Győrffy Árpád: Dublin felé félúton – Északnyugat franciaországi kalandozás német pihenőkkel – 2007-2011



Győrffy Árpád: Dublin felé félúton – Északnyugat franciaországi kalandozás német pihenőkkel – 2007-2011



Egy ötezer kilométeres kirándulás története sok fotóval illusztrálva


Neumarkt, Vis-en-Artois, Arras, Amiens, Rouen, Gerberoy, Saint-Lö, Coutances, Mont Saint-Michel, Saint-Malo, Fougeres, La Madeleine – Utah-Beach, Portbail, Dublin, Holyhead, Dover, Frankfurt


Egy költöztetést kellett megoldanom Dublinból. Ha már ilyen messze kell mennem, kicsit körülnézek Franciaország északnyugati részén, gondoltam. Csak arra kellett figyelnem, hogy április 17-én délutánra odaérjek a Normandiába, a cherbourgi kikötőbe, ahonnan a közvetlen kompjárat indult Írországba.



József Attila 102. születésnapján, délelőtt 10 órakor indultam Nagyvázsonyból. Az idő itthon április elejének megfelelő volt, éppen kezdődött a tavasz. Néhol már zöldültek a vetések, egyes fák levelei is kezdtek éppen előbújni, repcét is láttam már sárgállani, de összességében még a tél szürkésbarnái, feketéi uralták a tájat.
A határt Sopronnál léptem át, ahol a tankolás mellett megvettem a matricát az osztrák autópályákhoz. Bécset délről kerültem el – A3-A2-A21-A1 -, az A21-estől egyszerűen követtem a Sankt Pölten feliratot. A várost magát most is elkerültem, pedig már régóta tervezek egy megállást. A névvel először talán 1974-ben találkoztam Bródy János szövegében. Szörényi Levente énekelte Utazás című dal elején, hogy … szállásunk éjjel, Sankt Pöltenben volt. Ha nem lett volna annyira rövid egy napi útnak, még példát is veszek róluk.
Linz előtt nem sokkal megálltam egy autós pihenőben. A kávé drága volt, ingyen internetről nem is hallottak. Itt döntöttem el, hogy a salzburgi irány helyett Linz után Passau felé fordulok. Igazán nem volt semmi különös indokom erre, csak akkor ez tűnt érdekesebbnek.
Az egykori osztrák-német határt csak a forgalom lelassítása és az ott maradt épületek jelezték. Mozgást nem láttam. A különbség csak a tájban látszott, mert itt lett vége a hegyes vidéknek.
Mivel egy nap nem akartam túlságosan sokat autózni, Nürnberg előtt nem sokkal letérten az autópályáról egy Neumarkt (in der Oberpfalz) nevű városkába. Addig 665 kilométert tettem meg, ami a viszonylag késői indulás miatt éppen elég volt egy napra.


 


Neumarkt (in der Oberpfalz)


Neumarkt egy 850 éves városka 40 ezer lakóval és egy középkori óvárossal. Valaki talán ajánlotta korábban, vagy olvastam róla valahol, már nem tudom. Mivel elég kicsi volt hozzá, nyomban a központtal kezdtem. Színházi hasonlattal, nem volt rossz belépő, ahogy az egyik kapuként kialakított épületen át behajtottam a középkori hangulatot sugárzó főtérre.
Még az se rontotta a kedvemet, hogy tudtam, az épületek többsége valójában csak másolat, mert a szövetségesek 1945-ben több hullámban szétbombázták a települést. Az újjáépítés nagyon jól sikerült.
A főtér – az alsó és felső kereskedősor – talán legfontosabb nevezetessége, az 1430-ban épült késő gótikus stílusú városháza. Ez is elpusztult a második világháború végén, csak tíz évvel később építették újra, majd 1999-ben még alakítottak rajta.
Az “Alsó-kapu”, amin a főtérre bejutottam, eredetileg a 13. században épült, de a 19. században átépítették. A bombázások során ez is elpusztult, a mai változat húsz éve készült el. Anyakönyvi hivatal és egy kisebb konferenciaterem van az emeletén.


 



A késő gótikus városháza a főtéren – jobbra mögötte az Alsó-kapu


A városház földszintjén működik egy turisztikai információs iroda. Igaz, már zárva volt, de az ablakban látható térkép segítségével találtam szállást magamnak. Az Alstadt Hotel Sternbe csak egy utcával kellett arrébb menni. A családi méretű szálloda egy 4-500 éves épületben működik, elegáns berendezéssel, kedves házigazdával, saját parkolóval és nem utolsó sorban vezetékes internettel, ami jól jött a telefonáláshoz.
Este körülnéztem még a főtéren. Még 9 órakor is sokan ültek a kávézók, éttermek előtt, a szökőkutak mellett, pedig csak április közepe volt.
Másnap a reggeli után kiköltöztem a szobából, és a kocsit a hotel parkolójában hagyva, elindultam az óváros felderítésére. A sétát a Hofkirche – Maria Himmelfahrt templom környékén kezdtem. Az eredetijét 1418 körül építették késő gótikus stílusban, majd a 18. század elején barokk stílusban átalakították. Érdekes megjelenést ad neki a homlokzat jobb oldalára helyezett torony.


 










A Hofkirche a tér felől, előtérben egy különleges lovas szobor A templom látványa az óváros egyik kapujával



A templomban éppen befejeződött egy istentisztelet


A belseje szokatlanul világos a fehér falaknak, ablakoknak köszönhetően. A berendezése is viszonylag puritánnak tűnt az itthon megszokotthoz képest. Rendesen vegyültek benne a különböző korokból származó tárgyak az ötszáz éves szobroktól, a barokk képeken át a gyerekek mai rajzaiig, amiken Jézussal való találkozásukat mutatták be.
A kezdeti időből itt látható ma is az egykori tartományi gróf, II. Ottó díszes márvány síremléke 1499-ből, egy Jézust tartó Madonna és egy Szent Sebestyént ábrázoló kőszobor ugyancsak a 15. század utolsó éveiből. A későbbi oltárképet a húsvét előtti időszak miatt jelképesen egy fehér, áttetsző szövettel fedték el.
Mai készítménynek tűnt az ajtó mellett egy lábakon álló tartály, nagy csappal az oldalán. Fogalmam sem volt mi lehet, amíg oda nem jött egy idősebb férfi, hogy a 10 literes műanyagkannájával vigyen belőle az oltár közelében álló keresztelő medencébe.


 










A madonna és Szent Sebestyén szobra a 15. századból


 



Mai képek a keresztútról


A templom bejáratával szemben áll egy, a városházára nagyon hasonlító, eredetileg azzal egy időben készített épület. Eredetileg fegyverraktár volt, majd később a helyőrségi lovardává alakították. 1945-ben ez is teljesen elpusztult, 1980-ban építették fel újra. Ma galériaként, koncertteremként működik, ahol a plakátok szerint ott jártam előtt Schiff András is fellépett Beethoven több darabjával.


 



Az egykori arzenál és lovarda


A tér másik oldalán áll a Pfalzgrafenschloss. Az eredetijét, egy gótikus várat Pfalzgraf Johann építtette 1410 és 1443 között, de 1520-ban felégették. A mai reneszánsz épületet II. Pfalzgraf Friedrich építtette 1539-ben. Ma ebben működik a kerületi bíróság.


 



A Pfalzgrafenschloss


A főtér körbejárása után, a városháza mellett álló Szent János templomban folytattam a nézelődést. Ez is a 15. századból származik, és jelentős részben megmaradt késő gótikus stílusban. Az alapkövét 1404-ben rakták le, 30 év kellett a felépítéséhez. A 72 méteres torony és a hatalmas méretek alapján nem mondanám, hogy lassúak lettek volna. Az 1945-ös légitámadásokat ez az épület szerencsésen átvészelte, más kisebb károk mellett csak a mozaikablakai pusztultak el. Ezeket 1994-be állították helyre. Bent gyönyörű gótikus és részben barokk díszítése van. Csoda, hogy egyáltalán megmaradt valami az eredeti berendezésből, hisz a 20. századi háborúkon kívül többszöri vallásváltást is át kellett vészelnie.


 



A templomot szorosan körbeveszik a házak, így kívülről nem nagyon lehet lefényképezni












A két bejárat  

 



Egy pillértartó kő kőművessel és az alapkővel


 










A legrégibb emlék, egy román keresztelő kút az 1200-as évekből Késő gótikus Madonna (15. század)

 



Kép az egyik oszlopról 1497-ből


 



Egy homokkőből készült Pieta 1516-ból


 










Svéd St. Bridget szobra 1470-ből Beteget vivő testvér (1432)

 



Mária-oltár 1478-ból


 



Imádkozó


A templom mögött látható a város szép szökőkútjainak egyike, a Szent György-kút. A 15. században itt állt Szent György temetőkápolnának állítottak emléket vele.


 










   

A Szent György-kút


A városháza előtt éppen kirakodóvásár volt. Ruhák, mindenféle apró ajándék és persze kolbász meg sör. Az egyik pecsenyesütő előtt tanácstalankodtam. Az eladónő próbálkozott, hogy mit ennék inkább. Én a németre magyarul mondtam, hogy fogalmam sincs.
– Majd segítek – jött a válasz magyarul. Mint kiderült, a hölgy szüleit a második világháború után Szabadkáról telepítették ide a környékre, mert otthon sváb-magyarként nem kívánatos személyek voltak. Ő már Németországban született, ott tanulta meg a magyar nyelvet is. Nekem a bajorkolbászt ajánlotta.
Nekem most csak ennyire telt az időmből, de a látottak alapján mindenképpen ajánlom másnak is egy megállásra. Egy egész napot biztosan el lehet tölteni az óváros és több múzeum megnézésével. Van egy Maybach múzeum, ahol a luxukocsi húsz történelmi darabját és régi motorokat lehet látni. Előzetes bejelentkezéssel az 1574 óta működő Glossner-Bräu sörgyár berendezéseit is meg lehet nézni. A városi múzeumban az Express-Werke Neumarkt műhely biciklijei vannak többek között kiállítva. A város szélén van még egy gótikus vármaradvány is.


Délelőtt tizenegykor indultam tovább Franciaország felé. Az út következő szakaszának az elejét az autópálya helyett a 8-as főúton tettem meg. Kicsit lassúbb volt, de a változatos táj miatt megérte. Többnyire egyszintes, tetőtérbeépítéses házak, fenyves erdők, erdősávok és nagyon sok kisebb-nagyobb folyó, tó mellett haladtam el. Nürnbergnél mentem fel az A6-os autópályára. Néha ezen is lelassult a forgalom. Egyik alkalommal egy meghibásodott autót kellett kikerülni mindenkinek. Kicsit hihetetlennek tűnt, hogy egy nagyon szép fekete Mercedes mellett három sötétöltönyös férfi tanácstalanul nézelődik. Úgy tűnt, letolni sem tudták az út szélére, vagy nem illet volna a ruházatukhoz. A következő torlódást az okozta, hogy néhány munkás az autópálya bal oldalán szemetet szedett az út szélén. Elől, hátul villogófényes autók szorították le a közlekedőket a jobb oldalra.
Ahogy Mannheimnál lefordultam a saarbrückeni útra, az autópálya mellett jobbra egy mecsetet láttam minarettel. Nem volt igazán nagy, mintha panelekből készült volna. Nem messze a speyeri dómtól, elég érdekes látvány volt.


A német-francia határt Saarbrückennél értem el. Innen ingyenes úton, illetve az autópályát elkerülve szerettem volna továbbmenni, de sehogy sem jöttem rá, merre kell. Az első járókelő, akit jó érzékkel megkérdeztem, litván volt. Ő is kérdezni akart valamit, mert tönkrement az autója. Közölte, hogy nem tud németül. Én se, meg litvánul se, így aztán kínunkban jót nevettünk a közös sikertelenségen.
Navigációs készülékem nem volt, csak egy túrázáshoz való GPS az útvonal rögzítésére. Ezt kapcsoltam rá a laptopra, illetve az Auto Route programra, ami ugyanazt tudta így együtt, mint egy igazi navigációs berendezés. Kiadtam neki, hogy Metz-be akarok menni, szigorúan autópályadíj nélkül. El is kezdte adni az utasításokat, ám egyszer csak azt vettem észre, hogy már rá is fordultam az autópályára. Visszaút nem volt. Kiderült, hogy nem a program tévedett, az autópálya első szakasza a franciáknál is ingyenes volt. Mivel ekkor már nem akartam nagyon keveregni, fenn is maradtam az A4-es autópályán. A verdun-i elágazónál fordultam le róla északnyugati irányba. Az autópályát itt keresztezi a Meuse-folyó, amivel a másnapi utamon nagyon hosszan együtt haladtam.


Franciaország


A második éjszakára Verdun déli szélén találtam szállást egy út menti fogadóban. Nem volt igazán jó ötlet közvetlenül a főút mellett, az autópálya közelében megállni, mert ennek megfelelően magas volt az ára is. Arra már Neumarktban is rá kellett jönnöm, hogy eleve nem praktikus egyedül közlekedni a világban, mert az ilyen szolgáltatásokért majdnem ugyanannyit kérnek, mintha az ember másodmagával menne.


Másnap Arras volt az első fontosabb úticél. Sokáig azt hittem, Arra-nak kell mondani – franciás műveltségem szerint a szó végi s néma marad 🙂 – de egyik útikönyvből kiderült, hogy erre nem áll a szabály, mert flamand gyökerű.
A 964-es számú főutat használva nagyon szép vidéken haladtam keresztül. Minden a tavasz ébredését mutatta. Hatalmas méregzöld rétek, már egybefüggően sárgálló repcetáblák és víz, víz, víz minden mennyiségben és formában. Több kisebb-nagyobb tavat láttam az út mellett kerítéssel körbevéve, az utat többször is megközelítette a Meuse-folyó, illetve a vele párhuzamosan futó csatornája. Gondolom, ezt a hajózás miatt építették ki. Hiányoztak a nálunk szokásos magas töltések, szinte ki akart folyni belőle a víz, annyira színültig volt töltve. Néhol olyan volt, mint egy feszített tükrű úszómedence.


 



Reggeli párás táj a verduni fogadó ablakából


 



Zsilip a Meuse csatornáján, távolabb a Meuse


 



A Google légifotója a vidékről – a kanyargós a Mesue, az egyenes a csatorna, jobbról a bordó vonal a GPS-szel rajzolt útvonalam


 


Eszaki-csatorna-Maquionnnal


Az Északi-csatorna Maquionnál


Később, már itthon láttam a Google műholdas fotóin, hogy vannak a környéken annyira szép színű tavak is, hogy azoktól már félni kell. Különböző vegyigyárak türkizkék, ciános vagy éppen vörös színű ülepítői láthatók egyes települések közelében. Charleville-Mezieresnél meg egyenesen olyan illatok szálltak, amik a fűzfői Nitrokémia legrosszabb pillanatait juttatták az eszembe.
No, ezeket a szagos övezeteket leszámítva a környék kimondottan kellemes biciklitúrákra való – igaz, sok kisebb-nagyobb emelkedővel. A legnagyobb magasság 300 méter volt valahol Charleville-Mezieres után, Maubert-Fontaine környékén. A többi helyen 200 és 100 környékén változott, sőt néhol a nullához (tengerszinthez) közelített. Ez utóbbi először teljesen hihetetlennek tűnt az itthoni, a Balaton 104 méteres tükréhez mért a magasságokhoz képest.


Verdun tele volt körforgalmú elágazókkal. Némelyik csak jelzés értékű, középen egy kicsit megemelt, vagy eltérő színű diszkővel kirakott kör, ami igazán csak arra szolgál, hogy a kanyarodási szabályokat tisztázza.
Ennél is jobban meglepett az út két sávját elválasztó sziget. Tehát egy sima, oda-vissza egy-egy sávos út közepén kilométeren át húzódott egy méter széles, 10-15 centi magas elválasztó sziget, ami csak az elágazókban szakad meg egy rövid szakaszon. Egyszerűen nem lehetett előzni. Gondolom, ez volt a cél. Érdekesek voltak később azok a kapaszkodósávok is, amik a nagyobb emelkedőknél ismétlődtek. Ott a kapaszkodó sávon haladónak volt elsőbbsége. Az emelkedő tetején nem a lassúbb járműnek kellett azon izgulni, hogy sorolhat be – mert ez tovább csökkentette volna az amúgy is visszafogott sebességét -, hanem a gyorsabbak sávja fogyott el, így nekik kellett igyekezni a kerüléssel vagy be kellett sorolni a lassú után. Nekem tetszett, hogy nem az eleve úgy is nyerő helyzetben lévőket támogatják, mert összességében így segítettek a forgalom gyorsításában.
Eleinte kicsit megzavartak a településeket előrejelző táblák az elágazókban, mert az úttal 45 fokos szögben voltak befordítva. Többször is elbizonytalanodtam, hogy ezt az irányt most a haladásomhoz képest egyenesen vagy keresztbe kell-e érteni. Az egyenes volt a helyes válasz. 🙂
Az út mellett nagyon sűrűn voltak pihenőhelyek. Délelőtt nem sok autót láttam megállni, de dél körül gyakorlatilag kihalt volt az út. Aki éppen nem egy út menti vendéglőben ült, az valamelyik autóspihenőben parkolt le a kocsijával.
Én is megálltam az egyik pihenőben Auge előtt. Asztalok, padok, szemetesek. A kijárat közelében egy büfékocsi állt, az áramot a mellette pöfögő aggregátor adta. Egy nő meg egy férfi unatkozott benne. Aztán 12 előtt megérkezett az első autó, majd még több is bekanyarodott utána, és sorban megálltak a büfé kocsi környékénDouzy - I. világháborús katonai emlékmű. Úgy tűnik, a franciák útközben is betartják az ebédszünetet.
Én hozott anyagból, Maubert-Fontaine diszkontjában vásárolt strasbourgi salátából (nálunk frankfurti néven fut) oldottam meg az ebédet.


Nem sokkal Verdun után, Vacherauville szélén láttam az első komolyabb katonai temetőt, Douzyban egy érdekes katonai szobor állt a főtéren a neogót templom előtt. (jobbról)
Az első majd a második világháborúban is ezen, a környéken húzódtak a frontvonalak, de főleg az első világháborúban volt sok a halott.
Egy később, Arrasban látott kiállítási felirat szerint csak a Brit Birodalom 1,7 millió katonát vesztett el ezen a vidéken. Ebből 1,3 millió volt az Egyesült Királyság és a gyarmatok vesztesége, a többi indiai, kanadai, ausztrál, új-zélandi és dél-afrikai.
Haucourt és Vis-en-Artois között meg is álltam egy, az út északi oldalán lévő, a neve szerint Brit-temető előtt. (N 50.24580 E 2.94988) 1918 augusztusában 9000 katona halt meg az itt zajló harcokban. Ebben a temetőben a 2342 elhunyt közül 1748 angol, 582 kanadai, hat ausztrál, kettő dél-afrikai és négy azonosítatlan katona van a felirat szerint. A nevek, rendfokozatok mellett az egység jelvényét is rávésték a szabályos rendben álló sírkövekre. Az északi oldalon álló emlékmű két 26 méter magas oszlopa között Szent Györgyöt lehet látni, amint éppen legyőzi a sárkányt.


 



2342 egyforma kő…


 



más-más felirattal


 



A temető a Google légiképén


Az első hosszabb megállást Robespierre szülővárosában, Arrasban terveztem, ahol a flamand stílusban épült főteret, pontosabban főtereket akartam megnézni. A jakobinus vezéren kívül Arras híres szülötte volt François Vidocq, az egyik első magánnyomozó is – az idősebbek egy népszerű francia sorozat miatt emlékezhetnek rá.


 


Arras


A városban minden úgy volt, ahogy az útikönyvek leírták. A Nagy tér körül szinte teljesen egyformán sorakoztak a kétemeletes, ívelt tűzfalaik mögött egy tetőtéri szinttel kiegészített épületek a 17-18. századból. Egyedül a legöregebb – valamikor Mátyás idejében készült -, ütött el a többitől a macskalépcsős díszítésű homlokzatával. A házak alatt árkádsor futott végig a tér illetve terek körül. A hol szögletes, hol kerek oszlopok között boltok, kávézók, vendéglők működnek. Kicsit elrontotta az összképet a főtérre települt vidámpark látványa és zaja.


Szerencsére a Nagy tértől csak egy rövid utcával elválasztott Hősök tere sokkal békésebb volt. Az útikönyv szerint a Nagy teret – szerintem a két teret összesen – 155 majdnem egyforma homlokzatú ház veszi körbe. Ráadásként ott áll a Hősök terének közepén a városháza flamand gótikus stílusban emelt épülete, melyből egy 75 méter magas torony tör az ég felé, a csúcsán egy csillogó aranyoroszlánnal.


 



Arras két központi tere


 



Házsor a Hősök terén


 



Homlokzatok a Nagy téren


 



Kanyargó árkádsor a Nagy tér házai alatt


 










A kakukktojás ház a macskalépcsővel Felújítás előtti ház – csak a homlokzat marad

 



Vurstli a Nagy téren


 



A városháza


 










A városháza tornya a csúcsán az oroszlán

A városháza földszintjén az első világháború környéken zajló harcairól volt kiállítás. Maga az épület is sokat mesélhetett volna a háborúról, mert a német tüzérség majdnem teljesen szétlőtte, és a tornyot is ledöntötte. Amit ma látunk, gyakorlatilag egy kiváló másolat.
A földszinti aulában három hatalmas bábu látható, a város flamand népünnepélyeinek állandó szereplői, Colas, Jacqueline – és talán kislányuk.
Az emeleti díszteremben egy képzőművészeti kiállítás volt, de ennél sokkal érdekesebbnek tűntek a falakra festett középkori életképek.


 



A bábok a földszinti csarnokban


 



Részletek a háborús kiállításból


 



Falusi életkép az emeleti tanácsterem faláról – nem nagyon zavartatták magukat az ajtó díszítésével


Ott jártam után nyitották meg az első világháborús francia alagútrendszert, ahonnan az első világháborúban a szövetségesek a német vonalak elleni támadásra felkészültek. 1916-ban új-zélandi bányászokat hoztak Franciaországba, hogy kiépítsék a földalatti alagútrendszert. A konyhák, főhadiszállások és kórházak is működtek a föld alatt, és akár 20 ezer embert is elhelyezhettek benne. Az alagútépítők a német vonalak irányába fúrtak, így a katonák a föld alatt helyezhették el az aknákat. Az alagútrendszert a háború után lezárták, és csak az 1990-es években tárták fel újra.
A városban még több érdekes látnivaló lett volna – például a két tér közelében álló Szent Vaast apátság, amiben egy értékes képzőművészeti gyűjtemény is működik -, de most csak ennyi időt szántam a városra.


Arrasból délután négy óra körül indultam tovább Amiens felé. A parkoló cédulám már 40 perce lejárt, szerencsére nem lett gond belőle. Az első faluban megállítottak a rendőrök. Láthatóan érdekesnek találták, hogy azon a vidéken egy magányos magyar autózik. Nem is nagyon nézték meg a papírokat. Miután tisztáztuk, hogy turiszt vagyok, széles mosollyal ‘bo vojázst” kívántak.


 


Amiens


Amiens a Somme-folyó mellett található, Arrastól hatvan kilométerre, délnyugati irányban. Ebben a városban és környékén is hatalmas harcok zajlottak a két világháború alatt. A település jelentős része el is pusztult, de a tüzérségi támadásokból, bombázásokból szerencsére kihagyták a Notre Dame katedrálist, a gótikus építészet egyik legkiemelkedőbb emlékét. Ez a templom volt a fő oka annak, hogy a település bekerült az útitervembe.


A katedrálistól 200-300 méterre találtam ingyenes parkolóhelyet. A templom felé menet útbaejtettem a turisztikai információs irodát, hogy a városról kiadványokat kérjek.
– Ha lehet, inkább angolul… vagy magyarul – mondtam bent a hölgynek, magam is tréfának gondolva a kérést.
Magyar nyelvű kiadvány nincs, de élőben segíthetnek – válaszolt a hölgy, majd hívta egyik kolléganőjét, aki néhány évvel korábban a Szentendrei-szigetről költözött ki tanulni, majd férjet is itt talált magának.
Rövid beszélgetés után kiadványokkal felszerelkezve indultam tovább.
Az irodától már látni lehetett a katedrálist, amit a jáki templomunkkal egy időben, 1220-ban kezdtek építeni, mert néhány évvel korábban leégett a helyén álló román székesegyház. Az épület felépítése alig 50 évig tartott, de utána még további 150 év kellett a teljes befejezéshez.


 


Amiens - katedrális


Az amiens-i katedrális nyugati homlokzata



Méretei szerint a legnagyobb franciaországi gótikus templom. A teljes hossza 145 méter, a szélessége a kereszthajónál 70 méter, a főhajó belső magassága 42,3 méter, az alapterülete 7700 négyzetméter, a belső térfogata kb. 200 ezer köbméter – kétszer akkora, mint a párizsi névrokona. A tornya viszont “csak” 112 méter magas – szinte törpe a másnap Rouenben látott 151 méteres toronyhoz képest. 🙂
De nemcsak a nagysága lenyűgöző a templomnak, az óriási méret rendkívül gazdag díszítéssel párosul. A nyugati homlokzaton egy 13 méter átmérőjű rózsaablak látható, alatta a “királyok galériáját” 22 nagyméretű szobor díszíti. Ahhoz egyenesen napok kellenének, hogy a főbejárat három kapuját díszítő kisebb-nagyobb szobrokat – ahogy a gazdagsága alapján nevezik, a kőbe faragott Bibliát – végignézze az ember. A restauráláskor több mint négyezer önálló alakot számoltak össze a templom külső részén és belsejében.
A kapun belépve még jobban érezni a templom nagyságát. Az ember csak tátott szájjal bámul a hatalmas belső térben sétálva. De minderről talán az alábbi képek jobban beszélnek.


 


A hármas kapuzat a nyugati homlokzaton


A hármas kapuzat a nyugati homlokzaton


 


Az Utolsó Ítélet a középső kapu felett


Az Utolsó Ítélet a középső kapu felett


 



A tornyok a rózsaablakkal


 










A főhajó a szentéllyel és a bejárat fölötti orgonával

 


A Keresztelő Szent János ereklye, illetve tartója, amire a templom építését alapozták


A Keresztelő Szent János ereklye, illetve tartója, amire a templom építését alapozták


 


Egy 1531-ben készült dombormű bentről - Keresztelő Szent János fejét átadják Saloménak


Egy 1531-ben készült dombormű bentről – Keresztelő Szent János fejét átadják Saloménak


A katedrálist 1981-ben felvették a Világörökség listájára. A közelmúltban kidolgoztak valami különleges vetítési módszert, amivel június közepétől szeptember közepéig és a karácsonyi ünnepek idején színesre festik, felöltöztetik a főhomlokzat szobrait. Nekem ez áprilisban kimaradt.
Amiensben persze más látnivalók is vannak, például az észak kis Velencéjeként is emlegetett Saint-Leu negyed, vagy a haláláig itt élt Jules Verne emlékei.
De már így is megkéstem, hisz még szállásom sem volt erre az estére. Még jó, hogy itt majdnem egy órával később sötétedett, mint otthon, hisz egy ugrásra voltam a következő időzónától.


Amiens-ből este fél nyolckor indultam tovább. Az eredeti tervem az volt, hogy Gerberoy-ban, abban a kis középkori faluban keresek szállást, amit másnap meg akartam nézni. Sajnos nem volt kiadó szoba sehol. Ezután a legközelebbi városban, az újabb tíz kilométerre lévő Gournay-eb-Bray-ben próbáltam szerencsét. A város másik felén találtam egy hotelt, de ez meg túlságosan komoly volt az én igényeimhez, pénztárcámhoz képest. (70 euró lett volna egy éjszaka, és további nyolcért adtak volna hozzá reggelit.)
Szerencsére a recepciós javasolt egy olcsóbb, kétcsillagos helyet a belvárosban. A főtéren fiataloktól kérdeztem, hol van. Próbálták magyarázni, mutatni, talán kicsit túlságosan is részletesen, amitől aztán elbizonytalanodtam. Mikor látták, hogy minden hiába, az egyikük beült a kocsiba, és elkalauzolt a tér másik oldalán, kb. 100 méterre lévő Hótel de Normandie-be. Égtem rendesen. Bár nem volt semmi szálloda formája, inkább egy üzlet bejáratnának néztem, de azért megláthattam volna.
Itt fél áron kaptam helyet egy egyszerűen berendezett, fürdőszobás szobában, amihez még ingyenes wifi és parkoló is járt.


Másnap reggel 9 órakor indultam vissza Gerberoy-ba, közben újabb tapasztalatokat szereztem a francia természeti viszonyokról. Ahogy már Verdun-nál is írtam, reggel is, este is feltűnően nagy volt a pára. Itt talán még az óceán közelsége is erősítette ezt a helyzetet. Valószínűleg ez okozta azt is, hogy már napnyugta előtt 2-3 órával érezni lehetett az esti hangulatot, és reggel is több idő kell hozzá, hogy igazán felébredjen a nap.
Az autósok éppen fordítva reagáltak a fényviszonyok változására, mint ahogy én azt vártam volna, nagyon spóroltak a lámpákkal. Sokan még olyankor sem gyújtották fel, amikor már alig lehetett látni őket. Még az én lámpáim látványa sem térítette őket jobb belátásra.


 


Gerberoy


Gerberoy egy észak-déli irányba húzódó völgyet keletről határoló domb oldalán épült fel – a jelek szerint fentről lefelé terjeszkedett. Az egész település rendkívül pici. Igazi csend van, amit csak a különböző madárhangok törnek meg – no, meg néha egy-egy ott lakó autójának zaja.
A turisták autóval nem mehetnek be, a falu előtt lévő ingyenes parkolóban kell hagyni a kocsikat.
Az alig 100 lakosú település 1202-ben kapta meg a városi címet Fülöp Ágosttól. Az előző évezred első felében sokat háborúztak a környékén, így Gerberoy-t is ötször elpusztították, majd újraépítették.


 


Gerberoy völgy


Kilátás a falu széléről


A ma látható házak többsége a tizenhetedik és a tizennyolcadik században épült téglából és kőből, de a régebbi korokat idéző, fából és sárból készült épületek közül is több fennmaradt.
A legrégebbi, ma is épségben lévő épület, a Szent Péter-templom eredetije 1015-ben épült. A mai változat egy 1419-es tűz után 1451-1468 között készült. Az egyhajós épület szentélye mellett emelkedő torony felső része ennél is később készült. Bent középen kettő és a fal mellett egy-egy “padsor” húzódott. Azért teszem idézőjelbe, mert teljesen elütött azoktól, amiket eddig láttam. A padok támlája éppen csak kiemelkedett az ülőrészből, hiányzott a sorok előtt végighúzódó “asztalrész”, amire az énekeskönyveket teszik. Ugyanakkor mindegyik sornak volt ajtaja. Mintha csak azért lett volna az egész, hogy ima közben meg ne szökjenek a hívek. A templom többi része is nagyon puritán volt. Talán csak a szép ablakképek ütöttek el ettől az egyszerű összképtől. A torony alatti részben ott állt egy hatalmas óraszerkezet – biztos javításra várva.


 


Gerberoy templom házak


Gerberoy – utcarészlet háttérben a templommal


 


Gerberoy templom church


A templom belülről az érdekes padokkal



A másik régi emlék valami ősi vár maradványa, amit Henri Le Sidaner festő a 20. század elején egy szép teraszos kertté alakított. Külön említésre méltó még a 17. században téglából épített városháza és a mellett álló tizennyolcadik századi, 70 méter mély kút.
A faluban 1928 óta rendeznek Rózsa fesztivált minden június 3. vasárnapján. Nekem most ez is kimaradt, de még áprilisban is látszott, hogy mennyire gazdag lehet virágokban a falu, amikor azoknak van a szezonja.


 



Az egykori várból kialakított kert


 



Jobbról a városháza – az alsó részt csak oszlopok zárják körbe, csak a bejárati oldalon van fal. A városháza előtt a régi kút


Több kávéház, étterem működik a községben, van egy turisztikai információs iroda is. Több helyen adnak ki szállást, de ahogy korábban írtam, most éppen teltház volt mindenhol.
A vendéglátóhelyek árai tükrözik, hogy Gerberoy hivatalosan is Franciaország egyik legszebb falva (Az Ambassade de Picardie étteremben például 20-35 euró volt egy menü – igaz, homárral ás libamájjal, de műanyag kerti székekkel). Én a Les Jardins du Vidamé – Teaszalonba és panzióba tértem be egy teára. Ez a döntés illetve a tulajdonos tanácsai aztán rendesen fel is borították a további programomat.
Az udvari teraszon vagy az istállóból kialakított teaszalonban lehetett leülni. A jászolt is meghagyták, de tehén nem volt. Bernoit, a teázó egyik fiatal tulajdonosa fogadott – a társa, Céline nem került elő közben. Kiderült, hogy nagyon tetszik neki Magyarország, már háromszor járt nálunk. Amikor megtudta, hogy gyakorlatilag kötött program nélkül járom az országot, elkérte a térképemet, és bejelölte, hogy szerinte hová kellene még elmennem. A már korábban fixen tervezett Rouen mellé így vettem fel Coutancest, Mont Saint-Michelt, Saint-Malot, Fougeres-t, az Utah-Beach-et és Port-Bailt.


 



A teaszalon


A teázás után még bejártam a falu többi részét. A látványból talán visszaad valamit az alábbi néhány fotó.



Információs iroda


 


Gerberoy étterem


Az étterem


 



 



 











Különböző diszítések a falakon 🙂


 










Kopogtatók csengő helyett

 



Valamikor 11 óra után indultam tovább Rouen felé. Útközben letértem kétszer is a főútról, hogy legalább autóval végigmenjek néhány kisebb falun. Több szép helyet láttam, ahol talán érdemes lett volna hosszabb időre is megállni.
A domborzat itt is 80-230 méteres szint között ingadozott. Csak néhány olyan szakasz volt, ahol 2-3 kilométeres távon 4-5 százalékos körüli szintkülönbség volt, így akár biciklivel is kényelmes túrákat lehetne tenni a vidéken.


 


Rouen


Fél kettő előtt értem Rouenbe, egy 80 méter magas dombról gurultam le az óceán szintjére. Rouen katedralis középtoronyA város szélén 5-10 emeletes panelházak látványa fogadott, amilyeneket nálunk sok helyen lehet látni. Kicsit riasztó volt, de a centrumba érve teljesen átalakult a környezet. A Szajna mellett parkoltam le, innen gyalog indultam egy rövid városnézésre.
Ebben a városban égették meg egykor Jeanne d’Arc-ot, de én most ellenkező irányba, a nevezetes templom felé vettem az irányt. Ha fotóról nem is, Monet festményeiről biztosan mindenkinek beugrik a gótikus Notre Dame katedrális képe. Az impresszionista festő egész sorozatot készített különböző napszakokban, fényviszonyok között a rendkívül gazdagon díszített főhomlokzatról.
A templom alapvető részeit a 13. század közepétől alig száz év alatt építették fel. Persze, később is volt még rajta munka bőven. A 151 méter magas középtorony alsó rész például a 13. században épült, de az öntöttvas sisakja csak a 19. században készült el. Azóta is ez a legmagasabb az országban.
A déli oldalkapu felől érkeztem. Épp efölött áll a hatalmas fekete torony. A szép napsütés, a virágzó fák és a templom előtt kávézó emberek igazán hangulatossá tették a helyett. (fotó jobbról – a déli kapu a középtoronnyal)
A háborúk ebben is hatalmas károkat okoztak, a pusztítás nyomai a tornyon, a nyugati homlokzaton és a templom belsejében kiállított eredeti szobrokon még ma is láthatók. Az első nagy pusztulás még 1940-ben volt, amikor a katedrális és környéke két napon át égett. Nagy pusztítást okoztak a szövetségesek 1944 tavaszi bombázásai majd a partraszállás után itt zajló harcok.


 



A Google légiképe a katedrálisról


 



A részlet a déli kaput díszítő szobrokból


 










A főhajó két irányból  

Rouen Notre Dame - lámpatorony


A középtorony – lámpatorony a főhajóból


 









A kereszthajó egyik vége és egy belső lépcső

 



A kereszthajó rózsaablaka kivülről


 


franciaorszag/ Rouen/Rouen-notre-dame-katedralis-szobrok


A templom eredeti külső szobrai a templomban


Mivel a főbejárat még mindig árnyékban volt, nem tudtam jó fotót készíteni, ezért körülnéztem a régi favázas épületekből álló közeli utcákban.


 



 



Elmentem a St-Maclou templomhoz is, ami a város angol korszakában, a 15. század közepén épült. Méreteiben össze sem lehet hasonlítani a katedrálissal. Bent sajnos nem tudtam megnézni, mert éppen tatarozták.


 










Rouen-Saint-Maclou-homlokzat
A Saint-Maclou homlokzata és egy részlet a faragott kapujából

Innen még tovább sétáltam a Saint Ouen templomhoz. A 137 méteres hosszúsága éppen egy méterrel marad el a katedrálisétól. A főhajó boltíve 33 méter magas, a középtorony pedig 87 méteres. A korábbi templom pusztulása miatt a 14. század elején kezdték építeni, és valamikor 150 évvel később fejezték be a munkát. Igaz, akkor sem teljesen, ahogy ezeknél a nagy projekteknél lenni szokott. A főhomlokzat például csak a 19. században nyerte el a mai formáját a tornyok építésének befejezésével. A belső tér rendkívül világos a három szinten sorakozó, többségében eredeti ólomüveg ablakoknak köszönhetően.
A templom a hozzáértők szerint a normandiai gótikus építészet tökéletes példája.










Rouen-Saint-Ouen-homlokzat Rouen-Saint-Ouen-fohajo-orgona
A Saint Ouen nyugati homlokzata és főhajója

 


Rouen-Saint-Ouen-belső


A főhajó az egyik mellékoltártól nézve


 


Rouen-Saint-Ouen-kapudisz


Időrágta kapudísz


A Saint Ouen valaha bencés apátsági templom volt. Most egy szép park van félkörben mellette. Valami artistaképzősöknek tűnő csapattal volt éppen tele, amikor arra jártam. Mindenféle mutatványokat csináltak, zenéltek, énekeltek. A templom oldalában kialakított pályán idősebbek játszották a franciák népi játékát.


 



 



 




Mire visszaértem a katedrálishoz, már jó irányból sütött a nap. Igaz, továbbra is gondot okozott, hogy kicsi volt a távolság a templom és a szemközti házsor között, csak négy fotóval tudtam az egészet lefényképezni. Ezekből barkácsoltam aztán itthon össze a lenti képet. Így kicsiben talán nem lehet észrevenni, hogy a vonalak nem mindenhol illeszkednek pontosan, és a tornyok is kicsit csálén állnak.
Talán a képről is látszik, hogy még nem végeztek a háború utáni restaurálással. Persze, így is nagyon szép.


 



A csavarásaimtól talán kissé totyakos lett 🙂


 



Részlet a baloldali kapu díszítéséből


Még benéztem a katedrálissal szemben lévő egykori vámhivatalba, ahol most a turisztikai információs iroda működik. A kapu alatt van a falon egy nagy festmény egy középkori hajós támadásról.


 


Rouen-Vamhivatal-


Az egykori vámhivatal


 


Rouen-Vamhivatal-csatakep


A kép a kapubejárat falán


Fél ötkor indultam el Caen felé egy autópályán azzal a tervvel, hogy valahol majd keresek szállást. Este hét előtt értem Saint-Lo-ba. Innen már nem akartam továbbmenni, mert féltem, hogy este nehezebben találok helyet. Szerencsére a turisztikai iroda ablakában itt is volt egy jó térkép a szálláshelyekről. A közelben találtam is egy olcsó helyet, ahol a nyelvi nehézségek leküzdése után három éjszakára kivettem egy szobát. Utólag visszagondolva talán jobb lett volna mindennap új helyet keresni, mert akkor kevesebb lett volna az oda-vissza autózás. Majd legközelebb.


Vasárnap reggel fél tíz után indultam el egy bretagne-i kirándulásra. Az első állomás Coutances volt, ahol a gerberoy-i kalauzom tanácsára a katedrálist akartam megnézni.


 


Coutances


A ködös idő ellenére sem volt nehéz megtalálni a katedrálist, aminek előzménye a 11. században épült még román stílusban. Miután leégett, a 13. század elején úgy építettek újat, hogy a régi egyes részeit, például a tornyok alsó részét meghagyták, beépítették az új, gótikus katedrálisba. Ez is hatalmas építmény, bár a hossza elmarad a Rouenben látottaktól. A külső hossza 95, a belső 87 méter. A két főhomlokzati torony a kereszttel együtt 77 méter magas. Állítólag látni belőlük a 45 kilométerre lévő Jersey-szigetet is. Én örültem volna, ha magukat a tornyokat tisztán látom, de ahogy a kép is mutatja, a köd miatt erre nem volt lehetőségem.
A templom szögletes középtornya 54 méter magasra nyúlik fel. Ezt is lámpatoronynak is nevezik a 41 méter magasan kialakított világító ablakok miatt.


 










Coutances-katedralis-oltar Coutances-katedralis-oltar
A ködbevesző tornyok a főhajó a szentéllyel

 


Coutances-katedralis lámpatorony


A lámpatorony


 










Coutances-katedralis-oltar madonna Coutances-katedralis-freskó
14. században készült Madonna 2003-as felújítással, felöltöztetéssel Néhány épen maradt freskó az oldalsó kápolna falán a tizennegyedik századból









Coutances-katedralis-oltar Coutances-katedralis-oltar
A kereszthajó A főoltár hátulról

Coutances-katedralis- külső


A katedrális külső képe – már kisebb ködben és nem ellenfényben


Nagyon szép a közelben lévő Szent Péter templom is. Ennek is a 11. század közepére nyúlik vissza az eredete, de mai formáját a 15-16. században nyerte el. Amíg a katedrálisnál a román elemek színesítik a gótikát, itt a reneszánsz jelenik meg társként. A templom belseje rendkívül világos, mert a reneszánsz ólomüvegek az 1944-es bombázások során elpusztultak, és csak részben pótolták őket.


 


Coutances-Szent_Peter-templom-kulso-


A Szent Péter templom kivülről


 


Coutances-Szent_Peter-templom lámpatorony


Itt is nagyon szép a lámpatorony belülről


 










Coutances-Szent_Peter-templom szószék Coutances-Szent_Peter-templom madonna
Az előtérben látható szószék már a 18. században készült A Madonna valamikor a 17. századból











Coutances-Szent_Peter-templom belső
   

Van egy harmadik középkori templom is a városban, de úgy tűnik, kevesen vannak hozzá a hívek, mert a Szent Miklós templomot ma már kiállító teremnek használják. Láttam néhány nagyon szép házat is az előző évezred közepéből.


 










Egy fagerendás ház a középkorból és a szobor a homlokzatáról


 



Faragott gerendavégek ugyanerről


A sétám közben elvetődtem a sportcsarnokba, ahol bélyeg, képeslap, kutyacsont vásár volt éppen. Egy férfi nagyon magyarázott valami Szárköziről. Akkor még igazán fogalmam sem volt róla, ki lehet, mivel csak három héttel később választották meg Franciaország elnökének. Elmondta azt is, hogy már többször volt Szegeden, és nagyon tetszett nek. Nagyra értékel egyébként is bennünket, mert 1849 óta meg tudtuk állni, hogy nem koccintunk sörrel.


 



Jobbról a magyarszimpatizáns árus


Coutances-ból 12 óra felé indultam tovább Mont-Saint-Michelbe. Sajnos közben még jobban leereszkedett a köd. Talán jobb lett volna, ha aznap beljebb megyek a szárazföldre, és szenthegyet másnapra hagyom.


 


Mont-Saint-Michel


Az útikönyvek szerint már messziről látszik a 80 méter magas, 900 méter kerületű gránitsziklára épült városka gyönyörű látványa. Sajnos nálam nem jött be az előbb említett nagy ködös idő miatt. Csak akkor kezdett elősejleni valami az alsó házsorokból, amikor a szigettől egy kilométerre elértem a parkoló külső részét.


Mike Oldfield Mont Saint Michel című zenéje a jutubon képekkel


 





Ha jól emlékszem, a töltés elején kérték el a napi négyeurós belépőt, és itt keresztezte az utamat egy átvonuló birkanyáj. Úgy tűnt, itt nekik van elsőbbségük. Állítólag nagyon jót tesz a húsuknak az apály idején szárazzá váló terület sós füve.


 




A parkoló elején hagytam az autót, arra gondolva, hogy közelebb nem lesz hely, vagy drágább lesz. Mint kiderült, nincs újabb fizető kapu, meg hely is lett volna bőven beljebb is. Persze, ha valaki szeret sétálni, akkor kövesse az én példámat. ha meg beljebb megy autóval, és mégse lenne hely, legfeljebb visszajön.
Rengetegen voltak. Miközben az ország más részein nem sok turistát láttam, itt több száz autó és kéttucatnyi busz állt az aszfalton és az éppen száraz homokon. Az éves forgalom állítólag 3,5 millió látogató. Sokan lakókocsik mellett ettek, sziesztáztak. A parkoló első része kicsit olyan volt, mint egy nagy kemping. Igaz, korlátozott nyitva tartással. Több helyen is ki volt írva, hogy 17.30-tól másnap hat óráig a tenger az úr a parkolóban, ne hagyjuk ott a kocsit, mert jön a dagály. Egy magyar autót láttam a parkolóban – később a gazdáival, egy családdal is találkoztam.


 


Mont-Saint-Michel-kodben-


Élőben nem látszott ennyire. Az előtérben lévő füves terület szegélyén látszik, mennyire meg kellett dolgoznom a hátteret, hogy ennyi előjöjjön a képből



A “hegy” ma is sziget, de a 19. század vége óta a dagálykor is használható állandó töltésen lehet megközelíteni. (A Wikipédia szerint 2006-ban indítottak egy 150 milliós projektet az eredeti, töltés nélküli állapot visszaállítására, mert az utóbbi évtizedekben veszélyesen feltöltődött homokkal a sziget körüli öböl. 2007-ben még nem láttam nyomát a munkáknak. Lehet, hogy a felmelegedésre várnak.)


 




Annyit talán még érdemes tudni a szigethegyről, hogy már a 8. században volt itt felszentelt templom. A szikla tetején ma is álló apátsági templom eredeti változatát valamikor a 11. században építették fel a tetején a román stílusban – mára csak a közepe őrzi az eredeti jegyeket, a szentély gótikus, a bejárat inkább barokk. A későbbi századokban lentről fölfelé és föntről lefelé egyaránt zajlott a terjeszkedés, míg végül a 15. században kialakult a maihoz hasonló megjelenése. (A tető alatt van egy múzeum, ahol maketteken bemutatják az építés korszakait a 8. századtól a huszadikig, amikor helikopterrel ráemelték Szent Mihály arkangyal szobrát a 19. században épült toronyra.)


A városkába egyedül egy hatalmas kapuépületen át lehet bejutni. Az alsó rész olyan, mint egy egyutcás város, csak itt még a más középkori településeken megszokottnál is szorosabban vannak a házak. Néhol három ember is alig fér el egymás mellett a szerpentinszerűen felfelé kanyargó sikátorban. Kétoldalt vendéglők, pékségek, “múzeumok”, szuvenír, kávé és minden, ami ilyen helyeken lenni szokott. Több üzleten át szabadon ki lehet menni a teraszra, ami szintén körbefut a hegy körül.


 



 










   

Még az alsó részen található az apró Szent Péter-plébániatemplom, amiben megnézhetjük többek között Szent Mihály arkangyal ezüstözött szobrát és egy szép Mária-szobrot a 15. századból.


 










   

Az utca később lépcsővé alakul, amikor felér az apátság vaskos falai közé. Innen már csak 8 eurós belépő díj ellenében lehet továbbmenni.
A felső szinten van egy nagy terasz az apátsági templom előtt. A köd közben annyira megsűrűsödött, hogy még innen sem lehetett látni a torony tetején álló arkangyalt.


 



 



 



Az apátsági templom a Mont-Saint-Michel tetején


 



Kilátás a teraszról – a nyíl egy emberre mutat


Bent a templomban valami “játszóházi” foglalkozás volt – az is lehet, hogy ez állandó lehetőség a gyerekeknek, szüleiknek. Az apátsági templom különböző korszakait lehetett papírból kivágni összeragasztani, és címereket lehetett készíteni.


 



Van, ahol még román, a vége már gótikus


 



Sajnos nem tudtam kideríteni semmit róla, de nagyon megtetszett


Körülnéztem, amennyire lehetett, aztán elindultam Saint-Maloba.


 


Saint-Malo


Sajnos a ködhelyzet továbbra sem javult, de annyira közel volt a neves középkori kikötőváros, hogy inkább elindultam. Az előző napokat jellemző gyönyörű tavaszi idő helyett novemberi időjárás kezdett kialakulni. Ami azért is ciki volt, mert a sétára nem vittem magammal se kabátot, se pulóvert, mert Mont-Saint-Michelben feleslegesen cipeltem. Nem gondoltam arra, hogy itt már nem csak csúnya lesz az idő, hanem hideg is. Igaz, fázni csak a végén kezdtem, de elég furcsa lehettem rövid ujjú pólóban, mellényben, miközben mások már rendesen felöltöztek.


 



A városfal kivülről




Az egykori vár, ma a városháza



Sétáltam egyet az óvárosban, minden tele szállodával, vendéglővel és más, turistáknak szánt lehetőséggel. Csak kívülről néztem meg a ma városházaként is működő 14. századi kastélyt. A félszigethez töltéssel kapcsolódó kis szigeten álló “Nemzeti erődbe” sem lehetett kimenni a közelgő dagály és a rossz idő miatt.
Közben figyeltem a szabad wifi kapcsolatokat. Az egyik szálloda ablaka előtt sikerrel is jártam. A járda szélén ülve sikerült gyakorlatilag ingyenesen hazatelefonálni.


 


Fort National


Ködben a Nemzeti erőd


 


San-Malo utca


Az egyik utca a városfalon belül


 


Mire visszafelé indultam, megjött a dagály. Az igazán nagy élmény nem is a város volt, hanem a vadul hullámzó tenger. Apály idején teljesen békésnek tűnt. Az akkor még melegebb időben volt, aki térdig be is gázolt a vízbe, mások a szárazra került homokon fényképezkedtek az oszlopokkal is védett, több méter magas partfal előtt. Amikor visszafelé mentem a kocsihoz, teljesen más arcát mutatta, a korábban csak távolabb hullámzó tenger most nemcsak eljött a partig és megemelkedett, hanem egy-egy nagyobb hullám át is csapott a 3-4 méter magas partfalon.


 



Fényképezés apály idején


 




Fürdési kisérlet


 



Ez már a másik arca az óceánnak


Hétfőn reggel esőre ébredtem, így nem kapkodtam el a felkelést. Délelőtt elmentem a Tourinform irodába információs anyagokért. Csak délután nyitottak volna, de az ott dolgozó hölgy nagyon kedvesen segített, miután az ablakon át elmutogattam, mit akarok. A város szélén lévő hipermarche-ben feltöltöttem a fogyó készleteimet is. Az árak hasonlóak voltak a hazaiakhoz.
Dél körül indultam el Fougéres-be, Bretagne egyik határvárosába, hogy a középkori várát megnézzem. Odafelé autópályán mentem, hogy kicsit több időm maradjon a városra. Szerencsére közben kisütött a nap.


 


Fougéres


A város közepétől nem messze lévő parkolóban álltam meg, mert nem tudtam, hol van a vár. Az iskolából hazafelé tartó lányoktól kértem útbaigazítást, akik láthatóan nagyon élvezték, hogy segíthettek egy tudatlan turistának. Mint kiderült, nem is voltam igazából messze az erődítménytől, csak a vázsonyihoz hasonlóan ezt sem valami nehezen bevehető magaslatra, hanem völgybe építették. Így aztán nem láttam merre van, mert éppen eltakarták előlem a házak. Egy keveset kellett csak gyalogolni ahhoz, hogy meglássam.


 



A vár előzményét a 11. században építették egy gránittömbre, amit szinte teljesen körbefog a Nancon-folyó kanyarulata. A ma is látható bástyák, falak a 13-14. századból maradtak fenn. Egyes bástyák falának a vastagsága az alsó részeken eléri a hét métert.


 



A déli bástya horgászokkal


A várba egy hármas védelmi rendszeren lehet bejutni. A masszív kapuk mozgatásához egykor a folyó segítségét használták a ma is látható vízkerekekkel. Az erődítmény belső része gyakorlatilag teljesen elpusztult, de a külső falak szinte épségben megmaradtak. A vár folytatásaként jelentős darab látható az egykori városfalból is.


 



 



 



A kapu már városfalon van. A felette látható szobrot még kinagyítva is megmutatom majd


A váron kívül, a déli fal közelében áll a Szent Sulpice (vagy Sulpicius) templom. Gótikus stílusban építették a 14-15. században. A furcsa szerkezete annak köszönhető, hogy eredetileg csak egy kápolnának indult, de aztán hozzátoldották a mai főhajót, majd újabb kápolnákkal bővítették. A belső része rokokó stílusban készült a 18. század második felében. Nagyon szépek a faragott faburkolatok és a padok.


 



A Szent Sulpice templom a várfalról


 



A rokokó belső


 











 


Szűzanya szobrok a középkorból és egy 19. századi üvegablak


 










A templom külső részlete A városfal kapuját díszítő szobor

 



Egy fagerendás ház a vár mellől és fent a középkori óratorony


A város újabb része is nagyon szép. Sokan beszégettek, kávéztak a kávéházak előtt. Ismét találkoztam golyózó öregekkel. Itt mindenki a kényelmesebbek közé tartozott, nem szerettek lehajolni, egy madzagon lógó mágnessel szedték össze a golyóikat.


 



A színház egy kávéházi terasszal


Saint-Lö felé indulva alig találtam meg a városból kivezető főutat, mert a táblák csak az autópályát jelölték. Szerencsére még napnyugta előtt megérkeztem Saint-Lö-be. Leparkoltam a General de Gaulle téren, hogy legalább kívülről megörökítsem a város nevezetességeit.


 


Saint-Lö


A jelenleg mintegy 20 ezer lakosú várost a szövetségesek 1944-ben szinte teljesen lebombázták. Jórészt elpusztult az eredetileg 1297-től, gótikus stílusban épített Notre-Dame katedrális is. A háború után a templom főhomlokzatát csak részben építették újjá, a gótikus falrészek között hiányzó darabokat betonból öntött “vak” betétekkel egészítették ki, hogy emlékeztessenek a pusztításra.


 



A Notre-Dame katedrális nyugati homlokzata


 



Az északi oldalt helyreállították


Ma is áll a középkori városfal több szakasza, eredetiben” helyreállították például az egykori lőportornyot.
A belváros másik felén található az 1204-ben, eredetileg román stílusban épített Szent Kereszt apátság. A leírások szerint az elmúlt századokban többször átépítették, a mai formáját a 19. század második felében nyerte el. Kivétel a betonból készített modern harangtorony, ami 1954-ben lett állítva. A kolostori részből 1806-ban istállókat alakítottak ki Napóleon rendeletére a városban létrehozott Nemzeti Ménesbirtokhoz.


 










A lőportorony és a Szent Kereszt templom

Séta közben a laptoppal folyamatosan figyeltem, nincs-e szabad wifi kapcsolatra lehetőség. A belváros szinte minden pontján legalább 8-10 élő kapcsolatot érzékelt a gép, de ezek egy-kettő kivétellel jelszavas védelemmel működtek. A nyitottak között pedig sajnos egy sem volt megfelelő erejű.
Nézelődés közben teljesen körbejártam a belvárost. Bár a nap még fenn volt – este 8 óra lehetett -, szinte senki sem volt az utcán rajtam kívül, legfeljebb néhány autó. Voltak még nyitott bárok, kávézók, de ezek is üresen.
Lefényképeztem a másik templomot is, a hatalmas beton toronnyal, majd az építőkockaszerű kultúrközpontot, ami este hatkor teljesen bezárt.
Éppen visszaértem volna a főtérre, amikor már csak úgy megszokásból újra bekapcsoltam a laptopot egy korzó formájú utcán – Rue de Neufbourg. Mit ad Isten, találtam egy használható erejű nyitott szálat. Ekkor már fél kilenc múlt. Elég furcsán mutathattam a kihalt városban, ahogy egy jó hideg kőpadon ülve, mikrofonos fülhallgatóval a fejemen beszélgetek valakivel. Ez a wifi romantika. Ennél talán csak az egy nappal korábbi saint-malói volt jobb, ahol kőpad híján a 10 centis járdaszegélyen ülve csináltam ugyanezt.


Kedden fél tízkor indultam el a francia kirándulásom utolsó szakaszára. A komp délután indult Cherbourgból, előtte még a normandiai tengerpart megnézése szerepelt az útitervben.
Az első megállóm Carentanban volt, ahol a turisztikai irodában információs anyagokat kértem a környékről. Innen indultam a La Madeleine melletti Utah Beach-hez, ahol szövetségesek egyik egysége partra szállt 1944. június 6-án, a D-napon. Itt található az Utah Beach Musée, ahol még Clinton is tiszteletét tette – egy fotó szerint – az egyik évfordulón.
Carentan után felvettem egy stoppost, egy francia fiatalembert. Nagyon hasznosnak bizonyult a lépés, mert az egyik elágazóban rossz irányba fordultam volna, ha nem figyelmeztet.


 


Utah Beach


La Madeleine tengerparti részén találtam meg a múzeumot (N 49.41544 E -1.17490). Rajtam kívül csak néhány látogató mozgott a környéken. A kiállításokon és az épület körüli tengerparton a nagy csapatszállító hajókon kívül szinte mindent eredetiben lehetett látni. Igaz, partra szállni nem tudtam volna, mert a plázs szögesdróttal volt lekerítve. Belépni tilos és veszélyes, figyelmeztetett több helyen is a felirat.


 


Utah Beach - Múzeum





 



A kiállítás két részlete


 



 



Emlékművek és egy nulla kilométerkő


 



Bunker modern funkcióval


 



Partra szállni tilos és veszélyes


 



Egy másik partszakasz emlékhelye


La Madeleine-től egy nyolc kilométeres szakaszon, Grand Hameau des Dunes-ig mentem végig a parton. Mint kiderült, minden faluban, falu határában kisebb-nagyobb múzeum őrzi a partraszállás emlékét. Ahol nem múzeum van, ott tehenek legelnek a parton – gondolom, a húsuknak jót tesz a sós fű, ahogy a mont-saint-michel-i birkáknak.
Több helyen vannak megjelölt ösvények a dűnék között, hogy az adott helyen melyik szövetséges egység szállt partra. Nulla kilométer jelző tábla is több látható a partraszállók úticéljával, távolságával. Néhol betonbunkereket vagy éppen kiállított hadieszközöket látni.
Valami ügetőpálya, vagy lovis méntelep is lehet a környéken, mert többször találkoztam kocsihajtókkal és traktorral futtatott lovakkal. Gondolom, a puha homokban különösen kellemes lehet futni a lovaknak.


 


Port-Bail


Utah Beach-ről átmentem a félsziget másik oldalára, Port-Bailba. A halászfalu főtere éppen le volt zárva piac miatt. Talán csak sajtból és porcelán kutyából volt több a nálunk megszokottnál, egyébként egy vegyes kirakodóvásárnak tűnt az egész, ahol a virágtól a zöldségeken, fűszereken át egyes iparcikkekig minden kapható.


 



 



A piac


A kétezer lakosú településen két öreg templomot néztem meg. A piactér szélén lévő Szent Márton plébániatemplom a 11. században épült, a 19 században jelentősen átépítették, de ma is őrzi az eredeti vaskosságát. Több eredeti szobor, dombormű is látható a templom középkori díszítéséből, többek között egy dombormű a védőszentről.


 



A Szent Márton templom


 



belülről


 



Szent Márton szobortöredék


A falu szélén álló Notre-Dame vagy Miasszonyunk-templom, aminek létezéséről már a 7. századi oklevelek is hírt adnak. Sajnos csak kívülről tudtam megnézni, de így is nagyon érdekes.


 



A Miasszonyunk templom



Az apály miatt kicsit riasztóan volt szép a tengerpartra vezető 13 lyukú híd a Notre-Dame-templom és az 1664 óta működő 13 lyukú étterem közelében.


 



A 13 lyukú híd


 



és a 13 lyukú étterem


 



Nem globális felmelegedés, apály


Innen még elautóztam a kicsit északabbra lévő Carteretben, ahol egy út menti parkban – vagy inkább pihenőhelyen – összeismerkedtem egy francia férfivel és két gyerekével. A szokásos módon éppen kávét főztem – a nyitott motorháztetőnél a merülőforralót közvetlenül az akkumulátorra kötöttem, hogy ne tegyek tönkre még egy biztosítékot -, amikor odajött hozzám, hogy segíthet-e valamiben. Arra gondolt, valami baj lehet a kocsival, azért van felnyitva a motorház. Jót nevetett, amikor látta, hogy mit csinálok. Oda invitált az asztalukhoz, hogy ott igyam meg velük. A gyerekek süteménnyel kínáltak hozzá. Én hiába ajánlottam a kávét, a férfi maradt a rozénál. Nekem is akart önteni, azt mondta, nyugodtan, kicsit szabad, de nem mertem reszkírozni a nálunk éppen központi programmá emelt zérótolerancia miatt.
Párizs környékéről jöttek. Ha jól értettem, papás szünete volt a gyerekeknek. Horgászni akartak a környéken.
Egyébként minden második autóból pecabotos, hosszú nadrágcsizmás emberek szálltak ki, olyan mellig érő horgászgatyában, amiben szárazon be lehet menni a tengerbe egy darabig. Az apály miatt most lehetett volna gyalogolni, amíg hasznát veszik.


 



Séta apály idején


 



A cartereti strand fövenye


 



Egy román stilusú víztorony 🙂


Rövid nézelődés után innen már Cherbourgba indultam, hogy időben érjek a becsekkolásra.
Négy óra után nem sokkal beálltam a kompokra várakozó autók közé. A tervezett indulás 18 óra volt, a kötelező csekkolás legkésőbb 17 órakor. Az autók szinte 100 százaléka francia. Magamon, a magyaron kívül egyetlen lengyelt és néhány angolt láttam.
A bejáratnál a jelzés szétosztott bennünket Britishferrire és Irishferrire, a passzusok ellenőrzésénél aztán mégis valahogy egymás mellé kerültünk újra.
Nagy készültség volt az ellenőrző személyzetből, mintha nem is az unión belül maradnánk. Tucatnyi police feliratú, részben egyenruhás, részben csak karszalagos civil ellenőrizte a kocsikat és az utasokat. A sávok között egy terepszínű ruhás marcona fiatalember gépkarabéllyal a vállán nézett be minden kocsiba.
Az én útlevelemet egy farmeres, karszalagos fiatalember ellenőrizte. Kérdezte, hová és miért megyek, talán dolgozni. Mondtam, hogy Dublinba, turista vagyok.
Már a célegyenesben derült ki, hogy rossz kompra mentem. Lehet, hogy a foglalásomat ellenőrző hölgy mondta rosszul, de valószínűbb, hogy én értettem félre, vagy egyszerűen rosszul vettem az egyik kunkort, a lényeg, hogy a P4-es sáv helyett a P3-ason mentem tovább, ami a portsmouth-i komphoz vitt. Szerencsére ott újabb csekkolás volt, így még időben kiderült a tévedés, és kis kerülővel visszamehettem a P4-es sávra, ami aztán felvitt a kompomra. A forduló közben kicsit izgultam, de úgy látszik, nem lehetett rendkívüli esemény az eltévedésem, mert oda se figyeltek rám.
A várakozás közben próbálkoztam wifi kapcsolat keresésével. Már majdnem összejött egy fizetős Orange – a Verdun-ben vett kártyámon maradt még egy óra – de közben be kellett állni a komp rakterébe.


 



Hamm, bekaplak


A kompon az információnál azt mondták, hogy nincs internetes wifi kapcsolatuk. Ez annyiban igaz volt, hogy nem lehetett hozzáférni. A gép elvileg rákapcsolódott a hálózatra, de az internet kommunikáció sem a levelező, sem a böngésző programnál nem működött. Lehet, hogy csak valamilyen beállítási gond volt.


A kompon kabint is béreltem. A kulcsot a behajózás után vettem át a recepción. A fenéktől számítva a 2. szinten volt a szállásom, valahol a gépház környékén. Annyira apró volt, hogy le sem lehetett fényképezni. Egy 60×200-as emeletes ágy és mellette 60x220as üres hely jelentette az egészet. Az ágy végében üresen maradt plusz 20 centi szolgált gardróbként. Viszont, ahogy reméltem, volt 220 voltos konnektor, így az akkumulátorokat fel tudtam tölteni. Igaz, az lett volna a közös fedélzeten is.
Az ágyak mellett természetesen volt zacskó, ahogy a komp más helyiségeimben is, hogy időben kéznél legyen. Szerencsére nem volt rá szükség.
A kabinnal szemben volt a közös zuhanyzó. Itt viszont táncolni is lehetett volna a méretei alapján. Kb. 10-15 kabinhoz tartozott egy-egy vákuumos WC. Az öblítő gomb megnyomása előtt le kellett csukni a tetőt, hogy minket is be ne szippantson. A használt papírt egy külön berendezésbe kellett nyomni, melynek száját lábpedállal lehetett nyitni. No, ennyit a komfortról.


Az indulási szakaszt a felső fedélzeten töltöttem sok más utassal együtt. Utána végigjártam a 7-8-as szinten lévő üzleteket, vendéglátóhelyeket. Ez újabb egy órás program volt, s ezzel megvolt az összes látnivaló.


 



Indulás előtt


 



A felső fedélzet – leszállás csak helikopternek


 



Erőd a cherbourg-i kikötő kijáratánál


Mivel jobb ötletem nem volt, este nyolc óra felé lefeküdtem a kabinban. Csak 2-3 órát tudtam aludni, több részletben azt is. Valószínűleg az enyhe klausztrofóbiám miatt nem bírtam tovább. A kabinban halvány zöld fényt adott egy információs tábla, morgott a gép, s ami igazán rossz volt, nem volt levegő. Kiszáradt a szám, a kezem, az arcom. Fel is keltem, sétáltam egy újabb kört a publikus részen. Kint már nagyon hideg volt, mert közben feltámadt a szél. Egyébként tiszta volt az idő, jól látszottak a csillagok.
Nem én voltam egyedül ennyire nyűgös. A folyosókon lévő fotelekben idős emberek olvastak, illetve olvastak volna, mert néhány fiatal flipperekkel és más játékgépekkel zajongott mellettük. Volt külön játékterem is, de úgy tűnik, itt jobban esett nekik.
Az utasok többsége egyébként kabinos volt. Egy biztos kivétel az a kommandós kinézetű, 60-80 év körüli férfi, aki különböző pózokban pihent a fal mellett hálózsákjában. Néha a lába volt felfelé 90 fokban, néha a felsőteste. Gondolom, a jó vérkeringés érdekében.
Egyébként senki nem zavarta. A ruháival, edényeivel és más cuccaival legalább akkora helyet foglalt el, mint egy kabin. Ha valaki meg akarja spórolni a kabin díját, így is utazhat. Igaz, valami puhább derékalj nem árt a kényelmesebbeknek, bár mindenütt szőnyeg borítja a kompot, és vannak kényelmes fotelok is. Még zuhanyozni is lehet. Ha más nem, a kabinos szinten.


Az újabb séta után visszamentem a kabinba, lezuhanyoztam és lefeküdtem. A felső ágy felett égve hagytam az olvasólámpát egész éjjel, ettől megszűnt, vagy legalábbis elviselhető szintre csökkent a klausztrofóbiám. Közben mintha a szellőzőt is beindították volna, így szinte egyben végigaludtam az éjszakát – reggel 7-ig (ír idő szerint).
Reggel kerestem egy jó elrendezésű, könnyen belakható és viszonylag tiszta WC-t, majd újabb zuhany a párás, izzadt levegő miatt. A kabinból valamikor 8 után költöztem ki.
Akiknek nagyobb klausztrofóbiája van, ne nagyon kísérletezzenek az ilyen apró kabinokkal a komp alsó részében. Ha nem akarnak költeni a felső részen lévő nagyobbakra – saját fürdővel, WC-vel, akkor inkább rendezkedjenek be az út végigülésére a közösségi részen.
Ott az időt lehet múlatni sörözéssel (5 euró/korsó), mozival (6-8 euró), gyorsétkezdében evéssel (10-12 euró/étel) vagy kellemes étteremben pezsgős vacsorával (25-35 euró/menü) és persze a játékgépek masszírozásával.
Az utasok nagyon elviselhetőek voltak. (Talán azt a néhány játékgépest leszámítva – bár ők meg így akarták eltölteni az idejüket.) A közelemben lakott egy 4 gyerekes család – 1-6 évig. Attól tartottam, majd éjszaka hallom őket. Vagy csendben voltak, vagy a gépzaj elnyomott mindent.


Az út utolsó szakaszán beültem egy kapucsínó mellé az olcsóbbik étterembe (2 euró). Valószínűleg az egész éjszakát el lehetett volna itt is tölteni kényelmes székekben, asztalok mellett. Az egyik sarokban a falon konnektort is láttam, ha valakinek éjszakai laptopozáshoz áramra lenne szüksége.
Itt újra beélesítettem a GPS-t. A készülék szerint egyenletesen 34 kilométeres sebességgel haladtunk észak-északnyugati irányba – mert előtte éjjel már tettünk egy jó nagy kerülőt. Összesen 570-580 kilométer lehetett az út. Írországi idő szerint fél tizenegykor érkeztünk a Rosslarebe, így összesen 17 és fél órát töltöttem a kompon.


 



Megérkezés Rosslare-be


 


Írország


A kikötőben tucatnyi vámos és rendőr sorakozott fel fogadásunkra. Három közülük integetett, hogy köszönjük, mehet, a többiek inkább csoportkép kedvéért ácsorogtak.
A kijárat után jött az első kihívás, egy körforgalom. Szerencsére egy jobbról érkező kamionos megsejthette, hogy én rossz oldalról várom a találkozást, így baj nélkül elvehettem az elsőbbségi jogát.
Az út első szakasza egy nagyon széles főút volt, aminek mindkét oldalán sárga szaggatott vonallal elválasztott leállósáv húzódott. Legalábbis annak tűnt. Mindenki a felezővonalhoz húzódva haladt, csak ha jött egy gyorsabb jármű, akkor a sárga vonalat átlépve lehúzódtak az út szélére és elengedték. Nem mindenki.


 



Érdekes érzés erről az oldalról nézni a forgalmat



Nagyon sok helyen lassította útépítés a forgalmat. Mindig jelezték, hol kell 50-el, 60-al, vagy hol lehet 100-al menni. A veszélyesebb helyek előtt táblák sora, és az útra írt slow felírat hívta fel a figyelmet. A kereszteződésekben sárgára le volt stráfozva az elfordulók területe, amit dugó esetén is szabadon kellett hagyni.
Ami igazán meglepő volt számomra, hogy a többség betartotta a max. százas tempót az autópályán.


Nagyon szép volt a környék, amíg a sűrűbben lakott területre nem értem. Az út két oldalán és a későbbi az “autópálya” két teste között is sövény húzódott. A néhol 2-3 méter magasra is megnőtt bokrok éppen virágoztak valami okker és narancssárga közötti színben.
Hasonló sövények osztották meg a környező réteket is, amiken tehenek, birkák legeltek. Igazi ír idill.


 



Ír táj tehenekkel


Zoltánnal a találkozót Bray pályaudvaránál beszéltük meg. Mielőtt elhagytam volna az autópályát, ismét rákapcsoltam a GPS-t a laptopon lévő útvonaltervező programra. Az Autoroute hibátlanul ismerte az egyirányú utcákat is, ami most különösen jól jött.
Innen már Zoltán vezetett végig Írországban és Angliában is. Ő legalább ismerte valamennyire a várost, meg a baloldali közlekedést is jobban megszokta. Nekem utasként is nagyon szokatlan volt az anyós ülésen ülve a felezővonal mellett haladni.


Délután rövid sétát tettünk Dublinban. Megnéztük a fontosabb helyeket – Temple bar, korzó, bur háborús emlékpark, ettünk egy cseh kocsmában, ittunk egy pubban, aztán irány a szállás.
Hajnalban keltünk. Sikerült minden cuccot bepakolni a hátsó üléstől még otthon megszabadított Skoda Fabiába. Egy tankolás után, helyi idő szerint reggel hét órakor beálltunk a dublini kikötőbe a komphoz. Még egy óra volt az indulásig. Nagyon kevesen voltunk.


 



Kihajózás a dublini kikötőből


Ez a komp kisebb és sokkal elegánsabb volt, mint az előző. Itt is voltak kabinok az egyik szinten, de hát három és egynegyed órás útnál erre már nem volt semmi szükség.


 



Érkezés Holyheadbe


Holyheadból szép, napsütéses, de elég csípős időben indultunk el Doverbe. A 623 kilométeres utat nyolc óra alatt kellett megtennünk, hogy elérjük a Calais-ba menő csatlakozást. Úgy általában nem lenne nehéz egy ekkora utat ennyi idő alatt megtenni, ha közben nem kellene London mellett is elmenni. A 80 kilométeres déli elkerülőhöz egy óra 50 percre volt szükség. Szerencsére így is időben érkeztünk, még vásárolni is tudtunk a becsekkolás előtt.


Az angol vámosok felnyittatták a csomagtartót. De miután meglátták az újságokat, ruhákat, mosolyogva intettek, hogy csak menjünk nyugodtan.
A kompunk 21:20-kor indult, a 213-as számú sávon kellett várnunk rá más személykocsik, kamionok között. Utánunk még legalább 100 ilyen sáv lehetett. A kiírás szerint aznap 4543 személygépkocsit, 8792 teherautót, 139 buszt, 25716 személyt vittek át Doverból Calais-ba.


 



A doveri kikötő


A 38 kilométeres utat másfél óra alatt tettük meg, a mi időnk szerint éjfél után nem sokkal értünk át Callais-ba.
Azonnal indultunk is tovább Brüsszel felé. Közben mielőbb tankolni szerettünk volna, mert Doverben csak éppen annyit vettünk, hogy a kompra elég legyen. A francia oldalon azonban egyetlen benzinkutat sem látunk. Egyre jobban izgultunk, végül hetven kilométer után, már belga területen, Brugge előtt 30 kilométerrel feltűnt az első kút. Szerencsére a Skoda tartalékja elég bőségesre lett szabva.
Az első menetben 231 kilométert tettünk meg, valahol Brüsszel után aludtunk néhány órát az egyik parkolóban.


 


Frakfurti közjáték frankfurtival


Az ebédet Frankfurtban terveztük, ahol a fehérkolbász mellett finom almabort is lehet venni a Fahrgasse 90. alatt található Tengelmannban.
Séta közben itt is készítettem néhány fotót. Talán egyszer majd több idő lesz az ismerkedésre.


 



A városháza


 



A Römerberg a Régi Miklós templommal


 










A Justicia-kút Egy római emlék

 



A Römerberg Zoltánnal és frankfurtival


 



A Pál templom és a Commerzbank torony


 










A Main Tower A katedrális tornya


Utcai életkép


 



A Majna túlsó oldala


 


Fraknfurtból délután kettőkor indultunk tovább, és néhány kisebb megállás után reggel fél kettőkor értünk haza. Az oda-vissza út a kompok nélkül éppen ötezer kilométer volt.
Igazán csak az oda út mondható kirándulásnak, ami nagyon kellemes volt, sok szép élménnyel. De talán még kellemesebb lehetett volna nem egyedül.


Győrffy Árpád


Győrffy Árpád írásai az Útikalauzban >>   











A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár