Győrffy Árpád: Szekszárdi kirándulás – 2004

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt többször is jártam Szekszárdon. Mindig valami dolgom volt a városban, így igazán körülnézni nem volt időm.
Az elmúlt évtizedben csak az ott termelt, készített vörösborok tisztelete jelentett valamilyen kapcsolatot Tolna megye fővárosával, így október végén gyakorlatilag idegenként érkeztem egy rövid kirándulásra.
– Milyen város Szekszárd? – faggattam régi és új ismerőseimet.
– Unalmas – mondták többen is.
– Nincs igazi szórakozási lehetőség, hiányoznak a jó programok, a pezsgés. Pest messze van, Pécsre sem lehet mindig elmenni – ecsetelte a kisvárosi élet árnyoldalait egyikük.
Mások sem biztattak több jóval.
– Talán a gemenci kisvasút érdekes lenne egy idegennek, de az ilyenkor már biztosan nem közlekedik – mondta egy másik szekszárdi, aki éppen amiatt háborgott, mert a városon átvezető négy sávos út két szélső sávjáról kitiltották a forgalmat.
– Igaz, így legalább több a parkolóhely – ismerte el a döntés előnyös oldalát, de azért teljesen nem adta meg magát.
Ilyen fogadj istennel érkeztem a 36 ezer lelkes városba. Talán én is hasonló véleménnyel zártam volna a rövid kirándulást, ha a 19. században épült belvárosi házaknak már a séta elején nem ad barátságos megvilágítást a gyönyörű őszi napsütés.
Az ismerkedést a szűken vett belváros szélén, a Wosinszky Mór Megyei Múzeumnál kezdtem. A választás oka egyszerű, itt találtam ingyenes parkolóhelyet. A száz éves, masszív falakkal határolt neoreneszánsz épületben a máshol is megszokott régészeti kiállítás, várostörténeti gyűjtemény és hasonló anyagok láthatók. Pontosabban csak részben, mert az épületet éppen felújítják.
Ha a kiállításokat most ki is hagytam, azért egy kicsit merüljünk el a város múltjában. A közel ezer éves település sorsát meghatározta, hogy I. Béla 1061-ben bencés apátságot létesített a ma róla elnevezett tér helyén. A két évvel később elhunyt király testét is itt helyezték örök nyugalomra. A hadak felvonulási útján fekvő Szekszárd fejlődését az elmúlt századokban hol a tatár, hol a török seregek, hol a labancok megjelenése, néha meg a belső viszály akasztotta meg. A 18. század közepén úgy tűnt, ezentúl minden rendben lesz. A városba, környékére német telepeseket költöztettek, megerősödött a kézműves réteg, Szegszárd – ahogy még akkor is írták – címert kapott, és Tolna megye székhelyévé lépett elő. Ekkor azonban egy szomorú katasztrófa, az 1794-es tűzvész vetette vissza évtizedekre a fejlődésben. De megvolt ennek is a jó oldala – mondhatnánk, ha nem gondolnánk az emberek szenvedésére -, hisz az újjáépített város a tűzvész után nyerte el a mai nagyon szép képét.
A mába visszatérve a múzeumtól egy gyönyörű, fákkal szegélyezett sétányon indultam a belváros közepe, a Garay tér felé. Jobboldalon először a száz éve épített zsinagóga mellett halad el a sétány. A Kerényi József tervei alapján szépen felújított épületben ma kiállításokat, hangversenyeket rendeznek.
Nem sokkal utána, egy érdekesen középre lejtő pázsitú park oldalában áll Varga Imre egykor sokakat vitára ingerlő Prométheusz-szoborcsoportja. A mai számítógépes grafikákon edződött látásunk igazán már nem is érti, miért szúrta egyesek szemét egykor a saválló lemezekből hegesztett, lángot tartó csupa izom, ideg férfialak, az emberi erőfeszítés tökéletes kifejezője.
Továbbhaladva államalapító I. István szobra, majd a Prométheuszhoz hasonlóan formabontó, de teljesen más hangulatú szoborhoz érünk. A város állítólagos szülötte, Háry Jánost ugratja pufók lovát. A bajszát pedrő óbester tökéletes ellentéte a hősi pózba merevedő lovasszobroknak, inkább már karikatúra, ahogy az egy ilyen történethez illik.
Ha Háry csak képzeletben, a kitalálója, Garay János biztosan itt született. Az író mély pátosszal mintázott szobra is itt áll a közelben már száz év óta, a róla elnevezett tér közepén, az ország egyetlen német nemzetiségi színháza és a Liszt Ferenc koncertjeinek emlékét őrző sarki lábasház között.

Valahol itt, a Garay téren húzódik az a határ, ami az Alföldet és a Szekszárdi-dombvidéket elválasztja. Így az alig kétszáz méterre lévő Béla térre, az óváros közepére már kis kaptatón indulok tovább. Csak akkora az emelkedő, hogy a domb még látványosabbá tegye a tér közepén magasodó egyhajós, késő barokk stílusú katolikus templomot, a teret nyugatról záró városházát, s a vele szemben található vármegyeházat.A klasszicista építészet jeles alkotását Pollack Mihály tervei alapján 1836-ban építették. Különlegessége, hogy belső udvarában megőrizte az egykori bencés apátság falainak restaurált maradványait.


Városháza	Vármegyeháza

Katolikus-templom	a Liszt téri szobor

Az épület oldalkertjében áll Baky Péter és Szatmári Juhos László Borkút című szobra. Minden ismerősöm lelkemre közötte, hogy ki ne hagyjam. Valóban érdekes. A hordón lovagló Dionüszosz és a vele szemben ülő nőalak közös pózának nevét a Kámaszutrában valószínűleg az ollóból eredeztetnék. Egy pár a közeli padon éppen utánozni próbálta őket, de végül egyszerűbb figurát választottak. (Egyébként nem ez a legpajzánabb szobor a városban. Az egyik közeli téren magasodik, illetve lankadozik egy hatalmas fütyi – a helyiek szerint. Mondják, akkor volt még csak igazi a műélvezet, mielőtt a folyondár benőtte.)


Borkút	Lankadó

A Béla térről nyílik az az utca, ahol a város talán legismertebb egykori lakója, Babits Mihály született. Az emlékmúzeumként működő egyemeletes ház udvarán a költő szobra fogad bennünket. A kőfotelben ülő bronzalakot ugyanaz a Farkas Pál mintázta, aki a Háry-szobrot a Liszt Ferenc téren. A házban található kiállításokból nem csak a költőt, hanem egyik távoli rokonát, a két házzal arrébb született Dienes Valériát is megismerhetjük. De valószínűleg enélkül is sokan emlékeznek még a 80-as évek végéről arra a kedves, szép öregasszonyra, aki nem csak matematikában, táncban, zenében, hanem az emberi gondolatok megfogalmazásában is kiváló volt. A múzeum munkatársai azzal búcsúztattak, hogy legközelebbi kirándulásomon az ugyancsak szekszárdi születésű Mészöly Miklósról szóló kiállítást is megmutatják.

Talán a fentiekből is kitűnik, a szekszárdiak gondosan ápolják kulturális örökségüket. Az irodalom, a művészetek, a népművészet mellett a város kézműves hagyományaival is megismerkedhetünk több ma is dolgozó mester segítségével. Egyik műhelybe én is ellátogattam. A Béla térről nyíló Munkácsy utcában található a Petrits-család mézeskalács-, cukorkakészítő és gyertyaöntő múzeuma, s persze cukrászdája. Az 1825-ben alapított, ma is működő üzemben apáról fiúra száll a mesterség. Az ötödik generációhoz tartózó Petrits József elsősorban a tésztakészítésben jeleskedik, a díszítést inkább a fiára bízza, aki az itthoni iskolához élelmiszeripari mérnöki diplomát is szerzett. Büszkén mesélték, hogy továbbra sem szakad meg a Petrits-mézeskalácsosok sora, hisz már a hetedik generációhoz tartozó fiúunoka is megszületett.
Tolna megye fővárosában járva mindenképpen ismerkedjünk meg a környék boraival is. A két igazán helyi specialitás, a kadarka és a helyi recept alapján összeállított cuvée, a szekszárdi bikavér mellett más magyar és világfajtákat is megkóstolhatunk több vendéglőben, sőt a belvárosban is feltalálható pincékben. Ha csak később kell kocsiba ülnünk, bizonyára eljutunk arra a pontra, ahol már igaznak tűnik az itt lakók által fabrikált szlogen: Szekszárd a borok városa.
S ha még mindig maradt időnk, akkor ismerkedjünk meg a Duna és a város közé ékelődő különleges ártéri erdőt, Gemencet.
A szocialista tábor vezetőinek egykor kedvelt vadászhelyét tavasztól őszig kisvasúttal is végigutazhatjuk. Akik nem szeretik a száguldást, azok gyalogosan bejárhatják a néhány kilométeres tanösvényt.
A néhány órás kirándulás során rám nagyon jó benyomást tett a tolnai megyeszékhely. Lehet, hogy ott élni néha kicsit unalmasnak tűnik. De egy kellemes kirándulásra mindenképpen érdemes ellátogatni a dombok, az érdekes szobrok, a szép épületek, parkok és a jó borok városába, Szekszárdra.
Győrffy Árpád

A szerzőnek a következő címre küldhetsz levelet – E-mail: szerkesztoutikalauz.hu