Beszámoló egy gyors tempójú erdélyi kirándulásról, több érdekes hely részletes bemutatásával és néhány jó képpel – Parajd Vármező Bözödújfalu Bucsin-tető Gyilkos-tó Békási-szoros Csiksomlyó Fogarasi-havasok Bilea-tó
06. 08. (hétfő)
Hajnal 5 órakor indultunk Mezőtúrról, mi hárman – Milcsi, én, Zolika – és anyu + Ica Néni alkotta az ötfős erdélyi társaságot. Még 8 óra sem volt, mikor átléptük Ártándnál a román határt. Várakozni nem kellett, igazából ellenőrzés se volt, akadálytalanul ment minden. A határ után még váltottam be valamennyi forintot lejre, de meg kell állapítanom, hogy egy kicsit vesztettem az üzleten.
Hála Istennek semmi más morgolódnivalóm nem akadt. A táj gyönyörű – imádom az erdős hegyoldalakat -, a közutak jók, jobbak mint Magyarországon, fennakadás sehol sem volt. Délután 2-re értünk Parajdra (román idő szerint 3-ra!), a Király-hágó – Kolozsvár – Torda – Marosvásárhely – Szováta – Parajd útvonalat követve. (Csak kétszer álltunk meg pár percre.). A cigánypalotákat idén is láttuk (kívülről).
Szállást ugyanott foglaltunk, mint tavaly: az Ambrus Ilona (+Patakparti) vendégházban. A vendégházakban összesen kb. 50 ember fér el, mi 1-1 háromágyas, zuhanyzós szobát kaptunk. Ami negatívum: szobánként nincs hűtő – csak közös – és nincs légkondi. Ami pozitív: gyönyörű a környezet – az udvaron folyik át a patak -, van kis játszótér, grill, szabadtéri étkező; a szobák tiszták, a tv-n magyar nyelvű adások foghatók, és a vendéglátóink – Ibi Néni és családja – a lelküket is beleadják, hogy mi jól érezzük magunkat. Akárhogy is, nagyon meg vagyok elégedve.
Megérkezésünkkor – mivel alkoholt nem kértünk – bodza üdítővel kínáltak. Hűtve isteni finom.
Lepakoltunk, Milán átment mamázni, Zolika tévézett. Én elaludtam… Mikor felébredtem – kb. 1 óra múlva – a fiúkat nem találtam… felmentek a közeli hegyre túrázni. Én lefotóztam a házat és a kertet, a pataknál egy hatalmas kék szitakötőt… most írogatok. Mivel még a fiúk nem érkeztek vissza, leírom, amit Parajdról tudok. Parajd (románul Praid) a Sóvidék egyik látványossága. Az itteni bányában jelenleg is folyik sókitermelés, kb. 600 tonna/nap sót hoznak a felszínre. A sóbánya látogatható, majd mi is lemegyünk… A sóbányától nem messze van a sós vizű strand (+gyógykezelő) és úgy 1 órányi sétára a Sószoros és a Sószakadék. Parajdon töltötte gyermekéveit Áprily Lajos, tiszteletére emlékházat rendeztek be.
06. 09. (kedd)
Hatalmasat aludtunk. Bár légkondi nincs, de éjszakára lehűlt annyira a levegő, hogy kényelmesen pihenhessünk.
Reggeli után – kb. 9 órakor – elindultunk Vármezőre. Ez a kis település Szováta után található, festői környezetben. Célunk az ottani halászcsárda volt… no, nem megint enni akartunk, hanem horgászni. Ugyanis a csárda mögött 3 halastó van, ebből a legkisebb pisztrángos. Botot biztosítanak – mi, előszezon lévén, ingyen használtuk – de egyébként 1-2 lej/horgászbot a bérleti díj. A kis tóban rengeteg a hal, mindegyikőnk horgászott és fogott is. Még Milcsike is legalább kettőt.
A kifogott pisztrángokat visszadobni nem lehet (nem élnék túl), viszont 23 lej/kg-os áron megvehetők. Mi közel 3 kikogrammot fogtunk, amit haza is vittünk Ibi Nénihez. Ez lesz a holnapi reggelink. Kb. délután kettőre végeztünk, ekkor megebédeltünk helyben, az étteremben. Rendeltünk grillen sült és bundázott pisztrángot sült krumplival és fokhagymaszósszal.
Vármező után visszamentünk a szállásunkra, leadtuk a halakat, és már mentünk is tovább, hogy megnézzük Bözödújfalut. Az “egyszerűbb” út Parajd – Szováta – Kibéd – Erdőszentgyörgy felől vezet, de mi a romantikusabb – rövidebb de jóval lassúbb – Korond felöli földutat választottuk. (Hiába no, én navigáltam… :/ ) A Jetta jól bírta a kiképzést, igaz, csak 20-30 km/h-s sebességgel mentünk. Az út szörnyű, kavicsos, de a táj és a pici, eldugott, valódi székely falvacskák gyönyörűek. Átmentünk Székelypálfalván, Firtosváralján – mellette van kb. 4 órás gyaloglásra Firtos vára, ahova mi nem mentünk fel -, majd átevickéltünk Énfalván – az UNESCO világörökség várólistáján szerepel! -, Kőrispatakon – itt szalmakalap múzeum és különleges formájú patakmenti kövek vannak. Mivel este 7-re értünk ide, itt sem időztünk. Utána – végre – megérkeztünk Bözödújfaluba. (Ez a kb. légvonalban 30 km, valójában 50 kilométeres út és jó 3 óra…)
Bözödújfalut a 80-as években – egy völgyzáró gát építése miatt – elárasztották vízzel. A lakók – katolikus, görög keleti, unitárius, szombatos vallásúak – békében, csendesen éltek kis falujukban, mígnem az akkori román kormány kitalálta, hogy elpusztítja a települést. Az embereket szétköltöztették – tönkretették -, és elárasztották a völgyet.
Jelenleg 5 méter mély víz borítja a 2×1 kilométeres területen a házakat. 182 lakóépület (520 ember) ment tönkre. Mindez pontosan 1988-ban történt… A bözödújfaluiak minden év augusztusának 1. szombatján összegyűlnek a település határában – egy kis emlékműnél – és emlékeznek a régi időkre…
Az emlékmű után találkoztunk egy 30 év körüli cigány férfival – Mikivel -, aki nagyon rendes volt, elmesélte, hogy még 8 házban laknak a falubeliek, főleg cigányok, de van egy holland “telepes” is. Miki és családja szalmaszövésből él, a turistáknak adják el a kosárkákat, kereszteket és egyéb díszeket. Mi is vásároltunk pár darabot 10-15 Lej-es áron. A kocsinkat Mikiék előtt hagytuk, és a sáros úton gyalog mentünk tovább. Nemsokára csatlakozott hozzánk pár cigány kisgyerek – a legnagyobb neve Kata volt -, mutatták az utat. A táj egyre vizesebb lett, jól jött a gyerekek segítsége… Egy mezőn átvágva kiértünk a partra, pont a templommal szemben. Kb. 1 hete nagy vihar tombolt, ledöntötte a templom tornyát. Ott volt a fa-tető belefúródva a téglafal mellett a vízben… Mindenütt víz, sár és pusztulás vett körül bennünket. A gyerekek szomorkásak és nagyon szegények voltak. Ráadásul kezdett sötétedni. Vettünk a kicsiktől egy szalmából font keresztet és visszatértünk az autónkhoz. A part mentén és a falu felett a vízen (csónakokban) láttunk pár horgászt – állítólag ez Románia egyik legjobb horgászhelye…
Kiértünk Erdőszentgyörgyre – innen már jó betonút vezetett tovább – majd viszonylag gyorsan hazaértünk Szovátán át Parajdra.
Ibi Néni tündér volt, megvárt bennünket… így este 10-kor megvacsoráztunk. Székelykáposzta volt, jóllaktunk.
06.10. (szerda)
Ma nagyobb túrát tervezünk. A reggeli az Ibi Néni által megsütött pisztrángokból állt (kukoricalisztes bundában.) Kilenc körül indultunk el az 1287 méter magas Bucsin-tető felé. Ez a környék legmagasabb pontja. Jó pár faház épült a tetőre, nekem ez így nem tetszik. Viszont a fák – főleg fenyők – meseszépek! Nem messze vettünk mézet és virágport egy árustól. (Sokan kínálják portékájukat az út mentén…)
Hamarosan Gyergyószentmiklósra értünk, innen Négyesen át, a Gyilkos-tó, Békás-szoros felé vettük az irányt.
1837-ben a nagy esőzések következtében a Békás-patak megduzzadt, ráadásul a fölötte magasodó Gyilkos-kő egy része leszakadt, és elzárta a patakot. Így keletkezett a Gyilkos-tó…
Azért “gyilkos”, mert állítólag az itt legeltető pásztorokat nyájastul együtt elnyelte. Különleges a víz összetétele, a benne álló fenyőfa csonkok konzerválódtak. Furcsa látni a tóból kiemelkedő 1-2 m-es fenyő-torzókat. A víz egyébként nem mély, lehet rajta csónakázni, viszont úszni és horgászni tilos. A tó mentén “természetesen” egy csomó hotel és étterem áll. A tó fölé magasodik a kis Cohárd-szikla, ill. kb. 4 kilométerre van a Békás-szoros, ahol több km-en át 200-300 m magas sziklák szegélyezik a néhol 1-1,5 autónyi széles utat.
Van itt egy kis megálló is, ahonnan meseszép a kilátás az Oltár-kőre. Ennek tetején egy kereszt áll a profi hegymászók örömére. Miután megnéztük, visszamentünk Gyergyószentmiklósra, és lefelé Csíkszereda felé vettük az utunkat.
Csíkszereda mellett, mondhatnám azt is, hogy Csíkszereda külvárosaként terül el Csíksomlyó. Ez Erdély leghíresebb búcsújáróhelye (a római katolikus székelyek és a csángók vallási központja). A ferences kegytemplom – 1800-as években, neobarokk stílusban épült – van egy fából készült csodatevő Szűz Mária szobor (XVI. sz.-i) benne, akinek a lábát kell megsimogatni/megcsókolni ahhoz, hogy a kívánságunk teljesüljön. A templom mellett kis bolt is működik, ahol kegytárgyakat lehet venni. A templomon túl, egy nagy dombon áll egy kis színpad, ide hozzák fel a pünkösdi körmenetkor a szobrot, de pl. itt adták elő az István a királyt is (több százezren látták).
A pünkösdi körmenetet egyébként 1567 óta tartják meg, amikor is a katolikus székelyek megverték János Zsigmond unitárius seregét. A dombra csak gyalog lehet felmenni, és mivel legalább 35 °C fok volt, ez felért egy kisebb kardioedzéssel… A színpad közelében – még magasabban – van egy kis kápolna, oda csak a fiúk mentek fel.
Miután mindent megnéztünk, elindultunk hazafelé. Korondon még megálltunk vásárolni (szőrmét, pipát, karkötőt, áfonyapálinkát, stb…) Viszonylag időben hazaértünk, gyorsan elaludtunk.
06.11. (csütörtök)
Hajnalban viharra ébredtünk. Szerencsére ez 9 órára elvonult, és a reggeli végére az eső is elállt. Mivel elég borús maradt az idő, úgy döntöttünk, hogy maradunk Parajdon. Zolika átment Szovátára tankolni, mi meg addig lementünk a bányába. A bánya bejáratával szinte szemben lehet jegyet venni, itt áll meg a busz is. Ez utóbbi a 60-as évek rázós, zötyögős Ikarusára hasonlít (nem néztem meg, de még lehet, hogy az is. :/ ) A buszon nincs jegyellenőrzés, de a bányában a belépéshez – a forgóajtóhoz – kell a jegy.
A bejárattól (külvilágtól) a busz megállójáig kb. 1250 m az út, és ezalatt 80 métert süllyedtünk. Miután leszálltunk, 150-200 lépcsőn kell lemenni, és ekkor érünk a nagyterembe (talán ez a József bánya nevezetű rész?!). Itt van egy játszótér – nagyon sok asztmás kisgyerek jár le – hinta, mászóka, sőt még sózó is (ezt mi a ‘homokozó’ után szabadon elkereszteltük “somokozó”nak). Egy lufiárus bácsi 2 lejért aranyos színes lufikat kínál, amit viszont a kedves szülőnek kell felfújnia – hagy erősödjön az ő tüdejük is! Milán szintén kapott egyet, nagyon boldog volt.
A bányában van egy kis kápolna, (1993-tól működik), gyógyközpont, könyvtár, büfé, ajándékbolt. Úgy félóránként jönnek-mennek a buszok, mi is ennyit maradtunk.
Még az elmenetel előtt végignéztük a parajdi sóbányászatról szóló kiállítást. Innen tudom, hogy már az ókori rómaiak is végeztek itt felszíni sófejtést (négy amfiteátrum-szerű mélyedést találtak). Az avarok, bolgárok, majd a magyarok is kitermelték a sót. 1405-ben Luxemburgi Zsigmond megtiltotta a helyi földesuraknak a saját bányászatot. II. Endre pedig törvénybe foglalta, hogy a székelyek és szászok évente háromszor vihetnek haza sót a bányából. 1463-ban Mátyás megerősítette a székelyek szabad bányászati- és kereskedelmi jogát, 1562-ben meg II. János Zsigmond lefoglalta a bányát. II. Rákóczi Ferenc idejétől ingyenes a só. 1714-től viszont a sóbányászás habsburg kiváltság lett, úgyhogy a só ára az egekig szökött. A földalatti bányászat csak 1762-ben kezdődött el, az elsőt – II. Józsefről – József bányának nevezték el. A XIX. sz. második felében egész Erdély parajdi sót használt… Réseléssel dolgoztak és lovas felvonóval (8 lóval). Csak 1945-től van robbantásos sófejtés. A földalatti gyógykezelést pedig a 60-as évektől folytatják.
A bánya után csak pár métert mentünk arrébb: a gyógyfürdőig. 1952-ben épült, eleinte termálvizet használtak, de a források elapadtak, ezért jelenleg a bányából felszivattyúzott sós vizet teszik a medencébe. Egy szabadtéri medence van, ez 1200 m2 felületű, legsekélyebb része 80 cm, legmélyebb pedig 2,8 méter. A fedett épületben van öltöző, ruhatár, sőt még masszázs is. Állítólag ez a nagyon sós víz jó a reumatikus és a nőgyógyászati betegségekre. Az biztos, hogy annyira tömény sóoldat, hogy feldobja a víz tetejére az embert… elsüllyedni nem lehet benne. Plusz kiül a só a bőrünkre. Jó volt így puszilgatni Milcsit. 🙂
Elálmosodtunk, pár óra múlva hazamentünk. (Előtte még vettem pár sót: konyhai fűszerezetteket, meg díszes fürdősót, sószappant… de lehet kapni sólámpát és sópipát is.)
Kora estére magunkhoz tértünk, elhatároztuk, hogy kimegyünk a Só-kanyonhoz. Korond felé indultunk, az ottani útmenti mézárus házikója mellett leparkoltunk, és lementünk a só-sziklákhoz.
Jó egy órát túráztunk, megérte. A Korond-patak vize vájta ki a sziklákat, kopár, holdbéli a táj, viszont csillogóan fehér… (Itt él a védett vörös sóvirág, na, azt nem láttuk…)
Újra elfáradva értünk haza – baba elaludt útközben, apja cipelte… A vacsora gombóc csorba volt. Ez egyenlő a májgombóc levessel, csak errefelé a leves helyett a csorba szót használják.
06.12. (péntek)
Újra szakad az eső… Tegnap gyönyörűen feltisztult az idő, délutánra legalább 30 °C lett… ma nem így néz ki… Osztottunk-szoroztunk – fizettünk… mármint Ibi Néninek (15 Euro/fő/éj a napi 2 étkezéssel = 240 Euro) Összepakoltunk és nekiindultunk a Fogarasi-havasoknak. Reméltük, hogy kicsit javul az időjárás, mert ami célpontot kinéztünk magunknak – a Bilea (Balea)-tó – több mint 2000 m magasan van…
Brassó felé közelítettünk, Székelyudvarhelyen át, majd átvágtunk egy borzalmas minőségű kövesúton (kb. 15 km-es szakasz), amivel viszont több mint 100 kilométert spóroltunk – így végül kihagytuk Brassót. A Nagyszeben felé vezető – végre már jó minőségű – úton Kerc-nél balra kanyarodtunk, és rátértünk a DN7c-re (mint egy új influenzatörzs neve – amúgy becsületes nevén a Transzfogarasi út). Cartisoara-n csak átrobogtunk, és már mentünk is felfelé a hegyekbe egy megállóig, ahol Ceausescu nyaralója áll (jelenleg hotel).
Csodálatos innen a kilátás! Jól kivehető a Bilea-vízesés (1234 m magasról indul, 60 m-t zuhan), ahova közvetlen turistaút nem vezet. A hotel mellől indul a drótköteles felvonó (helyiek elnevezésével “telekabina”), de csak minimum 10 főtől… Maradtunk a kocsinál.
Elég drasztikus fél óra lehet, amíg felér a telekabina – hihetetlen szakadékok felett megy át – talán jobban is jártunk az autóval. Szerencsénk van, ez az út az év 12 hónapjából max. 3-ban (nyáron) járható. Furcsa volt júniusban több méter magas eldózerolt hófal mellett elmenni… ráadásul fújt a szél, vizes volt minden. Mire felértünk a tóhoz 5 °C lett a hőmérséklet. Kabátban vacogva fotóztunk – de megérte. (Milcsi persze csúszkált a jeges havon és próbálta szedegetni is… nagyon élvezte.)
A Bilea-tó igazi tengerszem, 46500 négyzetméter, legnagyobb mélysége 11 méter.
A vize nagyon hideg, állítólag megél benne a pisztráng. Körülötte csupán 1-2 hotel, vendégház áll. A tó része annak a 180 hektáros rezervátumnak, amit a hegyekkel együtt alakítottak ki
. Rengeteg védett növény és állat él itt – mi pl. a kövesúton foltos szalamandrát láttunk.
A tó “mögött” egy alagút vezet át a hegy másik oldalára (1969-74 között épült katonai célokra), 6m x 4m-es, világítása nincs, de 1 m-es a járdája. Több száz méter hosszú, és a hegy túloldalán szikrázó napsütés várt ránk. Az út erre folytatódik tovább. Mi visszafordultunk – kegyetlen! Belementünk a ködbe – olyan érzés, mintha egy horrorfilmbe csöppennél. A Bilea-tó és környéke pedig leginkább germán/viking hangulatú… (tiszta Beowulf-film :/ ). Hihetetlen.
Elmúlt délután 4 óra, mire visszaindultunk, és Nagyszeben – Nagyvárad vonalon elértük a magyar határt (ekkor volt éjjel 11 óra). Óra-visszaállítás… éjjel fél 1-re értünk Mezőtúrra.
Erdély újra csodálatos volt. 🙂
Somogyiné Eszter
A szerző írásai az Útikalauzban