Ligeti Csákné Zsuzsa: Tizennégy nap a Baltikumban – Litvánia, Lettország, Észtország – Lengyelországon keresztül 2. – 2010



Ligeti Csákné Zsuzsa: Tizennégy nap a Baltikumban – Litvánia, Lettország, Észtország – Lengyelországon keresztül – 2010



Részletes beszámoló a nevezetesebb helyek látnivalóiról, hasznos információkkal, szép fotókkal és a szerző saját rajzaival


2. rész – Lettország


Lettország csak a XX. században lett független, korábban a német Kard testvérek Lovagrend uralma alatt állt, majd Oroszország befolyása alá került. Korábban Livónia néven emlegették ezt a területet, mert lakói a lívek voltak, egy finnugor népcsoport, mely mára csaknem teljesen eltűnt. Egyes kutatók szerint 20, mások szerint 200 főre tehető a lívek száma. A hazánk felénél alig nagyobb országban kicsivel többen, mint 2 milliónyian élnek, ezek 60 %-át sem teszik ki a lettek. Az oroszok a lakosság egyharmadát alkotják, a többiek ukránok, fehéroroszok, litvánok, lengyelek (és néhány lív).
Az oroszokat “megszállóknak” tekintik, nem kaptak állampolgárságot, csak ha vizsgát tesznek lett nyelvből. Eddig a lettek tanultak oroszul, most az oroszok lettül. Hic tranzit glória mundi – így múlik el a világ dicsősége.
A letteknek amúgy is ellentmondásos a viszonya a történelemmel: az első független Lettország végét a Molotov-Ribbentropp-paktum jelentette, területét a Szovjetúniónak adta, a náci Németország mint felszabadító hadsereg jelent meg 1941-ben. Ezt a “felszabadító” jelzőt persze azután nagyon megbánták a litvánok, de a szovjet uralmat még ennél is jobban utálták. 1990-ben az első adandó alkalommal kikiáltották függetlenségüket, de 2007-ig határvitájuk volt Oroszországgal.
Litvániához hasonlóan az ország területe alföld, alig van nagyobb felszíni magaslatuk. A legmagasabb domb a 300 métert alig haladja meg. Végtelen erdők, mocsarak között vezetnek az utak. Éghajlata ugyan óceáni, állítólag a nyár hűvös, esős, nekünk meleg, fülledt arcát mutatta. Nagy esőket csak autóbuszból láttunk, vagy éjjel zuhogott. Az esernyő biztonságból nálunk volt mindig, de hál’ istennek egyszer sem kellett kinyitni városnézés közben.


 



Baltikumi utazások – Észtország Lettország Litvánia nagyobb térképen való megjelenítése


Fővárosa Riga, óvárosa a világörökség része. Brémaiak alapították, főleg németek lakták, tagja volt a Hanza-városok szövetségének, de tartozott a lengyel királysághoz, volt svéd érdekeltség is, majd Oroszország befolyása alá került.








Rigában sokkal több a turista, mint Vilniusban, ott viszont nagyobb volt a tisztaság. Itt jóval több házat tataroztak már, valamint a nagyváros-jelleg dominálóbb. A lakosság kevésbé vallásos, a templomokba belépőt kell fizetni, ám szép belépőjegyet adnak.
A szállodánk közel volt az óvároshoz, ahová rövid sétával jutottunk be. Magas épület volt, a délutáni órákban fel lehetett liftezni a tetőbárba a tizenegyedik emeletre. Innen ragyogó kilátás nyílt Rigára. Mi a 8. emeleten laktunk, innen is jó kilátás nyílt, de a legfurcsább az volt, amikor egy-egy sirály elrepült az ablakunk előtt. Sem Rigában, sem Tallinnban nem találkoztunk galambokkal, helyettük sirályok röpködtek, vijjogtak és kacagtak. Varjút sem láttunk, őket a kisebb testű csókák helyettesítették. A városkép mindenesetre megváltozott tőlük.
A szálló közelében szép szecessziós házak szegélyezték az utcákat. (Legszebb köztük a magyar követség épülete – jobbról) Érdekességük, hogy nagyrészük Mikhail Eisensteinnek, a híres filmrendező édesapjának a tervei alapján készült. A sok egyirányú utca miatt a busz sokat tekergett, mi viszont élveztük a szép házakat. Nemcsak az újabb városrészekben vannak szecessziós házak, hanem az óvárosban is, ahol nagyon harmonikusan illeszkednek a környező házakhoz. Bár az óvárosban a macskaköves utcákon állandóan a lábunk elé kell nézni, néha meg kell állni és felfelé tekinteni, mert érdekes apróságok vannak a magasban. A pipázó polgármester, vagy két macska, amelyek a tetőn trónolnak.
Közel a szállóhoz volt a Zöld béka étterem (szintén szecessziós házban), ahol nagy ponyvák alatt vacsoráztunk kint az utcán. Ahogy sötétedett, kis lámpásokat hoztak, amiben libegett-lobogott a gyertya lángja. Nagyon hangulatos hely volt, jó konyhával.


A szállodából hatalmas parkon át értük el a valahai városfal nyomvonalát. A várárokban most is víz folyik, a Daugava folyó mellékága. Szépen kialakított parkban kanyarog, sétautakkal, padokkal, bérelhető vízibicikli, de hajókázni is lehet rajta. Ha az óváros felé sétáltunk, vagy a Szabadság-emlékműhöz, vagy a Lőportoronyhoz bukkantunk ki. A hatalmas Szabadság-emlékmű az első független Lettország idején készült, egy Nagy Péter szobor helyére. A nőalak által tartott három csillag az ország három ősi részét, Kurzemét, Vidzemét, és Latgalét jelenti. Innen szinte nyílegyenesen mehetünk a Kalku ileán (ilea – utca lettül) a városházához. Nem is a városháza érdekes – bár szépen zenélő óra van rajta, hanem a Feketefejűek háza. Itt laktak azok a nőtlen céhtagok, akik a város védelmét látták el. 1344-ben épült, 1941-ben megsérült, mire a szovjetek utolsó szemig eltakarították a romokat. A férjem 1994-ben járt itt, akkor nyoma sem volt a téren. Riga 800 éves fennállása alkalmából újra felépítették 2001-ben.


 



Feketefejűek házát 2001-ben építették újjá


Mögötte magasodik a Szent Péter és Pál templom. Három templom szerint tájékozódtunk a városban: Szt. Péter és Pál a legmagasabb, a Dóm a legszélesebb, a Szt. Jakab a kerek. A Szt. Péter és Pál templom tornyában fel lehet menni – szerencsére részben lifttel (3 litas).


 



A Szt. Péter és Pál tornyából látni a Dómot, a várat és a Daugava folyót az új híddal


Az utcák kanyargósak, a terek egyformán tele napernyővel védett éttermekkel. 1994-ben ennek még nyoma sem volt. A szép kis házak jobban érvényesültek az ernyő-dömping nélkül. A rengeteg turistát viszont le kell ültetni, meg kell etetni. Sok szép raktárház maradt meg, egyszerűbbek és díszesebbek. A legszebbnek a Szt. Jakab templom melletti “három nővér” házakat találtam. Amikor csapatunk megközelítette a házakat, megszólalt a magyar himnusz – kicsit ugyan hamisan, de szólt. Két zenész fújta a legöregebb ház előtt. Ha azonosítani tudták a nemzetiséget, már játszották is a megfelelő himnuszt. Persze hogy gyarapodott a kalapba dobott aprópénz…


 



A “Három nővér”


 



Látszik, hogy Riga Hanza-város volt


A Dóm tetején hatalmas kakas jelzi, hogy Rigában az evangélikus vallás a vezető. Itt bizony belépődíjat kellett fizetni, 3 litast. Igaz, így bemehettünk a kerengőbe is, ahol a számtalan kőfaragvány mellett láthattuk az eredeti rézkakast a toronyról. Sajnos a dóm gyönyörű hangú orgonáját nem hallhattuk.


A dóm mögött aranyos szobor áll: a Brémai muzsikusok, a testvérváros Bréma ajándéka. A japán és orosz csoportok minden tagja külön-külön fényképeztette magát a szoborral, sokáig tartott kivárni, míg eltűnt körülötte a tömeg.


 



A dóm kerengőjében kőtár van


 













A dómon minden kor épített egy kicsit


Mindenki megsimogatja az állatok orrát, ezért szinte világít az állatok orra



A Brémai muzsikusokkal szemben nyílik a János udvar, egy kis átjáró a Kaleju ileába. Aranyos zeg-zugok, vízipipás teázó, parkoló autók (hotel is van itt), és állandó nagy gyalogosforgalom.


 



János udvar – a hotelvendégek autóit nem rajzoltam rá


 



Kémények és tetőablakok


A vár két intézményt is magába foglal: itt van a Nemzeti Múzeum, és a köztársasági elnök lakóhelye. Nincs nagy felhajtás: két őr vigyáz a bejáratnál. Ugyanennyire közvetlen a parlament épülete is a Szt. Jakab templom mellett. A múzeum kapuján belépve fel kell kutyagolni a harmadik emeletre. Nagyon szép, változatos, igényes múzeum, érdemes meglátogatni. A korai emlékektől kezdve a városi és a népi kultúra emlékein át a modern korig tárgyakig és enteriőrökig, sok-sok néznivaló.


 



A rigai Vár


 



A Nemzeti Múzeumban újra katedrára állhattam


Még egy játékkiállítást is kifogtunk. Riga múzeumairól kis ingyenes kiadvány létezik, mely tartalmazza a címeket, a nyitvatartási időt és a múzeum honlapjának címét. Az információs pont a Feketefejűek házának aljában található, ingyenes térképpel, információs füzetekkel, könyvekkel. Itt sikerült nagyon szép könyvet vennem a rigai szecesszióról.


Meglátogattuk a rigai piacot is a vasúti híd mellet. Óriási területen fekszik. Jó szezonban érkeztünk, a gyümölcsök, zöldségek a legszebb formájukat hozták. Hatalmas léghajó-hangárokban van a zárt rész: hús, hal, sajt, az idényjellegű árukat mellette kínálják a standokon. Az árusok többsége orosz – legalábbis orosz beszédet hallani, de azonnal átváltanak litvánra, ha litvánul szólnak hozzájuk.


 



Sokfelé kínáltak rókagombát, áfonyát


Állítólag nyáron minden balti lakos gyűjtöget – bár nem mindenki, mert akkor kinek adnák el ezt a hatalmas mennyiséget gombából és áfonyából? Az árak átszámítva hasonlók, mint otthon, kérdés, mekkorák a fizetések.


Az 1-es busz visz ki a rigai skanzenhez. Buszjegyet újságosnál lehet venni, mi a Kalku és Skarnu utcák sarkán lévő mindenes boltban (újság, képeslap, ajándék, sör, stb.) kaptunk. Ez amúgy is jó hely volt, mert vele szemben egy önkiszolgáló étteremben ebédeltünk, ketten 5 litasért (kb 2000 Ft). A mi lapcsenkánkhoz (harula, tócsi, stb.) hasonló reszelt krumpliból sütött kerek lángoskákat erdei gombamártással. Rá kellett mutatni a kirakott ételre, lemérte, a súly szerint fizettünk. Az étteremben és az újságosnál is kártyával lehetett fizetni. A buszjegyre annyi egységet töltenek fel elektronikusan, amennyit vásárolunk. Mi 4 jegyet vettünk, vagyis négy egység volt rajta, de ráragasztottak egy címkét, hogy két személy használja majd. Az 1-es buszok valahol a piac környékéről indulnak, mi a Rajna bulvaris és a Brivibas ilea sarkán szálltunk buszra. Szerencsénk volt, mert félóránként jár, nekünk nem kellett várni, azonnal jött a busz. Jó félórás volt az út a Brivibas ileán és Brivibas gatvén végig. Kifogtunk jegy-ellenőrzést. Kis kütyüjük volt, elé tartották a jegyünket, le tudták olvasni, érvényes-e, mennyi egység van rajta, stb. Azt a tanácsot kaptuk az információs pontnál, hogy akkor kell leszállni a skanzenhez, amikor a busz átmegy a tavon. Ez elég feltűnő volt, sikerrel jártunk. Éppen útépítés volt, de könnyen megtaláltuk a skanzenbe vezető utat. Árnyas fasorban kellett elsétálni a bejáratig. A belépő 5, nyugdíjasoknak 2 litas. A skanzen fenyőerdőben épült, kivételesen nem asztal simaságú, hanem kis homokdombok tarkítják. A pénztárnál kaptunk térképet, hol mi található. Azonnal láttuk, hogy nem tudjuk az egészet bejárni, mert hatalmas területen fekszik. Délután 17 óráig vannak nyitva a házak, 18 órakor zár maga a múzeum (bezárják a kapukat). Igyekeztünk, hogy minél több házat látogassunk végig. A házak farönkökből épültek, a melléképületek is. Általában minden fából készült: templom, méhkas, nyári konyha, villa, borona, stb. Berendezésük szegényes, szőtteseik, lenvásznaik gyönyörűségesek. A sarokpadok, asztalok, általában a szoba elrendezése hasonlít a mi paraszti hagyományainkhoz, csak lényegesen egyszerűbb.


 



Minden fából készül


 



Lív ház belseje


A tópart mellett egy halászfalu életét mutatták be, itt lelkes vezetőre találtunk, aki még azt is megmutatta, hogy az öreg nagymama hogyan vett részt a mindennapok munkájában. Megkerestük lív rokonaink házát is. Itt – bár már zártak – a lív néni levette újra a fatáblákat, és végigmutogatta a látnivalókat. Megmutatta az általa készített lív ábécéskönyvet, újságokat, könyveket, tanulmányokat, melyek a lívekről szólnak. Egy lelkes japán lefényképezte az összes lívet – legalábbis azokat, akikről tudott, mind a kétszázat. A magyar finnugorisztika ennél jóval kevesebb lívről tud.


Bauska városa közel fekszik a litván határhoz. A régi főutca teli faházakkal, van egy öreg, elhanyagolt temploma. Az egyik ház előtt egy nagy vándorkövet tartanak becsben. Állítólag amikor Nagy Péter erre járt, és itt ebédelt, az arany evőeszközöket egy kő alá ásták el. (Mosogatás helyett? Ez a szép a mondákban!) A Livóniai Lovagrend építette vár a városközponttól 1 kilométerre, a Memele és a Musa folyók találkozásánál áll. A várdomb meredeken lejt a folyókra, csak egy irányból lehet könnyen megközelíteni, itt valaha várárok volt, most töltésen keltünk át rajta. Ahogy a parkolóból megközelítettük a várat, először egy szép, pirostetős épületet láttunk: két zömök toronnyal, barokk homlokzattal. Ez az “új” rész, XVI. századból való, az öreg rész mögötte húzódik meg.


 



A vár mérete még csak nem is sejthető innen


 



A régi vár romjaiban is lenyűgöző


Balról van a bejárat, amin keresztül a régi, macskaköves várudvarra jutunk. Balra a romos régi vár, amely a XV. században épült, jobbra az “új” vár. Persze ez sem új, csak a külseje, a fala, alapja sokkal régebbi. Több variáció is létezik a múzeum megtekintésére, mi a legegyszerűbb belépőt választottuk (1 litas). Mint kiderült, nagyon megérte, mert így is sok időt töltöttünk a várban való bóklászásra. A régi romos részből nagyszerű kilátás esett a folyóra, az új várra, a városra. A füves udvaron régi ágyúcsövek hasaltak. A hatalmas vaskos lakótoronyba fel lehet menni. Először az alsó szintre jutottunk be.


 



Mintha egy hatalmas kút fenekén állnánk


Az egyes szintek közti boltozatok már rég beomlottak, de a vastag falak masszívan állnak. Az alsó szint valaha a börtön volt, vagy fegyvertár, bejárata nem is volt a várudvarról, csak lépcsőn lehetett lejutni ide. Az igazi bejárat az első emeleten volt, itt most beton erkély vezet körbe. Egy nyíláson át a külső falra vezették a meredek lépcsőt, majd kiértünk a tetőteraszra, ahonnan láthattuk a folyókat, a várost, a várudvart, és persze a lakótorony belsejét. Elképzelni is alig tudtuk, hogy a hatalmas falakat 13 év alatt építették. Az új szárnyban büfé, jó kávéval. A mellékhelyiségekhez le kellett menni egy kanyargós lépcsőn. Lent három ajtó fogadott: férfiak, nők, rokkantak. Hogy jut le valaki kerekes székkel ide? Egyáltalán a várba hogy jut be? Több lépcső, meredek macskaköves átjárók…


Rundale nincs messze Bauskától. Valójában Pilsrundálét kell keresni a térképen, a Rundalei kastély 2,5 kilométerre van tőle. Ki van táblázva, könnyű megtalálni. Árusok standjai mellett visz a kastély bejáratához az út, vásárolhatunk faragványokat, szőtteseket, kötött kesztyűket, mind kézműves termék, gyönyörűek és sajnos nagyon drágák. Hamarosan a kastély bejáratánál állunk. Az előkert helyén még kavicstenger, de a kastélyt már tatarozták, sőt a kastélyparkot is helyreállították. Belül még sok szoba vár felújításra, de ami kész van, az bizony gyönyörű. A kastély a XVIII. században készült, tulajdonosa Ernst Johann von Brühen, kurlandi herceg. Kalandos életet élt, többek közt Anna cárnőnek volt tanácsadója és szeretője. Anna küldte hozzá Rastelli nevű olaszt, a Téli palota építészét, hogy nyári lakot építsen. A munkák nagy lendülettel folytak, majd Anna halálával megszakadtak, mert von Brühent elzavarták haragosai. Csak Katalin cárnő uralkodása után tért vissza száműzetéséből és folytatta a palota építését. Ezért épült nagy megszakításokkal 1736-tól 1768-ig. Barokként kezdte és rokokóként folytatta. A szovjet időkben a kastély lepusztult, csak 1970-től kezdődtek el a restaurálási munkák. A berendezést vásárolják, adományokból bővítik. A rendelkezésre álló idő nem volt sok. Választhattunk a kastély egy részének, vagy a kastélyparknak a megtekintése között, mi az utóbbit választottuk (belépő 2 litas). Akinek egy kicsit több ideje van, ne hagyja ki a folyamatosan bővülő helyreállított kastély belsejének megtekintését.


 



A hatalmas park Versailles mintájára épült


 



A palota tatarozása kívül teljesen, belül részlegesen kész


Díszes kapun léphetünk be a kertbe. A kastély hátsó homlokzata előtt gyönyörű barokk virágoskert, szabályos ágyásokkal, szökőkutakkal. Hátrébb nyírt sövények közt szabályos útrendszer. A bejárat mellett autó húzta nyitott kocsi kínálta magát, angolul tudó fiatalember vezetésével (1 litas). Gyorsan határoztunk: néhányan felültünk rá, és körbejárt velünk. Ha akartuk, megállt, hogy fényképezzünk. A barokk parkot csatorna veszi körül, a végén kisebb medence, de ezt még csak most hozzák rendbe. Végül a lugasok közt épült kávézóhoz vitt az autó, ott kávéztunk, és visszasétáltunk a kastélyhoz. A kastély földszintjén étterem van (kiábrándítóan sivár, erős ételszaggal), és egy remek kis bolt, ahol jó könyvet vettem a kastélyról. Német, angol, litván nyelven is kapható.


 



Így kényelmes megnézni a parkot


 



Itt kávéztunk


Rigától keletre lévő Nemzeti Park a Gauja folyóról kapta a nevét, amely magas homokkő partok között folyik (ez önmagában is érdekes az alföldi országban) és számos történelmi és természeti érdekesség található a területén. A környék el van látva várral. Siguldának mindjárt kettő is van, Krimulda és Turaida. Az egyik a Kardtestvéreké, a másik a rigai püspöké. Mi Turaida várát kerestük fel, szintén a Guaja nemzeti park területén. Jócskán túl kell menni a városon, szerencsére jól ki van táblázva. Sok minden van errefelé, még sípálya és sífelvonó is, az egész egy nagy üdülőterületnek tűnik. A parkoló hatalmas, kőből rakott fogadóépület mellett van. Egy hölgy elmagyarázta, hogy a terület bejárása 3 órát vesz igénybe, ezt túl soknak tartottuk. Ajánlott egy rövidebb sétát, amikor csak a várat tekintjük meg, de a Guaja völgyét, a barlangokat, a Dalosmezőt nem. Nosza meg is vettük a jegyet 1, 5 litasért. A hölgy még kedvesen elmagyarázza, hogy a jegyünk csak a várba érvényes, a lívek életét bemutató kiállításra nem. Fasoron ballagtunk a vár felé. Balra fatemplom állt, lépcsősor vezetett Turajda rózsájának sírjához.










A toronyból látni a Guaja folyót


A monda szerint a várban élt Maia, aki híresen szép leány volt, sok kérője akadt, de ő beleszeretett a kertészbe. A közeli barlangban találkozgattak, (ezt hagytuk ki). Egyszer, míg várta a kertészt, egy lengyel tiszt akarta elcsábítani. A lány csodatévő kendőjét ajánlotta fel, ha elengedi. Akin a kendő van, nem éri bántódás. Tégy kísérletet, szólt a lány, a katona leszúrta a lányt, aki persze meghalt. A vár és a barlang között temették el, a sírján növő öreg, göcsörtös fát még állítólag a szerelmes kertész ültette. A sír mellől szép kilátás nyílt a Dalosmezőre, egy nagy nyílt mezőre. Itt hatalmas kórustalálkozókat tartanak. A férjem 1994-ben részt vett egy ilyenen. Óriási tömeg tolong a mezőn, Az egyik fele énekel, a másik hallgatja. Sokkal hamarabb a várhoz érünk, mint ahogy a hölgy beharangozta. Romos ez is, de épségben megmaradt néhány épület és a lakótorony. Piros téglából épült minden. A várkapuban középkori ruhában lévő jegyszedők álltak. A várudvaron több bejárat is nyílt, de a középkori ruhás hölgyek nem engedtek be egyik épületbe sem, azt mutogatták, hogy csak a toronyba mehetünk fel. Parázs vitába keveredtünk, mi próbálkoztunk mindenféle nyelvvel, ők a lettel, de nem jutottunk dűlőre. Először találkoztunk mogorva, akadékoskodó, elutasító magatartást tanúsító emberekkel. Annyi kiderült, a jegyünk csak a toronyba érvényes, a többi kiállítóhelyre nem. Ennyit a jegyet árusító hölgy informáltságáról. Nem maradt más hátra, nekivágtunk a torony csigalépcsőjének. Nem számoltuk, de nagyon magasra kellett mászni. Lent apró emberkék mozogtak a várudvaron, a Guaja ezüst szalagként kígyózott alattunk.


 



Sok-sok lépcsőn lehet felmászni a toronyba


Araiši kis település, a Guaja Nemzeti Parkban, a tavak között bújik meg. A lett népdalok úgy emlegetik az araisi tavat, mint amelyet nem lehetett látni, de aki kimondta a tó nevét, láthatta a víz alatt elnyelt falvakat, embereket és állatokat. A tó mellett találtak egy baltát, amely soha nem rozsdásodott, a tó felé mutatott fektében, de a tóban csak egy kis fával benőtt sziget állt. Ma egy vár romjai találhatók itt, a mocsaras területen legelő és kaszáló van. A dal nyomán a kis szigeten keresték, és 1965-ben meg is találták egy IX. századi latgal település nyomait: a mocsaras területen öt rétegben vastag fenyőgerendákból készült alapon álltak a házak. A feltáráskor készült fényképeken jól ki lehetett venni a ráépült gerendaházak elhelyezkedését, a tűzhelyek helyét. Több ásatási szezonban tárták fel a maradványokat. A település közel kétszáz évig volt lakott, a házak alapjain kívül számtalan tárgyat találtak, amelyek a mindennapi élet megismerését segítették. A területet régészeti emlékhelynek nyilvánították, és a maradványok alapján rekonstruálták a vikingkori települést. 1994 óta látogatható. A mocsaras vidék már korábban is védelmet nyújtott az embereknek: a közelben bronzkori települést tártak fel (ezt részben szintén rekonstruálták), a tópartra kővárat építettek a középkorban. A Régészeti Parkot sokan látogatják, itt tartják nyaranta a viking napokat is.


 



A vízivár már messziről felkelti az ember érdeklődését


 




A “belépéshez” nagyon le kell hajolni


A parkoló mellett áll egy kicsi bódé, ahol a belépőjegyet lehet venni (1 litas), valamint képeslapot, tájékoztatót és a vízivárban talált fegyverek másolatát. Tábla igazítja útba a látogatót, merre induljon a három régészeti emlék megtekintésére. Kaszálón át sétáltunk a szigetig. A nád közt palló vezet. Itt láttam a legkülönösebb táblát: mint egy valódi közlekedési tábla: fehér alapon piros keretben tűsarkú cipő. Teljesen egyetértek vele: a fatörzsek szorosan egymás mellé vannak erősítve ugyan, de lapos talpú cipőben is nehézkes rajta a járás. A házak két körben helyezkednek el, középen kissé nagyobb tér van. A házak kicsik, 5×5 méteresek. Nagyon alacsony ajtajuk van, ablak egyáltalán nincs, csak füstlyuk. Körben a gerendákból összerótt fekhelyek, középen agyagból tapasztott tűzhely. A bejárat mellett oldalt van még egy kis helyiség, talán fát, vagy valami mást tartottak benne. Tetejükön a gerendákat többnyire benőtte a moha és a fű. Kemény lehetett itt az élet, de a szűk helyért kárpótolta az itt lakókat a tó és a mocsár nyújtotta biztonság.


Pár perces séta vezet a tó félszigetén emelkedő középkori várhoz. A falak már csak térdig érnek, inkább lentről látványos, bár a tóra le lehet látni a túloldalt. Újabb séta a kaszálón át az erdőbe. Itt látható a bronzkori település néhány rekonstruált darabja.


 



A bronzkorban szerették a szellős megoldásokat


Egy gerendaház, és néhány igencsak szellős fészer. Valószínűleg ezeket csak nyáron használták. Télen, ami itt igencsak kemény, a gerendaházba húzódtak. A prospektusok ajánlják a turistáknak a közeli szélmalmot, de amikor mi ott jártunk, a malom teteje és vitorlái hiányoztak, tatarozták éppen.


10 kilométerre Araisitól van Cesis városa, melynek legfőbb érdekessége a Livóniai Kardtestvérek vára. Cesis belvárosa is érdekes kedves házakkal, szép, gótikus templommal, egy öreg sörfőzdével, és egy nagyon kedves népművészeti bolttal. Álomszép len szőtteseket, és még szebb színes, keskeny pántokat lehet kapni, melyek a női népviselet részét képezik. Sajnos nagyon drágák, és csak esztétikai értékkel bírnak, mert a 4-5 cm széles, de 3 m hosszú pántot, bármennyire szép minta díszíti, nem lehet semmire használni. A boltban kapni azt a kis szövőfát, amelyen ezek a pántok készülnek. Ismerem, nekem is van, tudok is szőni rajta, csak nem ilyen gyönyörűségeket. A busz letett bennünket a templom előtt, mert a belvárosban nem tudott parkolni. Először a templomot néztük meg. A Szt. János bazilika kívül-belül szép, az oldalhajóban azt hittük túl sokat ittunk, mert a falak, boltívek eltorzultak – vagy így sikerültek?


 



A templom mellett kell elmenni a várhoz


 



Részeg falak


A várhoz az út a templom mellett vitt el. A kapuban hatalmas felfordulás fogadott bennünket. Az udvar feltúrva, gépek és zaj. De mint kiderült, ez csak a külső épületeket érintette, amelyek sokkal későbbiek, mint a Kardtestvérek vára. Átügyeskedtük magunkat a földgyalun, buldózeren, földkupacokon, elértünk a valódi várkaput. Itt van a fogadóhelyiség, pénztár és a mellékhelyiség. A belépő mellé (3 litas, nyugdíjasnak 1,50) megkaptuk a vár térképét – és egy lámpácskát gyertyával és gyufával. A vársétát egy hatalmas udvaron kezdtük, ahol épp valami fogadásra készülődtek egy nagy sátorban. Mögötte a fák alatt feküdt a gaz közt egy hatalmas Sztálin szobor. Mellőle gyönyörű a rálátás a várra. 1206-ban kezdték építeni, három év alatt már kész is volt. A Kardtestvérek nagymestere itt rendezte be központját, háromszáz évig itt volt a rend székhelye. A vár négy tornyából még három áll, a legérdekesebb nyugati torony. Itt volt a nagymester fogadóterme. A torony aljába belépve derül ki, mihez kell a lámpa. A bolthajtás alatt kis edény, mellett felirat: Ide dobd a gyufát! Valóban meg kell gyújtani a gyertyát, mert a vastag falban kanyarog felfelé a csigalépcső, világítás, ablak semmi. Eltart egy darabig, amíg megszokja a szemünk a sötétet, lámpa ide vagy oda.


 



A vár


 











A vaku becsap bennünket. Töksötét volt


A nagymester székhelye


Nagy terembe bukkanunk ki, elfoglalja a teljes emeletet, téglaboltozata magasan feszül. Rájövünk, hogy még tovább lehet menni, újabb sötét csigalépcső, újabb terem, majd még tovább, fel a toronysisak alá, ahol rálátunk a boltozat tetejére. Lefelé ugyanilyen kalandos az út, tetézve felfelé törekvő gyertyalámpást szorongató látogatókkal. A déli toronyban más érdekesség van, itt lefelé lehet menni, újabb és újabb vaslétrákon. Talán börtönnek használták ezt a mélyen a sziklába lenyúló termet? A romvár többi része is élvezetes volt, de a lámpás csigalépcső mindent felülmúlt!


Ligeti Csákné Zsuzsa
Fotó: Ligeti Csák


 


Az írás többi része


1. Tizennégy nap a Baltikumban – Livánia



2. Tizennégy nap a Baltikumban – Lettország



3. Tizennégy nap a Baltikumban – Észtország



4. Tizennégy nap a Baltikumban – Lengyelországon keresztül


A szerző írásai az Útikalauzban >>


 










A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Légy te az első hozzászóló a(z) "Ligeti Csákné Zsuzsa: Tizennégy nap a Baltikumban – Litvánia, Lettország, Észtország – Lengyelországon keresztül 2. – 2010" íráshoz!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár