Batri Zita: 2500 kilométer lakókocsival hegyek, fjordok, gleccserek között – Norvégia – 2016

Nyáron munkánk miatt Svédországban töltöttünk egy hónapot családostul és kézenfekvő volt, hogy ha már itt vagyunk, nézzük meg Norvégiát is – lakókocsival.

 

Az útiterv elég nehezen állt össze, annyira nagy az az ország és olyan sok szép hely van benne. Végül a városok teljes kihagyása mellett döntöttünk és csak a természeti látványosságokra koncentráltunk.
Számításba kellett vennünk, hogy nagyon lassan lehet csak haladni az utakon, 3 gyerek van velünk, akiből a legkisebb csak 1 éves. Az útiterv remekül sikerült, utólag sem változtatnék rajta semmit. Sajnos az időjárást nem lehet befolyásolni, és ilyen időre emberfia józan ésszel sem számíthatott. Lakókocsit Malmöben béreltünk. Az autónk, ami velünk volt, vonóhorgos, mi magunk pedig gyakorlott kempingezők vagyunk.

1.nap (augusztus 1.) Malmö-Filtvet 549 km
Sajnos csak dél körül tudtunk elindulni és pár percen belül szembesültünk is azzal, hogy maximum 90 km/órás sebességgel tudunk csak haladni, hacsak nem akarunk az árokba borulni a kilengő lakókocsi miatt. Az időjárás is kegyes volt, felhős idő volt (ugyan ki szereti, ha tűz a nap, mikor ablaküveg mögé van zárva), néha esett is kicsit, de nem volt semmi ijesztő benne.

Este 8 körül jöttünk végre le az autópályáról, egy alagúton vágtuk le az utat, hogy ne kelljen felmenni Oslóig és az öböl másik partján vissza. Az alagút, ami átvezetett az Oslo fjord alatt, 7 km hosszú volt. 3 kilométeren keresztül ereszkedtünk le egy 7%-os lejtőn (ami lakókocsival egész más érzés, mint nélküle), 1 km vízszintesen, majd 3 km felfelé hasonló meredeken. A lejtőn lefelé 300 méterenként volt egy sebességmérő kamera rögtön a 70-es tábla után – van itt szigor!
Este 9 körül végre megpillantottunk kempinget feltételező lakókocsikat a nagyon lejtős hegyoldalban, és végre tényleg odaértünk egy kemping bejáratához – ami el volt torlaszolva egy táblával, mely szerint telt ház van! Ez a jelenség – mint utóbb kiderült – egyáltalán nem ritka az év ezen szakaszában errefelé… Végül is az üzemeltető lágy szíve és rugalmassága megoldotta a problémánkat és maradhattunk egy éjszakára.

2. nap – Filtvet-Forsand 559 km

Szikrázó napsütésre ébredtünk és hamar melegünk is lett. Az út mai része is hosszú volt, hihetetlenül lassan fogytak a kilométerek. Nem a rövidebb utat választottuk keresztül a fennsíkon, hanem a hosszabb tengerparti utat (E18). Az összes útvonaltervező szerint hiába megyünk 100 kilométerrel többet, csak 10 perccel később érünk oda. Ebből arra következtettünk, hogy 1/rossz az út 2/nehéz felkapaszkodni és leereszkedni lakókocsival 3/lassan lehet haladni a falvak közt 4/emlékeink szerint is beláthatatlanul unalmas. Hát ez sem volt izgalmasabb, de legalább egy nagy szakaszt autópályán tettünk meg, ami 90km/órás átlagsebességet jelentett.
Kb. 3 óránként álltunk meg, az első megálló egy gyors tankolás volt, illetve meg akartuk tudni, hogy hogyan tudnánk eleget tenni autópályadíj fizetési kötelezettségünknek, mert mindenhol csak automata leolvasók voltak, amik érzékelnek egy autóban lévő kütyüt és az áthaladással automatikusan emelik le a pénz a számláról. A benzinkutas először lazán annyit mondott, hogy ne aggódjak, majd küldik a számlát, de mikor visszakérdeztem, hogy Magyarországra is küldenek-e számlát, akkor elbizonytalanodott. Végül próbált felhívni egy számot, de nem sikerült kiderítenie, majd kölcsönös vállvonogatások közt megköszöntük és eljöttünk. Pedig tényleg becsületesek akartunk lenni. Maradt a lógás.
A második megállásnál a parkolóban megkérdeztünk egy norvégot az útdíjfizetésről, de tőle is csak olyan hasznos választ kaptunk, hogy regisztráljunk interneten és adjuk meg az útvonalunkat. Abszolút életszerű nem igaz?
Végül nagyon-nagyon-nagyon sokára elértünk a komphoz, aminek a másik partjától (Oanes a Lysebotn fjord partján) már csak egy hajszálnyira volt az áhított kemping. A kompozás jó volt, viszont annyiba került, mint egy éjszaka az előző esti kempingben. Amúgy autózás közben nagyon figyelni kellett, hogy kicselezzük az útvonaltervezőt, akinek nyilván a két pont közötti legrövidebb út az ideális, csak ő nem számol a levágós utakon felvonszolhatatlan lakókocsival. A könnyített út is keresztülvitt egy kisebb hegyen, de emészthető volt és az út egyenesen levitt a kikötőbe. Úgy értsd, hogy ott végződött, se jobbra, se balra egy kurta ficak sem volt, csak a komppal át a túloldalra. Hát ez egy ilyen hely. És itt már vastag szürke felhők lógtak az égen és csak 13 fok volt. Mi meg szandálban, sortban…
A kompról legurulva az utolsó 10 km számomra gyomorgörcs volt, egyrészt féltem, hogy megint tele lesz a kemping, másrészt olyan volt az út, mintha a magunkfajta nyomoronc lakókocsisokra nem is gondoltak volna: fel-le, és éles kanyarok. És teltházas volt a kemping. Nem hatotta meg őket a “három gyerekkel vagyunk és az egy éves már sír a fáradtságtól” szöveg sem – mint tegnap, de kedvesen átirányítottak minket egy szomszédos kempingbe, ami a kikötőtől 5 percre volt, ráadásul vízszintes úton és ezt a sok nyomort meg is spórolhattuk volna, ha hallgatunk a hajón szerzett prospektusra, ami vadul reklámozta a Landa Viking kempinget! Szóval vissza a start mezőre, de legalább tényleg volt hely.
Ingyen wi-fi egyébként tényleg minden kempingben van, de csak a recepció közvetlen közelében. Még megnéztük az időjárás előrejelzést, ami felért egy pofoncsapással: eső-eső-eső 10 napig!! Az özönvíz kezdő időpontja holnap egy óra. Tehát addig meg kell járnunk a prédikálószéket.

3. nap
Ma volt a nagy nap: túra a prédikálószékhez. Reggel gyönyörű idő volt, el sem hinné az ember, hogy elromolhat. Magunkhoz képest gyorsan összeszedtük magunkat és irány Preikestolen. Kb. 11-kor indultunk a parkolóból, mert még tankolnunk kellett, ami nagy megkönnyebbülés volt, mert már nem volt sok a tankban és a térkép szerint sehol nem volt benzinkút 50 km-es körzetben. A recepciós szerint viszont 3 km-re tőlünk, lent a kikötőben a bolt mellett van benzinkút (hallelúja), de csak kártyával lehet fizetni (csodálkozva bólogattam, hogy az szuper). Na igen a kártya csakis norvég bankkártyát jelentett, de ez szerencsére nem hozta zavarba a kút melletti boltosokat, akik roppant segítőkészen valamilyen saját kártyával segítettek ki minket és utána a saját pénztárjuknál lehúzták a miénket, tehát így mindenki elégedett (mi egyenesen boldogok) voltunk a végére. Ráadásul elég olcsó volt az üzemanyag az útközben lazán kihagyott nagyobb kutak áraihoz képest. (viszont gondolom ott mindenféle kártyát elfogadnak, még a Budapest Bankét is…)

A túra 3800 méter volt, oda-vissza ennek kétszerese tehát, szintkülönbség kb. 500 méter. A tömeg elképesztő volt, már a parkolóba alig fértünk be, de szerencsére volt ember aki szedte a pénzt és mutatta az utat. (150 NOK) Először zavartan elkezdtünk vihogni, hogy svéd koronát elfogad-e, mert a kézpénzt lazán a bordó hátizsákban hagytuk a lakókocsi WC-jében kvázi eldugva. (Ezt persze nem kötöttük az orrára, de nyugodtan rámutatott egy kicsit távolabbi parkolóautomatára, ahol kb. 15 másodperc alatt elintéztük a fizetést-tulajdonképpen becsületbeli alapon, hisz már bent voltunk és senki sem figyelt többé ránk.)
Az egy méterre jutó turisták száma sokkal több volt a kívánatosnál, de mivel ez a leglátványosabb, leghíresebb túra és viszonylag könnyű is (azoknak akik nem visznek pluszban egy kisgyereket a hátihordozójukban) – végül is mit vártunk?

Az útvonal rövidsége ellenére változatos volt és nagyon szép, ráadásul legritkább 250 méterenként ki volt táblázva, hogy mennyit jöttünk és mennyi van még hátra. Az is nagyon jó volt, hogy az útvonal telis-tele volt áfonyával, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy minél kevesebb menjen kárba.
Keresztül mentünk erdőn, lápon (pallókon jártunk, mint Plitvicén, nehogy a túrázók sárosak legyenek…) köveken, ahol egy kis patakkal osztoztunk a továbbhaladásban, nagy köveken, aztán egy nagyon hosszú lépcsőn, amit fogalmam sincs hogy raktak össze (helikopter?) Helyi kövek hasábformára faragva, jól összerakva, csak győzd az általában 30 centis lépcsőfokokat. Ha ezen túljutottál és lehagytad a cammogó botos/fényképező távol-keleti/fáradt német túrázókat, akkor kijutsz egy kopár hátságra, ahonnan már sejted, hogy miért szerepel a hely a “10 dolog, amit feltétlenül látnod kell Norvégiában” listán. Már lelátsz a fjordra, ami fölé ki akarsz mászni.

 

Itt kiszélesedik a terep, csupasz, simára csiszolt sziklaháton mászol fel. De ne kis ösvényt képzelj el, hanem gondold, hogy épp most húzódott vissza a jég a jégkorszak végeztével és csiszolta ilyen simára ezt a hatalmas masszív kőtömböt. Egy-egy pontján ki lehet menni a széléig és öngyilkos szelfiket csinálni. (Mindezt hallatlanul jobban tudod élvezni, ha nincs tériszonyod!)
Aztán végül csak odaérsz te is, onnan tudod, hogy hirtelen nagyon sok ember van egy helyen, mint a Moszkván az óra alatt. A látvány lenyűgöző. A prédikálószék egy nagyjából 25 x 25 méteres sziklaplató, ami 604 méter magasságban nyúlik ki a Lysefjord fölé. A legjobban kiszögelő résznél sorba kell állni A NAGY FÉNYKÉPHEZ, amik legkésőbb estére mind felkerülnek a Facebookra…
Miután megvoltak a kötelező csoport és egyéni fotók több kiszögelésen is, elindultunk vissza. Kellett is mert a megigért eső el is kezdett esni. Visszafelé is ugyan olyan szép volt az út, mint felfelé, csak most a fák és kövek másik oldalát is láttuk másik perspektívából. Újra teletömtük magunkat áfonyával, végül szép kényelmes tempóban visszaértünk a kocsihoz.

 

A kempingbe visszavezető út a fjord fölött vitt át, egy döbbenetes függőhídon. Nem volt a világ legnagyobb, leghosszabb vagy legmagasabb hídja, a hatás mégis döbbenetes volt: két függőleges sziklafalat kötött össze, ahonnan mindkét irányból egy alagútból jutottál ki. A pillérek még elfértek a fjord partján, de a kábelt a hegyoldalba rögzítették az alagutak fölött, és csak reménykedtél, hogy 1. elég vastag tényleg a kötél, 2. elég mélyre fúrták a csavarokat, 3. tényleg jól kiszámolták és nem feledkeztek meg az aznap is hevesen fújó szélről!
A kempingben szembesültünk a ténnyel, hogy a “beszorult kő túra” (Kjeragbolten) megfizethetetlen és/vagy idióta időpontban mennek a kompok (legalábbis, ha van veled 3 gyerek), ezért a másnapi továbbút mellett döntöttünk. Az eső elég kitartóan kezdett esni, és beázott a lakókocsi teteje a tetőablaknál. Ez is a továbbindulás mellett szólt.

4.nap – Forsand-Odda 213 km

Búcsú a Landa Viking kempingtől, irány Odda. Az út ezen része már nagyon látványos volt, végre elértük az igazi fjordokat, az igazi vízeséseket és a vicces alagutakat. Vicces, mert nincs lebetonozva a széle, olyan, mintha a hét törpe épp csak most vájta volna ki, vicces, mert elágazások vannak benne, mert körforgalom van benne, mert nagyon hosszúak, lejtenek és tele vannak sebességmérő kamerákkal. Mikor végül nagyon sokára (7 óra múlva) megérkeztünk az oddai kempingbe, megint megpróbáltak elhajtani minket, merthogy nagy a sár és helyreállítási munkákat végeznek, jöjjünk vissza holnap. De nem hagytuk magunkat lerázni, igenis tábort vertünk a mocsárban! De már nem volt fontos, csak fix helyünk legyen végre. Senki ne becsülje le az útvonaltervező által mutatott érkezési időket Norvégiában, mert igazuk van. Az, hogy 213 kilométert 7 óra alatt tettünk meg lakókocsival, nagyon is reális.
Esténként fűtenünk kell a lakókocsit, hogy ne fagyjunk meg az átlag 8 fokos éjszakában. De mostanra már mindenki jókat alszik és megszoktuk. Nagyjából sikerül is vízszintbe rakni a lábakat, bár a pontosság mindig reggel derül ki, mikor az első teát főzöm az új kempingben: mennyire áll ferdén a víz a lábosban!

5.nap
Ma csak későn indultunk túrázni, egy rövid sétát néztünk ki. Odda városka és Oddadalen völgye amit egyáltalán nem alaptalanul a vízesések völgyeként reklámoznak a Folgefonna Nemzeti Park és a Hardangervida Nemzeti park közti választóvonal egyben. Mi keleti irányba mentünk fel, ahol a Folgefonna gleccser egyik nyelvéhez, a Buer gleccserhez lehetett feltúrázni. (A Buer a név, a breen pedig gleccsert jelent.) Autóval 5 kilométerre volt a parkoló, egyben zsákutca is. Egy farmig lehetett felmenni, előtte a parkoló tele volt, de sikerült valahogy az utolsó csík mellett még leállni, így mi voltunk aznap a maximum+1 autónyi túrázók. Kb. 3 km-es út vitt fel a hóhatárig, a gleccser aljáig. Egy kis erdőn mentünk keresztül, lombos fák is voltak. Aztán elkezdett nagyon izgalmassá válni a terep, megint patakokon kellett keresztül menni, sziklákon felkapaszkodni, de a Rám szakadékhoz/szlovák paradicsomhoz hasonlóan itt is voltak pallók fémből és fából, kötelek, láncok és a legjobb egy igazi függőhíd volt. No meg pár létra is.

Ezt a túrát csillagos ötösre tudnám értékelni, mert nem volt hosszú, de hihetetlen izgalmas volt ezekkel a terepakadályokkal és a táj lenyűgöző volt, ahogy kanyarogtunk felfelé egyre jobban megközelítve a gleccsert. Minden fordulónál közelebbről látszódott és egy kicsit másabb szögből. Egyre jobban látszódtak a kékes fényben játszó jéghasadékok, a fények percenként változtak, mert vonuló felhős idő volt. A környező hegyekről szállt le egy felhő, de nem tudott mélyen aláhömpölyögni, mert eloszlott. Olyan volt, mint a színházi füstgép. Ja és tele volt áfonyával az út széle…

 

 

Az út vége egy katlanba vezetett, ahol egy haragosan lesiető gleccserfolyó állta a túrázók útját meg a táblák, hogy átkelni életveszélyes. Letáboroztunk (=ledobtuk a hátizsákot egy vízszintes helyre és kiettük tartalmát) a simára kopott sziklákon és szétnéztünk. Itt is tele volt minden apró kőrakásokkal, amivel minden túraútvonal ki van dekorálva. Nagyon jól néznek ki, a túrázók építgetik őket. Alul egy nagyobb kő és rajta egyre kisebbek, átlagosan 5-8 kavics magasságú piramiskák, melyek olyan igazán ünnepélyessé teszik a helyet, úgy érzed, megcsináltál tényleg valamit, aminek emléket kell állítanod. A parkolónál egész kis erdő volt ezekből a halmokból, de fent is akadt egy pár, mostanra már kb. 4-5-tel kevesebb van persze, hiszen mi is lehet nagyobb boldogság egy 1 évesnek, mint ezeket feldönteni. A gleccsert lehetetlen volt megközelíteni, a folyó utunkat állta. Maga a folyó egyébként az olvadó gleccser vize volt, ennél fogva szó szerint jéghideg.
Az út lefelé is szép volt, kicsit lassította néhol pár tötyögő turista. Ma nem is esett!

 

 

6.nap
Ma délelőtt végigsétáltunk a tó partján, ami telis-tele volt málnával és tisztességesen meg is dézsmáltuk, azt hiszem ennyi málnát életeben nem ettem és nem is fogok! Megnéztük a dübörgő vízesést, ami a tó vizét vezette le a szorosban a fjordhoz.
Odda a hegyek közt fekszik, ami önmagában nem egy különlegesség erre, de azért szép a fekvése, mert a város felső (déli) része a tóparton van (ami a vízesések völgyének kivezető szakasza), az alsó (északi) a fjordparton és a hegyek pont ennél a résznél szűkülnek össze. Keletre a Folgefonna Nemzeti Park a gleccsereivel, nyugatra a Hardangervida nemzeti Park. A tó vize is egy eléggé sietős, dübörgő vízesés formájában jutott le a fjordba.
Látványosságként még muszáj megemlítenem a kempingben tornyosuló sziklát, Norvégia legnagyobb szikláját (Norges storste stein), aminek lenyűgöző méreteit számokkal tudnám alátámasztani (30 méter magas, 25 000 köbméternyi anyag és 65 000 tonna), de nem adná vissza a látványt amit végül alulról elfelejtettünk lefényképezni. És voltak bátor/hülye emberek, akik mertek alatta sátrazni! Egy bitang nagy élére állított kockát lehet elképzelni, amit a jégkorszak marcona gleccsere hurcolt odáig, de nem sikerült tovább gördíteni és ott ragadt a természetes gát (a már említett tó és fjord közti szintkülönbségről van szó) koronájaként. (Kicsit olyasmi, mintha egy családi házat dobott volna oda egy tornádó, élére állítva)
Délután felmásztunk a sziklára, amit hátulról be lehetett cserkészni. Azért elég félelmetes volt ott állni a tetején, 30 méteres magasságban és bízni abban, hogy nem most fog elbillenni – ha már olyan rettenetesen régen megáll a sarkán.
Mikor visszamentünk és még mindig egész szép idő volt (=nem esett, darabokban voltak a felhők az égen és volt vagy 18 fok), felfújtuk a kenut és kieveztünk a tóra. Később elkezdtük összepakolni a másnapi megatúrához a hátizsákokat, majd még este elkocsikáztunk a 10 km-re lévő Lotefossen-hez, ami egy ikervízesés és nagyon szép. (Ki látott már csúnya vízesést?)
A kemping egyébként 4 csillagos, és sokat filozofáltam azon, hogy vajon miért, de nem jöttem rá. Talán azért, mert mindig van melegvíz, bár 20 korona 5 percnyi zuhany. Van mosókonyhája is 1 mosó- és 1 szárítógéppel, de 80 koronába kerül, hogy a gardrób rendben legyen. Van egy 3 négyzetméteres konyha 2 db mosogatóval, de melegvizet csak egy 10 koronás bedobásával kapsz – 10 percre. Az élelmesebbje (így mi is), ezért a kézmosó csapnál mosogatott. Volt egy nagy nyitott, de fedett étkező padokkal és asztallal. Az átlagéletkor kb. 25-30 év volt, rengetegen voltak és elsősorban azért jöttek, hogy megmásszák a Trolltungát. Mi is.

7.nap
Reggel igyekeztünk gyorsan összeszedelőzködni, de így sem sikerült 9-re felérni a kiindulási helyre, csak 10 előtt nem sokkal. Szerencsére még volt egy pár hely a parkolóban, de 20 perc múlva telt ház volt. 200 koronáért ott is hagyhattuk 6-15 óra időtartamra a kocsit. (3 idősáv volt 3 díjszabással..)

Trolltunga = az óriás nyelve. Nevét a szikla alakjának köszönheti, ami egy nyelvre hasonlító, a hegyoldalból kinyúló szikla, amire ha kimászol 700 méter magasan leszel az alatta fekvő tó felett. Hogy oda eljuss meg kell tenned egy 11 km hosszú túrát (ugyanannyit vissza is!) és 700 métert kell emelkedned, de a teljes szintkülönbség 900 méter, mivel az út fel-le-fel-le vezet. Kezdetnek fel kell mászni egy durva, félig mesterséges lépcsősoron több száz méter magasra. Mikor azt hiszed hogy felértél, hallelúja, mindjárt ott vagy szembesülsz vele hogy ez csupán 1 km volt, és ránézve az óránkra láttuk, hogy 1 óra alatt tudtunk felérni, pedig rendesen nekiindultunk. Egy fennsíkra értünk fel, ahol még van növényzet és a tájat a mélyedésben rekedt vizek miatt apró tavacskák tagolják meg kisebb patakok, amik festői módon folydogálnak keresztül ezen a különleges tájon. Viszonylag egyenes terep, segítségként egy-két pallóval a patakok és lápos részek felett. Jó pár házacska is volt fent, amit kabinnak hívnak és ki lehet bérelni. (nem tudom mennyire lehet komfortos, hiszen egy hegyháton van, folyóvíz aligha – de lehet, hogy tévedek. Áramvezetéket viszont láttunk: TV-zni lehet, pisilni nem. 🙂 Vannak, akik felviszik a sátrukat és a nyelvnél töltik az éjszakát, mert nem merik egy nap alatt megtenni az utat, vagy különleges élménynek gondolják. (szerintem bolondok) Össze is találkoztunk a két nappal azelőtti kutyás szomszéd párocskával a kempingből, akik szintén fent aludtak egyet, és szemmel láthatólag túlélték.

A 3. km már egy újabb erős emelkedés, bár már nem annyira, mint a legeleje. Kőről köre ugrálva jut fel az ember egy kietlen helyre, ahol a 4 km-t jelző tábla alatt figyelmeztetés: “ha már elmúlt 13.00 és augusztus 15 után jársz arra, fordulj vissza mert rád sötétedik. Veszély!” Dél múlt nem sokkal, még pár nappal a határidő előtt vagyunk, folytattuk utunkat. Átsétáltunk a hegygerinc másik oldalára, elsétáltunk egy óriási hófolt mellett, ami egy biztonságos északi mélyedésben várta a téli frissítést, bár ahogy elnéztem nem nagyon fenyegetheti itt az olvadás veszélye…
Tovább menve a folyamatosan támadó esőpermet ellenére pazar kilátás nyílt hirtelen: egy hegyek közé rekedt tavat, Ringedalsvatnet láttunk szédítő mélységben alattunk, ugyan azt amire kiölti az óriás a nyelvét kb. 6-7 km múlva. A tó színe őrjítően szép volt, annak ellenére is, hogy az alapkompozíció a szürke 50 árnyalatában derengett. Nem tudtam, hogy a kéknek ilyen árnyalata is van.

 

 

Az idő közben folyamatosan rosszabb lett: nem mondhatom, hogy eleredt az eső, hanem a felhőben voltunk, és folyamatosan permetezett ránk a nedvesség, illetve rohamokban kaptuk a szelet, ami a csontunkig hatolt. Én gyorsan felcibáltam magamra a farmerem fölé egy esőgatyát.
A következő 6 végtelennek tűnő kilométer fel-le szakaszokból állt, a táj még kietlenebb volt, ugyanakkor a világ tetején sétáltunk. Körülöttünk olyan mélység és abból hirtelen kiemelkedő szédítő sziklák-hegyek voltak, ha nem lett volna ítéletidő, ájuldoztam volna a meghatottságtól a szépség láttán. De egyenlőre a túlélésre kellett koncentrálni.
Sajnos én nem jutottam el a nyelvig, másfél kilométerrel a cél előtt meg kellett állnom a 2 kisebbik gyerekkel, de férjem és nagyobbik fiam eljutottak és végtelenül lenyűgözőnek találták. Persze ott is sorban állás volt, mindenkiben volt annyi önkontroll, hogy szépen, türelmesen, egyesével és egymás után mentek ki a nyelvre, ami 700 méter magasan nyúlik ki a kék tó fölé. Biztos fantasztikus lett volna, ha van az embernek egy kis ideje ott egyedül elmélázni a természet szépségéről és erejéről, de gyanítom, hogy az elmúlt 20 évben erre már maroknyi embernek volt csak lehetősége-tekintve a tömeges forgalmat. Negyed ötkor végre indulhattunk vissza.

 

Újra keresztülmásztunk a kietlen hátságokon, fel-le, az idő továbbra is kegyetlen volt, permeteső+metsző szél. Rengeteg elismerő pillantást kaptunk a gyerekek miatt. Viszont egyetlen egy más gyerek sem volt ott, csecsemő meg aztán pláne nem. Az odaúton páran kétkedve fogadták, hogy ilyen felállásban egy nap alatt meg akarjuk járni, ami nem nagyon növelte az önbizalmamat, de visszafelé már vigyorogtak ránk az emberek.
Az utolsó kilométer volt a legszörnyűbb. A brutális lépcsők lefelé. Az egész napos esőtől sártengerré változva. Ugyan úgy egy óra volt a lefelé vezető út, mint ugyan ez felefelé – és szerintem nehezebb is. De aztán leértünk, beülhettünk az autóba és visszajutottunk a lakókocsihoz. A távot 10 és fél óra alatt tettük meg.

8.nap – Odda-Selseng 244 km
Egész este és reggel is esett az eső. Indultunk tovább utolsó nagy állomásunk, a Geiranger fjord felé. Mivel nagyon messze volt, úgy gondoltuk, hogy 2 nap alatt tesszük meg az utat. Még jó is hogy így döntöttünk, mert 1 óra utazás után, útépítés miatt 1 órát álltunk egy helyben (továbbra is szakadó esőben). Nem messze tőlünk két norvég kisfiú – megérezve a hatalmas üzleti lehetőséget – egy gurítható ernyős kocsiról fahéjas csigát árult, darabját 10 koronáért (350 Ft). Mivel unalmas volt ülni a kocsiban, és mókásnak találtuk a dolgot, vásároltunk. A fiúk (kb. 6 és 8 évesek) teljesen jó angolsággal elmesélték, hogy anyukájuk süti a csigát, és ez az ő zsebpénzük. Derék legények, 40 koronával járultunk hozzá az aznapi bevételükhöz, de megérte mert nagyon finom volt. 

Az út megnyitása után sem sikerült gyorsabban haladnunk, de az út legalább gyönyörű szép volt noha folyamatosan esett az eső. Kanyarogtunk hegyek-völgyek-fjordok tavak mentén, hatalmas, vízesésekkel szabdalt sziklafalak és félbetört hegyek mellett. Volt megint egy kompozás, majd megálltunk egy fjordparti városkában vásárolni valamit vacsorára. A svéd élelmiszerkészlet egyébként meglehetősen jól tart, tán még haza is viszünk belőle pár dolgot. De ma este legalább igazi húst eszünk, frisset!
Egy fjordparti városkában akartunk megállni, ahol két kempinget is jelzett a térékép. Egy logisztikai hiba miatt azonban az egyiken túlmentünk, a másikat pedig egyéltalán nem találtuk meg. Sajnos mire ezt felismertük, már kiértünk a városból, be a hegyek közé. És sehol sem lehetett visszafordulni lakókocsival, a következő kemping pedig kb. 1 órányira volt! Már mindenki éhes volt. És esett. És órák óta csak megyünk valahová. Keresztül mentünk erdőn, mezőn és bosszankodtunk, és csüggedtek voltunk, mikor hirtelen ott volt a kresztábla az út szélén a sátorral (és hogy 200 m) Úgy, de úgy örültünk!
Hely bőven volt, hisz rajtunk kívül egyetlen lakóbusz keresgélt még a mezőn megfelelő helyet. Annyira nagy volt a dagonya, hogy mi nemes egyszerűséggel a kavicsos út közepén vertünk tábort, a hosszabbító szerencsére elért az áramforrásig.
És csak esett-esett-esett az eső.

9. nap
Én nem tudom, hogy ennyi víz honnan van a világon, de még ráadásul hideg is van, otthon meg 32 fok… Szerintem jogosan teszik fel magának az ember ilyenkor a kérdést, hogy mégis mi a túrót keresek én itt?!
Este 6 fok, nappal 10. Csupa nyirkosság minden, alig száradnak meg a kabátjaink, cipőink.
Az út a kocsiból legalább szép volt, ezek a hegyek azért megunhatatlanok – még ha az ablaktörlő lapát ritmikusan bele-bele is kúszik a képbe. Alig van lakott település, egyébként, ha van az sem mindig nagy élmény, nem olyan szépek és takarosak a házak, mint Svédországban. Sokan elhanyagolják – ez tehát nem pénzkérdés.

Ma nagyon izgalmas utunk volt: a sok tekergés után elkezdtünk felkapaszkodni egy igazi hegyre. A térképen nem látszott, hogy szerpentinek lesznek, de hát hogy máshogy lehetne feljutni egy 1030 méter magas hágóhoz?! Persze ez sem látszott a térképről, csak egy idő után sok lett az olyan tábla, hogy 8 vagy 10%-os emelkedő következik. Persze megint rosszul voltam a tériszony miatt, folyamatosan vártam, hogy a lakókocsi mikor húz bele minket az egyik kanyarnál a szakadékba. De azért egyszer, elég sokára feljutottunk egy kopár hegytetőre, Djupvass-hoz és ki volt írva, hogy 1030 m.o.h (=tengerszint feletti magasság). A hóhatárnál voltunk. Azok a csúcsok, amik még nálunk is magasabbra nyúltak-havasak voltak. És minden kopár – nagyon szép egyébként, egészen különleges és teljesen kietlen.
Kb. 5 perc múlva elkezdtünk ereszkedni, ami sokkal rosszabb, mint felhúzni a lakókocsit. Az élmény hatására bekanyarodtunk az első kempingbe, amit Geirangerbe találtunk. Utólag kiderült, hogy ez volt a nap legjobb ötlete, mert ez a kemping összehasonlíthatatlanul szebb fekvésű volt, mint az eredetileg kinézett kemping, ami ugyan közvetlenül a fjord partján feküdt, de nagyon ipari kinézete volt. A parcella mezők teraszosan feküdtek, a mosdó és konyhahelyiség ragyogó tiszta volt és nem volt sok vendég.
Mi a recepciótól 5 méterre vertünk tábort, hogy ne legyünk messze a mosdótól. Volt családi fürdőszoba, ami nemcsak nagy volt, de volt benne GYEREKKÁD is meg egy pelenkázó állvány. És padlófűtés! A konyha is gyönyörű volt, hatalmas hűtőszekrény, 2 csillogóan tiszta tűzhely – nem csak főzőlap!!! – és nagy mosogató melegvízzel, amiért nem kellett fizetni. (A zuhany is csak 10 korona volt 5 percre.) Egészen biztos, hogy most frissen lett felújítva, mert egy konyha, amit minden kempingező maga után takarít ki, nem lehet ilyen tiszta hosszútávon (középtávon se). Volt egy pici játszótér is a bejáratnál hintával és trambulinnal, de egyenlőre az idő miatt nem lehetett használni. Végig esett az eső és megint befolyt a tetőablakon.

10. nap
A jóslatok ellenére reggel elállt az eső és délután háromig egész rendes idő volt. Ennek örömére reggeli után felkerekedtünk és eltúráztunk a Storseterfossen vízeséshez, ami azért különleges, mert van egy része, ahol esik vagy 10-15 métert egy kinyúló peremről, de alá/mögé be lehet menni. Hát lenyűgöző!!! Az a hatalmas erő, amivel az a töméntelen mennyiségű víz lezubog és ott állni a vízfüggöny takarásában, hallgatni a robajt és azon drukkolni, hogy ne most szakadjon le a sziklapárkány, amin átbukik..!

 

 

 

Miután kigyönyörködtük magunkat tovább mentünk felefelé a hegyek közé. Nem sokáig jutottunk, de nem is siettünk, próbáltuk megenni az összes áfonyát, ami a hegyoldalban volt. Közben kitartóan kerülgettük egymást egy csomó birkával, akik itt hivatalból a táj részei, mert ők segítenek rendben tartani a magasan fekvő réteket a legelészésükkel.
Az útvonal nem volt hosszú, sem különösebben meredek, bár itt is a szokásos kőlépcsővel indult, aztán már mentünk keresztül mindenen, lápon, patakon, zsombékon és egyéb trutymókon. Mindenkinek beázott a cipője-bakancsa, kivéve a gumicsizmát. Ezen a ponton meg is szavaztuk a visszafordulást. És megint eleredt az eső.
Este még feltekeredtünk a Geiranger trollsiegenen (=óriások útja, = egy szerpentin). 11 hajtűkanyar után értük el Ornesvingent, egy kilátót, ami 620 méterrel fekszik a fjord felett. Az építész zseni volt: az út alatt átvezetett patak a kilátópontnál folyik ki egy hosszan kinyúló üveglapon és zuhan alá a fjordba. A fjord egyébként pont itt fordul egyet és így pont el lehetett látni a hét nővér vízesésig is. Ez a hely is kihagyhatatlan, ha valaki erre jár!

 

 

 

11.nap

Ennyi itt töltött idő után bizton megállapíthatom, hogy amit Norvégiába biztos nem kell magaddal hozni, az a napszemüveg, fényvédőkrém és készpénz. Az első kettő magától értetődik, a papírpénzt meg csak azért használtuk végül, hogy ne kelljen hazavinni. Fizetni még a legvadabb helyeken is lehet kártyával.
A Geiranger fjord is a Világörökség része, ezért is jöttünk ide fel, hogy megnézzük. A fjord partján nem vezet út, belülről szemügyre venni csakis hajóról lehet. A költséghatékonyság jegyében a városok közt közlekedő kompot választottuk, mint legolcsóbb megoldást a megfizethetetlen kirándulójáratok helyett. 11-kor indult a komp a kikötőből és potom 1020 koronáért fel is szállhattunk rá – ez persze legalább retúrjegy volt. Csak annyit mondhatok, most már érthető, hogy miért része a Világörökségnek a hely. Leírni nagyjából annyit lehet, hogy sok helyen függőleges sziklafalak övezik a fjordot, aminek legnagyobb mélysége 250 méter és a környező csúcsok 1200-1400 méter magasak. Ezeknek most a legtöbbjén halvány porcukorszórásos hósapka volt. (A hó aznap éjjel esett, mikor megérkeztünk…) Fényképezni végig nehéz volt, mert az erős ellenfény és a szürke ég megzavarta a fényképezőgépet, ezért vagy túl- vagy alulexponáltak lettek a képek. De hát az egyértelmű, hogy Norvégiában miért szól minden az óriásokról (Troll). Itt minden egyszerűen OLYAN NAGY. A napsütés és a sűrű permeteső egyébként kb. 5 percen belül váltogatta egymást.
Hellensyltben másfél órát lődörögtünk, ami se szép, se különleges nem volt, és az időjárás sem volt megbízható, de legalább vettünk fagyasztott pizzát és halrudacskát az esti lakomához.
A kikötőben láttunk medúzákat. Értem én, hogy a fjord összeköttetésben van a tengerrel, elvileg a vize is sós valamennyire, de hát akkor is: mit keres egy csalánozó egy ilyen hideg vízben? A többségük halott volt, de láttunk párat pumpálva haladni, tehát éltek. A 2 órás komppal már mentünk is vissza, az út egy órás volt, de ezt most bent töltöttük a szalonban, mert annyira fáztunk és sokat esett közben. Mikor kikötöttünk kisütött a nap! Hogy így milyen más! Eddig sem volt csúnya, na de napsütésben! Olyan meleg lett, hogy nem győztem lehúzni magamról a rétegeket. Az eső aznapra már elkerült minket, így mind3 fiú örömmel vette birtokba a játszóteret és az egész környékét. Így utolsó napra gondolom járt nekünk egy békés, szép, meleg, napos délután!

12. nap – Geiranger-Oslo 450 km
A végtelenül hosszúnak ígérkező hazaút legszebb része a hágóra való visszakapaszkodás volt, ami egy egytonnás lakókocsival némi izgalmat is rejteget, de végül is simán felértünk, átértünk, újra szemügyre vettük a továbbra is kietlen, mondhatni Istentől elhagyatott tájat (a szürke 50 árnyalatában) és már vígan robogunk is Osló felé egy teljesen biztonságos, sík és egyre unalmasabb terepen.
Tartottunk egy technikai megállót fogalmam sincs hol, csak hogy egy autós parkoló volt. Engem a parkoló melletti, zubogó, szürke időben is égkék hegyi patak vonzott, ami felett igazi függőhíd ívelt át. Vicces volt, hogy ki volt rá írva, hogy max. 10 személy tartózkodhat rajta egyszerre (különben leszakad). A horgászengedélyt ott helyben, sms-ben is ki lehetett váltani (kódok megadva), de 16 éves kor alatt ingyen volt a móka.

Ottánál rátértünk a főútra (E6), ami a vonzó neve ellenére egyáltalán nem autópálya, csak falvakon, városokon keresztülmenő főút. Innentől utunk dögunalmassá vált, egy folyó partján vánszorogtunk Osló felé, a táj unalmas és egyhangú volt. Egész úton szakadatlanul esett. 6-ra értünk az oslói kempingbe, ami olyan volt, mintha egy leselejtezett focipályát hasznosítottak volna, a Gellért-hegyen. A lényeg, hogy a panoráma pazar volt, maga a kemping fantáziátlan, nagyüzemi és méregdrága.

Vacsora után, sötétedéskor elmentünk sétálni a kemping melletti erdőbe/parkba, ami egy tényleg fantáziadús művészeti kiállításnak adott helyet. Először a táncoló rudak mellett mentünk el, ami két folyamatosan forgó, kb. 4 méter hosszú hullámos rúdból állt. Ahogy forogtak, a hullámvonal forma miatt olyan volt mint egy végtelen kecses tánc: néha egymáshoz közel hajolva, néhol távolabb egymástól hajladoztak. Olyan végtelenül egyszerű volt, mégis tökéletesen üdítő látvány. A következő alkotás egy Konkáv néven futó, embernél hatalmasabb negatív arclenyomat volt. A gipszminta, mint kiállítási tárgy, maga a negatív lenyomat. Aztán volt még egy forgó szobor, ami a káró ász nevet viselte és nehéz leírni, hogy milyen volt, de nagyon jó volt. Mivel néha lassan fordult egy kicsit, nekem azt sugallta, hogy a szerencse forgandó. Sok más mellett végül a nekünk legjobban tetsző alkotás az “angyal anatómiája” volt, egy hófehér szobor, ami úgy nézett ki mint egy barokk angyalszobor a park legfestőibb helyén (pazar kilátás a városra), de 2 méterről már látszott, hogy a lába csontvázként csatlakozik bokától lefelé, a hasa is nyitva volt és látszódott minden ami az iskolai szemléltető bábun is (mellmirigyek, tüdő, gyomor, belek..) látszott, illetve a fél arca helyett is egy vigyorgó koponya borzolta a néző kedélyét – míg arca másik fele egy tündéri szép női arc volt. Ki ne hagyjam a család aprajának kedvencét, a beszélő villanyoszlopot, ami elnyűtt, fáradt hangon sóhajtozott (angol nyelven), hogy mennyire unalmas neki itt beszélni egész nap. Mindeközben elállt az eső és a novemberi idő helyett langyos tavaszias este kerekedett.

13. nap – Osló-Lund 553km
Mi lehet egy ilyen történet csattanója?
Szikrázó napsütésre ébredni. A vakítóan kék égen egy icipici bárányfelhő sem tudott összeállni. Igazándiból nemhogy örülni nem tudtam, de annyira igazságtalannak éreztem, hogy majdnem elsírtam magam. Olyan meleg volt, hogy mindenki sortot vett és rövidujjút. Kint reggeliztünk. Aztán gyorsan összepakoltunk és 10:05-kor elindultunk vissza Lundba. A nap vakítóan sütött, nem győztünk árnyékolni és levegőt fújatni magunkra hűtésképpen. A svéd-norvég határ után nemsokkal tankoltunk, de a megállásból végül ebédszünet is lett. Annyira jól esett a friss étel és a saláta! Érdekes módon, mire kijöttünk vastagon be volt felhősödve és pár percen belül hatalmas zuhé kerekedett. Bizarr dolog, hogy örültünk neki?
Batri Zita

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre, ha nem akar lemaradni semmiről

[ninja_form id=5]