Nagy László: Budva – avagy autóval a kecskecsapáson át – Montenegró, Bosznia-Hercegovina – 2007


Nagy László: Budva – avagy autóval a kecskecsapáson át – Montenegró, Bosznia-Hercegovina – 2007.



A 2008-as nyári szezon egyik slágere lehet szerzőnk írása, amelyből pontos képet kapunk a Boszniát és Montenegrót átszelő kalandos utazásról és a budvai nyaralás szépségeiről   – a videóról levett képek érdekesek, de technikailag nem az igaziak


Előszó
Ezt a beszámolót elsősorban saját szórakoztatásomra, és barátaim számára készítettem. Ugyanakkor – a közzététellel – nem titkolt célom, hogy jövő nyáron minél több hozzánk hasonló mentalitású hazánkfiával találkozhassunk a montenegrói partokon… – mert mi ott leszünk.


Előzmények
Montenegrói utazásunk csíráját, egy előző évi adriai nyaralás ültette el. Akkor ugyanis az Isztriai félszigeten lévő Rabacban voltunk, ahol a horvát vendéglátást illetően néhány negatív élmény ért bennünket. Az a benyomás alakult ki bennünk, hogy a horvátok mostanra jutottak abba az állapotba – ami korábban a mi Balatonunkat is jellemezte -, hogy lehetőleg egy-két szezon alatt kell a turistákból meggazdagodni. Úgy is megvesznek mindent, ha már itt vannak, csak kell enniük-inniuk stb. Ráadásul ez helyenként párosult flegma, unott vendéglátósokkal, és nem utolsósorban saját zsebre dolgozó rendőregyenruhába bújtatott, háborúból átmentett rablókkal, akiket közlekedési rendőrként foglalkoztatnak.
Mindemellett, abban valamennyien – feleségem, két fiam és én – egyetértettünk, hogy az Adria csodálatos, ezt viszont kell látni, ahányszor csak megteheti az ember. A térképet nézegetve elég hosszúnak – és különböző népekkel lakottnak – tűnt a partszakasz ahhoz, hogy találjon az ember olyan helyet, ahol a természeti adottságok, és a vendéglátók együttese lehetővé tegyen egy remek nyaralást, amit – nem lévén „vérgazdagok” – egy-két év gyűjtögetése, tervezgetése előz meg.
Mivel az Adriában különösen azok a helyek fogtak meg bennünket – saját tapasztalatok és képen látottak alapján -, ahol a helyenként 1000 méter feletti, dús növényzettel borított, sziklás hegyek szinte beleszakadnak a tengerbe, a figyelmünk Montenegró – esetleg Albánia – felé fordult.
Albániában korábban már jártunk, 1988-ban, munkával összefüggő kiküldetés formájában. Már akkor is nagyon tetszett a tengerparti része – Vlora – ahová eljutottunk. Az ottani emberek is nagyon szimpatikusak voltak, habár ott akkor még dühöngött a „vörös terror”.
Az Albánia ellen szóló fő érv az utak állapota – erről most sincsenek megbízható információink -, mivel mindenképpen autóval terveztük az utazást. Így kizárásos alapon maradt Montenegró. Miután ezt eldöntöttük, következett a tervezgetés időszaka.



Tervezés
Ettől kezdve (2006 késő ősze) mindent elolvastunk – első sorban az interneten -, amit Montenegróról találtunk. A sok, vegyes információból kezdett kialakulni bennünk egy olyan pozitív kép az országról, ami azt vetítette előre, hogy nagyon jó nyaralásnak nézünk elébe, ha megfelelő hozzáállással közelítjük meg a dolgokat. A negatív írások – ezek voltak kevesebben, én csak fanyalgóknak neveztem őket – két csoportra voltak oszthatóak. Az egyik olyanokat írt, hogy „szép-szép, de sok a szemét, kosz van, időnként nincs víz, esetenként áram, emberek primitívek, bezzeg nálunk…”. Szóval az űbermagyar…. A másik csoport arra panaszkodott, hogy már „ezek is kezdenek elszállni”, mert ő nem kapott napi ~8 €-ért szállást, már nem adják „ingyen” a sört, bezzeg régen….Szóval az űbercsóró, aki „tokkal-vonóval” húszezer forintért akarja két hétig jól érezni magát. A maga helyén mindkét „negatívumra” reflektálok, immár saját tapasztalatból.
Mivel a szállásunkról szerettünk volna előre gondoskodni, a konkrét uticél kiválasztásához meg kellett várnunk a 2007-es utazási katalógusokat. Ezek úgy február közepe felé kezdtek megjelenni, és immár ki tudtuk választani, hogy a helyszín Budva lesz, és a hotel Alaksandarban fogunk lakni. Itt lehetőség volt teljes ellátást kérni (+AI). A helyfoglalással igyekezni kellett, mert szerettük volna kihasználni a március 10.-i határidőhöz kötött előfoglalási kedvezményt. Ez nem elhanyagolható (10 %).
Már a tervezés szintjén ebből a „megtakarításból” az egy hetes előre foglalt ottartózkodást további két-három nappal szándékoztunk meghosszabbítani. Ezt olyan „majd csak találunk valamit alapon” gondoltuk megvalósítani. Miden esetre felkészültünk (sátor, hálózsák, …) egy esetleges kempingezésre is.
Ekkorra már az is kiderült, hogy az idén gyerekek nélkül, csak ketten a feleségemmel fogunk utazni. Ez tovább bővítette a tervezgetéseink lehetőségeit. Mi ugyanis a feleségemmel szívesen teszünk hosszabb „mászkálós” kirándulásokat (amíg lehet autóval, aztán sok gyaloglás), de a gyerekek ezt nehezen viselik. Nekik mindenek fölött a strand. Így aztán kétszemélyes apartmant foglaltunk a fenti szálláson. Eredetileg, június 20-tól szólt az egy hetes foglalásunk, de már másnap hívtak az utazási irodából, hogy sajnos erre az időpontra már nincs hely. Jó lesz e két héttel később, július 5-től? Persze elfogadtuk, habár ez elég jelentősen növelte a költségeinket mivel ez már teljes egészében főszezoni árakat jelentett.
A költségeken kívül egy kicsit az is aggasztott bennünket, hogy a híradások szerint Budva a legnyüzsgősebb hely a montenegrói parton, különösen főszezonban. Ezt a hírek szerint még az is „súlyosbította”, hogy pont ebben az időpontban (július 9.) lesz a Budva melletti jazi strandon Rolling Stones koncert. Ez utóbbi csak a nyüzsgés miatt aggasztott, egyébként kifejezetten feldobott. Ekkor már elővételben volt jegyünk a pesti Stones koncertre, és nagyon szerettem volna a budvai koncertre is elmenni. Reméltem, hogy tudunk majd jegyet szerezni a helyszínen (interneten keresztül nem találtam irodát, ahol lehetett volna). A jazi strandot képekről már nagyon jól ismertem, elképzeltem, hogy milyen lesz ebben a hegyektől-, tengertől övezett, csodálatos környezetben egy Stones koncert …, ha ott leszek a helyszínen, és nem tudunk jegyet szerezni…
Megvolt az úticél, és az időpont, már csak az útvonalat kellett kiválasztani. Négy lehetőség kínálkozott:




  1. Letenye – át Horvátországon le a tengerig autópályán – Split – délkelet felé végig a tengerparton – egy kis szakasz Bosznia-Hercegovina – ismét Horvátország, Dubrovnik – Montenegró, Kotori öböl (körbe, vagy komppal át Tivatba) – Budva. Ez a leghosszabb, és legköltségesebb (benzin, autópálya díjak), viszont az út minősége a legjobb, és időben is a leggyorsabb.


  2. Udvar – át Horvátországon Bosznia-Hercegovina határáig, Eszék, Dakovo – belépés Bosznia-Hercegovinába, Bosanski Samac, Doboj, Zenica, Sarajevo, Miljevina, Hum – belépés Montenegróba, Scepan Polje, Piva folyó mentén Bukovacig, Niksic, Podgorica, Cetinje – Budva. Ez valamivel rövidebb mint az előző, viszont Dobojtól gyakorlatilag végig 1000-2000 méteres hegyek közötti, kanyargós, föl – le, motor- és fékgyilkos útvonal.


  3. Udvar – Sarajevoig ugyanaz mint a kettes útvonal, onnan Jablanica, Neretva völgyében Mostar, Metkovic, Opuzennél rátérni a Dubrovnik felé menő tengerparti útra – innen ugyanaz mint az egyes útvonal. Ez valamivel hosszabb, mint a kettes útvonal, de a hegyvidéki része sokkal szelídebb.


  4. Röszke – át Szerbián Montenegrói határig, Újvidék, Sabac, Valjevo, Uzice, Prijepolje, Gostun – belépés Montenegróba, Bijelo Polje, Moraca völgyében Mojkovac, Podgorica, érintve a Skadari tavat, leérve a tenger partra, érkezés Sveti Stefan felől Budvára. Ez távolságában, karakterében hasonló a kettes útvonalhoz, és Szerbiában van némi autópályás szakasza.

Hosszas hezitálás után, az elhatározásunkat többször módosítva végül is a kettes útvonalat választottuk. Kétségtelen, hogy kényelmi-, biztonsági-, és autókíméleti szempontból az egyes útvonal a legpraktikusabb, de látnivaló, úti élmények tekintetében meg sem közelítheti a kettes-négyest (végig a montenegrói hegyekben, folyóvölgyek, kanyonok, sorozatos alagutak, víztározók…).


 


Utazás Budvára
Végre elérkezett az indulás pillanata, július 4.-e, hajnali 4 óra. Autó rendben volt (kapott új gumikat, fékek-, futóművek-, kormánymű- átnézetve, rendőri igények szerinti felszerelés max. beszerezve). Már este bepakoltunk, indulás. Úgy terveztük, hogy két etapban tesszük meg a ~ 900 km-es távot. A montenegrói határ átlépése után – azt olvastuk az interneten, hogy a határ mindkét oldalán van faházas kemping – szándékoztunk megszállni.
A boszniai Dobojig teljesen eseménytelenül, különösebb látnivaló nélkül, jó tempóban haladtunk. A bosnyák határtól egyébként a Bosna folyó partján vezet az út, ez enyhít valamelyest az egyébként meglehetősen szegényes hangulatot árasztó vidék sivárságán.
Szembetűnő a különbség a Horvát-Bosnyák határ két oldalán. Ez leginkább a települések szerkezetén, az épületek kinézetén érzékelhető. Boszniában a települések valahogy olyan rendezetlennek tűnnek. Sok az elkezdett, de befejezetlenül elhagyott épület. Még mindig elég sok a szétlőtt, golyónyomokkal dekorált elhagyott épület. Ugyanakkor ezek közvetlen szomszédságában teljesen új – a környezetből kilógó, hivalkodó – épület van, anélkül, hogy a szomszéd romokat eltakarítanák. Ezek az új épületek bármelyik gazdag nyugati országban megállnák a helyüket, de itt nagyon idegenül hatnak. Ami teljesen egységesnek mondható – legalább is a muzulmán lakta településeken – , hogy a legkisebb faluban is vadonatúj mecset és hozzá épített minaret van. Ezek ragyogó fehérségükkel ragadják meg az ember figyelmét, de újságuk ellenére is illenek a kis szürke házak közé. Vélhetően a háború folyamán a „keresztények” ezeket mind lerombolták, és a háborút követő újjáépítésben ezek voltak az elsődlegesek.
Dobojt elhagyva egyszerre csak a csodálatos hegyek között találtuk magunkat, ami kitartott egészen a még igen messze lévő tengerpartig. Változatosságot „csak” az jelentett, amikor a nagyon magas hegyekről még magasabbakra vezetett az út. Innentől már nagyon sok – sík vidékhez szokott ember számára élményszámba menő – látnivaló volt.
Szinte tízpercenként kísértést érzett az ember a megállásra, hogy nyugodtan kigyönyörködje magát a mélységekben lévő folyó, hatalmas magasságokba érő sziklafal, barlangokkal tarkított hegygerinc, és ezek együttesének látványában. De hát haladni kellett, ezért csínján bántunk a megállásokkal. Egyébként is elég körülményes megállni. Nem is tanácsos, csak azokon a kiszélesített részeken, amiket ilyen célra alakítottak ki, de ezek nem minden esetben esnek egybe a látnivalókkal.
Sarajevon minden nehézség nélkül átkeltünk. Épülőfélben van egy autópálya szakasz, amiből mi ~ 5 km-t élvezhettünk, inkább a hátrányunkra volt az építés miatti útterelgetések végett. Sarajevo ugyanazt a kettősséget mutatta, amit föntebb már leírtam, legfeljebb a nagysága miatt még kaotikusabbnak tűnt. Semmi nem indított bennünket egy kis megállásra, körülnézésre.











Tovább a montenegrói határig a hegyek még markánsabbak, elszórtan egy-egy igen szellős hegyvidéki falucska. Ezen azt kell érteni, hogy a házak között néhol 200-300 méteres távolságok vannak. Az ember azt hiszi, hogy már vége a településnek, de nem …. A tehénveszély című figyelmeztető táblákat érdemes komolyan venni. Mi is többször tapasztaltuk, hogy teljesen őrizetlenül 4-6 fős csoportokban ballagnak, igen komótosan az úton-útmellett. Ha az ember egy U-kanyarból jön ki, és nem számít rájuk könnyen bajba kerülhet. Egyébként a helybéliek nagy tisztelettel viselkednek az úton lévő tehenekkel, mi is ezt tettük. Minden dudálás, noszogatás nélkül megvárják, amíg a jószág elballag az útjukból.
A határig még egy „élményben” volt részünk, amiről szintén olvastunk egy korábbi útleírásban. A leírásban az volt, hogy a Brodtól határig tartó ~ 25 km-es szakasz egy kanyargós, keskeny földút, amit a beszámolót író ~ két óra alatt tudott megtenni. Nos ez nagyjából most is így van. A különbség, hogy elkezdték leaszfaltozni – a fele kb. már meg van – , de az aszfaltozott rész még keskenyebb mint az eredeti köves. A régi kövesen másfél, az új aszfaltoson egy autó fér el (balra bozót, szikla, jobbra semmi). Az ilyen utakat egyből elneveztük kecskecsapásnak, ezt azért említem, mert a későbbi történésekben is elő fog fordulni ez a kifejezés. Egyébként, ha nem esett eső, egész jól járható, ha nincs szembejövő jármű. Ha van, akkor trükközni kell, félrehúzódás – ha lehet – , visszatolatás …. Nekünk szerencsénk volt. 4-5 szembe jövő autóval találkoztunk, azzal is jó helyen, így ~ egy óra alatt leküzdöttük.


Hum, bosnyák határátkelő, két bádogkonténer épületből. Farönkökből épített híd ~ 30 méter mély Tara kanyon fölött (előttünk egy busz haladt át, így csak egy kicsit féltünk). Scepan Polje, montenegrói határátkelő, vadonatúj épületegyüttes, még szárad a festék.


Végre Montenegróban. Közvetlenül a határátkelőből való kihajtáskor szembeötlött egy információs tábla: Hotel Piva, 20 km, Pluzine. Hirtelen elhatározással módosítottuk az eredeti tervet, és megállás nélkül továbbhajtottunk Pluzine irányába, remélve, hogy az említett helyen kapunk szállást. Délután öt óra volt, csodálatos idő, és új lendületet adott a célországba való megérkezés. Egyhangúan megszavaztuk, hogy faház, rosszabb esetben sátorverés helyett, megérdemlünk egy jó zuhanyt és jó ágyat.
Az út a Piva folyó, majd kiszelesedett tároló mellett futott a sziklába vájva. A Sarajevot követő táj szépségei után úgy gondoltuk, hogy azt már legfeljebb kis mértékben lehet fokozni, de tévedtünk. Ez a rész leírhatatlanul fenséges, szinte félelmetes. Megértettem, hogy mitől fekete hegyek országa. Alant – helyenként ~ 200 méteres mélységben – a Piva olyan kék, mint a legszebb helyein az Adria. A sziklába vájt kanyargós úton olyan sűrűn követik egymást a kisebb-nagyobb alagutak, hogy elvesztettük a számolás fonalát. A 20 km-es szakaszon kétszer sikerült megállnunk, így ezt a távolságot másfél óra alatt tettük meg, de úgy éreztük, hogy már csak ezért is érdemes volt idáig autózni. Pluzinebe való behajtás előtt még átvezetett az út egy hídon a tároló fölött, hát az is ….
A hotel Pivaban nagyon baráti áron (31 €) kaptunk egy kétágyas szobát, fürdőszobával, reggelivel, parkolóval. Egy kis presszó teraszán gyors egymásutánban lehajtottunk két helyi Niksicko márkájú sört. A sör meglepően jó volt – a későbbiekben is ennél a márkánál maradtunk – , a kiszolgáló hölgy barátságos, udvarias. Kezdtük még jobban érezni magunkat. Sötétedés előtt még elmentünk egy kicsit járni, a Pivat a hegyekkel kamerázni, aztán fekvés. Az éjszaka sem telt el esemény nélkül. Éjfél körül arra ébredtünk, hogy hihetetlen intenzitású felhőszakadás van. Mintegy másfél órán keresztül tartott, nem tudom mennyi víz eshetett le, de komolyan azon morfondíroztam, hogy ez valamilyen hátráltató hatással lesz a reggeli továbbutazásunkra.
Reggel hétkor keltünk, és egy jó kávé után folytattuk az utazásunkat (autó gyönyörűen tisztára mosva). Az éjjeli felhőszakadásnak mindösszesen annyi hatása volt, hogy az úton helyenként volt egy-két a sziklafalról levált termetesebb kődarab. Ez fokozott óvatosságra intett. Egy darabig még a Piva mellett haladtunk, aztán azt elhagyva megváltozott a táj. Még mindig hegyek között, de kevésbé erdős, inkább hegyi-legelős vidék. Ezt alátámasztották az úton ismét szaporábban megjelenő tehenek. Egyébként az út nagyon jó volt, kevésbé kanyargós – már lehetett kapcsolni néha 5.-et, ami eddig igen csak kímélve volt – ezért sokkal gyorsabban tudtunk haladni. Már azt számolgattuk, hogy 10-11 óra körül lent leszünk Budván, ha minden jól megy. De ez már sok lett volna a szerencséből.
Niksicet elhagyva, Podgorica előtt néhány kilométerre, egy alagút előtt egyszer csak „fümf kilometer stau”. Hamarosan megtudtuk, hogy az alagút bedugult – nem derült ki számunkra, hogy mi történt, de valami nagy baleset, rendőrök, tűzoltók, mentők, helikopter … – , és egyhamar nem lesz járható. Az autók kezdtek kifelé szállingózni a sorból, és visszafordultak Niksic irányába. Mi egy darabig még reménykedtünk, közben számba vettem a lehetőségeket. Azt tudtam, hogy ha visszamegyünk Niksicbe, onnan óriási kerülővel eljuthatunk a Kotori öböl felé, és onnan a tengerparton Budvára, de ez legalább 250 km-es kitérő, időben 4-5 óra csúszás… Nem volt mit tenni, fordulás, irány vissza Niksic.
Nem messze az alagúttól azt vettük észre, hogy az autók egy része levág jobbra, egy nem túl bizalomgerjesztő kecskecsapásra. A gondolkodásra nem sok időm volt, – elsősorban feleségem tanácsára, de bennem is megvolt a hajlandóság – kormány jobbra, irány a kecskecsapás. Azt feltételeztük, hogy a kecskecsapás a hegyen át kikerüli az alagutat, és annak túloldalán fogunk kilyukadni (a helybéliek csak tudják). A feltételezésünk helyesnek bizonyult, de nem gondoltuk, hogy az elkövetkező másfél óra – nem sokkal a cél előtt – a halálfélelem jegyében fog eltelni. Az „út” valószínűleg az autó megjelenése előtti időkben kialakított karavánútszerűség, ahol öszvérrel, tevével egészen biztonságosan lehet közlekedni. A talaja köves-földes-kavicsos, a tíz centis kátyuktól egészen a félkeréknyiekig, szélessége egy–másfél autónyi. Eleinte csak az autó futóművét sajnáltam, de ahogy felértünk a hegygerinc tetejére – ahol már a jobb oldalunkon tátongott a meredély – kezdtem saját magunk miatt is aggódni.  Innen már látni lehetett a hegygerincen az út előttünk lévő szakaszát, ami tele volt autókkal. Szépen araszoltunk ~3km/órás sebességgel, ügyelve, hogy ne koccoljuk le az előttünk araszoló hátulját, ne harapjuk el a nyelvünket, és a jobb kerekek a lehető legtávolabb legyenek a meredély szélétől.
Egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre sűrűbben áll meg a kocsisor, és lenézve a gerinc távolabbi részére láthatóvá vált, hogy szembe is jönnek…! Nyílván az alagút túloldalán ragadt helybélieknek is ugyanaz a gondolata támadt, mint a mi sorunknak. Hamarosan megkaptuk mi is az első szembe jövő autót. Innentől horror. A szembejövő be a bozótba, feltapadva a sziklára, mi kint a meredély szélén, kerék fele kint a levegőben, tükrök behajtva, autók között ~2cm. Feleségem kint lógott az ablakban folyamatosan nézve, hogy mi a jobb kerekek pozíciója a semmihez képest.
A legkritikusabb részen – amikor úgy tűnt, hogy se előre-se hátra – megjelent egy rendőr – gőzöm nincs honnan, mert helikoptert nem láttam – , és elkezdett intézkedni. Ki hova álljon, ki tolasson, ki haladjon, …! És úrrá lett a helyzeten, tényleg segített. Egyébként az egész őrület meglehetősen fegyelmezetten zajlott. Nem volt pánik, ordítozás, hisztizés. Mindenki tette a dolgát, lehetőleg segítve és vigyázva a másikra.
Egy jelenet volt, amikor a rendőr utasítása nyomán egy Citroen jobb hátsó kereke teljesen lekapott az útról – autóban feleség, három pici gyerek – , és a srác kicsit ordítozott a rendőrrel, de egyből tízen ugrottak ki az autójukból, hogy segítsenek, és kézzel(tényleg) visszaemelték az autót az útra.
Jellemző a helybéliek mentalitására, hogy egy ízben, amikor a rendőr nekem mondta, hogy tolassak hátra – egy igen veszélyes szituációban, fogalmam nem volt, hogy a jobb hátsó kerék hová fog érni, ha megnyomom a gázpedált -. Szóval a helybéliek mondták a rendőrnek, hogy „hagyjad már, nem látod, hogy magyar, nincs hozzászokva ezekhez az utakhoz, megoldjuk máshogy…”. Azért megoldottam a feladatot, habár a pedálokat nyomogató lábaim valamennyi izma vitustáncot járt, a szemembe csurgó izzadtságtól meg nem láttam semmit (de nem is akartam).
Egyszer csak leértünk a kecskecsapásról. Az első lehetséges helyen félreálltam, elszívtunk vagy három cigit – azt nem írom le, hogy mit mondtam a feleségemnek a tanácsát illetően (utólag megbántam, de a helyzet hevében …) – , ittunk egy liter vizet, aztán tovább. Valóban az alagút túloldalán voltunk, ahol több kilométeres sorban álltak a buszok, kamionok, akik nem tudtak ilyen egérúton szabadulni a csapdából. Az útra felkanyarodás – a kamionos káosz miatt – kicsit körülményes volt. Még egy adalék a helybéliek „primitívségére”: ott tökölődtem, hogy merre forduljak a fölhajtásnál (mögöttem kocsisor a kecskecsapásból lejöttekből), egy montenegrói rendszámú Fiat mellénk kanyarodott, lehúzta az ablakot – azt hittem most szerbül kapom meg, hogy mi a jó anyádat… – , és kéretlenül útbaigazított, hogy merre kanyarodjak Podgorica felé. Köszöntük nagyon szerbül, angolul, magyarul. Tovább.
Minden különösebb probléma nélkül áthajtottunk Podgoricán, megtaláltuk a Cetinje felé vezető utat. Ennek a térkép szerint valami autóút félének kellene lennie, aminek nyoma sincs, viszont egy normál jó út az immár „szokásos” hegyek között. Az egyik hegygerinc tetejéről egyszer csak előbukkant a tenger. Innen már lefelé haladt az út, egyre többet láttatva a tengerpartból. Egy alkalmas helyen, ahol panoráma autóspihenő volt, megálltunk, hogy gyönyörködjünk és lekamerázzuk azt a helyet, amit képekről már annyiszor megcsodáltunk. Ilyesfajta felvételeket csak innen a hegyekből, legfeljebb helikopterről lehet készíteni. Nos, ez megint csak leírhatatlan. Ismét bebizonyosodott az a korábbi tapasztalásunk az Adriát illetően, hogy azok a reklámkiadványokban szereplő képek – amikről azt gondolja az ember, hogy az agyonretusálás következtében olyan szépek – egyáltalán nem túloznak, sőt….








Gyönyörű volt. Láttuk Budvát, a hosszú Velika Plaza-val, az óvárost, a tengeren Sv. Nikola szigetet, balra kivehető volt Sv. Stefan. Minden olyan volt, ahogy elképzeltük, csak ha lehet még szebb. A pihenő teraszán ittunk egy Oranginát, aztán tovább az utolsó néhány kilométer. Nehezemre esett az útra koncentrálni, mert a látvány minden egyes szerpentin leküzdése után egyre csodálatosabb lett. Aztán egyszer csak bent voltunk a város főútján. Megérkeztünk.


Utakról, közlekedésről
Az előző fejezetben említett kecskecsapások kivételével az utak állapota mind BH, mind Montenegró vonatkozásában kielégítő. Ezen az útvonalon, ahol mi jöttünk legalább olyan jók, mint nálunk, helyenként inkább jobb.
Benzinkút mindenhol van bőségesen – BH-ban kicsit több is a kelleténél -, és a benzin jó. Érdekesség, különösen az útviszonyokat figyelembe véve, hogy az autónk átlagos fogyasztása ~1-1,5l/100km-rel volt kevesebb, mint itthon. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy a kutak mérői valahogy mások (fogyasztóbarátabb?).
Útjelzések elég jók, ha az ember nem a nálunk szokásos formákat keresi. Montenegróban valóban előfordul, hogy csak cirill betűs – és csak régi megnevezéseket tartalmazó pl.: Titograd – táblákat talál az ember. Erre készülni kell. Helyenként tényleg nincs útbaigazítás a választási lehetőségek között (Bosznia), de az utak mellett elég sűrűn, igen kicsi – kb. 10x20cm-es – táblákon fel van tüntetve az útszám (pl.:18). Ha elvétette az ember, akkor mielőbb vissza, és a másik lehetőség.
Bosznia hegyvidéki részén és egész Montenegróban rengeteg az alagút. Ezek valóban kivilágítatlanok, változó hosszúságúak (a hossz mindegyiknél fel van tüntetve a bejáratnál), némelyikben nincs felezővonal. Látványnak csodálatos, különösen mikor 8 – 10 kisebb követi egymást. Vezetve elég megerőltető, kivált kinti verőfényben.
A rendőrökről szóló rémhírek – illetve a saját tavalyi horvát tapasztalat – ezúttal, esetünkben nem igazolódtak be. Tényleg sok a rendőr – különösen a települések határaiban -, de ezúttal mi csak a segítőkészségüket élvezhettük. Valóban sok az indokolatlan sebességkorlátozó tábla – de hát nálunk is – , viszont helyenként – a hegyek között – nem is lehet gyorsabban menni.
Mi a tervezgetés időszakában elhatároztuk: nem hagyjuk, hogy az ilyen országúti atrocitások tönkre tegyék a nyaralásunkat. Számoltunk azzal, hogy esetenként indokoltan, vagy indokolatlanul 10-20 €-t ott kell hagynunk a „szegény” rendőröknek. Ennek megfelelően, én egy darabig igyekeztem betartani a korlátozásokat, de aztán rájöttem, hogy akkor még a két napra tervezett idő is kevés lesz a lejutásra. A legjobb, ha felveszi az ember a helyiek ritmusát – a hegyekben is ők tudhatják, hogy egy beláthatatlan kanyar után mi következik -, ezzel időt lehet nyerni.
A helyiek vezetési szokásairól: Némely véleménnyel ellentétben, én az „őrültségben” nem azt tapasztaltam, hogy eszetlenül száguldoznak, inkább arról van szó, hogy olyan körülmények között – ami számunka teljesen szokatlan – szerpentin, szűk sikátor is szeretnének haladni, és jobban bevállalják az ilyenkor előfordulható súrolásos afférokat, de nem az ütközést. Ezzel együtt a dudát tényleg arra használják, amire kell – vigyázz itt vagyok, jövök – nem a nálunk szokásos „húzzál már előlem a jó ….-ba, nem látod, hogy xxx-es BMW-vel vagyok”. Pedig a montenegrói autópark (legalábbis a parton) – az én várakozásaimmal ellentétben –  szuper. Szóval nem kell félni az ottani közlekedéstől.
A parkolás már más kérdés, erről semmi jót nem tudok mondani. Szállodáknál érdemes informálódni, hogy ebben a vonatkozásban mi a helyzet. Nekünk megint csak szerencsénk volt, és az Alaksandar mögött, egy nonstop parkolóban sikerült egy hétre előre lerendeznünk.
Ott-tartózkodás


Fél egykor a csomagjainkkal együtt már az apartmanunkban voltunk, ami minden tekintetben megfelelt az utazási iroda prospektusában ígértnek. Sőt, megint csak szerencsénk volt, mert az épület legfelső, harmadik szintjén kaptunk szállást, aminek a kilátás szempontjából volt lényeges szerepe. Az apartmanhoz tartozott egy meglehetősen tágas (~ 3 x 4 méteres) terasz – ami a szálláson tartózkodásunk idejének fő színtere lett – , kilátással a hegyekre. A nappali kékspalettás ablaka pedig a tengerre nézett, előtte egy gyönyörű gondozott parkkal – hatalmas pálmák, kaktuszok, oleander-bokrok, fenyőfélék – , amit a hajnali és esti órákban öntöztek, ezért aztán a rekkenő hőség ellenére is harsány zöld volt minden. Ennyit a vízkorlátozásról.








A szálloda-komplexum egyébként nem a szokásos – egy nagy épület, benne minden létesítmény -, hanem több, négyszögletes, árkádos, belső udvaros (amiben vagy pihenőpark, vagy fürdőmedence van). Külön szabadtéri, szellős, vadszőlő-lugasos étkező helységgel. Falak vakító fehérek, kék nyílászárók, beton sehol, helyette kő, sok telepített növény, a terecskéken árkád alatti-, vagy napernyős- éttermek-kocsmák, nagyon hangulatos …, imádtuk. És ez még csak a szállásunk közvetlen környezete volt, a felfedezés hátra volt…


Zuhany, átöltözés, irány egy első felfedező körút. A város végétől egészen az óvárosig (sőt azon túl is) egy nagy strand az egész part. Jobbára  nagyobb-kavicsos, helyenként már majdnem homokszerű apró-kavicsos. A Becici felőli részen, illetve az óváros után sziklás. Szóval ezen a – becslésem szerint 4 – 6 km-es – partszakaszon mindenki találhat magának kedvére való talajt.











A strandok fölött, végig a tengerrel párhuzamosan az első sétány (csak gyalogos forgalom, de az aztán nyüzsgő). A sétány mellett, illetve néhol bent a strandokon egymást követik a vendéglátóhelyek. A strandon lévő napozó-placcok nem egységesek – és ez teszi az egészet különösen jópofává -, hanem különböző színű és stílusú strandbútorzattal (nyugágy, napernyő, kis asztalka) vannak felszerelve, annak megfelelően, hogy melyik vendéglátó fennhatósága alá tartoznak. A napágyak között pincérek sétálnak, és szolgálják ki az ő területükre telepedett vendégeket. Vannak piros, kék-fehér, zöld-fehér, szalmatetős, pálmatetős napernyők.
Nagyobb távolságról letekintve a partra hihetetlenül impozáns látványt nyújt ez a színkavalkád.
Ezzel az alsó parti úttal párhuzamosan fut egy másik, sokkal szélesebb korzó. Itt folyik az a – napszaktól függően különbözőképpen – nyüzsgő élet, amitől a csendre, nyugalomra vágyókat óva intik a leírások. A korzó két oldalán, dús vegetációtól övezve – a különböző profilok nagyjából szektorokba tömörülve – vannak a vásárlós, szórakozós helyek.












A teljesség igénye nélkül: az ajándéktárgy árusok, éjszakai „dühöngők” (amolyan discoszerűségek), éttermek, és nem utolsó sorban egy gril-fis-pizza című szakasz. Nekünk ez utóbbi tetszett a legjobban. Ez kb. 150-200 méter hosszban olyan helyekből áll, ahol hal, és húsételeket sütnek hihetetlen választékban. Hatalmas kupacokban, igen ízlésesen fel vannak halmozva a különböző sütésre váró portékák. Az ember rámutat arra, amelyiket szeretné, megnevezve, hogy egy hatalmas zsömleszerű péksüteménybe, vagy palacsintaszerű  tésztába kéri az ételt. A kiválasztott darabot ott helyben másodpercek alatt megsütik a grillrácson, beleteszik egy zsírpapírszerű, háromszögletű zacskóba. Aztán az ember saját maga azt tesz bele, amit csak akar, a megint csak hihetetlen bőségű zöldség- és fűszerválasztékból, amik kis tálkákban, tégelyekben vannak elhelyezve a pult hosszában.








Szenzációsan ízletes szendvicseket lehet így, a kiszolgálóval együttesen előállítani. Azért nem hamburgerként említem ezt az ételt, mert az szentséggyalázás lenne. Egyébként van Mc-Donalds is a parton, de aki itt azt részesíti előnyben, azzal szerintem valami baj van. Az említett csomagolás nagyon praktikus – akármennyi folyékony fűszert is rakott az ember a szendvicsébe – , menet közben is úgy meg lehet enni, hogy nem kell utána kidobni az inget. Szóval ezen a területen, a húsevő, fűszereket kedvelő nem tud úgy áthaladni, hogy ne indulna el a nyálképződése, az illatok …, ezt nem tudom leírni.


Mindkét út az óváros előtti térben egyesül. Még annyi személyes megjegyzés, hogy mindjárt, ezen az első, gyors felfedező körúton sikerült jegyet vennünk az áhított Rolling koncertre egy CD-ket áruló shopban. Minden bejött …,utólag kezdett megszépülni még a kecskecsapás is.
Az óváros várfallal körülvett – tulajdonképpen egy tengeri sziklaszigetre épített – „ékszer”. A falon belül zegzugos, szűk sikátoros labirintus. Jó elosztásban (nem erről szól az egész), kellő mennyiségű kis kocsmával, egyéb vendégváró hellyel. Nagyon hangulatos. Tényleg el tudja képzelni az ember, milyen lehetett az élet anno  XV-XVI sz.-ban, vagy még előbb. Két-három nap alatt, kicsit alaposabban be lehet járni az egész óváros részt, utána már kb. tudja az ember, hogy éppen hol van. Minden egyes alkalommal, amikor (sajnos)rövid  itt-tartózkodásunk alatt elsétáltunk az óvárosig/-ba, nagy élmény volt. Megint csak személyes, de az egyik sikátorban van ír kocsma is – nagyon pici, de klassz – , mikor arra jártunk, rövid időre szakítottunk a helyi Niksicko sörrel(ami szerintünk kiváló)…korsó Guines ~ 5 € …








Szóval ilyen „sanyarú” körülmények, lehetőségek (ezzel persze élni kell) várják itt az ide látogatókat. Igen hamar eldöntöttük, hogy minden nyüzsgéssel, éjjel egy-kettőig zenélő „dühöngőkkel” együtt – sőt talán épp ezért is – szeretjük Budvát. Nagyon jól érezzük magunkat. Így aztán úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk itt maradni, a tervezett 2-3 napos meghosszabbított itt-tartózkodásunk alatt, lehetőleg itt a szállodánkban. Egy délelőtt elballagtunk a recepcióra és a hotelfőnökkel sikeresen lebonyolítottuk a tranzakciót. Nem is kellett más apartmanba átcuccolnunk, maradhattunk még három napot ugyanott, ár kb. mint az utazási irodán keresztüli…hapy…, illetve valamivel olcsóbb, mert nem kértük a teljes ellátást, csak reggelit. Elég sok étkezést kihagytunk, mert nem voltunk hajlandóak az étkezések kedvéért félbehagyni –  visszaballagni az ebédlőig –  strandolást, mászkálást,… Ilyenkor, ha már nagyon megéheztünk, útba ejtettük a grillezős sétányszakaszt, aztán ami belefér – mindig valami másféle ételt kipróbálva – , 7-10 €-ért itallal(sör, vagy üdítő) együtt mindketten úgy jól laktunk, hogy…
A további maradás intézésekor még egy pozitív dolog volt a recepción, amit korábban nem vettünk észre. Volt egy ATM, ami működött, és helyben tudtunk felvenni €-t, kártyával. Ez egy utólagos tapasztalás, de sokkal kedvezőbb kondíciókkal lehet €-t felvenni kinti ATM-ből (kezelési költséggel együtt), mintha itthon valamelyik banknál teszi az ember. Jövőre, csak annyi kp-t viszünk ami az útra kell.
Az alábbiakban, tematikusan megpróbálom összeszedni azokat az információkat – ahol lehet saját tapasztalású illusztrációval -, amik érdekesek lehetnek az ide utazni szándékozóknak.


Autós közlekedés




  • Útminőségről, benzinről fentebb írtam


  • Szerintem érdemes tisztességes biztosítást kötni – utas, autó – , nem vészesen drágább, de ha baj lesz…ott a hegyeken…


  • Parkolni úgy általában elég körülményes, ha az ember nem akarja összekaristolni az autóját. Kevés a hely, magas útpatkák, sziklafal mellett….Biztonságos parkolóban napi 3-7 €, ezzel kalkulálni kell.


  • Mentalitás szerintem OK, de lehet, hogy nekem végig szerencsém volt. Utaztunk taxival is (a Rolling koncertre, forgalom katasztrofális), de semmi anyázás …


  • A tervezgetés időszakában elég sok kirándulást irányoztunk elő (Sveti Stefan, Bar, Ulcijn, Skodrai tó, esetleg egy kicsit átmenni Albániába, Durres), de ebből nem lett semmi (több idő kellene hozzá, mi is mindent bele akartunk sűríteni egy hétbe, de ez nem megy, beláttuk, vissza kell jönni…). Egy alkalommal mentünk át Sveti Stefanba (~15 km), de a forgalom, a hihetetlen hőség, valamint, hogy kb. harmadjára találtuk meg azt a lehajtót, ahol végre a közelébe értünk a célnak, ahol aztán szinte lehetetlen volt parkolni, elvették a kedvünket az autós kirándulásoktól. A jövőre nézve úgy gondoljuk, hogy ezeket a kirándulásokat főidényen kívül kell megejteni. Július –augusztusban ezt inkább a tengeren, vizitaxival kell lebonyolítani (távolságtól függően 10-20 €, ). Egyébként Sveti Stefan szenzációs, muszáj látni. Még az utazási tortúrát is megéri, de ha lehet kellemesebben (vizitaxi) akkor azt javasolnám.


  • Rendőrök mérnek mint a fene, de nem a: 30-as tábla, te mentél 42-vel = 50 € című műsor van, tényleg a f…kalapokra hajtanak, és ezzel nincs is semmi bajom.

Vendéglátás, emberek




  • Számunkra a legszembetűnőbb, de egyben nagyon szimpatikus vonása az itteni vendéglátóiparban dolgozóknak – értem ezalatt a nyilvános WC-ket üzemeltetőktől, strandi mozgóárusoktól egészen a hotel főnökig – egyfajta nagyon udvarias, de öntudatos viselkedés. Olyan érzése van az embernek, hogy szívesen csinálják a munkájukat, de nem alázatosak egy kis „jatt” reményében, sőt a borravalót elsőre szinte mindig visszautasítják, csak egy kis szelíd erőszakosságra fogadják el. Mivel nincs saját pénzverdéjük, ezért híjával vannak a fém egy-két, illetve cent €-nak. Többször is előfordult velünk, hogy – mivel nem tudtunk centre pontosan fizetni – inkább lefelé kerekítettek a fizetésnél, annak ellenére, hogy mi jeleztük a fölfelé szándékunkat. Korrekt számlákat adnak, nincs semmi „umbulda”. Szóval büszke, becsületes embereket ismertünk meg.


  • Kommunikáció: elég sokan beszélnek angolul, legalábbis olyan szinten (mint én is), hogy alapvető dolgokat meg lehet beszélni. Ha valaki tanult oroszt, és hajlandó némi (50-100 szavas) szerb szókincsre szert tenni, akkor már nagyon otthon érezheti magát. Feleségem kicsit rágyúrt erre a szerb szótanulásra, és nagyon hálásak voltak az emberek, amikor ilyen próbálkozásokat tapasztaltak. Összességében a lényeg, hogy meg akarják érteni az embert. Helyenként, számunkra is nagyon jólesően néhány magyar szóval is előrukkoltak, miután kiderült, hogy milyen náció vagyunk.


  • Ami megint csak nagyon szimpatikus volt számunkra, hogy nem akarnak mindenáron eladni. Bármelyik utcai – vagy helységben lévő – árudához odamehet az ember, kedvére nézelődhet, válogathat, nem rohanják le, hogy ez milyen jó, olcsó ….Szóval nem olyan török-bazár szerű, vegyél valamit, alkudjunk …


  • Nagyon tetszettek a szabadtéri helyek – sörözők, kávézók – berendezései. Nappaliba illő fotelek, kanapék, pálmafák alatt. Nagyon ízléses. Kerülik a műanyagokat, inkább fa, bőr, fém. Számunkra érdekes volt, hogy az egyes helyek árai között – függetlenül a kinézettől, berendezéstől, szóval „csillag”számtól – szinte nem is volt árkülönbség.


  •  Itt jegyezném meg, hogy a „fanyalgók” általi megállapítás – miszerint Montenegró már drága (mihez képest?) – egyszerűen nem igaz. Tapasztalataink szerint, összemérhető szolgáltatások tekintetében hasonlók, de inkább olcsóbbak, mint a hazai árak.  Persze minden relatív, de úgy gondolom, hogy ha tisztességes szolgáltatást kap az ember, akkor azt illik is megfizetni.
    Ehhez kapcsolódik, hogy az egyetlen negatív benyomás, ami Montenegróban ért, saját honfitársaimhoz fűződik (alább következik).  A szállásunkhoz teljes ellátást (AI) kértünk. Én egy kicsit szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban, úgy gondoltam, hogy ezt igyekeznek a legszerényebb módon teljesíteni, különösen a reggeli-vacsora tekintetében. Nem jól gondoltam. Van némi összehasonlítási alapom hazai, illetve nyugatabbi ***-**** helyekről, szerintem minden megvolt bőven, csak ~ 1/3 árért. Egy alkalommal volt szerencsétlenségünk egyidőben étkezni egy magyar kompániával (két család, „n” gyerek). Igen „felszabadultan” és fensőbbségesen adták elő: minden szar volt (közben kétpofára tömték magukba), gyerekek különböző ételekkel játszottak (festették az abroszt, labdáztak…), szóval nagyon ott voltak a szeren. Kicsit szégyelltem, hogy ezek is magyarok. A személyzeten is látszott, hogy „nagyon szeretik” őket, de hát vendégek. Az ilyeneket szokták előbb-utóbb pofán vágni, aztán amikor haza jön, elmeséli, hogy megverték, mert magyar. Pedig nem azért, hanem mert tahó-bunkó, pereputtyostul. Ezt a fajta „játékot” némely holland, német turisták nálunk is űzik a Balatonon. Nekünk se tetszik.

Tisztaság, higiénia




  • Nehéz általánosítani. Nyílván minket, magyarokat is kellemetlenül érintene, ha mondjuk Tatabánya egyik leromlott negyede után ítélné meg valaki ezt a kérdést.


  • Mi úgy tapasztaltuk, hogy „sajnos” sokkal jobban odafigyelnek ezekre a kérdésekre mint nálunk, és nem azért mert ÁNTSZ, meg KÖJÁL, hanem – gondolom –  egyszerűen a klímából adódó viszonyok miatt. Ezt nehéz alátámasztani, de meg kell nézni a grillezős helyeket (mindent látni, nem csak a kirakatot…), a nyilvános WC-ket (öten-hatan üzemeltetik, ha a törölköző koszos, egyéb …már cseréli is).


  • Itt Budván rengeteg ember van, főleg a fő-szezonban. A frekventált helyeken kb. elegendő szemétgyűjtő edény van elhelyezve, és itt is igyekeznek ezt ízléses külalakkal ellátni. Este nyolc után viszont – az embertömeg miatt – egyszerűen képtelenség kiüríteni a gyűjtőket. Ebből következően, ha valaki éjjel kettőkor sétál hazafelé a parti sétányon, akkor tapasztalhatja, hogy a kukák környékén kupacokban áll a hulladék. De azt is tapasztalhatja, hogy ebben az időben már megszállták az utakat, parkokat, strandokat, diszkókat a takarító emberek, és tűzoltó tömlővel, nagynyomású mosókkal, porszívókkal, na meg kézi erővel végzik a takarítást. Mire az első „hajnali ~7” fürdőzők mennek a partra minden előző esti termék eltakarításra került.


  • Mi nem voltunk 4-5 évvel ezelőtt itt, de most ez a helyzet.

Árak, vásárlás




  • Ebben a témában föntebb már elég sok mindent érintettem, de…


  • Benzin kb. mint nálunk (Boszniában olcsóbb)


  • Parkolás 1€/óra, vagy 3-7€/nap


  • Két napágy+napernyő 7-10€/nap (ha elmegy az ember akár több órára is, nyugodtan otthagyhat mindent…)


  • Grill-szendvics 1,8-2 € (amiről föntebb írtam)


  • Boltokban, supermarketekben olyan kiszolgálás, hogy …, külön tasakba a vegyi árúk, élelmiszerek, ruhaneműk, stb. …, és ezt az eladó csinálja, nem a kedves vevőnek kell kapkodnia, hogy a sörösdoboz ne törje össze a paradicsomot… Egyébként nincs lényeges különbség a bolti és éttermi árak között az italok (sör, üdítő, víz, …) vonatkozásában.


  • Dohányosoknak: ~feléért lehet mindenféle szokványos márkát (Marlboro, Davidoff, Kent, Camel,..) kapni. Mi a horvát tapasztalatok miatt túlbiztosítottuk magunkat, de nem kellett volna.

Hazafelé
Magam részéről eléggé, lelketlenül, de csomagoltunk. Az eddigi nyaralásaink végén általában úgy éreztem, hogy pont elég volt, jó lesz megint otthon ….
Ebben az esetben inkább azt szerettem volna, ha a számomra fontos emberek jönnek ide, hogy együtt érezzük ezt …, de hát jönni kellett.
Úgy döntöttünk, hogy hazafelé a 3-as útvonalat választjuk (Kotori-öböl, Dubrovnik, Mostar, …), mert ezeket a helyeket is szerettük volna látni, legalább érintőlegesen. Az út megszakítását (valahol megszállás), lebegve hagytuk, majd meglátjuk… Reggel fél hat tájékán indultunk, mérsékelt forgalom volt, jól lehetett haladni. Igen hamar elértük az Öblöt (Tivat). Itt két lehetőség van: vagy körülautózza az ember a Kotori-öblöt, és rá szán két-három napot, hogy bámészkodjon, mert csodálatos, vagy Tivatnál átmegy komppal, és igyekszik át Horvátországba. Mi ez utóbbit választottuk, de ide is vissza kell jönni… Fürdőzés, strandolás szempontjából nem gondolnám, hogy ideális (erre vannak Montenegróban sokkal jobb helyek), de a látvány …, Kotor, Perast …,ezt muszáj egyszer sietés nélkül bejárni, megnézni.
Nagyon szép, és kiváló minőségű volt az út az Öböl utáni tengerparti szakaszon is. Balra a tenger, rengeteg szigettel. Aztán Dubrovnik. Mi ezt föntről az útról (megálltunk egy pihenő helyen, ahol lépcsőn föl lehetett menni a hegygerinc tetejére) láttuk, hát ….látványnak szenzációs. Erre is rá kéne szánni egy-két napot. Ez a dubrovniki megálló még egy látványélményben részesített bennünket. Épp ekkor haladt a kikötő felé egy hatalmas óceánjáró hajó. Hát ilyet még nem láttunk, mint a Titanic kétszer-háromszor, mintha három-négy tízemeletes házat ragasztottak volna össze egy úszótalpra. A révkalauz hajója, meg a többi körülötte lévő hajó, mint a csónak mellett a vizibolhák. Hatalmas élmény volt, pusztán a látványa.








Egy rövid szakasz BH, Neum (szerintem ez nagyon jó hely, érdemes megfontolni egy itteni nyaralást).
Még egy darabig a tengerparton kanyargott az út, aztán Opuzonnál búcsú a tengertől, föl északnak a Neretva mellett Mostar felé. A Neretva alsó szakasza csalódást okozott. Sok helyütt olvastuk, hogy milyen kék, gyönyörű stb. Hát ezen a részen semmi rendkívüli, igaz, hogy ez itt még a viszonylag sík tenger felé futó szakasza. BH ugyanazt a képét mutatta, mint amit az idefelé útról írtam. Úgy terveztük, hogy Mostarban megállunk egy kicsit a híres híd környékén, de egy kereszteződésnél elbambultam, és nem a central felé mentem. Így aztán a híd is kimaradt (majd jövőre). Mostar egyébként ritka sivár látvány, kiégett kopár hegyekkel körülvett katlan. Növényzet szinte semmi. Amikor áthajtottunk a város szélén kb. délben, kb. 45 oC lehetett árnyékban. Az jutott eszembe, hogy nem szívesen élnék itt. Hazaérve a híradásokból értesültünk, hogy ezekben a napokban itt már komoly vízhiány volt, és több halottja is volt a hőségnek. Nem csodálkoztunk rajta.
Mostart követően kezdte megmutatni a Neretva azt az arcát, amiért méltán emlegetik a leírásokban. Valóban nagyon szép kék-zöld, hegyek között kanyargós, tele pisztrángozásra alkalmas helyekkel. Jablanica és környéke igazán egy üdülő paradicsom. Itt egy víztározóvá szélesedik a Neretva, érdemes megszakítani az utazást legalább egy napra. Utólag beláttuk, hogy nekünk is ezt kellett volna tenni, de az elmaradt Mostari megálló miatt úgy ítéltük meg, hogy jó esélyünk van éjfél előtt a saját ágyunkban aludni. Nagy hiba volt.
Jablanica után még egyszer elvétettem egy útkereszteződést. Jajca helyett Sarajevo felé tértünk. Azonnal észrevettük a tévedést, nyugodtan korrigálhattunk volna, de a döntésünk miatt – már, hogy egyvégtében hazamegyünk – nem lett volna értelme. A Jajcai kitérőt ugyanis a vár megnézése végett terveztük be (megint csak jövőre).
Innen teljesen eseménytelen utunk volt a magyar határig. Nyolc órakor Mohácson ültünk egy benzinkút presszójában. Még egy utolsó nekirugaszkodás (~ 250 km Oroszlányig), ráadásul hazai pályán…hapy…Idefelé Szekszárdtól jöttünk a 6-os úton, és azt tapasztaltuk, hogy már elég jól halad a felújítása, csak kevés lassító szakasz van benne. Ezért, bízva, hogy ez följebb is így van, egy kicsit nekünk kerülő, de gondoltuk jobb úton fölmegyünk Dunaújvárosig, aztán Székesfehérvár…Hát nem így volt. Dunaújvárosig végig tele 30-as lassítókkal, ahol derékszögben felvágva az út 8-10 cm-es lépcsőket alkotva, tényleg le kell lassítani nem csak harmincra, különben a tengelynek annyi. Persze közben besötétedett, a szemem is kezdett elfáradni. Elég az hozzá, hogy éjjel fél kettőre értünk haza, és nagyon boldog voltam, hogy ezt a hazai szakaszt épségben megúsztuk. Ezt a marhaságot (már, hogy egyhuztomban) jövőre nem követjük el.
Ezzel együtt szenzációs élmény volt, minden egyes percére gyakran és szívesen gondolunk vissza. Gondolatban már készülünk a jövő évire …


Utószó
Az utazásról és az ott-tartózkodásról mintegy öt órányi videó felvételt készítettünk. Ezekből készítettem, néhány állóképet, amit mellékelek a leíráshoz. Igyekeztem, olyan képeket választani, amikhez hasonlók nem szerepelnek a különböző, Montenegróval foglalkozó weblapokon. A híres helyekről a mélyebben érdeklődők sokkal profibb, és bőséges képanyagot találnak a Montenegro.lap.hu böngészésével.
Oroszlány, 2007-09-23


Nagy László


A szerző írásai Az Útikalauzban

Nagy László: Budva – avagy autóval a kecskecsapáson át – Montenegró, Bosznia-Hercegovina – 2007

Nagy László: Erdélyországi utazás – 2006


A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldhetsz levelet E-mail: szerkesztoutikalauz.hu

1 Comment on "Nagy László: Budva – avagy autóval a kecskecsapáson át – Montenegró, Bosznia-Hercegovina – 2007"

  1. B.Katalin | 2016.06.12. at 19:37 |

    Nagyon csábító továbbra is a számomra ez a hely. Mi jövőre tervezünk egyhetes nyaralást Budvára. 😀 Tudom, hogy azóta már épült autópálya BH-ban és sehol sem találom az árakat, valamint azt, hogy lehet-e Euróban fizetni ezt, vagy csak KM-ban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


*

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár