Pálinkás Balázs: Kirándulás Kárpátaljára - 2003

Balázs két évvel ezelőtti írásában elsősorban az utazás körülményeire koncentrált. Ám a különleges helyzetben ezen egy csöppet sem csodálkozhatunk. Engem mindenesetre megnyugtat, hogy csak az utak rosszak, de nincsenek rablóbandák. Néhány éve ugyanis azért nem mertem átbiciklizni Tiszabecsnél, mert ezzel riogattak. Legközelebb meg sem állok Rahóig - a szerk.

Nagyon jó az oldal, sok hasznos infó található itt. Ám egyvalamit nagyon hiányolok: Kárpátalját - úgyhogy leírnám az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat!

Szóval: Kárpátalja az Ukrán Köztársaságban fekszik, területe mintegy 13000 négyzetkilométer. Én 2003. őszén voltam itt a családommal (másodjára). Sajnálatosan ekkor még kellett ún. vocsert, azaz meghívót is vinni - ennek hiányában csak nagyon nehezen (némi kenőpénz ellenében) engedtek be. Minálunk volt vocser. A belépés így is 2 órát vett igénybe a tiszabecsi átkelőnél (ezt nem ajánlanám senkinek, mert a határőrök kimondottan seggfejek a magyarokkal).

Amikorra végre beléptünk Ukrajnába, megdöbbenett bennünket az ott tapasztalható szegénység. Az utak ISZONYATOS állapotban voltak. Pl. a főút nemegyszer macskaköves volt (ahhoz képest a Nagy Lajos vagy a Fehér út kritikus szakasza majdnem sztráda minőségű). Tábla nagyon gyéren
van - természetesen cirillbetűs mind.
Első megállónk Nagyszőlős (Vinogradiv) volt. A városban abszolút nem volt tábla, gyakran
találomra mentünk! Ami pozitívum: az ukrán sofőrök sokkal türelmesebbek voltak velünk, mint ahogy itthon tapasztaltuk - na persze az átlagsebesség nem volt több, mint 50 km/h a szar utaknak köszönhetően.
Huszt előtt van egy viszonylag jó szakasz, itt mi 110-zel is mentünk, ami valóságos Istenkisértésnek számít (a legnagyobb megengedett sebesség: 80)! Huszt botrányos a levett csatornafedők miatt (aki abba belehajt, garantált tengelytörés!!) Tábla nuku. A térkép bár jelez egy elkerülő utat a város elején, nemsokkal a botrányosan rossz vasúti átjáró után (max 15km/h!), de TILOS erre menni. Rossz minőség, és óriási kerülő! A városon át kell utazni, csak nagyon óvatosan! Huszt után már nem kell olyan sokat menni, majd egy jobbkanyarral á kell fordulni a Visk felé vivő bekötőútra (a tábla eldugott helyen van). Mi Visken szálltunk meg, magyar családnál. Nagyon kedvesek voltak, jól is főztek.

Nem akarok senkit untatni, úgyhogy inkább csak az úti élményekkel folytatom.
Második nap Técső, Visk, Rahó (Rahiv) megnézése következett. Hát, mit mondjak - az utak NEM voltak meglepően rossz állapotban, legalábbis városon kívül. Olyan gyengébb hazai útnak lehetne minősíteni. Egy valami zavaró (a sok pótkocsis, lassú, füstös Kamazokon kívül): a rengeteg szekér, és az, hogy előzni elég veszélyes. Ha az ember számít rá, akkor nem érhetik gondok. Az alattomos kátyúkat, amelyekből azért elég sok volt, pedig úgysem lehet száz százalékosan kikerülni.

Técső után Rahó volt a következő úticél. Útközben áthaladtunk a Talabor-folyó RETTENETES hídján. Max 10 km/h, de egyel sem több!!! Olyan borzasztó állapotban volt! Utána már romlik a minőség, a padka rém kátyús, de azért 70-nel lehet rajta "döngetni". Nem sok rendőr van, az a kevéske sem bunkó. Nekünk nem volt velük semmi bajunk. A Tisza-mentén az út nagyon keskeny, de itt amúgy sem érdemes rohanni, hiszen a táj csodaszép, már-már varázslatos (legalábbis ősszel).

Rahón is érdemes megállni, ez az utolsó, magyarok által is nagyobb számban lakott város. Ennek ellenére velünk az üzletben nem beszéltek magyarul, de mindegy. Sajnos Rahóval mi elég késő végeztünk, így megtörtént az, amitől féltünk: éjszakai visszaút. Ez nem a rablóbandáktól veszélyes és nem ajánlott (rablóbandák NINCSENEK), hanem azért, mert
1.) a településeken nincs közvilágítás,
2.) viszonylag nagy forgalom van,
3.) az itteni autók elektromos rendszere elég vacak lehet, mert LÁTTUNK NEM-KIVILÁGÍTOTT AUTÓT, DE MÉG EGY KIVILÁGÍTATLAN ZILT IS, ami azért elég durva; pl, ha hátulról belerongyolunk,
4.) ugyanolyan sok szekér van az utakon éjjel, mint nappal, és azok sincsenek lámpával fölszerelve. "Vicces".

Következő nap megmásztuk Huszt várát. Na, amíg ezt megtaláltuk... Érdekes, de nem sokkal a "belváros" után kell leparkolni a kocsit egy nagy domb aljában. Ezután egy aszfaltúton kell elég sokat gyalogoni fölfele egy temetőig. Innentől viszont toronyiránt, egyenesen kell menni - kiépített út nincs. Ám megéri, mert Huszt, és a környező vidék nagyon szép - főleg a Nagy-ág völgye.

Huszt után a Nagy-ág mellett indultunk északnak Ökörmező (Mizsgirjá) irányába egy főútnak nevezett valamin a Szinevéri-tavakhoz. Na, ezen az úton látszik, hogy kevesen használják; borzalmas minőségű, keskeny, de legalább nincs rajta forgalom. Kb. 50 km után, Ökörmezőnél fordultunk el Alsószinevér irányába. A táj szépsége kárpótolt minket: a fenyőfák teteje már havas volt (okt. végén). Mintha egy egészen más világban járna az ember - minden olyan meseszerűen szép volt (a valóságba akkor "zökkentünk" vissza, amikor a Kalos kerekei belevágódtak egy malacellető-méretű gödörbe). Alsószinevér után volt egy fizetőbódé: elértük a Szinevéri Nemzeti Park határát, ahol kb 10 hrivnyát kértek a belépésért. innentől az eddig is botrányos út földúttá változott, úgyhogy elég gyakran ki kellett szállnunk, hogy a Kalos át tudjon vergődni a hatalmas és mély árkokon.
A tóhoz gyalog kell fölmenni, de megéri, hiszen minden közül ez a legszebb! Mi itt vacsoráztunk - elég későn értünk ide, és már sötét volt, amikor elindultunk Budapest felé.

Útvonalunk a szokásos volt: Ökörmező - Huszt - Nagyszőlős - Tiszabecs (határ) - Mátészalka - Budapest. Fáradtak és álmosak voltunk, ám aludni mégsem tudtunk, hisz minden egyes gödör szinte ébresztőként hatott. Apám tkp. még "örült" is neki - legalább nem aludt el :-). A kocsi már kevésbbé...
Tiszabecsnél a várva-várt bunkózás elmaradt, cserébe fél óráig kellett várnunk. Hiába, műszakváltás...
Pestig eseménytelenül telt el az idő; itt viszont már egyből nosztalgiázhattunk a kátyúk miatt...

Remélem tudtam segíteni azoknak, akik Kárpátalján készülnek eltölteni egy-két napot. Bátran ajánlom mindenkinek, hiszen nincs mitől félni, az emberek mindig kedvesek voltak velünk, nem állítottak le, nem fosztottak ki.
Ja: és ez is Magyarország része volt - ugyanúgy, mint Erdély...

Pálinkás Balázs