérkeznünk. Útnakeredtünk hát délnek, a Szatmárnémeti-Nagybánya főútvonal felé. Félúton a fejünk fölé kúszott egy nagy záporfelleg, de hihi, a lejtős úton némi erőbedobással meglógtunk előle, pontosabban alóla. Avasújvároson megpihegtünk, és vásároltunk ezt-azt a helyi kisboltban. Aholis egy olyan szépség elárusító leányzót láthattunk, hogy többünknek szeme-szája elámult. A hozzá hasonlók relatív számaránya ezen a vidéken amúgyis feltűnt – hiába, a stresszmentesebb élet, a multinacionális cégek (egyelőre) mérsékeltebb jelenlétének betudhatóan. 🙂


Gyula barátunk bárányhimlője itt kezdett igazán tetőzni, “tinédzser- pattanásait” már nem lehett titkolni. (Ismerős állapot, tavasszal én jártam így Csillánktól, de én legalább kaptam két hét “jutalom-betegállományt”. De mit ér, ha az ember tanár, és épp nyári szünete van. Ráadásul oracsbituzik… 🙂 Szóval innentől kezdve Gyula elfoglalta helyét a “hulla” szállító kocsiban. A következő nagyobb helyen, Szinérváralján rendeztük meg napi “főétkezésünket” – a változatosság kedvéért a település közepén álló nagyszerű kis virágos parkban. Ez ugyan nem volt olyan impozáns, mint Szatmárnémetiben – de hát a település is kisebb. Viszont három parkmunkás is serénykedett, az egyiknek annyira megtetszett Csilla lányom, hogy virágokkal kezdte elhalmozni… – amit persze a parkból tépegetett le. Mint zöld érzelmű emberkének, nekem a lelkem mélyén ez nem nagyon tetszett, de mindkettőjük nagyon boldog volt. (A virágok is – még vagy fél napig!… 🙁 ) Épphogy befejeztük az ebédet, és útnak akartunk volna indulni, kitört a soronkövetkező felhőszakadás. A felhőzet első megjelenése és a zuhéj kitörése előtt általában alig 10 percnyi idő állt rendelkezésre, ami rendkívüli éberségre nevelt bennünket.


Az eső után a vizes-sáros-lószaros úttesten élmény volt tekerni Nagybánya felé, a főúton a hatalmas forgalomban ismét hamar bekövetkezett a tüdő és az elme telítődése. Igyekeztünk túlleni a távolságon, sikerült is a soronkövetkező zápor előtt elérni egy benzinkutat a város határában. A fogyasztói társadalom begyűrűzésének köszönhetően a romániai benzinkutakat is kezdik befedni, aminek ezúttal őszintén örülhettünk. Utána igyekeztünk Nagybányát nagyívben megkerülni. A terelő körgyűrű a város szeméttelepén keresztül vezetett, majd egy nagy vizes mezőn át. Aztán többször is eltévedtünk, be egy sáros faluba (újabb rövid zápor, ezúttal egy magántelken egy épülő ház alatt átvészelve… :-), és persze a térképen jelölt bekötő út sem kötött be sehova, létének hiányában. Minden gátló tényező ellenére egyenesbe kerültünk, áttekertünk a széles folyóvá duzzadt Lápos patakon, és megérkeztünk Koltóra, ahol az ottani református lelkész családja nagy-nagy szeretettel fogadott bennünket.


Mostmár – pihenésképp – essen szó egy kicsit az időjárásról. Az egész esztendő szélsőséges a Kárpát-medencében. Februárban, márciusban olyan meleg időszakok voltak, hogy a természet vitustáncot járt örömében, és azt hitte, Szicilíába költöztünk. A tavasz szokatlanul szép volt, illetve hát: egyáltalán VOLT! – és a későtél után nem rögtön a nyár jött, mint korábban. Június elején hirtelen 35 fokos (!) bivalyos kánikula köszöntött be 2-3 napig – utána egy hétre viszont a szakadó esőben alig 10 fokos (!!!) volt a hőmérséklet. “Mi lesz itt még?” – adja magát a kérdés. Nos, az oracsbitu előtti hétig kellemesen telt a nyár, előtte 3-4 nappal viszont elkezdett kialakulni Európa közepe fölött egy széles frontálzóna, amelyben napról napra hatalmas felhőzónák képződtek, a hozzá tartozó záporokkal, zivatarokkal. A csapadékzónák nyugatról keletre vonultak, eleinte 18-20 óránként, később, és pláne bent a hegyek között szinte folyamatosan, pár óránként. Nos, ez jellemezte az egész biciklitúrát! A domb/hegyvidék a folyamatot csak erősítette, a Krasznán épp akkor tetőzött az (első) árhullám, amikor áttekertünk rajta Csenger határában. A további árvízi élményekről később.


Viszatérve Koltóra, a záporok után éppen kisütött a Nap, kiderült az ég, kifejezetten csendes, kellemetes késődélután köszöntött be. Varga Károly lelkész vezetésével végigjártuk a hely nevezetességét, a kiskastélyt, ahol Petőfi mézesheteit töltötte Júliájával. A földrajzilag Erdély határán fekvő magyarlakta falu az egyik legazdagabb Petőfi-emlékgyűjteménnyel rendelkezik, és létrehozói, gondozói fantasztikus odaadással ápolják a költő emlékét. Sokan látogatják Koltót, a “köznép” mellett neves művészek, politikusok is megfordulnak itt. A falu egyelőre még egy “átlagos” erdélyi falvacska kinézetét mutatja a maga eredetiségében – a fene tudja, nekem így jobban tetszik, mint az idegenforgalom érdekében “kikupált” mintafalvak (példák Magyarországról: Ják, Pannonhalma, Szenna stb.). Végigsétáltunk a falun, beszédbe elegyedtünk emberekkel, megkínáltak bennünket ezzel-azzal. Bár a bevezető főutca egy részétől eltekintve nem volt a faluban betonozott út – szóval nyakig sárosak lettünk -, a lelkészék ügyességének és szervezésének köszönhetően a faluban szinte mindenkinél van vezetékes gáz és igény szerint telefon is. Mondtam is a többieknek, jegyezzétek meg a látványt, biztos elvetődtök még ide, lesz mihez hasonlítani, hiszen csak idő kérdése a betonút és a vezetékes víz – akár önerőből, ügyesen! Egyébként a vízről még annyit, ittunk a falu végén található kristálytiszta, bővízű forrásból – istenien esett!


Mivel a kintalvástól meg kívántak kímélni bennünket vendéglátóink – pedig a szép park nagyon csábított -, felajánlották saját családi házuk alsó szintjét, amit nem igazán vonakodtunk elfogadni. A pálinkázás mellett elmerengtünk egy kicsit “az élet értelméről”, de nem kevésbé a másnap reánk váró közel 1000 m magas hegyi átkelés öröméről. Kint kellemes, kissé hűvös nyári este, csillagos éggel.   Július 7-e, kedd – rugalmas átkelés a Gutinon Na, vajon mire ébredünk??? Úgysem találod ki, nyájas olvasó. Az ég borult, és az elindulásunk pillanatában tör ki a fergeteges felhőszakadás! Állunk, mint jani a moziban… Vendéglátóinknak menniük kell, így hát megcélozzuk a kocsmát, lehörpintünk egy hideg kávét. (A kantinosnő otthonról hozta termoszban a melegített vizet, ami persze a fizikai törvényeinek értelmében – hogy mik vannak! – elhűlt…) Mivel a kávé legfőbb hatása nálam a melegségében rejlene, így félálomban, szinte eseménytelenül tekerünk visszafelé, be Nagybányára. Lecsukott szemhéjam mellett kitekintve azért érzékelem, hogy a Lápos “patakfolyó” tegnap este óta még tovább áradt, ami talán nem meglepő.


Nagybánya a néhai festői kisvárosból az utóbbi évtizedek alatt a hírek szerint az ország egyik legmérgezőbb iparvárosává vált – például az ólom már a csecsemők vérében is kimutatható!… Kísértetiesen emlékeztet a történet Tatabányáéra, ahol a nyolcvanas évekig a cementpor és a füstszennyezés töltötte be ugyanezt a szerepet. A remény ugyan itt is megvan, hogy előbb-utóbb megszüntetik az áldatlan helyzetet, a szokásos ocsmány városkép szépülésére még majd sokáig kell várni. A központban, ahol megálltunk, iszonyú forgalom volt. Találtunk viszont egy teljesen magyarországi “dizájnú” zabaáruházat (szupermarketet), mind az árukészlet, mint az árak (!) tekintetében.


Illetve ez nem is igaz: Romániában jelenleg általánosan elmondható, hogy az élelmiszerek ára nagyon is a hazaiak közelében van, sőt a külföldi (magyar, bolgár, török) termékek olcsóbbak! A fizetések viszont nagyjából a hazainak fele-harmada. Hogy hogy jutott ide ez a jobb sorsra érdemes ország? Nos talán a magyarázat az, hogy a sötét diktatórikus évek alatt olyan iparfejlesztéseket erőltettek, amelyek a harmadik világ országai számára termeltek. A jónépet – elsősorban a mezőgazdasági területeken élő román lakosságot – milliószámra telepítették be a (pl. korábban többségében magyar lakoságú) városokba, ocsmány lakótelepeket építve nékik. A 1989-es “bukfenc” után az ipar összeomlott, a lakótelepi, gyökerét vesztett lakosság munkanélkülivé vált, vissza a mezőgazdaságba már nem akar, nem tud menni – se itt, se ott nincs elég ember, aki dolgozzon. Önkéntelenül jön a kérdés: hogy él meg az átlagember? Jó kérdés, bizonyára ügyesen. Vagy valahogy. Mindenesetre számos szerencsétlen sorsú és olykor szemtelenül kéregető koldust lehet látni – persze az is biztos, hogy nem a magyar nemzetiségűek köréből…


Nagybányát és ocsmány külvárosát, Felsőbányát elhagyva elkezdtünk felfelé tekerni a hegyekben, az út 14 km-en 6-700 m-t emelkedett. De nem kapkodtuk el, mert épp egy nagy fedett buszmegálló mellett kitört az aktuális zivatar. A rutinunk majdnem cserbenhagyott bennünket, a korábbi 10 perces “észlelési ablak” a hegyek között 5-re zsugorott. Nagyon érdekes, ez volt a teljes túra egyetlen olyan csapadékhullása – mit hullás?! dézsa!!! -, amely villámlásokkal járt. Nyilván a hegyek erősítő hatása miatt. Nagyon nem tojtuk össze magunkat, ellenben alaposan megebédeltünk. És megettünk egy éhes, kaját kunyeráló szegénygyereket is…


Azután kanyar… tekerés… kanyar… tekerés… Hála a szerpentineknek nem kívánt halálos erőfeszítést a hegymenet. De sajnos az én jobb pedálom mégis tiltakozott. Nagyjából félmagasságban búcsút mondtak egymásnak darabjai. Próbáltam a bárányhimlős sunnyogó Gyula barátunk tetőn szállított pedáljával pótolni, de hiába. Sajnos számomra az enapi tekerés végetért, második “hullaként” én is betuszkoltam magamat a kocsiba, bicikli fel a tetőre. Borzalmasan irigykedtem a többiekre, akik a tetőről hosszú kilométereket gurulhattak – a hegy lefele sokkal “laposabb” volt. Pihenésképpen jól megsétáltattam Csilla lányomat a hágóról lefelé, közbe virágot szedtünk, néztük a lepkéket, hallgattuk a madarakat, a számos kisebb-nagyobb vízesés csobaját, szívtuk a friss hegyi levegőt – már amikor az állat autók és teherautók nem nyomták hetvennel a gázt felfelé…


A hágó után kezdődött Máramaros, egy “mikrovilág”, amit körben nagy hegyek, északon pedig a Tisza határolt. Néprajzilag így egy izolált vidék, ahol a hagyományok valamennyire megőrződtek, és amit – láthatóan – igyekszik hirdetni a Romániában lassan-lassan fejlődő faluturizmus is. Lefelé gurulván egymásután jöttek a románlakta falvak, mindegyik élmény a maga nemében! Máramaros a fa hazája. Minden kerítés fából volt, a kapu jelentős része díszes faragott “székelykapu”. Bocsánat az esetleg nem szabatos kifejezésért, nem volt módon utánanézni, ezen a tájegységen mi is a pontos nevük. A funkciójuk viszont adott: a bejárat “megjelölése” mellett jelzi az ottlakók anyagi helyzetét, rangját, kivagyiságát. Láttunk pl. egy tipikus “újgazdag” csodapalotát, rittyentővel, csicsapicsával – előtte pedig egy ugyanilyen cirádás, atomgótikus faragott kaput. Ezek mellett megnéztünk közelebbről egy szép fatemplomot is, elhűlve, mekkora fagerendák kellettek hozzá, hogy “álljon a lábán”. (És megetettük édességgel a szomszéd gyerekeket, akik virágot szedtek Csillának ajándékként – a temetőből, a Szerk.:-) -, láthatóan mindennapi rutinnal, hiszen mások is meg-megállnak megtekinteni a műemléket…)


Mivel Emesét “szabadságra engedtem” és én vezettem a kocsit, szinte “biciklis tempóval” haladtunk (ami aztán az átlagfogyasztáson is meglátszott persze), volt időnk nézelődni. Még a hegyek között az egyik kanyarban Tibor és Sanyi vigyorogva integetnek. Mellettük nem kevesebb, mint nyolc (!) hölgy sorakozik, a nagyjából tizenöt évestől a hetvenig! Vidám hangulat nevetgélés. Elképedve szállunk ki, mire Sanyiék előadták a történetet. Megálltak egy picit fotózni a nagyszerű panorámát, és közben látták, hogy a völgyben nyolc nő serényen dolgozik. Látván a bicikliseket felintegettek nekik. Valami olyasmit, hogy “gyertek le”. Erre Sanyiék visszaintegettek, nagyjából olyat, hogy “gyertek fel ti!”. Erre a hölgyek megindultak, és szépen libasorban feljöttek – az előbbiek nem kis elképedésére! 🙂 Kölcsönös vigyorgás, sűrűn csattogtak a fényképezőgépek. (Hülye turista szokás szerint…) Emese persze – lévén nagyváradi – nagyszerűen beszélgetésbe elegyedett velünk, valamennyien egy családhoz tartoztak, napszámban dolgoztak kint a földön. Üde, kedves színfolt volt ez a találkozás.


Azután megérkeztünk Máramarosszigetre, ahol – a változatosság kedvéért – a református lelkész segített szálláshoz bennünket, a hely az egyik presbiterének, Szabó Zoltánnak kertje lett volna. Szinte hihetetlen ellentmondás: a városka nyugati részén – csakúgy, mint a keletin :-((( – található ocsmány panelblokkok melett alig 200 m-re egy ötezer (!) négyzetméteres kert birtokosa szállásadónk, ami maga az üdezöld paradicsom, benne rengeteg gyümölccsel, hatalmas zöld réttel, madárcsicerivel. Mindez azonban, mint ahogy várható volt, szinte víz alatt, a talaj cuppogott, a lépteink nyomán kis tavacskák keletkeztek. Szó sem lehetett sátorverésről, táborozásról, szerencsére feléségénak, Évának birtokában volt egy lakás a közeli hányadék lakótelepen – ez lett következő “táborhelyünk”. (Jellemző módon az autót azonnal körülvették a lakótelep csóró kölykei, akik szemükkel szinte majd kinézték kezünkből a vacsoránkat.) Este már a levegőben lógott az eső lába, a magyarországi telefonok is sejtették, hogy valami nagy dolog jön. Édes szendergésünk közepette csak benyomásokban érzékeltük, hogy az éjszaka nagyobb részében mintha dézsából öntötték volna – de ezt a hasonlatot már korábban lelőttem, fokozni pedig nem könnyű!   Július 8-a, szerda – az oracsbitusok, mint árvízi biciklisták!


Az este megkezdett tanakodás reggel tovább folytatódik: “Hogyan tovább?” A meteurológia (Magyarországon 🙂 lassú javulást ígért (már három napja 🙁 ). Nekünk vegülis Máramarossziget volt az utolsó fedett ill. a fedettség reményét magában foglaló szálláshelyünk – a továbbiakban egészen Kolozsvárig magunknak kellene megoldanunk a hevergést a természet lágy ölén sátorozva. A következőt például fent a hegyekben. Vendéglátóink nyomatékosan a lelkünkre próbálnak beszélni, maradjunk helyben, aludjunk még egy(-két) éjszakát. Nekünk úgy tűnik, az éjszakai nagy esőzéssel átvonult a fő hidegfront, a levegő láthatóan kitisztult, az átlátszóság sokkal jobb, ugyanakkor frissebb is lett az idő. Úgy búcsúzunk, hogy akkor hát továbbállunk.


Elindultunk délkeletnek, végülis részben visszafelé, útbaejtendő egy híresnek titulált sósvízű fürdőhelyet, Aknasuhatagot. Már a kifelé város határában feltűnt, micsoda roppant vízmennyiség hullhatott le az éjszaka. A városba érkező kis patakok széles sáros árként hömpölyögnek, a katasztrófa kézzelfogható! Az Iza egyik “kis” mellékágának bal oldali gátja átszakadt, pontosabban a víz lazán meghaladta a medret és a septében odakészített homokzsákok szintjét, és a víz – másodpercenként párszáz liter – ömlött a közeli kertek felé. Máshol is láttunk hasonló jeleneteket. Nagy riadalom nem látszott, az emberek egykedvűen tocsogtak a vizes udvarokon. Felfelé a laposan emelkedő út mellett százszámra ömlöttek a patakok, a földek víz alatt, az Iza “faltól falig” elöntötte az árteret. Fejjebb haladva egy faluban az út elágazott, és mi egy nagy dombságra másztunk fel. Itt is mindenhol folyt a sáros víz, még a domb tetején is. Ilyen körülmények között reménytelennek tűnt bárhol is alkalmas táborozási helyet találnunk.


Az említett meredek “dombmenet” végén, Aknasuhatagon a strand persze teljesen üres – a hőmérséklet nemigen volt több 10 foknál! -, csak a parkolóőr próbált lelejmolni bennünket az egyébként üres parkolóban. (Persze eredménytelenül! 🙂 Európai nyelvet nemigen beszéltek, a szállodában a recepció nem működött, az étteremben az ételekről nem lehetett megtudni, vajon ehetők-e? Ha nincs Emese (román nyelvtudása), sose tudjuk meg a hely titkát. Este 5 és 7 között lehet fürödni a zárt, melegített vízű medencében – a locsipocsi 10 ezer lej (kb. 250 Ft). Érdekes lélektanilag, hogy a társaságból mindössze hárman vállalkoztunk rá – igazából utólag a többiek sem értik, miért nem. Eltekerünk sok-sok kilométert, és még annyi élmény se legyen, hogy felmelegszünk? (Megjegyzendő, Máramarosszigeten meleg víz csupán szombatonként szokott lenni, a csap egyébként csak dísz. A hideg víz pedig igazán jéghideg! Más városokban sokkal jobb a helyzet, őszintén szólva eléggé elképedtem ezen. Szóval többségünk lusta, fáradt és “nyavalygós” volt, szóval előtte nemigen fürdött. És itt sem…)


A locsipocsi fantasztikus élmény volt. Nemcsak a tekerés közben felcsapott lószartól való megszabadulás okán, hanem mert a rettenetesen sós vízben Archimédesz valószínűleg nem nagyon ugrált volna. Ugyanis nemigen tudott volna lendületet venni!… Akkora a felhajtóerő, hogy az ember játszi könnyedséggel lebeg – mint az űrhajósok. Kiáztattuk “kezünk-lábunk, háta tájunk”. Nemsokára elkezdte a sósvíz csipni az ülés által kidörzsölt kényesebb testrészeimet is. Ugyanakkor pedig kilazította az összes izmom, ami fennséges érzés volt. Mindehhez belül fantasztikus tisztaság, teljesen európai viszonyok, mondhatom, mehetnének tőlünk is tanulni oda némely helyről…


Fürdésünk alatt a többi majom kint ácsorogott, kóvályogott. Közben “mellesleg” megeredt az eső, ahogy szokás, istenesen. Végképp bebizonyosodott: nincs más választásunk, visszatérni Máramarosszigetre, következő éjszakán is élni vendéglátóink nyomatékosan felajánlott további vendégszeretetével. Vártunk, vártunk, hogy csak-csak csillapodik az eső, de mivel már lassan alkonyodóba kezdett hajlani, nem várhattunk tovább. Eddig ügyes sunnyogással csak-csak megúsztuk a komolyabb bőrigázást, most lehetetlen volt. Komoly “jeges” szembeszél mellett gurultunk szembe az esővel közel 20 km-en keresztül! Mivel nekem volt a leghitványabb esőkabátom, ha előtte a fürdéssel nem “fűtöm fel” magamat, tuti biztos megkaptam volna valami nyavalyát. A merő vízben a fékem szinte egyáltalán nem fogott, időnként eszembejutott, talán mégiscsak kellett volna életbiztosítást kötnöm…


Azért valahogy mindenki túlélte. Vendéglátónk, Éva forró gyógyteákat főzött, hálásak vagyunk nagyon az ápolásért és újabb elviselésünkért. A társaság hangulata elérte a mélypontot, tekintettel a körülményekre szinte egyhangúlag az oracsbitu bevégzése mellett döntöttek.   Július 9-e, csütörtök – …mint a patkányok a süllyedő hajóról! 🙂


Hehehe, azért e vidékről elmenekülni sem olyan egyszerű, mint gondolná az emberfia. Máramarosszigetről vasút csupán délkelet felé, a Kárpátokba vezet, ami épp az ellenkező irány. A vad Tisza völgye ukrán területre kanyarodik, vízum hiányában számunkra nem járható út. Egyetlen megoldás ismét átkelni a Gutin folytatásán, a Hután, ezúttal egy alacsonyabb, “csak” 5-600 m-es hágón, Avasfelsőfalu felé. Szerencsére jól el voltunk látva román és magyar vasúti menetrenddel, így számos variációt találtak ki a többiek a hazautazás megeszközlésére. Végül kinéztek egy ígéretes déli vonatot, amely Avasfelsőfaluból Szatmárnémetibe döcögött – gyakorlatilag az egyetlen lehetőséget, amin poggyászkocsi van. (Errefelé még nem olyan liberálisak a biciklis vonatozási lehetőségek, mint nálunk…) A vonat elérése jó korai kelést és erőltetett tekerést kívánt. Sanyi ezt nem merte vállalni, tekintettel öregedő izületeire, így megegyeztünk, őt én viszem át a hegyen, “hullaként”.


Reggel minden gördülékenyen zajlott, mire felébredtem, a csapat már messze tekert. Sanyi cuccait felpakoltuk, családomat hátrahagytam, mondván, másfél-két óra múlva ittvagyok. (Hát hat óra lett belőle…) Szép nyugis tempóban haladtuk, sokszor megálltunk, bámultuk az áradó sáros Tiszát és a beletorkolló mellékvíztömegeket, később – Técső környékén – pedig a hatalmas elöntött területeket! Szaploncán is autóztunk, megállni nem akartunk, pedig meg lehetett volna nézni az ortodox vidám temetőt, ahol a sírköveken az elhunyt életének vidám pillanatait szimbolizáló képsorok és versikék olvashatók (sajnos persze románul) – Emeséék az előző nap kocsival megjárták. Közel 40 km után, a hegyi szakasz lábánál értük utol a többieket, akik vidámaknak tűntek. Elmondták viszont, hogy a jeges szembeszél nem volt egy matyóhímzés. Na nem baj, most egy kis fűtés következik nekik!


Felkaptattunk a Hutára, le a túloldalt, és a vonat indulása előtt alig egy órával érkeztünk meg Avasfelsőfaluba. Hosszú, a lakótelepekkel szokásos és kötelező módon elbarmolt város, központjában meglepően nagy nyüzsgéssel. A vasútállomást viszont szinte lehetetlen meglelni. A sín balra lent, a völgy alján húzódott, próbáltuk eltalálni azt az utcát, amelyik odavezet. Kérdezősködhettünk is volna – már amilyen eredménnyel… 🙂 -, de a cél az volt, hogy biciklis szemmel a legoptimálisabb megoldást találjuk meg a többiek számára. Az úgymond “nagyállomás” kint a fenében, az ipartelepen részeként, sok kilométerre feküdt, tudtuk, hogy van egy kisállomás bent a városban. Véletlen szerencsével leltük meg a kis koszos megállót, a peront pár lefektett talpfa (talpbeton) alkotta – az egész úgy nézett ki, mint egy épp megszüntetés előtt álló szárnyvonal. (Lélekben már vártuk az utolsó szerelvényt, amely felszedi, nagy gurigába feltekeri a vasúti sínt, talpfástul.)


No, hát Sanyit kiraktam, elbúcsúztunk, én pedig elindultam visszafelé, nézni, hogy haladnak a többiek. Hosszú kilométereken nem jöttek szembe, el is kezdtem aggódni, vajon hogy fogják elérni. Elértem az “elméleti elérhetőség” határát, és csupán azon túl találkoztam – mindössze hármukkal. “Mi történt?” “Hát volt egy láncszakadás… Azonkívül pedig Poszti elhagyta az övtáskáját, benne minden iratával, most teker vissza fel a hágóra! Mondta, hogy ne várjuk…” Üldözőbe véve utolértem őt, és felpakoltam az autóra cuccostul a hegymenet meggyorsítása érdekében. Mielőtt a tisztelt olvasó lerágná mind a húsz körmét, elárulom, hogy egy elhagyatott helyen történt az esemény, ahol hősünk a nagyobbik nekikészülést igénylő szükségét végezte – így meg is találta a cuccot érintetlenül.


De az izgalmak még nem értek véget! Várva Posztira, pakolgattam egy kicsit az autóban, és!… Megleltem egy degeszre tömött pénztárcát. (Ami nem okvetlenül a gazdagság jele Romániában, lévén egy a legkisebb címletű, 500 lejes papírpénz effektív értéke alig több 12 forintnál.) Mivel emlékezetem szerint Sanyi számolgatta a pénzét, szentül meg voltam győződve róla, csak az övé lehet, véletlenül lecsúszott az ülés mellé! Jézusom, láttam lelki szemeim előtt Sanyi orcáját, amit feltuszkolja cuccait a vonatra, vidám képpel várja a kalauzt (jegyváltás adott esetben a vonaton), keresi pénztárcáját, majd egyre lejjebb hervad a vigyor a képén!!!… Valahogy utol kell érnem őt. Talán leszállítják a következő állomáson? Vagy megegyezik a kalauzzal (cserébe valami csecsebecséért)? Minden lehetséges, mindegy, valahogy el kell indulnom visszafelé (ill. előre), meglelni őt. A helyzetből Poszti húzta a hasznot, hiszen vittem tovább, utolérni a többieket.


Avasfelsőfaluba visszaérve megláttuk a sarkon egy kocsma előtt a többieket, meg sem álltunk, tudtuk, innen úgysem jutnak egyhamar messze. 🙂 Jó érzékkel kigurultunk a macskakövön a vasúti megállóhoz, ahol… hehehe, ott ácsorgott komótosan Sanyi! Hatásvadász módon megpróbálom előadni neki a történetet, de nyugodt és kimért marad. A vigyor az én arcomról hervad le, a megtalált pénztárca a bárányhimlő miatt permanens “hullaként” Emesével autózó Gyuláé (aki most persze Máramarosszigeten maradt), a trehány mindenségit! Na nem baj, legalább ilyen módon sikerült egybeterelnem a társaságot, ami korántsem baj a kinti viszonyok közepette. Ja és a lényeg: hihihi, az adott vonat NEM közelekedik, megszüntették, a menetrendet átszerkesztették. A legközelebbi délután lesz, időben úgy, hogy érdemesebb elindulni, és letekerni a Szatmárnémetiig hátralévő mintegy 50 km-t.


Ezzel elváltak útjaink, én visszatértem Máramarosszigetre, elbúcsúztunk és elindultunk Emeséék szülővárosa, Nagyvárad felé. De azért nem nyugodtam, és a “tahofónia” (mobil távközléstechnika) vívmányának köszönhetően többször tájékozódtam a társaság sorsáról. Avasújvárosig sem értek, amikor megintcsak elkezdett szakadni az eső. Ugye ez volt az a falu, ahol a csodaszép magyar eladó lánnyal találkoztunk három nappal előtte. Sanyi, aki valahogy előresietett, bement hozzá csapni a szelet (izé… vásárolni valamit, mert bizonyára e leírást majd a felesége is olvassa 🙂 – közben a helyi kölykök kiemeltek egy pár cipőt a csomagjából. Nagy szerencsére csak ennyit. Lám-lám, hiába mondtuk, hogy errefelé bizonyos játékszabályokat be kell tartani (pl. csoportos közlekedés).


Tibor és Béla – mint öreg rókák – végképp megunták a trágya időt, és kerítettek a faluban egy kisteherautós fuvarost, aki 2500 Ft-ért elszállította őket a határig (40 km). Nem fért be azonban az összes bicikli, így Poszti és Jani úgy döntött, ők inkább mazochisták, és végigtekernek. A csapat így két részletben kelt át Csengersimán, az éjszakát ismét csengeri barátainknál, Miklóséknál töltötték, hiszen vonat Budapest felé már csak reggel indult. Az eső pedig néha esett, esegetett.   Bónussz plussz: autós csavargások Erdélyszerte Itt a történet véget is érhetne, azonban szót kell még ejtenünk a mi hazafelé autózásunk egyik szép kulturális melléktermékéről. Nagybányáról kijövet tájegységileg Koltó mellett, a Lápos patakfolyó völgyében található Hagymáslápos. Szervezési tévedés folytán – neve összekeveredett a túra későbbi útvonalába eső Magyarlápossal – az itteni lelkészt, Nagy Józsefet is megkerestük szálláslehetőség végett, aki nagyon belelkesedett. Ha már így történt, kötelességünk volt értesíteni őt a “szomorú végről”, s ha már úgy is itt száguldottunk át, személyesen. Az 1989-es fordulat után – holland testvérgyülekezeti támogatással – nyílt lehetőség a templom és az imaház nagyszerű felújítására. (Érdekes, hogy tekerésünk során valahogy egyetlen templom megnézésére sem került sor, pedig hát mindegyik szállásunk ilyen szellemi körben szerveztetett… 🙂


Hagymásláposon szemünk-szánk elámult, egy szépen berendezett és díszített, fűthető, szép hangú harmóniummal és orgonával rendelkező istenházát láthattunk. Harangjainak pedig olyan a hangja, hogy ha a kertben aludtunk volna, reggel igazi “mennyei ébresztőként” éltük volna meg. A templom mellett az imaház szépen berendezett három nagy terme alkalmas mind lelkigyakorlatok, mind kisebb egyházi találkozók megrendezésére. (Szóval itt sem lett volna fedélgondunk szakadó eső esetén… 🙂 Történelmi ritkaságnak számít a parókia birtokában található két XVII. századi úrvacsora-terítő. És ez mind semmi! József tiszteletes szervezett volna nekünk egy környékbeli biciklis ismertető túrát – természetesen kerékpáros idegenvezető emberkével. Hát sajnos csak legközelebb…


Az oracsbitu hiteles történetének levezetéseképp még annyit, hogy miután Gyulát és bárányhimlőjét pénteken kifuvaroztuk a határra, hogy vonatra szálljon Biharkeresztesen, majd Nagyváradon a gyomorrontásomból kijebb gyógyultam, július 11-én, szombaton elindultunk Kolozsvárra, a betervezett utolsó vendéglátónk, Szenkovics Feriék maszek meglátogatására. Végigautóztunk a klasszikus fútvonalon (Sebes-Kőrös völgye, Királyhágó), de azután letértünk jobbra, be Kalotaszeg vidékére. Felmásztunk kocsival a Gyalui-havasok egy lankásabb hágójára, majd legurultunk szinte a Szamos forrásvidékétől indulva. Lám-lám, legalább mi eljutottunk a folyó “elejéig”, amelynek végénél kezdtük a túrát egy héttel korábban. Közben elfogyott aszfaltút, néhol maga a földút is :-), a kocsi futómű-nyúzáspróbán érezhette magát, de a táj fantaszikus! A folyó felső szakaszán egymás érik a hatalmas víztározók és a kisebb vízierőművek. Energetikai és ökológiai hasznosságukról és értelmükről persze megoszolhatnak a vélemények, az olykor 100-150 m magas gátrendszerek építésének teljesítménye mindenképpen tiszteletreméltó.


Kolozsvár, mint egyetemi város Emesének nagy nosztalgialehetőség – vendéglátónkkal együtt végigjártuk az egyetem méltóságot sugárzó termeit, tanszékeit. És persze keresztül-kasul a város nevezetességeit, amelynek központja még így hétvégén is elég zsúfoltnak tűnt. De lassan-lassan szépül, alakul, itt is elkezdődött a nagy bankpaloták építése. A Szamos fölött továbbra is végigvezet a városon a két magasfeszültségű távvezeték, villamosított pályaudvar kinézetet adva a folyónak. Csillával szép vadvirágokat szedtünk a város fölé magasodó dombon. Jártunk kint a Fűvészkert mellett található egyetemi csillagvizsgálóban (hasonlít a hely választása a szegedi megoldáshoz), amely elsősorban oktatási célt tölt be – másról úgysem nagyon lehet szó, hiszen időközben egy hatalmas lakótelep épült mellette!… 🙁 Vasárnap délután visszaindultunk Nagyvárad felé, de nem akármilyen útvonalon. Kolozsvárt nyugat felé elhagyva balra fordultunk, és átkelve a dimbeken- dombokon, vagy 40 km után elértük az Aranyos folyó völgyét. Azon a geológiai képződményen keltünk át, amelynek része például a Tordai-hasadék is, vagy 20 km-rel keletebbre. Az Aranyos a Bihari-hegységből indul, közel 200 km-es völgye végén a Marosba torkollik. Gyönyörű völgyén egy tűrhető minőségű főút vezet végig, ezen indultunk hazafelé, bányavidéken, és a Bihari-hegység egy 1100 m fölötti hágóján át, ahonnan nagyszerű panoráma nyílik nyugat felé. Közben tettünk egy kis kitérőt Torockót és a Székelykőt megtekintendő – lenyűgözve álltunk meg a hatalmas sziklakolosszus alatt. Mindezeket csak annak érzékeltetésére, hogy legyen egy kis kedvcsináló az esetleges további erdélyi biciklitúrákhoz – ha éppen úgy alakul, velünk!


Tepliczky István  – a Magyar Csillagászati Egyesület, titkára


A szerző írásai Az Útikalauzban

Tepliczky István – Oracsbitu 2002

Tepliczky István: Az 1998-as Oracsbitu igaz története


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet  – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu


 

Légy te az első hozzászóló a(z) "Tepliczky István: Az 1998-as Oracsbitu igaz története" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár