Győrffy Árpád: Konstanz-Colmar-Amszterdam-Berlin – 2000


Győrffy Árpád: Konstanz-Colmar-Amszterdam-Berlin – 2000 július


A nyári kalandozásunknak három biztos állomása volt: Dél-Elzász, Amszterdam és Berlin. A többi megálló csak ezekhez kapcsolódott. Egy nap nem akartunk 5-600 kilométernél többet megtenni, s ha egyszer átszeljük Nyugat-Európát, nem hagyunk ki néhány érdekes helyet.
Július 1-én 10.30-kor indultunk Nagyvázsonyból nullázott kilométeróra állással. Az autó (Opel Astra Caravan, 1600 cm3, 75 LE) érezhetően nehezen viselte a tele csomagtartót és a tetőn lévő bicikliket. Talán 15-20 kilométeres sebességcsökkenést is okozott a terhelés, nehéz volt előzni, nem gyorsult az autó eléggé, és eleinte nagyon labilisnak tűnt. A végső összesítésnél derült ki, hogy a nagy terhelés kb. 10 százalékkal emelte meg a kocsi fogyasztását.
A határt 12.40-kor értük el Sopronnál (154 km). Körülbelül 2-300 méteres sor volt előttünk. A többség a baloldali sávban állt, de néhányan a másikra is átmerészkedtek. Ott is volt határőr a fülkében, de nem éget a zöld jelzés. Mi is megpróbáltuk, nem lett semmi gond belőle. Utánunk már automatikusan két sávra oszlott a sor. A várt 15 perc helyett 5 perc alatt átjutottunk Ausztriába.
Kicsit féltünk, hogy Máté útlevele fennakad a schengeni számítógépen. Tavaly ugyanis ellopták Prágában, majd később visszakerült hozzánk. (A történetet bővebben lásd ott.) Szerencsére fölöslegesen izgultunk, a papírja nem került fel a körözöttek listájára.
Este 7 óra felé értünk az első tervezett szálláshelyre, a németországi Berchtesgaden Nemzeti Parkban lévő Königsee-hez (552 km). Ez egy gleccserből kialakult tó – kb. 1000 méter magasan. A Grafenlehen kempingben telepedtünk le az 1308 méteres Grünstein csúcs alatt – nem messze a 2400 méteres Watzmanntól. A sátorverés közben elkezdett szemerkélni az eső, ahogy ezt a korábbi sátras kirándulások alatt már megszoktuk. Alig húztuk fel a sátrak külső ponyváját, már zuhogott. Még jó, hogy a tavalyi elázások miatt indulás előtt beáztattuk őket impregnáló fürdőbe. Valami tejszerű lé, amiből 5 litert 1500 forintért vettem egy autóponyva készítőnél. Ő sem volt biztos abban, hogy a műszálas “alutex” sátorhoz jó lesz, de szerencsére bevált.
Este besétáltunk Schönau am Königsee központjába.Teljesen kihalt volt, egyedül egy kínai étteremben volt valami mozgás. No és a szuvenír automaták világítottak mindenütt, amelyek 1 márkáért feliratot ütnek egy aprópénzre. Július első szombatjának estéjén kicsit érthetetlennek tűnt, hogy a több tucat bolt, presszó, étterem zárva van. Egy felirat szerint egy hét múlva terveztek valami nagy fesztivált, de ennek még semmi jelét nem láttuk. Igaz, a tucatnyi pénztárral, sorompóval felszerelt hatalmas parkoló azt mutatta, hogy valamikor itt rengeteg ember fordul meg.
A környék kicsit a Békás-szorosra emlékeztetett bennünket. Persze inkább csak azért, mert a Balaton-felvidékről nézve minden nagyobb hegy és völgy egyformának tűnik.
Éjjel még sok eső esett, de a sátrak továbbra is bírták a kiképzést, csak a szélirányban lévő oldalon gyöngyözött át kicsit a víz. Szerencsére a rendkívül élesen sütő délelőtti napon hamar megszárítottuk. Nem sokkal 12 előtt indultunk tovább. Kis idő után elértük az autópályát és Münchent érintve a Bodeni-tó felé vettük az utat. Ahogy később is, az időjárás fordítva működött, mint ahogy nekünk jó lett volna. Ha autóban ültünk, akkor melegen sütött a nap, ha kiszálltunk, akkor befelhősödött az ég, cseperegni kezdett az eső. Útközben elhaladtunk a Chiemsee mellett. A vízen több száz vitorlás úszott. Valószínűleg nem verseny miatt, mert a tó minden pontján ott voltak.
A Bodeni-tóhoz érve ismét beléptünk Ausztriába, majd nem sokkal később Svájcba. Itt találkoztunk ismét határőrökkel az Ausztriába való első belépés óta. Megnézték az útleveleket, aztán továbbengedtek bennünket.
A svájci szakasz első részén sok panelgyanús házat láttunk mindenféle kockás erkélyekkel, lapostetővel. Később aztán inkább már csak 2-300 száz éves házakkal, önálló villákkal illetve még régebbiekkel találkoztunk. Az út mindenütt nagyon szűk a forgalomhoz képest. A strandok környékén alig fértek el az autók, a strandokon pedig az emberek. A bicikliseknek legtöbb helyen az út mindkét oldalán leválasztottak egy biciklis sávot sárga csíkkal. Ahol erre nincs lehetőség, ott a járdán is haladhatnak. Ha valamelyik oldalon keskeny a járda, akkor a másik oldalon két irányú a biciklis forgalom. Nincsenek magas padkák, veszélytelenül, könnyen lehet mozogni az út és a járda között.


Bodeni-tó, Konstanz
A következő megállóhelyünk Konstanz volt (960 km). A svájci-német határ Kreuzlingen és Konstanz találkozásánál, lényegében a város – illetve két város közepén van. Befelé csak német határőrrel találkoztunk, de az sem nézett meg semmit, csak intett, hogy mehetünk.
A tó és a Rajna mellett fekvő 70 ezer lakosúKonstanz fő nevezetessége, hogy az itt ülésező zsinat ítélte máglyahalálra Husz Jánost, itt kötött békét 1183-ban Barbarossa a lombardokkal, és itt született Zeppelin gróf. (A múzeumát idő és pénz hiányában most kihagytuk.)










A neves eseményeknek helyet adó házak ma is állnak – ahogy ezen a környéken szokás.
Kis keresgélés után találtunk egy kempinget – a Bruderhofert – a város Staad nevű észak-keleti szélén. A kempingbe a parcellák mellé nem lehet bevinni az autókat. Mivel csak egy éjszakára jöttünk, közvetlenül a bejáratnál lévő parkoló mellett vertünk sátrat. Természetesen ismét jött egy hirtelen zápor, sőt éjjel is folyamatosan esett.
Hétfőn délelőtt visszabicikliztünk Kreuzlingenbe. A határátkelőnél a svájciak tüzetesen megnézték az útleveleinket, kicsit durcásak voltak azért, mert egyikünknél volt mindegyik papír. A bicikliút az átkelő után balra fordulva levezetett a kikötőbe. Innen visszamentünk a “félváros” közepébe. Ez a település közel sem olyan szép, mint Konstanz, bár itt sem hiányoznak a régi épületek. Egy szupermarketben megnéztük az árakat és egy éppen ott időző hüllő kiállítást.

Konstanzba visszatérve bementünk a Münsterplatzon lévő román kori és gótikus jegyeket mutató székesegyházba, amit éppen tataroztak. A városban több más, hasonlóan régi, és jó állapotban lévő középület, lakóház látható. A régi belső mag nagyon hangulatos, de a többi részt is széppé teszi a sok zöld és a víz. Nagyon kellemes a hídtól észak-keleti irányba induló part menti park. Néhány órás ismerkedés alapján úgy tűnt, hogy heteket is el lehetne tölteni itt. A bicikliseknek itt legtöbb helyen önálló bicikliút van a közút mindkét oldalán. A tó illetve a Rajna fölötti híd mind két végén aluljárós csomópontot alakítottak ki a bicikliseknek és gyalogosoknak.


Hétfőn kora délután indultunk tovább Dél-Elzászba, Colmarba. Több alkalommal elhaladtunk a Duna nevű folyócska mellett, felett. Sajnos csak későn jutott eszembe, hogy néhány fotót kellett volna készíteni róla. Hisz nagyon érdekes volt, hogy a legnagyobb folyónk hogyan kezdi kiskorában. Útközben tankoltunk és megálltunk vásárolni Freiburgban, egy a város szélén lévő bevásárlóközpont olcsóbbik boltjában. A közállapotok szerint vendégmunkások lakhattak a környéken.


Dél-Elzász  – Colmar
A határ átlépését megint csak az országtáblák változásából érzékeltük. Este 7 óra körül értünk a Rajnától illetve a határtól kb. 20 kilométerre lévő Colmarba.(1150 km) Be sem kellett mennünk a városba, mert a keleti szélén, közvetlenül a főút és az azt keresztező Ill folyó mellett megtaláltuk a kempinget. A nevét is a folyóról kapta. (Colmar-Horbourg-Wihr – Camping de l’Ill).
Mint kiderült, nagyon szép és egyúttal olcsó szálláshelyre akadtunk, ahol kedvezményt adtak a CCI igazolványra. A folyó mellett kb. 150 méter szélességben, 4-500 méter hosszúságban terül el, több teraszos sávra osztva. A parcellák nincsenek elkülönítve egymástól, a szép a pázsiton mindenki kedve szerint választ területet. Különösen a pecásoknak lehet kedvező hely. (Bár a halak mennyiségéről nincsenek információink). Nagyon sok volt a dán, a holland, voltak angolok is, sőt egy éjszakára egy magyar család is megállt, de hajnalban továbbmentek.
A koedukált vizesblokk kicsit meglepett bennünket. A legérdekesebb az volt, hogy a közös térben lévő piszoároktól alig egy méterre volt két mosdókagyló, ahol a nők is mosakodtak. Éppen csak egy kis 30 centi széles, függőleges takarólemez volt a piszoárok és a mosdók között, hogy az éppen tisztálkodó hölgyeknek ne kelljen akaratlanul is fütyivizsgálatot tartani. Persze, akit zavart a kéretlen peepshow, behúzódhatott a zárt mosdófülkébe. Igaz, ehhez is át el kellett haladni a piszoárok előtt. Persze hamar túl tettünk magunkat ezen, legfeljebb az rontotta kicsit a kemping minősítését, hogy egész éjjel hallani lehetett a nem messze lévő főút moraját.
Három éjszakát töltöttünk itt, közben biciklivel jártuk a környéket. Colmarban a főutak mellett vagy szélén kerékpárutak illetve sávok vannak. Több helyen nagy várostérkép segíti az eligazodást. A bicikliseknek külön lámpákat is felszereltek szem magasságban. A kemping recepcióján és belvárosban lévő információs irodában több ingyenes kiadványt – leírást, térképet – kaptunk a városról angolul és németül. Pénzért is vettünk egyet, de az sem ért sokkal többet.
A várost kedden délelőtt néztük meg. A kb. 65 ezres település központja jó részt 15-17. századi épületekből, templomokból, lakóházakból áll. Egyik részét a házak mellett elhaladó csatornáról Kis-Velencének is nevezik. Nekünk itt még újdonságnak számítottak a fagerendás házak, amiket 500 évvel ezelőtt építettek ugyanebben a formában. Mire Amszterdamba értünk, kicsit már megszoktuk őket. A városban élt egy ideig Voltaire, itt született a New York-i szabadságszobor alkotója, Bartholdi. Nagyon komoly középkori illetve reneszánsz gyűjtemény van az Unterlinden Múzeumban – az egykori dominikánus kolostorban. A középkori városmaggal ellentétben a nyugati negyed nagyon emlékeztet a mi szocialista iparvárosaink lakótelepeire.


Délután elbicikliztünk Kaysersbergbe. (oda-vissza 24 km)
Kicsit nehezen találtuk meg a városból kivezető bicikliutat, mert több kilométert kellett csak azért menni, hogy a vasutat keresztezni tudjuk. Végül sikerült kijutni. Utána újabb gond volt, hogy merre tovább. Több táblát is láttunk, de a rajtuk lévő információ nem vágott egybe a biciklistérképen látottakkal. Ezért aztán inkább időről-időre megállítottunk egy arra járó autóst, motorost. A település nevét hallva – ha megértették kiejtésünket – mosolyogva megmutatták, merre kell tovább menni.
Először egy 4 km széles szőlőültetvényen haladtunk át egy jobb napokat is látott aszfaltozott üzemi úton. (Ilyenből rengeteg van itt. Tábla jelzi, hogy elsősorban mezőgazdasági gépeknek csinálták, és mindenütt 30-as, 40-es korlátozások lassítják a forgalmat. A szőlő után akácos erdő, majd szántóföld következett. Több kocsma és lovarda volt az út mellett. Egy rövid szakaszon rá kellett mennünk a főútra, majd a Rajnát kísérő sík terület szélére érve elértük a Vogézek első szőlővel borított dombjait. Itt a bicikliseket felterelték a dombok oldalán, a szőlők között vezető bicikli útra.
Sigolsheim volt az első település, amit érintettünk. A közepén egy 12. századi előzményekre épülő templommal, a közelben egy 13. századi vár romjaival. Várból, várromból egyébként itt rengeteg van. A Vogézek peremén 5-6 kilométerenként magasodik egy középkori erődítmény a sziklacsúcsokon. A következő apró faluban, Kientzheimben a település falain belül áll egy reneszánsz kastély. A bicikliút egyébként elmenne a falu mellett, de az egyik kapunál térkép és leírás figyelmeztet, hogy érdemes betérni.


Tokay bor a Vogézek lábánál
Kaysersberg talán az egyik legszebb városka ezen a vidéken. A Vogézek szélén egy nyugat-keleti irányú apró völgybe épült, amely kivezet a Rajnát kísérő síkságra. Mi észak-keleti irányból érkeztünk. Nagyon szép látványt nyújt a városka előtti dombról a település. Különösen széppé tették az állandóan vonuló felhők miatti érdekes fényhatások. Messziről úgy tűnt, hogy ebben a völgyben mindig rossz idő van. Szerencsére teljesen nem volt igaz, bár az eső sűrűn eleredt.
A városkában született Albert Schweitzer, de ami még érdekesebb nekünk, 1565-ben egy francia katona idehozta a Tokajból zsákmányolt szőlővesszőket. Azóta a környék egyik leghíresebb bora a Tokay. Öreg vár áll a 13. századból közvetlenül a város felett. de ugyanígy érdekesek a kicsit fiatalabb reneszánsz fagerendás épületek. Persze, ezek sem mostanában készültek. A városi tanács például 450 éve ugyanabban a teremben ülésezik. Egyénként nem tudom mennyire lehetnek kényelmesek ezek az öreg házak. Az építésük idején kicsit még mások voltak az igények.
Nagyon sok helyen lehet játékbabákat, kutyákat venni szuvenírként. Néhol több száz vagy talán több ezer darab van egy-egy kirakatban. Nagyon szép cukrászdák is vannak, ahol úgy tűnik a látvány legalább annyira fontos – vagy tán fontosabb – mint az édesség. A legtöbb persze borból volt. Ablakban, kosarakban, kis szekereken, kirakatokban mindenütt palackok. Az árak szerint a fő sláger ma is a Tokay. Bármennyire is nagy múltú a település, már itt is megnyílt az első kínai étterem az egyik több száz éves házban.
Visszafelé ismét megcsodáltuk a hatalmas szőlőtáblákat. A magyar szokásoktól eltérően egymást váltogatva, hol hegyre fel, hol a hegy oldalán körbe mennek a sorok. Az utak mellett nagy betonvályúkba gyűjtik a hegyről lejövő vizet. Szerencsére a szél közben nem fordult meg, így az odaúttal ellentétben inkább segített bennünket. Biciklisek tudják, mennyire ritka pillanat ez.


Egy kis kitérő Németországba
Szerdán keleti irányba indultunk biciklizni, a végcélunk a német oldalon lévő Breisach volt (oda-vissza 49 km). A túra legnagyobb részét kisforgalmú közúton tettük meg. Sok helyen külön jelölték a bicikliseknek is az irányokat. Az első szakaszon néhány kilométeren át az Ill folyó töltésén bicikliztünk, mert eltévedtünk. Utólag kiderült, hogy ez volt a jobbik lehetőség, mert a kijelölt közúton túlságosan nagy volt a forgalom, ráadásul éppen leszórták bazaltzúzalékkal. (Az aszfalt az alsóbbrendű utakon náluk is szórással készül, de valamiért szárazabbnak, ugyanakkor mégis simábbnak tűnik a miénkénél, és nem ragad annyira a melegben.) Ezen a túrán is többször tapasztaltuk, hogy a kijelölt bicikliútak elkerülik a települések centrumát. Néha még 50 méteres kitérőt sem vállalnak, egyenesen továbbviszik a kerékpárost a végcél felé. Pedig sokszor közben is lenne érdekes látnivaló.
Sunhoffenen, Appenwihren és Wolfgantzenen át értünk Neuf Brisachba. A település gyakorlatilag egy erődrendszer, amit 1698 és 1702 között, XIV. Lajos uralkodása alatt építettek, miután 1697-ben a rijswijki szerződéssel elvesztették az “öreg” breisachi erődöt – amit akkor Ausztriának ítéltek.
A város alaprajzát a 8 szögű várfal adja, amit egy széles, mély árok után 16 szögletű fal vesz körül néhány további kiszögeléssel tagolva. A város közepén egy nagy méretű szabályos négyszög alakú tér van. Felülről nézve látszik igazán a különleges elrendezés, de gyalogosan végighaladva is érzékelni lehet az utcák szabályosságát. A város falon eredetileg négy kaput tervezhettek, de csak észak-nyugatra (Colmar), észak-keletre (Strasbourg) és dél-keletre (Breisach) felé vezet út. A dél-nyugati, belforti kapu helyén múzeum van. A Colmar felől a városba bevezető kapun csak egy autó fér el, még a gyalogosnak is nagyon a fal mellé kell húzódni, hogy elférjen. Neuf-Brisachtól északi irányban néhány kilométerre van Bisheim nevű település. Története a rómaiakig nyúlik vissza. Múzeumában mintegy 300 eszközt, tárgyat állítottak ki az optika fejlődésének elmúlt 300 évéből. Csillagászati, tengerészeti, fölmérési eszközök, mikroszkópok, lézerek láthatók.
A német határt 23 kilométer megtétele után értük el. Előbb egy csatorna felett mentünk át, majd a határfolyó, a Rajna következett, és kis zöldterület után beértünk az első városba, Breisachba (23 km). Ez volt az első olyan település, amelyik 1950-ben népszavazással kimondta, hogy az “Európai Unióhoz” akar tartozni. Logikus volt a döntés. Bizonyára megunták már, hogy folyton cserélődik a gazda.
A centrumban van egy különleges szökőkút, a Gömbforrás. A feltörő víz egy 1,1 méter átmérőjű, 1882 kilogramm tömegű gránitgömböt tart, illetve forgat 1,3 bar nyomással. Az 1990 júliusa óta forgó gömböt meg is lehet állítani, de újraindul. A 12-15. század között román és gótikus stílusban épült a város fölé magasodó Szent István katedrális. Érdekessége, hogy a szentély alatti altemplom kívülről nyitott. Jól látszik a szentélyt középen tartó oszlop. A templomtér másik oldalán a városháza állt, illetve ál, mert a 2. világháború után eredeti formájában újjáépítették. A házban kiállított katonai címerek jól szemléltetik, hogy 1139 óta milyen sokszor cserélt gazdát a terület. A templomdombról jó kilátás nyílik kelet felé, a Fekete-erdőre és nyugatra, a Vogézekre. A Rajnának ez a vidéke mindkét oldalon felkapott üdülőterület. Kerékpár és sétautak, vitorláskikötők, vizisporttelepek, strandok vannak a környéken.
Visszafelé kicsit módosítottuk az irányt. Meggondolatlanul hagytuk vezetni magunkat a bicikliút táblákkal – ez néhány kilométer többletet eredményezett. A kisfalvakon áthaladva ismét azt tapasztaltam, hogy itt nincsenek kis vegyesboltok. A néhány százas lélekszámú településekre mozgó boltok – furgonokba berendezett élelmiszerüzletek hozzák az árut. Így valószínűleg olcsóbb mindenkinek, hisz több faluban már összességében megfelelő forgalom gyűlik össze. A mozgó boltokat valószínűleg csak apróbb napi dolgok vásárlására használják, az emberek többsége a szupermarketekben hosszabb időre előre vásárol.


Hollandia – ahol mindig esik
Csütörtökön reggel 9 órakor indultunk el a colmari kempingből, hogy Strasbourg, Saarbrücken, Luxemburg, Liege felé eljussunk Hollandiába. Az autóút Strasbourg felé végigmegy a Rajna völgyében – néhány kilométerre a Vogézek lábától. Nagyon szépek a várak, amelyek folyamatosan végig kísérik az utat. A völgyben mindenütt kukorica, a hegyoldalban szőlő.
11,57 órakor, 13.40 óraállásnál léptünk ismét Németországba. A következő állomás Luxemburg lett volna, Eredetileg megakartunk állni a hercegség fővárosában, de két kör után sem találtunk parkolót. A biciklikkel mélygarázsba nem tudtunk menni. A városnézés így elmaradt. Luxemburgból kifelé egy Texaco kútnál megtankoltunk a belga határ közelében. Belga frankkal fizettünk – egy-egy váltási aránnyal.
A belga határt 1476-nál léptük át, majd megállás nélkül tovább autóztunk Hollandia felé, ahová 1629-es óraállásnál érkeztünk. (A határokat igazán csak a vám kirendeltségekből és a 60 kilométeres sebesség korlátozó táblákból lehetett sejteni.
Éppen utunk felénél, 1880-as óraállásnál értünk Hardenwijkben, ahol 3 napot töltöttünk el rokonoknál vendégeskedve. Ahogy Hollandiában máshol is, itt is mindig csepereg az eső, de egyébként elviselhető az idő.
A mintegy 30 ezer lakosú település Amszterdamtól 50 kilométerre van keleti irányban. Egy csatorna – vagy tengeröböl (nehéz itt a pontos fogalmazás) – partján fekszik, amely Flevolandot fogja körbe. (Veluwemeer-nek hívják a vizet.) Alvóváros, amelynek lakói a környék üzemeiben és távoli bányákban dolgoznak. Nagy kikötője van, különleges a Delfináriuma delfinekkel, más tengeri élőlényekkel, és az egyik legfelkapottabb vitorlázó, szörföző hely. Rengeteg a német és hazai turista. A kikötőben van egy muzeális szélmalom, mellette tucatnyi kikötött lakóhajó sorakozik. Ma inkább már csak hétvégi háznak szolgálnak.
A városnak nagyon szép a belső magja – bár az üzletsoron túlságosan sok a bóvli. Heti vásár is volt, amikor ott voltunk. Egy kicsit a mi lengyel piacainkra emlékeztetett bennünket. A fő különbség, hogy itt sokkal több a sajt, a virág, ruhaanyag és a cérna illetve kiegészítők.
Házak, illetve a szintek alacsonyabbak, mint nálunk. Sok a szögletes vonal és a különböző szögek, csipkék. Hajlítás nem nagyon van. Igazán sem kívülről, sem belülről nem tudtuk megszokni a kirakatokra, vagy még inkább akváriumokra emlékeztető ablakokat. Még az öregebb házakat is így építették, az újaknál pedig szinte általános, hogy az ablakok boka, legfeljebb térd magasságból indulnak a plafonig. Estefelé gyönyörű belátás nyílik minden család nappalijába, mert ha van is függöny, általában nem húzzák be. Még a fogpiszkálókat is meg lehet számolni. A hálószobák kicsit rejtve vannak az emeleti részen, de ott is érdemes megfontolni, felül-e az ember az ágyon, mert akkor az utca másik oldaláról biztosan látni fogják a babydollját. Persze ez csak nekünk, folyton zárkózó embereknek jelentett gondot, ők észre sem vették, vagy nem tulajdonítottak jelentőséget neki. Igaz, mint a beszélgetésekből kiderült, azért ők is szemrevételezik a szomszéd ülőgarnitúráját, vacsorai terítékét. A nagy kitárulkozás szokása állítólag abból alakult ki, hogy a tengerészfeleségek így akarták percről-percre bizonyítani, hogy hűségesek a távol lévő férjekhez. De bármennyire is nyitott a lakásuk, egyébként sokkal zárkózottabbak nálunk.
A városban mindenki biciklizik, de az autóforgalom is jelentős. A sok baleset miatt az idei évben tovább erősítették a biciklisek előjogait az utakon. Ha csak lámpa vagy tábla egyértelműen nem jelzi az ellenkezőjét, akkor a kerékpárosnak elsőbbsége van. Különösen a kanyarodó autóknak kell nagyon figyelni, illetve a kanyarodó biciklikre kell tekintettel lenni. Érdemes az autósoknak arra is figyelni, hogy Hollandiában piros lámpa után egyszerre a zöld következik.
Pénteken a városnézés után biciklivel kirándultunk a víz másik oldalán lévő Flevoland újonnan feltöltött szélére. Az egy-két éves térkép szerint ott még víznek kellett volna lennie. Ehelyett a kiépített utak egy mocsaras területen haladtak át keresztül-kasul. Kicsit beljebb már szántóföldek voltak – hatalmas krumpliföld, a szélén golfpályával, és egy-egy ütésre megálló traktorossal. Nagyon sok a kukorica és a különböző háziállat – tehén, kecske, baromfi. Az északi szokásoknak megfelelően barnás színűre festett, fából készült házak tanyaként, vagy kisebb tanyabokorként álltak. Láthatóan egy gazdasági egységként működnek. Nagyon sok mellett ott magasodott egy hatalmas szélerőmű, ami más hálózat híján működteti az elektromos eszközöket és a közvilágítást.
Az új feltöltés nagyon megzavart bennünket, rossz helyen kerestük az “old village-t”, amit rokonaink ajánlottak szép látnivalóként. Helyette egy “new village-re”, valami 21. századi ipariparkba, vagy szilikon-mélyföldre tévedtünk. Nem messze innen, a víz mellett volt Zeewolde, egy teljesen új városka. Szépen szabott utcák. A 3-4 szintes új épületeket erődítmény szerűen építették, mint valami várfalakkal nagy területet zártak el velük a szél elől. S közben minden kis lehetséges helyen ablakokkal, napkollektorokkal gyűjtik a fényt és a meleget. Az igazi elit negyed, a “Rózsa-domb” közvetlenül a víz mellett volt. A tehetősséget az előszoba ajtók elé kikötött jachtok mérete mutatta.
A biciklizést nehezítette, hogy folyamatosan nagy szél fújt a vízközeli területeken, sűrűn eleredt az eső, és a hőmérséklet is csak ritkán érte el a 20 Celsius fokot. A hollandokat ez nem nagyon zavarta. Ugyanúgy viselkedtek az esőben, ugyanazt csinálták, mint nálunk normális, napsütéses időben tenné az ember. Igaz, mindig készenlétben volt náluk a sárga eső és széldzseki. A szín valószínűleg azért ilyen, hogy akár lámpa nélküli biciklin is észrevegyék őket. Egyébként a biciklik többsége itt sebváltó nélküli, vagy 3 sebességes agyváltóval van felszerelve. Domb nem nagyon van, de a nagy szél miatt nagyon hasznos volt a mi gépeinken a sebváltó.


Van Gogh és Picasso a nemzeti parkban
Szombaton ellátogattunk a Hoge Veluwe Nemzeti parkba. Éppen parkoló jegyet akartunk váltani az automatából, amikor egy fiatal apuka leszólított bennünket, és elmutogatta, hogy nekünk adja az egész napra érvényes jegyüket. Parkolójegy egy felnőtt és egy gyerek belépővel. Közel 2 ezer forintot spóroltunk meg.  Nagyon örült, hogy örülünk. Igazán nem is szégyelltük magunkat, mert egy jó szándékú hollanddal összejátszva csaltunk, nem magunkba.
Az ingyenjegy – és amit vettünk, hisz az csak félcsaládra volt elég – a belépés mellett arra is feljogosított bennünket, hogy egész nap a parkban maradjunk és ingyenesen használjuk a bicikliket.  A fehérre festett járgányoknak több parkoló volt a parkban. Bárki szabadon felülhetett egyre, s ha úgy gondolta, a következő parkolóban letehette. Volt közöttük gyerekméret, 20-as, 26-os sőt 28-as is. Ha valakinek szüksége volt rá, akkor gyerekülésest is talált magának.
A nemzeti park lényegében egy hatalmas körbekerített terület, amelyen erdők, ligetes részek váltogatják egymást. A méretét talán érzékelteti, hogy 40 kilométeres a kijelölt, kiépített bicikliút, de a fontosabb pontokat autóval is meg lehet közelíteni. Állítólag Európa legnagyobb teljesen egybefüggő védett területe. A szokásos 18 fok körüli hőmérséklet és az állandóan szemerkélő eső ellenére rengetegen voltak – idősek, fiatalok, családosok, párok egyaránt. Legtöbben a fehér biciklikkel közlekedtek, de voltak olyanok is, akik gyalogosan, futva, vagy a saját kerékpárokkal, ahogy mi is.
A parkot korábban birtokló család volt a legnagyobb mecénás Hollandiában. Hálából a park közepén építették fel a Kröller-Müller Museumot. Külön belépőt kell váltani – kb. újabb ezer forintért – de megéri. Itt található a legkomolyabb Van Gogh gyűjtemény, de ezen kívül is sok más különleges műtárgy látható benne. Kétezer éves kínai porcelánszobrok és festett faszobrok, mexikói, óceániai, kambodzsai istenábrázolások, európai festmények, szobrok és sehová be nem sorolható valamik a középkortól napjainkig. A szerzők közül néhány: Henry Moore, Giacometti, Zadkine, Marino Marini, Milet, Seurat, C. Pizzaro, Paul Gaugin, Claude Monet, Touluse Loutrec, Courbet, Cezanne, Corrot, Mondrian, Picasso, Renoir. Külön terme van a magyar Csáky József kubista szobrásznak – portrék a 20-as évek legelejéről – fejek, álló alakok, kőből, fából bronzból. Több tárlóban, keretben, posztamensen élőben találkozhattunk a középkori műalkotás órán tanult alkotásokkal.


Este Amersfoortban vendégeskedtünk. Az óvárosi séta után megnéztünk egy utcaszínházi fesztivált. Érkezésünkkor éppen valami román zenekar, egy kb. 10 tagú fúvósbanda játszott. Ketten táncoltak a zenére. Az egész olyan cigányos, balkánias volt. A közönség nagyon élvezte. Egy másik banda, valami észak-afrikai, talán marokkói családi zenekar volt. Lehettek vagy húszan-harmincan. Volt akinek csak főzőkanál jutott hangszerként, de nagy átéléssel keltették a zajt. Volt egy különleges hangszerjármű mindenféle rozsdás lemezből, drótokból. Egy ember húzta, a másik fentről vezérelte a különböző dudákat, kürtöket, húros hangkeltőket. Talán vaskerekű hárfa-duda lehetne a neve. Más hasonló hangszer-különlegességek mellett volt egy lépegető biciklis zongora, amely szögletes kerekeken gurult, pontosabban döcögött. A főtéren templom nélkül árválkodó torony mellett volt egy csendkamra – vagy süketdoboz. A tökéletesen szigetelt 1 köbméteres ládában még fülvédőt is adtak az emberre, hogy ne haljon semmit a külvilágból. Utána újra meg kellett barátkozni a kinti zajjal.
Ebben a városban kisebbek az ablakok, mint azt máshol megszoktuk. Ugyanakkor nagyon sok van belőlük. A helyiek szerint a tulajdonosok hajdan így akarták kimutatni a gazdagságukat, amikor az ablakok száma alapján kellett adót fizetni.


A nemszéplányok utcájában


Vasárnap Amszterdamba kirándultunk. Az autót kint hagytuk a város szélén, és biciklin mentünk az óvárosig. Így a parkolási díjat is megspóroltunk és a közlekedés is könnyebb volt. Utunk a mintegy 2,5 kilométer hosszú Vondelparkon vezetett keresztül, ahol az esőben sokan sétáltak, kocogtak, bicikliztek, kutyát sétáltattak, lovakat, lámákat, teheneket, madarakat etettek vagy éppen fúvózenekart hallgattak. A parknak közvetlenül a belváros szélén lett vége.
A bicikliket egy fa mellé tettük le, és vékony lakatjainkkal összekötöttük. Utána egész nap izgultunk, hogy mi lett velük, mert közben megláttuk a helyiek karnyi vastagságú lakjait, és a néha így is hiányosan maradt bicikliket. Ráadásul a mi gépeinket egy olyan félreeső helyen tettük le, ahol nyugodtan lehetett volna bütykölni a zárakkal. (Arról nem is szólva, hogy az amszterdami biciklik szépségversenyén valószínűleg elvittük volna a pálmát, mert még a mieinknél is ócskább krehácsok álltak mindenütt.
Amennyire az esőtől lehetett, bejártuk az egész belvárost. Igaz, inkább csak a kívülről nézelődtünk, mert időnk, kedvünk, pénzünk nem nagyon volt a múzeumlátogatáshoz. Kicsit már nyűgösek is voltunk a sokadik nap – és az állandó eső miatt.
Teljesen véletlenül elkeveredtünk a széplányok utcájába. (Véletlen azért volt, mert szándékunk szerint éppen ellenkező irányba indultunk volna, de nagyon megkavart a sok csatorna. Ide csak később akartunk menni.) A név – a szép lányok utcája – messze áll a valóságtól, hisz a lányokat szépnek még nagy túlzással sem lehetne mondani. Némelyik egyszerűen ronda, sőt visszataszító. Az viszont nem mese, hogy az ablakokban – pontosabban kirakatokban – kínálgatják magukat lenge öltözetben. Sajnos fotóval nem tudom illusztrálni, mert amint felemeltem a fényképezőgépet, mindenki eltűnt a kirakatokból. Aztán mi is gyorsan leléptünk, nehogy megkergessenek bennünket. Nem messze innen mindenféle szakadt fiatal üzletelt. Vélhetően kemény droggal, mert amikor megjelentek a rendőrök, azonnal felszívódtak.
Engem kicsit lehangolt Amszterdam. Valószínűleg a korábban már említett okok is közrejátszottak ebben. Majd legközelebb.


Bevettük Berlint
Hétfőn reggel 8 óra előtt indultunk el Harderwijkből Berlinbe.(2155 km) Az eső persze esett – az a dolga -, a hőmérséklet 11 fok körül volt július 10-én. A német határt negyed tizenegykor, 2274 kilométernél léptük át. Egyenesen akartunk továbbmenni, de a tankolás miatt kis kitérőt kellett tennünk az egyik városnál. Ugyanis a 30-as autópálya mellett a határtól 80 kilométerre van a legközelebbi benzinkút.
Estefelé értünk Berlin határába (2746). Berlin-Kelinmachnowban, nem messze a Grosser Wannseetől, a Teltowkanal mellett találtunk szállást a Hettler és Lange Kempingben a Békehang utcában. (magyarosan ejtve a nevet.) A kerület neve Dreilinden. A kemping egyúttal afféle vízi sporttelep is volt. A zuhanyzókat, wc-ket a napi vendégek külön pénzért használhatták. Éppen ott éjszakázott kb. 100 dél-koreai biciklis, akik valami jótékonysági akció keretében kerekezték végig Nyugat-Európát.
Kedden Berlint néztük meg. Igyekeztünk olcsón, ugyanakkor praktikusan megoldani a közlekedést. A gépkocsi használatát eleve elvetettük, mert nem ismertük a várost, s azon belül is a parkolási lehetőségeket (szabadhelyek, árak). Csak biciklivel sem akartunk menni, mert a váratóan mintegy 50 kilométeres táv kicsit hosszú lett volna egy ismeretlen, mindenütt feltúrt városban, ahol nem mindenhol van biciklis sáv. A kempingtől több átszállással busszal megközelíthettük volna a helyi vasutat, az S-Bahnt, de inkább a bicikli és a vasút ötvözése mellett döntöttünk.
A kempingtől 3-4 kilométerre toronyiránt volt az S7-es Wannsee nevű állomása – a névadó tó közelében. Egy erdőn kellett átvágni, egy modern kísértetváros előzményei között. Európa Park – egy valószínűleg jóval korában eltervezett ipari terület, amelynek útjait, járdáit, kerékpárossávjait, partjait már kiépítették, kialakították, felállították a sehová sem vezető buszmegállók tábláit is. Igaz, piros vonallal áthúzták őket, nehogy valaki megvárja a következő járatot.
A park egyik végében már elkészült néhány nagyobb épület – valamilyen kutatóközpontok, cégközpontok lehettek. Kedden este éppen kerti mulatságot tartottak a nagy préri közepén lévő műtó mellett, amelyen át piros szárnyú híd vezetett a 20 méterre lévő másik partra. A díszletek szerint a parti kellemes lehetett – estélyi ruhás hölgyek, urak, egyenruhás pincérek, szalonzenekar – ahogy a mesében van.
Az S-Bahnra vettünk egy napi családi – kleingruppe – bérletet 22,5 márkáért. Elvileg egész nap utazhatunk vele a metrón is. Nem derült ki az ellenkezője. Az itthoni rendhez szokott gondolkodásunknak nagyon meglepő volt, hogy a biciklisek nyugodtan begurultak a kocsik belsejébe, és így utaztak. Nem csak nekünk, az angol turistáknak, de még a vidéki németeknek is furcsa volt, hogy a jegykezelő automata (lyukasztó) a peronon volt, nem a kocsiban. Mi szerencsére indulás előtt rájöttünk. A németeknek én mutattam meg – látva tanácstalanságukat. Az angoloknak az ellenőrök.Egy barátságos ejnye-ejnyével intézték el a dolgot, s persze megvárták, amíg érvényesítik a jegyet.
Falusiként úgy láttuk, hogy a budapesti metróval, villamosokkal ellentétben a német gyorsvasúton mindenféle réteg utazik – szakadtabb idősebbek és fiatalok mellett nagyon jól öltözött, úgymond menedzserkülsejű férfiak és nők is voltak.
Az Alexander placcon több rendőrautót láttunk – mint később kiderült, az iráni köztársasági elnök tisztelt meg bennünket látogatásával. (Lehet, hogy ez volt hatással a vasúton utazók összetételére is.) Egy órával később már legalább 100 rendőrségi mikrobusz, több katonai jármű, vízágyú, két hatalmas helikopter állt a városháza előtt. Később egy harmadik is előkerült. A nagy felhajtás 10 órától délután 3 óráig tartott, de egyes helyeken még később is lezárták hosszabb-rövidebb időre az utat. Egy negyedik helikopter folyamatosan körözött felettünk, a SAT1 tévécsatorna stábja pedig egy hatalmas hőlégballonról közvetítette az eseményeket. A berliniek bizonyára sokszor visszasírják a csendes ndk-s napokat, amikor ritkábban fogadtak ilyen különleges vendéget.
De térjünk vissza az Alexander platzra. Ennyire ronda teret még nem nagyon láttunk. Igaz, messziről látványos. Az egészet keresztülszeli a magasvasút, a tévétorony éppannyira lelakott, málladozó, mint a pécsi rokona. Minden zugban szemét, az egész olyan, mint egy tatarozásra váró munkaterület. A városháza előtti részen éppen vásár volt – sör-virsli-napszemüveg-szocialista jelvények- matrjosa baba-gyümölcs. Kicsit olyan mint egy rossz lengyel-piac.
A másik oldal ugyanilyen rettenetes a modernkedésével, az egymás mellé rendezetlenül épített hatalmas kockaépületekkel, a középen lévő szalagházzal. Az emberek itt is nagyon szakadtak. A közterületek koszosak, piszkosak. A világórát alig találtuk meg – valahogy mindig nagyobbnak hittem. Ami mégis tetszik benne, hogy nincsen sok autó, csak a villamosokra kell figyelni, és persze az árak egészen üdítőek voltak Franciaország, Hollandia után.
Az idegenvezetőnk lényegében az iráni elnök, illetve a rendőrség volt. A folyton változó lezárások miatt több kilométeres kerülőket kellett tennünk. Ha nem a rendőrök állták el az utat, akkor egy szélesen elnyúló építkezés miatt kellett metrón utaznunk egy megállót, hogy a 2-300 méterre lévő célhoz jussunk. Mindenütt sitthalmok, építőanyag, kerítések, állványok, daruk és persze hatalmas rajzok, képek arról, hogy mi készül. Nagyon monumentális lesz a Reischtag környékén épülő kormányzati negyed és bank övezet. Valószínűleg ennek megfelelően minden délután eltűnnek majd a helyiek a környékről a hivatali idő után. Csak a turisták maradnak még egy darabig, amíg az összes arab, angolok, amerikai és persze japán meg nem nézi, le nem fényképezi legalább egyszer a birodalmi gyűlés épületét. Aztán ők is gyorsan tovább állnak, hisz bankokban, hivatalokban nem nagyon lehet kávézni, iszogatni.
A sok építkezés mellett a városra leginkább az eklektikusság jellemző. Halványzöld panelból készített hanza házak, lelakott szocialista bérkaszárnyák, kiszuperált vöröstéglás pártházak Lenin domborművel, hipermodern üvegpaloták váltogatják egymást és az építkezési területeket.
Sokáig kerestük a fal maradványait, de csak néhány métert találtunk egy kerítés mögött. Elindultunk a romok között valami eltakart helyre, ahol sokan eltűntek. Azt hittük, ott van valami maradvány a falból. Aztán kiderült, hogy csak a metróállomás rejtőzködik a feldúlt terület közepén.
 Egy olyan igazi ndk-s szakmunkás fazon azt mondta, hogy valamelyik külső kerületben áll még a falból száz méter. A térképen a helyet is megmutatta. S-Bahnnal mentünk, de ott azzal fogadtak bennünket, hogy itt nem is volt fal. Annyiból megérte, hogy legalább láttunk egy külső kerületet is. Ehhez képest még a pesti Keleti pályaudvar környéke is a szépen rendbe tartott, felújított városrésznek számít. Az állomás környéke, a házak inkább valamilyen fejlődő országba illettek volna. Mindenütt gaz, piszok, szemét.
Hazafelé kisebb sétára megálltunk Nyugat-Berlinben az állatkerti megálló környékén. Kicsit rendezettebben nézett ki az Alexandernél. Inkább amerikaias volt a sok üzlettől, nagy irodaházaktól. De nagyon nem tetszett a leégett templomrom mellé épített épülettorzó.
A kempingben a második éjszaka kicsit zajosra sikerült. Török szőnyegárusok, angolul próbálkozó kelet-európai turisták vigadtak hajnalig a sátrunktól 10 méterre lévő büfé előtt. Reggel kettőkor szóltam nekik, hogy ez egy kemping és én aludni szeretnék. Nem zavartatták magukat. Az angolul beszélők biztattak, hogy igyak velük. A törökök valami vízipipát szívtak, réveteg tekintettel néztek rám. Igazán nem is értették, mit akarhatok. Talán ez volt a szerencsém.
Szerdán reggel összepakoltuk a sátrakat, kivittük a kocsit a kempingből és fizettünk. A recepciós rosszul adta össze a szállásdíjat. Amikor figyelmeztettük a hibára, újraszámolt. persze megint tévedett, de ekkor már a mi javunkra. Hagytuk.
A fizetés után biciklivel bejártuk a környéket – Dreilindent. A Grosser Wannsee partján egymást váltják a vitorláskikötők, éttermek, strandok, nagy személyszállító hajók is járnak a vízen. Amikor az egyik hídon átmentünk, éppen elhaladt egy alattunk bekötött fejű arab nőkkel a felső fedélzeten.
Tettünk egy kis kitérőt az egykori dreilindeni határátkelőhelyhez. Most valami kamion pihenőként használják.


Újra a szocializmus útjain


Szerdán délben indultunk tovább Csehország felé. A 13-as út Drezdához közeledve egyre rázósabb lett. Pontosan olyan, mint az M7-es nálunk. De ami még ennél is rosszabb: szinte az egész Drezda le van zárva. Már a város előtt 10-15 kilométerrel séta gyorsaságúra lassult az autópálya forgalma, aztán beállt a sor. Valahogy mégis túljutottunk a városba vezető út elágazóján. Arra gondoltunk, hogy kis kerülővel, másfelől megyünk. Végül is jó ötlet volt, de még Drezda előtt néhány újabb elterelésen kellett túljutnunk. KB két óránkba került, hogy a 10 kilométerre lévő központig eljussunk. Itt már nem álltunk meg, irány tovább Csehország felé.
17 órakor érkeztünk a cseh határra Zinnwaldnál illetve Cinovecnél. (3027 km) A német határőr megint beolvasta az útleveleket a schengeni központi agynak, ahogy az ausztriai belépésnél tették 10 nappal korábban. A cseh határőr közönyösen legyintett, hogy menjünk tovább.
Mindenütt nagyon szép kerti törpék, sőt narancssárga ET-k jelezték, hogy fontos kereskedelmi övezetbe értünk. A következő 10 kilométeren, egészen Teplice végégig száz méterenként álltak a lányok az út mellett. Sokkal szebbek, ápoltabbak voltak, mint amilyenek a mieink. Legalábbis kocsiból, menetközben így látszott. Úgy tűnik, nagyon nagy lehet a forgalmuk, ha ilyen soknak megéri kiállni.
Az autópálya a térképpel ellentétben már Lovosicenél elkezdődött. (Teplicétől kb. 15 km, Prágától 60 km). Eredetileg Prága előtt akartunk éjszakázni, de a határ után nem sokkal valami megszólalt az első futómű környékén. Azóta sem tudjuk mi volt, talán kerékcsapágy. Kicsit megijedtünk, és letértünk a Brozany illetve Doksany nevű települések mellett lévő kempinghez. Egy tóvá szélesített folyó partján állt 20-30 éve épített faházakkal. Olyan volt az egész, mint egy hazai úttörőtábor a hetvenes évek közepén. A kopottas farostlemez falak ellenére minden tiszta volt, és a kempinget szinte belepte az erdő.
Nagyon sok volt a holland kempingező – valamelyik focicsapat zászlója kinn is lógott a büfében. Sok volt a dán is. A többség valószínűleg tranzitként használja a helyet – talán útban Magyarország felé.
Nem volt kedvünk sátrat verni. Egy faházsor egyik négyágyas szobáját béreltük ki. Lefekvés előtt elmentünk a büfébe egy italra – és persze a hangulat miatt. Ismét meggyőződhettünk arról, hogy Prágához közeledve egyre szebbek a lányok.
Másnap 10 órakor indultunk tovább. A csapágy még néhányszer megszólalt, aztán abbahagyta. Sajnos az autópálya csak eddig tartott, de Prágától 30 kilométerre elkezdődött újra.
A fővárost most kihagytuk, csak egy Tesco áruházba mentünk be sörért. (Ekkor még nem tudtuk, hogy itthon közben megtiltották a szeszesitalok bevitelét.) Prága és Brno között viszonylag elviselhető volt az út minősége, bár néha ez is az M7-esre emlékeztetett. Egy helyen lassította baleset a forgalmat.
A szlovák határ kicsit meglepett bennünket. A cseh állomástól még 6 kilométert kellett mennünk, hogy a szlovák posztot elérjük. Ide 16.40-kor értünk. Előtte már több száz méterrel megállt a sor, és csak nagy szünetekkel tudtunk tovább menni egy-egy 50-100 méteres darabot. Mint később kiderült, a már leellenőrzött utasokat csak nagyobb csoportokban engedik át. Először egy egyenruhás megnézte a papírjainkat, és intett, hogy mehetünk. Kicsit arrébb egy másik is intett, hogy rendben. De nem messze innen egy bódé mellett sorompó zárta el az utat. Több perces újabb várakozás után az előttünk haladó cseh mikrobuszból kiszállt egy nő és maga felnyitotta a sorompót. Erre azonnal előkerült egy egyenruhás, és vissza záratta vele. Jó nagyot kiabáltak egymással. Aztán újabb néhány perces várakozás után az egyenruhás engedett el bennünket. Valószínűleg meghatározott számú kocsi átvizsgálása után teszik csak szabaddá az utat.  A cseh mikrobuszos nővel és a vele utazó nőkkel, gyerekekkel együtt jött egy motoros csapat (a férjek). Ők gond nélkül megkerülték a sorompót az ellenőrzés után, és elrobogtak. Senki sem szólt nekik. Az átkelés összesen kb. 30 percig tartott.


Lehet egy országgal több?
Pozsonynál is megakartunk állni, hogy a szlovák koronánkat is sörre váltsuk, de megint elfelejtettünk lefordulni. Sebaj, majd a következő kijáratnál. Ez sem jött össze, mert egy tábla állta utunkat: útjavítás miatt zárva. Vágtattunk tovább. Egy helyen meg volt bontva a két pálya közötti szalagkorlát. Később jöttünk rá, hogy ez lett volna az egérút. De nem volt sok idő a gondolkodásra, mert pillanatokon belül egy újabb határátkelőhöz, az osztrákhoz értünk. Itt is hosszú sor állt. Végül, jobb ötlet nem lévén elmentünk a sor mellett, és a sorompók előtt közvetlenül egy merész kanyarral átmentünk a bejövő sávra. Szólni nem tudtak, lőni nem lőttek.
Ezután már csak kisebb bolyongás következett a következő nagyáruház megtalálása előtt. A sörök bepakolása után 19.50-kor érkeztünk a magyar határra Rajkával szemben (3514 km). Hosszú sor állt előttünk. Először azt gondoltuk, hogy 4-500 méter, de aztán kiderült, hogy a határ legalább háromszor ilyen messze van. Inkább feladtuk. 20.37-kor visszafordultunk Pozsony felé, hogy Győrnél átjöjjünk. 21.50 kor értük el újra a határt Medvénél (3591 km). Az átkelés egy percet sem vett igénybe. A sört, pálinkát nem keresték rajtunk. Rövid megálló Pápán, majd irány haza.
3715 kilométer autózás, 250 kilométer biciklizés után július 14-én reggel 1 órakor érkeztünk Vázsonyba. Kicsit fáradtan, anyagilag szegényebben, élményekben gazdagabban.


Győrffy Árpád

A szerző írásai az Útikalauzban >> 











A szerzőnek a szerkesztőn keresztül küldheted el kérdéseidet, véleményedet – szerkesztokukacutikalauz.hu
turizmus külföldi utazás nyaralás kirándulás túrázás élmények szórakozás tenger kerékpározás biciklizés


 

Ez az oldal sütiket használ a felhasználói élmény fokozása érdekében. Részletek

Cookie szabályzat Őszintén szólva mi sem vagyunk szerelmesek a Cookie-ba, mert nem szeretjük, ha olyan dolgokat alkalmaznak velünk kapcsolatban, amivel nem vagyunk teljesen tisztába. De egyszerűen nem tudunk mit tenni ellene, ha működtetni akarjuk az oldalunkat, mert az általunk használt szoftverek, segítő alkalmazások erre épülnek. Néhány ilyen, általunk használt Cookie az egyes szolgáltatások működéséhez nélkülözhetetlen, vannak, amelyek információt, statisztikát gyűjtenek a weboldal használatáról, adatokat elemeznek, hogy segítsenek számunkra, vagy az oldalunk működését segítő, biztosító partnereink számára megérteni, az emberek hogyan használják az online szolgáltatásokat, hogy fejleszthessük azokat. A Cookie-k közül egyesek átmenetileg működnek, és a böngésző bezárása után eltűnnek, de tartósak is megtalálhatók köztük, amelyek a számítógépeden tárolódnak. Ha látogatása során Ön mellőzi a Cookie-k használatát, tudnia kell, hogy a oldal nem fog az elvártaknak megfelelően működni. Ha a számítógépén már megtalálható Cookie-k közül szeretne törölni, kattintson a böngészőben található "Súgó" menüpontra és kövesse a böngésző szolgáltatójának utasításait! Még többet megtudhat a Cookie-król, azok törléséről és irányításáról a www.aboutcookies.org weboldalon!

Bezár