Győrffy Árpád: Nantes, Angers – Nyugat-Loire – Franciaország – 2006

A két nagyváros rövid bemutatása, fűszerezve egy likőrgyár, borászat és kastély meglátogatásával  – sok képpel.

 

Franciaország Atlanti régiójában, Nantes-ban és környékén jártam 2006 szeptemberében. A város elég távol van tőlünk ahhoz, hogy repülőre üljünk. Az Air France és a különböző diszkont társaságok járatainak köszönhetően mehetünk akár Párizson vagy Lyonon át is. Persze, ha változatosságra vágyunk, Párizsban átülhetünk a gyorsvasútra, a TGV-re, hisz ugyanúgy a Charles De Gaulle-ról indul, ahonnan a csatlakozó repülőjárat, sőt az ára is hasonló. Mi most a repülőt választottuk. Odafelé Párizson, vissza Lyon érintésével. Hogy nem így lett, arról nem mi tehettünk.

Budapestről reggel hét óra után indultunk, Párizsig “eseménytelenül” telt a 2 óra 10 perces út. Az Air France pilótái viszonylag kellemes startot és landolást produkáltak, s útközben sem történt semmi különösebb incidens. Az indulás 10 perces késését Párizsig gond nélkül ledolgozták. Elő tízóraiként miniatűr csomagolt szendvicset, kávét kaptunk.
A CDG (Charles De Gaulle) repülőtér a legutóbbi utam óta sem lett kisebb. Az átszállásnál most is kiélvezkedtük magunkat a mozgójárdán. Hiába maradtunk az országon belül, most sem maradt el a kemény átvizsgálás. Nekem, csak a táskámat pakoltatták ki, de a nők többségét tüzetesen átnézték, volt akit meg is motoztak.

A repülőtéri boltokban, büfékben viszonylag magas árak vannak, de nem drágábbak a ferihegyieknél. Ráadásul itt szendvicset, üdítőt, kávét fél áron is lehet venni az automatákban. A büfékben a szendvics és az üdítő 3-4 euró, a néhány lépéssel távolabb lévő automatáknál ugyanez 1,5-2 euró.
Fél egykor indultunk tovább Nantes-ba. Az út bő egy órán át tartott, közben “ebédként” újabb csomagolt szendvicset és pudingos mufint kaptunk, persze kávéval. Mindkét gépen kínáltak alkoholos italokat. Én maradtam a fehér, száraz Chardonnay-nál, mert csak ez szerepelt a fehérboros választékban.

Nantes
“Loire ország” s egyben Nyugat-Franciaország szűken vett fővárosának 280 ezer lakója van, de a hozzáépült kisvárosokkal együtt – Nantes Metropol – több mint fél millió emberrel számolhatunk. A Párizstól 380 kilométerre fekvő város földrajzi, természeti és társadalmi képét a települést átszelő Loire-folyó és a kikötő révén szinte itt kezdődő, valójában 30 kilométerre lévő Atlanti-óceán, illetve Biskayai-öböl (Gascognei-öböl) határozza meg. A két nagy víz évszázadokra visszanyúló hatása végig követhető a város szerkezetén és a különböző épületeken.
Első virágkora a középkorban volt, amikor független bretagne-i hercegség fővárosaként, katonai erősségként működött. Erre az időre emlékeztet a vár és több templom. Az igazi aranykora a 18. századra tehető, amikor az ország legfontosabb kikötőjeként bonyolította a gyarmati kereskedelem meghatározó részét. A hajóik többnyire nyugat-afrikai rabszolgákkal mentek, fűszerrel, kávéval, cukorral, pamuttal és indigóval megrakottan érkeztek. A leggazdagabb hajótulajdonosok, a Loire egyik szigetén építették fel a Feydeau nevű negyedüket. A jellegzetes emeletes házak mára a folyótól messze kerültek – pontosabban a folyó került tőlük messze a 100 évvel ezelőtti szabályozásnak, feltöltéseknek köszönhetően.
A 18. század végén és a 19. században újabb gazdag időszak következett, ami újabb önálló negyedet hozott létre Feydeau-tól északra. Ekkor már a kikötő jelentősége inkább közvetve érvényesült, mert az ipar, benne a hajógyártás lett a meghatározó bevételi forrás. A legutolsó “szerkezetváltás” az elmúlt évtizedekben zajlott, amikor a nehézipar leépülése után korszerű technológiákat letelepítő szolgáltató és kulturális központtá, jelentős turisztikai célponttá vált a város és környéke. Helyi kalauzaink szerint mostanában ismét egyre népszerűbb településnek számít Franciaországban, nagyon sok fiatal vásárol régi házat, amit aztán eredeti külsővel felújítanak. A fiatalok érdeklődése részben annak is köszönhető, hogy 50 ezer diák tanul a Metropolban, közülük 30 ezer a nantes-i egyetemen.
A városba kocsival érkezők két tucatnyi PR parkolót találnak a főbb tömegközlekedési utak mentén. A legolcsóbb 2 ágyas szoba reggelivel 33 euró – 8500 forint – volt 2006-ban. Persze a jellemző árak inkább magasabban alakultak.
Érdemes lehet megvásárolni a Nantes kártyát (1, 2, 3 nap – 14, 24, 30 euró 2006-ban), ami ingyenes közlekedési lehetőséget ad – a helyi tömegközlekedés mellett repülőtéri járat, régiós vasút -, szintén ingyenesek a múzeumok, városnéző programok, kertek, kedvezményt biztosít az állatkertbe, sportprogramokra és a vásárlásra a Lafayette Galeria hálózatban.

Megérkezésünk után azonnal városnézéssel kezdtük a programot a Trentemoult nevű negyedben, ami a szűken vett belvárostól 1,2-2 kilométerre található a Loire partján, az óceán felé. Valamikor egy halászfalu állt a helyén. A szegényes házakat később lebontották, amikor a 19. században tehetős hajótulajdonosok lakhelye lett. Az utóbbi évtizedben ismét felkapott hellyé, afféle elitnegyeddé vált, ahová jólkereső menedzserek és közismert művészek egyaránt szívesen költöznek. Ebben szerepe volt annak is, hogy sok 19. században játszó filmhez adott korhű díszleteket. A városrészt sűrűn elöntötte a folyó, ezért a házak sokszor magas lábazattal épültek, vagy a bejárat előtt kisebb területet tömör fallal elzártak, hogy így védjék a lakást a víztől.
A villák között szabálytalan utcák, minden apró helyet kihasználva virágok, cserjéket, fákat ültettek. A növényzet – számomra meglepő módon – inkább délies. Biztosan az óceán, meg persze a sok kísérlet a gyarmatokról hozott magokkal. Olajfák, pálmák, magnóliák, kaméliák. Kalauzaink szerint a város kertjeiben, parkjaiban, utcáin 185 féle fa található, amivel világszinten is előkelő helyen állnak. Ráadásul csak a magnóliának 400 féle változata. (Hogy ez így van-e, és valójában mit is jelent, nem sok fogalmam van. Nekem az ilyen nagy számokról már a számtanpéldák jutnak az eszembe – Kékszakállú Vágner úr nyomán.)

A folyóparton futó utcában vendéglők, kocsmák, turistákra építő boltok váltogatják egymást. Ahogy később a város más részein, itt is több palacsintázót láttunk, ahol az itthon megszokottnál nagyobb ízválasztékkal és kicsit vastagabb palacsintákat lehet enni.
Az egyik vendéglőbe mi is bementünk kávézni, süteményezni. Korábbi utazási élményeim miatt már meg sem lepődtem, amikor beszélgetésünket hallva egy emigráns magyar üdvözölt bennünket.
A vendéglő amolyan tipikus francia hely volt, sok kicsi asztallal, szűkös hellyel. A franciák valamiért imádják a zsúfoltságot. Egy emeleti teremben ültünk le, ahonnan jó kilátás nyílt a folyó túlsó partjára. Az szinte ellentéte volt ennek. A gazdagok házai helyett egy 19. századi gyártelepet láthattunk a hozzákapcsolódó munkáskolónia lepusztult házaival. Természetesen már arra is készítik a terveket.
Trentemoult és a belváros között húzódik a “hajógyári sziget”, ahol már korábban leállt a termelés, de néhány hatalmas daru még ott árválkodik. Kettőt közülük a világ örökség részeként, ipari műemlékként védetté nyilvánítottak. Az eredeti funkciója részben megmarad, mert vitorláskikötőt, szórakozóhelyeket, szállodákat építenek, és itt fogadják majd a világkörüli úton járó kirándulóhajókat.

Akkor még csak tervként meséltek róla, hogy 2007. augusztusára különleges technikai őrültségekkel népesítik be a szigetet, afféle Álomgyárat létesítenek, ahol a megálmodott dolgok éltre kelnek. Lesz köztük például egy 12 méter magas sétáló elefánt, amibe egyszerre 35 ember tud beülni. 2009-re újabb óriási állatokat és függőkerteket építenek. Az ötleteket elsősorban az 1828-ban itt született Jules Verne regényeiből veszik.
Bár az óceán innen még messze van, nehéz eldönteni, hogy a magas rakpart alatt hullámzó víz még a folyó, vagy már az óceán. Az apály és dagály közötti jelentős különbség az óceánra utal, az áradások idején megemelkedő vízszint pedig inkább a folyóra. Amikor mi ott jártunk, éppen alacsonyan volt a víz, a rakpartok alatt 5-10 méteres mélységben. Később a tengernél láttunk olyan kikötőt, ahol a kisebb hajók és a hozzájuk vezető mólók együtt süllyednek, emelkednek a tengerszint változásával. Itt egyszerűen szárazon feküdtek, ha kiment alóluk a víz.
Nantes kereskedelmi kikötője korábban az országban a legnagyobb mennyiséget forgalmazta fából, faipari termékekből. Mostanában kezdik leépíteni a város más irányú fejlesztése miatt. A forgalmat egyre inkább a torkolathoz közelebbi területre helyezik át. Persze, nagy hajók továbbra is közlekedhetnek szinte a város közepéig. Erre egy 53 méter magas híd ad lehetőséget, ami Trentemoult nyugati szélén ível át a Loire fölött. Kalauzunk mesélte, hogy hiába ilyen nagy, így is előfordult, hogy egy hatalmas orosz luxusvitorlás nem fért át alatta.
A városrészt a közutak mellett menetrendszerű hajójárat köti össze a belvárossal. Mi is ezzel mentünk. Útközben elhaladtunk Verne Gyula múzeuma előtt. Az író húsz éven át élt a városban. Életének nagy részét egyébként a katedrálisáról híres Amiensben töltötte el, de a hajóit mindig Nantes-ban tartotta. Az első csak afféle kis “iroda hajó” volt, amin dolgozni tudott. A második, a Szent Mihály2, már kicsit nagyobb. Ezt most renoválják. A harmadikkal már nem csak a partközelben, hanem a tengeren is lehetett utazni. A városban több házban is lakott, végül egy olyanból csinálták meg múzeumát, amelyikben ő sohasem élt. A kastélyszerű épület közvetlenül a vízparton magasodik a Szent Anna-hegy lábánál. (Valójában egy dombról van szó, amit a matrózok védőszentjéről nevezetek el.) A múzeumban főleg az irodalmi emlékeket, kéziratokat, könyveket és persze a helyi vonatkozású dolgokat lehet megnézni. (Helyi kalauzunk szerint borzalmas volt a helyesírása. Mi erről nem tudtunk meggyőződni, mert a múzeum éppen zárva volt – és franciául sem tudtunk -, de vigasztalt, hogy ebben hasonlítok a nagy álmodóra.) A múzeum közelében álló szobrát természetesen megnéztük. A gyermekként ábrázolt író mellett ott áll a legnépszerűbb hőse, Nemo kapitány is.
Nem messze innen áll a 0627-es lajstromszámú kiszuperált hadihajó. A kicsit mattos kályhaezüsttel befestett jármű ma múzeumként működik.

A Verne Múzeum
A fiatal Verne egy turistával
Nemo kapitány
A 0627-es hadihajó – múzeum

Az első városnézés után elfoglaltuk a helyünket a belváros egyik szállodájában, majd a Crebillon utcán át elindultunk a színházhoz. Állítólag itt vannak a legdrágább üzletek a városban a legnevesebb márkákkal. De mi inkább kihagytuk a vásárlást. A belvárosnak ezt a részét a 18-19. században emelt középületek és a 3-4 emeletes lakóházak határozzák meg. A negyed egyik különlegessége a Graslin tér és színház. A tér három oldala alapján négyzetnek mondható, ám a negyedik félkörívvel zárul. A színház a középső egyenes oldalakról néz a félkörív felé, ettől kicsit olyan amfiteátrum szerű az egész.
A klasszicista stílusú színházat 1788-ban építették egy teljes üres területre. A tér körül álló többi épülethez hasonlóan Mathurin Crucy tervezte. A színház előcsarnokban két oldalt Moliere és Racyn szobra áll – pontosabban ül. Műsort nem láttunk, de kalauzaink szerint opera, dráma, balett, musical sőt hip-hop műsor egyaránt van benne. Azt mondják, demokratizálni akarják a műsorokat is.

A tér színházzal szembeni félköríves oldalán nyílik a Cambronne park, ami zöld lombjaival kicsit oldja a tér szürkéit. A tér keleti szélén bementünk a Cigale nevű szecessziós étterembe. Ha minden jól megy, tücsök vagy kabóca a jelentése – legalábbis ez az állat található a logojában. Olyasmi, mint a mi szecessziós cifrapalotáink. 1895-ben készítette egy keramikus építész. A termek falait váltakozva kerámia és gobelin borítja, díszíti.

A kezdetektől nagyon kedvelt szórakozóhely volt – bizonyára azért is, mert sok nő várta ide a szórakozni vágyó férfiakat. A helyiek állítólag nantes-i tyúkoknak (kokott) hívták őket. Most csak körülnéztünk, de este itt volt a vacsoránk. (A nőkkel sajna nem találkoztunk.:) Az óceán közelsége miatt, meg egyébként is, talán nem meglepő, hogy az étterem fő specialitása a hal, meg mindenféle tengeriherkentyű, ahogy a képekből is kiderül.

A színháztól kicsit visszasétáltunk a Crebillon utcán, átmentünk az éppen felújítás alatt lévő Place Royale-on, melynek épületei háromnegyed részben megsemmisültek egy 1943-as bombázás során. A házakat és a tér közepén álló hatalmas kék gránitszökőkutat újjáépítették. Az 1865-ben készített szökőkút a város egyik jelképe. Az allegorikus jelenetben egy megkoronázott női alak ügyel a Loire-ra és a mellékfolyóira.
Benéztünk egy édességboltba is, ahol az egyik helyi különlegességet, a tengeri sóval, illetve vajjal készített karamellt is árusítják. Szerintük palacsintára és pirított kenyérre is kiváló. Engem inkább kicsit zavart az ízében a só.

A tértől nem messzire nyílik város egyik fontos nevezetessége, a Pommeraye passzázs. Az 1843-ban épített korabeli “pláza” különlegessége, hogy lejt a folyó felé, így gyakorlatilag végig vasszerkezetes üvegtetővel fedett lépcsőn kell menni. Az üzletek a lépcső mellett húzódó három elcsúsztatott szinten helyezkednek el. A szinteket különböző allegorikus szobrok díszítik.

A város második fénykorát az egykor a Loire mellett húzódó Ile Feydeau házai idézik fel. A folyó helyett most egy széles zöld pázsitsáv, a Turenne sétány húzódik a feltöltött meder helyén. A 18. század közepén épült házak erkélyeinek szép kovácsoltvas rácsai, lépcsőkorlátai és más díszítései még ma is érzékeltetik a hajdani gazdagságot. Itt áll Jules Verne szülőháza is. A gránit lábazatra mészkőből felépített házak párkányai furcsa cikcakkot rajzolnak, mert némelyik kicsit jobban megsüllyedt az elmúlt századokban a laza talaj miatt. Ezt a városrészt főleg a rabszolgakereskedelemből meggazdagodott hajótulajdonosok, kereskedők lakták. A rabszolgákért kapott pénzből, vagy közvetlen csereként kávét, kakaót, borsot, indigót, egzotikus fákat és rengeteg cukrot szállítottak a nantes-i kikötőbe, amelyik ebben az időben a legnagyobb forgalmat bonyolította Európában. Becslések szerint csak az itteni hajók 400 ezer rabszolgát szállítottak Afrikából az Újvilágba.

Sétánk következő állomása hercegi vár volt, de közben áthaladtunk a Bouffay kerületen. A középkori város eredeti központja, ma afféle helyi “Soho”, amivel jobban egyik este ismerkedtünk meg.

A házak jelentős része mára kicserélődött, de néhány szinte eredetiben megmaradt, s a megyed összességében őrzi a régi hangulatot. Nappal is elsősorban a kávéházak, éttermek palacsintázók határozzák meg a képét, éjjel kimondottan szórakozónegyednek tűnt. Egyes utcákat előszeretettel látogatnak a tiszta fiú illetve tiszta lány társaságok. Mi inkább a hagyományos vendégkörű részt választottuk. A negyed egyik látványossága a 17. században épült Sainte Croix plébániatemplom, amit a 19. században átalakítottak, de megtartotta a trombitáló angyalokkal díszített harangtornyát.

A város középkori jelentőségét talán a tekintélyt parancsoló méretű vár és a közelében álló katedrális mutatja igazán. Az erődítmény eredetileg a Loire-partján állt, de a meder szabályozása miatt mára a folyó távolabb került tőle. Az elődje még a 13. században készült, a ma is álló részeket a 15 században kezdték építeni II. Ferenc bretagne-i herceg megbízásából. Lánya, Anna, a későbbi francia királyné már itt született, a szobra a felvonóhíd bejáratnál áll.

A vár kívülről inkább a korai középkort juttatja az ember eszébe a gránitból készült vastag falak, bástyák miatt. Most csak eddig jutottunk, mert közben beesteledett, és mennünk kellett a Cigale-ba vacsorázni.

A várnézőt másnap délelőtt folytattuk. A kívülről látott korai középkor helyett az udvaron későbbi korokkal találkoztunk, a fal másik oldalára épült fehér mészkőpalota inkább a kezdeti reneszánszot idézi. Kalauzunk szerint kívülről bretagne-i, belülről loire-i az építmény.
Az erődrendszer korábban egyébként sokkal nagyobb kiterjedésű volt, de a 18. század közepén a távolabbi sáncokat, falakat lerombolták, a folyó erre kanyargó szakaszait feltöltötték, hogy a város terjeszkedni tudjon. Az első időszakban fontos katonai erőssége volt a breton hercegségnek a franciák ellen. Miután Anna házassága révén szövetségre léptek, egy időre a francia királyok lakhelye lett. A 16. század végén itt adott ki nyilatkozatot a király a protestáns vallás elismeréséről. A 17. század elejétől 300 éven át börtön működött benne. 1924-ben múzeummá alakították, de a megszálló németek ismét erődítménynek használták, egy nagy bunkert építettek valahová az udvar alá.

Az erődítmény 15 éven át tartó felújítása 2006-ban fejeződött be. Az utolsó szakaszában 10 milliárd forintos költséggel zajló munka felét maga a város, a többi részét a Metropol, a megye, a régió az állam és az Európai Unió adta össze. Az épülettel együtt rendkívüli kincseket bemutató állandó és ideiglenes kiállítások nyíltak. Az egyik közülük Anna királynéval foglalkozik. Igaz, mi ezeknek csak a terveiről hallottunk, mert a nyitás előtt jártunk még ott.

A hercegi vár közelében áll a vele egyidős Szent Péter és Szent Pál katedrális. Az öthajós, gótikus jegyeit viszonylag egységesen megőrző templom belső magassága 37,5 méter, ami meghaladja a párizsi Notre Dame méretét. A bejáratnál álló 63 méteres tornyok is a legnagyobbak közül valók. Az egyik részét éppen restaurálták.
A kapukat és a belső részeket díszítő szobrok, faragások mellett a templom kiemelkedő szépségű darabja az építtető Anna apjának, II. Ferencnek és feleségének síremléke. A hercegi párt és a különböző alakokat ábrázoló szarkofág a 16. század első éveiben készült. Az egyik érdekes alak egyik oldalával öregemberként, a másikon fiatal nőként néz ránk. A síremléket a francia reneszánsz egyik legnagyobb szobrásza, Michel Colombe készítette.

A katedrálistól a elsétáltunk a Basse Porte és a Talensac utca között húzódó vásárcsarnokba. Közben elhaladtuk a prefektúra épülete előtt, és az Erdre-folyó partján álló “50 Otages” (50 túsz) emlékmű előtt, amivel a második világháború alatt kivégzett nantes-i ellenállók emléke előtt tisztelegnek.

A sok fa, a parkokkal tarkított nagy terek, széles utcák miatt a város nagyon barátságosnak tűnt. A hetvenes évek gigantomániája ezen a településen is nyomot hagyott az 172-76-ban épített 24 emeletes Bretagne-torony képében, de kerekített formái miatt még ez is elviselhetőbbnek tűnt más hasonló társaihoz képest.

A vásárcsarnokban (marché) a szokásos kínálat: zöldség, gyümölcs, tejtermék, húskészítmények és persze hal, halféle minden mennyiségben. Az épület megjelenése kicsit komolytalannak tűnt a város más részeihez képest, de a kínálat gazdagnak tűnt. Itt láttam először lila karfiolt, no meg a sajt- és halválaszték is nagyobb volt a veszpréminél. Helyi kalauzaink szerint a környék fő terméke a madársaláta, vagy más néven galambbegysaláta – valeriana locusta. A francia fogyasztás 80 százaléka állítólag innen kerül az országba, de erősek póréhagymában is.

A piacozás után leültünk kávézni egy szemben lévő kávéház elé. Igazán csak azért volt érdekes, mert én először találkoztam a “hosszú kávé” csináld magad változatával. Kihoztak egy kisadag presszó kávét nagyobb csészébe, s hozzá egy kis kiöntőben forró vizet. Egyébként használható a megoldás. Ráadásul megtehették volna, hogy ők öntik össze már bent, de inkább rámbízták a keverési arányt.

Délután az LU-ba, a Lieu Unique-ba mentünk el, ahol 1986-ig működött a Lefévre-Utile (LU) kekszgyár. A “Petit LU-t” a 19. században hozták létre a kikötő hatalmas cukor, kakaó, egzotikus gyümölcs és rum forgalmára építve. A cég 1986-ban költöztette el innen az üzemet.
Az üresen maradt épület 2000 óta “nemzeti kulturális helyszínként” működik. A gyár eredeti formáját, berendezéseit, részben gépeit is megőrző Lieu Unique afféle avantgarde klub, találkozóhely bárral étteremmel, könyvesbolttal, iparművészeti bolttal, színházi előadásokat, irodalmi műsorokat, kiállításokat rendeznek. 2004 óta a gyártornya kilátóként működik, törökfürdőt is terveznek bele.

az LU tornya
étterem az egykori kekszgyárban

Az LU-ban működik az a stáb is, ami város nagy attrakcióját a 2007-ben indított Loire Estuary-t (Loire-torkolat) szervezi, aminek 2009-ben és 2011-ben a három nyári hónapban lesz egy-egy újabb része. Nemzetközi hírű művészek a folyó Nantes és Saint Nazaire közötti szakaszára építve érdekes, sok esetben az egyszerű halandót meghökkentő alkotásokat hoznak létre. Így az arra járók láthatnak majd a tenger és Nantes között a folyón úszkáló 25 méter magas gumikacsát, a vízre épített, női mellett formázó bungalót. A 60 kilométeres szakaszon összesen 30 helyen állítanak fel valamilyen tájhoz illeszkedő, a Loire-hoz kapcsolódó alkotást. De van olyan művész is, aki a Palace Royalon lévő szökőkutat építi körül szállodai szobának – királyi lakosztálynak. Az Estuary része lesz a hajógyári szigeten készülő “álomgyár” is a különleges géplényekkel.

Lakosztály tervek az Estuary-ra

A nézők a folyón haladó hajóról nézhetik meg az alkotásokat. A tükrökkel burkolt, szinte láthatatlan hajó önmagában is műalkotás lesz, ami a tükreivel szivárványt fog vetíteni a tervezők elképzelései szerint. A programhoz szükséges 7,2 millió eurós költségvetés többségét vállalkozások, állami szervezetek támogatásából, meg persze a belépőkből szedik be – a tervek szerint. Akár a szökőkutas szállodai szobát is ki lehet bérelni éjszakánként 60-80 euróért. A napijegy 30 euró lesz, kedvezményes 20 euró.

Egyik este egy étteremhajón vacsoráztunk az Erde-folyón. A rendkívül erős fényű reflektorokkal felszerelt vízibusz útközben bevilágította a folyót és a parton álló épületeket. Több érdekes kastélyt és néhány szép vízimadarat is láttunk. Úgy tűnt, nem mindenki fogadta kitörő örömmel a lassan elúszó díszkivilágítást, mert két ifjú uszálylakó a csupasz fenekével köszöntött bennünket.
A hajón zenekar játszott a vacsora utáni tánchoz. A házi fotós buzgón fényképezett, de szerencsére nem volt túlságosan tolakodó. Az első hídig mentünk el, ahol egy ekkora járgánnyal már vissza kellett fordulni. A kiszállásra persze elkészültek a fotók is, már annak, aki rendelt és fizetett.

A hajókázás után elmentünk a régivárosháza terén felállított vidámparkba. A fő attrakció egy 50 méteres óriáskerék és egy hasonló méretű Booster volt, ami ugyanúgy liftezteti a gyomrot, csak kicsit gyorsabban. Én mindkettőt kihagytam, inkább ettem egy finom csokis palacsintát, amihez valamilyen likőr járt. Reggel egy óra felé nagyon kellemes volt.

Anjou megye

Másnap Anjou megye központjába, Angers-ba látogatunk. Ahogy a neve is jelezni, ez a vidék nem csak földrajzilag, történelmében is közelebb van hozzánk, hisz a magyar honfoglalás idején az Anjou-család tagjai itt kezdték építeni a 15. század végéig virágzó birodalmukat. Ebből a rokonságból származott két magyar király, Károly Róbert és Nagy Lajos is.
Angers a Maine és a Loire-folyó találkozásától nyolc kilométerre, a Maine két partján terül el, százötvenhatezer lakosával Franciaország 16. legnagyobb városa. Amit turistaként is azonnal érzékel az ember, hogy egyszerre történelmi település szép műemlékekkel, pezsgő, dinamikus hely az itt tanuló harmincezer diáknak köszönhetően és prosperáló gazdasági centrum.
A történelmi emlékekkel ismerkedő turistáknak az Anjou-k erejét, gazdagságát a környéken számos kastély és más építmény mutatja ma is. Közülük is talán a legérdekesebb az Angers közepén, a Maine mellett álló 800 éves erődítmény, ahol mi is kezdtük sétánkat. Az ötszög alakú vár mintegy 1 kilométer hosszúságú falát 17 szabályos hengerszerű bástyatorony tagolja. III. Henrik parancsára a tornyok tetejéből jelentős részt lerombolta, de a legmagasabb közülük még úgy is eléri az 50 métert. Még érdekesebbé teszi a látványt, hogy építőanyagként vegyesen használták a sötét árnyalatú palát a környék jellegzetes fehér köveivel.
A vár ma akár egy háború ellenes hippi szimbólum is lehetne, mivel kívül-belül mindent elborítanak a virágzó növények. A várárokban gyönyörű virágágyásokat, sétautakat alakítottak ki. A belső vár udvarát érdekesen formázott örökzöldekkel parkká alakították. A legérdekesebb a fellegvár, ahol bástyák tetejét szőlőültetvény és füvészkert foglalja el.

Amennyire az életet sugározza a föld feletti rész minden négyzetmétere, ennek éppen ellentétével találkozunk a várudvar alatt kialakított hatalmas kiállítócsarnokban, ahol Angers talán leféltettebb kincsét, egy több mint 600 éves faliszőnyeg sorozatot őriznek. A világörökség részének minősített gobelin darabjai a bibliai apokalipszist ábrázolják. Az eredetileg 144 méter hosszú, 90 jelenetből álló, egy darabban készült szőnyeget a forradalom idején feldarabolták, és részletekben eladták. Ma mégis közel egészben látható, mert a 19. század közepén visszavásároltak belőle 74 képet. A vörös és kék színeket használó gobelineken az apokaliptikus látomásokat a római hódítások korába helyezték, de akár a készítés idején ezen a környéken is zajló 100 éves háború véres ütközetei és a harcokat kísérő járványok, éhínség is közvetlen alapot adhatott a jelenetek tervezéséhez.
A hatalmas teremben nagyon halvány UV-fényes világítás van, hogy a szövetek ne sérüljenek és az esetleges kártékony dolgok is elpusztuljanak. A teremőrök azt mondták, vaku nélkül nyugodtan fényképezhetek, ha tudok. Kedvesen mosolyogtak hozzá. Mivel előre készültem erre a helyre, állványt is vittem, így talán valamennyire élvezhető felvételeket sikerült csinálnom.

A várból szép kilátás nyílik az óvárosra és a Maine-folyóra. A túlsó part egy része már nem annyira tetszett, de hát nem is azért mentünk.
A sétánkat a vár falától keletre elterülő óvárosban folytattuk. A legimpozánsabb építmény a korai gótikus stílusban készült Szent Maurice katedrális. A két főtorony a 12-13. században nyerte el mai alakját, a közéjük ékelődő tömzsibb középső “csak” mintegy 500 éves. Bár a homlokzat jelentős részét átalakították, eredeti szépségében láthatjuk a kapu fölötti timpanon közepén a trónon ülő Krisztus alakját.
Betöltötte már a 800. évét a katedrális közelében álló Szent Aubin harangtorony is, amely valaha egy bencés apátsághoz kapcsolódott, de mára egyedül maradt a régi épületek közül.
Ha csak mutatóba, de még ma is áll több fagerendás lakóház is a főleg 19. századi épületek között. A legnagyobb közülük, a tetőterével együtt ötemeletes Ádám-ház közel 500 éve áll a Szent Kereszt téren.

A patinás épületek mellett gyönyörű parkok, kertek teszik széppé, otthonossá a várost. Angers bővelkedik érdekes múzeumokban is. Ha valaki nem rajong a faliszőnyegekért, vagy a szobrokért, festményekért, az megnézheti a narancslikőréről világhírű Cointreau gyár múzeumát. Ez valami olyan lehet nálunk, mint itthon az Unicum.
Én mindig úgy képzeltem, hogy a narancslikőrt narancsból csinálják. Nagyon naív voltam, de most már gyógyulok. Az 1849-ben alapított gyárban szárított narancshéjból erjesztik valahogyan koktélokban és tisztán is sokak által kedvelt italt. Hogy pontosan hogyan csinálják, azt kalauzunk, Valerie Quinaud nem árulta el. De még ezt is megbocsátottuk, annyira finomak voltak múzeumi sétát záró kóstolón a koktélok.

Mi nem jutottunk a következő helyekre nem jutottunk el, de biztos sokak érdeklődésére számíthat a regionális repüléstörténeti kiállítás, amelynek a motor nélküli repülő eszközök bemutatása a fő erőssége. Akit még ezzel sem vettem le a lábáról, annak ajánlom a fejdísz múzeumot elképzelhetetlen mennyiségű főkötővel.

Ha valaki több időt tölt a környéken, akkor érdemes autóval, de még inkább biciklivel bejárni a vidéket és néhányat felkeresni a megye 1200 kastélya közül. Mi a Brissac család ősi kstélyába látogattunk el Brissac-Quince-be. Arról hallottunk, hogy itt él Széchenyi István egyik ük-ükunokahúga, de azt remélni sem mertük, hogy találkozunk is vele.
Most Charles-Andre de Cosse-Brissac az ura a kastélynak. Ő a 16. a sorban azóta, hogy egyik őse 1502-ben megszerezte. A 44 éves márki 1993-ban vette feleségül a nála öt évvel fiatalabb Sárvár-Felsővidéki Széchenyi Larissát, aki akkoriban a londoni Royal Balett elismert táncosa volt. Az esküvő óta a családi birtokon élnek, dolgoznak, nevelik négy gyermeküket.
Mivel a márki is tudott a magyar csoport látogatásáról, maga jött elénk a kapuig. De mint kiderült, más látogatókat is sűrűn kalauzol a 70 hektáros parkban álló 204 szobás otthonukban.
Ahogy kívülről is sejthettük, az épületet többször átépítették, de a főhomlokzatot közrefogó két torony 1455. óta áll. Sőt az utolsó nagyobb átalakításnak is már elmúlt a 400. évfordulója. A vidéket a háborúk elkerülték, és több környékbeli kastéllyal ellentétben a forradalmat is szerencsésen átvészelte az épület.
A rövid sétán megnéztük a hatalmas tánctermet az aranyozott mennyezettel, a szépen festett spalettákkal és az egész falat beborító gobelinekkel. A márki elvezetett bennünket egy különleges becsben tartott szobába, ahol egykor 13. Lajos is megszállt. Megnéztük a középkori konyhát, a pincét a borokkal, az ebédlőt, ahol a terített asztalon az étkészlet természetesen herendi volt.

A séta közben azt is megtudhattuk, hogy a kastély fenntartása nem olcsó mulatság.
– A költségeket részben állami támogatásból, részben saját bevételeikből finanszírozzuk. Az erdővel, szőlővel, parkkal együtt 850 hektáros birtok jövedelme kevés lenne a saját részhez, a bevételeink nagyobbik felét ma már a kastélyra épülő idegenforgalom adja – avatott be bennünket a hétköznapi pénzügyekbe.
Az egyszerű látogatások mellett borkóstolókat szerveznek, advent idején hatalmas vásárt, áprilisban nemzetközi virágkötészeti kiállítást, húsvétkor vadászatot rendeznek. Az utóbbi persze nem igazi. Több ezer gyerek látogat el ilyenkor hozzájuk, hogy a parkban elrejtett 10 ezer csokitojást felkutassák. Fontos bevételi forrásuk a konferenciák fogadása, de akár egyszerű turistaként is meg lehet szállni a királyi lakosztályban, ha a mintegy 100 ezer forintos éjszakánkénti árat kifizetjük.
– Az arisztokraták ma egyik oldalról éppen úgy élnek, mint a társadalom bármely más rétegének tagjai – mutatta be világukat. – Nem zárkóznak el másoktól a származásuk miatt, kiterjedtek a kapcsolataik minden csoport felé. Ugyanakkor mégis egy jól elhatárolható réteget alkotnak, amelynek tagjai sok rokon vonást mutatnak egymással. Az arisztokraták közötti közvetlen kapcsolatok azonban nem annyira a születés, a rang, hanem a hasonló élethelyzetek alapján szövődnek. Nekem például szorosabb a kapcsolatom azokkal, akiknek hasonló kastélyuk van, mert azonosak a gondjaink – mesélte séta közben.
A kastély saját színházában jártunk, amikor csatlakozott hozzánk a ház úrnője is, aki nagyon kíváncsi volt a magyar látogatókra.
– Édesapám, Széchenyi Ferenc 1948-ban menekült el Magyarországról. Az utolsó időszakról nagyon keserű emlékei voltak, talán ez magyarázza, hogy nem ösztönzött bennünket a magyar nyelv tanulására. A rossz emlékei bennem is mély nyomot hagytak. Nagyon sokat mesélt például az oroszokról. Én annyira féltem tőlük, hogy még 18 éves koromban is csak úgy tudtam elaludni, ha a pongyolám ki volt téve az ágy mellé. Ha netán újra jönnek, akkor legyen gyorsan miben menekülni – idézte fel a Bécsben töltött gyermekéveket.
Persze azóta már másképp látja az országot. Többször jártak itthon, kötődésüket bizonyítja az is, hogy 12. évében járó nagyfiúkat Lászlónak keresztelték.
– Próbálom magyarázni a gyerekeknek, hogy ők egy nagy magyar család leszármazottai, de itt annyira a Brissac-ok szelleme határoz meg mindent, hogy ezt nehezen értik.
– Pedig Lászlón már most sok magyar vonás felfedezhető. Amikor makacs és nem hagyja magát, akkor biztosan a magyar temperamentum jön elő belőle. Már előre félek attól, hogy ha megnő, akkor a feleségemmel együtt már két magyar lesz velem szembe – mondta a márki nevetve. Aztán gyorsan ott is hagytak bennünket mert diákcsoportot, utánuk meg orosz turistákat kellett kalauzolnia.

Kicsit még kiültünk a park hatalmas fái alá, aztán elindultunk a kirándulás egy másik érdekes állomáshelyére, Savennieresbe, a Domaine du Closel Château des Vaults borászatba.
Anjou megye egyik fontos terméke a szőlő illetve a bor. A nálunk is elterjedt Chardonnay és Cabernet mellett a vidék egyik speciális fajtája a Chenin, amelyiket a mi juhfarkunkhoz hasonlóan az évjáratok többségében az erős savak határoznak meg. A legenda szerint Szent Márton, Tours püspöke, hozta a vidékre Germániából az első tőkét.
A megye észak-nyugati részén elsősorban a száraz fehér, a dél-keletin a vörös és a fehér egyaránt jól megél. Itt pezsgőbort is csinálnak – valójában igazi pezsgőt, csak a névhez nincs joguk. Itt is ugyanolyan mészkőpincékben készítik az italokat mint Champagne-ban, és ugyanaz a technológia is. A pezsgő és a bor előtt próbálkoztak a selyemhernyóval és a gombával is, de a bor jobban bejött.

Mindig valami ilyennek képzeltem a Château-kat. Bájos kastély egy 5 hektáros gyönyörű angolpark közepén. Szép pázsit, sok víz, kacsák, kutya, külön egy kis kert különleges fűszerekkel és más egzotikus növényekkel. A park minden nap nyitva áll az érdeklődők előtt, a kóstolás mellett különböző programlehetőségeket is biztosítanak, gasztronómiai bemutatókat tartanak, irodalmi esteket rendeznek, parfüm kiállítást szerveznek illat felismerő versennyel, szüret idején olyan látogatókat is fogadnak, akikkel együtt szüretelnek.

A cég vezetője Michele de Jessey két alkalommal volt a savennieres-i bor eredetvédő testület – az AOC – elnöke. Nőként az országban elsőként nyerte el ezt a tisztséget 1990-ben és 1993-ban, és töltötte ki a két ciklusban maximált időt. Több alkalmazottjuk van, de a családtagok is részt vesznek minden munkában. Az otthoni tanulás tapasztalatszerzés mellett sok időt töltöttek külföldön. A borászat marketingjével foglalkozó Evelyne de Jessey-Pontbriand is több éven át járta a külföldet. Magyarországot is jól ismerik. Több alkalommal különböző kiállításokon, például a Foodapest vásáron is szerepeltek már boraikkal. Azt már csak félve említem, hogy szegről-végről rokonai az Esterházy családnak.
Körbevittek bennünket is a kastélyban, parkban. A birtokot kettévágó főúton egy kis saját felüljárón, gyaloghídon mentünk át a másik oldalon lévő ültetvényhez. Közben röviden bemutatták a gazdaságot.
A birtok az elmúl évtizedekben vált igazi borászattá. Korábban inkább csak a szőlőt termelték meg, hogy konyak gyártáshoz eladják. Amikor konyak név védelme miatt problémás lett a szőlő értékesítése, belevágtak a borászati fejlesztésbe. Felújították, a funkcióhoz igazították a régi épületeket, elektromos, majd számítógép vezérlésű prést vásároltak. A szőlőterületet a kezdeti 7 hektárról 17-re bővítették, és további bővítést terveznek.
A hagyományos művelésű ültetvények a falu körüli, 55-70 méter között változó tengerszint feletti magasságú, jó szellőzést biztosító lágy dombokon találhatók. A déli, dél-nyugati fekvésnek köszönhetően bőségesen kapnak a napfényből, miközben az itt folyó Loire víztömege segít a hőmérséklet szabályozásában. A bazaltos talaj rendkívül összetett, ezzel magyarázzák boraik bonyolult, hosszan érezhető illatát.
Elsősorban a tájhoz leginkább kötődő Chenin blanc-t (Pineau de Loire) termelik, de van Cabernet Franc és Cabernet Sauvignon ültetvényük is. Az 1.6-2 méter széles sorok közül minden másodikat felszántanak, a közbeesőkön pedig egy 60 centiméter széles füves sávot hagynak meg, hogy védjék a talaj belső életét, és meggátolják az eróziót. A füves területet folyamatosan lazítják, hogy megfelelő szellőzése legyen. A terület egy részén kordon mellé telepítették a szőlőt, a többi tőke külön-külön áll. Magasságuk 1 méter körül van, így a talajból kisugárzott hő jelentős részét hasznosítják. A jobb minőség érdekében a normál mennyiségnek általában csak felét termelik a szőlőből, de az idősebb tőkéken akár negyedére is leviszik a hozamot. Hagyományosan kézzel szüretelnek. Egy-egy területen akár 3 héten át többször is, hogy mindig csak a megfelelő érettségű fürtöket szedjék le.
Évente mintegy 60 ezer üveg bort készítenek. Otthon elsősorban borboltokba éttermekbe adják el boraikat. Elsősorban meghatározott ételek mellé ajánlják őket. Ma már jelentős a nyugat-európai és észak-amerikai értékesítésük is. Elsősorban olyan országokat céloznak meg, ahol fejlett a borkultúra, mert úgy tapasztalták, hogy az ilyen helyeken az ő különleges minőségükre is inkább van vevő, mint ott, ahol nincs nagy konkurencia, de a megfelelő fogyasztók is hiányoznak.
A helyi szolgáltatásokat is fejlesztik. Ott jártunk óta már befejeződött valószínűleg a saját szálláshelyek kialakítása, hogy akár több napra is tudják fogadni a vendégeket a birtokon. Persze, csak annyi hely, hogy még a család is kényelmesen elférjen.
Ugyancsak új szolgáltatásként akár szőlősort is lehet bérelni a birtokon, sőt akár ajándékként másnak is lehet ilyen ajándékot adni. A “bérlő” elmehet dolgozni a szőlőbe, szüretelni, saját trezorja lesz a birtok pincéjében, és évente két alkalommal meg is szállhat a kastélyban. Egy angol bankkal voltak éppen tárgyalásban, amelyik a fontosabb ügyfeleit akarja ilyen módon megajándékozni.

A néhány órás birtoknéző nagyon kellemes volt. Az egyértelműen kiderült, hogy szervesen összekapcsolták a bort a turizmussal, és ráadásként mindehhez adtak egy csipetnyi arisztokrata fílinget a környezettel, a viselkedéssel és persze a borokkal. Egyszerűen csak mindenben megadják a módját a vendégfogadásnak, hogy valóban úgy érezzük, vendégségbe érkeztünk a birtokra.

Kirándulásunk utolsó részét az óceánnál töltöttük. Késő délután érkeztünk Sable D’Olonneba, ahol egy a wellness szolgáltatásokat a tengervízre, algákra építő “thalasso” hotelben szálltunk meg. Este kisétáltunk az óceánhoz. Sokkal vadabbnak tűnt, mint az Adria. A hullámok folyamatos robajától alig hallottuk egymás hangját.

Másnap kicsit északabbra, Saint Gilles de Croix Vie-be mentünk. A társaság egyik fele hajózott egyet a kissé szeles óceánon (a Balatonnál ezt már viharosnak mondanám). Én a többiekkel a homokvitorlázással ismerkedtem a sima plázson. Ezen a környéken a legkeskenyebb helyen is legalább 50-100 méteres szabad sáv volt a víz és a lelátóként kialakított partvédőmű között, így bőven volt hely mindenre.
Egy oktató irányításával kitoltuk a járgányokat a klubból, és rövid oktatással kísérve összeraktuk őket. A közelünkben 8-10 éves gyerekek ugyanezt csinálták – igaz, kisebb járművekkel.
Az oktatás után előbb kicsit rutinoztunk a bóják között, majd hosszabb utakra is elindulhattunk. Persze, csak néhány száz méteres távolságra. Nem volt rossz, de annyira nem fogott meg. Talán kicsi volt a szél, talán bátortalanok voltunk, talán nem értettünk eléggé hozzá, de nem nyomta fel igazán az adrenalinomat.

Másnap a nantes-i repülőtérről indultunk haza. A terv az volt, hogy Lyonon át megyünk Budapestre. Becsekkoltunk, leadtuk a csomagjainkat, és már éppen mentünk volna az induló terminálra, amikor jött a hír, hogy törölték a Lyon-Budapest járatot, így nem lenne igazán szerencsés arra menni. Azt mondták, majd néznek valamit. Az volt a szerencsénk, hogy a csomagjainkat még letudták szedni a lyoni gépről. (Ja, meg hogy mi fel sem szálltunk rá. 🙂
Kicsit magunkba zuhantunk, de nem sokáig tartott bizonytalanság, mert közben kiderült, hogy a Párizsba induló gépről elkésett hat utas. Persze, még nem volt biztos. Azt ígérték, hogy miénk lesz a helyük, ha közvetlenül az indulás előtt sem lesznek ott.
Éppen engedtek be bennünket a belső részbe, amikor hárman megérkeztek. Szomorúan közölték velük, hogy éppen most kelt el a helyük. Egyébként legalább egy órát késtek a kötelező érkezéshez képest.
Az utunk Párizsig és onnan hazáig gond nélkül telt.
Győrffy Árpád

Győrffy Árpád további írásai az Útikalauzban

 

Itt is feliratkozhat a hírlevelünkre

A *-gal jelölt mezők kitöltése kötelező.

 

 

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár